IV. A rém

A csillagok ragyogtak az égen, a csillagok ragyogtak a jégtükörben, szellő sem zavarta a csendet.

Ekkor Timár Mihályt egy hang üdvözli a háta mögül.

– Jó estét, uram!

A hang, a véletlen szó felriasztja tompa+ merengéséből, a nyitott erkélyről visszatér szobájába, hol lámpáját égve s a kandallót felszítva hagyta. A lámpa és a tűz még világítanak ott benn.

A terem lépcsőre+ nyíló ajtaja előtt a kettős világításban egy alak áll, melynek láttára Timárnak minden idege elzsibbad.

Nem ismeri az előtte álló alakot…

…És mégis tudja, hogy ki az.

Hideg éjszakán, a vak köd közepett, a Duna jegén keresztül szökött ő e rémalak elől…

Egy tengerészruhába+ öltözött férfi. A tengerészöltönyt a tél és a zivatarok ugyan erősen megviselték. A gallér aranyszegélyzete kibomladozott, mintha nem valami tisztességes kormány parancsára, hanem csak valami színpadi látvány kedveért+ lett volna az odavarrva. A posztó zöld színe a vállakon megfakult, s egypár gomb le volt róla már szakadva. A jobb karján pedig egy jókora szakadás fehér cérnával volt összevarrva. A tengerészcipők sem voltak jobb állapotban. Elöl az orraiknál szétvált a varrás, s a meztelen lábujjakat engedte láttatni; egyik éppen valami pokróccal volt bekötve.

A rongyos hüvelyhez éppen hozzá való volt a gazdája is.

Naptól rezesült arc, elhanyagolt szakállal, leborotvált bajusz helyén feltarlózott borosta, aztán egy fekete selyemkendő keresztülkötve a fél homlokon, mely a fél szemet eltakarja.

Ez az alak mondta Timárnak azt, hogy: „Jó estét, uram!”

– Ki az? – kiálta rá Timár.

– Ej, ej, édes apuska, hát nem ismer ön már rám? – szólt gúnyos nyájaskodással az idegen.

– Krisztyán! – suttogá Timár.

– Az, az! A maga kedves Tódorkája. Az egyetlenegy Krisztyán Tódor. A maga kedves kis fogadott fia. Mégis hogy rám ismert szépen.

– Mit akarsz?

– Amit leghamarább akarok – szólt az ágrólszakadt –, ezt a dupla puskát a kezembe keríteni. Mert nehogy eszébe jusson önnek az a szavam, amivel legutolsó találkozásunkkor elváltunk: „ha még egyszer ön elé lépek, lőjön keresztül!” Mivelhogy megmásítottam már a véleményemet.

Ezzel a jövevény felvette Timárnak a fegyverét, mely a szögletbe volt támasztva, s annak mind a két sárkányát felhúzva, leveté magát a kandalló elé egy karszékbe, a fegyvert lövésre készen fektetve végig a térdein.

– Így ni! Mármost beszélhetünk egymással nyugodtan. Átkozottul elfáradtam, s messziről jövök. Az ekvipázsom cserbenhagyott, s egy részét az útnak gyalog kellett hátrahagynom.

– Mit akar ön itt? – szólt hozzá Timár.

– Legelőször is – egy tisztességes öltöző ruhát; mert ez a mostani már nagyon magán viseli az időjárás viszontagságainak nyomait.

Timár odalépett a szekrényhez, kivette onnan saját asztrakánprémes bekecsét, és a+ hozzá tartozó egyéb öltönydarabokat, s mindazokat lerakva a padlóra kettőjük közé, némán rámutatott.

A csavargó fél kezében+ tartotta a puskát, ujját szüntelen annak ravaszán nyugtatva, másik kezével egyenkint fölemelgeté az öltönydarabokat, s műbíráló arcfintorgatással vizsgálta azokat sorba.

– Jó, jó, hanem ebből a kabátból még valami hiányzik. Mit gondol ön? Mi szokott vele együtt járni? A pénztárca. No hát nem igaz?

Timár szótlanul kivette fiókjából oda eltett tárcáját, s azt is odaveté neki.

Az országkerülő elkapta azt fél kézzel; fel is nyitá a fogai segélyével, s aztán végigszámlálta a benne levő pénzt, ezreseket és százasokat.

– No, ez is csak valami! – szólt, odadugva a tárcát a bekecs zsebébe. – Szabad még egy kis fehérneműt is kérnem? mert biz a mostanit már két hét óta viselem, s attól tartok, hogy már majd nem lesz szalonképes.

Timár adott neki szekrényéből fehér alsóruhákat.

– No mármost el vagyok annyira látva, hogy hozzákezdhetek a toalettemhez! – monda cinikus enyelgéssel. – Hanem elébb egy kis magyarázatot kell önnek adnom, hogy majd egyet-mást, amit meg fog ön látni, mikor levetkőzöm, érthetővé tegyek nagyságod előtt. – De hát mi az ördögért nagyságoljuk mi egymást, mikor olyan régi jó cimborák vagyunk? Legyünk pertu!

Timár szótlanul ült le asztala mellé.

– Hát kedves pajtásom – kezdé a szökevény, szemére kötött kendőjét megigazítva –, emlékezel rá, ugye, hogy te engemet nehány+esztendő előtt elküldtél Brazíliába, ugye? Ej hogy el voltam lágyulva akkor, akár egy szivacs! Édesapámnak fogadtalak, s felfogadtam, hogy ezentúl becsületes ember leszek. De te nem azért küldtél engemet Brazíliába, hogy én ott becsületes emberré legyek, hanem azért, hogy ne legyek utadban ezen a hemisphaeriumon. Nagyon bölcsen kiszámítottad, hogy ha egy ilyen romlott vérű fickó, akiben nincs már egy csepp jóindulat, elmegy oda abba a világrészbe, ahonnan az „asszonymérget” idehozták Európába, s beójtották a fehér bőrűekbe, hát okvetlen el kell neki pusztulni. Vagy eldöglik, vagy zsivány lesz belőle; vagy a tenger elnyeli, vagy agyonütik; valahogy csak el lesz téve az útból.

Timár csüggedten hajtotta tenyerébe a fejét,+ s nem tudott a rémnek arcába nézni, hogy ellentmondjon neki.

Az a felülkerült gonosztevő dölyfös gúnyjával folytatá:

– Hát ugye: rám bíztad a sok pénzedet? Mi volt az neked? Polyva! Számítottál rá, hogy majd lopni fogok belőle, akkor megfogatsz, becsukatsz? Egészen úgy történt, ahogy akartad. Egypárszor ugyan megtehettem volna azt is a kedvedért, hogy meggebedjek azokban a drága betegségekben, amiket az Indiákon a fájáról lehet szedni; de csak kilábaltam belőlük, – a te örömödre. Egyszer aztán hozzáláttam teljes erővel a szolgálattételhez; – elloptam a pénztáradból+ tízmillió reist. Hahaha! Tízmillió reis! Azok a tolvaj spanyolok félkrajcárokban beszélnek, hogy annál nagyobbnak lássék az összeg. Az egész alig tesz százezer forintot. Hüh, ha tudnád, minő szép szemeik vannak ott az asszonyoknak, nem is sokallnád értük.+ Azok nem is akarnak viselni egyebet, mint igazgyöngyöt. De illik is a nyakukra! – Hanem hát már ennek vége van. Most itthon vagyunk, s be kell érnünk olyannal, amilyen van. Ha nincs ananász, jó a krumpli.

A fickó még érzékeny ömledezésekhez kezdett.

