Bevezetés

A Rómának viselt dolgai Bessenyei pályájának utolsó szakaszában született, amikor az író, a világtól, írótársaitól és barátaitól távol, irodalmi mintáitól elszakadva, bölcseleti munkákban fogalmazta meg gondolatait hazája és az emberiség sorsáról, a természetről, az emberről. Nem alkot zárt gondolati rendszert, de ez nem is célja, hiszen „a világ nem élhet egy ésszel”, mint a Róma-történet bevezetőjében írja, „olvasó barátait” nem meggyőzni akarja, csupán a történelem leckéiről folytatott elmélkedéseinek „fontolására” biztatja. A történeti munka alapja Millot abbé világtörténete, de Voltaire filozofikus történetírásainak hatását is magán viseli.

Bessenyei utolsó alkotói korszakában írt műveinek keletkezéséről és a róluk megjelent szakirodalomról Kókay György a Rómának viselt dolgait (a későbbiekben RVD) is érintő alapos tanulmányt közölt a sorozatunkban Prózai munkák, 1802–1804. (1986) cím alatt megjelent elméleti írások bevezetőjeként. Megállapításait a kötetünkben közölt szövegek általában megerősítik, bár az RVD kéziratának alapos megismerése és Bessenyei forráshasználatára vonatkozó kutatásaink eredményeként bizonyos pontokon módosítások kínálkoznak.

Bessenyei minden időskori munkájának keletkezésével kapcsolatban vissza kell utalni azokra az évekre, amikor Bécset elhagyni kényszerült. Mint ismeretes, 1782-ben hagyta el a nagyvárost, pusztakovácsi magányába pedig 1785-ben vonult vissza (GÁLOS Rezső, Bessenyei György életrajza. Bp. 1951. 266–267.). Azt sem kell már bizonygatni, hogy a „bihari remete” utolsó írói korszaka mennyire termékeny, milyen eredeti művek megszületését eredményezte. Bessenyeit nemcsak az anyagi kényszer késztette az elvonulásra, íróbarátai is biztatták ennek a lépésnek a megtételére. Orczy Lőrinc, aki az RVD ajánlólevele szerint az akkor még fiatal Bessenyeit a történeti mű elkészítésére buzdította, (Orczy ugyanis 1789-ben már meghalt) éppen azért tanácsolta Bessenyeinek a hazatérést, hogy hazája javára nyugodtan tudjon alkotni: „Hadd el ködös füstjét ama nagyvárosnak, / Melyben becse nincsen a magyar okosnak / … / Üsd fel sátorodat a Tisza partjára, / Ott emelkedj, ott írj hazádnak javára.” (Bessenyei Györgynek, midőn jó barátja visszaküldené a vallás iránt habozó írásait. Ld. TOLDY Ferenc, A magyar költészet kézikönyve, 1855. I. 354.) A hazatérés utáni években, főleg a II. József halálát követő politikai mozgás hatására Bessenyei újra bekapcsolódik a politikai életbe. A birtokperek, földjeinek gondjai korántsem kötik le energiáját. Az RVD elkészülése és sorsa szempontjából is fontos ismernünk mind újabb kapcsolatait, politikai aktivitását Bihar vármegyében, mind az ebben az időszakban írt egyéb műveit.

Bihar vármegye 1790-ben Bessenyeit táblabírának választja, ettől kezdve az író gyakrabban jár be Váradra. Kazinczy Ferenc, akivel 1793-ban együtt szólaltak fel a sajtószabadság mellett, nagy megbecsüléssel értékelte Bessenyei ekkori munkásságát: „A megye gyüléseit soha nem mulasztotta el, s tudományai, s szerénysége, mindenek által megismert egyeneslelkűsége által tette magát tiszteletessé, s magányában az olvasás és dolgozások voltak gyönyörűségei.” (KAZINCZY, Levelezése, 1891, II. 181, 318.) Itt találkozott Bessenyei Miller Jakab Ferdinánddal, aki a jogi karon statisztikát és világtörténetet tanított, és aki hamarosan Bessenyei jóindulatú cenzora lett, majd jóval később, az író halála után, a Nemzeti Múzeum főkönyvtárosaként kéziratainak őrzője. 1794-ben hazamegy Bihar vármegyébe Szentjóbi Szabó László is, akinek „Mária királynő élete” c. töredékében Voltaire és Millot történeti műveinek hatását vélik felfedezni (I. KONT, Étude sur l'influence de la littérature française en Hongrie (1772–1896), Paris, 1902, 253). Bihar vármegye már 1790-ben élénken tiltakozott a „gondolatszabadság sérelme” ellen (GÁLOS, 274.). Amikor a keményülő cenzúra 1792-ben betiltatja Verseghy Millot-fordítását, és a fordítót három hónap szabadságvesztésre ítéli, Bihar vármegye élénk tiltakozása országszerte ismertté válik, a határozott fellépésben pedig a Millot-fordítást akkor már másfél évtizede szorgalmazó Bessenyei Györgynek nyilván fontos szerepe lehetett (CSÁSZÁR Elemér, Verseghy Ferenc élete és művei, Bp. 1903. 94; KONT, I. m. 216). A fordítás iránt megnyilvánuló hazai érdeklődést mutatja, hogy az eltiltásról hírt adó Magyar Hírmondó az olvasókhoz fordul azzal a felhívással: valaki folytassa a megkezdett fordítást. (Ld. KÓKAY György: A magyar hírlap- és folyóiratirodalom kezdetei. Bp. 1970.)

A vármegye életében, munkájában való aktív részvétel számtalan hatását megtalálhatjuk az RVD-ben. A mű megjelölt célja maga is az, hogy Bessenyei nemestársait gondolkodásra, saját helyük, szerepük újraértékelésére biztassa, annak a kornak történelmével adva leckét számukra, amelyről a francia felvilágosodás filozófusai is úgy gondolkodtak, hogy minden kor számára tanulságosak esetei: a római birodaloméval. A Millot-mű fordításához minden valószínűség szerint kicsit később fogott, de hogy elővette a francia világtörténet római részét, arról A természet világa verssorai és jegyzeteinek a római történelemből vett példái árulkodnak. A fordítás megkezdésének időpontjául az 1801-es évet kell elfogadnunk. Bessenyei ezt az évszámot írta rá a kéziratra, az első és a második kötést megelőző szennycímlapra. Az ötödik és a hatodik kötés előtt ugyancsak az ő kezével írva az 1802-es év szerepel, míg az utolsó két kötés fordítása az 1803-as évben kezdődhetett az autográf bejegyzés szerint. A fordítás befejezését illetően csak feltevéseink lehetnek, erről a későbbiekben beszélünk majd.

A természet világa utolsó alkotói korszakában több szempontból kulcsműnek tekinthető. Az emberről, az ember természetben és társadalomban elfoglalt helyéről, erkölcseiről, ösztöneiről vallott gondolatainak összegzését kíséreli meg Bessenyei ebben a műben, amelyet többször is kiegészített és átdolgozott. A benne olvasható eszmék időskori prózai munkáiban (beleértve az RVD-t is) elszórtan találhatók, amelyek így sokrétű „bizonyítóanyagot” jelentenek a bölcseleti költemény „téziseihez”. A római történelemben vissza-visszatérő témák mellett (Nagy Sándor bírálata, a hatalom nyűge) egy-egy konkrét történet szinte szó szerinti egyezéssel olvasható a két műben. Ilyenek például a Titus császár önzetlen jóságáról (ATV, 132; RVD, II/229 v) vagy a nép hálátlanságáról írt gondolatok (pl. Diocletianus császár uralkodása esetében ATV, 300; RVD II/349 és folyt.). Ezek az egyezések azonban nem feltétlenül a használt forrás azonosságára utalnak. Olyan példát is említhetünk, ahol Bessenyei nem Millot-t idézi, így például Essex grófot és Biron marsallt „becsületbolond”-ként vagy „becsületben való fanatizmussal” jellemzi a két műben (ATV, 157; RVD, I/51v). Szöveg- vagy forrásmegegyezést figyelhetünk meg A Magyar Országnak Törvényes Állása, ill. A társaságnak eredete és országlása és A természet világa között is, csak itt a forrás egy másik francia mű: Joseph Vaissete Géographie historique c. könyve, amiből az említett munkákban hosszabb szövegfordításokat találunk. (Ezt az összefüggést csak nemrég sikerült feltárni. Ld. PENKE Olga, Bessenyei György egyik elfelejtett francia forrása, Itk, 1991. 1.sz.)

A verses műben egyenes szövegátvétel nincs, de az említett prózai művekhez rendkívül hasonlóan idézi meg Bessenyei a távoli, „vad” népként jellemzett eszkimókat, hottentottákat, jaggasokat; konkrét számadatokat is átvesz Guineával vagy a „nagy Mogol” uralkodásával kapcsolatban. Talán az a remény, hogy ez az írása végre megjelenhet, késztette arra, hogy más, meg nem jelent művéből is beleolvasszon néhány érdekes vagy fontos gondolatot.

Az utolsó korszakban készült művek gondolati összefonódására és párhuzamos keletkezésére a fenti adatok is fontos bizonyítékokat nyújtanak. Ugyanakkor az 1804-ben keletkezett Bihari Remete első darabjának „jegyzései” konkrétabb utalást is tartalmaznak az RVD megírásának idejére vonatkozóan. A Bihari Remete két jegyzése is tanúskodik arról, hogy 1804-ben, utolsó szövegei között, Bessenyei még dolgozik a Róma-történeten. Az utolsó oldalhoz fűzött jegyzésben említi az író: „Mivel Romának viselt dolgait kel irnom fojtában, e munkának világra hozása elmémben meg sem fordult”, majd elmeséli azt a törvényszéki esetet, amelynek katartikus hatására mégiscsak papírra veti „gondolat tengerét” „természet, ország törvénye, vallás, lelkiismeret” stb. kérdéseiről (PM, 474). Nemcsak a Bihari Remete 1804-es születését erősíti meg, hanem az RVD 1804 előtti befejezésének valószínűségét is megkérdőjelezi egy másik (a datálás szempontjából Kókay bevezető tanulmánya szerint is fontosnak ítélt) jegyzés, amelyben Bessenyei Moreau tábornok elítélését említi meg (PM, 25, 464). Az idézett jegyzet az 1804 februárjában történt eseményt követően íródott, tehát az RVD írását Bessenyei nem fejezte be 1804 előtt.

A természet világa azonban egy másik ok miatt is különleges szerepet kapott az utolsó korszak művei között. Bessenyeinek ez az utolsó műve, amelyet bizonyíthatóan a cenzúra elé bocsájtott. Az 1800-ban cenzúrázásra beküldött műre kis javítások végrehajtását követően kiadási engedélyt kapott. A jó hír munkakedvét feltüzelte, aktív írói korszak kezdődött pályáján. 1802-ben A természet világát jelentős átalakításokkal és kiegészítésekkel (Gálos szerint az eredetinek háromszorosára növelte terjedelmét) újra cenzor elé küldte, ezúttal a hivatalos út megkerülésével, talán siettetni próbálta ezzel az eljárást. A művet először a hivatalos útra visszairányították, majd Madarassi Ferenc, az új cenzor a kiadatás megtiltását javasolta. A neves író egyszer már engedélyezett művéről készült cenzori jelentést nem fogadták el, a cenzort utasították, készítsen részletes véleményt. Így húzódott el a mű cenzúrázási procedúrája 1804-ig, amikor végül a cenzor részletes elemzésének hatására 1804 októberében megszületett a döntés. Az 1804. november 13-án kelt rendelet kemény ítéletet tartalmazott: elrendelte a mű kiadásának, sőt „terjesztésének megakadályozását” is, a helytartótanács ugyanakkor „Bessenyei Györgyöt a bihari alispán által éber szemekkel ügyelet alatt tartani parancsolta” (SZÉLL Farkas, A nagybesenyői Bessenyei-család története, Bp. 1890. 98–99. A 102–103. oldalakon a latin nyelvű indoklást is olvashatjuk). A rendelet tartalma azért igen fontos, mert magyarázatot ad arra, hogy az aktív írói korszakot miért váltja fel hirtelen a csend, érthetővé teszi Bessenyei kirohanását is a cenzúra ellen Jegyzés című írásában, amelyet minden bizonnyal utolsó írásának tekinthetünk. A Jegyzés így lezárja nemcsak A természet világa körüli meghurcoltatást, hanem Bessenyei életművét is, hiszen gyakorlatilag eltiltották az írástól. Közéleti szereplésének is vége szakadt, pedig 1803-ban vármegyéjében még második alispánnak jelölték, sőt 1804-ből származik fent idézett vallomása vármegyei szerepéről.

1804. szeptember 12-én Kazinczy Ferenc még látogatást tett Bessenyeinél, aki őt fogságából való hazatérése után nem kerülte el, azonban úgy tűnik, ezt a személyes látogatást sem követte újabb kapcsolatfölvétel. Kazinczy pusztakovácsi útjának (amelyet egyébként naplójában írt bejegyzése alapján valószínűsíthetünk), nem kizárólag az idős pályatárs felkeresése lehetett a célja, egy hivatalos megbízatás, a népszámlálás előkészítése vitte útját arra a tájra. (NÉMEDI Lajos, Bessenyei és Kazinczy, ItK, 1962. 286–306.)

Bizonyos kézirataiban a gondosan kitörölt 1804-es év, a kéziratok sorsával kapcsolatos körültekintő, mégis titkolódzó gondoskodás arra mutatnak, hogy Bessenyeivel az alispán a rendelkezés egészét tudathatta. Gálos Rezső idézi Bessenyei 1806-ban kelt levelének részletét, amely utolsó azok sorában, ahol műveiről információt nyerhetünk. A levelet a sárospataki iskola neves tanárához, Szombathi Istvánhoz címezte, és testvérével juttatta el hozzá a Bihari Remete kéziratával együtt: „… approbatiójára vágyakodom, arccal sem kívánván fordúlni a' községre, mellynek okaimat meg érteni tudom tehetsége nints. Tudja az Ur hogy a' böltseség 's igasság mindég bujdosóba laktak e' Világon és mindég kevés halandóktul ismertettek.” (GÁLOS, 358; PM, 27–28.) A levélrészlet „község” szava falusi nemes társait is jelentheti, de még inkább bíráit, és a rejtőzködés fájdalmas kényszere cseng ki a szövegrészből. Mégis a belenyugvás hangját érezzük ebből a levélből, a két évvel korábban íródott Jegyzés felháborodott hangvételétől eltérően, amelyet a cenzúra tiltó rendeletének hallatára vetett papírra, és ahol a cenzor személye mögé rejtőző despota félelméről lebbenti fel a fátylat. Írásait a tudomány, a „szabad gondolkodás”, az „Emberséges Uralkodás”, azaz a törvényesség, a „köz jó”, „Isten és a természet igazsága” szolgálóinak látja, szemben az igazságtalan bírálattal. (Ld. KÓKAY György: Melyik művéhez írta Bessenyei 1804-ben a cenzúráról szóló Jegyzet-ét? MKsz, 1982. 67–69.)

A magyar felvilágosodás nagy egyéniségének rezignált belenyugvása abba, hogy csak a „maradékokhoz”, azaz az utókorhoz tudja eljuttatni gondolkodásának érett gyümölcseit, ugyanakkor hitének hangoztatása, hogy az igazság mindennél fontosabb, meghatóan emlékeztet francia filozófus sorstársának egyik utolsó vallomására. Diderot, akinek életében nem jelent meg hivatalos engedéllyel műve, a hetvenes évek Franciaországában keserűen jellemezte az író-filozófus, a hatalom és az igazság kapcsolatát: „A despotikus uralkodás kényszere a szellem tevékenységét korlátozza; az emberek szinte automatikusan visszariadnak a szabad gondolkodástól… Csak a sír mélyéből lehet igazán bátran beszélni, onnan kell az emberekhez címezni gondolatainkat”. (Essai sur Sénèque, Oeuvres complètes de Diderot, Párizs, 1875. III. 219.) A magyar filozófus Jegyzésében ezt olvassuk: „Ugy láttzik, mintha az Uralkodók is némely tekintetben félnének a tudományoknak fel emelkedésétül. De miért? Hogy szabad gondolkodást szül bennünk? Helyes! és annál job. Igaz az, hogy mentül nagyobb a tudomány, ot, a tirannus, és kegyetlen hatalmu despota, annál utálatosab… Mások értelmének hizelkedgyem é a bennem élő igasságot fedezve? Tsekélyebben irjak mint gondokozni tudok? Had legyek irásban inkább igasság mint nyomtatásban hazugság.” (PM, 564)

* * *

Az RVD autográf kézirata az OSZK Kézirattárában található, két kötetbe füzve, Quart. Hung. 56/1-2 jelzet alatt. Az első kötet 288, a második 395 számozott foliót tartalmaz. Az első kötet élén, a címlapot követően az „Olvasó!” kezdetű bevezető található (1r-2v), amelynek végén Bessenyei aláírása, illetve pontos hely- és időmegjelölés olvasható. A címlapon egyébként a címen (RÓMÁNAK VISELT DOLGAI) és az írás évén (1801) kívül csak az ELSŐ KÖTÉS felirat olvasható Bessenyei kézírásával. A szerző neve idegen kézzel feltüntetve szerepel. Ezután következik folyamatosan a francia szöveg adaptálása és kommentálása, amelyet csak a második kötetben, a 236r-239v foliók közé befűzött és beszámozott „Jegyzés” c. írás szakít meg. A nyomtatott számozáson kívül a lapokon kézírásos számozás is található, nagyrészt tollal, néhol ceruzával. A kézírásos számozás kötésenként újrakezdődik.

Az autográf kéziraton kívül az OSZK Kézirattárában az RVD első három kötésének egykorú másolata is megtalálható Quart. Hung. 2709. jelzet alatt, 150 fol. (az alábbiakban RVD-M rövidítéssel). A kiadásnál ezt a szöveget is figyelembe kellett venni, mivel a másolatba Bessenyei saját kezű javításokat tett (ezeket egyébként M: megjelöléssel a jegyzetekben feltüntettük). Az ultima manus elvét azonban nem lett volna jogos ebben az esetben alkalmazni, mivel a másoló ortográfiája némileg eltér Bessenyeitől, ugyanakkor csak az első három kötésről áll rendelkezésünkre másolat, így a kézirat egységességét nem lehetett volna megvalósítani a javított másolat kizárólagos közlése mellett. A másolatba az „Olvasó!” kezdetű bevezető elé Bessenyeinek Orczy Lászlóhoz intézett dedikálását kötötték (2r-3r). Az RVD-M második kötése végén a „Beszéd az Országnak Tárgyárul” c. munka található (96r-103r). Ezután következik az RVD-M harmadik kötése (104r-149r), amellyel azután a másolat be is fejeződik. A másolatban található írások összetartozásának fontos bizonyítéka, hogy Bessenyei autográf javításait tartalmazza minden szöveg, kivéve az Orczy Lászlóhoz címzett levelet. Ennek a levélnek a Bessenyei által javított másolata is megvan (eredetijének nem bukkantunk nyomára), jelenleg az Irodalmi Levelestárban (OSZK Kézirattára: Bessenyei György levele Orczy Lászlóhoz. 1803. 1 db.), de ezt a másolatot nem az RVD-M-et író kéz készítette. Az RVD-M-ben található dedikálásban már nem hajtott végre Bessenyei javításokat. Közvetett bizonyítékaink vannak arra vonatkozóan, hogy a dedikációval ellátott kézirat eljutott a címzetthez. Virág Benedek Bessenyei halála előtt néhány héttel írt, Kazinczy Ferenchez intézett levelében feltehetően erről a másolatról beszél: „Bessenyei Györgyöt nem láttam, de ő az, kinek tolla 's esze engem, hogy magyarul kezdenék írni, felébresztett. Kár! hogy az ő Római Históriája, mellyet Orczy Lászlónak dedikált, ki nem jött. Mert egy könyvet láttam belőle. «Ah, a'szabadság nem nékünk való!»” (KAZINCZY Ferenc, Levelezése, VII. Bp. 1898. 304. 1925. lev. Budán, 1811. febr. 7-én). A levél utolsó mondata azt is sejteti, hogy a mű sorsát is jól ismerte Virág Benedek.

