Ma már merek kacagni magamon, mikor eszembe jut egykori látogatásom Millerand úrnál, Franciaország mai hadügyminiszterénél. Lap-direktorom, fogadott apám, Vészi József parancsolta volt, hogy fölfogatságaimat[!], borzalmaimat leküzdve európai hírességeknél kilincseljek. Jó pénzért jó vagy rossz vagy akármilyen cikket kéregettem tőlük a lapunknak, példaadót, erősítőt az alig megszületetten legyilkolt magyar demokrácia számára. Emlékszem: exminiszter, képviselő, kiátkozott szocialista s dús jövedelmű ügyvéd volt akkor Millerand. Drága utcában, saját hoteljában lakott, inasok adogattak át kézről kézre, szobáról szobára, míg hozzá juthattam.
Jól ápolt, kiurasodott francia vincellér ült drága íróasztalánál egy pompás szobának. Piros arcú, kevély, ravasz, játékos szemű, nagyon egészséges, fiatalos burzsoá-arisztokrata. Akkoriban írogattak előkelő „írók és gondolkozók” szinte járványszerűen s affektált búval a burzsoázia haldoklásáról. Hogy mégiscsak kár érte, mert a nagy forradalmat megcsinálta, Napóleonnal a világ nyakán ült, azután a jólét, kedvesség, szépség, divat, kényelem és hangulat új variánsait találta föl. És én Millerand úrnál halkan kérdezősködtem: meddig késlekedhetik még nálunk, Keleten, a megváltás? Hiszen Millerand párton kívül s pártok Millerand[on] kívül egyformán azt harsogták: „folytatjuk a nagy forradalmat”.
Egyszer írtam róla, hogy lesz ő még miniszter, sőt talán még több is, de igazán csak ma látom és értem ezt a fölkészült fiskálist. Undorítóan kedves és unott volt, hízelgő és gúnyos cikket is adott. De ez a jól táplált burzsoá-arisztokrata már ott érezte magát s olyan hadügyminiszteri fotelban, amilyenben ma ül. Hogy nevethetett ő a mi kis, magyar problémáinkon, ő, aki Messiásnak tudta magát. Valakinek, aki a burzsoázia elsiratóinak meg akarja mutatni, hogy a fajtája tudja XIV. Lajosékat pótolni. Ha nép volnék, mindig a jó, régi szokás szerint megfeszíttetném azt, aki belőlem ki akar válni. Millerand igazán a vén, kegyes Lagerlöf Zelma francia és republikánus Antikrisztusa.
Egyszer valahol a kritikus elmék röhejbe pirosodtak, mert egy hatalmas államférfiú egy hatalmas cselekedetért a Történelem előtt vállalta a felelősséget. No, szegény Történelem – mondogatták –, te is jó takaró vagy. Mi sem leszünk majdan, annak idején, a hatalmas államférfiú is elporladt, s bottal üthetik a felelősség nyomát. A Történelemnek azonban mégis, mintha némi lelke és esze volna. A hatalmas cselekedetért a hatalmas államférfiak fiainak jutott a szerencse, hogy atyáikat igazolják a ma legcselekvőbb Történet előtt. Ámen és úgy legyen, hogy a halott kritikus elmék fájdalmasan piros röheje piros vérben s fekete gyászban, de győzelemben némíttassék* el.
Ady Endre
V 1915. július 4.
