Timár egyedül maradt egy halottal, egy halálosan alvóval s egy eltemetett titokkal.
Mindnyájukat takarta a csendes éjszaka.
S az éjszaka árnyai így susogtak:
„Nézd! Ha te most nem teszed azt, ami rád van bízva, ha e halottat a Dunába nem dobod; ha azt az alvót+ fel nem költöd, hanem engeded csendesen átaludni a másvilágra, mi lesz akkor? Az áruló már följelenté azóta Pancsován a szökevény Csorbadzsit; ha te megelőznéd, s Pancsova helyett Belgrádon kötnél ki, ott jelentenéd fel; a szökevény kincseinek egyharmada törvény szerint a tied lenne. Úgyis senkié az már, az apa meghalt, a leány, ha te fel nem ébreszted,+ alszik örökre. Egyszerre milyen gazdag ember lennél!+ A gazdag ember derék ember, a szegény ember pedig csak komisz ember!”
Timár azt felelé vissza az éj árnyainak: „tehát csak hadd legyek én ilyen komisz ember”, s hogy elnémítsa a suttogó árnyakat, betette a kabin ablakát. Valami félelem fogta el, ha arra a vörös holdra tekintett. Azt hitte, ettől jönnek azok a rossz suttogások. Mintha az magyarázná meg a holt ember végszavait arról a „vörös holdról”.
Félrehúzta a függönyt Timéa fekhelye felől.+
Mint egy élő alabástrom szobor feküdt ott a leány, keble lassú pihegéssel szállt és emelkedett, ajkai félig nyílva, szemei lezárva, arcán a halál túlvilági komolysága.
Fél keze feje körül elomlott fürteihez volt emelve, a másikkal éji öltönye ráncait tartó keblén összeszorítva.
Timár remegve nyúlt hozzá, mintha egy elbűvölt tündéralakot tapintana, kinek érintésétől a szegény halandó életvesztő szívfájdalmakat kap. Az üvegcsében levő illó szesszel elkezdé az alvó halántékait bedörzsölni. És aközben+ folyvást figyelt arcára, és gondolá magában:
„Téged hagynálak én meghalni, te gyönyörű alak? Hát ha igazgyöngyökkel volna telve ez a hajó,+ s az mind az enyim+ lenne, ha te meghalnál, mégsem engedném, hogy örökre alva maradj. Nincs akkora gyémánt a világon, amit örömestebb lássak, mint a te két szemedet, mikor az fel fog nyílni.”
Az alvó arc pedig semmit sem változott a homlokán és halántékain tett bedörzsölésre; két összeérő vékony szemöldöke ráncot sem vont homlokán, midőn az idegen férfi kezei érinték.
Az utasítás azt mondá, hogy szívgödrét is be kell az ellenszerrel dörzsölni.
Timár kénytelen volt a leány kezéhez nyúlni, hogy azt kebléről elvonja.
A kéz legkisebb ellenállást nem tett. Zsibbadt volt az és hideg.
Olyan hideg volt az egész alak. Szép és hideg, mint az alabástrom.
Az éjszaka árnyai ezt susogták:+
„Nézd, minő gyönyörű idomok! Ajk nem érintett ezeknél szebbeket soha. Ki tudná meg, ha megcsókolnád?”
De Timár azt felelé az éj árnyai közt saját magának: „Nem, te nem loptál még életedben soha semmit: ez a csók+ pedig tolvajság volna.” S azzal odavonta a perzsa szőnyegtakarót, mit a leány álmában lehajított magáról, s azzal válláig betakargatva az egész alakot, a szőnyeg alatt dörzsölé be ujjaival a szeszt az alvó alak szívgödrébe, s hogy ment legyen minden kísértettől, folyvást a lány+ arcát nézte azalatt. Olyan volt az, mintha egy oltárképet nézne, melyről a hideg sugárzik.
Egyszer aztán felnyíltak a sötét szempillák, s a két szem sötéten, ragyogástalanul tekintett elő.+ Az álomlihegés megszűnt, s Timár érzé, hogy a szív keze alatt erősebben ver.
Akkor visszahúzta kezét.
Az erős szeszt az üvegben odatartá a leánynak, hogy szagolja.
Timéa ébredezett, mert fejét elfordítá az üvegtől, és szemöldeit összevonta.
Timár halkan szólítá őt nevén.
Arra hirtelen felszökött fektéből a leány, s felkiáltva: atyám! ágya szélén ülve maradt. És azután maga elé bámult mereven.
A szőnyegtakaró ölébe lecsúszott, s az éji öltöny lehullott vállairól; olyan volt, mint egy antik mellszobor.
– Timéa! – szólítá őt Timár, s felhúzta mezetlen vállaira a lecsúszott csalánszövetet. A leány nem vette azt észre.+
– Timéa, önnek az atyja meghalt! – monda+ neki Timár, s a leány arca, alakja nem mozdult sem ettől a szótól, sem attól, hogy öltönye fedetlenül hagyta keblét. Nem érzett semmit.
Timár átfutott kabinjába, s rögtön sietett vissza kávéfőző gépével; lázas sietséggel erős feketekávét főzött; össze is égette a kezeit vele, s mikor az készen volt, odament vele a leányhoz, karjával magához szorította a fejét, ujjaival erőszakosan kinyitotta a száját, s fejét hátravonva, kényszeríté őt a kávét lenyelni.
Addig csak a merevség ellenállásával volt küzdelme; de amint a leány a keserű, meleg italt lenyelte, egyszerre oly erővel taszítá el magától, hogy a csésze is kihullott kezéből, s akkor ágyára veté magát a leány, magára rántá takaróját, s elkezdtek a fogai hangosan vacogni.
– No, hála Istennek, most már él, mert a hideg leli! – fohászkodék Timár. – Most már lássunk hozzá a hajóstemetéshez.