Míg az autográf kézirat lappangásáról és könyvtárba kerüléséről gyakorlatilag semmit sem tudunk, a Bessenyei javításait tartalmazó másolat (RVD-M) sorsáról könyvtárba kerülésekor (1939) feljegyeztek néhány fontos adatot. Ezek szerint a másolat Gyürky Ábrahámné Orczy báróné tulajdona volt. Gyürky ügyvédjének, Hartmann Sándornak ajándékozta, tőle örökölte Rabinovszky Dinorah, akitől a mű mai helyére került. (Az ismertetett adatok a másolat borítójának belső oldalára vannak feljegyezve.) Gyürky Ábrahámné a dedikálásban megszólított Orczy László ükunokája volt; Orczy László abaúji főispán pedig Orczy Lőrincnek, Bessenyei barátjának fia, aki a dedikálás tanusága szerint Bessenyeihez hasonlóan részt vett az 1768-as olaszországi utazáson, és aki vele csaknem egyidős volt (1750–1807). Személyesen is ismerték tehát egymást, mégis a dedikálásban inkább az édesapjához fűződő érzelmeire („engem Excellentiádnak 'Attya ismért is, szeretett is”), és szellemi kapcsolatukra hivatkozik Bessenyei („e' Munkának el készitésére ösztönzött, 's okaiban sugarlott”).

Az MTA Kézirattárában Irod. 4-r. 359, K 663 jelzettel található egy másik egykorú másolat (167fol.), amely a kéziraton olvasható bejegyzés szerint Vitkovics Mihály tulajdona volt. Ez a másolat az RVD-M-ről készült, amit bizonyosan állíthatunk, mert egyrészt ugyanazokat a szövegeket ugyanabban a sorrendben tartalmazza (Orczy Lászlóhoz címzett dedikálás, az olvasót megszólító bevezető, az RVD első két kötése, a Beszéd az Országnak Tárgyárul, az RVD harmadik kötése), másrészt tiszteletben tartja Bessenyeinek az Orczy-féle másolatban tett javításait. A Beszéd az Országnak Tárgyárul ebbe a másolatba is folyamatosan be van számozva a második és a harmadik kötés közé (102v-110v). (A másoló kézi lapszámozása itt sem ad kiegészítő információt: az RVD első-második kötése 1-109; a BOT 1-17; az RVD harmadik kötése 1-112 oldalakon olvasható. Ez a másolat a mű utóélete szempontjából fontos és figyelembe vettük az RVD kritikai kiadásába kerülő szövegek kiválasztásánál is.

A kritikai kiadásban közölt kéziratok kiválasztásakor és sorrendjük megállapításakor a Bessenyei által hitelesített elrendezést tartottuk tiszteletben.

I. A mű élére az Orczy Lászlóhoz címzett dedikációt tettük, ahogyan az a két korabeli másolatban is szerepel, amelyek közül az egyiket Bessenyei látta is. A dedikáció három korabeli másolatából az Irodalmi Levelestárban található változatot tekintettük alapszövegnek, mivel autográf kézirat nem állt rendelkezésünkre, ugyanakkor ez a másolat áll az autográf kézirathoz legközelebb, mivel Bessenyei javításait is tartalmazza, amelyeket a két később készült másolat már figyelembe vett. Bessenyei változtatásait a jegyzetekben közöltük. A Levelestár másolatát készítő kéz az itt közreadott szövegekből csak ezt a levelet másolta, illetve szerepe lehetett még az autográf kézirat elrendezésében, pontosabban a Beszéd az Országnak Tárgyárul c. kézirat (a későbbiekben BOT) helyének megállapításában, ugyanis az autográf kéziratba a „Harmadik kötés” feliratot szinte bizonyosan ez a kéz írta Bessenyei sorai közé. A közbeszúrásra akkor kerülhetett sor, amikor a BOT kéziratával együtt a szennycímlapot is kiemelték a kéziratból, melyen ez a tagolásra vonatkozó bejegyzés eredetileg szerepelhetett.

II. Az „Olvasó!” kezdetű bevezetőnél, valamint ezt követően az RVD első és második kötésének közlésénél az autográf kéziratot használtuk alapszövegként, és az RVD-M-ben Bessenyei által tett javításokat a szöveghez kapcsolódó jegyzetekben közöltük.

III. Nem volt könnyű dönteni arról, hogy kritikai kiadásunknak ebben a kötetében közöljük-e a BOT szövegét, és ha igen, hova helyezzük el az RVD kéziratán belül. Jelen sorozat Prózai Munkák c. kötetében ugyanis sor került a BOT közlésére (73-83), mégis indokoltnak találtuk, hogy az író által hitelesített helyen, valamint az RVD első három kötéséhez hasonlóan a másolatban Bessenyei által tett javításokkal is kiegészítve ez a szöveg is az RVD-kiadás részét képezze. Ez a mű, amely az autográf kézirat tanusága szerint eredetileg a Beszéd a Munkának Tárgyárul címmel készült, mindenképpen szoros kapcsolatban van az RVD-vel, Bessenyei eredetileg feltehetően római történelméhez szánta bevezetőnek. A BOT 1803-as keletkezése a kutatások szerint azzal valószínűsíthető, hogy Bessenyei hírét vette annak, hogy Pesten egy katonai akadémiát akarnak felállítani (GÁLOS, 314–315; KÓKAY György: Bessenyei második akadémiai tárgyú röpirata. MKsz, 1982. 127–134.) Ha részben a terv által kiváltott válasznak tekintjük is a művet, akkor is látni kell, hogy Bessenyei értekezésében teljesen az RVD gondolatkörében marad, annak következtetéseit konkrétizálja a magyarországi viszonyokra (mint ahogy a fordítást kísérő kommentárjaiban is teszi), a két szöveg témakörében, következtetéseiben is szervesen összekapcsolódik. Ennek bizonyítására az értelmezésekben található jelentős eltérések miatt szeretnénk egy kicsit részletesebben kitérni.

Az RVD és a BOT kapcsolatának mélységét akkor ismerjük fel és érthetjük meg igazán, ha az utóbbi művet abba a szövegkörnyezetbe helyezzük, ahol az feltehetően megszületett. Az RVD második kötését sajátosan szerkeszti a magyar fordító. Míg az első kötést (Róma alapításától a királyok uralkodásának végéig tartó időszakot) francia forrását követve tagolja, a következő kötésben Millot művének kronológiai szempontok szerint tagolt két és fél fejezetet kitevő szövegét egybekapcsolja. „A Birák uralkodása” címmel indított második kötést „A Tiz biróság” c. fejezet zárja. Bessenyei magyarításaira is érdemes itt felfigyelni, amely ezt az összetartozást hangsúlyozza: a „birák uralkodásánál” Millot a „consuls” szót használja, amihez Bessenyei fordításában magyarázatot fűz („consul név alat rendelnek két fő birót”); a második magyar cím pedig a „decemvirs” rövid és tömör értelmező fordítása, amely a törvények összeírására létrehozott tíz fős testületet jelent. A nagy vonalakban Millot fordítására épülő szöveg a történetíró kronológiai felépítésű előadásmódját széttöri és egy filozófiai mű általánosító szintjére emeli az egyszeri történést. Bessenyei második kötése belső „szakaszainak” alcímeiben sem név, sem esemény nem szerepel, mivel ebben a kötésben nem az egyéniségek és az események a fontosak, hanem a törvényalkotás folyamata, a törvények alkalmazásának lehetőségei és funkcionálásuk a társadalomban. A kötés ezzel a mondattal indul: „/Mivel/ egy Országnak Népe törvényes és meg szokot uralkodásnak módgya ellen ok nélkül soha támadásra nem megyen… ”, és a törvény marad végig a főmotívum; itt található Brutus tragikus példája, aki a törvénynek ellenszegülő saját fiait ítéli halálra, jelképezve a természet és a társadalom törvényének szembekerülését.

Most nézzük kicsit közelebbről a BOT előtt közvetlenül található rövid fejezetet (RVD; I/118v-127v). A fejezetet megelőző utolsó bekezdés a Bessenyei konklúziójának tekinthető értékítéletet vetíti előre: a helyes törvény hozása és a törvény bölcs alkalmazása egyaránt fontos, mindkettő okos emberek közreműködését kívánja. Általánosítását világtörténeti kitekintéssel húzza alá, a lengyel vétójog abszurditására utalva. Hangulatilag egyik kedvelt metaforájával is előkészíti annak a történelmi helyzetnek az előadását, amely épp abszurd voltával a törvényekről írt általános filozófiai elmélkedésének kiindulópontja lesz.

„A Tiz biróság” történetének részleteit Bessenyei  Millot könyvéből veszi, de ebben a törvényekről írt fejezetben feltűnően sok a kommentár a fordításhoz viszonyítva. Analógiái is rendkívül közvetlenek ebben a részben, céljuk a filozófiai általánosítás és a gyakorlati alkalmazás lehetőségének megmutatása: [Millot-ból fordítja:] „Lelkéből ítélt, és a peres dolognak igaz meg határozását, egész Romának tsudájára, örömére helyesnek találta.” [Hozzáfűzi:] „Hid el hát Olvasó, hogy ha annyi törvényt ir is emberi Nemzeted mint e Világnak tengere, még is mindég felette marad a lélek, és józan okosság! Mitsoda biró az, ki mikor törvényes itélletet kel hozni, lelkérűl, okosságárul el felejtkezik, és tsak formákhoz ragaszkodik? Mai világunk, el tölt törvényekkel, Igen! de Istentelenségekkel is.” (I. 119v) Ezután Ciceróval vitatkozva a rómaiak törvényeit és alkalmazásukat értelmezi, feltárva azt, hogyan élnek vissza a hatalom gyakorlói a törvényekkel, végül ígéretet tesz arra is, hogy Ferenc császár uralkodásáig meg fogja vizsgálni ezt a kérdést. Bessenyei  a visszaélésekből következő tragédiákkal zárja kötését, amelynek végére láthatóan odazsúfolta még az idetartozó fontosabb történeti eseményeket, forrását követve.

Az RVD röviden bemutatott részéhez hasonlítva az utána következő BOT kezdését, láthatjuk, hogy Bessenyei ugyanazt a témafonalat veszi fel, amit elhagyott, analógiáját ezúttal saját nemzetének törvényhozásában keresve, mintha csak azért szakította volna meg a művet, mert a világtörténeti analógiáktól eltérve a nemzeti analógiát különállóan akarta előadni, a hangsúlyt is csak erre helyezve. A nézőpontváltást egyébként elméletileg is megfogalmazza. Az RVD-ben az író így vall: „A Világ a hazám; az Emberi Nemzet a Nemzettségem!” (I/2r); a BOT-ban: „Hijába veszed mord filozófiával, közönséges értelemmel, hideg vérrel, hogy az ember mind ember; hogy az egész Emberi Nem egy Nemzet, [… ] Nemzeti valóságodhoz vagy Magyar magaddal forva … ” (9v). A római történetet folytató fontos mondandó az, hogy a törvény alkalmazása az ő korában, Magyarországon is, „Némely vármegyében” „két három emberre szorul”, ezért az ország dolgában, a Vármegye munkájában, de az egyéni ítélkezésben is a tudás, a műveltség, a bölcsesség kötelesség lenne, hiszen az írott törvény csak a gyakorlattól kap életet: „Sok tisztekben az olvasatlanság annyira meg rögzöt, hogy ezen tulajdonságot magokban változtatni bünnek ismérnek. Elibe szabot törvénybeli letzkején kivül tudományt másat ismérni nem kiván De tudod é hogy az ország törvénnye egy Nagy Vármegyének végezése tsak, melybül te, mint Deputatus dolgozol, és valami benne van, sem eszed sem tudományod, hanem közönséges meg határozás, mely szerint érdemedre nem tartozik, ha magad egyebet nem tudtz.” (BOT, 2r)

Gondolatmenetét az RVD-hez hasonlóan azzal folytatja (persze a római analógiát elhagyva), hogy a törvénynek a haza boldogítását kell szolgálnia. Ezután pedig mintha csak az RVD-ben tett ígéretének részleges beváltására vállalkozna: azt a gondolatát folytatja, hogy a keresztény világban előfordulnak éppoly abszurd törvények, mint Rómában.  Még példája is aláhúzza a gondolati kapcsolatot az RVD idézett fejezetével: ott Cicerót lépten-nyomon azért bírálja, hogy az a korabeli törvények tökéletességét és felülmúlhatatlanságát próbálta bizonyítani, a BOT-ban háromszor is említi Cicero nevét, egyszer épp annak bizonyítására, hogy az elzárkózás, a kizárólagosság a törvényhozásban milyen veszedelmes lehet: „az elsö százakban” „a törvények sorába iratot” „hogy a püspököt az ördög meg verte, mert Ciceronak munkáit olvasta”. „A vólt hát baj, hogy minden más értelemtül el tiltatot a keresztyénség ki vévén a sidó, görög Bibliát… ” (BOT, 5r) Bessenyei ezután a másoktól tanuló franciák példáját idézi, majd kifejti az Akadémia jelentőségét a műveltség elterjesztésében, végül a fordítások fontosságát szoros kapcsolatban az anyanyelv művelésének alapvető szerepével. A magyar nyelvre tett tudós munkák fontosságáról beszélve ismét visszatér a Rómának viselt dolgaihoz, amelyet már úgy tekint, mint programjának gyakorlati megvalósítására tett lépést. Megismétli, hogy műve a „falusi Nemes Ember” (11v) okulására szól, sőt arra is utal, hogy a filozófiai jellegű munkákénál (Bacon, Locke, Wolf) a történeti témájúak fordítása sokkal alkalmasabb erre a célra. Így kapcsolódik egybe a nemzetnevelési program, a törvények helyes alkalmazásának szükségessége és a Róma történetét tárgyaló mű fordításának konkrét esete.

A BOT szövege programjellege miatt talán szebb elhelyezést kapott volna az RVD élére helyezve. Mint utaltunk rá, eredetileg Bessenyei  feltehetően az RVD bevezetőjének is szánta ezt a rövid művet. Ugyanakkor több indok szólt amellett, hogy az RVD-M elrendezését meghagyjuk:

a) A létező két korabeli másolat megegyezése mutatja, hogy a BOT szövege a kéziratban eredetileg itt szerepel. Valószínű, hogy a másolatok az autográf kézirat elrendezését követték. Erre utal az a tény, hogy a többi kötésektől eltérően, gyedül a harmadik kötést nem előzi meg szennycímlap, illetve, hogy a „Harmadik kötés” felirat utólag, más kéz írásával beszúrva került az egyébként kizárólag Bessenyei  írását tartalmazó kéziratba. Az utólagos pontosításra akkor kerülhetett sor, amikor a BOT-t kiemelték eredeti helyéről. A kiemelésre magyarázatot adhat Némedi Lajos feltevése. Eszerint Kazinczy Ferenc 1804-es pusztakovácsi látogatásakor megismerhette ezt a munkát, és amikor 1806-ban az Akadémia terve foglalkoztatta őt és írótársait, kölcsönkérte volna a Beszéd szövegét, „Bessenyeinek a Pakétját”, ahogy 1806. júl. 24-én kelt levelében írja. (NÉMEDI Lajos, Bessenyei  és Kazinczy, ItK, 1962. 294.)

A BOT autográf kézirata ma különállóan, Quart. Hung. 475. jelzettel, 13 folión található az OSZK Kézirattárában. Az autográf kézirat papírja, a használt toll, az írás jellege teljesen megegyezik az RVD fent jelzett helyével. (A BOT első lapjának, valamint az RVD második kötésének utolsó, ill. harmadik kötése első lapjának erőteljes elpiszkolódása apró adalék lehet a kézirat rejtélyes sorsának megértéséhez.)

b) A BOT helyének megállapításában fontos adat, hogy a másolatot javító Bessenyei  a szöveget maga is oda hitelesítette, azaz az elhelyezést helybehagyta, ennek bizonyítéka a Vitkovics-féle másolat elrendezésének egyezése az Orczy-féle másolatéval.

c) A BOT különös elhelyezése feltehetően a cenzúra előli bujkálás fontos dokumentuma. 1803-ban, a BOT és az Orczy-hoz címzett dedikálás keletkezésének valószínűsíthető időpontjában Bessenyei  már két visszautasító véleményt kapott a cenzúrától, de még nem hozták meg az 1804-es, személyét is megfigyelés alá helyező intézkedést, amely ekkor már műveinek kiadására vonatkozóan minden reménytől megfosztotta. A semlegesebb politikai töltésü római történet, amelyben a betiltott Millot-ra vonatkozóan Bessenyei mindennemű utalást gondosan törölt (tanult a Verseghy-t ért zaklatásokból), megfelelően hangolhatta volna a cenzort ahhoz, hogy bölcselkedő kitérőként értékelje ezt a munkát, a mű egy fejezeteként és nem programbeszéd szerűen, ami mindenképpen csökkentette volna politikai élét. Bessenyei és korabeli másolói számára itt a kényszer rendezői elvként működött. A kockázat csökkentésétől a kiadás engedélyezését remélhette Bessenyei. Ezt tekintettük döntő oknak, amikor a kritikai kiadásokra vonatkozó szabályzat némileg ellentétes értelmű javaslatával szemben egy erősebb elvnek engedelmeskedtünk és az első két kötést követően közöltük a BOT szövegét.

A veszély, a cenzúra hatalmának ereje az RVD utóéletét tragikusan meghatározza majd. Ezt a későbbiekben részletesen ismertetjük.

IV. A harmadik kötés kiadásához az előbbiekhez hasonlóan rendelkezésünkre állt az autográf kézirat és a javított másolat is.

V. A negyediktől a nyolcadik kötésig kizárólag Bessenyei kézirata a kiadás alapja, mivel erről a részről másolat nem készült.

VI. Az autográf kéziratba a hetedik kötést követően Bessenyei „Jegyzés” című munkáját fűzték. Az utólagos, azaz nyomtatott számozás az RVD Quart. Hung. 56/2. 236 rectótól a 239 versóig ezt a szöveget a római történelemhez kapcsolta. Kókay György meggyőzően bizonyította, hogy ez az írás nem az RVD-hez, hanem Az értelemnek kereséséhez tartozott eredetileg, ugyanis Bessenyei kézi lapszámozása szerint a „Jegyzés” a 159–166. lapig terjed, követve Az értelemnek keresése 1-158. lapig terjedő lapszámozását (PM, 62).

A „Jegyzés” így a Prózai Munkák c. kötetbe joggal került, Bessenyei szándékának megfelelően Az értelemnek keresése szomszédságába (PM, 560–564.). Csak egyet lehet érteni azzal a véleménnyel is, hogy az írás, amelynek dátuma 1804. június 20., akkor készülhetett, amikor Bessenyei már tudomást szerzett Madarassi cenzor elmarasztaló véleményéről, amelyet az június 5-én terjesztett a helytartótanács elé. Tudta már, hogy a kiadás reménytelen, de a művei sorsát és személyét is érintő következmények még nem lehettek ismeretesek előtte: „Hijában fáradok, azt mongyák, mert az okvisgálók, Censorok, ezen Munkákat nyomtatott betükben, a világ elibe terjedni, meg nem engedik”. Formai okok alapján kétségkívül helyes volt Az értelemnek keresése szövegéhez kapcsoltan megjelentetni a „Jegyzés”-t. A felsorolt okok miatt kötetünkbe ezt a szöveget nem is vettük fel.