– Hanem hát az a te ostoba ügynököd odaát, a spanyol, más szempontból fogta fel a dolgot, s engem elcsípetett, a gaz törvénybírák elé állíttatott, s ezek a gézengúzok elítéltek engem ezért az ifjúkori botlásomért, képzeld, tizenöt esztendei gályarabságra. No már mondjad, nem barbarizmus ez?

Timár reszketett.

– Azt tették velem, hogy levetkőztettek szép gavallér ruháimból, s nehogy el találjak tőlük valahogy veszni, egy tüzes vassal a lapockámra sütötték az akasztófa bélyegét.

A szökevény e szónál leveté tengerészkabátját, s szennyes ingét lerántva bal válláról, megmutatá Timárnak a még égő vörös bélyegnyomot lapockáján, keserű humorral nevetve hozzá.

– Látod, elbillogoztak a számodra, mintha csikód vagy tinód volnék, hogy el ne veszhessek tőled. Pedig hiszen én úgysem szököm el tőled, ne félj!

Timár lélekkínzó kíváncsisággal nézte az égetett bélyegnyomot a nyomorult vállán, s nem bírta szemeit elfordítani róla.

– No, ez is megvolt. Akkor odavittek a nyakamnál fogva a gályára, s egy tízfontos vassal a lábamat+ odavasalták a gályapadhoz. Nézd csak, annak is itt van a helye.

Ezzel lerúgta lábáról a rongyos bakancsot,+ s megmutatta Timárnak a bokáján támadt véres+ törést, mely hegedő sebbé mérgesült el.

– Ezt is tőled kapott emlékül viselem – kötekedék a szökött fegyenc.

Timár szemei oda voltak bűvölve a seb rongálta+ lábhoz.

– De hát képzeld, kedves+ cimborám, milyen jó a sors! Micsoda csodálatosak a mennyei gondviselés utai! Hogy vezeti a szegény szerencsétlen szenvedőt véletlenül a nem várt boldogság örömei közé. Éppen arra a padra, ahova engem ilyen kegyesen kipányváztak, volt egy öreg, tüskés szakállú érdemes férfiú szintén levasalva. Ez lett volna nekem tizenöt esztendőre való hálótársam. Csak illő, hogy az ember ilyen hosszú időre eljegyzett mátkájának jól a szeme közé nézzen. Rábámulok, s azt mondom neki spanyolul: „Señor! Nekem úgy tetszik, mintha én uraságodat láttam volna már valaha.”

„Láthattál biz engem, vakulj meg!” felelt rá+ az öreg.

Ekkor megszólítom törökül:

„Effendim. Nem kószáltál te Törökországban valaha?”

„Voltam én ott is. Hát mi bajod vele?”

Ekkor szólok hozzá magyarul:

„Nem úgy híttak téged eredetileg, hogy „Krisztyán?”

Az öreg rám bámult iszonyúan, s azt mondá: „Igen!”

„Akkor én vagyok a te fiad, Tódor! A te kedves+ kis Tódorkád, a te egyetlen magzatod!”

– Hahaha! Képzeld, cimborám! Feltaláltam az apámat, az én rég elveszett apámat a föld túlsó oldalán, a gályarab-padon! A mennyei gondviselés ily csodálatos utakon vezérelte az egymástól rég elszakított apát és fiút egymás ölelő karjaiba vissza. Hahaha! – Hanem kérlek, adj egy kancsó bort, meg valami harapnivalót, mert éhes és szomjas vagyok, s még igen sok érdekes történetet kell elmondanom, ami téged mind nagyon fog mulattatni.

Timár teljesítette a kívánságát, adott neki sonkát, kenyeret és bort.

A vendég odaült az asztalhoz, térdei közé fogta a puskát, s elkezdett falatozni. Oly mohón+ evett, mint egy kiéhezett kutya, s nagyokat ivott rá, pattintva a szájával az ivás után, mint ínyencek szokták, kiknek nagyon jólesett az a korty. És aztán beszélt teletömött pofával:

– Hát mikor így átélveztük a viszonttalálkozás örömeit, azt kérdé+ tőlem a kedves papa, gyöngéden fejemre ütve az öklével: „Hát te, akasztófáravaló, hogy kerülsz ide?” Nekem, természetesen, tiltotta a fiúi tisztelet, hogy hasonló kérdést intézzek az én életem okozójához. Mondám neki, hogy elvertem tízmillió reist egy Timár nevű uraság+ pénzéből. „Hát az hol lopta ezt a sok+ pénzt?” volt rá az öregem megjegyzése. Mondám neki, hogy az nem lopja a pénzét, mert az igen derék, nagy birtokú uraság, kereskedő, földesúr, hajóhadtulajdonos. Az öregem nézete e tárgyban javíthatatlan maradt. „Az mindegy! Akinek pénze van, az azt mind lopta. Akinek sok van, sokat lopott, akinek kevés van, keveset lopott; aki nem maga lopta, annak az apja, a nagyapja lopott. Éppen százharminchárom neme van a lopásnak, s azok közül csak huszonhárom olyan, amiért az ember a gályára kerül.” Látva, hogy az öregemet nem bírom jobb nézetekre vezérelni, nem vitatkoztam vele e tárgy fölött tovább. Akkor aztán ő kérdezte:

„De hát hogy hozott téged az ördög össze ezzel a Timárral?”

Elbeszéltem neki a dolgot.

„Ismertem ezt az urat, mikor még szegény hajóbiztos volt, s maga hámozta a burgonyát a hajókonyha előtt a gulyáshúshoz. Egyszer egy szökevény basát kellett felszaglásznom a török rendőrség megbízásából, s az éppen+ Timár hajóján szökött Magyarországba.”

Ennél a szónál az öregem felhúzta a koponyája bőrét. Hahaha! Olyan mozgékony fejbőre volt, csupa nevetség volt nézni, mikor alá s fel mozgatta; mikor felhúzta,+ a rövidre vágott serték úgy álltak az ég felé, mint a majom szőre.

„Hogy hítták azt a basát?” mordult rám az öreg.

„Ali Csorbadzsinak.”

„Ali Csorbadzsi!” ordított fel, nagyot ütve az öklével a térdemre: azt hittem,+ erre a szóra beleugrik a tengerbe. – Hahaha! Nem lehetett ám a vastól.+

„Te is ismered+ őt talán?”

Erre megrázta az öreg a fejét haragosan, lehúzta a feje bőrét a homlokára, s azt mondta, hogy „folytasd, mi lett Ali Csorbadzsiból?”

Elmondtam neki a dolgot.

„Az ogradinai szigetnél ráakadtam; akkor egy vargabetűvel eléje kerültem a hajónak, s Pancsovánál készen vártuk, hogy elcsípjük; hanem a hajó basa nélkül érkezett meg. Az útközben hirtelen meghalt, s mert sehol a parton nem engedték eltemetni, utoljára is a vízbe temették el. Ezt mind okmányokkal bizonyította be Timár.”

„S az a Timár akkor szegény ember volt?” kérdezé az öregem.

„Akár magam.”

„Mostan pedig milliói vannak?”

„Azokból voltam én szerencsés tízmillió reist elkölthetni.”

„No hát lásd, te ostoba, hogy igazat mondtam; lopta a kincseit. Kitől lopta? Ali Csorbadzsitól. Megölte a basát az úton, s eldugta magának a kincseit.”

Nekem csak szemem-szám elállt erre a szóra. Olyan sápadt lettem – mint amilyen te vagy most, kedves cimborám.

„No nézd, én erre a gondolatra sohase jöttem volna!”

