A Szent Borbála most már akadálytalanul, haladt a maga útján fölfelé, s Timárnak nem volt egyéb baja a mindennapi vesződségen kívül a vontatókkal.
A dunai út az alföldi magyar rónán egészen unalmassá válik; nincsenek már sem sziklái, sem vízesései, sem történelmi romjai; semmi egyéb, mint folyton-folyvást a fűzfa, nyárfa lepte partok mind a két oldalon.
Ezekről nem sok érdekest lehetett mondani Timéának.
A leány néha egész nap sem jött ki kabinjából,+ s szavát nem lehetett venni. Ott elült egyedül; s néha az ételt olyan érintetlenül hozták ki szobájából, mint ahogy bevitték hozzá.
Az esték is hosszúk kezdtek már lenni, s október vége felé a derült őszi idő átcsapott az esősbe; a leány egészen bezárkózott magányos szobájába, s Mihály nem tudott róla többet, mint azt, hogy éjszakánként a vékony deszka közfalon áthangzik nehéz sóhajtozása. De sírni nem hallotta soha.
Az a nagy csapás talán örökre megfagyasztotta szívét.
Vajon mekkora melegségnek kellene annak lenni, mely azt megolvadásra bírja?
Ejh, szegény barátom, minek neked arra gondolnod?
Mit álmodol ébren és behunyt+ szemmel erről a fehér arcról? Ha olyan szép nem volna is, de olyan gazdag; te pedig szegény ördög vagy. Mire való egy ilyen fickónak, mint te vagy, egy olyan gazdag úrleány arcával megtölteni minden gondolatját?
Ha mégis megfordítva volna, s te volnál olyan gazdag, mint ő, s ő volna szegény.
– Milyen gazdag lehet Timéa? – számítgatja+ a hajóbiztos, hogy saját magát kétségbe ejtse, s elszoktassa hiú ábrándozásáról.
Hagyott neki az atyja ezer arany készpénzt és a hajóterhet, ami megér mostani világban tízezer aranyat. Talán ékszerei is vannak, s így a leány váltópénzben értve a százezresek+ közé tartozik. Ezek már a gazdag eladó leányok sorába tartoznak magyar kisvárosban.
Itt azután+ egy talány jött Timár elé, melyet nem tudott megfejteni.
Ha Ali Csobradzsi megmentett vagyona tizenegyezer arany volt, az súlyra nézve nem több hatvanhat fontnál: az arany tériméje minden érc között a legkisebb. Hatvanhat font aranyat el lehet dugni egy iszákba, azt egy ember a vállára vetve gyalog is elviheti. Mi szükség volt Ali Csorbadzsinak ezt búzára+ felváltani, aminek egy egész tölgyfa hajó kell, s amivel másfél hónapig kell utazni, amit szél, örvény, szikla, zátony fenyeget; vesztegzár, motozó őrség feltartóztat; holott ugyanezzel a kinccsel egy tarisznyába téve, hegyen, folyón keresztül két hét alatt bízvást Magyarországba lehetett volna jutni?
Ennek a kérdésnek nem bírt a kulcsára akadni.
Azután ezzel még egy másik talány is függött össze.
Ha Ali Csorbadzsi kincse (s már+ akár igaz keresménye az, akár nem) mindössze tizenegy-tizenkétezer aranyat tesz, ugyan mit csap abból ilyen nagy hajtóvadászatot a török kormány? Hogy nem röstell+ azért egy huszonnégy evezős ágyúnaszádot a Dunán végigfuttatni, kémeket, futárokat nyargaltatni a nyomába? Hiszen ami egy szegény hajóbiztosra nézve nagy pénz, az a fényes padisának csak alamizsna; ha azt+ a tízezer arany értéket mindjárt elkobozták volna is, amíg az a feladók, lefoglalók s mindenféle hivatalos zsebmetszők kezén keresztül visszakerül, nem marad abból a szultánnak egy pipa dohányra való.
Hogyan nem röstelltek+ ilyen kevés prédáért olyan nagy gépezetet mozgásba hozni?
Vagy talán Timéa lett volna a fő cél? Timárban volt annyi hajlam a regényességre, hogy ezt a nézetet elfogadja; bár a hajóbiztos kétszerkettője mindig kimutatta a számtani lehetetlenséget.
Egy este elverte a szél a felhőket, s amint Timár kabinja ablakából kitekintett, meglátta a nyugati+ láthatáron az újholdat.
A „vörös holdat”.
Az izzó fénysarló a Duna tükrét érte.
