294. A vörös talár

– A Szigligeti Színház mai újdonsága –

A vörös talár fő problémája az, hogy hol tölthette a baszk paraszt, Etchapare, az áldozócsütörtökre következett éjszakát? Mielőtt a csendőrök elfogják, az ablakon át hallják, mint súgja oda a feleségének: el ne áruld, hogy azon éjszaka nem voltam itthon. A vizsgálóbíró előtt pedig a házaspár sokszoros hazudozása után végre, mint eget ostromló igazságot kiáltja világgá az asszony, hogy az ura azon éjszaka ki nem mozdult a házból. Ugyebár ez gyanús dolog, s ha önök vizsgálóbírák volnának, gyanúba fognák ezt az amúgyis rossz hírben álló parasztot egy vén uzsorás meggyilkolásáért, kit éppen azon éjszaka öltek meg, és nem egy jel vall arra, hogy Etchapare a gyilkos? Nos a Brieux darabjában ezért kell költői igazságszolgáltatásul elpusztulnia egy vizsgálóbírónak azért, mert a maga módja szerint felelt arra a kérdésre, melyre az Etchapare iránt láthatóan jóindulatú Brieux négy felvonáson át elmulaszt megfelelni: hol töltötte Etchapare az áldozócsütörtökre következő éjszakát?

A négy vagy öt színdarab között, melyet Brieux e négy felvonásban összekovácsol, ez a Justizmord-ellenes értekezés a legbosszantóbb. Brieux úr úgy tesz, mintha nem tudna abba a rettenetességbe belenyugodni, hogy a büntető igazságszolgáltatás formájában véges emberek rendelkeznek a maguk kicsiny egyéni érdekei szerint embertársuk életéről és vagyonáról. Hát ez igaz, hogy vérlázító, de semmivel sem vérlázítóbb, mint általában az egész társas és társadalmi élet, mely éppen azon alapul, hogy egyik ember beleszólhasson a másik dolgába, s ki-ki a maga egyéni érdekei szerint. Hogy ezt a közvádlói tiszttel illusztrálja, melyben a mieinkhez tartozik, hogy lehetőleg minden vádlottat elítéljenek, ennek ellenébe lehet vetni a védői tisztet, melynek az a mestersége, hogy mindenkit felmentessen, s a büntetlenség lehetőségével csábítsa embertársaik ellen való gaztettekre a rossz embereket. S erre mi is elkiáltanók, à la Brieux, hogy: rettenetes, rettenetes, rettenetes, hogy van ilyen tisztség a világon, melynek erejével az egész társadalom ki van szolgáltatva védtelenül a gazembernek. S ezt több joggal mondhatnók, mint Brieux, mert a védőnek valóban anyagi és erkölcsi érdeke, hogy az ő védence megmeneküljön, a vádló ügyésznek ellenben nem érdeke, hogy a vádlottat elítéljék, s a Brieux egész épülete hamis, mert azon a hamis, hogy ne mondjam rosszhiszemű föltevésen épül, hogy a halálos ítéletek száma egyenes arányban áll a bírók s az ügyészek előléptetésével. Ez egyszerűen nem igaz, és sokkal nagyobb ostobaság, hogysem [igaz] lehetne.

Ebbe a fődrámába vannak beskatulyázva az aldrámák, melyek közt legérdekesebb az Etchapare-néé, kinek egy fiatalkori ballépését az ura a tárgyalás során tudja csak meg, s ekkor hiába a fölmentés, mert családi boldogságuk mégis fel van dúlva. Erről a kérdésről azután, hogy a férjnek van-e joga az efféle felfedezéseken elképedni, a negyedik felvonásban egy külön kis értekezésláva zúdul a holtfáradt közönség nyakába. Tegyük föl, hogy ebben az értekezésben Brieux úrnak igaza van, mi köze ennek a juszticiához? Az obligát tiráda, melyet Brieux e tárgyról hősnőjével a közönség felé kiáltat, kitűnő volna, ha például egy anglikán lelkész szavalná el. Egy parasztasszony ajakán lehetetlen, és oly nyilvánvalóan mutatja a közönség idegeire való spekulálást, hogy már nem is bosszantó, de szánalmas. Brieux úr, aki páratlan napokon a nacionalisták tapsaira szokott spekulálni, ebben a darabjában a dreyfusardok tapsaira spekulál. Lehet, hogy a közelmúlt hangulatainak e túlfeszültségében a franciák fellázadt jogérzetének még ez a szélhámos fecsegés is jólesett, előttünk, akiknek nem volt Dreyfus-ügyünk, bántó és érthetetlen. Nem menti meg a színpadiasság szempontjából kitűnő második felvonást, melyben egy vizsgálóbírói kihallgatás van igazán remek élethűséggel színpadra szőve.

Csakhogy éppen ez az élethűség azt okozza, hogy a néző önkénytelen is a vizsgálóbíró részére áll, s annál kényelmetlenebbül szinte kétfelől pofonvágottnak érzi magát, mikor Brieux úr e felvonás alapján lázad fel az igazságszolgáltatás intézményei ellen. Egyfelől égbekiáltóan hamis logikával, másfelől gyenge és bohózati karikatúrákkal érvelni* olyan hatalmas és, ha bűnös, bűneiben is nagystílű intézmény ellen, mint az igazságszolgáltatás: ezt az ő évek óta tartó izgalmaik közt minden józanságukból kiforgatott párizsiak elfogadhatják, minket elkedvetlenít.

NN 1901. november 24.

Jegyzetek

294. A vörös talár. A Szigligeti Színház mai újdonsága. NN 1901. nov. 24. 6. – Színház

* Eredetiben: élvezni

A színikritikát nemcsak azért tulajdonítjuk Adynak, mert ő volt a lap színikritikusa, hanem azért is, mert gondolatmenete, a társadalmi kérdések elemzése, az áligazságok leleplezése, valamint ironikus hangvétele is Adyra jellemző. A színdarab premierjéről egyébként nov. 26-án Fehér Dezső ír kritikát, nov. 27-én pedig Kenedi Géza cikkét közli a lap a színdarab jogi vonatkozásairól.

A vörös talár: Eugène Brieux (1858–1932) híres és sikeres darabja 1900-ban készült (La robe rouge); ford.: Lándor T. 1901-ben.




Hátra Kezdőlap Előre