A bécsi zsokéklub szerencsés nyerőjéről, a „nem boldog a magyar” hírhedt szárnyrabocsájtójáról, sok szóesett mostanában a szép haza minden tájékán. De sehol annyit nem beszéltek Szemeréről, mint a kerületében, ahol majdnem olyan népszerű, mint a nevéről hívott asztaltársaság ifjai között.
Szemere Miklós a tasnádi kerület képviselője. Az úgynevezett agrárius-szabadelvű képviselők csoportjába tartozik, ami majdnem természetes, de az már kevésbé mulattathatta őt, hogy kénytelen egy másik csoporthoz is tartozni: a képviselő urak ama szintén tekintélyes csoportjához, mely annyi dolgot és gondot ad most a – kúriának. Mert hát a tasnádi kerület képviselője Szemere Miklós de genere Huba (degenerált Huba – mondja a másik, a miskolci Szemere morózus csúfolódással) peticionált honatya.
Úgy történt volt a dolog, hogy nagy zavarban voltak a tasnádvidéki, derék választópolgárok. Egy jelöltjük volt. Kossuth-párti birtokos ember, aki a maga vagyonát maga szerezte. Nehezen adogatta ki hát a bankókat a jelölt. Meg aztán egy jelölttel nem is lehet igazándi választást csinálni.
– Nem boldog a magyar – vélték a jobb időkhöz szokott kortesek, s ez az elégikus konstatálása a helyzetnek eszükbe juttatta a Szemerét…
Na, hát erről a választásról most is úgy beszélnek Tasnád vidékén, mint valami mesébe illő szép álomról. A csaholyi oláh kész megesküdni rá, hogy a domnu Szemere voltaképpen a királynak a kulcsárja, s őfelsége rábízta, míg a választás tart, a kulcsokat. Nem kell rosszat gondolni: a választás tiszta volt. A szavazatáért nem kapott pénzt senki. Az egészen más dolog, hogy az ötven krajcáros bankettek, melyeket önkéntes aláírásokkal csináltak, olyan fényesek voltak, hogy a pezsgő patakokban folyt, s a vendéglős olyan élhetetlen, hogy még ezt az ötven krajcárt sem vasalta be senkin. Azt meg nem lehetett megtiltani, hogy mikor a cigány maga háromszáz forintot kap, egy büszke választópolgár ne adhassa el húsz-harminc rongyos forintért a maga napraforgómagját vagy köleskásáját, ami ezelőtt két évvel termett, s egy éve már elfogyott. Egyébként is nagyon ügyeltek a törvényes formákra. Egyik főkortes leánya nyugodtan fogadhatott el harminc krajcár értékű cukorkát, s nem tartozott észrevenni, hogy a cukorkásdoboz testvérek között is megér hatszáz forintot. Komoly szakértők és beavatottak szerint Szemerének nyolcvanezer forintjába került a tasnádi mandátum, pedig egy szavazatot sem vásároltak meg. Mennyibe kerülhetett volna, hogyha nincs meg a tiszta választásokat biztosító törvény?!
No, de Szemere úgy gondolkozott, mikor különvonattal s magyarruhás ifjúival bevonult a kis érmelléki fészekbe, hogy megmutatja, hogy igazi magyar úr akkor is úr marad, mikor a zsokéklub játékasztalaitól s a gyeptől leereszkedik a közéleti szereplés posványába.
Lássa az egész világ, hogy nem boldog a magyar, s „magasabb közéleti erkölcstan”, „keresztény alapokra fektetés” és Szemere de genere Huba kell neki.
A Kossuth-párti atyafi egy darabig licitált a napraforgómagra s a köleskására, de nem bírta a szorítást. Hat lóhosszal hasalt el, s okosabbat nem tehetvén – peticionált.
Szemere eközben honmentő akciójához látott, s kétmilliócskát szerzett saját ősi magyar személyének és így nemzetének.
Egy munkatársunk, aki most Tasnád vidékén időzik, azt írja, hogy Szemere nyeresége felfordult világot csinált a kerületben. A kisebbség vissza készül vonni minden petíciót. Viszont a Szemere pártja azt szeretné, hogy a képviselő be se várja a kúria döntését, hanem úri büszkeséggel mondjon le mandátumáról s lépjen fel újra. Ők majd megmutatják, hogy újra Szemere győz. Úgy titokban pedig azon töprengenek a Szemere-kortesek, hogy mennyit lehetne abból a bizonyos két millió koronából hazafias, jobban mondva alkotmányos célokra fordítani.
És valóban, ha azt akarja Szemere, hogy még egyszer boldog legyen a tasnádi magyar, eszközöljön ki neki még egy választást. Vagy legalább vegyen tőlük még egy kis napraforgómagot, köleskását, miegyebet. Bizony a mai gazdasági viszonyok között áldás egy-egy szerencsétlen vidékre olyan képviselőjelölt, mint Szemere Miklós. De hát ezt nem értik meg a zsidó merkantilisták, rongyos demokraták s a többiek. Kártya és lószerenese a magyar úrnak, választás a derék polgároknak, s – boldog lesz a magyar…
NN 1902. január 4.
162. Szemere és a kerülete. NN 1902. jan. 4. 2.
A Tasnád vidékén időző munkatárs minden bizonnyal Ady, aki az ünnepekre hazament Érmindszentre, s útba kellett ejtenie Tasnádot.
Szemere Miklós (1856–1919): politikus, diplomata, nagy kártyás, a lósport lelkes híve, mint az egyik legnagyobb versenyistálló tulajdonosa. – peticionált honatya: olyan képviselő, akinek a választási eredménye ellen petíciót, kifogást jelentettek be a bíróságnál. – Kossuth párti birtokos ember: nem találtam meg, kiről van szó.
Nem boldog a magyar: Szemere Miklós 1897-ben a Nemzeti Kaszinó Széchenyi ünnepélyén így fejezte be ünnepi beszédét: „Felemelem hát tisztelt uraim a billikomot, és nem reszket kezemben, szilárdan tartom, midőn arról a férfiúról emlékezem, kinek fejét dicsfény koronázza, beragyogva homlokát, mint a viruló napfény a havasi bérceket. Hidegen hagyja a dicsfény a mai nemzedéket, de lesz idő, amikor az utódok szívét hevíteni fogja. És akkoron elmondhatjuk: Magyarország nem volt, hanem lesz. Az ő dicső emléke pedig felvirrad százados álma fölött. Erre ürítem a kupát és a jobb jövendőre, mert nem boldog a magyar.” Az ünnepi szónoklat annak az embernek a szájából, akiről mindenki tudta, hogy legfőbb foglalkozása a kártya és lóverseny, és képviselői mandátumát mindig vesztegetéssel szerzi meg, még ebben a körben is kínos hatást keltett. Annyira, hogy ami a Széchenyi-lakomákon teljesen szokatlan, felállt Beöthy Ákos képviselő, és rögtönzött beszédben el akarta hessegetni a többszörös milliomos és semmittevő szónok pesszimista kesergését. Beöthy ezzel végezte a beszédét: „Mégis boldog lesz talán a magyar.” Szemere Miklós szállóigévé vált mondását Ady is sokszor használta gúnyosan. De később, párizsi útja előtt, mikor Szilágy vármegye ösztöndíjára pályázott, meglátogatta Szemere Miklóst, és közbenjárását kérte.