A törvényszéken történt. Csak rövid, száraz referádát írtunk róla, hogy tartsunk módot a szomorú történet moráljára is. Mert nagyon szomorú a történet, belesírta az élet az ember szörnyű örök tragikumát.
Oh, be nagyot is tévednek a koca-filozófusok, mikor a végtelenségre, az anyag örök törvényére, vagy ilyesmikre hivatkozással akarják megdöbbenteni, alázatra készteni a dölyfös emberelmét.
Van szörnyűbb felségesség, rettentőbb hatalom is, a legnagyobb: a gyomor. A nagy dán írót hallgassátok meg. Ő mondott megremegtető, szörnyű nagy dolgokat az éhségről.* Nincs ennél rettenetesebb érzés, szörnyűbb démon. A vad éhező gyomor mellett kicsiny a végtelenség, minden-minden. Jámbor poétalelkek, kik az anyaságnál nem tudtok felségesebb emberi érzést, mit tudjátok, hogy a kenyér szentebb a testünkből sarjadt testnél, a gyermeknél is. Szörnyűség, de ebben van ama legnagyobb tragikum.
Helber Andrásné, az elkényszeredett sápadt asszony, metsző, száraz hangon mondotta:
– Hát miért is élt volna a Juliska. Tizenegyen voltunk, s kenyér négynek sem volt elegendő.
Juliskának meg kellett halnia, mert ő harmadfél éves ártatlan bambaságával nem tudta, hogy nagy bűnt cselekszik, mikor naponként – sokszor kétszer is – kenyeret majszolt … És ott ültek körül a nagyteremben komoly és tudós férfiak. Olyanok, kik naponként ötször érzik a telt gyomor csodás gyönyörűségét. Idejöttek e díszes terembe, hol az emberi vad indulatok annyi rémes tanulságát hallották már. S most e rendesen evő, komoly, tudományos, igazságnak szolgáló emberek némán néztek csak össze. Egy percig bizonnyal összekavarodtak fejeikben az agyvelőkbe oltott fogalmak.
Egy percre tán átsuhant agyukon a szörnyű világosság. Hogy a könyvek igazságai nem igazságosak. Hogy az élet talán a legnagyobb, legigazságtalanabb csapás. Hogy nem tudjuk, mi a bűn és mik vagyunk mi is tulajdonképpen. Egy percre. E percben súghatta valami Friedländer Samunak, hogy szóljon majdnem így:
– A ti törvényeitek sem büntetik azt, aki a deszkaszálon menekülve vízbefojtja az utána kapaszkodót vagy aki az éhség parokszizmusában felfalja egy lakatlan szigeten azt, kivel odadobódott. Mért büntetnétek, akik a Juliskát kínozták. Juliska sok kenyeret evett, s körülötte sokan éheztek! …
Tán nem így mondta éppen, de így gondolhatta. Szegedi Jánost is ilyen borzasztó igazságokkal védhette Dési Géza. Az igazságnak komoly bírái pedig nem sújtották, nem sújthatták le a Juliska kínzóit. Talán más paragrafusos mentegetéssel, de nem sújtották le …
Az emberek pedig hívságosak és fennhéjázók. Kellenek nagy észretérítő, nagy kijózanító történetek. Ideírtunk egyet, s akinek van szíve vagy szörnyen szívtelen, ne feledje el:
– Juliskának el kellett pusztulnia, mert sok kenyeret evett, s körülötte pedig kínlódó gyomrok korogtak…
Ne feledjétek el!
NN 1901. július 11.
47. A kenyér volt az ok. NN 1901. júl. 11. 3. – Hírek
* Eredetiben: éhségből
Ady gyakran járt a törvényszéken, és írt tudósítást a tárgyalásokról. Ebben az esetben az egész beszámoló lírai hangvétele, tipikusan Adys fordulatai („belesírta az élet az ember szörnyű örök tragikumát”, „oh, be nagyon is tévednek a koca-filozófusok…” stb.) bizonyossá teszik szerzőségét.
A nagy dán író: Ady minden bizonnyal Knut Hamsun norvég író Éhség c. könyvére gondol. – Friedländer Samu: harcias, bátor nagyváradi ügyvéd. Nagy Endre szerint Nagyvárad Marat-ja (Egy város története. 1958. 84.)