„Hát ide hallgass – dörmögött az öreg; s azzal a fejét a két térdére fektette; mintha most is látnám, hogy sandított felém azokkal a hiúzszemeivel. – Mármost majd én mesélek neked valamit. Én ismertem Ali Csorbadzsit. Nagyon ismertem.+Tolvaj volt az is, mint minden ember, természetesen, akinek sok pénze van. 122-ik és 123-ik tolvaj volt. Ezen sorszám alatt jönnek a kormányzók és kincstárőrök. Rá voltak bízva egy másik tolvajnak a kincsei. Ez a Nro 133, a szultán. Egyszer én megtudtam, hogy a Nro 132-ik tolvaj: a nagyvezér, ki akarja tekerni a nyakát a khazniárnak, hogy amit az innen-onnan összelopott, ő visszalopja magának. Én is a török titkosrendőrségnél voltam. Csak olyan Nro 10, bukott, szökött kalmár. Valami jó gondolatom támadt. Ha én egyszerre a Nro 50-ig fel tudnék avandzsírozni! Odamentem a basához, fölfedeztem+ neki a titkot, hogy ő is benne van már a lajstromban, ami egy csoport gazdag embert foglalt magában, akiket a miniszterek mint összeesküvőket meg fognak zsinegeltetni, s aztán a pénzeiket beseprik szépen; hanem hát mit adsz, ha megmentelek kincseiddel együtt? Ali Csorbadzsi azt mondta, hogy minden kincseinek odadja+ egy negyedrészét, ha egyszer biztos helyen leszünk. „Hja, mondtam neki, én szeretném tudni, hogy mi az a ,minden’, mert én bekötött szemmel nem alkuszom. Én családapa vagyok, nekem fiam van, annak a sorsát akarom biztosítani.”

Hahaha! Az öreg olyan komolyan mondta azt,+ hogy még most is nevetnem kell rajta.

„Fiad van? – kérdé akkor a basa apámtól. – No jó; ha megmenekülök, neki adom az egyetlen leányomat, s akkor+ minden vagyonom a családban marad. Még ma küldd el hozzám a fiadat, hadd ismerem meg. (Teringettét, ha én azt akkor tudtam volna, hogy az a gyönyörű szép fehér arcú hölgy, azokkal az egymást érő szemöldökkel nekem van szánva! Hallod ezt, cimbora? De már erre innom kell egyet bú-elfelejtésül.+ – Megengeded, hogy ezt a poharat őnagysága, a legbájosabb úrhölgy tiszteletére ürítsem ki.)

A martalóc zsivány udvariassággal hörpenté ki poharát,+ felállva.

Azután ismét visszahelyezkedett a karszékbe, s közbe a fogait+ szívogatta cuppanós hanggal, mint aki+ már jóllakott.

– Hát az én apám szépen ráállt erre az alkura. „Abban egyeztünk meg, monda az öreg, hogy Ali Csorbadzsi legdrágább értékeit belerakjuk egy bőrzsákba, azt én magammal viszem egy angol hajóra, s mint gyanútalan ember a málhával együtt akadálytalanul eljutok Máltáig, ott bevárom Ali Csorbadzsit, ki leányával együtt minden málha nélkül távozik el Sztambulból, mintha sétakocsizásra menne, s majd aztán álutakon a pyraeusi öbölben a hidrioták* hajóin elmenekül Máltába. A basa legnagyobb bizalmát ruházta rám. Odaeresztett a kincstárába, egyedül, hogy fel ne tűnjék, ha ő maga megy oda, s rám bízta, hogy válogassam ki, amiket legértékesebbeknek tartok, s azokat rakjam a zsákba. Még most is el tudnám számlálni sorba azokat a drágaságokat, amik kezem alatt lettek kiválogatva. A drága kaméák, az igazgyöngy-sorok, a gyűrűk és boglárok: egy achátszelence, csupa merő solitair gyémántokkal tele!”

„Nem tudtál magadnak egyet eldugni belőlük?” mondám az öregnek.

„Te marha! – förmedt rám –; minek loptam volna el egy gyémántot, Nro 18 tolvaj: mikor az egészet módomban volt ellopni?”

„Ahá! Derék gyerek voltál, öreg.”

„Voltam ördögöt! Marha voltam. Úgy kellett volna tennem, ahogy te mondod. Bár legalább azt az egy klenódiumot* zsebre dugtam volna, ami legjobban megtetszett valamennyi között; a basa feleségének az arcképe, két sor brilliánt közé keretezve......

… Timárnak az arca a hyppocratesi halálmerevedést* fejezte ki e szavak hallatára. A senkitől nem ismert titok egy embernek mégis kezébe jutott. S ettől az embertől nem várhatni irgalmat…

Apám folytatá az elbeszélést.

„Én megtömtem a bőrzsákot, s kihoztam a basához, anélkül, hogy gyanút költöttem volna. Ő még nehány louis d’or-tekercset tett a kincsek közé. Azután egy mesterséges zárral belakatolta+az egészet, a zsák négy szegletét+ pedig ólompecsétekkel foglalá össze. Engem azután elküldött egy gyaloghintóért, hogy látatlanul távozhassam el a bőrzsákkal. Nem telt bele egy negyedóra, hogy visszatértem hozzá. Akkor átadta a zsákot a mesterséges angol acéllakattal, négy ólompecséttel,+ én köpenyem alá vettem azt, s a kertajtón át kiosontam vele a hordszékig. Még útközben is megtapogattam kezemmel a zsák tartalmát, s jól éreztem benne a boglárokat, a gyöngysorokat, az achátszelencét s a louis d’or-os tekercseket. Egy óra múlva az angol hajón voltam, s aztán felszedtük a horgonyt, és indultunk ki az Aranyszarv-öbölbül.”

„És engemet nem vittél magaddal Máltába – feddém én fiúi elkeseredéssel az öreget. – Hát aztán a basa szép leányát ki vette volna el?”

„Eredj, bolond! – kiálta az öreg – kellettél is nekem, akár a basád, meg a szép leánya! Nem akartalak én benneteket megvárni Máltában; hanem azzal az útiköltséggel, amit a basától kaptam, áthajóztam egyenesen Amerikába, s a bőrtarisznya is velem jött. De képzeld: az átkozott! Mikor már biztos helyre értem vele, ahol senki az ördög rám nem találhatott, s ott fogom a bicsakot, s kihasítom a bőrzsák oldalát, hát mi dől+ ki belőle? rézgombok, rozsdás vaspatkók! az achátszelence helyett, tele gyémántokkal, egy cserép tintatartó, s a louis d’or-tekercsek mind megannyi rézpara*-göngyölegek voltak, amilyenekkel a káplároknak fizetik a közkatonák számára való heti pénzt. A gazember tolvaj még engem is meglopott. Ez nem fordult még elő a rubrikámban a Nro 133 között.+ Ennek még numerusa sincs.

– Az öreg dühös volt, csaknem sírt!

„Így rá hagyni magamat szedni a töröktől!+ A tolvaj azalatt, míg én a gyaloghintóért jártam, egy egészen hasonló zsákot tömött meg mindenféle kacattal, azzal eresztett engem a tengerre. Ő meg azalatt elfutott másfelé az igazi kincseivel, s elvitte a tőlem nyert titkot ingyen. De lám, hogy van igazság nemcsak a földön, hanem még a vízen is; mert a nagy tolvaj egy magánál még nagyobb tolvajra akadt, aki őt útközben megölte és kifosztotta!”

– S ez a rendkívüli ember, a nagy tolvajtól kergetett, kis tolvajt meglopott+ főtolvajnak agyontolvajlója, te vagy, az „arany ember”, Levetinczy Timár Mihály, kedves cimborám! – szólt a szökevény felállva és gúnyosan meghajtva magát.

Timár nem mondott neki ellent.

– És mármost beszéljünk egymással más hangon! – szólt Krisztyán Tódor; – de mindig három lépésnyi távolból; és meggondolva részedről, hogy a puska csöve feléd van irányozva.

