I. Egy új vendég

A hosszú télszakot ismét az üzleti ügyek töltötték be. Legalább a gazdag üzérek úgy nevezik azt egymás között, hogy üzleti ügy.

Levetinczy úr kezdte magát beletalálni helyzetébe. A nagy vagyon igen jó álmokat ád. Sokat járt Bécsbe, s részt vett a nagy pénzemberek mulatságaiban. Sok jó példát látott maga előtt. Aki egyszer milliók ura, az megengedheti magának, hogy mikor az ékszerárus-boltba megy újévi ajándékot vásárolni, egyszerre két darabot vegyen mindenből, mert két szívet kell az embernek megörvendeztetni: egyiket azét a nőét, aki otthon ül, a vendégeket elfogadja, mikor az uraság estélyt ád, máskor pedig a család bajával foglalkozik;+ a másikat pedig a másik nőét, aki táncol vagy énekel, de mindenesetre pompás hotelt, úri fogatot, ékszereket és csipkéket vesz igénybe. Timárnak volt szerencséje azokon az estélyeken is jelen lehetni, miket üzletbarátai, a pénzbárók odahaza adtak, hol komoly asszonyságok töltögetik a teát, s kérdezősködnek az embernek az otthon maradt családjáról; aztán meg azokon a másforma estélyeken is, hol igen szabadelvű hölgytársaság kitűnő kedvvel fogyasztja a pezsgőt, s hol a jó Timárt mindenki azzal faggatja, hogy hát neki van-e már valami ismerősnője az operaháztól?

A jó Timár elpiruló arccal fogadja e célzásokat, amin aztán mindenki kacag. Óh dehogy! Levetinczy úr példánya az erényes férjeknek! mond az egyik milliomos komoly arccal. És méltán, mond a másik, oly szép és szellemdús neje van, amilyen nincs egész Bécsben, könnyű neki hű férjnek lenni. Fösvény biz az, mondja a harmadik a háta mögött; borsózik a háta attól, ha felszámítja, micsoda pénzbe kerül egy ilyen selyem- és csipkefogyasztó szép állat a földön. Némelyek azután összesúgnak, s tovább adják a titkot, hogy Timár azon szerencsétlen férfiak közé tartozik, akiknek a szíve hidegen marad: tegye őt bárki próbára. Tesznek is vele kísérletet szép és szellemdús hölgyek, kiknek tudomány és művészet a hódítás; de Timáron nem fog a csáb; meg nem hódol semmi bájnak. Érzéketlen marad.

– Példánya a hű férjeknek! – kiáltják róla magasztalói. – Élhetetlen ember! – dörmögik ócsárlói.

Ő pedig hallgat, és – Noémira gondol.

Milyen hosszú idő: hat hónapig nem látni őtet! És mindennap róla gondolkozni. És mindabból, amit róla gondol, senkinek egy szót el nem mondhatni.

Gyakran azon kapja rajta magát, hogy szinte elárulta, miről gondolkozik. Mikor ebédnél ül odahaza, az a szó akar kiszaladni a száján: nézd, éppen ilyen almák teremnek a szigeten, hol Noémi lakik. Mikor Timéa szemei elárulják, hogy főfájásban szenved, azt akarja neki mondani: lásd, Noémi főfájása elmúlt, ha kezemet homlokára tettem, s mikor Timéa kedvencét, a kis fehér cicát meglátja, szinte megszólítja: ah Narcissza, hol hagytad asszonyodat?

Pedig nagyon vigyáznia kell magára: van egy lény a házánál, aki nemcsak Timéát kísérte figyelemmel; hanem őt is.

Athalie előtt nem maradhat észrevétlen az, hogy Timár, amióta visszaérkezett, nem olyan búskomor, mint azelőtt volt. Mindenkinek feltűnik, hogy milyen jó színben van. Ennek valami titkának kell lenni. És Athalie nem tűrheti azt, hogy valaki boldog legyen ennél a háznál. Hol lopta azt a boldogságot? Mért+ nem szenved úgy, ahogy ő akarná?

Az üzlet igen jól megy. Új év első havában megérkezik a tudósítás a tengerentúlról. Az elküldött lisztszállítmány szerencsésen megérkezett, és most már a siker tökéletes. A magyar liszt annyira kivívta magának a jó hírnevet Dél-Amerikában, hogy most még a benn termelt lisztet is magyar liszt cége alatt árulják. A brazíliai osztrák konzul is sietett e fontos vívmányról+ értesíteni kormányát, mely által a külkereskedelem egy igen fontos kiviteli cikkel gyarapodott. Ennek a következése+ megint az lett, hogy Timár megkapta a királyi tanácsosi címet, és egyúttal a Szent István-rend* kiskeresztjét, a kereskedelmi és nemzetgazdászati téren+ hazájának tett szolgálatokért.

Hogy nevetett az a gúnyolódó démon ott belül, mikor az érdemkeresztet mellére akaszták, s „nagyságos úr”-nak szólíták: „te ezt+ két asszonynak köszönheted: Noéminek és Timéának!”

No de mindegy! a bíbort is úgy találták fel, hogy egy szerelmes pásztor kedvesének kiskutyája megette a bíborcsigát, s azzal veresre festette az állát, azért mégis világhírű árucikk lett a bíbor.

Most aztán már Komáromban is igen nagyra becsülték Levetinczy urat. Gazdagnak lenni még nem elég. Hanem ha valaki királyi tanácsos, már akkor nem tagadhatjuk meg tőle hódolatunkat.

Mindenki sietett hozzá gratulálni: tisztviselők, céhek, magisztrátus, presbyterium, papi méltóságok. Ő fogadta mindazokat kegyes alázatossággal.

