Dr. V. Zs. van olyan erős legény, hogy el tudjon bánni egy tucat ellenféllel is. Pálffy Bélát pedig nem lehet úgy legyőzni, hogy a legyőzetést elismerje. Nincs jogunk, okunk és célunk hát beleelegyedni a dr. V. Zs. és Pálffy Béla vitájába, amelybe Egy világi katolikus belekotyogott, olyanformán, mint mikor a gyermekek a gyakorló tér szélén a tér közepén izzadó, fáradó katona bácsikat utánozzák.
Az a kérdés azonban, mely ezt az újabb háborúságot szülte, aktuális. Aktuális azért, mert szomorú jele és bizonysága annak: milyen veszekedett, hihetetlenül nagy már nálunk a felekezeti türelmetlenség. Igaza van egy barátunknak: ma az emberek úgy katolikusok, zsidók, reformátusok vagy buddhisták, mintha részegek volnának. De még a részegség mámorának van egy átlátszó oka: az ivás. A mai felekezeteskedők anélkül részegek, hogy ittak volna. Higgye el nekünk Pálffy Béla úr, kire egészen véletlenül hivatkozunk, hogy ő nem tehet a maga türelmetlen felekezeti voltáról. Ő, akiben annyi savonarolai vonás van, egy tisztábban látó korban, negyven évvel előbb vagy negyven év múlva például, forradalmár lett volna vagy lenne. A legfanatikusabb harcosa volna a legteljesebb szabadságjogoknak, míg így nevelése és kora az élet egész más szabású alakjává tették. Ám nemcsak ő járt így. Mondunk mi más példát is. A reformáció igazi célja tudvalevőleg az egyénnek és gondolatnak teljes felszabadítása. És ma vannak reformátusok, pláne magyar reformátusok, akik pápábbak a pápánál. Szabó Aladár és hívei például bigottabbak a rózsafüzéres banyáknál, s misszionáriusokat nevelnek Kínába, nem szólva a szűz Máriára esküvő Bartha Miklósról, akinek az ultamontanizmusa nem – a valamennyire mégis menthető – fatalizmus, hanem kenyérkereset. A levegőben van ma ez a megvadító türelmetlenség. Hiszen még a zsidóság is, melyet a múlt nagy küzdelmei úgy megacéloztak, intellektusban olyan kiválóan erőssé tettek, ma idegesebb, mint valaha. Nem kell talán másra mutatni, mint a külön zsidó gimnáziumok terve.
Ultramontanizmus van mindenütt – ma. Ez annyira természetes. Mikor a világ gyorsan tör előre, egy kissé megtántorodik. A megtántorodásnak kora a mi korunk. Egy bizarr példát hozunk fel. Mondjuk, hogy ebben az országban volna ötezer ember, kiknek mindenike azt tartaná, hogy lealázó, szamár dolog bármely felekezetnek is tagja lenni. Nos, ez az ötezer ember az ultramontánság mai részeg világában megalapítaná a felekezeti korlátot megvetők felekezetét, s valamennyi zokogna, hogy az ő felekezetüket a többiek elnyomják.
Mulatságos volna ez, ha nem volna olyan szomorú. Mert bár abszurdum azt hinni, hogy a világ hátrafelé megy, de mégis nagy veszedelem a megtántorodásnak ez a mostani kora. Kirukkolunk vele becsületesen, egyenesen: az összes ultramontán törekvések között csak egy a veszedelmes: a klerikálisoké. Röviden okát tudjuk adni, hogy miért. A pápizmus a legzseniálisabban megcsinált, lenyűgözésre, világuralomra törő institúció. Olyan erős, hogy még a legvilágosabb, leghumánusabb korok csapásait is kibírta. Bár cölöpei közül sok van rothadóban, még mindig képes jezsuita seregével s agyontámogató politikájával nagy dolgokat csinálni. Az agyontámogatást úgy értjük, hogy például a szocialisták ellen megcsinálta a keresztényszocializmust, mint századokkal előbb, mikor a görögkeletiek ellen a görög katolicizmust játszotta ki. És nincs olyan parányka kis klerikális szervezet, mely ne ezt a célt, a pápizmus lenyűgöző, világosságölő célját szolgálja.