Timár hidegvérrel nézett a cső űrébe. Ő maga töltötte meg azt golyóra.

– Ez a fölfedezés+ egészen elvette a kedvemet a gályarabságtól – folytatá a kalandor. – Sehogy sem tudtam megbékülni azzal a gondolattal, hogy mi joga van a nagy tolvajnak ideláncoltatni a gályapadhoz a kis tolvajt. Lám, ha Ali Csorbadzsi kincseit+ nem Timár Mihály, hanem az én apám kaparinthatja el, most én gazdag gentleman vagyok, egyetlen majoresco,* s a kutya sem ugat rám azért, hogy az őseim hogy szerezték a nagy vagyont. Csak úgy, mint a mostani bárók, grófok ősei, a raubritterek.* És ahelyett most nekem itt kell megveszekednem a büdös tengervízen. És mindezt miért? Azért, mert Timár Mihály nemcsak azokat a kincseket kapta el az orrom elől, amik nekem voltak szánva, hanem még azt a leányt is, akit nekem kellett volna elvennem: azt a kis pöszke, vad teremtést, aki a puszta szigeten nevelkedett a számomra. Még ezt is Timárnak kellett elkapni előlem, akinek szüksége volt egy szeretőre; mert hiszen azzal a feleséggel csak nem lehetett boldog, akinek az apját megölte, tehát kellett neki mellette szerető. Nehogy+ arany hírének megártson vele, mert az egész világ tiszteli benne az erény mintaképét: hát nem választott magának barátnőt+ a balett, a cirkusz szépségei közül, amiket magamforma jó ízlésű ember az ő helyzetében praeferálna, hanem kikeresett magának egy olyan szegény leányt, aki nem tud semmit a világról, aki nem jön soha az emberek+ közé, akiről ki nem sül soha, hogy Timár úr örömeit osztja. Pfuj, Timár úr! És ezért kellett+ engem tizenöt esztendőre a gályapadhoz láncoltatni?

Csapás csapásra hullott Timár megalázott fejére.

A vádnak sújtó pontjai hiszen egyenkint nem voltak igazak: ő nem „ölte meg” Timéa apját, nem „lopta el” kincseit, nem „csábította el” Noémit, nem „láncoltatta meg” Tódort… és az egész vád a maga összességében mégis oly elháríthatatlan!

Ő álszínt játszott. S most minden bűnbe belekeveredett emiatt.

A szökevény tovább beszélt.

– Mikor a Barra do Rio do Grande do Sul* öblében időztünk, kiütött a hajónkon a sárgaláz. Az apám is megkapta. Ott halódott mellettem a padon; nem vitték el. Az nem szokás. A gályarabnak ott kell meghalni, ahova+ levasalták. Az nekem nagyon kellemetlen helyzet volt. Az öreget egész nap rázta a hideg, káromkodott, s a fogai vacogtak hozzá. Kiállhatatlan volt az öreg a maga káromkodásával, mindig a Szűz Máriát szidta, és magyarul káromkodott. Már miért nem káromkodott spanyolul, az is igen szépen hangzik, hogy a többi társak is érthették volna? S miért szidta a Madonnát? Azt én nem tűrhetem; hiszen vannak férfi szentek elegen, szidja azokat; de egy hölgyet megsérteni jó nevelésben részesült embertől nem gentlemanhez illő magaviselet. Emiatt egészen meghasonlottam az öreggel. Nem azért, mintha azt restelltem volna nézni, hogy haldoklik ott mellettem sárgalázban, ami holnap rám ragadhat róla, s ami nem tartozik a legkellemesebb megdöglési módok közé, de egyenesen csúf szitkozódásai miatt elhatároztam, hogy megszököm tőle. Bárha oly erős kötelékek kapcsolnak is bennünket egymáshoz, mint minket, apát és fiút, én azokat el fogom szakítani. El is szakítottam szerencsésen, három más társammal összebeszélve. Csak azt az időt kellett bevárnunk, mikor az öregem már a halálos agónia félrebeszélési időszakába esik, mert különben azzal fenyegetőzött, hogy ha meg akarok szökni mellőle, hát fellármázza az őröket. Akkor lefűrészeltük éjszaka a láncainkat; a porkolábot, aki észrevette szökésünket, mielőtt kiálthatott volna, beledobtuk a vízbe; azzal eloldtuk a kis csónakot, s nekiereszkedtünk a tengernek. A hullám nagyon magasan járt, a parthoz közel felfordította a csónakunkat. Az egyik társam nem tudott úszni, ez belefulladt+ a vízbe; a másik tudott úszni, de nem olyan jól, mint a cápa, mely utánaúszott. Annak csak a halálordítását hallottam még, amint a „tengeri angyal” egy kapással derékig feltolta a vízből. Magam kiúsztam a partra. Ebből is láthatod, hogy énnekem még van valami dolgom a világon. Te, mint jó kálvinista, én, mint jó müzülmán, mind a ketten hiszünk a predesztinációban. Nem volt kevesebb szándékom, mint hogy visszakerüljek Európába. Tégedet akartalak látni. Most már te vagy az egyedüli apám; a másikat ezóta+ elnyelte a cápa, s legalább annak a hasában biztosítva van, hogy nem jut a pokolba, mert onnan nem veheti ki az ördög. – Hogy mint jutottam ehhez a tengerészgúnyához, azután meg mindenféle+ útlevélhez, útiköltséghez, ami mind szükséges az óceánon járáshoz?+ azt majd elmesélem neked egyszer egy pohár bor mellett, ha ráérünk, hanem elébb végezzük el az üzletünket. Mert hiszen tudod, számadásunk van egymással.

A kalandor megtapogatta a bal szemére kötött selyemkendőt. A rosszul hegedő seb kellemetlen emlék lehetett rá nézve. A nagy hidegben nem volt jó azzal ennyit járni odakinn.+

– Tehát én legegyenesebben ide jöttem Komáromba, ahol rendes lakásodat tudtam, hogy majd ott fölkereslek.+ Nem jöttél még meg a „külföldről,” mondák ügynökeid. Hogy melyik pontján járhatsz a külföldnek, azt nem tudta megmondani senki. Jó, megvárlak, míg hazajössz. S hogy az idő ne teljék hiába, eljártam a kávéházakba, ott megismerkedtem a katonatisztekkel, akiknél egyenruhámnál fogva rögtön kész volt a barátság: aztán eljártam a színházba. Ott megláttam azt a gyönyörű szép úrhölgyet azzal az alabástrom fehérségű arccal, azzal a szenvedő, méla tekintettel: talán kitalálod, hogy kicsoda? Társaságában egy másik szép hölgy szokott mindig lenni. Huh, be gyilkos szemei vannak! Valóságos tengeri kalóz, szoknyában. Ajh, de szeretnék egy olyan zsiványbandának a tagja+ lenni, amelyiknek ő volna a kapitánya, s nem bánnám, ha vagy öt évre egymás mellé láncolnának bennünket a gályapadra.+ No de félre az érzelgéssel! Beszéljünk üzletünkről.+Én hozzáfogtam a „terrenum sondirozásához”.* Egyszer kicsináltam, hogy az öldöklő angyal mellé jussak a zártszéken. Udvaroltam neki, szívesen vette. Kértem, hogy legyen szabad látogatást tennem; akkor úrnőjére utalt, attól függ minden. Én nagy magasztalással szóltam a tiszteletgerjesztő madonnáról, s megemlítém, hogy volt szerencsém családját ismerni Törökországban, s hogy meglepően hasonlít az anyjához.

„Hogyan? – kérdé a szép kisasszony – ön ismerte az asszonyság anyját? Az nagyon fiatalon halt meg.”