Talán azt is érdemes megemlíteni, hogy a „Jegyzés” végén található, 1804-es évszámot Bessenyei a közvetlenül utána következő oldalon szereplő évszám miatt is törölhette (1803), valamint, hogy a „Hetedik kötés” végén is van egy kis zavar, ezt a kötést ugyanis Bessenyei utólag egy szakasszal megtoldotta, és ennek a résznek a számozása sem folytonos. Az sem kizárt, hogy a „Jegyzés” akár Bessenyei életében erre a helyre kerül.

VII. A hetedik kötést követően az autográf kéziratban a nyolcadik kötés zárja az RVD kiadását. Meg kell említenünk, hogy ehhez az utolsó kötéshez Bessenyei új típusú papírt használt, sőt a lapok számozásában is más jelzési módot alkalmazott, mint a korábbiakban (12 ill. 16 oldalanként az ABC nagybetűivel jelölte az összefűzött papírkötegeket folyamatosan A-tól P-ig), az oldalankénti számozása ebben az utolsó részben utólagos és ceruzával történt.

Az RVD befejezésének körülményeire és okaira vonatkozóan több hipotézist megkockáztattak már, hiszen egy hosszú, éveken át készülő mű lezárásaként az utolsó lap aljára szinte odaszúrva található „Tsak ezt írja” mondatkezdés szinte kihívást jelent a művet kézbe vevő, az idős Bessenyei sorsa iránt érdeklődő kutató számára. Ezt a kérdést azonban nyitva kell hagynunk, mivel új adat sem a befejezésről, sem a kéziratnak Bessenyeitől a Nemzeti Múzeumba kerüléséről nem került elő. Gálos Rezső szerint Bessenyei kéziratainak egy részét a Nemzeti Múzeum akkori főkönyvtárosának, Miller Jakab Ferdinándnak, Bessenyei volt cenzorának és kedves ismerősének juttatta el. Sápi Sándor református lelkészt bízta meg, hogy halála után a kéziratok sorsáról végakaratának megfelelően intézkedjen (GÁLOS 366). Az RVD autográf kéziratában a belső borító jobb oldalának tetején alig olvasható feljegyzést találunk, amely arra utal, hogy ez a kézirat a fent említettek közé tartozhatott (Testamenos authoris tibi legatum opus cessit Bibliotheca Regni Széchenyianae /majd aláírás:/ Miller J). A bejegyzés arról tanuskodik, hogy a kézirat 1811 és 1820 között került a könyvtárba (Bessenyei ill. Miller halála közötti időszak). Toldy Ferenc 1855-ben megjelent művében a Nemzeti Könyvtárban szereplő Bessenyei-kéziratok között felsorolja a Rómának viselt dolgait is (A magyar költészet kézikönyve I. 362).

A Rómának viselt dolgai különleges helyet foglal el az életműben. A mű kétfajta szövegből áll, mivel fordítás és kommentár is, ami a kritikai kiadás sajtó alá rendezőjét különlegesen nehéz feladat elé állítja. Nyilvánvaló, hogy fel kell vetnünk a forráskérdést, ami ebben az esetben – a mű sajátosságaiból következően – igen összetett. Egyrészt meg kell ismernünk a fordításra kiválasztott szöveggel kapcsolatos tudnivalókat, másrészt Bessenyei viszonyulását az eredeti szöveghez, egyéb előképeit, a magyar író sajátos történelemlátását. A forráskérdést, valamint a mű keletkezésével kapcsolatos ismereteket is összefüggésbe kell hozni ugyanakkor a magyar felvilágosodás hasonló szellemű törekvéseivel, Bessenyei forrásához kapcsolódó egyéb művekkel is, hiszen Bessenyei választását és forráshasználatát is tisztábban látjuk és jobban megértjük ezek ismeretében. Jobban megvilágítja az RVD keletkezését az is, ha feltárjuk előzményeit Bessenyei korábbi történeti jellegű műveiben, illetve rokon gondolatait – az aktuális erkölcsi-politikai-filozófiai kérdésekre a történelemben választ kereső– egyéb időskori bölcseleti műveiben.

* * *

Bessenyei RVD-jének forrásául Millot abbé Élémens d'histoire générale című, 1772–73-ban megjelent hatkötetes világtörténetének Róma történetével foglalkozó második és harmadik kötetét választotta. Az utolsó alkotói korszakába érkezett író választása meggondolt és indokai alapján érthető. Bessenyei jól ismeri Millot egész világtörténetét, sőt ki is fejezi azt a szándékát, hogy az egész mű magyar változatát el szeretné készíteni: „Mivel e múnka ily rövid summában, egész Maria Theresiáig, és Ferentz Tsászárig fog le jönni, lesz időd a keresztyén Európát is visgálni, és tetteit itélni.” – írja műve első részében (I/125r, Bessenyei jegyzete). Bessenyei azt is pontosan tudja, hogy az általa választott forrás a francia felvilágosodásnak azon történeti művei közé tartozik, amelyeknek célja nem a történeti tények aprólékos előadása, sokkal inkább a jelen megértéséhez, a jövő formálásához adnak segítséget. Olvasóihoz címzett bevezetőjében figyelmeztet is írása sajátos műfajára: „Azt kérded: Miért nem irja Romának eseteit egész ki terjedéssel? Ezt felelem: Minek? Rómának Bőltsei meg irták; ö utánnok ezer tudós… Olvasd ott. [… ] Nem az a kérdés egyedül, hogy valaha, ez ekkor itt, az akkor ott, valójában megeset é, hanem hogy meg lévén iratva, rólla mit itéllyünk, és életünknek folyásában, elöre nézve, mi hasznát vegyük.” Ez a típusú történetírás főleg a francia felvilágosodásra jellemző, filozofikus történetírásnak nevezhetjük, legismertebb és legjelesebb képviselője Voltaire. A műfaj európai és magyarországi elterjedésében is fontos szerepet játszott Millot abbé, aki történeti műveiben kerüli a merész következtetéseket, politikai és vallási vitákat. Millot nem eredeti gondolkodó, világtörténete tankönyvnek készült és részben kompiláció, ám műve, talán sajátos célja miatt is, áttekinthető rendszert ad és a kor tudományos színvonalán áll. A filozofikus történetírás elterjedésében Voltaire hatása a legkorábbi és a legerőteljesebb, Millot hatása későbbi és nem homályosítja el Voltaire-ét. A műfaj legérdekesebb magyar megvalósulása kétségkívül Bessenyei RVD-je.

Hogyan jellemezhető a francia minta? Az új műfaj az emberiség történetét úgy akarja bemutatni a megnövekedett olvasóközönségnek, hogy az elé tárt tényanyaggal felvilágosítását szolgálja: a történelmi leckék gyakorlati példát adnak, bemutatják a felhasználható törvényszerűségeket, segítenek elkerülni a múltban elkövetett hibákat. A filozófus történetírók legfőbb céljukként az ember megismerését és boldoggá tevését jelölik meg, a történelmet az emberi tevékenység színterének tekintik, amelyben a gondviselésnek nincs szerepe. A történelmi események mozgatórugóit keresik, a történelmet mint folyamatot ábrázolják. A fejlődést ellentmondásosnak látják, figyelmeztetnek az elért eredmények törékenységére, megmutatják a visszaesések lehetőségeit a múltban, az ember felelősségét a jövő alakításában. A történelmi változásokban megpróbálják a haladásra utaló mozzanatokat hangsúlyozni, fontos szerepet kap a kultúrtörténet, az erkölcsök, intézmények története. Az eseménytörténet háttérbe szorul, a tanulságokat hordozó, lényeges tényeket kívánják csak bemutatni, kerülik a „felesleges” részleteket, a „kor szellemét” próbálják megragadni, gyakoriak az erkölcsi, pszichológiai, politikai kommentárok.

A felvilágosodásnak ez a sajátos műfaja Magyarországra legkorábban Voltaire hatásaként jutott el. Orczy Lőrinc, aki a Millot-mű lefordítására ösztönözte a fiatal Bessenyeit, 1764-ben verses levélben méltatta a voltaire-i történetírás újszerűségét. A történeti mű lényegét felvilágosító szerepében látja, és hangsúlyozza jelentőségét a tudatlanság, a babona, a fanatizmus, az előítéletek bírálatában, azt, hogy az emberi boldogságot szolgálja. Erényének tartja a természetjogra alapozott erkölcs magasabbrendűségének bizonyítását, a vallások közötti hasonlóságok feltárását, az idegen kultúrák megismertetését, a kereskedelem, az ipar és az urbanizáció támogatásának szorgalmazását. A verses levelet Fekete János fordította franciára, a hozzá fűzött prózai jegyzetek között olvashatjuk a filozofikus történetírás alábbi tömör meghatározását:

„Egyedül Voltaire úr történetírásának műfaja megfelelő, amely előtte nem létezett. Mert valóban, mi értelme annak, hogy ismerjük a száraz történelmi adatokat, a világot boldogtalanná tevő Hódítók nevetséges győzelmeit, a Hazájuknak használni képtelen, vagy azt a barbár zsarnokság igájába döntő Uralkodók születésének és halálának évszámait, akik azt képzelték, hogy az emberek csak azért születtek, hogy szeszélyeiknek játékszerül szolgáljanak, miközben az lenne a helyes, ha a Vezérek és az Uralkodók lennének az Állam nyugalmának, boldogságának és hasznosságának szükségszerű eszközei. A Filozófusnak egy tárgyat kell kutatnia a történetírásban: az erkölcsök képét, mivel célja a jobbítás és a felvilágosítás, amelyet az emberi szellem és szív megismerésétől lehet várni.”

(Lettre à M ^r de Voltaire ou Plainte d'un Hongrois, Texte publié par Imre Vörös. Bp., 1987. 20. Az idézetet franciáról fordítottuk magyarra.)

A filozofikus világtörténetek magyarországi hatásának második hulláma már a hetvenes évek második felére esik, és elsősorban Bessenyei György munkásságához kapcsolható. Bessenyei ezekben az évtizedekben fogalmazta meg nagy jelentőségű programját, amelynek lényege nemzetünk felzárkóztatása Európához, a magyar nyelv fejlesztése és a művelődés kiterjesztése segítségével. Ebben a programban fontos szerepet kap az új típusú történetírás is, mivel „az új tanulás módja”, a korszerű műveltség feltételezi a hit- és a jogtudomány mellett a történelem tanulmányozását is. 1778-ban idézi forrásként azokat a filozofikus történeti munkákat, amelyeknek eszmei hatása időskori műveiben is legmélyebb, vagy amelyeket később fordításai alapjául választ: Vaissete világföldrajzát, Voltaire és Millot világtörténetét. (Ld. BIRÓ Ferenc, A fiatal Bessenyei és íróbarátai, Bp. 1976. főleg: 312–337; BESSENYEI, A magyarság. A magyar néző. szerk. VAJTHÓ László, Bp. 1932. 54.)

Bessenyei A magyar nézőben már a francia filozofikus világtörténetekhez hasonló programot fogalmaz meg, és ugyanakkor az RVD-re emlékeztető alkotásmódot alkalmaz. A világtörténet kezdeteit úgy tekinti át, hogy a múltat a saját jelene szempontjából értelmezi. Történeti vázlatában főleg a Voltaire világtörténetének bevezetőjéül szolgáló Philosophie de l'Histoire-t követi. Voltaire hatásának lehet tulajdonítani, hogy áttekintését a világ történetéről Perzsiával és Indiával kezdi, majd kitér Kínára, de röviden Afrikát és Amerikát is érinti, miközben gondolkodásának fókusza Európa marad (főleg Franciaország és persze saját hazája). Az RVD-vel teljesen megegyezően erkölcsi és valláserkölcsi elmélkedéseket fűz a keleti és európai népek történetének kezdeteihez, keresi a tolerancia példáit. Az emberi természet hasonlóságának és a kultúrák különbözőségének összekapcsolása, az évszámok elhagyása a történeti jellegű elmélkedésekből szintén visszatér majd az időskori történeti munka módszerében.

A bécsi évek alatt született művek közül az RVD-vel legtöbb rokonságot mutató történeti tárgyú Bessenyei-írás is Voltaire filozofikus világtörténetének hatása alatt jött létre. Ez a filozofikus történeti alkotás, amely két, egymással dialogizáló és egymást kiegészítő műből áll, mintha csak megelőlegezné az RVD fordításból és kommentárból adódó kettősségét. A Voltaire művének részletét nagy vonalaiban magyarító Egész Európa formája a XI-dik százban „összehasonlító civilizációtörténettel” párhuzamosan Bessenyei eredeti filozofikus történeti művet alkotott a magyar történelemnek ugyanezt a korszakát elemezve. A voltaire-i ihletést ennek az utóbbi műnek a címe hangsúlyozza jobban: A magyar nemzetnek szokásairól, erkölcseinek, uralkodásainak módjairól, törvényeiről és nevezetesebb viselt dolgairól. Bessenyei a magyar történelem egyik fontos szakaszát, az alkotmányossá szerveződő királyságok idejét elemzi a filozófus történetírók szerint is megbízhatónak tekinthető források alapján: a korabeli törvényeket értelmezve, amelyek – véleménye szerint – egy nép kultúrtörténetének tükrei. A XI. századi európai történelemből is elsősorban azokat a részeket ülteti át magyar nyelvre, amelyek célját szolgálják, azaz annak bizonyítását, hogy a magyarok erkölcsei, intézményei, törvényei az európai népekével párhuzamosan alakultak. A világtörténeti párhuzam a múltban meggyőzővé teheti olvasói előtt a jelen számára a művelődés útját ajánló programot, így újra bekapcsolódhatunk az európai „vérkörbe”.

Voltaire gondolatmenetével azonban Bessenyei egy, a francia filozófustól idegen gondolatmenetet támaszt alá. A francia szerző világtörténetében a magyar történelem tragikumát nemességének hibáival hozza kapcsolatba. Ezzel szemben Bessenyei a múltban betöltött szerepe alapján, és potenciális lehetőségeivel, nyitottságával a magyar nemesség társadalmi jelentőségét akarja igazolni, jövőjének megtervezésén fáradozik.

Ezekben az években a francia filozofikus történetírás hatása Voltaire történeti munkáinak, gondolatainak tükröződését jelenti. A Holmiban szinte folytatja a XI. században elhagyott magyar történelmet, a történeti műhöz hasonló felfogásban: eseménytörténet helyett kultúrtörténetet, királyok története helyett a nemzet történetét kísérelve meg felvázolni.

1772-től, mint már említettük, Millot neve is többször előfordul Bessenyei műveiben, munkásságát igen korán megismerhette. Bessenyei három hónapot töltött Olaszországban, Mária Amália hercegnő, Mária Terézia lányának kíséretében, akit 1768-ban a pármai herceghez adtak feleségül. Az RVD Orczy Lászlóhoz intézett ajánlólevelében Bessenyei említést is tesz erről az útról. Millot abbé ebben az időben, 1768-tól 1772-ig a pármai egyetem történelem tanszékének vezetője volt. Világtörténetét is egyetemi előadásaihoz készítette, hallgatói nemesifjak, katonák, papok, de előadásait látogatják a pármai uralkodó körének tagjai is. Millot állása ugyanakkor bizalmi feladatot jelentett Pármában, az uralkodó mindenható minisztere Du Tillot mellett, akit a felvilágosult abszolutizmus törekvéseivel jellemezhetünk. Millot személye és aktivitása igen ismert lehetett ebben az időben.

Az RVD forrása tehát minden bizonnyal ismert volt Bessenyei előtt már ebben a korai időszakban. Mégis érthető, ha ekkor Voltaire történetírásának hatása erőteljesebb: történetfilozófiája eredeti, világtörténete jóval korábban eljutott Magyarországra, mint Millot-é. Ugyanakkor fontos különbséget jelent a forráshoz való viszonyulásban az, hogy a Voltaire-művek nyomán keletkezett írások ihletője mindig a magyar aktualitás, tehát az elsődleges cél nem a Voltaire-szöveg magyarra ültetése. Bessenyei XI. századi Európa-története még hűtlen fordításnak sem tekinthető, annyira kivonatos és oly nagymértékben tartalmazza az adaptáló saját gondolatait, hozzáfűzéseit.

Egy közérthető, nagyközönségnek szánt, magyar nyelvű, idegen nyelvből fordított világtörténet elkészítésének és megjelentetésének szükségessége, mint már említettük, Bessenyei programjában szerepelt először: 1778-ban, és forrásként Bessenyei Millot művét ajánlotta. Bessenyei javaslatát a magyar felvilágosodás legnagyobb szervezőegyéniségei próbálták meg célba juttatni. Batsányi János Verseghy Ferencet győzi meg 1787-ben, hogy fordítsa le a Bessenyei által ajánlott művet, és ő az, aki a munka fontosságára való hivatkozással („hazafiúi kötelesség”) a betegség miatt félbeszakadt fordítás folytatására is rábeszéli az írót. (Ld. [VERSEGHY, Ferenc], A világnak közönséges történetei Bé-vezetője, I. köt. Pest-Buda, 1790. xxi-xxiv). A fordítás megjelenése előtt a Mindenes Gyűjteményben Pétzeli József is felhívást intézett 1789-ben olvasóihoz Millot „régi és új históriájának lefordítására” (II. 188), ő is a hazafiúi érzésre hivatkozva. A magyar nyelvű világtörténet megteremtésének igénye általánosnak mondható tehát a felvilágosodás képviselőinél, ugyanakkor a Bessenyei történeti ismereteinek és történeti jellegű műveinek forrását kutató mai olvasó előtt joggal vetődik fel az a kérdés, hogy miért éppen a ma már Franciaországban is csak néhány kutató által ismert Millot abbé munkája és miért nem Voltaire egyébként jól ismert világtörténete lett fontos forrásmű hazánkban.

Ki volt Millot abbé, akinek műve harminc éven át foglalkoztatta a magyar felvilágosodás íróit, amelyet Bessenyei is nagyra értékelt, idős korában pedig forrásának is választotta?

Claude-François Xavier Millot (1726–1785) a XVIII. századi francia értelmiségi jellegzetes útját járta végig. Viszonylag szerény anyagi körülményekkel rendelkező polgárcsaládban született, így a tanulmányai során kiváló ifjút a külső körülmények a jezsuiták rendjébe való belépésre késztették. Ez a választás azonban sem egyéniségének, sem érdeklődésének nem felelt meg. Montesquieu-t dícsérő értekezései, külső kapcsolatai (Buffonnal, Turgot-val) mutatják szellemi elkülönülését. Egészségi állapotára hivatkozva ki is lép a rendből. Fontos azonban, hogy már ebben az időszakban görög, latin szónokok, történetírók munkáiból készít fordításokat, amelyeket ugyan életműve leggyengébb alkotásainak tartanak, de jó felkészülést jelentettek történeti műveihez.

Első ismert munkája egy prózai fordítás Pope Essay on man c. művéből, amely nem különösebben sikeres, de előszava már Millot korszerűnek tekinthető filozófiai műveltségéről tanuskodik. Érdemes felfigyelni arra, hogy Bessenyei, Millot-hoz hasonlóan, fiatalon fordította le az angol filozófus-költő művét magyarra, egyébként francia fordításból (bár nem Millot-ét használta forrásként).

Millot első történeti művei 1768–69-ben jelentek meg: Franciaország és Anglia története. A művek azonnal nagy sikert jelentettek, amit a többszöri francia nyelvű kiadás, valamint az angol és holland nyelvű fordítás is mutatnak. Ekkor kapta a meghívást a pármai egyetem történelem tanszékére, amelyben érdeklődésének, ambíciójának megvalósítási lehetőségét látta. A Pármában töltött évek gyümölcse világtörténete, amelynek programjával már 1768-ban elkészült. Az 1772–73-ban megjelent művet a korabeli kritika lelkes dícsérettel fogadta, az írót filozófus történetíróként méltatta. 1777-ben németül, 1778-ban angolul is kiadták a fordítások és az eredeti munka (többszöri kiegészítéssel) sok kiadást értek meg. Érdekes megemlíteni, hogy a többi európai nyelvre lefordított kiadások csak a századforduló után jelentek meg, így nemcsak a töredékben maradt Verseghy-fordítás, de még Gvadányi József 1796–1811 között megjelent adaptálása is igen korai recepciónak mondható.

