Az isten-semmi

 Te voltál ott a hó fölött
 a kopár fa ágán,
midőn kamaszkoromban
 síléceimmel dombról-
 dombra
 feléd suhantam,
 te hívtál, hogy ott maradjak
a hidegben,
 a téli dercés köd-hálóban is,
 te voltál a síkság homály-szoknyájába
 belenyilazó rétisas-vijjogás,
 te voltál a síkság homály-szoknyájába
hókristályok körme
 kaparászta a kis szoba hunyorgó
 ablakát,
 te voltál a lábam előtt feketedő
 hosszú-nyelvű mocsár,
 te voltál a bíbicek szakadatlanul
villogó jajgatása,
 te voltál a kemény nádszálakat
 újra megbúgató szél,
 te voltál, kit kerestem
 harmat-ütötte gyalogutakon,
bénultan üldögélve a rám-vetődő
 augusztusi nap oroszlánszájában.
 Te vagy az isten-semmi:
 himnusz és haláltánc,
 nem szólalsz meg
csak az árván-hagyott bogáncs tüskés fejében,
 csak a levágott kisborjú
 anyjáig visszareszkető térdeiben.
Sokáig
 laktál a templomokban,
 vizekben,
 galambjaim farktollában,
 a port elverő
 esőcsöppektől orromba szálló illatban,
a göncölszekér
 háztetőt markoló
 csillagaiban.
 Te vagy az isten-semmi:
 megtalálhatatlan bibe
 a sötétség bimbójában.
 Te vagy az isten-semmi:
 menekülsz előlem
 tajtékos lovaidon
a sáros, ellenséges virradatban,
 mikor még alszanak a fák.
 Csak a dombok maradnak
 meg nekem a patkók
 irgalmas bevágásaival.
 Patkók nyoma a homokon,
 patkók a történelmen át,
patkónyomok a semmi
 vadvizeibe;
nyomok a fehér nemzéstől-foganástól
 a születésig,
 születés vérétől a gyerekkorig,
 mikor még fű a fű,
 és a zöld kis szív ugyanúgy
dobog,
 mint fönt
 óriás-testvére:
 a nap.
 Ezután már egyedül.
 Utoljára fülelve
 egy nyerítést a szélben,
 paripáid eloszló patkó-dörejét.
 És eljön az asszony kora,
 a férfié,
 az isten-semmi kora.
Fölpattannak az öröm-fa
 fürtös hüvely-termései,
 kipördülnek
 a rettegés-magok:
vállig lángtarajos férfi menekül
 jégtáblák közt
 vérző asszonya után.
 Gépek csörömpölnek
 elébük,
 fegyverek fogsora
kinyílik, virágzó szögesdrót-sövény
 a lágyékukon.
 Az isten-semmi
 két öl dobpergése és pusztítás,
az isten-semmi
béka és paradicsommadár,
 az isten-semmi
 a totemállatunk,
 az isten-semmi
 szivárvány-gyöngyvízió
 és kifosztott koponyaüreg,
 az isten-semmi
 az idő fölfeslése
 és megszakíthatatlan
 éjszaka-szövet a csontokban,
 reményekben,
az isten-semmi
tavaszi ujjongás a rügyekkel, fészkekkel a bokrok könyökén,
 folyók szája sarkán
 és őrült, széllel sikoltozó
hósivatag
 az ég alaszkai torkából.
 Az isten-semmi áttetsző elmévé tesz
és rothadó hullává,
 a lét legbelső méhének napsejtjévé
 és eldobott jázminággá.
Az isten-semmi a magasságban megdermedt
 szárnyú madár.
 Az isten-semmi
 a méz és a méreg
 a tekintet
 és a fehérre fehérrel meszelt messzeség.
hosszú utaim hozzád kanyarogtak,
 kórós homokdombok
 feléd dobáltak,
 a lelőtt katona
arcával te néztél rám
 az ágyúzás-kavarta pocsolyából,
 a vértanuk
 hurokban eltört nyakcsigolyája
 a te hívójeled,
 nők fekete-piros
húspecsétje
 beismerő vallomásod.
Isten-semmi: közöny befagyott tekintete,
isten-semmi: hegyekkel eltorlaszolt ajkú,
isten-semmi: mészárszékek és vágóhidak
 gyönyör-ura,
 te küldöd a betegségeket,
 a mammut lábú fa recsegve
 dűl ki árnyékodtól.
Hívtalak a félelem ellen,
 a lélek csontrákja ellen,
 te csak hátrálsz.
Kisfiú-koromban jobban
 szerettél,
 de én most is úgy lesek
 tavaszi rozsvetés-mosolyodra,
mint akkor,
 most is úgy virrasztom az éjfélt,
 mikor odalépsz madárfej-maszkodban
 az ágyam mellé
 és megkérdezem,
meddig akarod még, hogy itt éljek
 ragyogásoddal
 és a semmivel,
 de csak rekedt hang válaszol
 a horgas csőrök közül,
 csak a mindenség sziklába,
 lombokba
 bugyolált álma suhint rám:
 nem ébredhetek föl
s te nem vetheted le
 csillagképekkel festett
 bőrödet.
 Az isten-semmit nem lehet letépni,
 lebeg fölöttem
 varjú-szárny förgetege.



Hátra Kezdőlap Előre