„Csak arcképét láttam – felelém – édesatyjánál, ki nekem igen jó emberem volt. Egy csaknem ily halavány, mélázó arc, két sor brilliántból+ alakított kerettel, ami megért százezeret.”

„Ah! ön is látta e szép ékszert? – monda a szép kisasszony. – Nekem is megmutatá azt úrnőm, mikor Levetinczy úrtól ajándékba kapta…”

Timár ökleit szorítá össze tehetlen+ dühében.

– Ahá! Tehát mármost itthon vagyunk! – folytatá a kalandor, kegyetlen mosolygással fordulva a kínzott férfihoz. – Tehát te ajándékba adtad neki, Ali Csorbadzsi+ leányának az apjától+ lopott ékszert!… Akkor a többi is a te kezedbe jutott, mert egy helyen voltak. Akkor nem tagadhatsz semmit… És mármost tehát egyenlő rangunk van, s ha tetszik, tegezzük, ha tetszik, nagyságoljuk egymást; de semmi esetre ne zsenírozzuk magunkat úgy beszélni egymással, ahogy illik!

Timár egész testében bénultan ült ez ember előtt, kinek kezébe adta a sors. Nem volt annak szükség a fegyvert rászegezve tartani: nem volt Timárnak a székről felkelni való ereje sem.

– Hanem te sokáig várattál magadra, barátom, – s én kezdtem nyugtalan lenni miattad. A költségem is elfogyott. Pénzesleveleim, miket gazdag nagynénémtől, az admiralitástól, jószágigazgatómtól és bankáraimtól mindennap kerestem a postán, megfogható okoknál fogva csak nem akartak megérkezni. S amellett akárhová mentem, mindenütt téged magasztaltak. Lángeszű kereskedő, óriási talentum, szegények jóltevője volt a neved. Arról is hírhedett voltál, hogy milyen példás családi életet élsz. Mustrája vagy a férjeknek, akit halála után megégetnek az asszonyok, s porodból minden férjnek adnak be egy szemernyit… Hahaha!

Timár elfordította arcát a világosságtól.

– De talán untatlak is már? No hiszen mindjárt rátérek az üzletünkre. Egy napon nagyon rossz kedvem volt, amiatt, hogy mégsem jöttél haza, s a tiszti kávéházban, hol valaki előhozta a nevedet, bátor voltam némi szerény kétkedésemet fejezni ki az iránt, hogy egy emberben ennyi tökéletesség lehessen felhalmozva. Erre egy goromba fickó pofon ütött. Megvallom, erre az egyre nem számítottam. Úgy kellett a pofámnak, minek járt el a szám? Meg is bántam, mint a kutya, hogy felőled egy tisztelettelen+ szót ejtettem, s a kapott leckét meg fogom becsülni. Többé nem rágalmazlak. Hanem hát jó lett volna, ha csak a pofon mellett maradunk; azt én nem szoktam magamnak feljegyezni. Hanem a goromba fickó még azon felyül+ arra is kényszerített, hogy verekedjem meg vele, a te megsértett jó hírnevedért. Mint megtudtam, ez a bolond ember éppen a fehér arcú madonna imádója volt leány korában, s most az verekszik meg a madonna férjének becsületeért. Ez is olyan ritka szerencse, ami csak teveled történhetik meg az életben, arany ember. – Hanem én köszönöm a szerencsédet. Annak megint csak én adtam meg az árát, kaptam a fejemre egy vágást, végig egész le a szemöldökömig. Tessék megnézni.

A szökevény felhúzta a homlokáról+ a fekete selyemköteléket, mely alatt egy hosszú sebhely látszott meg, elpiszkult tapasszal összefoglalva. A tapasz szélein túlterjedő mérges vörösség mutatta, hogy a seb most is gyulladásban van. Timár borzadva nézett rá.

Krisztyán Tódor újra szemére húzta a takaró kendőt, s cinikus humorral mondá:

– Ez az emlék a Nro III, amit a bőrömön viselek a te barátságodért. No de jól van. Annál több áll a tabella „Haben”-en a számomra. Komáromban ez eset után többé nem maradhattam. A dolog feltűnést okozott, s én könnyen kellemetlen kérdezősködéseknek lehettem volna kitéve, ámbár a mi becsületes táblabíráink felől világ végeig ellappanghat az ember ez országban, amire élő példák vagyunk – mi ketten.

A szökevény büszke volt erre a jó ötletére.

– De hát különben is el akartam menni Komáromból, mert már meguntam, hogy hazavárjalak. Megállj, mondám, tudom én, hogy hol vagy te! Én tudom azt, hogy miféle külföld az, ahol te az ország sorsát intézed. Nincs az semmi ismeretes világrészben, mert az a senki szigetén van. Megyek utánad oda.

Timár ennél a szónál indulatosan kiáltott fel:

– Te ott voltál a szigeten!

Reszketett a haragtól és az ijedelemtől.

– Ne ugrálj, barátom! – csitítá őt a kalandor. – Ez a fegyver meg van töltve, s ha mozdulsz, el talál sülni, és aztán nem leszek az oka. Különben is nyugtasd meg magadat. Az én bajom lett az is, nem a tied, hogy odamentem. Óh! mindig én fizetem meg helyetted a táncmulatságban a belépti díjat. Ez már olyan, mint a tízparancsolat. Te táncolsz, én meg fizetek. Te lefekszel énhelyettem az ágyra, engem meg kidobnak tehelyetted az ajtón. Hogy minek mentem én a senki szigetére? Hát annak, hogy téged ott találjalak. Te pedig már akkor eljöttél onnan. Én nem találtam ott egyebet, mint Noémit, – meg egy kis porontyot. – Ej ej, Mihály barátom, ki nézné ki belőled ezt a hamisságot? – De csitt! – Ne szóljunk felőle senkinek. – Dódikának híják, ugye? Kedves kis okos gyermek. Hogy félt tőlem azért, hogy a fél szemem így be van kötve. Noémi is nagyon megijedt tőlem, az igaz. Csak kettecskén voltak az egész+szigeten. – Mennyire sajnáltam, mikor megtudtam, hogy a jó Teréza mama meghalt. Áldott jó teremtés volt. Bezzeg, ha ő még otthon lett volna, majd engemet is másképpen fogadtak volna. De képzeld, az a Noémi még csak le sem engedett ülni a háznál. Azt mondta, hogy fél tőlem ő is, és Dódi még jobban: csak ketten vannak ez egész tanyán. „No hisz éppen azért jöttem én, hogy legyen valaki, aki megőriz benneteket, egy férfi a háznál.” Közbevetőleg mondva, mit adtál te ennek a leánynak inni, hogy ez olyan szép lett? Igazán olyan gyönyörű teremtés lett belőle, hogy az embernek a szíve megmozdul rá. Ezt nem is késtem neki megmondani. Ekkor aztán igyekezett csunya képet csinálni. Én tréfálni akartam vele. Azt mondtam neki, hogy illik-e a vőlegényére+ ilyen vasvilla-szemeket vetni? Akkor csavargónak nevezett, s azt mondta, hogy takarodjam a házából. Én azt mondtam neki, hogy elmegyek, de ekkor+ őt is magammal viszem, s valahogy át találtam karolni a derekát.

Timár szemei szikrákat szórtak.

– Csak maradj ülve, pajtás: nem a te bajod ez,+ hanem az enyém; akkor ez a leány egy akkora pofont adott az ábrázatomra, hogy az őrnagytól kapottal kétszer felért;+ de a históriai igazság kedveért meg kell mondanom, hogy a másik pofámra adott, mint az őrnagy, s így a szimmetria helyre lett ütve.