Millot-nak 1773-ban el kell hagynia Pármát, ahol barátja, a francia miniszter kegyvesztett lett. Ezután főleg kézikönyveket ír, amelyek tulajdonképpen műveinek rövidített kiadásai. „Abrégé”-ket készít felkérésre a francia és angol történelemből, valamint a világtörténet római részéből. Kézikönyveit fél évszázadon át használják például a királyi katonai akadémián. A római történelem rövidített változatát a forradalom alatt (posztumusz műként), 1796-ban is kiadták, díszes kötésben, korabeli illusztrációkkal, amelyek a köztársasági erények dícséretét emelik ki.

Millot jelentőségéhez hozzájárul értékes kutatói munkája, amellyel részben a francia középkori irodalom és kultúra felfedezéséhez, részben XIV. és XV. Lajos korának hiteles feltárásához járult hozzá: a trubadúrköltészet értékeinek felkutatásában és kiadásában végzett tevékenységével, illetve levéltári kutatási eredményeinek közreadásával. Utolsó éveinek ezek a fontos gyümölcsei azonban már nem befolyásolták magyarországi fogadtatását.

Millot-t a korabeli Franciaországban ismerik, megbecsült, kompilátor elődeinél és tankönyvíró társainál szakmailag sokkal jelentősebb történetírónak tartják. Történetírói tevékenységét pozitívan értékeli a nőnevelésről értekező Laclos, D'Alembert, aki az Akadémia tagjává választásakor méltatja (1778), sőt Voltaire is elismeri bizonyos történetírói erényeit. Diderot a „történetírás klasszikusát” látja benne, aki „jól ír, bölcs és merész”, és a II. Katalin kérésére írt egyetemi oktatás tervezetében több művét is ajánlja a történelem-oktatáshoz (Plan d'une Université pour la Russie, Oeuvres complètes de Diderot, III. köt. Párizs, 1875. 494.). A XIX. században még értékeli Marie-Joseph Chénier, Stendhal, Michelet, de azután szerző és mű feledésbe merül, és csak az utóbbi évek historiográfiai kutatásai emelik ki a feledés homályából.

Bessenyei forrása tehát egy ismert (ha nem is a legnagyobbak közé tartozó) történetíró volt. A magyar író választását és a mű magyarországi hatását is megvilágítja a mű rövid bemutatása és annak felvázolása, hogy milyen a forrásmű kapcsolata a voltaire-i világtörténettel.

Millot világtörténetét elméleti résszel nyitja, amelyben célját, tárgyát és módszereit fejti ki. Felvilágosult, erkölcsös, gondolkodó polgárokat akar formálni történetírásával, különböző társadalmi feladatokra, saját boldogságuk megvalósítására akarja őket felkészíteni. Voltaire-re emlékeztetően fogalmazza meg tárgyát: az embert akarja megismerni, tárgya határait a társadalmi hasznosság szabja meg, „a törvények és szokások hatása, a kormányzatok természete, a politika elvei és céljai, az államok nagyságának és bukásának okai [… ] az erkölcsök, tanok változatai” érdeklik. Megfogalmazásában a magyar írók is könnyen felismerhetik a voltaire-i elveket, noha nevét nem idézi. Forrásaihoz igyekszik kritikusan viszonyulni, a történelemből száműzni kívánja a mesét, a hazugságot, a csodás elemeket. A történelmet folyamatnak tekintette, a történelmi események okait az emberi tényezőkben kereste. Szekularizált világtörténelmet írt, elutasította a szentírást, mint történelmi forrást. Voltaire-hez hasonlóan deista, de tőle eltérően kerüli a vallási vitákat. Politikai eszméi is a felvilágosodás hívei közé sorolják. A toleranciát hirdeti, elítéli a zsarnokságot, államideálja a mérsékelt vagy vegyes monarchia, a paternalista királyság. Európa egyensúlyáról és békéjéről álmodik. Társadalmi fejlődéselmélete a ciklikus teória és a folyamatos haladás elvének ötvözete. Az államforma és az erkölcsök összefüggésében hisz, a lassú társadalmi haladásban a reformok és a nevelés hatását tartja döntőnek. Politikai elvei Voltaire-ére emlékeztetnek, de Millot kevésbé polémikus.

Millot Voltaire-től eltérően nagy súlyt fektet a régi történelemre, bár a modern kor történetét annál is részletesebben ismerteti. Sok forrást használ, legtöbbször Voltaire-t idézi, utána Montesquieu, Mably, Rollin következnek, Rollint azonban bírálja. Világtörténete sok haladó filozófiai, politikai, történetfilozófiai gondolatot továbbított: a felvilágosult szellemű magyar írók a műnek ezt a sajátosságát mindenképpen vonzónak találhatták.

Millot Voltaire több történeti művét felhasználta a modern kor történelmének bemutatásához. Követi őt abban is, hogy a politika- és egyháztörténet mellett a művelődéstörténetet is fontosnak tartja, hogy a mediterrán civilizáció mellett Ázsia és Amerika népeinek is ad némi szerepet világtörténetében, bár sem a művelődéstörténetet, sem az Európától távoli civilizációk nem válnak szerves részévé történetírásának. Millot korszakolása logikus, művének szerkezete áttekinthető. Nyelve egyszerű, műve viszonylag rövid, tehát fordításra sokkal alkalmasabb, mint például a csak régi történelmet tizenkét kötetben előadó (egyébként szintén ismert) Rolliné. A francia felvilágosodás mérsékeltebb társadalmi eszméit hirdető világtörténet magyarországi sikerében feltétlenül szerepet játszott a fentieken kívül a Mária Terézia koráról írott rendkívül kedvező vélemény, a magyar nemesség kiváltságainak elismerése, az, hogy Millot a nemességet a magyarsággal azonosította és helyeselte a lázadásra felhatalmazó jogot, mint a „nép” és az uralkodó kölcsönös függésének alaptörvényét. Voltaire világtörténete a magyar nemesség lázadásaiban Millot-val ellentétben pusztán az anarchia forrását látta, a felkelések vezetőit elítélte. Ő az erős, egységes központosított monarchiát tartotta a jövő államformájának. Voltaire a nemességet hibáztatta a magyar történelem tragikus sorsfordulói kapcsán: a Dózsa-féle felkelésnek, Mohács tragédiájának okai között a nemességnek a néppel és az uralkodóval szemben érvényesített túlzott szabadságjogait tartja fontosnak. Míg Millot Lipót császár uralkodását a vallásüldözés, koholt lázadások, birtokelkobzások jogtalanságai miatt bírálja, és ennek következtében Rákóczi és Thököly felkelését jogosnak találja, (még ha kilátástalansága miatt reménytelennek is), Voltaire a felkelésekben csak az ország gazdaságának felemésztését említi fel. Voltaire a Précis du siècle de Louis XV (XV. Lajos százada) c. művében sokkal több megértéssel beszélt a magyarokról, mint világtörténetében, Millot át is vette ebből a műből az 1741-es pozsonyi országgyűlés híres esküjének leírását. (A fentiekről bővebben ld. PENKE Olga, Millot abbé munkássága és világtörténetének magyarországi hatása. ItK, 1984. 90–109.)

Bessenyei a Millot-fordítást 1778-tól kezdve szorgalmazta, és érdeklődése nemcsak a műből később lefordított római történelemre szorítkozott. Ebben az időben a világtörténeten gondolkodva azonban még inkább Voltaire mint Millot nyomain haladt. Ekkor fordítja a Hármas vitézek címmel Voltaire Les Triumvirs c. tragédiáját, amit azért fontos megemlíteni, mert a történelmi korszak és a problémafelvetés módja és megoldása is sok rokonságot mutat a Rómának viselt dolgaival.

Amikor pusztakovácsi birtokára visszavonulva újra a világtörténelem témájához fordult, bizonyíthatóan két könyv állt előtte: Vaissete történeti földrajza (Géographie historique, ecclésiastique et civile ou description de toutes les parties du globe terrestre. 1755.) és Millot világtörténete. Az időskori művek nagy része a több konkrét adatot és kuriózumot tartalmazó világföldrajzot veszi gyakrabban alapul, leszámítva természetesen az RVD-t. Millot műve azonban A természet világában többször, más művekben ritkábban szintén alkalmi forrást jelent. A társaságnak eredete és országlása c. műben például hűségesen lefordított, hosszabb szövegrészt is találunk, sőt itt Bessenyei forrására is pontosan hivatkozik: „Millot I. könyv” (PM, 111–112). Az idézett rész témája is fontos: a jó király tulajdonságait írja le egy perzsa uralkodó vallomásaként; de az idézet származási helye sem közömbös, mert a római történelmet megelőző kötet a forrása, amelyben Millot a régi nemzetek történetét adja elő. (A lefordított szöveg helye: MILLOT, Élémens d'histoire générale, Histoire ancienne, I. Leide, 1776. 110.) Ha figyelembe vesszük, hogy az RVD fordításához alapul vett szövegét Bessenyei a második és a harmadik kötetből vette, elmondhatjuk, hogy a Millot világtörténetének első nagy egységét jelentő ókori történelem mindhárom kötetéből származnak Bessenyei-fordítások.

Az előzmények ismeretében arra is könnyen lehet magyarázatot találni, hogy miért éppen a római történelem fordításával indítja Bessenyei történeti-politikai-filozófiai gondolatainak sorát. Millot jól ismert műve előtte állt és Verseghy Millot-fordítása épp a római történelem előadása előtt szakadt félbe. A Gvadányi által készített fordítás a római történelmet is tartalmazta, Bessenyei történelemfelfogásától, vallási, politikai koncepciójától azonban alapvetően elért. Verseghy művét, a cenzúra eljárását Bessenyei feltehetően ismerte. Fordítását éppen ott indította, ahol írótársa elhagyta. Érthető ugyanakkor, hogy igyekezett minden forrására utaló nyomot gondosan eltüntetni. A Bessenyei-fordítás – úgy tűnik – a munka megkezdésétől kezdve a római történelmet tekinti egységnek (bár többször vall arról, hogy világtörténelmét a kortárs történelemig szándékozott folytatni): az RVD Róma alapításától a római birodalom széthullásáig mindenképpen önálló művet képezne. Bessenyei minden „szakasz” előtt következetesen megismétli a mű elkezdésekor feljegyzett címet.

A kénytelen rejtőzködés miatt Bessenyei forrásának azonosítása nem volt egyszerű. Eckhardt Sándor ismerte fel 1919-ben, hogy Bessenyei római történelme Millot művének adaptációja (Bessenyei és a francia gondolat, EPhK, 198–203). Millot hatását meggyőzően bizonyította és értékelte is. Belohorszky Ferenc kétségbe vonta ennek a forrásnak a kizárólagosságát és megkísérelt bizonyos lefordított részeket Rollin római történelmével összefüggésbe hozni (Bessenyei római története, In Irodalomtörténeti dolgozatok. Császár Elemér 60. születésnapjára. Bp. 1934. 19–32). Állítása alapvetően téves, mivel Eckhardt Sándorral szemben, aki a valódi forrásszöveget veszi alapul (Élémens d'histoire générale ancienne), Belohorszky egy rövidített kiadást használ a szövegösszevetéshez (Tableau de l'histoire romaine, ouvrage posthume, abrégé de Millot, par lui-même, orné de 48 figures, Paris, 1796). Ez a forradalom alatt készült, tendenciózus kiadás, amely Millot világtörténetéből csak a római történelmet tartalmazza, olyan rövidítés, ahol főleg a köztársasági erények dicséretét olvashatjuk. Belohorszky ebben a rövidített kiadásban természetesen nem talált meg bizonyos szövegrészeket, amelyeket Rollin művében próbált meg felfedezni. Az általa bizonyítékként idézett részek mindegyike megtalálható azonban az eredeti Millot-műben. Millot abbé persze jól ismerte és nyilván használta is műve írása során Rollin római történetét, nevét egyébként többször említi is, főleg bírálva: legfőbb hibáját könyvének terjedelmességében látja, de elfogadhatatlannak tartja az író forrásaival szembeni kritikátlanságát is. Bessenyei Beszéd az Országnak Tárgyárul c. művében direkt utalást is találunk, ahol a magyar író tagadja, hogy forrása Rollin lenne: „Nem irhatok oly széles ki terjedéssel mint Rollin és mások. Se könyvem, se időm se kedvem nints hozzá.” (11v) Bessenyeinél nem a Belohorszky által idézett, rövidített Millot-kiadás volt, ezt a kiadást 1796 után már nehezen is tudta volna a magyar író beszerezni, de az sem valószínű, hogy tetszését megnyerte volna. Bessenyei ugyanis nem szimpatizált a köztársasággal, a népuralom visszariasztotta, Millot és Voltaire koncepciójához hasonlóan ő is a jó királyok, uralkodók korszakait mutatja be igazi egyetértéssel. Ádámné Révész Gabriella tette teljessé a forrásfeltárást azáltal, hogy az RVD kiadása során tipográfiailag is elkülönítette egymástól a Millot-fordításokat és Bessenyei elmélkedéseit.

Minden kétséget kizáróan Bessenyei egyetlen közvetlen szövegforrása a Millot-mű a fordításhoz fűzött elmélkedésekben természetesen más hatásokat is felfedezhetünk, elsősorban Voltaire-ét és valamelyest Montesquieu-ét.

Millot világtörténetének magyarországi hatásában az RVD-t mondhatjuk a legérdekesebb recepciónak több szempontból is. Bessenyei, amikor a fordításba belekezdett, érett történeti-filozófiai koncepcióval rendelkezett, ez magyarázza azt is, hogy bár a három fordító közül ő követte legközelebbről és ő adaptálta leghűségesebben a francia szöveget, a fordításokhoz fűzött értekezései miatt ez a mű valamennyi közül a legeredetibb. A filozófus történetírók leckéinek aktív és eredeti alkalmazásával találkozunk ebben az írásban. Bessenyei a kor igényeinek megfelelő, a tudományos eredményeket közvetítő, de a polémikusságot kerülő történetírást választott forrásszövegül, amely a korábbi olvasmányaiból, tapasztalataiból, elmélkedéseiből származó, parttalanul áradó gondolatait befogadta, azok folytonos mederbe terelésére szolgált.

Az objektivitást feltételező történeti munka személyességére találhatott Bessenyei francia elődeinél példát (ha nem is Millot-nál), hiszen a filozofikus világtörténetek írói is az előítéletek leküzdésében, a társadalom átalakításában, a történelmi-politikai gondolkodás formálásában akartak szerepet vállalni. Millot korábbi tolmácsolóit követi ugyanakkor, amikor a sajátosan magyar kérdéseket világtörténeti perspektívában gondolja át és ezzel európai távlatú programok megfogalmazásához kíván segítséget nyújtani. Ebben a vonatkozásban ő jut el a legmesszebb. Művének egyik legérdekesebb vonása az, hogy francia mintáitól eltérően, akik főleg a művelt, vagy művelődni vágyó értelmiségieknek szánják történetírásukat, Bessenyei a józan gondolkodású, de meglehetősen műveletlen vidéki nemességben keresi hallgatóságát, elsősorban számukra akarja világossá tenni a felvetett történelmi kérdéseket, nekik akarja elmagyarázni az analógiákat, az ő szemüket akarja rányitni saját lehetőségeikre. Ez is alapvető különbséget jelent fiatalkori munkáihoz képest, amikor teljesen más műveltségű, érdeklődésű társak vették körül. A történelmi ismereteknél ezért is fontosabb itt a magyarázás, a meggyőzés. A történelmi párhuzamok felvázolása, a terminológiák, a fogalmak gondos magyarítása is emiatt nyer különös jelentőséget. A forrásszöveghez való viszonyulást is alakítja a szöveg belső világában helyet kapó, minduntalan megszólított, fiktív „olvasó-barát”, az „együgyű” azaz egyszerű olvasó: „Ujra meg ujra emlékeztetlek, hogy nem tanult embereknek, hanem együgyű Olvasóknak, falusi Nemes társaimnak irok, kiknek az ily magyarázatra szükségek van.” (RVD, I/160v)

Az RVD és a forrásszöveg viszonyának kérdése kapcsán így mindig figyelembe kell venni Bessenyei munkájának alapvető sajátosságát: azt, hogy a mű folyamatosan fordítás és kommentár is. Választott olvasóközönsége, művének rendhagyó műfaja, a történelemről kialakított egyéni koncepciója következtében, az RVD egyszerre mutat szoros belső rokonságot, de lényegi eltéréseket is a korábbi olvasmányai során megismert történetfilozófiai gondolatokkal és a nagyrészt ezeket is tükröző, fordítása alapjául szolgáló Millot-világtörténettel. Bessenyei forrásaival is, sőt önmagával is dialogizál.

A forrásnak tekinthető francia történetírásokban az írók felvilágosult, gondolkodó, következésképpen erkölcsös állampolgárok nevelését tekintik célnak. Így Millot elméleti bevezetőjében a cicerói alapelvet – miszerint „a történelem a helyes életmód művészetére tanít” – értelmezi, tölti meg konkrét, pragmatikus tartalommal: kitűzött céljának az egyén boldogságát szolgáló, a különböző társadalmi helyzetekre, sőt eseményekre felkészítő, határozott leckét, rendszerre épülő, egyértelmű tanítást tartalmazó történetírás felel meg. Nagy optimizmussal úgy látja, hogy a filozofikus történetírás közönségének kiszélesedése lehetőséget ad a nemesség, sőt akár egy egész ország lakóinak „felvilágosítására”, és ezáltal boldogabbá tételére (MILLOT, I/1 és v.).

Bessenyeinél ez a hangsúlyozott didaktikus célzat elhalványul: a magyar író nem kíván teóriákat felállítani, nem óhajtja rendszerbe foglalni gondolatait, hipotéziseket sem ígér („olvasóimat talánokkal kielégíteni nem kívánom”), beszélgetésre, együtt-gondolkodásra invitálja az ő eszméire, „szívének” és „eszének” ítéletére is kíváncsi olvasót: „… a Római nagyságnak okait; viselt dolgainak kezdetitűl fogva e munkában széllyel hintve mindenűt láthatod, tsak ved észre azokat, és egymás közt egyeztesd” (RVD, I/191v).

Beszélgetőtársát tehát intellektuális partnernek tekinti az író és nem tanítványnak; „rokon”-nak, mint többször írja is, akivel bensőséges tegeződő viszonyban áll, talán egy másik önmagát is megformálja benne, azt a falusi nemest, aki a bécsi évek fantasztikusan gazdag szellemi élményei nélkül belőle is válhatott volna. Ennek a „rokon”-olvasónak a jelenléte minden történetírás-elméleti és történetfilozófiai gondolatot sajátos szempontból láttat. Saját írói dilemmájaként fogalmazza meg például a történetírás hasznának elvét, bár gondolatai nagy mesterének, Voltaire-nek történetírás-elméletére emlékeztetnek. Voltaire Filozófiai szótárának „Történetírás” c. cikkelyében találjuk ezt a gondolatot: „A történetírás [… ] haszna főleg abban áll, hogy egy államférfi, egy állampolgár más országok erkölcseit, törvényeit a magáéhoz hasonlíthatja [… ] versengésre serkent [… ] A múlt bűneinek, csapásainak szemünk elé tárása pedig lehetővé teszi azok megelőzését.” A magyar író vissza-visszatér erre a kérdésre a fordításokhoz fűzött kommentárjaiban. Az RVD-ből számtalan helyről idézhetnénk a francia filozófus logikájára emlékeztető gondolatot, hiszen Bessenyei nem különálló részben fogalmazza meg a történetírás elméletére vonatkozó eszméit, mint a francia filozófus történetírók általában, hanem a történetek elmeséléshez fűzve. A személyessége miatt különösen vonzó megfogalmazást választottuk: „Minek irsz historiát ha tsak mesélled? Ugy kel irni az eseteket hogy olvasások által az Embernek, és Világának isméreteiben böltselkedhess is: hogy okosságunk sorsunkat, a régiek hibáinál fogva meg javithassa.” (RVD, I/9r és v)

A történelmet a filozófus történetírókhoz hasonlóan Bessenyei is az emberi cselekvés színtereként és eredményeként fogja fel. Történeti tárgyú művében, amelynek írásmódja azonban a filozófiai esszével rokonítható, francia forrásánál is sokkal jobban koncentrálja mondanivalóját az eseménytörténet helyett a népek életmódjának, gondolkodásának, erkölcseinek történetére.

