Egyetlen nap volt a paradicsom, |
egyetlen erdő, egyetlen Éva: |
keresem a napot egy autóút mentén, |
ősz mellemet rikácsolva szakítja át |
|
Éva halott. Nem szabadulok innen. |
Elveszett az idő, elveszett az áfonyabozót, |
hol összekulcsolódva úsztunk, |
lábunk közt halak forgolódtak, |
orrukat a térdünknek ütve. |
|
Se fügefalevél, se fűszoknya: |
meztelenül jártunk az ösvényeken. |
Ott egyesültünk egymással, hol örökké |
| csörög a legmagasabb nyárfa. |
|
nyitottam ki egy szem szöllővel, |
aztán a combjait: gyönyörködni |
fodrosodó szemérem-nyílásában. |
Mind a két gyökértépéstől |
| húzta a nyakamat magához. |
|
Hosszú, fehér villanás volt a fűben. |
Ha a vízparton kinyújtózott, |
karjával körülölelte a nap-istent a sással |
csapott fekete haj-sudara. |
|
Csapdával, repedezett kaviccsal ejtettük el |
a halat, rákot, vizikígyót. |
|
Homlokom mögött ott görnyedünk |
a feketére kormosodott tűz kövei fölé: |
szebb, mint az öregisten. Álmunkban |
suttogott hozzánk. Vérünkben szétoldotta |
az elragadtatás és a halál mérgeit. |
|
Egyetlen vad- és hal-űzés volt a paradicsom, |
egyetlen meztelenség és Éva. |
ütköznek belém, a folyó felől bűz |
tör az orromba. Hol vagy, erdő, kutyatejes domb, |
hol vagytok, tüskés bokrok, kis piros |
|
A vaddiófa-ligetből a kőrisvadonba |
futva, hangyákat pirítottunk |
s ujjhegyről nevetve etettük egymást. |
|
Egyedül a magasfeszültségű vezetékek, |
átdöfve egy betondoboz-házban. |
|
Sárgapöttyösek voltak a nyárlevelek, Éva szája |
páfrány-mély és pézsmaillatú. |
a téged-eltakaró város ember-zuhatagában. |
Remegek, mint a belém-temetett erdő |
és tudom, csak te csókolsz csillaggá, |
|
|