Eljött hozzá üdvözölni Fabula János uram is mint a hajóscéh szónoka. Rangjához illő díszben jelent meg, sötétkék selyemposztó kurta dolmány volt rajta, azon három sor dió nagyságú, csiga alakú ezüstgomb, s egyik vállától a másikig érő tenyérnyi széles ezüstlánc verte mellét, melynek közepén az összefoglaló nagy medaillonra Julius Caesar mellképét verte ki a komáromi ezüstműves. A küldöttség többi tagjai is mind hasonlóul voltak+ öltözve. A komáromi hajósok ezüstben jártak akkor. A felköszöntőket szokás szerint ott marasztották ebédre is. Fabula uramat is e nagy megtiszteltetés érte.

Fabula uram igen őszinte, egyenes lelkű ember volt. Amint a bor feloldotta a nyelvét, nem állhatá meg, hogy el ne mondja a nagyságos asszonynak, hogy biz ő, mikor legelőször látta mint kisasszonyt, sohase hitte volna, hogy ilyen derék asszonyság váljék belőle, s még valaha Levetinczy úr neje legyen. Sőt inkább rettegett tőle. S íme, milyen csodálatos az isteni gondviselés, s milyen véges az emberi elme! Hogy jóra fordult minden! Milyen boldogság van a háznál! Csak már még a mennyei gondviselés azoknak a fohászkodásait is meghallgatná, akik a véghetetlen jóságú Levetinczy úrra azt a legnagyobb boldogságot imádkozzák alá az égből, hogy számára valami új vendéget küldjön alá az égből, egy kis angyalka képében!

Timár ijedten takarta le tenyerével a poharát. Ha ez a bor olyan bor, amitől az ember mindent kibeszél, amit elgondolt: akkor ő egy cseppet se igyék abból! Valami villámlott a lelkén keresztül.

„Egy ilyen imádság nem várt meghallgattatást is nyerhetne!”

Fabula uram pedig nem találta elégnek a jó kívánságot, még gyakorlati tanácsokat is óhajtott hozzá adni.

– Hja bizony, a nagyságos úr nagyon sokat strapacírozza magát. Az nem ér semmit. Az ember csak egyszer él, és aztán minek él? Én bizony nem hagynék el olyan hosszú időre egy ilyen gyönyörű szép, finom feleséget. Hanem hát ki tehet róla, hogy a nagyságos úrnak tűz van a sarkában? Mindig valami új dolgon töri a fejét, s mindenütt maga szeret ott lenni. Azért is van igaz láttatja mindennek, amit megindít. Már ki jött volna arra a gondolatra, hogy Brazíliába lisztet küldjön Magyarországról? Én bizony megvallom az igazat, mikor azt meghallottam, már engedelmet kérek a gorombaságért, de csak kimondom, azt mondtam magamban: de már megbolondult ez a mi urunk, hogy lisztet küld a föld túlsó oldalára; hiszen mind csiriz lesz abból odáig; aholott pedig erdőszámra terem a kenyér a nagy fákon, a kis fákon persze zsemlye. S ihol van ni! Micsoda dicsőség lett belőle! Hanem hát persze, aminek az ember maga lát utána!

De ez már olyan önkénytelen irónia volt Mihály számára, hogy nem hagyhatta szó nélkül.

– Akkor az asszonyt illeti meg minden magasztalás, édes Jánosom, mert bizonnyal ő látott az egész üzlet után.

– Megtisztelem és elismerem őnagysága méltó virtusait – monda+ János –, de már megkövetem a nagyságos urat, én is tudom, amit tudok. Én tudom jól, hogy a nagyságos úr hol volt az egész nyáron azalatt, amíg nem láttuk.

Mihálynak egyszerre a körmei hegyéig nyilallt az ijedtség.+ Tudná ez az ember, hogy ő hol volt? Az rettenetes volna!

János fél szemével hamisan hunyorgatva nézett feléje fölemelt pohara szélén át.

– Nos, hát megmondjam a nagyságos asszonynak, hogy hol volt a nyáron a nagyságos úr? Eláruljam?

Timár ájító zsibbadást érzett minden tagjában. Athalie szemei oda voltak szegődve arcához, annak egy vonásával nem volt szabad elárulnia, hogy őt az ittas fecsegő szavai zavarba hozták.

– Hát mondja meg, hol voltam, János! – szólt teljes nyugalmat erőszakolva.

– Hát megmondom, s bevádolom a nagyságos asszony előtt! – kiálta Fabula János, letéve a poharat az asztalra. – Megszökött a nagyságos úr tőlünk, nem szólt senkinek semmit. Titokban hajóra ült, s átkelt – Brazíliába! – Igenis; maga járta meg Amerikát, maga hagyott ott mindent rendben. Azért megy a dolog olyan jól.

Timár nagyot lélegzett.

– Nagy bolond maga, János barátom! Kérem Athalie, adjon Fabula úrnak feketekávét.

– De úgy van az, ahogy én mondom! – erősködék János – tudom én, amit tudok. Kitaláltam én ezt,+ akármilyen titokban volt főzve. A nagyságos úr megjárta Brazíliát, háromezer mértföldet tett a tengeren. Hány tengeri vihart állt ki! Mennyi emberevő vademberrel harcolt, azt csak az Isten+ tudná elmondani! De mi mindnyájan tudjuk ezt jól. Én nem bánom. Elárultam a nagyságos asszonynak a nagyságos urat, mármost büntesse meg a dezentort, és máskor meg ne engedje+ neki, hogy akkora vargabetűt tegyen az átlanti oceánuson.

Timár a két nő arcára nézett. Timéa vonásai az őszinte ijedtséget és bámulatot tanúsíták; Athalie arca a bosszús elízetlenedést+ árulá el. Ezek éppúgy elhitték Fabula uram meséjét, mint ahogy ő maga szentül hitte azt, és a fejét+ merte volna rátenni, hogy igaz.

Ekkor aztán Timár is mosolygott a meséhez, titokrejtegető arccal.

Most aztán már ő hazudott, nem Fabula János.