A fordítás során elhagyott szövegrészek mutatják Bessenyei kritikus viszonyulását a magáétól eltérő célt szolgáló francia forráshoz. Olvasójával tudatja is, hogy forrása a részleteket bőségesebben közli: „Haszontalan idő töltés vólna az apró eseteket környül állásaival itt elö beszélleni. A mely eseten vélled nem okoskodhatom, el hagyom; tsak azt szeretem, a mi oktat.” (II/22v)

A két mű között alapvető eltérést jelent a történeti forrásokhoz való viszonyulás is: az egymástól eltérő vélemények bemutatása, megítélése. Millot ezen a téren is a filozófus-történetírók mérsékelt követője: viszonylag kevés kitérőt tesz ilyen céllal, a véleményeket röviden idézi, és ha kommentárt fűz is hozzájuk, akkor röviden és nem túl polémikusan. Bessenyei ezen a téren elégedetlen a francia szerzővel, és eltér tőle. A különbséget néhol egyszerű szövegelhagyás jelzi. Így nem veszi át Millot-tól a kortárs írókra: Rollinre, Rousseau-ra, Voltaire-re való hivatkozások nagy részét, főleg akkor nem, ha Millot gondolatmenetét is velük támasztja alá; a számtalan hosszú Montesquieu-idézetből is csak egyet-kettőt ad elő, röviden, szabadon lefordítva. A Montesquieu-től és Voltaire-től átvett gondolatokat azonban soha nem bírálja Bessenyei, olyankor sem, amikor a hivatkozást elhagyja, míg Rollint és Rousseau-t többször is, és kritikájában a nevüket is kiteszi. Előbbinek Millot-hoz hasonlóan terjedelmességét és kritikátlan forráshasználatát rója fel, utóbbit legtöbbször azért bírálja, hogy a rómaiak erkölcseit az újkorénál magasabbrendűnek értékelte, hogy a haladást tagadta (véleményalkotása itt is részben Millot-t követi). A különböző modern szerzők közötti viták ismertetését teljesen céltalannak látja, sőt egyenesen hibának tartja ezeknek megemlítését is: „Meg engegy Olvasó! ezen hasonlitások közt azért tartózkodom, hogy a régi és mai erköltsök felet való vetélkedés Európai böltseinknél véghetetlen; [… ] Ha Rousseaut olvasod, ezt mondod: el vagyunk romolva, ha azokat olvasod, kik ellene irnak [… ] azt látod hogy sokkal külömbek vagyunk, mint régen. Miért kellyen tanult embereknek, böltseknek, vagy egy vagy más pártra, egy átallyában hajlani?” Úgy véli, hogy Millot oktató célját sem szolgálja ezeknek a vitáknak a bemutatása: „Minek beszélsz az érés, tapasztalás nélkül lévő ifiu Embernek, ha nem mondod néki, hogy beszédedrűl mit itéllyen, és a meg jegyzet esetekrűl, hogy gondollyon?” (RVD, I/144v és 145v)

Millot antik szerzőkre való hivatkozásainak nagy részét is elhagyja, ha mégis idéz, akkor a szöveget megrövidítve és a szerző nevét csak ritkán kitéve. Cicerót idézi csak hosszasabban, de vele vitába is száll, és fontosnak tartja megjegyezni, hogy Európa újkori „bölcsei” messze felülmúlták.

A történeti forrásokhoz való viszonyulás szorosan összefügg a történeti tények igazságértékének megítélésével. Bessenyei ebben Voltaire-t és Millot-t követi: a múltat a jelen alapján értékeli. Ez egy fontos találkozási pont, jól megérthetjük itt a forrásszöveg és Bessenyei kapcsolatát. A források hitelességét kétségbe vonja, főleg a római történelem kezdetét illetően („álmodott dolgok”), akárcsak Voltaire, aki rövid Róma-történetének nagy részét hipotetikusan adja elő. Bessenyei számára azonban a hitelesség kritériuma sajátos célja miatt nem fontos, lényegesnek azt tartja, hogy az előadott eseményekből úgy lehessen tanulságokat levonni, hogy azok a jelen és a jövő számára hasznosak legyenek: „Ha Krónikájok gondolomra lettek is irva, mi, használhattyuk még is azokat, szintén ugy, mintha mindenben valósággal meg eset dolgok vólnának; ennél fogva, hogy öket fontollyuk, itéllyük; [… ] Legyen együt, másut a Krónika hazugság, tsak rólla tett itélleted, okoskodásod legyen igasság, és az embereknek haszon.” Ezt a gondolatot egyébként Bessenyei (kicsit megtoldva az eredetit) Millot-tól veszi át (RVD, I/55v, MILLOT, I/2, 34.).

Bessenyei a történeti tények elfogadhatóságát egy kritériumtól teszi függővé: „hihetők” legyenek, bekövetkezésük a józan észnek ne mondjon ellent. Alba és Róma harca kapcsán például forrásai azt írják, hogy Alba városa egy óra alatt porig égett. Bessenyei ezt mesének tartja: „De ezen esetnek elibe teszem: hol volt, hol nem volt; utána: most is élnek, ha meg nem haltak”. Kételyét nem a forráskritikára, hanem az emberi természet változatlanságára alapozza, például akkor, amikor kétségbe vonja a Horatiusok és Curiatiusok párbajának megtörténtét (RVD, I/124). A tanuk, a dokumentumok szavahihetőségét a római történelem írása során gyakran megkérdőjelezi, a pártatlanság modern igényét hangsúlyozva: „Róma ellenségévé lett, és Róma irta meg Emlékezetit. Jaj a betsülletednek, ha halálos ellenségeidtül kérdik, hogy erköltseit millyenek voltak?” (RVD, I/50v)

Előfordul az is, főleg a csodás eseményekkel vagy az egyházi történetírók által előadott történetekkel kapcsolatban, hogy Millot semleges közlését, véleménynyilvánításként is felfogható hallgatását rezignált megjegyzéssel toldja meg: „Nekem az illyenekrül it a Magyar Egek alat most, vagy semmit vagy igen keveset lehet okoskodni.” (RVD, II/365r)

Néhány alapvető történetfilozófiai kérdésben Bessenyei forrásához képest igen egyénien, markánsan fogalmazza meg véleményét. Ezek a gondolatok visszatérő motívumként szövik át a művet, és a fordítás sajátos formálásához is hozzájárulnak (a francia jelentéstől eltérő terminológia használata, szövegelhagyás, rövid betoldások, magyarázó fordítás), de főleg a kommentárokban jelennek meg, és aktualizálják, általánosítják, vagy éppen egyénítik a római történet tanulságait.

Bessenyeinek fiatalkori programírásaitól kezdve meggyőződése, hogy a jelen a múltnál fejlettebb, hogy a megállás lehetetlen és szükségszerűen hanyatlást eredményez. A rómaiak története módot ad arra, hogy a magyar író a XVIII. századi történetfilozófiának erről a központi kérdéséről véleményt alkosson. A változás szükségességét egyértelműen és kategorikusan fogalmazza meg: „Lehetetlen valakinek eléb meg nem bolondulni, ha bizonyitani akarja, hogy törvényes szokásainkban változást tenni kár vólt. Valamely Nemzet dolgaiban soha semmit sem változtat, hólt ostoba, és örökös gyengeségre van átkozva.” Negatív példái után (a zsidó, az egyiptomi, a kínai nép) a rómaiak felemelkedésének okát éppen abban látja, hogy „örökké változtattak valahol a rosznál jobbat sejtettek [… ] Akár mit hol láttak, követték, használták”. A jó uralkodónak pedig alapvető kötelességeként jelöli meg a rossz erkölcs, vallás, káros törvény, szokás javítását (RVD, I/36r és v).

Művének egyik alapgondolata, hogy az emberiség haladását, boldogabbá válását az erkölcsök „szelédülése” eredményezte: „Akár mit mongyanak mai erköltseink manéros romlása ellen, de tsak ugyan hozzánk képpest az illyen [a feleség és a gyermek meggyilkolását megengedő] törvényekkel élő emberek, fene vadak vóltak.” (RVD, I/10v)

Az erkölcsök finomodását a tudás, a tudományok elterjesztésével kapcsolja össze. Rómát és saját korát összehasonlítva a tudatlanságot a vadsággal, a műveltséget az emberséggel állítja párba: „… vad feneség terem a tudatlanságban [… ] a tudomány erköltseinket szelédíti, és ennél fogva emberségbe öltözteti fel.” (RVD, II/324v) A könyvnyomtatásnak, az idegen nyelvek ismeretének különösen nagy jelentőséget tulajdonít ebben a folyamatban: „Miólta a let hogy az idegen nyelveknek közönséges tanulása szokásba jöjjön, és könyvek nyomtattassanak melynél fogva egy bölts, értelmét a Világnak egyik szélirül a másikig minden olvasóval közölheti, attul fogva szólhatunk a tudományokrul, mellyek már nem egynehány embernek kezén hanem az egész keresztyén Világ elméjében forognak, és el enyészésre többé soha nem jöhetnek… ” (RVD, II/323r és v) A fenti gondolatsor a forrás kiegészítése, viszont érdekesen eltér forrásától a fejlődés gondolatkörébe tartozó luxus jelenségének megítélésében. Millot (Montesquieu nyomán) a rómaiak hanyatlását az erkölcsök túlzott finomodásával köti össze, így a középutasságot választva a luxust és a barbárságot egyaránt veszedelmes oknak tartja. Bessenyei nem elégszik meg ezzel a véleménnyel, és Millot-t kiegészítve kijelenti, hogy a műveltség, a luxus még mindig kisebb veszélyt jelent, mint a durva, műveletlen népek szokásai, az emberek gyilkolása, a városok pusztítása: „Igaz, hogy a tudománynak, mesterségnek fel emelkedése pompát vesztegetést [ez a luxus szó magyarítása, jelentéstartalma kétségkívül pejorativ] bujaságot húz maga után mely dolog a társaságnak egy részét jól lakásában ökrendezővé, más részét sokszor éhel halóvá teszi. De ez ingyen sem oly részeg veszedelem, és természetet gyalázó veszetség.” (RVD, II/23v) Ha nem is pártolja a luxust, de elfogadja, mint a haladás velejáróját: „Már pedig, ha tsak ugyan az Emberi természetnek bűn nélkül lenni lehetetlen, inkább legyünk pompások, mint egymás testét szaggató fene vadak, és magokon ragadozó farkasok.” (RVD, I/114r). A jövőt tekintve a művelődéssel járó esetleges erkölcsi romlás veszélyét még kevésbé látja reálisnak: „De nem is igaz, hogy a tudományok erköltseinket vesztenék. Mihent az Emberi Nemzet ebben fel tanállya magát, hogy sok vagyona közt mértékletesen éllyen nagy evéssel, ivással egésségét; pompával jövedelmét ne vesztegesse, minden lehető világi bóldogságát utól éri.” (RVD, II/24v) Kora királyainak stabil uralkodását, de Európa, sőt a többi földrész békéjét is egyedül a tudományok elterjedése esetében látja biztosíthatónak: „De tsak igyekezzen az Emberi Nemzet minden ki gondolható tehettségével itt Európában hol természete leg nyughatatlanab, a tudományokat nevelni fogadom! másfél száz esztendő után egész Seculum is el mulik hogy testét háboruval vérezni nem fogja, Mentül tanultab valaki, az erőszakos vér ontást annál inkáb utállya, de oda nem megyen hogy hazája védelmében bátor katona ne tudna lenni.” (RVD, I/237r és v) A római birodalom hatalmi sikereit a körülöttük élő népek tanulatlanságával magyarázza, és az az aktuális kérdés foglalkoztatja, hogy megismétlődhet-e hasonló helyzet a történelemben. Forrásától eltérően nyíltan és hosszasan meditál e kérdés fölött, láthatóan az aktualitás a példa fölé nő, ezt a lefordított szöveg és a kommentár aránya is mutatják. Megnyugtató, bár mérsékelten optimista eredményre jut: „… a körülötte élő Nemzetek egyűgyűk voltak abban, hogy egymással közönséges kötést nem tsináltak, és egytzerre nem kőltek ki ellene. E'mai tudománya, és rendi Európának, mely szerint egy hatalom a többin tul ne mehessen; vagy ha menne mind a többi erő ki kiáltot ellensége legyen, oly szembe tűnő az országlás állapottyában, mellyet az emberi társaságnak, és Nemzetek meg osztásának kezdetiben mindjárt, minden külön magára Uralkodó hatalomnak, látni, tudni kellett vólna. Mind azon által az emberi értelem; tapasztalásai közt is igen nehezen mehet előre.” (RVD, I/142r)

Bessenyei római történetének másik fontos kérdése, ahol mondanivalóját az egyénítés és az aktualizálás jellemzik elsősorban: a helyes uralkodás módjának meghatározása, az ideális államforma keresése, a király és az ország életében részt vevő egyéb politikai erők szerepének átgondolása, a nemesség és a parasztság viszonyáról való elmélkedés.

Bessenyei politikai gondolkodásában hazafiság és európaiság egybeesnek; az író filozófiájának ezt a sajátosságát azzal magyarázza, hogy Európa népeinek szoros kölcsönös függése igényli a nemzeti keretből való kilépést, ami nem mentesíti ugyanakkor az egyént hazafiui kötelességeitől. Róma példája elsősorban a magyar viszonyok elemzéséhez ad számára kiindulópontot, de előfordulnak európai párhuzamok is analógiái között.

Az erős királyság jelenti Bessenyei ideálját. Ebben forrásával megegyezik, mint ahogy abban is, hogy a zsarnokságot elítéli, a királyság isteni eredetét elveti és csak a népét gyámolító, alattvalói boldoggá tételén fáradozó király uralkodását ítéli törvényesnek. A jó törvények biztosítják a békét és az egyensúlyt, amely az uralkodónak és nemzetének egyaránt érdeke. A törvény, a tolerancia és a szabadság kulcsfogalmakat jelentenek mind a francia forrás, mind a kommentárok szövegeiben. A hadi sikereket kereső, de népe boldogságát kockáztató királyt, a nagy hódítót (általában Millot-val egyezően) elítéli: „fejedelmi bolondoknak” nevezi őket, és bírálatában Voltaire-re emlékeztetően érvel: „Emberi Nemzeteket vérezik”, „nem tekintik ha van é ok, igasság a vér ontásra hanem tsak azért kivánnak bennünket fel áldozni hogy ő róllok beszéllyenek.” Az antik példa: Pürrhosz esete XII. Károly, svéd királyra emlékezteti, ami voltaire-i hatásról árulkodik. A hódító királyokról mondott ítélete egyértelmű: „Köz katonáknak való vitézek vóltak, de királyoknak semmit sem értek. Mindkettőt felrugja viszontagsága, 's ki neveti, meg hagyván bolond neveket a Világnak örök emlékezetiben; oly sunda hir, melyre egy okos sem vágy soha, mig eszét el nem veszti.” (RVD, I/197r) Néhol mégis föllelhető nála a „nagy ember kultusza”, ismét a közvetlenül használt forrástól eltérően, inkább Voltaire eszmei hatásaként: „Többet mutat a fényes bűn, mint az idétlen módra tsendes és gyáva erkölts.” (RVD, I/110r)

Érdemes felfigyelni arra a tényre, hogy Bessenyei a római történelem aktualizálása során eltér forrásaitól, sőt bírálja azokat Anglia megítélése kapcsán. Anglia Bessenyei számára kifejezetten negatív példát jelent több ok miatt is. Az ország belső életében elsősorban a királyi hatalom korlátozását és a túlzott társadalmi ellentéteket bírálja, a nép szörnyű nyomorát. A szabadság elvének megcsúfolásaként értékeli a gyarmatosítást és a rabszolgatartást, és ahogy az antik korban a rabszolgatartó Róma elrettentő példáját állítja elénk, a modern történelemben Anglia lesz célpontja: „A ki hirelt böltsességü, emberségü Anglus Nemzet, Indiákon az embereket most is mint barmokat pénzen, ugy agygya veszi, és mint jármos ökreit dolgoztattya. Ez a Nemzet is többet vakít kevélységével, mint érdemével világosithat.” (RVD, I/43r és v) A királygyilkosság példáját is határozottan elítéli. A gazdasági életben előtérbe kerülő kereskedelem fontosságát sem tudja elfogadni, francia mintájától eltérően. Angliát Karthagóval állítja párhuzamba, és a kereskedőszellemmel kizárólag negatív erkölcsi tulajdonságokat asszociál: „kalmár nemzetnek”, csalónak, hivalkodónak, kevélynek, embertelennek mutatja be a két „kereskedő” népet. Karthagó és Róma harcát is Millot-tól eltérően interpretálja: Bessenyei a rómaiak erkölcsi fölényét tartja döntőnek, Millot szerint a kereskedelemre specializálódott nép bukott el szükségszerűen a hadviselésre képzett, a harci ambíciókat jutalmazó, az egyéni sikerre építő, de fegyelemhez szoktatott katonanéppel szemben. A föld értékét mindenek fölött tiszteletben tartó nemes szólal meg Bessenyeiben, aki a fiziokratákhoz hasonlóan gyakorta viszolyog a kereskedéssel szerzett haszontól? De toleranciája és embersége is lázad a gyarmatosító nagyhatalom ellen, mert a rabszolgaságot minden korban „lelket rémítő igazságtalanságnak” tartja, mivel az „a szabad természet által formált embert” erőszakkal megfosztja ember mivoltától.

A királyságot ideális államformaként elfogadó Bessenyei fontosnak tartja kommentárjaiban megjegyezni, hogy a hatalom alapja mindig a nép: „… az Uralkodó hatalmat a Nép szüli, és fundamentom oszlopa annak hivségében, kezeiben helyheztetik. Tsak a mondhattya hogy a királyi, vagy felső hatalom, nem országtul származik, a ki eléb meg bolondul. Az uralkodó hatalom, mindég a Nemzeté, azzal együt, kinek kezére bizatik.” (RVD, I/126v)

Bessenyei azt is kommentárjaiban fogalmazza meg, hogy mit jelent számára a nemzet fogalma. A nemzetet a néppel azonosítja, ebben a forrást követve, de kiegészíti azzal a pontosítással, hogy a nemzet és a nemesség nem azonosítható.