Timárnak úgy tetszék, mintha az a hold valóban emberi arc volna, mint ahogy a naptárakban festik, s ferde szájával valamit beszélne hozzá.
Csakhogy a hold beszédét még mindig nem lehet érteni; az idegen nyelv.
A holdkórosak már értik, mert utána mennek, csakhogy mikor fölébrednek, ők is elfelejtik, hogy mit beszéltek vele.
Timár mintha válaszokat kapna kérdéseire. Melyikre? Valamennyire. A szívdobogására-e vagy a kiszámítására? Mindenikre.
Csakhogy nem lehet még a feleleteket kibetűzni.
A vörös+ félhold lassankint alámerült a Duna tükrébe, egész a hajó orráig elküldve a hullámban tükröző visszfényét, mintha mondaná: mégsem értesz?
Lassan a végső fénycsúcsát is lehúzta a víz alá, mintha mondaná: holnap visszajövök, akkor majd megértesz.
A kormányos azon a véleményen volt, hogy fel kell használni a naplement utáni derült időt, s előrehaladni, míg+ beesteledik. Hiszen Komáromhoz közel jártak már, Almáson* túl. Ezen a tájon olyan ismerős volt már előtte a Duna, hogy bekötött szemmel is elkormányozhatta volna a hajót. Egész a „győri Duna”-ágig nincs már semmi félelmes tárgy az útban.
De van!
Fűzitőn* alul egy gyenge kis roppanás hangzott a víz alatt; de erre a roppanásra rémülten ordíta+ a kormányos a vontatóknak: „megállj!”
Timár is elhalaványodott,+ és megmeredve állt egy percig. A rémület először tükröződött+ az útban arcvonásain.
– Tőkére mentünk! – kiálta+ a kormányosnak.
A nagy erős ember, a kormányos, eszét veszítve hagyta ott a kormányt, s sírva, mint egy gyermek, futott végig a hajófödözeten a kabin felé.
– Tőkére mentünk!
Igenis, az történt. A Duna, mikor megárad, elszaggatja a a partjait, s az onnan letépett nagy fákat behömpölygeti a medrébe; azokat a gyökereikhez tapadt földtömegek a víz alá húzzák, s a felfelé vontatott terhes hajó nekimegy a tuskónak, s kilyukasztja a fenekét.
A szikláktól, a zátonyoktól megőrizheti hajóját a kormányos; de a víz alatt ólálkodó tőkétől se tudomány, se tapasztalat, se ügyesség meg nem oltalmaz: a legtöbb dunai hajó az ilyen lappangó fatuskók miatt vész el.
– Végünk van! – ordítá kormányos,+ hajóslegény egyszerre valamennyi; s mindannyi elhagyta a helyét, s futott batyuját, ládáját a dereglyébe menteni.
A hajó keresztbe fordult ár ellenében, s elkezdett az elejénél lefelé süllyedni.
Mentésre gondolni sem lehetett. Az tiszta képtelenség. A hajó zsákokkal van tele, mire azokat odáig felszednék, ahol a fenéken+ a lék támadt, hogy azt betömjék, akkorra rég elsüllyedt az egész.
Timár felszakítá Timéa kabinjának ajtaját.
– Kisasszony! vegye fel gyorsan öltönyét, nyalábolja fel azt a ládikót ott az asztalon; hajónk elsüllyed. Menekülni kell.
Azzal a megrettent leányra ő maga+ felsegíté meleg kaftánját, s utasítá, hogy szálljon le a dereglyébe, majd a kormányos segélyére leend.
Ő maga futott saját kabinjába, a hajóokmányokat s hajópénztárt tartalmazó ládát megmenteni.
Hanem Fabula János ugyan nem volt segélyére Timéának. Inkább nagyon dühös lett, mikor a leányt meglátta.
– Mondtam, hogy ez a fehér képű, összenőtt szemöldökű boszorkány hoz ránk minden veszedelmet. Ezt kellett volna legelébb is a vízbe dobni.
Timéa nem értette a kormányos szavait, de annak vérben forgó szemeitől úgy megrettent, hogy inkább visszament a kabinba, s ott felfeküdt az ágyára, és nézte, hogy jön be a víz a kabin ajtaján, hogy emelkedik lassankint ágya széléig, s aztán arra gondolt, hogy ha most őt a víz innen elviszi, addig viszi majd lefelé, míg oda eljut, ahol az atyja fekszik a Duna fenekén, s akkor aztán megint együtt lesznek.
