(Új valdisták – Comte Ágoston népe – Francia protestantizmus – Sabatier és a fideizmus – A kanadai franciák – Zseniális népek és zseniális emberek – Az angolok, németek és franciák)
Párizs, augusztus 20.
Vald Péter nyughatatlan árnya riasztgatja a franciákat. Vértelen Bertalan-éjszakák rémei szálldosnak, s miközben a fölfuvalkodott természettudományos gondolkozás s a maga lármájától megvadult kortes-szocializmus arról álmodoznak, hogy itt az új világ, mely vallás nélkül akar élni, a fölkavart lelkekből, a tajtékozó hullámokból előbúvik újra az agyonverhetetlen szörnyeteg: a vallásos türelmetlenség, s undokan mosolyogva fordul a fölfuvalkodottak és lármázók felé:
– Nélkülem akarjátok ti a tömeget vezetni? Azt hittétek, hogy az én életem megelégszik ezer évvel? Azt hiszitek, hogy most már velem nem kell számolni? Én voltam, vagyok s leszek. Éppen itt fogok legtovább élni Klodvig földjén, Szent Lajos földjén, Jeanne d' Arc földjén, a forradalom földjén.
Így beszél a szörnyeteg. Hol itt, hol ott. Hol Brunetière által, hol más által. Franciaországban, hol olyan könnyen kergetik el az isteneket, a tételes istenek legtovább fognak élni…
|
*
|
A francia lélek a legkülönösebb lélek. Vidám és szkeptikus, nyughatatlan és bigott. Egy bizonyos. A hitet jobban szomjúhozza minden más léleknél. Szkepticizmusa is e nagy szomjúságból fakad. Esztétikai fölfogása is innen ered. Hit kell a francia léleknek. Özönnel, bőséggel és abszurd határokkal. Hit, mely független az egyéniségtől. Ezért kapott be olyan erővel a protestantizmus lángja a francia hit-hajlékokba, s ugyancsak ezért lehetett szinte teljesen kiirtani innen a protestantizmust. Itt kevés és elégtelen volt még a katolicizmus is. Itt ötször annyi tekintély kell, mint másutt, hogy legyen mit – lerombolni. Itt ötször annyi hit kell, mint másutt, hogy legyen miben – kételkedni. Itt Comte Ágoston született, aki pozitivizmusával a kétszerkettő-négyen kívül mindent összetört, hogy végre is egy, a zsidó-keresztény szektákat lefőző még komplikáltabb, hitben még bőségesebb, még abszurdabb és még zsarnokibb vallást eszeljen ki. Ennél ékesebben semmi sem karakterizálhatja a francia lelket…
|
*
|
Pár évtized óta divatos dolog már a francia gondolkozók között arról beszélni, nem volna-e megmentő és üdvös: protestánssá tenni a francia népet? Szabadgondolkozó franciák töprengenek különösen mostanában sokat ezen a kérdésen. Hogy lehetne csinálni okos recepttel, okos adagolással valami újfajtájú protestantizmust építeni Franciaországban. Összeházasítani a gall lelket a dogmatikus józansággal: ez csodaszép volna, ha csodabajos nem volna. Talán meg lehet csinálni. De az új protestantizmus már nem lesz – protestantizmus. A francia gondolkozók túlontúl nagy szerepet tulajdonítanak a protestantizmusnak Angolország és Németország óriássá lendülésében. Annyi ebből az igazság, hogy jó dolog Rómától nem függni. A protestantizmus nem azért nagy dolog, mert protestantizmus, hanem azért, mert tiltakozás és hadakozás a telhetetlen zsarnokság és babona bámulatos világinstitúciója ellen. No de a tömegnek vallás kell, és ha már vallás kell, van valami ráció abban, ha a francia gondolkozók a protestantizmusra gondolnak. Választani kell, s nagy választék nincs… A humanista vallásálom alighanem örökké álom lesz. Jöjjön a fideizmus…
|
*
|
Mi a fideizmus? A francia protestantizmus vezérideája. A hit apoteózisa. Az a híd, amely a francia katolikusokat átviszi Protestáns-ország földjére, ha ugyan átviszi. Franciaországban Sabatier könyveit úgy olvassák, mintha divatos regények lennének. Sabatier tanár volt a párizsi egyetem protestáns teológiai fakultásán. Nem régen halt meg. Jeles ember, bölcs reformer, gondolkozó francia volt. Ilyen Menégosz is, aki szintén protestáns teológiai tanár, s vannak még többen protestáns térítők és gondolkozók a mai Franciaországban. Ezek természetesen a „protestáns Franciaország” álmának legelső álmodói. A hit által való megigazulás híres vallásos tanát francia szellemességgel, merészséggel és zsenialitással a francia lélekhez formálták hozzá. Ez a fideizmus. De nem is fideizmus, hanem, szimbolo-fideizmus. A hit minden. A hit az Isten. A hit által lehet élni, megvilágosodni, megigazulni s nyugodtan meghalni. A hit által és a szentlélek által.