8. Távol a csatatértől. I. Emlékezés Millerand miniszterre. II. Tanú: a Történelem. V 1915. júl. 4. 15. – Ady Endre
I. Millerand: Alexandre Millerand (1859–1943), francia politikus, aki 1885-ben radikális képviselőként kezdte pályáját, majd rövid ideig szocialista volt, de már a századforduló idején néhány évig miniszter, majd 1910 körül ismét. 1914–15-ben Franciaország hadügyminisztere. 1920-ban miniszterelnök és külügyminiszter, 1920 és 1924 között köztársasági elnök. Az ekkor már szélsőjobboldali politikus a baloldali pártok együttes nyomására volt kénytelen lemondani. – Ma már merek kacagni magamon, mikor eszembe jut egykori látogatásom Millerand úrnál: Első ízben 1906 decemberében tett látogatást Ady Vészi József megbízásából Millerand-nál, s ekkor cikket kért tőle a BN számára. A közel egy évtized távolságából a maga akkori viselkedését komikusnak ítéli, és ironikusan kezeli a Millerand iránti tiszteletét. (L. minderről a Látogatások. Millerand-nál c., BN 1907. ápr. 6-i cikk jegyzetét és abban a Millerand-tól kapott, a BN-ban 1906. dec. 25-én közölt Délibáb vagy elérhető valóság c. cikk szövegét: AEÖPM VIII. 504–08.) Második, „köszönő” látogatására 1907. április elején került sor, amikor a jelen jellemzés „csíráját” már fölvillantja: jól érzékeli, hogy Millerand „a bonapartei iskolából való”, s a politikust „paraszti vérű, forradalmár XIV. Lajos”-ként írja le. De ekkor még nem tudja elhallgatni, hogy Millerand szuggesztív személyi hatást gyakorolt rá: „S hogy elmegyek, még egy hosszú óráig érzem egy irigylendő, ép, nagy egyéniség léleknyomását. Ez az erő: ez a magát szabályozni tudó, az élet adományaira okosan számító, akarni, hallgatni és várakozni képes.” (Látogatások. Millerand-nál. BN 1907. ápr. 6. – AEÖPM VIII. 202–03.) – Vészi József: (1858–1940) újságíró, főszerkesztő; Ady tehetségének egyik fölismerője, támogatója, az általa 1896-ban alapított BN 1904-től a Nyugat megindulásáig a költő legfontosabb fóruma volt. – Millerand alakja a jelen írást megelőzően jó fél évvel ugyancsak fölmerül Ady publicisztikájában: „milyen most a Millerand ravasz, dölyfös mosolya”. (Levelek Madame Prétérite-höz. Nyugat 1914. nov. 16. – AEÖPM XI 82.) – de igazán csak ma látom és értem ezt a fölkészült fiskálist. Undorítóan kedves és unott volt, hízelgő és gúnyos cikket is adott [… …] Hogy nevethetett ő a mi kis, magyar problémáinkon, ő, aki Messiásnak tudta magát. [… …] Ha nép volnék, mindig a jó, régi szokás szerint megfeszíttetném azt, aki belőlem ki akar válni. Millerand igazán a vén, kegyes Lagerlöf Zelma francia és republikánus Antikrisztusa: a záró sorokban világosodik meg Ady esztendők távolából visszaemlékező gesztusának szenvedélyes indítéka. Nemcsak leszámol hajdani ellentmondásos illúzióival, hanem egyértelműen rádöbben Millerand személyiségének, önző, öncélú hatalmi törekvéseinek kártékony, ártalmas voltára. A Messiás szót itt Ady nem a nála szokásos értelemben használja, nem a valóban megváltást hozó vagy megkísérlő személy megjelölésére, ami belőle mindig rokonszenvet, együttérzést vált ki. Messiásnak Millerand tudta, képzelte magát. Holott nem az volt, hanem olyan ártalmas akarnok, aki a nép érdekében valóban „méltó” a megfeszíttetésre. Antimessiás tehát: illetve Ady Lagerlöftől vett fordulatával élve, a kor „francia és republikánus Antikrisztusa”. (Az utalás Selma Lagerlöf (1858–1940) svéd regényírónő 1897-ben megjelent Antikrists mirakler c. két kötetes regényére vonatkozik, amely magyar fordításban Ady cikkét megelőzően többször is megjelent: 1900-ban a Pesti Naplóban folytatásokban, majd 1908-ban Körmöczy E., illetve Pogány Kázmér fordításában, 1910-ben az Antikrisztus csodái címen.)
II. * Eredetiben: némíttassanak
…egy hatalmas államférfiú egy hatalmas cselekedetért a Történelem előtt vállalta a felelősséget: Ilyen államférfiú a történelem során persze nem is egy akad, de mert az első világháború idejéről van szó, és a cenzúrára tekintettel ajánlatos elvontan és körmönfontan fogalmazni, teljes joggal föltételezhető, hogy Ady itt Ferenc Józsefre gondolt, utalt, aki az 1914. július 28-i, a Monarchia által Szerbiának küldött hadüzenet alkalmából az alattvalóihoz intézett uralkodói kiáltványában olyan nyomatékkal hangsúlyozta, hogy „mindent megfontoltam, mindent meggondoltam”. Mintha ezzel a fordulattal azt hirdette volna meg az uralkodó, hogy népei és a történelem előtt mindazért felelősséget vállal, ami a továbbiakban következik: az egymást követő hadüzenetek nyomán Európa lángbaborulásáért, a tomboló világháborúért. S így elérhető, hogy a kritikus elmék fájdalmasan piros röheje piros vérben s fekete gyászban, de győzelemben némíttassék el.
III. részként a költő Új arató ének c. verse jelent meg.