Timár maga is térdig gázolta már+ a vizet, mire kabinjából minden szükséges tárgyat egy ládába összeszedett, s aztán azt vállára kapva, a dereglyéhez sietett.
– Hát Timéa hol van? – kiálta, midőn a leány távollétét észrevette.
– Tudja a pokol! – hörgé a kormányos. – Bár a világon se lett volna!
Timár visszarohant Timéa kabinjához az övig érő vízben, s felnyalábolta őt mindenestől+ az ölébe.
– Hozza ön a ládikót?
– Igen! – rebegé a leány.
Azzal nem kérdezett tőle többet, hanem rohant vele ki a födözetre,+ onnan ölébe vitte le a dereglyébe, s a középpadra leülteté.
A Szent Borbála végzete iszonyú gyorsan tölt be.
A hajó orrával lefelé elmerült, s nehány perc múlva csak a födélzete meg az árbocfa a lelankadt vontatókötéllel látszott ki a vízből.
– Induljunk! – parancsolá Timár az evezőknek, s a dereglye elkezdett a part felé haladni.
– Hol van önnek a ládikója? – kérdé Timár a leánytól, mikor már jót haladtak.
– Itt van! – mutatá Timéa a magával hozott dobozt.
– Szerencsétlen! Hisz ez a török dulcsászás doboz, nem a ládikó.
Timéa bizony azt a csemegés dobozt menté meg, amit új testvérének, annak a másik leánynak hozott ajándékba, s ott hagyta helyette a ládikót, melyben minden vagyona volt. Az ott maradt az elmerült kabinban.
– Vissza a hajóhoz! – kiálta Timár a kormányosra.
– Csak nem bolondult meg valaki, hogy a víz alá menjen valamit keresni? – morgá Fabula János.
– Fordíts! ne szólj! én parancsolok.
A dereglye visszatért az elsüllyedt hajóhoz.
Timár nem biztatgatott senkit, kiugrott maga a hajófödélzetre, s annak hágcsóin+ lement a víz alá merült kajütba.+
Timéa nagy, sötét szemeit utána mereszté, amint a hullám alatt eltűnt, mintha mondaná:
– Hát már te is a víz alá mégy előlem?
Timár elérte a víz alatt a hajópárkányt, de nagyon vigyáznia kellett, mert a hajó féloldalt volt dűlve s arrafelé hajolva, amerre Timéa kabinja nyílt; kapaszkodnia kellett a födélzet deszkáiba, hogy le ne csússzék a sima párkányzatról.
Megtalálta a kabin ajtaját; jó szerencse, hogy nem csukta be azt a hullám,+ mert kinyitásával sok idő veszett volna.
Benn sötét volt. A víztömeg a padlásig állt. Tapogatózva közelített az asztalhoz. Ott nem lelte a ládikát.+ Talán az ágyon felejtette azt a leány? Az ágy fel volt már emelve a víz által a padlásig. Azt le kellett húznia. A ládikó nem volt benne. Talán a hajó félredűlésével lecsúszott? Kezei nem találták sehol.+ Végre megtalálták a lábai. Belebotlott. Csakugyan a földre esett az le. Azt nyalábra fogta, s igyekezett az ellenkező oldalon a hajópárkányra kerülni, ahol nem kellett megkapaszkodnia.
Timéa egy örökkévalóságnak hitte azt a percet, melyet Timár a víz alatt töltött. Egy egész percig volt ott. Ő is visszatartá lélegzetét azalatt, mintha meg akarná tudni, meddig állhatni ki lélegzetvétel nélkül.
Akkor aztán nagyot sóhajtott, mikor Mihály fejét ismét kiemelkedni látta a vízből.
És arca elmosolyodott, mikor Timár odanyújtá neki a megmentett szekrénykét. Nem a szekrénykeért.+
– No biztos úr – kiálta a kormányos, mikor Timárt felsegíté a dereglyébe –, ön már háromszor ázott el ezekért az összenőtt szemöldökökért!+ Háromszor!
Timéa azt kérdé Mihálytól halkan: mit jelent görögül az a szó,+ „háromszor”?
Mihály megmondta neki görögül.
És akkor Timéa ránézett hosszan, és ismétlé halkan e szót:
„Háromszor”.
A dereglye haladt a part felé, Almásnak tartva. Az esti fénytől acélszínű folyam tükrén egy hosszú fekete vonal+ látszott; egy jajszó felkiáltójele vagy egy élethossziglan való+ gondolatjel – az elsüllyedt Szent Borbála tetőgerince......