Az arany embernek hazudni kellett, mindig hazudni.

Timárnak jó segítségére jött Fabula uramnak ez a meséje. Szokása a magyar köznépnek a maga nagy embereiről, akiket oka volt bámulni, mintha nem elégelné meg a bámulat rendes okait, még meséket is költeni, amiket a kigondoló maga is elhisz, s végül a közhit a valószínűség vonalára emel.

Már ezentúlra volt Timárnak ürügye a titokteljes eltűnésre; s ha ez elrejtőzés alatti idejéről netaláni kérdezősködésekre olynemű ámításokkal áll majd elő, amiknek valótlansága kiderülhet, mindenki oda fogja magyarázni titkolózását, hogy a kegyes hazugságok egy gyöngédséget takarnak el: nem akarja Timéát búsítani azzal, hogy ő oly veszélyes útra vállalkozik, minő a gőzhajózás első korszakában volt még az Amerikába átrándulás.

A mesét lehetett olyan valószínűvé tenni, hogy még Athalie is higgyen benne.

Senkit jobban meg nem csalt Timár, mint Athalie-t.

Ez a nő ismerte a női szívet. Tudta jól, hogy Timéa mit érez, mivel küzd ott belül. És folyton figyelte e lélekharc fejlődéseit. A nő ezzel a fájó szívvel elbujdosik annak a közeléből, aki miatt a szíve fáj, olyan helyre, ahol egy rokonszenves alak nincs+ körülötte, ahol nincs minek örülni, ahol nem ébreszti fel semmi a szenvedélyt, az alföldi pusztára. Ott rideg számvető könyvek közé temeti kedélyét, száraz üzlettel öli el érzelmeit; olyan munkába fog, mely minden szenvedélyt leront, a pénzszerzésbe. Így tesz a nő, hogy szerencsétlen szenvedélyét elkábítsa.

Ha a nő képes erre, hogyne tenne hasonlót a férfi? Nem sokkal inkább illik-e ahhoz, hogy fájó szívével ő is egy másik pusztára menjen, a tengerre, – s ő is a pénzszerzés jégvermébe temesse el mindazt, ami lelkének meleget ád?+

Hogy jöhetett volna Athalie arra a vakmerő gondolatra, hogy éppen a férfi volt az, ki szíve halálos betegségének már gyógyszerére talált, s mikor itthon nincs, akkor boldog.

Mit adott volna érte Athalie, ha ezt a titkot tudhatta volna!

Hanem hát a senki szigete körüli nádas nem beszél, mint Midás király borbélyának nádja.*

Athalie-t a sárga irigység epeszté, mikor e megoldhatlan talányon évődött.

Timár és Timéa otthon is a világpéldányai+ voltak a boldog házastársaknak.

Timár kincseket érő drága ékszerekkel halmozta el Timéát, és Timéa felrakta azokat, mikor a világ előtt megjelentek; akart ragyogni velük.

Mi hirdetheti fényesebben a férj szerelmét, mint a nő gyémántjai?

Athalie elmerengett rajta.

Vajon valóban azon emberek közé tartoznának Timár és Timéa, akiknél abból áll a szerelem, hogy gyémántokat adnak, s azokat elfogadják? Vagy vannak emberek a világon, akik tudnak nem szeretni s mégis boldogok lenni?

Athalie még folyvást Timéára gyanakodott, és nem Timárra.

Timár pedig alig várta már, hogy a tél elmúljék, s nyíljék a tavasz.

No természetesen, hogy a malmok ismét megkezdhessék működésüket; hisz az üzlet emberének mindig ezen jár az esze.

A lisztüzlet+ az első évi siker után még nagyobb erővel lesz folytatva.

Hanem ez évben már rábeszélte Mihály Timéát, hogy ne rontsa az egészségét az üzlet vezetésével; azt majd ügynökeire fogja bízni, Timéa pedig menjen el a nyári idény alatt valami tengeri fürdőbe, ahol idegbántalmai enyhülni fognak.

Hát ő hova megy? azt nem kérdezte tőle senki. Hihető volt, hogy ismét átmegy Dél-Amerikába, s ismét valami olyan kegyes hazugságot fog mondani, hogy Egyiptomban vagy Oroszországban volt.

Ő pedig sietett le az Al-Dunára.+

Amint a nyárfák hímvirágai fakadni kezdtek, már nem volt otthon maradása; a csábító kép minden álmát betöltötte, minden gondolatját fogva tartá.

Meg sem pihent Levetincen, ügynökének, tiszttartójának adott olyan általános utasításokat, amik felől azok tehettek, amit akartak. Éjszakára lement Golovácra, hol érdemrend díszítette esperestje+ lakott; ahhoz szállásolta be magát.

Késő este érkezett meg az esperest+ lakához; a konyhán keresztül ment be hozzá; a konyhában a pattogó tűz mellett csinos fiatal hölgyalak sütött-főzött, a szobában pedig, hol a kalugyert egyedül találta, két teríték volt föltéve az asztalra.

A tisztelendő úr nagyon barátságosan fogadta úri vendégét, s sietett neki legelőször is az érdemrendéhez gratulálni; azután engedelmet kért tőle, hogy kinézhessen a konyhába, s érdemes vendége kedveért intézkedéseket tehessen.

– Mert „mi” különben igen takarékosan élünk.

– „Mi?” – kérdezé Timár tréfásan.

– Ej, ej, ej, ej, ej! – monda+ a kalugyer, megfenyegetve ujjával vendégét. Ne légy hát olyan gonosz ember.

A házigazda megtette intézkedéseit, visszajött; hozott jóféle szerémi bort vendégének, s addig is, míg a vacsora elkészül, biztatta a kvaterkázásra.

De csak minden kvaterkánál újból megfenyegette őt az ujjával, mintha valami arcáról leolvasott gondolatáért feddené meg.

