|
Első megjelenés: BN 1906. január 28. XI. évf. 27. sz. 1. – Tárca – Ady Endre – („Uj versek” főcímmel Halálfutás címen közli az Agg Néró halála c. vers előtt.) – További megjelenés: AJ 1910. március 15. I. évf. 4. sz. 39. – Ady Endre. – Kötetben: VA1 (1908) (A Holnap elébe ciklus) 173–74.; AH (1908) 58–59.; VA2 (1910) 97.; VA3 (1910) 97.; VA4 (1918) 97.; VA5 (1919) 130. – Gyűjteményes kötetben először: AEöv-1 [1930] 81. Szövegkritika, szövegváltozatokAlapszövegünk a VA3-ból. Az első sajtóközlés szövegén Ady több központozási és ékezési módosítást végzett a VA-ba történt felvétel előtt. Némi betekintést nyújtanak az első kötetkiadás kialakulásába a VA1 nyomdai levonatának (PIM A. 126/1.) javításai: az Új dalok tüzes szekerén címből Ady törölte az első szót, a 3. sorban az Apollo. változatot Apolló. alakra korrigálta Ady, a 6. sorban a Bűn után vesszőt tett, a 12. sorban a piszokszót követően a pontosvesszőt pontra módosította, és végül a 16. sor végén a döcögése után törölte a vesszőt. A második, majd a harmadik kiadás szövegét egy-két helyen még igazította. Jellemző a VA3 nyomdai korrektúrájának (OSzK Fond. Hung. 1731.) két módosítása: a 6. sorban a Gyi Gyí-re s a 15. sorban a karu karú-ra igazítása. Néhány további eltérés található a VA4 és a VA5 szövegközlésében. A VA3 változata igényli a legkevesebb javítást: ezért alkalmas a főszöveg alapjául. Javításunk:
Szövegeltérések:
KeletkezéstörténetEz a költemény az elsők egyike – az Agg Néró halála c. verssel együtt –, amelyet Ady az ÚjV kötetének lezárása, kompozíciójának befejezése után publikált. Látszatra a háromhetes közlési szüneten kívül (az ÚjV utolsó két versét, A Szajna partján és a Temetés a tengeren szövegét 1906. jan. 7-én adta közre a BN-ban) semmi különös változás sem történt, sőt az „Uj versek” közös főcímmel Ady mintha éppen a folytonosságot hangsúlyozná. S e folytonosság nyomatékosításának tűnhet az is, hogy a lírai én Apolló isteni alakjával azonosítja magát, miként ezt az ÚjV két korábbi versében, A krisztusok mártirja és a Vén faun üzenete szövegében tette. Mégis jelentős a különbség az Apolló-motívum költői érvényesítésében. Míg A krisztusok mártirja soraiban Ady a rá akkor jellemző hellén-keresztény világkép megkülönböztetésében ítéli magát „paraszt Apollónak”, „ki dalos, erős és pogány”, s míg a Vén faun üzenete strófáiban a maga „faunmez” mögötti igazi „apolló”-i voltát csak Léda tudja, érzékeli, addig a Dalok tüzes szekerén c. költeményben nyíltan és diadalmasan vallja magát az új dalok ifjú Apollójá-nak. E költemény létrejöttében meghatározó szerepe volt annak az elégedettségérzésnek és poétai büszkeségnek, amely Adyt méltán és joggal töltötte el első új hangú kötetének, az ÚjV összeállításának lezárásával, befejezésével. Tudta és érezte, hogy ezzel az akkori magyar költészet élére tört, hogy egy nagy ívű lírai pálya kezdetén áll. Ez a magyarázata annak, hogy körülbelül egy hónappal a Góg és Magóg fia költői önportréja után Ady újabb lírai önarcképet alkot. Ott, a korábbiban a lírai én eredete, a társadalmi közegben elfoglalt helyzete volt a hangsúlyos, itt, a Dalok tüzes szekerén strófáiban módosul, továbbmozdul a kép: a lírai én szárnyalása és dalainak jellege, minősége lesz a nyomatékos. Mindezt, mindkét vers esetében, költőien leginkább közvetve, áttételesen lehet kifejezni. Ami az ekkori Adyra vonatkoztatottan a mitizáló látomások lehetőségeinek lírai felhasználását jelenti, de persze a versek tárgyától függően más-más források alkalmazásával. A Góg és Magóg fia mondandója a biblikus és a magyar történeti mondai elemek sajátosan meghatározott elegyítését igényelte, míg a Dalok tüzes szekerén lírai közlendője magától értetődő természetes közegének, alapjának a görög mitológia kínálkozott. Így választotta Ady megújult lírai énje poétikus jelképévé a rómaiak kultuszában is jelentős szerepet kapott Apollót, Zeusz fiát, a zene és a költészet, a világosság és a nap istenét, akinek gyakori díszítő jelzője a Fényben- született, a Tündöklő (Phoibosz). Apolló alakját azonban a költő összekapcsolta a robogó tüzes szekér, a vad paripák, a fény-országút képzeteivel. Földessy Gyula csak a formális hasonlóságra ügyelt, és ezzel rossz irányba terelte a vers motívumainak felfejtésére törekvő figyelmet, amikor arra utalt, hogy a tüzes szekér Az Illés szekerén c. kötet bevezető versére „emlékeztet”. (Földessy: Amt 79.) Mert egészen másról van szó: Ady Apolló alakjához Héliosznak, a nap istenének ismeretes legendáját kapcsolta hozzá. Héliosz az, aki reggelente az Ókeanosz keleti partjáról négy szárnyas paripa húzta aranyos kocsiján nekivág az égi útnak, hogy este az Ókeanosz nyugati partján letűnjön, vízbe szálljon. Hogy azután éjjel csónakon visszatérve a keleti partra, másnap újra kezdje keletről ezt a fénylő robogást. A különböző mitikus elemeket szervesen összekapcsolni képes Adynál nem meglepő, sőt természetes az ilyen azonos mitológiai körön belüli szuverén elegyítés, gondolati-érzelmi kontamináció. Az újdonságot kereső Ady poézisében lehetséges a Nietzsche szellemével rokon gondolattársítás. Nem hatásként említjük, csupán rokon analógiaként, esetleg inspiráló háttérként az alábbi zarathustrai mondatokat: „Új utakat járok, új igém támad; megúntam, mint minden teremtő, a régi nyelveket. Elmém nem akar már elnyűtt talpon járni. – Túlontúl lassan fut nekem minden szó: kocsidba ugrom, vihar! És még téged is nógatni foglak gonoszságom ostorával!” (Nietzsche Frigyes: Imígyen szóla Zarathustra. A tükröt tartó gyermek c. részből, Dr. Wildner Ödön fordításában. Bp., 1908. 111.) Az emberi magatartás és néhány gesztus szellemi rímelése akkor is szembetűnő, ha szándékunkban sincs a két szöveg közötti bármiféle filológiai összevetés. Érdekesen jellemző, hogy egyes jelenségek fölfogásában és megközelítésében Ady reflexei mennyire rokonok és párhuzamosak Nietzsche szellemiségével.
|