Halálfa

(Bollobás Bélára emlékezve)
 Barátom,
 te ezt nem mondtad,
 orvos voltál,
de sose mondtad,
 s az az ős-állat jött,
 elvitte Szabó Lőrincet
 két szőrös-csomós karjával,
 apámat is,
 anyámat egy év múlva
 nővéremet,
 elizzó tüdeje világánál.
Gyorsabban jött-ment,
 mint a döbbenetem:
 Kormos Pista, Nagy László, Pilinszky,
 Veres Péter, Németh László, a nyolcvanéves
 Illyés, a Buddha-ragyogású Örkény, Jékely,
 barátok és barátnők egymás után
fulladtak a markába.
 Hova vonszolt
 az a kiengesztelhetetlen,
 az az ős-szellem, az a dühös ük?
 Ott függsz te is
 a völgypárkány fölött
 vastag kocsánnyal odanőve
a halál-bokorra,
 halálfára,
 ott lóbálóztok mind,
 kik éjszakáinkat eszitek:
 apám, anyám, nővérem,
 barátaim és barátnőim,
 Kormos Pista, Nagy Laci, Pilinszky,
 Péter bácsi, Németh László, a nyolcvanéves
 Illyés, Örkény a Buddha-ráncaival,
 Jékely rezeda-bajuszával
 köröskörül a viruló halál bozóton
 ott lógtok, rémület-gyümölcsök,
titokzatos
 magokkal a húsotokban
 azon az éjféli hold-lombú fán:
 láttam már gyerekkoromban,
akkor még csupasz ággal-boggal,
 hívott, de én nem mentem.
Ott áll
 a völgy fölötti ellenszélben,
 most látom
 a halálfa terméseit,
 kiket az a démon-ős odahurcolt,
 összegyűjtötte magának az a vad-agyú lény,
 bozontos ük,
az idő-nemző,
 idő-hizlaló-fölfaló,
 nézi, hogy aszúsodnak a gyümölcsök,
 hasadnak ki a magok,
nézi,
 hogy hullnak le a földre, ide vissza hozzánk,
 nézi
 apámat, nővéremet, anyámat,
 barátaimat, barátnőimet,
 Kormos Pistát, Nagy Lacit, Pilinszkyt,
 Péter bácsit, Németh Lászlót, Illyést,
 a nyolcvanévest, Örkényt a Buddha-sugaraival,
 Jékelyt halpikkely-nevetésével,
 nézi
 a halálfáról a völgy fölé csüngő
ember-gyümölcsök
 leesett állkapcsát.



Hátra Kezdőlap Előre