A római történelem alkalmat ad Bessenyeinek arra, hogy a monarchián kívül a demokráciáról és a „nemesi uralkodás” módjáról is véleményt mondjon. Róma történetét a néphatalom bírálataként olvassa. A parasztságot műveletlensége miatt alkalmatlannak tartja a vezetésre, mivel nem képes felmérni a politikai helyzetet, nem tud józanul dönteni. Ez az oka, hogy „Nintsen is soha igassága az alsó községnek a királyi, és Nemesi Uralkodás ellen kiáltozni, oly végbül, hogy magát kivánnya helyére állatni.” (RVD, I/188v)

A nemesi uralkodást már kevésbé ítéli el: „hibás is, de dicsőséges is”, míg a paraszti „mindég gyalázatos és nevettséges is”. De a nemesi uralkodással szemben is fenntartásai vannak: kihasználja céljai érdekében a többieket. Egy helyen olyan keményen fogalmaz Bessenyei, Millot szövegét átalakítva-kommentálva, hogy ítéletét a nemességről akár Voltaire is írhatta volna. Millot szövege: „L'aristocratie est le plus dur des gouvernements”, amelyet Bessenyei így ad vissza: „A Király nélkül lévő tsupa nemesi uralkodás, vagy Aristocratia, leg emberteleneb, és erőszakosab uralkodás módja a világon.” (RVD, I/81v)

Sajátos belső ellentmondás figyelhető meg az RVD szövegében a nemesség és a nemzet többi tagja viszonyának tekintetében. Bessenyei a született adottságokat több helyen abszolutizálja, például Cato kapcsán: „Meg lehet jegyezni – írja – hogy a durva <paraszt> vérü, születésü ember, ha egész világ tudományára szert teszen is, soha érdemmel, emberséggel magát nemes születésü férfiuig fel nem emelheti <kinek tsak embersége szolgál érdemül a tsupa józan okossággal együtt>. A születés hibáját soha a tudomány helyre nem hozta.” (RVD, II/11v) (A törölt szövegek az ellentétet még jobban erősítették!) Másutt a paraszti származásúak érdemeinek megbecsülését hiányolja (a lefordított szöveg kommentárjaiban): „… mintha kisseb vólna a haza bóldogsága, ha, nem Nagy Urtul, vagy gazdagtul származik győzedelme; mintha, a jól tévő természet ajándékit, foganszásúnknak idején osztogatván, ara, különösen figyelmezne, hogy, érdemet, tsak Ur vérbe helyheztessen; mintha, nem paraszt érdem emelt vólna minden Urat méltóságra… ” (RVD, I/128r) A látszólagos ellentmondás feloldható, ha megfigyeljük, hogy az első kijelentés az egyes emberekre vonatkozik, míg a második történeti, diakronikus összefüggést takar. Bessenyei szerint a nemesség bölcsője a parasztság, és ez a gondolat az RVD-ben is fellelhető: „Minden ember paraszt érdembül nemesedik. Eléb kel érdemének lenni, osztán jön a jutalom. Igy, minden érdem paraszt vérben, az az, az emberi Nemzet vérében foganszik, és tenyészik. Minden Ur, abból lett, miért vesse hát meg eredetit.” (RVD, I/121r)

A nemesség (a vezető társadalmi réteg) és a nép (a hatalom forrása és letéteményese) emberi, társadalmi és politikai kapcsolata Bessenyeit folytonosan a lehetséges párhuzamok átgondolására készteti. A legtöbb kommentár összefüggésben van ezzel a számára aktuális kérdéssel, de a terminológiák változatos magyarítása is tükrözi Bessenyei vívódását ezzel a láthatóan alapvetőnek érzett problémával. Legérdekesebbnek a 'plébeien' – 'patricien' francia terminológiák magyarítását találtuk ilyen szempontból. A 'plébeien' és a 'peuple' francia terminológiák nagyrészt szinonímaként fordulnak elő Millot-nál, utóbbi ritkábban. Bessenyei a 'plebeus' latin ill. a 'nép' általános terminológiát viszonylag ritkán használja, emellett gyakran magyarázó, illetve analógiás jellegű fordításokat ad: 'Köz Nép', 'község', 'köz lakos', 'all község', 'alsó sokaság', 'parasztság', 'paraszti nemes sokaság', 'szabad parasztság', 'all Nemesség', 'köz Nemes', 'armalista szegény Nemes', 'paraszt nemes'. Magyaráz eredetükre utalva: 'a kézzel dolgozó sokaság parasztá változik'; társadalmi szerepüket hangsúlyozva: 'Tsupa parasztnak a községet se mondhatod, mert uralkodot és királyi módra ítélt.' A 'patricien' szó megfeleléseként a 'patriciusok' terminológia mellett 'nemes', 'Nemesi kar', 'fő Nemesség', 'atyák', 'fő emberek', 'urak', 'mágnás' magyarítások fordulnak elő. A politikai terminológiák árnyalt és változatos fordításának magyarítását értelmezni, okait elemezni itt nem célunk, csak a forrásmű és a fordítás közötti kapcsolat érdekes alakulására szerettük volna a figyelmet ráirányítani egy alapvetően eltérő sajátosság kapcsán.

Bessenyei történetfilozófiájának fontos kérdése a vallás társadalmi szerepének megítélése, amelyben nagyon közel áll forrásához. Ez a kérdés kevesebb helyet kap, mint az uralkodással összefüggő gondolatok. Lényege mindenféle babona, hiedelem bírálata, a fanatizmus gyűlölete. Millot-nál sokkal nagyobb hévvel, Voltaire-re emlékeztető megrögzöttséggel üldözi ezt az ellenséget, részben Voltaire érveivel bírálva a tolerancia hiányával jellemzett zsidó vallást, amelyre a fanatizmus elleni heves támadásait összpontosítja. Támadja persze általában is azoknak a vallási vezetőknek az eljárásait, akik helyzetüket és tekintélyüket a népek vakítására és félrevezetésére használják. A vallás társadalmi szerepét az erkölcsök nemesítésében látná fontosnak. Gondolataiban politika és erkölcs, vallás és törvények kapcsolatrendszert képeznek, akárcsak francia mintáinál; de Bessenyeinél egyéni koncepcióvá fűződnek össze, saját korának, szűkebb hazájának, valamint élményeinek, tapasztalatainak megfelelően.

A francia felvilágosodás íróinak, filozófusainak legáltalánosabban használt politikai referenciaképe az antikvitás, pontosabban a római birodalom. Bessenyei témaválasztását, a Róma-történet keletkezését is jobban megérthetjük, ha ezt a XVIII. századra jellemző sajátosságot megvizsgáljuk néhány filozófus történetírónál, akiknek hatása az RVD-ben is alaposan gyanítható. Elsősorban Voltaire-ről van szó, akit Bessenyei fiatal kora óta igen jól ismert, mint erről maga is vallott A Holmi lapjain: „figyelmetességgel kétszer, háromszor is által meg által olvastam” (A Holmi. Sajtó alá rend. BIRÓ Ferenc, Bp. 1983. 349.)

A jezsuita oktatás olvasmányanyagaként a művelt emberek tudatának mélyén ott élnek a római történelem fő alakjai, főbb eseményei, és a hozzájuk kapcsolódó erkölcsi tanulság, a követendő példák, erkölcsi értékek: önzetlenség, bátorság, kitartás, önfeláldozás, hazaszeretet.

Az athéni demokráciát kevéssé értékelik és félreértelmezik ugyanakkor. A spártai modell hasonló torzítást szenved és a katonaállammal való rokoníthatóság miatt nem örvend közkedveltségnek (Voltaire például a porosz államot hasonlítja hozzá). A filozófus történetírók bírálják a régi történelemre vonatkozó ismeretek mesés voltát, a békére áhítozó XVIII. század a követhető példák adására sem tartja alkalmasnak ezt a korszakot.

A római történelemben ugyanakkor Voltaire például a tolerancia megtestesülését látja. A világtörténetét bevezető Philosophie de l'Histoire-ban még a rómaiakról írt fejezete címében is feltünteti ezt a fontos értéket, amely Voltaire filozófiájának is egyik kulcsfogalma. A francia író a tolerancia szót politikai-gondolati és ezen belül vallási szabadság értelemben használja az említett részben.

Voltaire feltétel nélküli csodálata elsősorban nem a köztársaságra, hanem a jó császárok uralkodására vonatkozik (Marcus Aurélius, Augustus, stb.), akiknek korszakát a tolerancia, liberalizmus, kulturáltság, jó államigazgatás, a béke ideális képeként jellemzi. Velük szemben csak bírálattal illeti Constantinus császár uralkodását, akiben zsarnokot lát, gyilkost, a fanatikus üldözés megtestesítőjét. Voltaire szerint Róma dekadenciáját is jórészt ő okozta, azáltal, hogy a polgári értékeket vallásiaknak rendelte alá, így rombolta le a kereszténység a császárság alapjait.

Árnyalja a francia filozófus-történetírók Róma-értékelését, így Voltaire-ét is egy korabeli történelmi vitához való viszonyulás, a királypárti álláspont, ha nem is kapcsolható közvetlenül hozzá. A germanista-romanista vita „romanista” érvelésére gondolunk, mely szerint a francia királyok a római császárokhoz vezethetik vissza hatalmuk eredetét. A jelen értékelése itt mindenképpen formálja a múlt bemutatását: nem véletlen, hogy a XIV. Lajos századát is nagyra értékelő Voltaire Róma hódításait szinte helyesli, a tolerancia alkalmazásának példáját látva benne. Meg kell végül említeni, hogy Róma története nemcsak pozitív példát jelent, a dekadencia nyugtalanító veszélyére is figyelmezteti a filozófusokat. (A fenti témához ld. Roland MORTIER, L'Imaginaire historique du XVIII^e siècle: l'exemple de Voltaire, In Le Coeur et la Raison, Oxford–Párizs, 1990. 135–145)

A Bessenyei forrásaként szolgáló Millot-mű a voltaire-i koncepció elemeit is tartalmazza, de meg kell említeni még egy, a felvilágosodás minden Rómáról írt történetírását formáló filozofikus történetírást: Montesquieu Róma-történetét. Egyik első magyar nyelvű folyóiratunk, a Mindenes Gyűjtemény is ismertette 1791-ben ezt a művet A rómaiakról, vagy az ő felemelkedéseknek 's megaláztatásoknak okairól címmel (a recenziót egyébként franciából fordították). Az ismertetés írója azt tartja fontosnak megjegyezni a történeti műről, hogy benne Montesquieu az eseménytörténetet redukálta és főleg azt elemezte, hogy miért volt a római birodalom felemelkedése és szétesése szükségszerű. Dicsőségét okos bel- és külpolitikájának köszönhette, azaz a „szabadságnak Systemájá”-nak, és annak, hogy a leigázott népekre nem kényszerítette saját törvényeit. Ázsia meghódítása azonban az erkölcsök ellágyulását eredményezte, a haza érdekeit elhanyagoló, belülről megosztott rómaiakat a „vad” északi népek könnyen le tudták győzni (1791. V. köt. 206–231).

Talán Bessenyei római történetének forrásai között tételezi Virág Benedek a fenti művet, amikor Bessenyei fordításáról értesülve, 1803-ban így ír Kazinczynak: „Nagyon örültem, hallván, hogy Bessenyei a' Római Históriát magyarázza. Nem kétlem, olvasta: Considérations sur les causes de la grandeur des Romains et de leur décadence – à Amsterdam, 1765.– Engem ennek a' tisztelt Hazafinak Könyvei ébresztetek fel. A'haza Istene áldgya meg!” (KAZINCZY, Levelezése, Bp. 1892. III. 55. 593. levél) Bessenyei azonban inkább Voltaire-hez vonzódik, már fiatal korában is Voltaire-re támaszkodva bírálja az egyébként általa is nagyrabecsült Montesquieu-t (A Holmi, 340), akinek Róma-története inkább csak Millot-n keresztül hatott a magyar író munkájára.

A római történelem párhuzamok átgondolására adott lehetőséget a hatalom és az értelmiségiek, a tudósok, filozófusok, írók viszonyának kérdésében is. Seneca, Néró, Marcus Antonius példája a felvilágosodás filozófusainak saját társadalmi helyzetük értékeléséhez adott keretet. Igazolást találhattak politikai szereplésükhöz is a távoli korszak történelmében. Nem érdektelen megemlíteni Voltaire, Diderot, Millot politikai illúzióvesztésének és Bessenyei bihari visszavonulásának rokoníthatóságát.

Végül néhány vonással jellemezzük Millot, illetve Bessenyei római történelmének az előzőekhez kapcsolható sajátosságait. Az ex-jezsuita történetíró érthető módon nagyobb helyet biztosít e kor történelmének, mint nagy elődje. A római történelem a hatkötetes világtörténelemben két teljes kötetet foglal el. A hanyatló Rómában a luxust, a hivatalok megvásárolhatóságát, a korrupciót, a hazaszeretet hiányát ostorozza (Montesquieu-re emlékeztetve), azt, hogy az érdek vette át a törvény szerepét. A vezetők magukat a törvény fölé helyezték, ez pedig a szabadság végét jelentette. A közerkölcsök szerepét Montesquieu-höz, Rousseau-hoz hasonlóan meghatározónak tartja. A római birodalom bukását összefüggésbe hozza a kereszténység elterjedésével, a barbárok vándorlásaival.

Bessenyei RVD-jében Voltaire koncepciója Millot gondolataival ötvöződik, de párhuzamosságokat figyelhetünk meg a francia felvilágosodás többi történetírójának antik történelem-interpretációjával is. Érdekes, hogy Athén példáját Bessenyei is elveti mint lehetséges politikai modellt (kommentárként írt szövegben): „Athenas, böltselkedik, és mindég eszetlenül tselekszik; Roma tudomány nélkül, böltsen tselekszik, és okossággal uralkodik.” (RVD, I/54v) Feltűnő ugyanakkor, hogy Bessenyei francia forrásainál mennyivel jobban hangsúlyozza Róma barbárságát. Kommentárjaiban alig győzi bizonygatni, hogy az emberiség mennyivel boldogabb lett azóta. Ugyanakkor Római történelmi modellt jelent a magyar író számára is. Értelmezését saját tömör megfogalmazásával jellemezhetjük a legjobban: „Rómának esete világ tüköre melyben az Emberi Nemzet nézheti magát.” (BOT, 11r) Az RVD első oldalain részletesen meg is indokolja Bessenyei, hogy az adatok bizonytalansága ellenére a római történelem az ember megismerésében és a történelem megértésében alapvető referencia-képet jelent: „Mind ezen mesés esetek, és álmodot dolgok tsak ara valók hogy az Emberi emlékezet magát valaminek meg vethesse, és el indulhasson egy oly Országnak, Nemzetnek isméretiben, visgálásában, hol a Világi minden féle törvény, és uralkodás módjának tükörei fel találtatnak, mellyekben az Ember magát, ügyét, természetit, fel emelkedését, esetit, bünét, érdemét, igasságát, gonosságát meg illetödéssel, álmélkodással, néhol örömmel, 's azon kivül irtódzással nézheti. E Népnek esetei soha sem fognak szünni az Emberi Nemzetet izrül irzre oktatni, mivel a Földnek szinén sehol ily Nemzeti, Királyi és Tsászári Theátrum nem vólt együt” (I/4v–5r)

Millot világtörténetének az előzőekben elemzett sajátosságai valószínűleg szerepet játszottak magyarországi sikerében. Mégis meg kell említeni, hogy a mű magyar fordítói Voltaire világtörténetének hatása alatt maradnak a fordítás során is, koncepcióját, véleményét idézik. A magyar felvilágosodás két jelentős írója: Verseghy Ferenc és Gvadányi József készítenek Bessenyeit megelőzően fordítást a Millot-műből. Verseghy fordítása 1790–91-ben jelenik meg két kötetben, a régi nemzetek történetét tartalmazza (A világnak közönséges történetei). A folytatás a cenzúra közbelépése miatt félbeszakad, vallási és politikai eszméi, valamint az első kötethez csatolt Voltaire világtörténetéből adaptált Értekezések miatt a művek elkobzására, a fordítót három hónapi fogságra ítélik. Gvadányi A világnak közönséges históriája c. művének is egyik megnevezett forrása Millot világtörténete. A mű 1796 és 1811 között jelent meg kilenc kötetben (az utolsó három kötet fordítói: Kis János és Sikos István nem is használtak más forrást).

A francia világtörténet magyarországi hatásában egy német nyelvű fordításnak, W.E. Christiani dán történettudós 1777-ben megjelent munkájának is volt némi szerepe. Mindkét fordító ismerte és forgatta a német változatot, forrásként azonban csak a francia eredetit használták: Verseghy néhány helyen utal a kettő közötti különbségre, Gvadányi helyteleníti Christiani „hűtlenségeit” (aki evangélikus vallásának megfelelően némileg átalakította művet).

A forrás felhasználása szempontjából fontos utalni arra, hogy a mű első fordítója, Verseghy bevallja, hogy Voltaire világtörténete hatásosabb fegyver lenne a felvilágosításban, nyílt terjesztését azonban a cenzúra tiltása miatt lehetetlennek tartja. Verseghy világtörténetét Millot-hoz hasonló céllal írja: művét „oktató könyvnek” szánja, részben ezért is választja az antik történelmet rendszerezve előadó „tankönyvet” kiindulópontnak. Millot-hoz hasonlóan a régi nemzetek szerepét alapvetőnek látja a történelem megértéséhez: ők a kultúra „talpfái”, míg a görögök a „pallérozás épületei”, a rómaiak ezt „szépítették”, végül a mai európai nemzetek a tőlük kapott „örökséget tökéletesítették”. Verseghy szép és értő fordítása csak a régi nemzetek és a görögök történetét foglalja magába, (vagyis, mint már említettük, épp ott szakad félbe, ahol Bessenyei majd elkezdi). A módszertani jellegű bevezető részekben azonban megismerhetjük véleményét Millot egész művéről. A magyar író méltányolja, hogy Millot a modern történelem tárgyalásánál az események közötti kapcsolatokat feltárja, és hogy korfelosztása szerencsés. Dicséri a források helyes használatáért, azért is, hogy csak a hasznos ismereteket mondja el, de mindenről beszél, ami fontos. Előadásmódját is jónak tartja, mivel nem ismeretekre tanít, hanem gondolkodásra.

A régi nemzetek történetének leírása során azonban nem elégíti ki Millot szövege. Fordításához lábjegyzeteket fűzve kiegészíti, megerősíti, vagy korrigálja a francia forrást. De ennek a kornak a leírása, ahol a vallások kialakulásáról, a Szentírás és a történelem kapcsolatáról, a vallás társadalmi szerepéről véleményt mondhatott, nemcsak apró megjegyzések tételére serkentette. Millot szövegét megtoldotta a Philosophie de l'Histoire-t formájában és eszméiben követő tíz értekezéssel. Ezzel a résszel vonta igazán magára a cenzúra dühét. A vallások kialakulását, a kínai kultúra régiségének bizonyítását Voltaire-től veszi, a papság világi hatalmát, a fanatizmust és következményeit a nagy francia filozófust követve ostorozza. Ebben a részben a hivatásukat rosszul betöltő papok bírálata Verseghy visszatérő motívuma: tudásukkal a népet boldoggá tehették volna, „De fájdalom, önnön hasznukat emennél sokkal jobban kedvellették” (I.234, 245. Főleg az V. Értekezés: „A' Religyiónak eredetéről, és előmeneteleiről”). A tíz értekezésből hatot a vallással kapcsolatos kérdéseknek szentelt. Az egész fordításban, az Értekezésekben, a módszertani bevezetőkben valláskritikája erőteljesebb, mint társadalombírálata.

Fordításában egyébként Verseghy elég hűséges, kiegészítései közül leggyakoribbak a művelődéstörténetre vonatkozóak. A francia példa nyomán Verseghy megkíséreli átgondolni a világtörténet módszertani kérdéseit, meghatározni műfaját, célját, tárgyát. A pártatlanság igényét, a segédtudományok felhasználásának fontosságát hangsúlyozza. A politikatörténetet elképzelhetetlennek tartja vallás- és főleg „az Emberi Elme Történettye” nélkül (figyelemre méltó a filozófus történetírók terminológiájának pontos magyarítása). A Millot-nál, illetve Voltaire-nél előforduló forrásokat részletesen értékeli (itt Christianit követi). Elméleti érdeklődését az első kötetben több mint hetven oldalas bevezető és száz oldalas értekezés bizonyítják, a második kötetben pedig egyebek között az, hogy művelődéstörténeti kiegészítő jellegű munkákat is ajánl.

A Millot világtörténetét Voltaire történeti koncepciójával ötvöző Verseghy-fordítástól alapvetően különbözik Gvadányié. A történelmet ugyan mindketten a leghasznosabb tudománynak mondják, de míg Verseghy Millot-hoz hasonlóan az ember és a társadalom megismerésének és megjavításának eszközét keresi benne, Gvadányi szerint a történelem a teremtés okainak megértésére, az Úristen megismerésére ad módot. Ez a teocentrikus koncepció meghatározza az egész művet; Millot elgondolásán, szövegén minden esetben ennek jegyében változtat.