A vallás mindig szimbolizmus. A francia fideisták vallása ilyenformán a modern humanizmus vallásos szimbolizálásának látszik, s hogy nagyon könnyen hódítóvá teheti a protestantizmust Franciaországban, mutatja az, hogy a római klerikalizmus korifeusai és tollforgatói azt kiabálják, hogy a Combes-féle antiklerikalizmus titokban Franciaország protestantifikálását szolgálja.
|
*
|
A minap olvastam, hogy Kanadában, ahol régen kivándorolt franciák, angolok s újabban németek élnek, a franciák boldogulnak a legkevésbé. Még politikai vagy művészi karriert tudnak csinálni a kanadai franciák, de anyagilag nem boldogulnak. A francia szabadgondolkozók ezt is a katolicizmus rovására írják. Hiába – írja egy kiváló publicista –, a népek indusztriális és kereskedelmi versenyében a protestáns népeké az elsőség. Ez a gondolkozás egy régi emberi gyarlóság eredménye. Az emberek irigylik, ami a másé. A franciák irigylik az angolok józanságát, kalmárszellemét, gondolkozás-iszonyát. Shakespeare, Bacon és Herbert Spencer népe produkálja a legtöbb sterlinget, a legtöbb formaságot s a legkevesebb – ideát. És a franciák mégis irigylik az angolokat. Titokban. S a németeket is. Szintén titokban. Balzac legnagyobb álma egy jó seft volt. A legtöbb forrófejű, vívódó zseniális ember irigyelte s irigyli a békés, szorgos és nem töprengő nyárspolgárt. Még Heine is megbámulta talán lelkének mélyén a bankártalentumokat. Franciaország olyan, mint a zseni, ki érzi, hogy a nyárspolgár mégiscsak az igazi ember. Nemzetek és fajok erősítésében csaknem ugyanazok az elvek dominálnak, mint az állattenyésztésnél. A zsenialitásban alig van tenyészképesség. A francia léleknek megváltást jelentene, ha egy kicsit szárazabbá s érzéketlenebbé lehetne tenni. A jövő nem a zseniális népeké, hanem a szatócs népeké. Amivel én, a protestáns ember, nem éppen azt akarnám mondani, hogy a protestantizmus kiöli a lelkekből a lendülő vágyat, a szépség és entuziazmus kincseit. Csak azt, hogy ez idő szerint alkalmasabb nemzettenyésztési célokra, mint más. Csakhogy Balzac sohse tudott egy jó seftet nyélbe ütni. Kérdés, hogy vajon Franciaország a protestantizmussal megszerezné-e az angol és német jelességeket?…
Ady Endre.
BN 1904. augusztus 31.
4. Protestáns Franciaország? BN 1904. aug. 31. 7–8. – Ady Endre.
Az OSzK Hírlaptárának mikrofilmjén a BN e példánya nem található. Feltehető, hogy az eredetiben sem. A cikk szövegét az ELTE Könyvtárának példányából vettük.
