Tisztán véletlenül értesültem valamiről, ami máskülönben nem nagy dolog, nem is kriminális, csak legföllebb érdekes. Érdekesnek is csak most érdekes.
Valami vizsgálati kihallgatás alkalmából minap a kihallgatást „eszközlő” bíró szükségesnek látta véleményt mondani a nagyváradi sajtóról.
Abszolute nem volnánk kiváncsiak senki ilyes vagy olyas vélekedésére. Régi dolog, hogy az újságíró kevés ember szimpátiáját bírja. Vagy félnek tőle, vagy irigylik a hatalmát. Főként a nyilvánosságnak dolgozó emberek.
A kérdéses nyilatkozatnak vagy vélekedésnek más dolog ad érdekességet. Ma Magyarországon feltámadt negyven-ötvenezer ember, hogy emberségesebb megélhetést nyerjen. Velünk van a jog, az igazság. De most a magyar társadalom süket. Legföllebb az érdekli, hogy kezdjük-e már ütni a zsidót és kálvinistát, vagy várjunk még egy kicsit. Negyven-ötvenezer ember családostul hiába várja terhes, kínos életéből való megváltását. A társadalom nem hallgatja meg őket, a hatalom pedig fitymálva parancsol „csitt”-et.
Reakciós világban élünk. Hamar lehet parancsolni, el lehet nyomni mindent.
És íme negyven-ötvenezer kiáltás mégsem hangzott el a pusztában. A magyar sajtó megkapta a panaszló hangot, s százszorozva zúgta szét a hatalom, az úgynevezett „illetékes faktorok” felé.
Ennek a lapnak, a mi lapunknak is, nagy része van ebben. Ma már meghallgatták a kiáltást, sőt megérkezett a hivatalos, szepegő válasz is immár: – az Istenért ne lármázzatok, hiszen halljuk és cselekedni fogunk.
Ezt tette a magyar sajtó, a vidéki sajtó, a nagyváradi sajtó, kiről fura vélekedést mondott a minap valaki, az ötvenezer közül.
És mondunk valamit. Nem haragszunk mi azért, ha haragusznak reánk. De egyet ne felejtsenek. Soha olyan nagy válság előtt nem volt tán a magyar társadalom, mint most. Csúnya reakciós, fekete világ készülődik reánk. Csupa lelki bilincs, tiltó parancs és tekintély.
Egyetlenegy faktora van máris ennek a társadalomnak, mely fölemel minden méltatlanul letiportat, meg-megütközik hatalmasokkal, magáévá tesz minden jogos vágyakozást: a sajtó.
És megérjük mi azt az időt, hogy kevés lesz a haragosunk. Ez a kevés is vagy zsarnok, vagy sötétlelkű, vagy becstelen. Szeretni fognak bennünket, igen.
Szomorú idő lesz, szomorú világ lesz ez nagyon. Bár megmenekülne tőle a magyar társadalom, és inkább bár lenne tovább is nekünk sok-sok haragosunk!…
ae.
NN 1901. június 29.
36. A sajtó és haragosai. NN 1901. jún. 29. 5. – ae.
* Eredetiben: harangozói
Ma Magyarországon feltámadt negyven-ötvenezer ember: a tordai tisztviselők fizetésük emelése és szociális helyzetük javítása érdekében megindított és országos hullámokat vetett mozgalmáról van szó, melyhez egymás után csatlakoznak a főváros és vidék állami tisztviselői. Az állami tisztviselők mozgalma címen közli a Magyarország (jún. 24.), hogy „a fővárosi tisztviselők ötszáz tagú csoportja gyűl össze június 22-én, és mondja ki az előadó indítványára a csatlakozást”, s ugyanakkor nyár végére kongresszus összehívását sürgetik. A fővárosi és vidéki sajtó elejétől kezdve együttérzéssel kíséri az egyre szélesebb hullámokat verő mozgalmat, amiért az állami tisztviselők Vészi Józsefnek, a Budapesti Újságírók Egyesülete elnökének táviratában fejezik ki köszönetüket. A NN-ban júl. 3-án olvashatjuk azt a hírt, hogy a nagyváradi állami tisztviselők értekezletet tartottak és megvitatták, hogyan vegyenek részt az országos mozgalomban a szolgálati pragmatika irányelvei és a fizetésemelés körül. Ők is csatlakoztak a fővárosi állami tisztviselők százas bizottságához.