Timár arca nem bírta megtagadni valami derengését az örömnek.+

– Ago gratias!* Ez is az enyim volt. Hanem ekkor komolyan megharagudtam ám. Asszonyokkal verekedni nem szokásom. El van ismerve felőlem, hogy a nőnemnek feltétlen+ tisztelője vagyok. De bosszú és elégtétel után vágytam. „No hát megmutatom, hogy azért is velem fogsz jönni, ha itt nem engedsz maradni; majd követni fogod ezt.” Azzal megkaptam a kis Dódit kezénél fogva, hogy magammal viszem.

– Átkozott! – kiálta fel Timár.

– Nonono, barátom! Egyszerre csak egyikünk beszéljen! Majd mindjárt rád kerül a sor, s akkor beszélhetsz még sokat is; de elébb hallgasd végig, amit én mondok. Nem jól adtam elő, hogy csak ketten voltak a háznál, mert hárman voltak; az az átkozott fenevad, az Almira is ott volt, ott feküdt az ágy alatt, s az egész idő alatt úgy tett, mintha rám sem ügyelne. Mikor a gyermek sikoltani kezdett, a cudar dög egyszerre előrohant az ágy alul, anélkül, hogy valaki hívta+ volna, s nekem ugrott. Hanem én is szemmel tartottam a fickót, s kirántva zsebemből a pisztolyomat, keresztüllőttem ő nagy kutyaságát.

– Gyilkos! – hörgé Timár.

– Hjaj, pajtás! Ha csak ez az egy kutyavér terhelné a lelkemet. Aztán a gaz szelindek nem döglött ám meg rögtön attól az egy golyótól. Fel sem vette. Annál dühösebben ugrott rám, keresztülharapta a bal karomat, lerántott a földre, s akkor leszorított, hogy nem bírtam moccanni alóla. Hasztalan igyekeztem a másik pisztolyomhoz hozzájutni; úgy tartott a fogai közt, mint egy tigris. Utoljára Noéminak kezdtem könyörögni, hogy szabadítson meg. Noémi megszánt, el akarta rólam vonni+ a fenevadat. Az annál dühösebben szorította a karomat fogai közé. Végre azt mondta Noémi: könyörögj a gyermeknek, őrá hallgat az eb. Én aztán Dódinak könyörögtem. A gyermek jószívű, megszánt, odajött, átölelte Almira nyakát karjaival. Arra a kutya föleresztett,+ s engedte magát a gyermektől csókoltatni.

Timár szemeit elfutotta a könny.

– Én tehát itt is meg lettem csúfolva! – szólt Krisztyán Tódor, s azzal felgyűrte szennyes, véres ingujját bal karjáról. – Nézd, itt a kutyaharapás sebei a karomon. Mind a négy kutyafog, ahogy keresztülharapta az izmaimat a csontig. Ez a Numero IV-ik emlék tetőled. Egy eleven album az én bőröm, tele a teérted kapott sebekkel; bélyegsütés, lánctörés, kardvágás, kutyaharapás, mind, mind a te baráti emlékjeleid a testemen. Most mondd, hogy mit csináljak én teveled, hogy ki legyünk egymással egyenlítve?

Mikor azt mondta a szökött fegyenc Timárnak: „mármost mondd meg, mit csináljak én most teveled?+” akkor egészen le volt vetkőzve előtte. És Timárnak látnia kellett őt azokkal a borzasztó sebekkel, mikkel fejétől bokájáig meg volt bélyegezve. Ezeket a sebeket őmiatta hordja.

És a lelke is éppen olyan meztelenül állt előtte, az is tele utálatos sebhelyekkel, és azokat is az ő keze verte rajta.

Ez az ember tudja azt jól, hogy Timár ővele csak játszott, mikor Brazíliába oly nagylelkű ajánlattal elküldé; – hogy számított az ő rossz hajlamaira, mikor pénzében sáfárrá tette; – hogy csak el akarta őt tenni lába+ alul. – Ez az ember tudja azt, hogy Timár hogyan gazdagodott meg, s irigy rá érte. – Ez az ember tudja azt, hogy Timár megcsalta Noémit, s megcsalta Timéát, elvette mind a kettőt, s ez az ember most féltékeny és dühös mind a kettő miatt. – Minden emberi rossz indulat elmérgesült+ kelevényként rágódik lelkén. – És most ő ennek az embernek a kezében van, kényre-kegyre. – Még csak anyagi, testi védelemre sem érzi+ magát képesnek vele szemben. Olyan gyöngeség állta el tagjait, mint egy álmában üldözöttét. Ez összesebzett alaknak látása varázsló rontást követett el rajta.

A kalandor tudja ezt jól. Már nem is használja ellenében óvakodó rendszabályait. Felkel, a puskát odatámasztja a kandallóhoz, s félvállról beszél Timárhoz, visszafordított arccal.

– No, most toalettemhez fogok látni. Amíg ezzel+ elkészülök, addig gondolkozzál felőle, hogy mit felelj nekem arra a kérdésre,+ hogy mit csináljak én most teveled?+

Azzal magával+ hozott kopott öltönydarabjait egyenkint behajigálta a kandallóba, azok süstörögve lobogtak fel, lángot vetve a kürtőbe, s azután felöltögette egész kényelemmel a Timártól kapottakat. A kandalló párkányán megtalálta Timár óráját, azt a mellényzsebébe tette, s inggombját az ingelőbe kapcsolgatta. Még arra is ráért, hogy a szakállát megfésülje,+ a tükör elé állva. S amint készen volt, úgy felvágta a fejét, mint aki meg van vele elégedve, hogy no most már egész gentlemannek néz ki.

S azután két lábát szétvetve s karjait mellén összefonva, a kandalló elé állt.

– Nos, barátom, cimborám?

Timár megszólalt:

– Mit kíván ön?

– Ahán, megszólalsz már! Furcsa volna ugye, ha azt mondanám, hogy „fogat fogért, szemet szemért!” Eredj oda, süttesd a hátadra te is az akasztófa-jegyet, vasaltasd oda magadat a gályapadhoz, kergettesd magadat földön, vízen, erdőn, városon keresztül: menekülve cápák elől, indiánok, jaguárok, csörgőkígyók elől, rendőrök elől; – aztán vágasd magadat fejbe+ a feleséged imádója által karddal párbajban; aztán haraptasd keresztül a karodat a szeretőd kutyája által; akkor aztán – osztozzunk meg a maradékon. – No látod, én nem vagyok ilyen kegyetlen. – Nem beszélek többet előtted a sebeimről:+ – ebcsont beforr! Kegyelmesebb akarok hozzád lenni. Alkudjunk meg.

– Kell pénz? – kérdé Timár.

– Az is kell; de arról majd később szóljunk. Egyelőre beszéljünk arról, ami neked is, nekem is közös érdekem. Nekem szükséges egy időre eltűnnöm az ismeretes világból; mert most már nem azért üldöznek, hogy a te pénzedet elköltöttem. A gályapadról való elszökésemet nem engedik ám el, sem a vízbe dobott porkolábot. Azért most engemet egy ideig a te pénzed nem üdvözít, míg a hátamról ezt a bélyeget s a bokámról ezt a békótörést valahogy el nem pusztítom. Az elsőt majd föletetem kis-sár-fűvel,* az utolsón segítenek ásványos lábvizek. Attól nem félek, hogy te üldözőimet nyomomba igazítsd. Annál több eszed van. Sőt szívesen rejtegetnél, eltagadnál, ha keresnének; kiadnál legközelebbi rokonodnak, ha nálad találnának. Ismerlek. Arany ember vagy. Hanem kötve hiszek a komának. Az mégis megeshetnék rajtam minden jó barátságunk mellett, hogy egyszer véletlenül valaki főbe kólint az utcán, vagy az útfélen holmi jószívű zsiványok agyonlőnek, vagy egy barátságos pohár borral arra az útra küld el valaki – amelyen Ali Csorbadzsi eltávozott. Nem, kedves barátom, én nem mernélek felkérni,+ hogy töltsd meg még egyszer a számomra ezt a kancsót, még ha magad innál is belőle elébb. Nagyon fogok magamra vigyázni.

