Én nem vagyok magyar?

Első megjelenés: BN 1907. január 6. XII. évf. 6. sz. 2. – Tárca – (Páris) – Ady Endre – („Uj versek” főcímmel az Ahol Árgyilus alszik című verssel együtt másodikként közli. Címe: Ki a magyar?) – Kötetben: VA₁ (1908) (A magyar Messiások ciklus) 60.; AH (1908) 39.; VA₂ (1910) 36.; VA₃ (1910) 36.; VA₄ (1918) 36.; VA₅ (1919) 49. – Gyűjteményes kötetben először: AEöv-1 [1930] 55.

Alapszövegünk a VA₄-ből. Azért választottuk ezt a kiadást, mert Ady a vers 18. sorát a VA₃ megjelenése után írta, és iktatta a szövegbe. Bizonyára Rákosi Jenő 1915-ös, 1916-os ellene és a Nyugat más szerzői ellen ismétlődő támadásai váltották ki Adyból ezt az indulatos, aktualizáló sort.

A VA₁ korrektúrájában (PIM A. 126/1.) a 10. sorban a vitéznek után a vesszőt pontra javította a költő. A VA₃ korrektúrájában (OSzK Fond. Hung. 1731.) a 3. sorban a borúsnak szóban a sajtóhiba javítva.

Az új eszmékkel és poétikai megoldásokkal fellépő Ady hamar szembekerült az értetlenséggel, s hol a költőietlenség, hol az érthetetlenség, sőt nemegyszer a magyartalanság vádjával illetik. A költő látszatra úgy tesz, mintha nem érdekelné különösebben a dolog, mégis fájdalmasan érinti a meg nem értés, ezért is hangsúlyozza több alkalommal ősmagyar voltát. Már 1903-ban gyötri a magyar sorsprobléma, Somló Bódognak így vall magyarságáról: „Én magyar vagyok, a leghaszontalanabb fajtából, s még a legmerészebb szárnyalásom is csak kuslogás.” (AEl I. 130.) 1904-ben az Egy párisi hajnalon című versében már megfogalmazza saját hivatását, költői programját: „Szent Napkeletnek mártirja vagyok, / Aki enyhülést Nyugaton keres, / Táltosok átkos sarja talán.” Ady már ekkor, első párizsi benyomásai után tudatosan vállalja a kettős költőiséget: egyfelől a magyar sorsproblémával való azonosulást, másrészről a nyugati új eszmék iránti elkötelezettséget. Ehhez mindvégig ragaszkodik, vállalva akár a kiátkozást is.

Az éles ütközés 1905 nyarán történik: ekkortól sűrűsödnek meg A magyar Ugaron ciklus ihletkörébe tartozó versek publikációi, és ekkor éri verséért az első közvetlen támadás. A Vad szirttetőn állunk c. versét pellengérezik ki, mint „a költészet elfajulásának” bizonyítékát (l. a verset és jegyzetét az AEÖV II.-ben). 1905. júl. 2-án Egy kis ügy és egy nagy ügy c. írásában Ady azonnal válaszol: az egész magyar kultúrpolitikát állítja pellengérre. „Ez a koalíciós levegő. Az új világ. Az inkvizítori. A fölszabadult Ázsia”. E cikk egyben öntudatos hangoztatása ősmagyar származásának is, akinek joga van támadni saját fajtája bűneit, hibáit: „Vucskics Gyula úr, vagy Móricz Palya Debrecenben ezekután örömmel sütnék ki – írja ironikusan –, hogy így gondolkozik egy nemzetével érezni [nem] tudó kozmopolita. Sőt zsidó. De baj van a dologban. Éppen a nagyváradi káptalan írásai tanúsítják, hogy e sorokat író csekély ember egyszerűen büdösen régi magyar. Rettenetesen fajmagyar. Szinte Ond vezértől származik. Ez fontos. Ezt meg kell ám esetenként írni, mert az igazságot csak az próbálhatja ez országban kimondani, aki kiállja a köröm, azaz őspróbát.” (AEÖPM VI. 198–99.)  A gondolat végleges kiformáltságban az Új versek c. kötetben jelenik meg: „Verecke híres útján jöttem én, / Fülembe még ősmagyar dal rivall, / Szabad-e Dévénynél betörnöm / Új időknek új dalaival? (Góg és Magóg fia)

