Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten, |
füst száll a szomorú táj felett, |
|
Te kemény lélek, te lágy képzelet! |
A valóság nehéz nyomait követve |
Itt, hol a máskor oly híg ég alatt |
magányán a nyomor egykedvű csendje |
|
világ itt készül. Itt minden csupa rom. |
Ernyőt nyit a kemény kutyatej |
az elhagyott gyárudvaron. |
fakó lépcsein szállnak a napok |
Innen-e, hogy el soha nem hagy |
hogy olyan légy, mint a többi nyomorult, |
kikbe e nagy kor beleszorult |
s arcukon eltorzul minden vonás? |
|
Itt pihensz, itt, hol e falánk |
erkölcsi rendet a sánta palánk |
Magadra ismersz? Itt a lelkek |
egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt |
oly üresen várnak, mint ahogy a telkek |
köröskörül mélán és komorlón |
álmodoznak gyors zsibongást szövő |
magas házakról. Kínlódó gyepüket |
sárba száradt üvegcserepek |
nézik fénytelen, merev szemmel. |
A buckákról néha gyüszünyi homok |
pereg alá… s olykor átcikkan, donog, |
egy-egy kék, zöld, vagy fekete légy, |
melyet az emberi hulladék, |
rakottabb tájakról idevont. |
A maga módján itt is megterít |
Egy vaslábasban sárga fű virít. |
|
milyen öntudat kopár öröme |
húz-vonz, hogy e táj nem enged és |
Anyjához tér így az a gyermek, |
kit idegenben löknek, vernek. |
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz. |
Magaddal is csak itt bírhatsz, |
|
|