– Tehát mi kell önnek?

– „Önnek”, ugye? Csak nem akarsz velem pertu lenni? Derogál a társaság! Hogy mi kell nekem? Kérdezzük elébb, hogy mi kell a nagyságos úrnak? Tehát a nagyságos úrnak az kell, ugyebár, hogy én hallgassak el mindazokkal a titkokkal, amiket megtudtam? Képes volna nekem ezért százezer frank rente-ot biztosítani francia állampapírokban.

Timár nem is gondolkozott a feleleten.

– Igen.

A kalandor nevetett.

– Nekem nem kell ilyen nagy áldozat, nagyságos úr! Mondtam már, hogy pusztán pénzzel énrajtam segítve nincs. Ilyen bélyegzett embert, ilyen rossz szokásokkal akárhol elcsípnek, s akkor mit ér nekem a százezer franknyi apanázs? Nekem, mint mondám, nyugalom kell és búvóhely, mégpedig jó hosszú időre, s ott kényelmes és gondatlan élet. No hát, nem olcsó kívánság ez?

– Végezze ön, mit akar?

– No hát, elvégzem. Látom, hogy a nagyságos úr türelmetlen. Talán aludni is mehetnék+ már?

E szónál ismét kezébe vette a puskát a kalandor, s a székbe leülve, úgy fogta a fegyvert két kezébe, mintha minden percre+ készen akarna lenni vele a lövésre.

– Tehát nem kérek én most a nagyságos úrtól százezer frank rente-ot, hanem kérem a nagyságos úrtól – a senki szigetét.

Timárt mintha villanyütés érte volna. Ez a szó felzavarta kedélytompulását.

– Mit akar ön azzal?

– Legelőször is egy menedéket, ahova+ énnekem semmiféle nemzet szaglászó kopói nem járhatnak. Azután természetesen azt, hogy nagyságod engemet azon a szigeten mindaddig az ideig, amíg nekem is, nagyságodnak is kívánatosnak látszik, ott időzésem alatt ellásson+ mindennel, amit a testem+ megkíván, mindennel, ami drága és jó.

Timárt most már bosszantotta ez az ízetlen kívánság.

– Ah! ne ügyetlenkedjék ön velem. Kérjen tőlem összeget, bármilyen nagyot. Menjen vele, ahová akar. Használja fel, ahogy tetszik. De azt a szigetet nem adom. Az ostoba kívánság.

– Nem ostoba kívánság az, méltóságos uram. Lássa, annak a szigetnek olyan kiváló jó levegője van, s ez az én Dél-Amerikában megrongált egészségemnek annyira kívánatos. A kedves megboldogult Teréza mamától hallottam, hogy ott olyan füvek teremnek, amik minden sebet begyógyítanak. Diószegi füvészkönyvében* olvastam, hogy még a fazékban fővő húst is képesek összeforrasztani! Aztán nekem a sok izgalom után csendes, kontemplatív életre van szükségem. A szibarita életmód után az aranykorbeli ruralis élvezetek után vágyom. Adja ön nekem, excellenciás úr, a senki szigetét. – Kegyelmes úr! Serenissime!*

A kalandor a felvont puskával a kezében olyan gúnyosan könyörgött.

– Ejh, ön bolond! – monda Timár, kit+ bosszantott az ingerkedés,+ s egyet taszítva a székén, hátat fordított Krisztyán Tódornak.

– Ah! ne fordítson ön nekem hátat, kegyelmes uram. Señor! Eccelenza, Mylord, Durchlauchtigster Herr, Pan welkomozsnye, Mynheer, Monseigneur, Goszpodine! Effendim!* Micsoda nyelven hajlandó ön meghallgatni egy szegény földönfutó instantiáját?

Ez az ízetlen gúnyolódás nem volt előnyére a támadónak. Kisebbítette a rossz igézet benyomását Timárra. Ez kezdett felocsúdni kábulatából. Ahhoz a gondolathoz menekült, hogy itt egy megfélemlett+ emberrel van dolga, aki csakugyan félti a saját bőrét. Bosszúsan szólt oda neki:

– Végezze ön. Nem akarok önnel hosszasan értekezni. Mondjon valami összeget, megkapja. Ha sziget kell önnek, vegyen magának egyet a görög archipelagusban vagy Kínában. Ha üldözéstől fél, menjen Rómába, Nápolyba, Szicíliába, adja ki magát márkinak, legyen jól a Camorrával,* s nem fogja bántani senki. Pénzt adok önnek. A szigetet nem adom.

– Úgy? Hát már olyan büszkén+ beszél velem, kegyelmes+ úr? A vízbe bukott cimbora kezd magához térni az első ijedtségből,+ s ki akar úszni. No megállj, hát majd még egyszer lebuktatlak. Azt gondolod magadban, ugye: „hát csak eredj, te rongyos; keress magadnak valakit, akinek elmondd, amit rólam megtudtál. A legelső tréfa az lesz, hogy elcsípnek, becsuknak, ott felejtenek a kutyalyukban;+ úgy megnémítanak, hogy senkivel sem beszélsz többet. Más emberi dolog is történhetik+ rajtad. Ki fog róla tehetni, ha az útban valaki hátba lő, mikor ártatlanul ballagsz? Ki keresi, ha a kadáveredet kivetette a Duna, magad ugrottál a vízbe, vagy úgy taszítottak bele? És a legrosszabb esetben ki fogja a te mesédet elhinni, te ágrólszakadt, ha én, az arany ember, magasra emelt arccal azt mondom: „nem igaz!” Nekem van pénzem sok. Ha a tanú, ha a vádló olyan bolond, hogy pénzért meg nem engedi magát vásároltatni, majd a bíró, a törvényszék okosabb lesz. Az aranyat a sárból is fölveszik. – Te ilyesmit gondolsz, látom. De hát hallgasd meg, hogy milyen furfangos emberrel van dolgod! Értsd meg végig jól, hogy tetőtől talpig meg vagy kötözve, s tehetetlenül heversz előttem, mint a zsiványoktól megkötözött fösvény, akinek tűrnie kell, hogy töviseket vernek a körmei alá, kitépik szálankint a szakállát, forró faggyút csepegtetnek a bőrére, míg előadja eldugott kincseit. Én is így fogok veled tenni. Majd ha nem állhatod, hát ordíts fel, hogy „elég!”

Timár a kínzott ember halálos kíváncsiságával+ figyelt a fegyenc szavaira.