– Hej, hej, hej; ilyen rossz a világ! Mindjárt szót tesznek mindenért.+ Pedig hát az ember csak ember! Az ember nem tuskó,+ nem kődarab, nem kapubálvány.

Timár menté magát, hogy ő egy szóval sem állította az ellenkezőt.

De a házigazda csak egyre csóválta a fejét; s mentül többet ivott, pedig a jó vacsora közben nagyon sokat ivott, annál beszédesebb lett.

A jó, ízletes vacsorát a csinos fiatal hölgy hordogatá fel, s valahányszor Timár rápillantott, a házigazda mindannyiszor megfenyegeté, és azt mondá, hogy rossz a világ.

– Pedig hát mutassa meg énnekem valaki a bibliából, hogy a rossz világnak igaza van.

Timár egy püspökségért sem vállalkozott volna rá, hogy azt kimutassa.

– Nem volt-e Ábrahám a legkegyesebb és tiszteletreméltóbb patriarcha a világon? Nem volt-e az ő Sárájának hűséges férje? No mondd! És mégis ismerjük Hágár történetét,* ugyebár? No már pedig csak Ábrahám szent ember volt.

Mihály is bizonyítá, hogy az volt.

– Vagy vegyük Jákób+ patriarchát. Először elveszi Leát, akkor beleszeret Rachelbe, azt is feleségül veszi, s kinek jutott valaha eszébe őt bigámiáért beperelni? – Menjünk tovább! Lássuk Szent Dávid királyt. Hány felesége volt neki? Hat. Mind egyszerre. Az sem volt neki elég; elválasztotta Mikhált Paltieltől,* még azt is elvette; beleszeretett Bethsabéba,* akinek már férje volt, Uriás, ezt megölette, az asszonyt elvette! s mind succedált neki! Pedig hát százötven zsoltáron keresztül énekli, hogy ő milyen szent ember! Hát még bölcs Salamon! Az meg éppen négyszáz feleséget tartott. Hát aztán ki kívánhatja azt, hogy valaki bölcsebb legyen bölcs Salamonnál, és szentebb legyen Szent Dávidnál?

A jószívű kalugyer éppen nem sejtette azt, hogy ő most útleveleket oszt vendégének, amikkel az – átúszhatja a Dunát.

Timár csak félnapi járásra volt már Noémihoz.

Fél éve múlt, hogy nem látta őt.

Minden gondolatja el volt telve a viszonttalálkozás képzelmeivel. Égő vágyak üldözték ébren és álmában.

Alig várta, hogy megvirradjon, felkelt már szürkületkor, fegyverét, vadásztáskáját vállára vetette, nem várta meg, míg vendégszerető gazdája felébred; elhagyta a paplakot búcsúzatlanul, s sietett a Duna-parti pagony felé.

Az nagyon jó munka a Dunától, hogy ezt a pagonyt úgy szélesíti évről évre, messze hagyva régi partját; mert ezáltal az elhagyott parttal együtt a huszonöt év előtt odaépített határőrkunyhók is hátul maradtak. Az olyan ember, aki útlevél nélkül akar a Dunán átkelni, az új ligetben barátságos neutrális államra talál.

Timár előre küldé új sandolinját az ismerős halászkunyhóig, ahová gyalog szokott leballagni; ott megtalálta azt, s aztán mint szoká, egyedül megindult a nádas felé.

A sandolin, mint a viza, úgy sikamlott a víz fölött, s ha oly gyorsan röpült, az nem a sandolin hibája volt.

Aprilban járt az idő, tavasz volt már, a fák zöldültek, virágoztak az Osztrova-szigeten. Annál jobban megdöbbenté Mihályt az a látvány, mely az Osztrova-szigeten túl közeledett felé. A senki szigete úgy tetszett, mintha nem volna zöld; mintha le volna égve.

Mentül jobban közeledett felé, annál világosabban láthatta. A sziget északi oldalán rőtbarna volt minden fa.

A sandolin sietve nyomult a nádason keresztül; mikor a parthoz ért, akkor világosan látta Mihály, hogy ott egy egész hosszú facsoport ki van száradva. A diófák azok; éppen Teréza asszony kedvencei. Együl+ egyig kiszáradva mind.

Mihályt lehangolta e látvány. Tavaly ilyenkor virágzó erdő, rózsaberek fogadta itten, most egy kiszáradt erdő. Ez baljós jel!

Megindult a sziget belseje felé, s várta az üdvözlő kutyaugatást. Semmi nesz nem volt.

Aggó kedéllyel bandukolt előre. Az utak el voltak hanyagolva, tele őszi hullott lombbal, s úgy tetszett, mintha madár sem szólna már a szigeten.

Mikor a kunyhó közelébe érkezett, szorongó érzés fogta el szívét. Mi történt az itt lakókkal? Őfelőle történhetett velük akármi. Meg is halhattak, temetetlen is maradhattak; neki fél évig másutt volt dolga: országos ügyeket végezni, szép feleségével ragyogni, pénzt halmozni. A szigetlakókat őrizte addig az ég, ha tetszett őriznie.

Amint a tornác alá lépett, kinyílt az ajtó, s kijött rajta Teréza asszony.

Első tekintete komor volt, ijedtség látszott rajta, azután valami keserű mosoly jelent meg arcán.

– Ah! megérkezett ön már? – monda+ Mihálynak, és eléje sietett kezét megszorítani. S még azután ő kérdezé, hogy miért hozza magával ezt a komor arcot.

– Nincs semmi baj? – sietett viszont Timár kérdezni.

– Semmi sincs! – szólt jámbor mosolygással Teréza.

– Olyan rosszul esett, mikor azokat a kiszáradt diófákat megláttam! – szólt Mihály, hogy komorságát igazolja.

– A tavalyi nyári árvíz ölte ki őket – felelt Teréza –, a diófa attól elvész.

– Hát önök jól vannak mind a ketten? – kérdezé Mihály nyugtalanul.

