Földhözvert madarak betűi

I.

 Kórházi ágy: ülve szélütött barátom
mellett, kibújnak félelmem szemei:
 fehér a lepedő, fehér terítő
 a magas etető-asztalon.
Épen maradt balkeze, a kanál, a sárga, zsíros
 leves.
 Kenyeret
tör.
 Egy morzsa a szája sarkában,
az alsó ajka alatti borostán, a lenyírt
 fegyencfej ráncain.
 Honnan hordozzam
vissza az évgyűrűkkel korábbi
 élő húst, cikázó fogat,
 férfi-ragyogást
 erre
 az elégetett arcra?

II.

 Újra belépve a betegszobába,
fölszáll előlem az ágyról:
 úszik,
 mozdulatlan karjait V-alakban föltartva,
 a nyitott ajtó felé.
 Kiabálok utána:
 az erdőszélen fut,
 smaragd-rögök
 a lába alatt.
 Odafönt roppant nap,
sugarai
 a fákba,
 a kocsiútba döfve;
 valahonnan egy tavasz
 hatalmas tenyere,
 elészórja az égből az ölyvek, cinkék,
 meggyvágók, zöldikék, vadgalambok, vércsék,
 kakukkok
 nyüzsgését.
 Aztán az ő hangja
át az erdőn,
 városok kő-agyüregein,
 üveg-fülcsatornáin,
 sárból és fűből
 egybezendülő termékenység-hang;
keze a kemény agyagon, fűben,
 tótágast áll,
 hányja-kalapálja a cigánykereket
 széttárt tenyerével,
 szöges talpával
 kopog
 az erdő mellett,
 az egymás után földhözvert
 madarak
 betűi mellett.



Hátra Kezdőlap Előre