Persze nemcsak egyszeri fölvillanás volt Adyban a maga megkülönböztetett szerepének, helyzetének felismerése, kifejezése. E helyzettudatának jellemző újraélése található egyik Monte-Carlóból küldött kommentárjában, melyet a Le Temps c. francia napilap Rákóczi hamvainak hazatelepítéséről közölt gúnyolódó írásához fűzött: „A Temps embere nem érthet minket s nem tudhatja, ki nekünk Rákóczi. De a csúfolódó cikknek egy mondata majdnem megdöbbenti az embert. Azt írja a Temps, hogy kutyanehéz sorsuk lehet Magyarországon az európai gondolkozás és haladás embereinek, ha vannak ilyenek. És nem a Temps krónikása az első, aki ezt sejti és írja. Komolyabb hangon s komolyabb helyeken is írnak már erről Nyugaton. Kívülről meglátják, hogy ott bent rossz dolguk lehet a reformátor-szellemeknek. Ez valami, amit Magyarországon meg kell tudnia mindenkinek.” (Jegyzetek. Amit idegenek látnak. BN 1906. nov. 1.; AEÖPM VIII. 109.) Ennek szellemében láttatja magát és költőiesíti a maga személyét, lírai énjét az Én nem vagyok magyar? soraiban.

A verset közvetlenül kétségkívül Adyt darabontságáért, a magyar elmaradottságot ostromló verseiért ért támadások csiholták ki a költőből „Az ,agyonterrorizáló', vad nemzetieskedés kiváltotta belőle – írja Király István – az Én nem vagyok magyar kemény, tiltakozó dühét, az újfajta, emberiségre néző magyarságérzés hadüzenetét.” (Király I. 76.). Hasonlóan vélekedik Varga József is: „[…] ezt a Párizsból küldött dacos vallomást – írja – egyszerre adresszálta az Új versek A magyar Ugaron ciklusát támadó kritikusai és a hatalom új urait szolgáló koalíciós tollforgatók címére.” (Varga 241.) Szabó Richárd tovább megy egy lépéssel, ő Ady „fajából kinőtt magyarságát” hangsúlyozza: „[…] csodálkozva ébredhetett arra – állapítja meg –, hogy bontakozó lángelméjének környezettágító messzevágyását most kajánul magyartalanságnak bélyegzik. S teszik ezt olyanok sokan, akik vér szerint nem a nemzet fiai, s talán éppen ezért magasztalják a magyar nemzet erényeit s dicsérik a magyar állapotokat, mert ezzel akarnak polgárjogot nyerni. Ezek a ködevők, magyarkodók, svábokból jött magyarok.” (Szabó R. 112.) Halász Előd Ady önérzetét emeli ki: „[…] gondoljunk arra az ismert kijelentésére – írja –, mikor büszkén vágta oda: – Az Andrássyak még béresek voltak, amikor az én őseim már nemes emberek voltak.” (Halász: NA 100.) Schöpflin Aladár a magyarság tragikus sorsa felől közelíti meg a kérdést: „Senki magyar költő nem vívódott olyan kínosan a magyarság tragikus problémáival, senki annyit nem szenvedett magyarságáért. A magyartalanság vádja érintette legmélyebben és legérzékenyebben, s felkeltette benne a dacos ingerültséget […] Egy ügyes és következetes ellenpropagandával kikészített közvélemény ellen harcolt, ki lehet mondani, a kora ellen.” (Schöpflin 82.)

