Novemberi hold

 A holdat bámulom,
 a holdat,
a november öléből burjánzó
 ködben
 csapzottan-lógó teliholdat,
 hamar besötétült,
 kétszer is odamegyek az ablakhoz
 és a november-asszony
terebélyes szoknyáiból
 bágyadtan fölbukó holdat
 figyelem,
 a véres teliholdat,
korán fekete lett a délután,
 feketerigók csettegnek
 és én a halálos lókoponyájú holdnak,
 a lüktető homlokú teliholdnak
 suttogom:
 micsoda öncsalás volt!
azt hittem, megállíthatatlan
 a vérem,
 mint az örökké virágport
 szakító szél,
 de most
 a cseresznye-, mandula- és diófák
levetkőztek a kertben,
 sárgul-vöröslik a ruhájuk
 egy kupacban;
 harmadszor is az ablakhoz megyek
és a röntgenképszerű fák
 fölé ágaskodó
 holddal,
 az arcomba-röhögő teliholddal
 együtt nyerítek föl:
 micsoda önámítás volt!
 nem szórják már rám szirmaikat
a hegyen rózsabokrok,
 csak a száraz csipkebogyó-tüzek
 melegítik pirosan
 a szerelem hideg homályából
 kidagadó holdat,
 a november nyirkos rongyai közt
 gőzölgő teliholdat.



Hátra Kezdőlap Előre