Teréza szelíden felelt:

– Mi jól vagyunk – mind a hárman.

– Micsoda?

Teréza mosolygott, sóhajtott, és ismét mosolygott. Aztán Mihály vállára tette kezét, s azt mondá neki:

– Egy szegény csempésznek a felesége itt betegedett le nálunk. A nő meghalt, a gyermek itt maradt. Ez a harmadik.

Timár rohant be a házba.

A szoba hátuljában volt egy vesszőből font bölcső, amellett ült az egyik oldalon Almira, a másikon Noémi. Noémi ringatta a bölcsőt, és megvárta, hogy Timár odasiessen.

A bölcsőben feküdt egy kisgyermek;+ két arca oly piros, hogy cseresznyeajkait+ középen összecsücsöríti; alszik, de csak félig behunyt szemmel, két kis kezét arcához emelve.

Mihály mint a megbűvölt,+ állt meg a bölcső előtt. Noémira tekintett; talányoldás volt nézésében, s a talány Noémi arca volt. Valami édes boldogság, valami mennyei öröm látszott ez arcon, felmagasztalva egymással kibékült szeméremtől és szerelemtől. Mosolygott, és lesüté szemeit.

Mihály azt hitte, hogy most mindjárt megőrül.

Teréza karjára tette kezét.

– Nos, nem haragszik ön érte, hogy a szegény csempésznő árváját felfogadtuk? Az Isten küldte őt nekünk.

Hogy haragszik-e érte? De leveté magát a földre; odatérdelt a bölcső mellé; átkarolta azt mind a két karjával,+ s bölcsőstől együtt szorítá magához a benne lakót, s elkezdett hevesen sírni, zokogni, ahogy csak egy férfi könnye omolhat, aki egy tengerét tartogatta szívében a fájdalomnak, s az most egyszerre gátját törte! És ahol érte, összecsókolá az ég küldte jövevényt; kis kezeit, kis lábait; ruhácskája szegleteit, két piros orcáját. A gyermek angyaltorzképeket csinált a csókok miatt, de nem akart fölébredni; egyszer aztán mégis felnyitá szemeit, nagy kék szemeit, s akkor egy percig odabámult a férfi szemei közé, mintha azt mondaná: „hogy kérdez tőlem ez ember valamit!” aztán egyet kacagott, nagyot kiáltva; tán azt mondá: „ugyan mit kérded azt?” s aztán megint lehunyta a szemeit,+ s aludt tovább, és mosolygott tovább, és nem bánta a zápor csókokat arcán.

Teréza nevetve mondá:

– Szegény csempésznő árvája! Még ez+ sem hitte volna ezt!

És aztán félrefordult a szemeit+ törülni.

– Nos, hát énnekem már nem is jut? – szólt Noémi boldog nehezteléssel.

Mihály a térdein csúszott oda hozzá. Nem szólt neki semmit, csak a kezét szorítá ajkához, és arcát odanyugtatá ölébe, és hallgatott.

Olyan hosszan hallgatott, amint a gyermek+ aludt.

Mikor aztán fölébredt a kis lélek, elkezdett a maga nyelvén beszélni. Biz azt sírásnak nevezik. Szerencse, hogy vannak, akik megértik azt a beszédet is.

Megéhezett.

Akkor aztán azt mondta Noémi Mihálynak, hogy most már menjen ki a szobából, mert neki nem szabad megtudnia, hogy a szegény csempésznő árvája mivel él.

Mihály kiment a ház elé. Egész lelke el volt kábulva a mámortól. Egy új csillagzatban képzelte magát, ahonnan az ember, mint egy idegen világgömböt, látja maga alatt az elhagyott földet.

Mindaz, amije ezen a földgömbön volt, ott van már elhagyva, s nem is érzi már a szédületet, mely őt oda visszavonja.

Az az egész+ kör, melyben eddig életpályája forgott, ki van ütve a sarkából; más központ ragadta azt magához.

Új cél, új élet áll előtte; – csak azt az egyet nem tudja, hogy lehetne a régi világból kihalni. Egy más világba átjutni, mielőtt ezt az élő földet elhagyta volna; egyszerre két külön planétán lakni, feljárni a földről az égbe, s az égből visszajárni a földre, ott angyalokkal édelegni, emiatt pénzt számlálni. Ah! ez nem emberi idegek számára való feladat.

Ebben meg kell tébolyodni!

A kisgyermeket nem hiába nevezik angyalkának. „Angelosz” eredetiben azt teszi, hogy „küldött”. Egy más világ küldötte az. Egy más világé, melynek ismeretlen delejes hatása sugárzik a gyermekarcból, gyermekszemből azokra, akikhez küldve lett. A gyermekek szemében van néha bizonyos kék sugárzat, amely bűvölő erővel bír; mely beszélni tud; s azt a színt elveszti a szem, mikor beszélni megtanult az ajk; ez a sajátszerű kék szivárvány csak a gyermekszemekben észlelhető.

Óh! mennyi hosszú órán át elbámulta e kék szivárványokat Mihály, mikor a gyermeket a fűbe leterített kecskebőrre lefektetve, maga is odaheveredett mellé, s nézte annak első játékait, leszakított neki egy-egy virágot, ami után esengett: „nesze: virág!” s aztán volt dolga, míg visszakönyöröghette tőle; mert a gyermek mindent a szájába akar tenni, amit megszeret. És találgatta az első szótagokat, amiket az új ember ajka kimond, mit jelentenek azok? És hagyta neki a bajuszát tépni. És dalolta neki a dajkaéneket, mikor elaltatá.

Egészen mást érzett Noémi iránt most, mint mikor idejött.

Ennek az érzelemnek nem voltak vágyai, csak boldogsága. A szenvedély hevét valami édes, hűs nyugalom váltotta fel. Olyan az, mint a láz után a meggyógyulás gyönyörérzete.

