| A Vadgalamb-tisztáson sír a szél, |
| végigtépázza az akácokat, a nyárfák sudarát, |
| csörögnek lent a mélyerdőben az ágak, |
a nap szemfényvesztő, forró arannyal |
| hízlalja óriásira a fűszálakat, |
| szürke, elsüllyedt szemmel |
| néznek rám a tűzhely kövei: |
| hirtelen azonban élesen, kétségbeesetten |
| kiált egyet a lábaserdőn a zöld, nagy harkály. |
az avar alatt, vastag ruhájuk |
| levéllel fojtogatott dombhát, |
| még itt vadászhatnának, halként cikázhatnának |
a némán messze-siető folyóban, |
| de már pókhálós bogarak futnak át |
| a mellcsontjukat sarjasztó |
| csobbant a nap és egyesülésük |
visszavezette őket a nemiség bűne előtti |
| ezen a kisült vadzab-csomókon |
nem segít már az éjfélutáni harmat, |
| fészkeiket. Meztelen és névtelen |
| leszek, mire a hideg felhők |
|
|