Edmond Rostand diadalmas darabja tegnap este elérkezett a negyedik magyar stációhoz.
Diadalmas ereje csak francia szíveket ejthet meg valóságos teljességében, de bármerre szálltak el, s bármilyen zengésűekké váltak az immár nagy Rostand varázsos versei, mintha lobbanékony, tüzes gascogne-i szívek dobbanása kísérte volna őket: gyújtottak, igéztek mindenütt. Rostand az idők szerencsés kezű bűvölőjének látszik. E lármás és érthetetlen kort megbűvölte az ő poéta szívével, s a bűvölés csodát mívelt: a sárból poézis lett. A vad, féktelen francia nacionalizmust kiragadta a romboló, állatias, gonosz ösztönök közül, s mire visszakapták, nem ismertek reá. Ez a csodaember tündérvilágot varázsolt belőle. És a régiből nincs benne semmi, csak a gloire, a franciák ez olimpuszi, mámorító italja.
Micsoda poétához méltó gondolat volt föltámasztani egy halott poétát, kiről már csak nebulók és akadémikusok tudtak. Megérezni egy régen elmúlt élet szépségét és tragédiáját! Micsoda inspirált, felséges ötlet volt föltámasztani a nagyorrú, bátor, örökre hadakozó, egész világgal viaskodó Cyranót!…
…Ki volt? „Minden volt és semmi sem!” Költő. Francia volt, király és koldus, gyilkos és hős. És szerencsétlen volt nagyon. És elfeledték… És századok dübörögtek le lomha hempergéssel. A gloire nemzete sokszor ivott a dicsőség nektárjából és könnyeinek sós vizéből is. És utóbb nagyon megtornyosodtak feje fölött a barna fellegek.
Megalázták a büszkeségét, hajh, nagyon megalázták. És bosszúja is hiába lángolt. A gloire nemzete sorvadozni kezdett. Ereje megfogyott. Bizalma is. Bölcsek, költők megmozdultak, hogy a nagy veszedelmet elmulasszák. És Rostand is a költők közt vala. Ő lement a századok kriptájába, s föltámasztotta Cyranót. És versben beszélő hősét beállította a nagy, veszedelmes káoszba:
– Franciák, itt van Cyrano, őt hallgassátok!
És tele serlegből hajtogatta a francia nép ismét a gloire nektárját. Egész Franciaország tapsolt és hitt. Cyrano pedig útrakelt más országokba is… A Hét mély Ignotusa mondjon bármit is, föl kell néha támasztani a valóság szemétjétől megtisztult múltat, a szépet, a mámort, a poézist…
*
Rostand darabjának gazdagsága elvakító. Hőse a nagyorrú Cyrano, predestinált tragikus hős. Nemcsak azért, mert poéta s mert szertelen, de mert abban a korban, amelyben olyan gyalázatosan nagy becse volt a szép formáknak, pofában, termetben, írásban, orációban és szerelemben – neki, aki érezte a maga kivételes értékét -, az orra miatt kellett hitét veszteni a hiú sikerekben, amelyek Poe Edgaron kívül bizony legkívánatosabb sikerek voltak a poétáknak is.
Odaadja hát a lelkét az üres, csinos, fess úrnak, kit az ő Roxanja szeret. Mint Toldi Tar Lőrincnek. Ő is a vetélytársának hódítja meg az imádottját.
De Cyrano a lelkével. Roxan akkor tudja meg csak, milyen lélekért adta oda ő a testét másnak – mikor „Cyrano úr kimúlt…”
Szerelmi tragikuma a legteljesebb. De csőd az ő egész viharos hadakozó poéta élete. A bátorsága megtörik a Roxan ideáljával szemben. Bűnbe [fulladt], szent különc élete csak örökös kísérlet marad. A verseiből Moliere sem átall lopni. Babérhoz, szerelemhez, boldogsághoz jut minden nála pulyább. Őt megöli a tragikumok tragikuma, az örök tragikum: a kiválóság.