Maga Noémi is egészen megváltozott, mióta legutóbb látta. Más kifejezése volt arcán a gyöngédségnek, a vonzalomnak; valami türelmes szelídség volt kedélyében, amit nem lehet sem eltanulni, sem eltagadni; valami méltóság,+ mely a szemérmes tartózkodással párosul, s a nőt mint egy tiszteletet parancsoló bűvkör sugározza körül.

Timár nem tudott betelni örömével. Napok kellettek neki hozzá, míg elhitte, hogy ez nem álom. Hogy ez a kis kunyhó, félig fából, félig sárból, és benne az a mosolygó nő azzal a gagyogó angyalkával ölében, mind valóság és nem álom!

És azután gondolkozott róla, hogy mi lesz ebből.

Körüljárta az egész szigetet, és töprengett magában a jövendő felől.

„Mit adhatsz te ennek a gyermeknek? – Sok pénzt? – A pénzt itt nem ismerik. – Nagy földeket, uradalmakat? – Ehhez a szigethez semmi földet nem toldhatsz hozzá. – Elviszed magaddal, nagy urat, nevezetes embert fogsz belőle neveltetni? – De nem adják oda ezek a nők. – Őket is elviszed magaddal? – Ha mennének, sem tehetnéd. – Hisz akkor megtudnák, hogy ki vagy, s megvetnének érte. – Ezek csak itt lehetnek boldogok; ez a gyermek csak itt járhat fölemelt+ fővel, ahol senki sem kérdi a nevét.

A nők egy nevet adtak neki: Adeodat (Istenadta), több neve nincs. Hát te mit adsz neki?”

Egy nap, mikor így töprengve járt céltalan bolyongással a szigeten, bozóton, vadvirágon keresztülgázolva, egyszer egy olyan helyre jutott, ahol a targally recsegett léptei alatt. Körülnézett. A kiszáradt diófák szomorú erdejében találta magát. A szép nemes szálfák meg voltak halva, s a tavasz egyetlen lombot nem hozott ágaikra; azok száraz hulladékkal lepték el a földet.

Mihálynak egy eszméje támadt a halott fák sírkertjében.

Rögtön sietett vissza a kunyhóhoz.

– Teréza, megvannak-e még az ácsszerszámok, amiket a házépítésnél használtatok?

– Itt vannak a kamrában.

– Add elő. Egyet gondoltam. Kivágom a kiszáradt diófákat, és azokból építek egy szép házat Dódi számára.

Teréza bámulva csapta össze a kezeit;+ Noémi pedig azzal felelt, hogy összecsókolta a kis Dódi arcát, mintha mondaná neki: „hallod ezt?”

Mihály Teréza arcán a bámulat kifejezését csendes kétkedésnek magyarázta.

– Igen, igen! – erősíté szavait – magam egyes-egyedül fogom ezt a házat felépíteni, senki segítsége nélkül; ahogy a székelyek, az oláhok építenek szép tölgyfákból olyan házakat, mint egy skatulya; a miénk diófából lesz; fejedelmi kastély; az utolsó szeget is magam fogom készíteni,+ s az lesz majd a Dódi háza, ha megnő.

Teréza csak mosolygott.

– Jól van, Mihály, jól van; hiszen én is próbáltam kunyhót rakni egyedül, mint a fecske. Magam vertem össze a falat sárból; magam tetőztem be náddal; hanem már az ácsmunka nem egy embernek való: tudja, hogy az öreg fűrésznek két nyele van; azzal ön egymaga nem tud bánni.

– Hát nem vagyunk-e hozzá ketten? – kiálta föl hévvel Noémi. – Hát nem segíthetek-e én neki? Azt hiszitek, hogy nekem nincs erős karom?

S azzal feltűrte inge ujját egész vállig, hogy karjával eldicsekedhessék. Szép, gömbölyű Diána-kar volt az, domború, idegteljes izmokkal.

Mihály végigcsókolta azt vállától körme hegyéig, s aztán azt mondta, hogy „jó lesz”.

– Óh! mi együtt fogunk dolgozni – monda+ Noémi, kinek eleven képzelme egyszerre megragadta a Mihálytól adott eszmét. Noémi lelkében Mihály gondolatja egyszerre megfogamzott. – Kimegyünk majd együtt az erdőre; a kis Dódinak csinálunk függőágyat egy fa ágára;+ egész nap fogunk dolgozni, te, anyám, kihozod utánunk szilkében az ebédet, s ott eszünk a faragott fára leülve egy szilkéből. Milyen jól fog az esni!

És úgy lett.

Mihály rögtön vette a fejszét, s ment ki a diósba, s hozzákezdett a munkához. Mire egy diófát ledöntött, s azt az ágaitól letisztogatta, csupa hólyag lett tőle a tenyere. Noémi azzal vigasztalta, hogy az asszonyoknak sohasem törik fel a tenyerük.

Amint aztán három fa le volt vágva, hogy egyiket a más kettőre lehetett tenni, akkor már szüksége volt Noémi segítségére. Noémi nem vette tréfára, amit ígért.+ Hozzálátott a nehéz dologhoz; karcsú termetében el nem pazarolt erő volt és kitartó szívósság. A nagy fűrészt olyan ügyesen tartotta, mintha tanították volna rá.

