A széles, szenes göröngyök felett |
egy kevés könnyű hamu remeg. |
megkarcolja pár hegyes cserjeág. |
Szép embertelenség. Csak egy kis darab |
vékony ezüstrongy – valami szalag – |
csüng keményen a bokor oldalán, |
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad |
|
A távolban a bütykös vén hegyek, |
meg-megrebbenve tartogatják |
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát. |
|
Hazatér a földmíves. Nehéz, |
minden tagja a földre néz. |
Cammog vállán a megrepedt kapa, |
vérzik a nyele, vérzik a vasa. |
Mintha a létből ballagna haza |
egyre nehezebb tagjaival, |
egyre nehezebb szerszámaival. |
|
Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst, |
|
A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve |
És mintha a szív örökről-örökre |
talán a táj lüktetne, nem az elmulás. |
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc |
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz. |
|
Csengés emléke száll. Az elme hallja: |
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja |
a pántos égbolt lógó ajtaját, |
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma, |
|
Tündöklik, mint a gondolat maga, |
|
holdat lakatol a világra. |
|
A hideg űrön holló repül át |
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet? |
Összekoccannak a molekulák. |
|
Milyen vitrinben csillognak |
|
varjucsapat ing-leng a ködben. |
|
egy tehervonat a síkságra ér. |
keringenek, kihúnynak csillagok. |
|
A teherkocsik fagyos tetején, |
mint kis egérke, surran át a fény, |
|
A városban felüti műhelyét, |
gyártja a kínok szúró fegyverét |
|
mint lucskos szalma, hull a lámpafény, |
a sarkon reszket egy zörgő kabát, |
összehúzódik, mint a föld, hiába, |
|
|