Egyik barátomhoz

 Mi is csak a „a halálunk után”
sajnáljuk majd,
 hogy nem mondtuk el egymásnak
 iszapba-fúródott
 sejtéseinket költészetről,
magyarságról,
 szerelemről, halálról?
 Tudom, falkában lógnak rajtad, lábikrádba vájják
fogaikat a dolgok-ügyek,
 ráadásul
 azt gondolod: túlságosan
 az írásba,
magánürügyeim mögé lopózkodom.
 Kinek van igaza?
 Kinek lehet,
 ha nem vitatkozunk, hangunkat is fölemelve,
 hajnalig,
mint régen, midőn még…
 midőn még minden
 lehámozhatóbbnak látszott:
 új nap fája új történelmet
 készült teremni
 s izmaink
és szavaink is tavasziabbak
 voltak.
 Azóta a nyár gödörbe zuhant,
 a paradicsommadár tollait
 az erdő szélére ledobott nejlonzsákban
találod meg a többi
 hulladék közt,
 igéink éppolyan mozdulatlanok a szánkon,
 mint a századvég mérgeitől
 milliószám
 elpusztult halak a folyók partján.
 Európa saját kábítószereitől
tántorog, sápadó vérrel. Milyen jó volna egy éjszakát
 átkiabálni veled!
 Talán rádöbbenthetnénk egymást,
miért rágta szét a művészetet a szabadság is,
 mikor mi azt hittük,
 hogy a tiszta forrásból ivó
 énekesnek
 csak a fogait kiverő ököl
 árthat?
 Kis, buta napok sodornak el egymástól,
 a szürke örvény:
 a te-se-szólsz-én-se szólok,
 ezt a levelet is csak
 az istennek írom,
 ő lesz a tanúm,
ha már nem győzöm tovább
 hallgatással.



Hátra Kezdőlap Előre