Gyászolok egy minap néhaisodott, szép, öreg urat, nagyon távolról és csak magyarosan vérrokonomat, falumbélit Érmindszenten Érmindszentről. Úr volt a szó jó értelmében, mégis sietett ezúttal, elsietett, s itt hagyta nekem a fájdalmon kívül a magyar falusi földesúr mai problémáját. Nemcsak ivó, magát eltartató, agarászó, hencegő, üres és oktalan úr lakta ám még az utolsó két decenniumban sem a magyar falut. Az a magyar lobbanás, mely a kuruc időkön át Martinuzziékon s a reformos diétákon, a forradalmon s az emigrációs, kénytelen tanulmányutakon a kiegyezéshez vezetett, iskolát hagyott, ha gyéret is.
Ez iskolának szép tanítványa volt az én boldogult bátyám és rokonom, aki Eötvös József emlékezetében élvén úgyis, Eötvös Józsefnek volt a híve igazán. Tanult, szívesen és tanulóan tanult, s ha átment a magyar határon a vonatja, kinyitotta a szemét, ha fájdalmas is volt.
A Szilágyságban ő volt az első főszolgabíró, aki először is két doktorátust szerzett, de ezen nagyon fölül egészen a járása életét érezte, élte és igazította. Jó lovai lehettek volna mindig, mert akkor még kétezer holdat tartottak mögötte a jó viszonyok, de az ő lovai gebék voltak mégis. Mert hajtatta őket éjjel-nappal, mert minden falunak gyakori vendége volt, s nem tudott elaludni Csóltea Vaszalikának egy nagyon igazságtalan adó-dolga miatt.
Már nem olvasott sokat az utolsó időkben, amikor már csak a földet túrathatta gyermekei számára; de informáltsága bámulatba ejtett. Szeretett bennünket, kik progresszíveknek valljuk magunkat, nem voltak gőgjei, rombolhatatlan korlátoltságai, babonái.
És mikor már nem is „közigazgatott”, ezt csinálta a falujában élete fogytáig mégis anélkül, hogy jobbágytartó őseire emlékeztetett volna. Szerette, kívánta, ha fölemelkedik valaki, óvatos volt az ítéleteiben, s egyszer meg tudtam hódítani a nemzetiségi kérdés művelt megoldásának is, holott oláhos vidéken élt, s nagy oláhgyűlölő volt eladdig az öregúr.
És sikerei mégsem voltak, és akaratlanul a nálánál nagyobb magyarok sorsára kell gondolnom: fajbéli magyarnak ígyen nem szabad kiválnia. Lehet, hogy gyönge is volt, hiszen ez is magyar fátum volna, de nem ez lehetett legmélyebb hiánya, még mélyebb, még tragikusabb.
Arra gondolok, hogy sorsunk talán még sokáig senkiévé és senkikévé teheti a magyar falut, s hogy be kár, ha ez a talán nem legideálisabb, de most legbeválóbb és legszeretnivalóbb típus távozik.
Amerika nem küld vissza a bevándorlók közül jó és vezető anyagot, az inellektueleket elfogja a szolgabíró és a csendőr, ha bemenni próbál. A régi, pompás úranyag péppé vagy vitriollá vagy legalábbis Tisza-kortessé vált: árva a falu.
Elárvult már régen a falu, s még jobban elárvul: bocsánat, hogy mindent így az érzéseimen keresztül-kasul látok, de ezek ritkábban csalnak a teóriáknál.
Siratom öreg barátomat, bátyámat, s úgy érzem, hogy az ő hirtelen eltávozása is igazolja az én nagy, fekete reménytelenségemet abban a szabadító harcban, melyet folytatunk, de talán – hiában[!].
Ady Endre
V 1913. október 4.
7. Elárvul a falu. Egy kicsit nekrológ. V 1913. okt. 4. 6. – Ady Endre
A nekrológban fölidézett szép, öreg úr minden bizonnyal Balássy Endre, akinek halálhíréről az előző hónapban az alábbi értesítés olvasható a zilahi hetilapban: „Balássy Endre dr. földbirtokos, vármegyénk törvényhatósági bizottságának tagja, a tasnádi járás egykori főszolgabírája e hó 15-én egy heti súlyos szenvedés után Érmindszenten meghalt.” (Szilágyság 1913. szept. 19. IV. évf. 38. sz. 5.) Ady meghitten elismerő és barátian méltató siratója jogos és megalapozott volt. Emlékezésében Balássy Endre lánya, Julianna fontos mozzanatként emeli ki, hogy édesapja „európai műveltségű ember volt. Az Ady-fiúk roppant élvezték a társaságát. Elismerték, hogy sokat tanultak tőle. Endre eljött hozzánk este, egy darabig mindég az apámmal diskurált.” (Kovalovszky I. 173.) A különböző emlékezések kommentárjában Kovalovszky Miklós összegezően állapítja meg, hogy Balássy Endre „valóban rokonszenvvel kísérte az ifjú Ady pályafutását, és pártfogásával segítette az első [1904-es] párizsi útjára kért megyei segély megszavazását (ő volt Both Istvánnal és Kincs Gyulával, Ady tanáraival együtt az indítvány aláírója)”. „Érthető tehát, hogy Ady hálás vonzalommal és ragaszkodással volt iránta, és sűrűn felkereste házát [… …] Balássy Endre érdeklődése és rokonszenve persze elsősorban a faluból kinövő, tehetséges, kedves fiatalembernek szólt, s nem okvetlenül a költőnek.” (Kovalovszky I. 179.) – Eötvös József emlékezetében élvén úgyis, Eötvös Józsefnek volt híve igazán: Ady a Balássy Endrével való személyes ismeretség, a vele való beszélgetések révén hitelesen idézhette föl „boldogult bátyja” eszményeit, fölfogását. Bizonyára tőle tudja, hogy a volt főszolgabírót tevékenységében az Eötvös-féle „közjó” érdekében való cselekvés erkölcsi szükségessége vezérelte, a világ megváltoztathatóságának elve, amely személyiségének is tartást adott. – Csóltea Vaszilika: a tasnádi járás valamelyik valóságos vagy fiktív lakosának a neve.