A földeken néhány komoly paraszt |
hazafele indul hallgatag. |
Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én, |
gyenge füvek alusznak a szívem alatt. |
|
A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget, |
harmattá vált bennem a gond és teher; |
se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér, |
csak megfáradt ember, aki itt hever. |
|
A békességet szétosztja az este, |
meleg kenyeréből egy karaj vagyok, |
pihen most az ég is, a nyugodt Marosra |
s homlokomra kiülnek a csillagok. |
|
|