Már egy hete csak a mamára |
gondolok mindíg, meg-megállva. |
Nyikorgó kosárral ölében, |
ment a padlásra, ment serényen. |
|
Én még őszinte ember voltam, |
ordítottam, toporzékoltam. |
Hagyja a dagadt ruhát másra. |
Engem vigyen föl a padlásra. |
|
Csak ment és teregetett némán, |
nem szidott, nem is nézett énrám |
s a ruhák fényesen, suhogva, |
keringtek, szálltak a magosba. |
|
Nem nyafognék, de most már késő, |
most látom, milyen óriás ő – |
szürke haja lebben az égen, |
kékítőt old az ég vizében. |
|
|