Vald Péter: helyesen Pierre Valdo, aki alapítója volt az egyik korai francia eretnekmozgalomnak, amelyet valdensek formulával szokás emlegetni. 1179-ben a „Lyoni szegények” néven léptek fel, és kiváltak az egyházból. Válaszul a pápa 1184-ben kiközösítette őket. Fölfogásukban észlelhetők a későbbi, XVI. századi protestáns nézeteket „előlegező” mozzanatok: a hit egyedüli forrásának a Bibliát fogadták el, elutasították a szentek tiszteletét, a miseáldozatot, a gyónást, a tisztítótűzről és a bűnbocsánatról szóló tanokat. Ezen kívül teljes szegénységet hirdettek, elítélték a katonai szolgálatot és a halálbüntetést. A valdens közösségek Franciaországon kívül Olaszországban, Németországban, Flandriában és Spanyolországban is elterjedtek. A fokozódó üldözések elől az alpesi völgyekbe húzódtak vissza, maradékaik a XVI. században a francia kálvinistákhoz, a hugenottákhoz csatlakoztak. – Vértelen Bertalan-éjszakák rémei szálldosnak: utalás a Szent Bertalan-éji „párizsi vérnász”-ra, amikor 1572. aug. 24-én 3000 protestánst mészároltak le a katolikusok Medici Katalin és IX. Károly parancsára a hugenotta Bourbon Henrik esküvőjére összegyűlt hugenotta előkelőségek közül. A „vértelen” jelző itt arra utal, hogy később a francia kálvinisták vallásszabadságát két ediktum is biztosította, amely rendeleteket azonban XIV. Lajos 1685-ben visszavont, így a kevésbé brutális üldözések elől az áttérni nem akaró hugenották elhagyták Franciaországot. – Klodvig földjén, Szent Lajos földjén, Jeanne d'Arc földjén, a forradalom földjén: Magától értetődően Franciaország (I. Chlodvigtól, a frankok királyától /465–511/ – aki katolikus hitre térve Gallia elismert királya lett – számítva a történelmi folytonosságot). – Brunetière: Ferdinand Brunetière (1849–1906) francia irodalomtörténész, „aki – miként ez év áprilisában írta róla Ady – tudós, elokvens, szellemes, bigott és kártékony”. A konzervatív irodalmi irányzatok orgánumának, a Revue des Deux-Mondes c. folyóiratnak meghatározó munkatársa, 1893-tól főszerkesztője, majd a francia Akadémia tagja. A maga nemében színvonalas, szakmai értelemben jelentős írásaiban határozott reakciós szemlélet érvényesül, nemegyszer erősen nacionalista, vallásos, sőt klerikális hangvétellel. A La sience et la religion (A tudomány és vallás) c. 1895-ös hírhedetté vált munkájában „a tudomány csődjét” hirdette meg. L. vele kapcsolatban Ady Brunetière csődje c. BN 1904. ápr. 22-i cikkét (AEÖPM V. 37–38.; 311–12.) – Comte Ágoston: Auguste Comte (1789–1875) francia filozófus, a pozitivista filozófia megteremtője. Ennek összefüggésében alakítja ki az ún. „társadalmi fizika”, a szociológia tudományágának koncepcióját, amelyet a megfigyelő tudományok közé sorol. Az 1850-es évektől kezdve úgy véli, hogy a társadalmi jelenségek szociológiai vizsgálata révén olyan új rend kialakítása válik lehetővé, amely az emberi természetnek, törekvéseknek jobban megfelel. Az emberiség sorsának reformálása igényével lép fel (többek között a Pozitivista katekizmus c. művével), amely szerinte az emberiség vallásának megteremtését szolgálja. Élete utolsó szakaszában e vallás főpapjának szerepét vállalta. – fideizmus: a 19. század végén kibontakozó – általában francia nyelvterületen föllépő – protestáns vallásfilozófiai irányzat, amely szerint az ember Istenről, a természetfölötti szféráról csak érzelmi beállítottság, akarat, hit révén győződhet meg. Értelmi úton a vallás igazságairól nem lehet ismeretet vagy bizonyosságot szerezni: a hit igazát így sem cáfolni, sem bizonyítani nem tudhatjuk. – Combes-féle antiklerikalizmus: Utalás Émile Combes (1835–1921) francia politikusra, aki 1902 nyarától 1905 elejéig volt Franciaország miniszterelnöke, és a katolikus egyház, pontosabban a szerzetesi iskolák ellen folytatott „kultúrharca” révén vált a nemzetközi és hazai sajtó különböző előjellel emlegetett folytonos szereplőjévé. Intézkedései és rendeletei révén szigorúan visszaszorította a szerzetesi iskolák működését, sokakat közülük bezáratott. Mindez 1904-ben a Szentszékkel való szakításhoz és a laikus köztársaság megteremtéséhez vezetett. (Ady vele kapcsolatos állásfoglalásáról l. bővebben Marseillaise, illetve Combes és a magyar tanítók c., NN 1902. aug. 10-i, továbbá aug. 22-i cikkeit és azok jegyzeteit: AEÖPM III. 123–24.; 364–65.; 128–29.; 368.)