| Te voltál ott a hó fölött |
| te hívtál, hogy ott maradjak |
| a téli dercés köd-hálóban is, |
| te voltál a síkság homály-szoknyájába |
| belenyilazó rétisas-vijjogás, |
| te voltál a síkság homály-szoknyájába |
| kaparászta a kis szoba hunyorgó |
| te voltál a lábam előtt feketedő |
| te voltál a bíbicek szakadatlanul |
| te voltál a kemény nádszálakat |
| harmat-ütötte gyalogutakon, |
bénultan üldögélve a rám-vetődő |
| augusztusi nap oroszlánszájában. |
csak az árván-hagyott bogáncs tüskés fejében, |
| anyjáig visszareszkető térdeiben. |
| esőcsöppektől orromba szálló illatban, |
a sáros, ellenséges virradatban, |
| mikor még alszanak a fák. |
nyomok a fehér nemzéstől-foganástól |
| születés vérétől a gyerekkorig, |
| és a zöld kis szív ugyanúgy |
| paripáid eloszló patkó-dörejét. |
| És eljön az asszony kora, |
vállig lángtarajos férfi menekül |
kinyílik, virágzó szögesdrót-sövény |
| két öl dobpergése és pusztítás, |
| és kifosztott koponyaüreg, |
| éjszaka-szövet a csontokban, |
tavaszi ujjongás a rügyekkel, fészkekkel a bokrok könyökén, |
| és őrült, széllel sikoltozó |
| Az isten-semmi áttetsző elmévé tesz |
| a lét legbelső méhének napsejtjévé |
Az isten-semmi a magasságban megdermedt |
| és a fehérre fehérrel meszelt messzeség. |
hosszú utaim hozzád kanyarogtak, |
| az ágyúzás-kavarta pocsolyából, |
| hurokban eltört nyakcsigolyája |
Isten-semmi: közöny befagyott tekintete, |
isten-semmi: hegyekkel eltorlaszolt ajkú, |
isten-semmi: mészárszékek és vágóhidak |
| te küldöd a betegségeket, |
| a mammut lábú fa recsegve |
Hívtalak a félelem ellen, |
| a lélek csontrákja ellen, |
| tavaszi rozsvetés-mosolyodra, |
| most is úgy virrasztom az éjfélt, |
| mikor odalépsz madárfej-maszkodban |
meddig akarod még, hogy itt éljek |
| de csak rekedt hang válaszol |
| csak a mindenség sziklába, |
| bugyolált álma suhint rám: |
| Az isten-semmit nem lehet letépni, |
|
|