A nagyság – nagyság… Néró is nagy volt. Cézár is az. A nagyság kiválóság. Kiválóbb szélhámos milliók sorsát nem intézte még Széll Kálmánnál…
Őkegyelmessége valószínűleg nem lesz abban a helyzetben, hogy ezt a bókunkat nyugtázhassa. Neki Budapesten megvannak a maga lapjai. Azokat sem kell elolvasnia, hiszen azok diktandóra dolgoznak. Bizonyosan méltóságán alulinak tartja hát őkegyelmessége a mi elismerő szavaink meghallását. Egy vidéki lap, melyet nem a miniszterelnöki sajtóirodában szerkesztenek, mely az idők feketére fordultával is a régi liberalizmushoz, a világossághoz s őszinteséghez hű maradt, egy lap, mely a bihari és nagyváradi tradíciókhoz hű, radikális liberalizmusnak hódoló intelligens közönség lapja – mint kerüljön őkegyelmessége asztalára?… Más volna, ha a „tiszta” választásokról zengnőnk, zengedeznőnk nyalogató himnuszt. Okvetlenül „kivonatolnának” ám minket a sajtóirodában, s őkegyelmessége demimond lelkében örvendezve pakolna le bennünket a Szokoly Tamás üdvözlő sürgönye mellé.
Nem vagyunk nagyravágyók, s nem akarunk a Szokoly Tamás sürgönyével újra találkozni.
Mi is, mint őkegyelmességének egy jeles társa, a szerény ibolyához óhajtunk hasonlítani. Meghallja-e a mi bókunkat, vagy sem Széll Kálmán úr, szerény ibolyához méltóan, nem nagyon bánjuk.
Eddig sem bántuk. Mióta a hatalomhoz juttatta ennek a szerencsétlen országnak a rossz végzete, ezt az egyet nem sajnáltuk soha. Mi betöltöttük kötelességünket. Ez a kötelesség éles szemet kívánt, mi mindjárt azt ismertük föl benne, aki most a bókot kapta tőlünk. Ez a kötelesség őrködést kívánt s kíméletlen kritikát, mi hű őrizők voltunk s őszinték mindig.
De mégis, most mégis csak észrevesz bennünket a kegyelmes nagy szélhámos.
Az a kis különös incidens történt, hogy egy bécsi világlap, amelynek a hangja a Burgig elhallatszik, sőt egy kicsit tovább is, olyanformán találta meglátni a dolgokat, mint ahogyan a Nagyváradi Napló látta, s – könyvtárnyi kötete a tanú rá – hirdette kezdettől fogva. Hogy is hangzik az a két veszedelmes passzus?
Tisza bukása után is hatalom volt, majdnem úgy mint Bismarck Németországban. Minden utána következő kormány nagyra becsülte támogatását, és félt attól, hogy ellenfele legyen. Ama számos válságban, amely miniszterelnöksége után a szabadelvű párt uralmát veszélyeztette, mindig az ő tanácsa volt az, amelyet követtek, és amely a pártnak megmutatta ama utakat, amelyeken megbízhatatlan politikai jongleurök merényletei elől elvonulhatott; az egyház-politikai törvényjavaslatokért folytatott nehéz harcok idején pedig a szabadelvűség főhadiszállását ott ütötte fel, ahol az öreg generális táborozott.
Közel áll az a feltevés, hogy a kormány is benne volt a játékban, mert Tisza Széll Kálmánnak kényelmetlen. Tisza a nemzeti pártnak a szabadelvű párt ölébe való felvételével sohase barátkozott meg teljesen. Úgy szerepelt, mint a szabadelvű pártban forrongó elégedetlenség központja, az összeférhetetlenségi törvénynek nyíltan elleneszegült, és legutóbbi programbeszédében élesen kikelt gróf Károlyi és ennek agrárprogramja ellen, habár a kormány ebben a programban nem talált alapot arra, hogy a Károlyi-csoport támogatásáról lemondjon.
Így van ez kegyelmes szélhámos! A nagy szemfényvesztő-boszorkánykonyhába most magasabb helyről is beláttak. És bár jezsuita módon zokog a klerikális vizeken hajózó magyar sajtó leghivatalosabbja, az agrárius tábor büszkén hirdeti:
– Széll elveszítette a Tiszákat, s a Tiszák örökségét harminc agrárius veszi át…
A szennyes áradatot föltartóztatni nem lehet. A hazugság és sötétség úrrá lett ebben az országban. A nagy szélhámos pedig balerina-szökésekkel lejt a ledöntött szabadelvűség romjai körül, a nyalogató himnuszok zenéje mellett, s olyan kecsesen, ahogy csak Sarkady kisasszony tudta volna járni a balettet…
A nagyság – nagyság… A hazugságnak, szemfényvesztésnek, kokottpolitikának nagyobb mestere még Széll Kálmánnál nem volt.
De meglássa mindenki, hogy be fogja csapni megbízóit is. Mert a nagy szélhámos befejezte már a misszióját, mely az volt, hogy ezt az országot a klerikalizmus számára megdolgozza… Elvégezte zseniálisan, de közben úgy megszerette a nagy kokottok életét, hogy most már nincs kedve távozni.
Mert ha ez az ember tudna egyszer becsületesen őszinte lenni, így szólna:
– Most már jöhet utánam akár az inkvizíció is. Elvesztettem, becsaptam egy pártot és egy országot. Plaudite! Most már mehetek…
…Ekkor talán magához térne a félrevezetett ezrek kisebb fele, s lehetne arra gondolni, hogy mentsük meg, ami megmenthető.
A. E.
NN 1901. október 6.
92. A nagy szélhámos. NN 1901. okt. 6. 1–2. – vezércikk – A. E.
demimond (demi-monde): félvilági – Sarkady kisasszony: korabeli táncosnő – plaudite: tapsoljatok