A lángszóróval kormosra égetett ukrajnai |
| parasztházak és Hölderlin ódái sose fértek meg |
| és Beethoven zivatar-sodort üstökét se tudtam |
| egymás mellé tenni. A meggyalázott és elégetett |
| ószövetségi nép millió és millió |
fia-lánya se állt össze a szívemben |
| Kant transzcendentális ideálizmusával. |
| Egy zenéből, költészetből, filozófiából |
és vérből, fönnhéjázásból |
| sugár-finom agyú fajta kavart föl |
| bennem hol dühöt, megvetést, |
| annyira lángelméjű gyermek-lény |
| Trakl, Mozart, Klee, Heidegger. |
| A mindent megvilágító Nietzsche? A gyöngédség |
| és a villogó eleganciával végiggondolt |
„Az ember az, amit csinál magából.” |
| Szétválaszthatatlanul összekeveredtek benne |
| meg a perzsa nagykirályok. |
| míg sirva rá nem borult a fiákkeres ló |
| Ezerkilencszáznegyvennégy |
| papagáj-bírája elé. A halál már belenyomta |
| mind a tíz ujját az arcukba; |
szorongatták a nadrágjukat, hogy le ne csússzon. |
| „Az a fölfogásom alakult ki, hogy a Führer az emberi |
történelem legförtelmesebb gonosztevője” erőltette |
| Voltak nála gyarlóbbak és erősebbek, |
| de férfiként reszkettek ott egytől-egyig. |
| A hisztérikus, berekedt bohóc |
mind akasztófára, henteskampóra, zongorahúr-végre |
A zongorahúr lassan vágja át |
| az izmokat, ereket, idegeket a nyakon. |
| Nem tudom, a németek faragtattak-e |
eltört nyakcsigolyájuknak, utolsó verejtéküknek, |
| sírva elpattanó szemgolyóiknak. |
| Mert a legnehezebb meghalni. |
| egy láthatatlan igazságért, mikor |
| a torok csak még egy korty fényes levegőért, |
| csak még egy töredék képért, |
| csak még egy utolsó szemcséjéért remeg. |
|
|