| és most mégis csak a tied; |
| csupaszon és holtan várja |
| lépteidet, visszatérésed. |
és földre-szakadt fű fogad itt; |
| kifagyott sás szomorúságába |
| Nem érhetsz már haza soha, |
| és a házak akácfás körvonalaiban. |
| a kirabolt, télvégi erdő. |
legcsúcsán most lelepleződő |
| sárgarigó- és vércsefészkek, |
| mégis magadénak érzel minden |
| lefűrészelt fatörzset, füstös követ |
a csupasz ágaké és bokroké, |
| a fölbolydult, zöld kuszaság |
most nem kápráztatja el érzékeidet, |
| Az erdő nyomorult, mint a vakond, |
| ki hiába túrta föl világos-sárga kupacait |
| nem bújhat föl soha a fényre. |
| egy szakállas gyökér-husángot |
s egy hang azt suttogja belőle: |
| más hatalmaknak te ne szolgálj, |
| itt fog beboltozni dombjaival |
|
|