Az a néhány, koránkelésre képes újságiró, aki Somogyi direktor jóvoltából ott lehetett a délelőtti színházi főpróbán, olyan mesés elragadottsággal zengte egész nap szerte beszámolóját, amilyen elragadtatásra csak ezek a legtöbbször cinikus, epés, savanyú fiúk képesek, ha tudniillik az elragadtatásra megejtő nagy-nagy ok van.
Nem – ezek az újságíróemberek jobb ízlésűek ám –, mintsem fölfedezzék az operett királynőjét. De elragadtatásuk mégis érthető. Van egy hatalmas úr, ki hatalmasabb a királynőknél és királyoknál: Idő őfelsége. Ennek a kérlelhetetlen, kegyetlen zsarnoknak csúfos kudarcán újjongtak a mai délelőttnek elragadott koránkelői. Azon ujjongtak, hogy az operett fölséges királyasszonya diadalmaskodott a csúnya zsarnokon, s Nebántsvirág maradt az időnek is…
Soha ilyen ünnepi színben a nagyváradi színházat! Telve a legutolsó zugig. Lázas, kíváncsi, de diszkrét zsibongás a függöny fölgördülésig, mely lázasabb, szinte emésztővé vált, mikor belépegettek a zárda fehér galambocskái… És mikor Ő fölvetette a fátyolt, elhalt a zsibongás, betelt a kíváncsiság, hogy kitörjön a taps, mely soha annyi joggal nem foglalta le a vihar nevét, mint ma este… Ő ez, a régi, az aranyos, a királynő… Szürke ruhácskájában előtipegett. Selypítő beszédével zengedezni kezdett. Édesen, szabados módon bánik a magyar ritmussal, de istenem, annyi évig járta a dicsőség világútját, az ő dicsőségére és a mienkre!… Aztán a pajkossága, isteni leányossága, megejtő kedvessége!… Mennyi szín, fény, mennyi már elveszettnek hitt poézis, aranyos derűsség!…
És fölismerünk divatos nőcskékre. Ni, ez itt a népszínház legelső donnája, ez ismét a másik, ez a múltkori kis vendégszínésznő… Mind-mind Pálmay-epigon, de mind-mind csak egy halvány sugára, Neki, a napnak.
A második felvonásban ragyogott legjobban. Egy-egy kedves, ismert ötlete fölért sikerrel megjátszott szerepekkel. Rojtos ruhácskájának egy libbenése többet ért az angol operettek legérzékibb táncánál.
Folytonos ováció szállott felé. S ő édesmosolygású, boldog arccal köszöngetett…
Az előadásra alig ismertünk. Ez a zseniális, csodás asszony fölolvasztotta a mi színházunk ócska ólomkatonáit.
A szereplők kedvvel, ambicióval játszottak, és nekünk még a rendezés mesterségében is, sok helyütt sejtetni engedték a nagy vendégasszony zsenialitását.
Ma pihen Pálmay Ilka, aki Bródy szerint grófné is, és holnap az örök asszony, a férfiálmok tündérkirálynője fog imádkozni Vénusz anyjához… Szép Heléna álmodik – nekünk…
Csak a történeti hűség kedvéért még a következőket. A dívát az előadás után nagy tömeg várta a színház előtt, s kísérte éljenzések közt – szállodai lakásáig.
Éjfélkor szerenád hangzott föl ablaka előtt. Dankó Pista társulata lepte meg evvel a kedves figyelmességgel Pálmayt.
Ma este a díva a színházba megy, Székely Irént óhajtja kivált megismerni, akiről annyi szépet hallott. Viszont a díva előadás után Dankó Pista nótáit fogja hallgatni a Bazár-kertben, az édes, bűbájos nótákat, amelyeknek olyan édes rögtönzéssel csinált reklámot a tegnapi előadáson.
NN 1901. május 31.
6. Pálmay: Nebántsvirág. NN 1901. máj. 31. 6. – Színház
Az elragadtatott kritika aláírás nélkül is Adynak tulajdonítható. Két megjegyzése a koránkelő újságírókról már önmagában is elárulja a későnkelő Adyt. De rá jellemző az egész stílusa, jelzőhalmozásai („cinikus, epés, savanyú”; „zseniális, csodás”), a megszemélyesített és nagybetűs Idő, a Dankó-nóták iránti lelkesedése is.
Pálmay Ilka (Petráss Ilonka) (1859–1945) egyike a leghíresebb magyar operettprimadonnáknak. Férje gr. Kinszky Jenő volt. – Nebánstvirág: Hervé 3 felv. operettje. Szövegét írták Henri Meilhac és Albert Millaud. Ford. Evva Lajos és Rákosi Viktor.