Gvadányi bevezetőjében történetírását kompilációként jellemzi, és írása közben valóban mindig a koncepciójának éppen megfelelő idegen forrásból merít, azt saját elgondolása szerint változtatva. Műve fő vonalát azért a Millot-szöveg adja.

A történetírást Millot-hoz némileg hasonlóan a morális nevelésben tartja leginkább döntőnek, míg azonban Millot a jó erkölcsök társadalmi hasznát, Gvadányi az általuk elérhető örök boldogságot tartja szem előtt.

A történetírás tárgyának felfogásában forrását közelebbről követi: a történelemből száműzni akarja a mesét, a mítoszt, csak a valóságot tartja bemutatásra érdemesnek, a nagy változást hozó népek, országok története, a nagy egyéniségek sorsa érdekli igazán (jellemző, hogy Voltaire-től a XII. Károly történetéről írt művet fordítja le). A kultúrtörténeti kérdéseket Millot-nál is részletesebben tárgyalja, főleg az irodalom (pl. a római költészet) és a hadtudományok fejlődését.

Gvadányi a világtörténet felépítésében, a korszakolásban, a fejezetek sorrendjében is Millot-t követi. Azonban, mivel tőle eltérően a Szentírást is történeti forrásként értékeli, világtörténetét a vízözöntől kezdi, a zsidó nép történetével folytatja, vitatja a kínai történelem régiségét, az egyiptomiakét is későbbinek ítéli a zsidókénál. A régi népek történeténél így műve logikátlanná, zavarossá válik, mivel részben Millot-t, részben a Bibliát követi (még a szöveg és a kronológiai tábla között is ellentmondás van, utóbbinál elfelejthette a kezdetekre vonatkozó átalakításokat elvégezni).

A római történelmet Millot-t követve írja le. A birodalom bukásának okait keresve azonban merőben eltérő eredményre jut: a rómaiak nem ismerték Istent, tehát szükségszerűen el kellett bukniuk.

Vallásos történelemszemlélete politikai eszméit is meghatározza. A királyságot isteni eredetűnek tartja, a papok szerepét az államban alapvetőnek, a királyok felszentelését isteni parancsnak. Társadalmi fejlődéselmélete a kereszténység megjelenéséhez alapvető változást kapcsol: míg a régi népek történetére a ciklikus fejlődést tartja érvényesnek, a szent törvények ismeretében elkerülhetőnek látja a visszaeséseket. (Millot ezt a változást a felvilágosodás elterjesztéséhez kapcsolta.) A despotizmust elítéli, mert a polgárok életét és vagyoni biztonságát veszélyezteti, sérti a természet törvényét, sőt, a szent törvényeket is. A keresztény Európában azonban véleménye szerint csak „jó” monarchiák létezhetnek. Az eseménytörténet előadásánál Gvadányi nagyrészt Millot-t követi, de a francia szerző kommentárjait, a Voltaire-, Mably- és Monstesquieu-idézeteket elhagyja (vagy bírálva közli).

A modern korok vallással összefüggő történelmi kérdéseiben legtöbbször óvatosan a cenzúra által elfogadott szerzők mögé húzódik, de nyíltan is kikel a „Materialisták, Naturálisták, Deisták, Atheisták” ellen, bírálja a vallástalanságot, sőt a tudományba vetett túlzott hitet, a „rossz” könyvek íróit (egy kalap alá véve Voltaire-t, Rousseau-t, Horust). A cenzúrával még így is meggyűlt a baja, a VI. kötetet három év után, egy új cenzor engedélyezte.

A Gvadányi halála miatt félbeszakadt fordítást folytató Kis János és Sikos István szinte csak a művelődéstörténet hangsúlyozásában és a politikai viták kerülésében követik elődjüket. Evangélikus meggyőződésük miatt a Christiani-féle fordítás közelebb áll nézeteikhez, bár a kényesebb vallási kérdéseket nála jobban kerülik. Feltűnő, hogy a magyar történelemről írt részeket kihagyják, vagy Millot bírálatának élét tompítják. Így például Mária Terézia uralkodásáról szólva csak a királynő emberi és uralkodói erényeiről írtakat fordítják le, de kimarad az a (Christiani-féle német fordításban egyébként Millot-tól változatlanul átvett) szövegrész, miszerint a nemességnek jogában áll fellázadni nemesi privilégiumaik megsértése esetén (Millot hétszer használja itt a privilégium szót): „Eleintén minden tsendességben látszott lenni, és mivel senki nem szólt, Mária Trézsia, egy jámbor, okos, nyílt szívű Hertzegasszony, a'ki mind azon tulajdonságokkal felruházva vala, mellyek szeretetet és tiszteletet parantsolnak, az attyától örökségben reá hagyott birtokba beléült. A 'Magyaroknak az ősi szokás szerint letette a hitet. Ez, és hogy magát és csöcsömös első szülöttyét a Magyarok hív karjai közé ajánlotta, imádásra méltóvá tette őtet azon nemzetnél, melly az ő nagyatyái ellen szabadságának féltése miatt gyakran felkelt.”

1817-ben, hat évvel Bessenyei halála után a Tudományos Gyűjtemény című folyóirat első évfolyamában Vitkovics Mihály közléseként „Hazafiúi Elmélkedés” címmel jelenteti meg az első szöveget a kötetünkből közöltekből (Tud. Gyűjt. XII. 3–14). A közlés gondosan elhallgatja az író nevét, de még a közölt írás, a BOT címét is, illetve új címet adva neki, sajátosan értelmezi. A szövegkiadás nem az autográf kéziratból, hanem a másolatból származik, amelyből, mint láttuk, Vitkovics Mihálynak saját példánya volt. Két jelentősebb törlést hajtottak végre a közléshez. Az egyik a keresztény egyház toleranciájának hiányát bírálja, illetve azt, hogy a Bibliát a tudományok fölé helyezve, utóbbinak fejlődését akadályozták. Ebben a részben van ugyan egy Rómára utaló fontos gondolat is, a törlés oka azonban itt nem ennek elhagyása lehetett, inkább az, hogy a cenzúra figyelmét fel ne ébressze a nyíltan megfogalmazott bírálat. Ezt a szándékot egy apróbb törlés is mutatja, ahol az ironikusan emlegetett bibliai személyek neve helyett „más Fők”-re változtatott a közlő. A másik törlés már Bessenyeinek az RVD tartalmával, megírásának céljával, illetve módszerével kapcsolatos gondolatait tartalmazta. Ezek az utalások a „Hazafiúi Elmélkedés”-re változtatott cím alatt megjelent közlésben, külön magyarázat nélkül nehezen érthetőek lettek volna, ugyanakkor lehetőséget adtak volna a cenzúra számára a szerző azonosítására, amit a közlő láthatóan el akart kerülni.

1823-ban ugyanebben a folyóiratban, ugyanebből a műből ismét jelentős szövegrészeket olvashatunk (Tud. Gyűjt. I. 3–10.). Ebben a kiadásban, amely Mihálkovics József közléseként jelent meg, a BOT szövegét egy, az előbbivel rokon, mégis kissé más cél szolgálatába állítja a közlő, részben egy új cím adásával, részben a szöveg átrendezése segítségével. A „Töredéke Bessenyei György Értekezésének: a' Magyar Nyelv kimíveléséről” címmel a közlő nem pusztán felfedi az író nevét, de a kor olvasói számára jól ismert, korábbi Bessenyei-röpiratokhoz is hozzákapcsolja ezt a munkát, amelyeket a nagy tekintélynek örvendő író a magyar nyelv ügyéért fáradozva adott ki. Nem hiszem, hogy elfogadható lenne az a feltételezés, hogy a folyóirat szerkesztőgárdájának megváltozása miatt elfeledkeztek volna az előző közlésről (PM, 33), a részbeni ismétlés inkább tudatosnak látszik. A kihagyások ebben a publikációban jóval jelentősebbek, mint Vitkovicséban. Mihálkovics szövege azonban tartalmaz olyan apró szövegrészeket, amelyek azt bizonyítják, hogy nem egyszerűen átrendezte és megrövidítette Vitkovics közlését, hanem a közlést ő is a másolt kéziratból készítette. Mihálkovics is a másolatot használta, csak míg Vitkovics inkább az Akadémia gondolatát, a haladás feltételeit emelte ki, Mihálkovics a nyelvművelés kérdését helyezte szeme elé, a szöveget több helyen átfogalmazva, átszerkesztve; sajátosan úgy alakította Bessenyei írását, hogy az e területen úttörőnek tekintett írótól idézett gondolatokkal az általa fontosnak ítélt célt minél direktebben szolgálja.

A BOT teljes szövegét, a Quart. Hung. 475. jelzésű autográf kéziratból Belohorszky Ferenc adta ki 1934-ben (ItK 291–298.). A közlés zárójelben Bessenyei törléseit, javításait is tartalmazza.

A Tudományos Gyűjteményben az RVD-ből is megjelent egy szövegrész (1820. I. köt. III. füzet, 32–44). A részlet a mű eredeti címét kapta: „Rómának viselt Dolgai”, de a közlés sem a szerző, sem a közlő személyére vonatkozóan nem tartalmazott információt. A szöveget kommentár sem kísérte. A római történelem kezdetétől az első nagy egység végéig: Romulus haláláig, Numa uralomra kerüléséig (a kéziratban: 3r–13r) folyamatos a szövegkiadás, a művet nyitó „Olvasó!” megszólítással kezdődő ajánlás a cikkben nem szerepel. A kiadás alapja nem az autográf kézirat, hanem a javított másolat.

Az „Olvasó!” kezdetű bevezetőt 1933-ban Belohorszky Ferenc tette közzé (ItK, 1933. 145–146), közlésének forrása az autográf kézirat.

Ugyancsak Belohorszky közölte Bessenyei Györgynek Orczy Lászlóhoz címzett ajánlólevelét, a legkorábbi, noha nem autográf szöveg alapján, az OSZK Kézirattárának Irodalmi Levelestárából (ItK, 1933. 151–152). Belohorszky a dedikálás és a megjelentetés szándéka közötti kapcsolatra is utalt a szöveget kísérő tanulmányban.

Az RVD kézirata a töredékek közlése ellenére Bessenyei egyik legmostohább sorsú írása. Elkészülte után több mint másfél évszázaddal jelent meg először nyomtatásban. Sajtó alá rendezéséhez az 1930-as években fogtak hozzá az Irodalmi Ritkaságok sorozatot irányító Vajthó László biztatására debreceni diákok, ám a kiadás még ekkor is meghiúsult. Végül a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnázium diákjainak közreműködésével, Ádámné Révész Gabriella gondos szerkesztői munkája eredményeképpen, kitűnő jegyzetapparátussal 1966-ban jelent meg a Tankönyvkiadónál az RVD első kötete, amely Dr. Hollós István és Neményi Kázmér bevezetője után az RVD autográf kéziratának első kötetéből az „Olvasó!” kezdetű bevezetőt, az első négy kötést, valamint a második kötetből az ötödik közlést közli (Bp. 330 p.). A második kötet csak hat év múlva: 1972-ben jelent meg, Nyíregyházán, Bessenyei szülőföldjének támogatásával (296 p.). Ez a kötet is Ádámné Révész Gabriella szerkesztésében és jegyzeteivel, valamint Bessenyei eszmevilága utolsó alkotói korszakát értékelő utószavával látott napvilágot, és az autográf kézirat második kötetének hatodik, hetedik és nyolcadik kötését, valamint a „Jegyzés” című, jelenleg az autográf kéziratba kötött írást tartalmazza.

A közölt szöveg általában szó szerinti, megadja a kézirat foliószámait is, de nem követi Bessenyei helyesírását, központozását. A szerkesztő a jegyzetek tanusága szerint „bántóan éles voltuk és egyébként jelentéktelenségük miatt”, saját bevallása szerint szándékosan, mintegy 50 sort elhagyott a kéziratból, érthetetlen cenzúrázást hajtva végre az oly sokáig kéziratban fekvő Bessenyei-szövegen. A hiányzó szövegrészek egyébként nagyrészt a zsidó népre vonatkoznak, közülük az egyik leghosszabb törlés méltán kapott helyet Szörényi László „Bevezetés a delfinológiába” c. gyűjteményében, amely az Ars Mutilandi Hungarica főcímet viseli (2000, 1989. máj. 2.sz. 57–58). Ádámné sajnálatos csonkításait a kiadás egyetlen hibájaként említhetjük. A nem kritikai szándékkal készült szöveg, amely kettős célt kívánt szolgálni (olvasmányos legyen és a kutatói munkát is segítse), általában pontos és korrekt. Tipográfiailag elkülöníti azokat a szövegeket, amelyekben Bessenyei Millot művét magyarítja. A jegyzetapparátus bőséges és gondos, Ádámné Révész Gabriella a rendelkezésre álló szakkönyvek mellett kiváló szakemberekkel is konzultálva készítette el a nyelvi sajátosságokat feloldó és a történelmi utalásokat magyarázó jegyzeteket. Eredményeit természetesen értékesítettük kiadásunkban.

Bessenyei római történetének forrásául Millot Élémens d'histoire générale-jának Histoire ancienne c. első nagy egységét választotta, amelyben Róma történelme a második kötettel indul. A magyar író azonban már az első kötet élén álló történetírás-elméleti bevezetőből is lefordított néhány mondatot. Folyamatos fordításra azonban csak a második kötetet, valamint a harmadik kötet első harminc oldalát használta (II. 7–456, III. 1–30. az 1776–77-es leideni kiadásban, amelyet a szövegösszevetés során használtunk). Bessenyei kommentárjai Millot szövegét követik az RVD egészében, de úgy, hogy minduntalan saját vezérgondolataihoz tér vissza. Ezek a gondolatok jelentik a mű belső szervező erejét, míg a fordítás alapjául szolgáló szöveg formát ad, összekapcsolja a szétágazó filozófiai-politikai gondolatokat. Érdekes megfigyelni, hogyan kapcsolja össze az író-fordító a kétféle típusú szöveget, hogyan alakul át az adaptálás során a francia filozofikus történeti munka lassan történetfilozófiai művé. A mű belső egyensúlyát mutatja az is, hogy a látszólag terv nélkül, szabadon áradó kétféle típusú szöveg minden kötésben azonos arányban található: a lefordított-adaptált szövegnek mintegy ötszörösét teszik ki Bessenyei kommentárjai (a kisebb belső egységekben /szakaszokban/ ez az arány azonban igencsak felborul).

Bessenyei tehát szövegszerkesztésben nagy vonalaiban követi Millot-t, akinek logikus felosztása, arányos fejezetei jó kiindulópontot jelentenek számára. Minden esetben eltér azonban a francia szövegtől, ha fontos egyéni témája, szempontja van, és kéziratát ilyenkor inkább kommentárjainak tartalma szerint tagolja. Millot a fejezetek címébe emeli a fontosabb évszámokat, személyeket, eseményeket, sőt margináliáiban össze is foglalja egy-egy szövegrész lényegét. Bessenyeinek nem fontosak a fejezetcímek, az egyes szövegrészeket (amelyben a nagy egységeket kötésnek, az ezen belüli tagolást szakasznak nevezi – Millot-nál a felosztás „époque” és „chapitre”) legtöbbször egyetlen évszám kíséri csak, amellyel olvasóját kívánja a művön – illetve a római történelmen – belüli eligazodásban segíteni. Millot fejezeteit kronológiai behatárolással kezdi, megadva a korszak kezdetét és végét, Bessenyei gyakran egyszerűen a marginális első évszámát teszi ki egy-egy szakasz élére. A magyar író ritkán adja egy-egy rész címének uralkodók neveit (csak a nagyságuk vagy épp kegyetlenségük miatt ismertté vált uralkodók szerepelnek ezen a kiemelt helyen, leszámítva a mű elejét, ahol a francia szöveg követése mechanikusabb), de tematikus alcímeket is csak elvétve találunk (ezek főleg a törvények és erkölcsök nagy változásaira kívánják az olvasó figyelmét ráirányítani). Utóbbiak minden esetben Bessenyei hangsúlyozó szándékát tükrözik (még ha a cím fordítás is).

Bessenyei a francia mű kommentár-jellegű szövegeinek egy részét is lefordítja, észrevehetetlenül behajlítja saját gondolatai közé. Meg kell azonban jegyezni, hogy ezeket a szövegrészeket hagyja el a leggyakrabban. A kihagyott szövegrészeket gyakran saját gondolatait elénk tárva pótolja, de az is előfordul, hogy kitérő nélkül folytatja az eseménytörténetet. Érdekes, hogy Bessenyei következetesen elhagyja a Millot művében is rövidre fogott művészetekre-irodalomról írott értekező egységeket.

Bessenyei művében – főleg a kommentárok gondolati láncolatának eredményeként – tematikus szerkezeti felépülést figyelhetünk meg: míg Róma kezdetének története főleg a történeti források, a történeti tények hihetőségének, a törvények, a vallások, a politikai hatalom keletkezésének, funkcionálásának, igazságosságának kérdésével foglalkozik (I-II. kötés); a következő részekben a király, a nemesség és a nép politikai szerepét, kapcsolatát vizsgálja – itt az erkölcs és a közjó összefüggésének témája erősödik fel (III. kötés); Róma katonai sikereit, hódításait és ezeknek az erkölcsökkel való kapcsolatát latolgatja ezt követően (IV-V. kötés). A VI-VII. kötésben a „római szabadság végét”, az egyeduralom kialakulását látja jellemzőnek, a jó uralkodók (Augustus, Vespasianus, Titus) és a kegyetlen zsarnokok (Caligula, Nero) hatalmát nagy költői erővel állítva szembe egymással. Az ellenpontozást az utolsó kötésben is folytatja, ahol a kereszténység megjelenése és Konstantinápoly megerősödése új témaként jelentkezik. Bessenyei művének töredék voltát mutatja a mű végén olvasható félbeszakadt mondatokon kívül („Tsak ezt írja”) az is, hogy Millot utolsó magyarra áttett fejezetének a vége hiányzik, (mindössze három oldal, ahol Constantinus halálának története olvasható).

A tagolás egyértelmű jelölése az egységek végének lezárásánál is megfigyelhető. Minden egységet a befejezést jelző grafikai jellel zár le (néhol utólag egy-két mondatot hozzáfűzött, ilyenkor a grafikai jelet egyszerűen figyelmen kívül hagyta és keresztülírta). A kötések elé szennycímlapot fűz be, a kötések végét a lezáró jelen kívül a „Vége a… kötésnek” pontosítással is megadja.

Az RVD kéziratának szövegképe zaklatott, sietős írásról tanuskodik, sokszor nehezen olvasható. A szövegben igen sok a javítás, néhány helyen egész oldalas törléseket is találunk.

A törlésekkel általában igen gondosan igyekezett teljesen elfedni az első fogalmazást, egész oldalas törlés esetében is szinte betűnként törölte írását (I/39r). Előfordul azonban a sima áthúzás, vagy a friss tinta elmázolásával elért törlés is. Gyakoriak az átírással történő javítások. A jegyzeteket az író jól elkülöníti a folyamatos szöveg alá húzott vízszintes vonallal, néhol a laphoz ragasztott kis papírcsíkokon is csatol jegyzeteket. Néhány esetben az első fogalmazást föléragasztott papírlapon javítja. Ezek a javítások, a törlések egy része, a fejezetvégek átírásai, valamint a félig írt lapok utólagos kiegészítése átdolgozásra mutatnak; feltehetően a kiadást előkészítő másoláshoz készítette elő a sok javítás ellenére is gondosnak mondható kéziratszöveget.

A szövegösszefüggést is biztosabbá tevő őrszavak használata esetleges, az is többször előfordul, hogy a már kitett őrszót utólag törli.

