Gyermekké tettél. Hiába növesztett |
harminc csikorgó télen át a kín. |
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg. |
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim. |
|
Számban tartalak, mint kutya a kölykét |
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak. |
Az éveket, mik sorsom összetörték, |
reám zudítja minden pillanat. |
|
Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom. |
Ostoba vagyok – foglalkozz velem. |
Hiányod átjár, mint huzat a házon. |
Mondd, – távozzon tőlem a félelem. |
|
Reám néztél s én mindent elejtettem. |
Meghallgattál és elakadt szavam. |
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen; |
hogy tudjak élni, halni egymagam! |
|
Anyám kivert – a küszöbön feküdtem – |
magamba bujtam volna, nem lehet – |
alattam kő és üresség fölöttem. |
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek. |
|
Sok ember él, ki érzéketlen, mint én, |
kinek szeméből mégis könny ered. |
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén |
nagyon meg tudtam szeretni veled. |
|
|