Mihály megérte hát, hogy megtanulja, mi sorsa van a favágónak és a favágónénak, akik korán reggel egymásnak+ segítenek a fát fűrészelni, s mikor a nap delel, akkor kihozzák számukra a szilkében az ételt; a fatörzsre egymás mellé telepednek, a drága jó bablevest az utolsó cseppig elköltik; egy közös korsóból jó friss vizet isznak utána, aztán egy órai pihenést engednek maguknak; a favágóné letelepedik a puha forgácshalomra, a favágó végigheveredik a földön, a favágóné letakarja a férj arcát+ kötényével, hogy a legyek ne háborgassák, amíg alszik, s addig ölébe veszi a kisgyermeket, s mindenféle csodadolgot elkövet vele, amivel kieszközli nála, hogy ne sírjon addig, míg a favágó szunnyad…

S este együtt mennek haza; a favágó viszi a vállán a szerszámjait, a favágóné viszi a gyermeket az ölében haza. Otthon már lobog a tűz a konyhában, a rántásszag messziről üdvözli őket. A gyermeket lefektetik, a napszámosné előkeresi a favágó pipáját, tüzet is hoz rá a konyhából; mikor a gőzölgő tálat behozzák, mellé ülnek, fenekéig iparkodnak, hogy jó idő legyen holnap, s aztán elbeszélik egymásnak, hogy mit csinált ma egész nap a gyerek.

S aztán – nem kérdezik egymástól, hogy „szeretsz-e?”

Mihály belejött+ lassanként a diófagerendák kifaragásába. Jól szolgált kezében az ácsszekerce.

Noémi bámulta ezt nagyon.

– Ugyan Mihály – kérdé egyszer –, mondd meg nekem, nem voltál te valamikor ácslegény?

– De az voltam, mégpedig hajóács.

– S ugyan mondd meg, hogyan lett belőled ilyen nagy úr, hogy nyaratszaka elmaradhatsz a munkádtól, s úgy töltöd az időt másutt? Mert most a magad+ ura vagy, ugye? Nem parancsol veled senki?

– Majd elmesélem azt neked egyszer! – monda+ rá Mihály. De nem mesélte el neki aztán, hogy+ mi módon lett őbelőle olyan nagy úr, hogy itt most fát fűrészelhet hétszámra.

Mesélt Noéminak tapasztalatteljes utazásairól szerteszét a világban; de odáig+ nem ment a mesemondásban soha, hogy saját magáról beszélt volna neki valamit. Elütötte a sürgetőbb kíváncsiságot azzal, hogy a dologhoz látott, s ha egyszer lefeküdt, akkor nem lehetett őt kikérdezni, ahogy asszonyszokás, a menekülni nem tudót ilyenkor kérdőre vonni. Szerencsére a férfinak is adott a gondviselés ez ellen védelmet, azt, hogy ha lefeküdt, elalszik, s nem hagyja magát kivallatni.

Timár a hosszú idő alatt, amit a névtelen szigeten töltött, lassankint rájött, hogy az még sincsen annyira elrejtve az emberek elől, hogy senki se tudna róla.

Egy egész osztálya a társadalomnak ismeri annak létezését; de az nem fedezi azt fel a világnak.

Ez osztály a civilizáció vadembereinek osztálya.

Status extra statum!*

Melynek határainál elszakadnak a társadalom törvényeinek, az egyház rendszabályainak fonalai.

Lakhelyük a két országnak egymástól elzárt határa, Magyarország és Szerbia végvidéke.+ Kedvező tér. Egy szabályozatlan ősfolyam, bozótos szigeteivel, annak a két partja nagy messzeségben ős rengeteggel szegélyezve, melynek törzsei a folyam medrébe düledeznek. Szabad átjárás, csinált országút csak nagy távolban egymástól; a falvak messze elszórva, semmi nagyváros a közelben. A felszínen+ katonai fegyelem, a fenéken+ ős szabadság. A lakosság feladata érthetetlen; egy intézmény, melynek indoka századok óta elmúlt: a határ őrzése. Ki ellen? Az ellenség, a török rég messze tűnt már onnan. Most aztán csak a határvámnak szolgál még a fegyver. Azért aztán a csempészet valódi polgári életmódot képez. Van saját rendszere, iskolája, titkos kormánya: állam az államon kívül.

Timárt gyakran meglepé, hogy egy-egy csónakot, dereglyét talált a sziget fűzfabokrai menedékében kikötve, amit senki sem őrzött. Ha fél nap múlva visszakerült arra a helyre, a jármű már nem volt ott. Máskor egész málha csomagokra bukkant a rekettye között; azok is eltűntek, mire más ízben oda visszatévedt. De mindazok a rejtélyes emberek, akik e szigetet pihenőül választották, szándékosan kerülni látszottak a kunyhó környékét. Jöttek és mentek, anélkül, hogy ösvényt tapostak volna a fűben.

De voltak mégis bizonyos esetek, amikor ellátogattak a kunyhóhoz. Olyankor egyenesen Terézát keresték.

Mikor Almira jelt adott, hogy idegen közelít, olyankor Timár félbehagyta a munkát, sietett a kunyhóhoz, bevonult a belső szobába: idegennek nem volt szabad őt meglátni. Szakállt növelt ugyan, mi arcát elváltoztatá, de mégis jöhetett volna valaki, ki őt már látta a világban.

A társadalom vademberei olyankor látogatták meg Terézát, mikor valami bajuk volt.

Ezek az emberek gyakran járnak olyan helyeken, ahol sebeket lehet kapni: gonosz, mély fegyver ejtette sebeket. Azokkal nem mehetnek az ezredorvosokhoz, mert vallatás lenne a vége. A sziget asszonya pedig ért azokhoz a szerekhez, amik sebeket gyógyítanak, össze tudja illeszteni a törött csontokat, a tátongó sebeket, s ad rájuk hegesztő írt. Azon a vidéken, kivált a török oldalon, nagyon uralkodnak a rosszindulatú fekélyek, pokolvarok;* azokat Teréza egyszerű füvekkel tudja orvosolni, miknek titkát a szükség fedezte fel+ előtte. Ezért felkeresik gyakran a szenvedők, s megőrzik titkait, mert tudják, hogy a tábororvos, gyógyszerész a kuruzslókat üldözni szereti.