S itt odavetve, nem is válasz, csak megjegyzés címén, mutatunk reá a kat. legényegyesületekre. Pálffy igazgató úr – mi hisszük – soha sem mondja a nagyváradi egyesületben, hogy kerüljétek a hitvány eretnekeket, s üssétek a krisztus-kínzó zsidókat, de a legényegyletek mivolta, szelleme, keretei előbb-utóbb el fogják az egyesületet az el nem hangzott jelszavakig vezetni. Mert hát a betegápolás is például istenien nemes, gyönyörű, szamaritánus ténykedés, ám bomlott szervezettel, betegágyon fetrengve olyan könnyen utat találnak füleinkhez a kegyes, térítő szavak, melyek halvány arcú, irgalmas nők ajkairól szállnak felénk. A klerikális ultramontanizmus nem síppal, dobbal, nádi* hegedűvel keríti be a világot egy akollá, hanem századokra előrelátó gondoskodással.
Na hát: most a tántorodás korában vagyunk. Az emberek ittasan felekezetiek. A klerikális ultramontanizmus milyen beláthatatlan módon és arányban ki tudja használni a kor e betegségét!… Egy ilyen pár évtizedes reakciós kor ötszáz évvel közelebb viszi a klerikális ultramontanizmust céljaihoz. Hát lehet-e csodálkozni már most, hogy a másféle részegségű felekezetiek is még jobban megvadulnak a fenyegető veszedelemtől?
Ilyenformán látjuk mi a helyzetet s a felekezeti harcok okát. Ignorantia non excusat. No, hát mi tudjuk az okokat. Azonban, hogy lássák a helyzet tiszta nézéséhez illő lojalitást is, mi az „ignorantia non excusat” elvéhez új elvet fűzünk: a felekezeti mámort megértjük, s ha nem származik belőle túlontúl nagy baj: meg is bocsátjuk. Mert mi még Hoványi Gyulát is meg tudjuk érteni, s még neki is meg tudunk bocsátani!…
Ady Endre
NN 1902. február 19.
205. Felekezeti részegség. NN 1902. febr. 19. 1–2. – vezércikk – Ady Endre
* Eredetiben: nyári
V. Zs.: Várady Zsigmond dr. állást foglalt a városi közgyűlésen az ellen, hogy egy alapítványi telket a katolikus legényegyletnek eladjanak. Ebből nagy vihar keletkezett. Dr. V. Zs. a Nagyvárad febr. 16-i számában Végszó címen közölt vezércikkében elmondja véleményét a katolikus legényegyletről. Kifejti, hogy ez nem szórakozási vagy művelődési társaskör, hanem az ultramontán, klerikális törekvések fészke. Célja káros, működése a közre veszélyes. Ha a város telket ad neki, nem valamilyen felekezeti szervezetet, hanem a reakciót támogatja. A Nagyvárad másnap ki akarta békíteni a katolikus előfizetőit dr. V. Zs. cikke miatt, és Egy világi katolikus aláírással a szerkesztőségben fabrikált cikkben szembeszállt dr. V. Zs. vezércikkével. Ezzel párhuzamosan Pálffy Béla lelkész a Tiszántúl-ban kampányt indított dr. V. Zs. ellen, s azzal az állítással akarta meghurcolni, hogy dr. V. Zs. felkínálkozott a nagyváradi káptalan ügyészi állására. Dr. V. Zs. fölényes hangú nyilatkozatban verte vissza ezt az állítást. (Hegedűs 183–184.) – Szabó Aladár: l. Protestáns segítség c. 1901. júl. 9-i cikket és jegyzetét.
Ignoratia non excusat: a tudatlanság nem ment fel.
Mj.: Zs (24.), Ha (145.), FL (65.), Isz (167.), PI (I. 217.), Pi (R 82.)