Szólnunk kell az Orczy Lászlónak küldött másolat szövegéről is, amely Bessenyei utolsó szövegváltoztatásait tartalmazza. Az ultima manus elvét alkalmazva mindazokat a javításokat közöljük kötetünkben, amelyek az autográf kézirathoz képest eltérést jelentenek. Ugyanakkor eltekintettünk a másoló hibáiból eredő javítások közlésétől, de nem közöltük a pontatlan másolás, a másoló helyesírása, nyelvjárása, stb. miatti eltéréseket sem. Az RVD-M javításait feltüntető jegyzeteknél a szöveghűség, és nem a szöveg képének visszaadása volt a célunk, ezért nem jeleztük például azt sem, hogy Bessenyei hová csatolja javításait vagy beszúrásait, csak egy-két esetben, amikor a javítás módja azt mutatja, hogy Bessenyei a nyomtatás számára készített másolat jó írásképét igyekszik megőrizni a pontosan jelölt és jól olvasható korrekciókkal is. A másolat változatát akkor közöljük jegyzetben, ha az 1. valóban korrekciót jelent a kézirathoz képest; 2. rövidítés feloldását jelenti; 3. a szöveg jelentését egyértelművé teszi, noha nem javítás (pl. kézirat: lönni, RVD-M: lőni); 4. nem közöljük a javítást, ha Bessenyei sajátos írásmódja nem okoz megértési nehézséget (pl. kézirat: kétség nélkül el hitedheted, RVD-M: hitetheted).

Az RVD-M javításaiban megfigyelhetünk néhány sajátosságot. Leggyakoribb a szerző által redundanciának ítélt szövegrészek törlése. A javítások azt mutatják, hogy a másolatot átnéző író célja nem a másoló pontos munkájának ellenőrzése volt (így elmaradt néhány idegen szó egységesítése pl. Rhégio és Régio változat, vagy hiányzik a téves másolat javítása pl. a Cocles Coeles alakká torzulása, ékezettévesztések). Említésre méltónak találjuk, hogy jellegzetesen stilisztikai javításokat is tett Bessenyei a másolat szövegében (pl. kézirat: világosodnak, homályosodnak, RVD-M: világosodnak, tévednek). Ennél is fontosabb felfigyelnünk néhány törlésre, amely a cenzúrának tett engedmény bizonyítéka. Törölte például az egyház bírálataként felfogható személyes vallomást: „Nints vallás és papság, melynek igassága, tehettsége legyen hazámhoz, törvényes Királyomhoz, engedetlen, és hitetlen lenni.” (I/18v)

Segített a másolat alakja Bessenyei sajátos írásmódjának, jelölési módjának helyes értelmezésében, amelyek a kiadás során sokszor jelentettek nehezen eldönthető dilemmát. Az alábbiakban ezeket ismertetjük röviden.

Bessenyei kéziratának egyik jellegzetességeként említhetjük meg a szövegben gyakran előforduló aláhúzást. Az aláhúzás mindig figyelemfelhívó, de funkciója többféle. Így az író gyakran megkülönbözteti az idegen szavakat, a neveket, a rangokat, a hangsúlyozni kívánt szöveget a megfelelő rész aláhúzásával. Az aláhúzás ezen kívül az idézés egyik módja is, azaz a párbeszéd, a direkt beszéd, vagy más szerzőktől idézett szavak, mondatok megkülönböztetésére szolgáló eszköz. Gyakran a francia forrás kurzivált szövegeit húzza alá. Itt kell említést tennünk Bessenyei kétféle idézési módjáról is: a fent említett aláhúzáson kívül az idézőjel kitételével is találkozunk (ilyenkor természetesen nincs aláhúzás). Az idézőjelet, a kor gyakorlatának megfelelően, a sorok elejére teszi ki az író. Megjegyezzük, hogy Millot is felváltva alkalmazza az idézés kétféle lehetséges módját. A szöveg közlése során a mai gyakorlatot követtük, tehát az idézőjelbe tett mondatokat az idézett rész elején és végén jelöltük; Bessenyei kétféle idézési módját természetesen megtartottuk.

A kéziratban bizonytalanság figyelhető meg a nagybetűs-kisbetűs szókezdést illetően. Bessenyei a tulajdonnevek és a tulajdonnevek i-s alakjainak nagy-, illetve kisbetűs írásában nem következetes, így előfordul pl. a róma és a Róma, római és a Római alakváltozat is. A közlés során Bessenyei írásmódját követtük, az egységesítés szándéka nélkül. Meg kell említeni, hogy egyes betűk írásmódja (pl. e, o, n, l) esetében nem lehetett mindig egyértelműen eldönteni, kis- vagy nagybetűs szókezdés volt-e Bessenyei szándéka. Különösen az E, e betű írásmódja jelentett nehezen eldönthető kérdést, amelyet Bessenyei többféle betűformával írt. Itt az RVD-M változata sem jelentett segítséget, mivel utóbbiban a másoló a nagybetűs szókezdést a kéziratnál gyakrabban használta.

Bizonytalanság figyelhető meg az aposztrofos alaknál is, az a, e, illetve az s esetében, ahol nem tudtuk mindig biztosan megállapítani, hogy aposztroffal vagy vesszővel van-e dolgunk, sőt sok esetben határozottan vessző szerepel ezen betűk után. Ebben az esetben az RVD-M másolójának gyakorlatát követtük, ahol az e, és a, alakokat minden esetben e' és a'-ra változtatták, az egységesítést itt mindenképpen indokoltnak éreztük.

Bessenyei a zárójelet is sajátosan használja: gyakran csak a zárójel végét jelzi. A zárójel első felét mindenütt jeleztük a kiadásban: vagy a tartalmi összefüggéseket figyelembe véve tettük a feltételezhető helyre, vagy a zárójel első fele helyett álló vesszőt alakítottuk át egységesen; egyébként másolói is ezt a gyakorlatot követték. Az RVD-M-ben szereplő szövegek esetében a másolat segítségével rekonstruáltuk a zárójel elejét.

A kézirat az író jegyzeteinek kapcsolódási pontját sem jelöli következetesen (itt a másolat sem ad megoldást). A szöveg belső összefüggéseiből kiindulva jeleztük a jegyzetek kapcsolódásának feltételezhető helyét.

Bessenyei központozása a kézirat írásmódjának egyik legérdekesebb sajátossága. A kiadásnál minden esetben a Bessenyeinél talált alakot közöltük (amint egyébként az RVD-M másolója is az esetek nagy részében). Igen gyakran előfordul, hogy a szerző nem tesz a mondat végére pontot, vagy esetleg vesszőt tesz. Több jelző, vagy határozó esetében általában csak a felsorolás minden második szava után találunk vesszőt. A legérdekesebb sajátosság azonban a mondatközi kérdőjel vagy felkiáltójel, amely gyakran vesszővel együtt fordul elő, háromféle változatban: ?, / ,? / ? (I/172r, I/106v, I/98r).

A kötőjel használatánál is előfordul egy érdekes alak: néhol egyenlőségjellel helyettesíti (pl. all=község I/105v), a kiadásban egységesen kötőjelet írtunk ezekben az esetekben is. Bessenyei egyébként viszonylag ritkán használ kötőjelet, legtöbbször a szavak különírására hajlik, így pl. az igekötők esetében.

A kéziratban előforduló rövidítéseket az RVD-M gyakorlatának megfelelően oldottuk fel. Így többször előfordul az u:m azaz ugymond rövidítés (pl. I/129v). A rövidítések között leggyakoribb satöbbi eltérő változatait (sa t, s. at, s.a.t.) a kézirat alakjai szerint hagytuk. Tulajdonnevek rövidítése esetében általában a kezdőbetűvel rövidít (p. Tullus H. [ostilius]), de pl. Diokletzianus nevét Diok., Diokñus, Dioknus alakokkal is rövidíti.

Következetlenség figyelhető meg az idegen szavak írásmódjában, még az RVD-M-ben is: a voks szó például voks, vox, voksz alakváltozatokkal – a variánsokat meghagytuk. Ugyanezt figyelhetjük meg a tulajdonneveknél is, ahol az eltérés gyakran abból származik, hogy részben a latinos, részben a franciás írásmódot követi.

Nem fűztünk jegyzetet, sem magyarázatot azokhoz a szövegrészekhez, ahol a téves fordítás értelemzavaró (pl. az I/34v lapon egy szó kihagyása miatt a szöveg szerint a korábban meghalt Ancus Martius öli meg Tarkvinust), nem javítottuk a névfelcserélést, a tévesen közölt számokat. A tévedések egyébként nem nyelvi hiányosságokra vezethetők vissza, adatok tévesztése számmal írott esetben is előfordul.

Bessenyei helyesírásáról is kell néhány szót ejtenünk ebben a fejezetben, ahol a kiadással kapcsolatos problémákra, néhány következetesen előforduló jelenségre szeretnénk csupán utalni, anélkül, hogy teljes feltárásukra vagy elemzésükre kísérletet tennénk. A helyesírási eltérések, írásbeli egyszerűsítések értékelésére, a kiadásnál használható eljárásra nincs általánosan elfogadható gyakorlat, mégpedig Bessenyei rendkívül változó írásmódja miatt, amely egyes alkotói korszakaiban, de akár egy-egy művön belül is megfigyelhető. Elsősorban BENKŐ Lóránd: A magyar irodalmi írásbeliség a felvilágosodás korának első szakaszában (Bp. 1960.) c. művét és BÍRÓ Ferencnek A Holmi kiadásához készült bevezető tanulmánya Bessenyei helyesírása az 1770-es évek második felében c. fejezetének (Bp. 1983. 80–86.) eredményeit használtuk fel a kiadás során, bár mindkettő a fiatalkori művekkel foglalkozik.

A Bíró Ferenc által leírt jelenségek, amelyeket a kiejtéskövető írásmódnak tulajdonít, ebben az időskori munkában is megfigyelhetők: a mássalhangzók megnyúlása a szavak belsejében, és ezzel párhuzamosan rövidülésük a szó végén, a cs és c helyett használt ts, ill. tz betűkapcsolat; ugyanakkor ékezetek elmaradása. Ezeket a sajátosságokat Bessenyei írásmódját követve közöljük. Nehezebb volt dönteni azoknak az írásbeli jelenségeknek az értelmezéséről, amelyeket Benkő egyszerűsítésnek nevez (122–123). Itt Bessenyei szándékát követtük: vagyis az egyszerűsítést feloldottuk azon esetekben, ahol az író vízszintes vonalat tett a rövidített mássalhangzó vagy toldalék fölé: egyes – eggyes, agya – aggya, tugyak – tuggyak, akarattyokk – akarattyoknak, emberekk – embereknek. Nem tekinthettük ugyanakkor rövidítésnek azokat az alakokat, amelyeket Benkő ugyancsak megemlít a rövidítésként értékelendő esetek között, de ahol semmilyen jel nem utal erre a kéziratban. Így az y gyakori elmaradását jegyzettel követve emendáltuk (pl. fogasztot – fogyasztot, nagok – nagyok, áldozattát – áldozattyát). Különleges eset az s - sz, illetve az s-zs betűcsere, mert ebben az esetben (egyébként az y kitételénél illetve elmaradásánál is) Bessenyei váltakozó helyesírását figyelhetjük meg. Így a leggyakoribb sóld, sidó írásalak mellett ritkán a zs-vel kezdődő is előfordul, de a sidgyák, sokás alakok sem tekinthetők egyszerűen rövidítésnek a szidgyák, szokás helyett mert öszvényekre, eszküsznek, kereszkedés szavakat is találunk ösvényekre, esküsznek, kereskedés helyett – ezt pedig nehéz lenne rövidítésnek tekinteni. A váltakozó helyesírás érdekes példájaként a sebesítés két különös alakváltozatát említjük meg a meg sebhetet sziv és a szephetve nints szövegrészekben. Megemlítjük még, hogy gyakori a k - g betűfelcserélés.

A lap illetve fóliószámozással kapcsolatban szeretnénk még egy rövid megjegyzést tenni. Bessenyei kéziratát mindvégig oldalanként számozta, gyakoriak a tévesztések, átjavítások, a számozás újrakezdése. A fóliók számozásánál is van egy tévedés: egy lap beszámozatlanul maradt az I/170v és 171r fóliók között. Az utolsó lapot mindkét kötetben kézírással jelölték meg, a bejegyzés nem autográf.

* * *

Röviden szólnunk kell az RVD fordítási kérdéseiről is. Bessenyei gördülékenyen, könnyedén fordít, nem véletlen, hogy kritikusai százötven éven át nem is gyanították, hogy a mű egy része fordítás, a lefordított részek oly szépen egybeolvadnak Bessenyei eredeti írásával. Ugyanakkor a műve alapjául szolgáló történeti munka fordítási nehézségeket is jelentett az írónak. Erről tanuskodik egy jegyzete is, amelyet az idegen népnevek magyarra ültetése során fűzött munkájához: „Ezeket a sok féle tsufos Nemzet neveket nem tudgya az ember Magyarba hogy tegye.” Majd így folytatja, mutatva, hogy a hűséges fordítást nem tartja fontosnak: „Akár hogy legyen, nem tartozik valóságra.” (II/52r) A fordítási nehézségeket soha nem a szöveghez való hűség kritériumát szem előtt tartva oldja meg, mondanivalójának egyértelműsége, érthetősége és a szép megfogalmazás sokkal fontosabbak számára. Munkájának egy másik jegyzetében hűséges fordítási variánst ad, miután a főszövegben a fordítás szépségét kereste. Agrippina halála előtti patetikus felkiáltását („Frappe ce ventre, qui a porté Néron”) a „Szurd által a testet, mely Nérót, agyékai közt hordozta” mondattal adja vissza, majd a jegyzetbe ezt írja: „Agrippina  szavai szerint, a historia igy mongya: «Üsd, végd ezt a hasat, mely Nérót hordozta»De ez így, nyelvünkön disztelenül esvén kéntelen voltam, értelmét meg tartván, szeb móddal ki tenni.” (I/203r)

Bessenyei fordítói felfogása a kor gyakorlatának felel meg. Pétzeli József is ezt a „szabad” fordítást tekintette ideálisnak, amelynek elméletét is megfogalmazta, D'Alembert, Observations sur l'Art de Traduire c. művének ismertetése során: „követtem azt a nemes szabadságot, mellyel élnek az Anglus és Francz Fordítók” – írja – azaz kerülni kell a szolgai hűséget, el kell hagyni a felesleges részleteket, végül érvényre kell juttatni a fordító eredeti, erőteljes, szép stílusát (Ld. Mindenes Gyűjtemény, 1789. I. 118–123.). Bessenyei is megfogalmazza egyik jegyzetében az érdektelennek látszó részletek kihagyásának szükségességét: „Sok aprólékos környül állások vannak itt… de azokkal időt nem tölthetek, mivel az eseteknek nagyjára nem annyira tartoznak.” (II/120r) Igen jól látható az egyszerűsítő szándék a csaták leírásánál. Gyakori eljárása az is, hogy a forrásszövegből csak félmondatokat fordít, legjobb példa erre „A római szabadságnak vége” c. fejezet.

Bessenyei általában magával ragadó, erőteljes fogalmazásban fordít, a francia szöveg lényegét tolmácsolva. Előfordul néhány téves, nehézkes, körülményes vagy idegenes fordítás is az RVD lapjain, de ez ritkaság. Eltérései általában nem tévedésből adódnak, sokkal inkább abból, hogy a francia szerzőnek még dicsérői által is száraznak tartott írását érzékletes, élvezetes olvasmánnyá kívánja formálni. A szép költői fordításra két példát idézünk: „Les tempêtes, les naufrages détruisirent la flotte” – „Hadi seregei mint ingó várások haladnak eléb eléb a haboknak vállain. Azonban rettentő szél vész támad melynek agyarkodo dühössége a hajókat széjjel veri, 's magába temeti.” (Millot, II/130.– RVD, I/228v); „Il ne fallait, en quelque sorte, qu'une étincelle pour allumer ce long incendie, qui embrasa successivement toutes les parties du monde connu.” – ”… mint valamely kéményen ki ütöt tűz mely ordító szelek közt, ropogással emészti a várast, a ként rohan az országokra.” (Millot, II/111.– RVD, I/187v).

A magyar fordító gazdag fantáziával tölti meg Millot semlegesebb gondolatait, így fordítás közben mintegy interpretálja is a francia szöveget, főleg az erkölcsi tanulságokat kiemelve és egyben saját véleményét, állásfoglalását is hozzátéve az alapul szolgáló íráshoz. Így a „L'inexorable Appius”-t „A mérges, kegyetlen, és esztelen Appius” szavakkal adja vissza, vagy a „peuple mou” egyszerű lefordítása helyett hosszú értelmezést ír: „bulyaságba veszett, 's borba fult latsuha, galád lakossi minden vitézi mivekre elégtelenek voltak” (Millot, II. 45.– RVD, I/45; Millot, II/102. – RVD, I/170r). Különösen árnyalt és egyéni hangvételű Bessenyei fogalmazása a nőkről írva, akikben az uralkodni vágyást és az erkölcstelenséget sokkal keményebben ítéli meg, mint a férfiakban. A szép magyarázó fordításra végezetül egy ilyen példát idézünk. „Poppée brillait dans Rome par sa figure, ses grâces, son esprit, ses richesses; femme admirable si avait été verteueuse”(Millot, II/340). Bessenyei élvezettel írja le a rendkívüli nő szépségét, a francia szöveg szinte minden szavát kiszínezi: „Ez időben jelent meg születésével Romában egy asszony, kit a természet minden kedvességével, ajándékával fel ékesítvén, asszonyi neme felet, egész nemzete közt, mint tsillag ragyogot. Termete tekintete kit kit meg hóditot. Szép elméje, játékos okossága, minden beszédes társaságban királyi módra uralkodot. Egy szóval, oly egyátallyába való kellemetesség vólt, mely szépséget is meg haladván minden férfiu szerelmet magával ragadot. A testnek egyedül való szépsége tsak rajzolt képet mútat, ha tekintetit, eszének ragyogo világa, és szivének édes érzései nem ékesitik. Lélek az, és sziv, mellynek magokat ortzára festvén, a nézés által minden kívánságot feléjek huznak. Poppénak, minden érdeme meg vólt önnen kedveltetésére, győzedelmére, az erköltsnek tisztaságátul ki válva”. (RVD, II/201v)

Az átalakítások közül legizgalmasabbak Bessenyei „magyarításai”, amelyekről már a korábbiakban is szóltunk, és amelyekből a kötetünkhöz csatolt fordítási szótárban összegyűjtöttük azokat, amelyeket a legfontosabbnak ítéltünk. Bessenyei sajátos fordításaival a kortárs olvasónak akarja a távoli kor történelmét érthetővé, mondanivalóját aktuálissá tenni. Nagy gonddal pontosítja és magyarítja még az ismert idegen terminológiákat is (despotizmus, monarchia). A magyarországi viszonyokkal keres megfelelést például Servius Tullius királyságáról írva, a római nép felosztását, a gyűléseken, szavazásokon megvalósuló képviseletét ismertetve, a Millot-nál használt latinos terminológia helyett teljesen egyéni terminológia-rendszert kialakítva (I/38r). A már idézett, illetve a szótárban felsorolt példákhoz hadd csatoljuk az első plebejus-konzul választásához fűzött magyarázatokat. Először a római viszonyokon belül kommentálja társadalmi helyzetét: az alsó községbül választott első bíra; majd a magyar megfelelést keresve pontosítja: ez nem olyan, mintha nálunk paraszt taksásbul tennének palatinust, mert a választott személy művelt és erkölcsi tulajdonságai is rangjának megfelelőek. Ezután következik a magyar analógia: „Ugy ved, mint valamely tanult fő Nemes Embert a Mágnások közt. Tegyük a Patriciusokat Mágnásokká, és a Plebeusokat köz Nemesekké hogy mai állapotunkhoz képpest a Római Népet, hol sem Mágnásrul sem Armalistárul szó nints; állapottyában inkáb meg érthessük.” (I/160v)