*
A francia könnyűség, kedvesség és szellem kincsesbányája, Cyranót [Cyranóban] forraló monológok, maró és elragadó ötletek, elbájolóan szellemes párbeszédek, rafináltan naiv és naivan művészi fordulatok és helyzetek kergetőznek kápráztató színekben. És hányszor többet érthetnek és érezhetnek ezekből a franciák. Hány helyütt valósággal csörgedezik a gloire nektárja. A Gascogne, az est homályától borított Párizs, a hold fényét fürdető Szajna leírásánál még jómagunk is csaknem extázisba jövünk. És azok az édesen csörgedező francia rímes sorok!… Mikor fordítva – igaz, hogy szépen fordítva – is olyan elbájolóak.
A vers, a romantika, óh, nagyon megejt még minket, kik alig és rosszul haladtuk át a romantika korát, s tán sehol sem visszhangozhatik olyan hatalmasan Cyrano francia sikere, mint magyar földön, hol hálásak vagyunk különösen a Rostand iránt, mert az ő sikerei bírhatták kétségtelenül Herczeg Ferencet Ocskayja megírására.
*
Somogyi Károly sok áldozattal adott a nagyváradi színpadon helyet Cyranónak. A darab kiállítására vagyont költhetett el. A díszletek és kosztümök ragyogóak. Ambíció és kedv sem hiányzott a vállalkozásból. A siker sem maradt el teljesen. De mikor Cyrano hiányzik?! Pataky Béla intelligens, ambiciózus színész. Olyan, aki sohase nagyon rossz, legtöbbször kielégítő, sokszor jó.
De meglepetést sohse csinál. Ilyen, ha helyére állítják. De Cyrano kivételes, hogy úgy mondjuk, összetett talentumú színészt kíván. Hőst, szerelmest, szalon- és jellemszínészt – hogy ilyen színházi disztinkciókkal éljünk – kíván. Patakynak már az alakja sem eléggé Cyrano-alak. Hangja kis skálájú és kicsiny. Ő pedig hozzá semmiképpen sem tud vele bánni. Van egy kis orgánumhibája is. Cyranója nem is volt egyéb egy nagyon buzgó és nagy lelkiismeretességgel teljesíteni akart vállalkozásnál. A szerepét kifogástalanul tudta, néhol hatást is keltett. De átérteni és éreztetni Cyranót, illúziót kelteni állandóan nem tudott.
Párbaja például még megjárta, de a második felvonásbeli jelenet Roxannal, a monológ, később az erkélyjelenet és a többin végig csak néhol és alig-alig emlékeztetett a várható és a darab olvasásakor szinte elénk rajzolódó hatásra és sikerre. Nagyon poétikus, kedves jó Roxan volt E. Kovács Mariska. Csodálatosan illik egyéniségéhez a szerep. Csinos, de szörnyű gyönge volt a vetélytárs (Christian) szerepében Deésy. Nagyon lelkiismeretes és intelligens alakítást mutatott Bérczi a poéta-szakács szerepében. P. Szép Olga, Benkő Jolán, Peterdy és Szarvasi jók voltak. A többi szereplők, főként a rengeteg szerepre mozgósítani kellett karszemélyzet, a rendezőnek elképzelhetően nehéz „megdolgozása” után is igen sok helyen keltettek a darab lelkével s az általuk is kelteni szándékolttal ellenkező hatást. Általában mégsem volt egészen sikertelen az előadás, mely ilyen daraboknál az első estén voltaképpen főpróbaszámba megy. Érdemes a nagyváradi előadás, hogy benne meglássuk Rostand remekét, melyet olvasva bizonyosan mindenki ismer már. Ma este ismét Cyrano kerül a színházban színre.
NN 1901. november 10.
122. Cyrano de Bergerac. A Szigligeti Színház premierje 1901. november 9-én. NN 1901. nov. 10. 6–7. – Színház
A kritika minden bizonnyal Adytól származik. A boldogtalan poétáról szóló színdarab lelkes dicsérete a Reviczkyért rajongó költő tollára vall. De nyelvi fordulatok („hajh”, „felséges ötlet” stb.) és az azonos szófajok halmozása is az ő szerzőségét támasztja alá. Később, Párizsba kerülve már kiábrándul Rostand-ból. („Nem szeretem Rostand-t. Ékes beszélő kókler” – írja Köd-darabok napfényországból c. cikkében. AEÖPM V. 137.) – gloire: dicsőség, itt a francia nemzeti büszkeség „dicsfénye”.