Mindezek a megállapítások helytállóak, de nem fejezik ki a teljes igazságot. Hozzá kell tennünk, hogy Ady magyarságát, nemzeti érzését nemcsak a konzervatívok, nemzetieskedők vonták kétségbe, hanem a századelőn induló fiatal értelmiségiek közül is többen nehezményezték, félreértették magyarság-ostorzó verseit. Babits Mihály pl. 1906. febr. 21-én kelt levelében ezt írja Kosztolányinak: „Vajjon Ady ősmagyar családból származik-e? (Hogy Adükét emlegeti.) – De ha úgy van is, csak szeretettel szabadna e tárgyhoz nyúlnia.” (BJK lev. 113.) Ady maga is tisztában van vele, hogy azok sem értik meg, akik egyébként közel állnak hozzá. 1907 januárjában, a vers keletkezésével közel egy időben, ezt írja anyjának: „Hát Mindszenten és a megyében semmi újság? Szidnak sokan engem? Képzelem, hogy ostoba földieim hogy utálnak.” (AEl I. 230.)

Különösen bántja, hogy azok vádolják őt magyartalansággal, akik asszimiláltak, származásuk szerint nem magyarok. Erre vonatkozik a Svábokból jött magyaroknak sor. Ez a sor csak az 1918-ban megjelent negyedik kiadásban került be a szövegbe. A betoldást a vers eredeti szövegébe az 1915 őszi hónapjaitól 1916 tavaszáig bonyolódó ún. Ady–Rákosi-pör hatása indokolja, magyarázza. (L. Ady ezzel kapcsolatos megszólalásait: AEÖPM XI. 107., 110., 111–12., 122–23., 125–27.; a vita anyagának dokumentációját pedig a kötet jegyzeteiben: 376–432., 435–524., 527–31., 533–42., 544–52., 555–60., 564–75.)

Tény az is, hogy Adynak már a vers első megjelenésekor vannak olyan megnyilatkozásai, amelyek e sorral egybehangzanak. 1907 februárjában, kevéssel a vers megjelenése után, ezt írja Wekerle Sándorról, a koalíciós kormány miniszterelnökéről: „Wekerle, a sváb kasznárfiú, valamikor okos fiú volt. Látta a magyar élet minden barbárságát, kicsinyességét, átkát. Erre fogta magát s hízelkedett, kedvébe járt a mágnás-kölyköknek s az előkelőbb, buta dzsentri tacskóknak. Hogy neki igaza volt, azt senki le nem tagadhatja ma.” (Arcképek. BN 1907. febr. 12.; AEÖPM VIII. 167.) Még sokkal élesebben fakad ki a Válasz Tóth Bélának című cikkében: „Ez a magyar erekbe ömlött sváb veszedelem” – írja Rákosi Jenőről, majd ismét öntudatosan magyarságát hangsúlyozza: „Annyi magyarságról sohse álmodtak sem a bajai csizmadia-műhelyben, sem az anyai dzsentriházban, se sehol, amennyit az én ezeréves kis-nemes, mindig parasztokkal s vajmi sokszor parasztokként élő famíliám megőrzött s az én egyéniségemben, lelkemben kifejezett.” (AEÖPM VIII. 180., 182.) 1908-ban az Egy harci Jézus-Mária c. versében ezt olvashatjuk: „De az igaz: az én vagyok, / De a magyar: az én vagyok.”

A kérdés egész életén át foglalkoztatja. Még 1913 áprilisában is így ír Hatvany Lajosnak: „Magyarországnak, a magyarságnak, annyira exponens valakije nem volt még, mint én, és ha élőhalott leszek, vagy akármi csúnya vég ér vagy váratlanul szép, így kell történnie a fajtám múltja és mivolta miatt.” (AEl II. 207.) Egy hónappal később pedig ezt írja Hatvanynak: „Nincs bennem semmi irigyelt fajtád fölséges kozmopolitizmusából, gyalázatosan s rögösen magyar vagyok, de ebben első, és ez is valami.” (AEl II. 213.)

Schöpflin 82.; Szabó R. 112.; Halász: NA 100.; Varga 241.; Király I. 76–79.