– Én még eddig senkinek egy szót sem szóltam afelől, amit rólad megtudtam. Becsületemre mondhatom. Azon a kis pletykálkodáson kívül, amit Komáromban kiszalasztottam a számon, semmit sem beszéltem felőled, annak meg nem volt se húsa, se csontja. Hanem mindazt, amit felőled tudok, megírtam, s itt van a zsebemben, mégpedig négy különböző cím alatt s négyféleképp fogalmazva. Az egyik denunciatio a török kormányhoz van címezve, melyben fölfedezem+ előtte, hogy Ali Csorbadzsi miket hozott el magával Sztambulból, ami egy összeesküvő konfiskálásra szánt vagyona, a szultán khaznéját illeti, sőt talán onnan is való; s hogy ezek a kincsek, apám leírása nyomán darabról darabra megnevezve, kinél kaphatók, hogy jutottak annak a kezébe. – A második levélben följelentelek+ a bécsi kormánynak mint Ali Csorbadzsi gyilkosát és kincseinek elrablóját. Ne felejtsd el, hogy hirtelen meggazdagult embernek mindig sok ellensége van. A harmadik iratom szól Levetinczyné asszonyságnak Komáromba. Őneki is megírom, mit tettél az apjával, hogy jutottál anyjának gyémántos keretű arcképéhez és a többi drágaságokhoz, miket neki ajándékoztál. De neki egyúttal még többet is megírtam. Azt, hogy hol vagy te olyankor, mikor otthon nem vagy. A senki szigetének titkos örömeit. A másik nővel folytatott szerelmedet. A csalást, amit rajta elkövetsz. Beszélek neki Noémiról és Dódiról. – Nos, verjek még több tövist a körmeid alá?

Timár melle nyugtalanul zihált.

– No hát, ha nem szólsz, folytassuk! – szólt kegyetlenül a szökevény. – A negyedik levél pedig szól Noéminak. Ebben aztán el van mondva minden, amit ő még felőled nem tud; hogy itt a világban nőd van, hogy te előkelő úr vagy. Hogy őt meggyaláztad, hogy soha övé nem lehetsz, hogy csak kéjeidnek áldozod őt fel, és gonosztevő vagy. – Hát mégsem ordítasz kegyelemért? No hát vegyük elő a forró faggyút. Én olyan+ bolond nem vagyok, hogy ezeket a leveleket a zsebemben+ hordozzam, s azokat teneked valami brávód, ha egyszer lekólinthatott valami félreeső helyen, elvegye, és kezedbe adja. Amint te azt mondod, hogy nem alkuszol, azt mondom: „Alászolgája, örülök, hogy volt szerencsém, ajánlom magamat!” s itthagylak+ egész tisztelettel. Hanem innen egyenesen megyek át oda, ni! Látod azt a kettős tornyot. Az ott Tihany. Ott becsületes barátok laknak. Az egy konvent.* Ott leteszem biztos+ és hiteles helyre a leveleket,+ s arra fogom kérni a perjelt, hogy ha én egy hét múlva e levelekért vissza nem jönnék, juttassa el őket címzeteik helyére. Eszerint engemet hiába+ tennél el láb alul: a levelek eljutnak rendeltetésük helyére. S akkor azután neked nincs többé maradásod ebben az országban. Haza nem mehetsz, mert feleséged, még ha az apja halálaért+ megbocsátana is, nem bocsátana meg Noémiért. A törvényszék vizsgálatot fog ellened rendelni,+ s elő kell állanod rejtelmes gazdagságod keletkezésének történetével. A török kormány is be fog perelni, az osztrák kormány is. Az egész világ megismer. Amilyen arany ember voltál eddig, olyan sár ember fogsz lenni ezentúl. És nem menekülhetsz a senki szigetére sem, mert ott meg Noémi+ fog előtted ajtót zárni. Ez a nő büszke, és hamar átváltozik nála a szerelem gyűlöletté. – Nem, nem! Semmi sem marad fenn számodra+ más, mint szökni az ismerős világból úgy, miként én; eltagadni a nevedet,+ úgy, miként én; lappangva bujdokolni városról városra, úgy, miként én, és rettegni az ajtóhoz+ közelítő lépések zajától, úgy, miként nekem! – Nos, hát menjek, vagy itt maradjak?

– Maradj! – nyögé a kínzott ember.

– Ahán, előadod már! – szólt a fegyenc. – No hát üljünk le még egyszer. S kezdjük megint elöl. Tehát legelőször is ideadod a senki+ szigetét.

Timárnak egy gyönge ellenérve akadt, melyet oltalmára fordított.

– De hiszen a senki szigete nem az enyim,+ hanem Noémié!

– Nagyon helyes az észrevétel. Hanem az én kívánságom megint egészen alapos. A sziget Noémié, hanem Noémi meg a tied.

– Mit akarsz? – kérdé vadul rátekintve Timár.

– No, no, csak ne forgasd a szemeidet olyan nagyon! Hát nem tudod, hogy meg vagy kötözve? Menjünk rendében és sorjában. A dolog így lesz: te egy levelet írsz Noéminak, amit én magam viszek el neki. Ezóta az a csúf fekete dög meggebedt már, s bátran járhatok a szigetre. A levélben szépen elbúcsúzol tőle: elmondod neki, hogy el nem veheted, mert tégedet már korábbi családi viszony kötelez felbonthatatlanul;+ feleséged van, a szép Timéa, akire Noémi bizonyosan emlékezni fog. De megírod neki, hogy sorsáról tisztességesen gondoskodtál, visszahozattad messze más világból egykori eljegyzett vőlegényét, aki igen derék, kitűnő és szép deli ifjú, s aki őt most is kész elvenni, szemet hunyva az eddig történtek fölött. Minden jóval el fogod őket ezentúl is látni; rájuk adod áldásodat, éljenek egymással boldogul.

– Mit? Te Noémit is akarod?

– Hát mi az ördög? Csak nem gondoltad tán, hogy Robinsonnak akarok beállni a te rongyos szigetedre? Nekem kell valaki abban a magányban, aki az életemet megédesítse. Odaát a csömörig jóllaktam a fekete szemű, fekete hajú asszonyokkal: most, hogy Noémi aranyhaját, kék szemeit megláttam, egészen bele vagyok bolondulva. Aztán ő engem pofon ütött, kikergetett: nekem ezt meg kell torolnom. Hát lehet nemesebb viszontorlás,+ mint csókkal bosszulni meg a pofont?+ Én ura akarok lenni ennek a makrancos tündérnek! Ez a caprice*-om most. S hát aztán te mi jogon tagadhatnád meg őt tőlem? Nem vagyok-e én eljegyzett vőlegénye Noéminek, aki őt törvényes nőmmé tehetem, aki becsületét visszaadhatom; míg te el nem veheted őt soha, csak szerencsétlenné teszed.

Óh! ez az ember egyenesen a szívére csepegtette Timárnak a forró faggyút!

– Kívánd tőlem minden vagyonomat! – rebegé könyörgő szóval a kalandornak.

– Hagyjuk azt későbbre. Még rákerülhet a sor. De most legelőször ezt kívánom. Semmit egyebet,+ csupán Noémit. Nem is a tiedet kívánom, csupán a magamét.

Timár a kezeit tördelte kínjában.

– No hát írod azt a levelet Noémihez? vagy elmenjek Tihanyba ezzel+ a négy levéllel?

Timárnak a fájdalom e szót hozta ajkára:

– Óh! a kis Dódi!…

A szökevény hetyke gúnnyal nevetett rá.

– Leszek neki apja; nagyon jó apja fogok lenni!…

… Abban a percben Timár Mihály egy ülő helyéből,+ mint a jaguár, egy szökéssel odaveté magát a kalandorra, s mielőtt az a fegyvert használhatta volna, megragadta őt a két karjánál fogva, egyet rántott rajta előre, egyet taszított rajta hátra, s ettől a lódítástól az ember kirepült a nyitott ajtón keresztül a folyosóra, ott hanyatt vágta magát; feltápászkodott, s mintha még mindig ama veszedelmes lökés mozdereje alatt tántorogna, elbotlott a legelső lépcsőben, s úgy kalimpázott+ alá hörögve és káromkodva a lépcső aljáig.

Odalenn sötét volt, és csendes éjszaka. Az egyetlen ember, aki kettőjükön+ kívül még e téli kastélyban lakott, süket volt, és részegen aludt.




Hátra Kezdőlap Előre