Ezen a szép Magyarországon két dolog van, amihez mindenki vél érteni; a méltóságos úrtól kezdve le egészen a csizmadia inasig mindenki; ez a két dolog pedig a színészet és a politika. Ez a magyarázata annak, hogy míg a közügyek többi ágait, amikre százezreket pazarolnak a közvagyonból, elhanyagoljuk, a színészetet mindig bizonyos szenvedélyességgel tárgyaljuk. És így esik, hogy ezek az úgynevezett színügyi bizottságok ahelyett, hogy szeretettel és jóindulattal támogatnák a színigazgatót és társulatot hivatása teljesítésében, inkább csak arra törekszenek, hogy hevességükkel, igaztalan támadásaikkal elkedvetlenítsék a színigazgatót, a társulatot jó törekvéseikben, hogy úgy mondjuk, azon igyekeznek csak, hogy piszkálhassák a színügyet. Így van ez Kárpátoktól az Adriáig minden vidéki városban, így van ez Nagyváradon is.
Mi nem vagyunk szerelmesek Somogyi Károlyba. Ismerjük az ő igazgatásának gyengeségeit, az ő művezetésének hibáit, de tudjuk azt – mert ismerjük a vidéki színházi viszonyokat –, hogy ez idő szerint Nagyváradon működik a legkitűnőbb színtársulat, és itt vannak a legmagasabb művészi nívón álló előadások. Olyan faktum ez, amelyet bizonyítani kész az ország minden színházi szakértője, de olyan igazságos és mély bölcsességű férfiú is elismerte ezt a színügyi bizottság tegnapi ülésén, aminő Rádl Ödön, aki nem hallgatta el a jogosan emelhető panaszokat és kifogásokat, de másrészt készséggel elismerte Somogyi Károlynak és az ő társulatának érdemeit is.
Amikor felépítettük a Szigligeti Színházat, általános volt az aggodalom, hogy megközelítőleg sem lesz olyan kitűnő színtársulatunk, aminőkkel el volt kényeztetve a nagyváradi közönség a nyári szezonokban. Ki tagadhatja el Somogyi Károlytól, hogy az ő gyengeségei dacára is, nagy áldozatkészséggel és nemes ambícióval oszlatta el ezt a nem ok nélküli aggodalmat? S amikor ideszervezte az ország legelső és legdrágább vidéki színtársulatát, és nem kalmárkodott, hanem az erkölcsi elismerésért lemondott az anyagi eredményről, kimondjuk nyíltan, hogy csúf és hálátlan dolog volt a színügyi bizottságtól olyan éles tónusban és oly igaztalan kritikával emlékezni meg Somogyi Károlyról és az ő színtársulatáról.
NN 1902. február 2.
314. Vihar a színügyi bizottságban. NN 1902. febr. 2. 3.
A színügyi bizottsági ülésekről rendszeresen Ady számolt be. Szerzőségét az is alátámasztja, hogy megvédi Somogyit a támadások ellen. Ez idő tájt több cikkében is inkább dicsérte a színházat és annak igazgatóját. A cikk után tudósítás következik, melyet talán ugyancsak Ady írhatott. A tudósítás így kezdődik:
„Nyugodtan, szinte ijesztő hangulatban kezdődött az ülés. A régiek – a tapasztalt időjósok – ebből nagy vihart jövendöltek, és – a jóslat fényesen bevált. Az ülés vége felé már teljesen megváltozott az ülés képe. Harsogó felszólalások, éles riposztok hangoztak el gyors egymásutánban, és szenvedélyes vita közben éles megjegyzések és gúnyos közbekiáltások röpködtek.”
A vihar a színügyi szerződés tárgyalásánál tört ki. Somogyi igazgató azt kérte, hogy szerződését 1905-ig hosszabbítsák meg. Ez ellen legélesebben Farkas Izidor és Dőry Ferenc szólalt fel. Az a vád is elhangzott, hogy az igazgatót a színügyi bizottság egyes tagjai irányítják, nem rendelkezik önállósággal. Hosszas vita után abban állapodtak meg, hogy a döntést elhalasztják a márciusi ülésre, amikor már a társulat névsorát is láthatja a bizottság.