A társadalom vadembereinek gyakran peres ügyeik is vannak egymással. Azzal ők nem mehetnek a bíróhoz. Tudják jól, hogy ott vádlót, vádlottat+ kalodába tennék. Eljönnek peres ügyeikkel a sziget bölcs asszonyához, előadják neki az ügyöket:+ s amit az mond benne, az rájuk nézve ítélet, abban megnyugosznak. Legtöbbször vérbosszú a perpatvar tárgya. Teréza ki tudja békíteni a dühöngő pártfeleket, s azok megtartják a kezébe letett békeszövetséget.

Néha egy-egy marcona alak vetődik kunyhójába, emberarckerülő vad tekintettel. Bűnös, kit lelki mardosás üldöz,+ de aki retteg a papjához+ menni lelki malasztért, mert fél a pokoltól, s fél a börtöntől. A sziget asszonya azt is meg tudja gyógyítani. Ád szívére olyan hűsítő balzsamot, az istenirgalom gyógyító tudatát, hogy kibékíti+ őt önmagával.

Néha jön küszöbére üldözött, kifáradt ember, szomjtól, éhségtől tikkadtan: ő nem kérdi tőle, honnan jön, hová megy. Jól tartja, pihenten, üdülten odább bocsátja, eleséggel megrakva iszákját.

Sok ember ismeri őt, akinek hitvallása a hallgatás, s nincs az a titkos szövetség, mely erősebben fűzné mesteréhez a tanítványokat, mint ezeket őhozzá.

Azt is tudja mindenki, hogy pénzt nem talál nála, meg a kapzsiságnak sincs oka rá, hogy ellensége legyen.

Timár meggyőződött róla, hogy olyan helyre jutott, mely körül századoknak kell lejárni, új eszméket ültető munkáikkal, amíg annak és a rajta lakóknak története bele lesz vonva abba a nagy káoszba, aminek világ a neve.

Ő folytathatta faragó munkáját, nem tartva attól, hogy egyszer megtudja valaki odakünn, hogy Levetinczy Timár Mihály, a királyi tanácsos, a földesúr, a milliomos üzér ácsmunkával kontárkodik valami ismeretlen szigeten, s mikor nagy munkájában pihenést tart, akkor meg tollkését veszi elő, hogy fűzvesszőből ernyőt faragjon egy kis féreg számára, egy árva gyermek számára, akinek se apja, se anyja, még csak igazi neve sincsen.

S micsoda örömei vannak itten! Hogy lesi el a legelső szót, amit a gyermek megtanul kimondani. Mint illesztgeti hozzá a parányi ember kicsi kis ügyetlen ajkait, hogy ezt a szót eltalálja:

„Apa!”

Persze, hogy ezt a szót tanulja meg leghamarább.

Azt gondolja, hogy ennek úgy kell lenni. – Hogy ez az ember, aki őrá úgy mosolyog, nem is lehet más.

Mit tudhat ő+ arról, hogy ő szegény csempésznek fia,+ szegény árva, kinek apja, anyja meghalt?

Azután kezdi a gyermek az életet megismerni a szomorúbb oldaláról is. Kezdődnek a gyermekszenvedések. Mikor a foga jön, mennyi aggodalom, mennyi álmatlan éjszaka van miatta! Noémi otthon marad vele a szobában, s Mihály minden órában odavágja a tuskóba a fejszét, s fut haza, megnézni, nem lett-e nagyobb baja a kis Dódinak. Aztán kiveszi Noémi kezéből, s eljárkál vele óra hosszant, és danol neki altató dajkadalt:

 

„Az én babám kis kunyhója*
Többet ér, mint Buda vára…”

 

S ha elaltatta, ha meggyógyította, micsoda nagy diadal ez aztán!

Egyszer aztán annyira volt Mihály a vállalatával, hogy a diófagerendákat öregéből mind kifaragta már. Eddig csak értette a dolgot; de tovább már nem. Hja biz az ácsmesterség is tudomány, s ő nem mondott igazat, mikor Noéminak azt válaszolta, hogy ért hozzá. Nem tudta, hogy mit csináljon tovább.

Az ősz közelgett. Teréza és Noémi már egészen természetes dolognak találták, hogy ilyenkor Timárnak őket el kell hagynia. Hiszen neki is kenyérkeresete után kell látni. Olyan üzlete van, ami nyáron át megy magától, vagy pihen; télen pedig ugyan utána kell látni teljes erővel. Hiszen más kereskedőnél is megszokták már azt. Aztán meg más háznál is megszokták már Timárt így képzelni. Timéa is azt hitte, hogy Mihálynak olyan üzlete van, mely nyáron át távol lenni kényszeríti, akkor lát teljes tudományával az ipar, gazdászat, üzérkedés, kereskedelem után.

Ősztől tavaszig ámította Timéát, tavasztól őszig Noémit. Azzal nem vádolhatta magát, hogy ne lett volna következetes.

Az idén még korábban elhagyta a szigetet, mint tavaly. Sietett haza Komáromba.

Távolléte alatt ismét reményen felül sikerült minden üzlete. Meg egy nagy államsorsjátékban is neki kellett megkapnia az első nyereményt. Valahol ott hevert a fiókja fenekén a rég elfeledett sorsjegy, s ő csak három hónappal a húzás után jött elő vele, hogy a véletlen százezeret+ felvegye, mint aki ilyen csekélységeket számba sem vesz; ami ismét növelte a világ bámulatát. Ennek nem is kell már a pénz, olyan sok van neki.

Mit is kezdjen vele?

Azt kezdte, hogy hozatott a Székelyföldről meg Zaránd vidékéről* híres faragó mestereket, akik azokat a gyönyörű faházakat tudják készíteni keményfából, amik századokig tartanak; paloták! Olyanokban laknak a székely és oláh nemes birtokos urak; a belsejük gyönyörűen+ kifaragva. Ház, bútor, székek, szekrények mind ugyanazon faragó mester munkája, tölgyfából, diófából, gyertyánból; csupa fa minden; egyetlen darab vas nincsen az egészben.+




Hátra Kezdőlap Előre