Harminchat fokos lázban égek mindig |
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik, |
kinyujtóztál a halál oldalán. |
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből |
próbállak összeállitani téged; |
de nem futja, már látom, az időből, |
|
Utoljára Szabadszállásra mentem, |
s ez összekuszálódott Budapesten |
kenyér nélkül, üresen állt a bolt. |
A vonattetőn hasaltam keresztben, |
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már; |
neked, én konok, csirkét is szereztem |
|
Tőlem elvetted, kukacoknak adtad |
Vigasztaltad fiad és pirongattad |
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad. |
Levesem hütötted, fujtad, kavartad, |
mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem! |
Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad – |
|
Ettelek volna meg!… Te vacsorádat |
Mért görbitetted mosásnak a hátad? |
Hogy egyengesd egy láda fenekén? |
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer! |
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék: |
haszontalan vagy! Nem-lenni igyekszel |
| s mindent elrontsz, te árnyék! |
|
Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő, |
Suttyomban elhagytad szerelmeidből |
jajongva szült, eleven hitedet. |
Cigány vagy! Amit adtál hizelegve, |
mind visszaloptad az utolsó órán! |
A gyereknek kél káromkodni kedve – |
| nem hallod, mama? Szólj rám! |
|
Világosodik lassacskán az elmém, |
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén, |
észreveszi, hogy milyen ostoba. |
Kit anya szült, az mind csalódik végül, |
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. |
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül, |
|
|