A bondavári uradalom tehát már megvan.
Most még csak a tízmillió beruházási tőke hiányzik.
Azután még egy vasút, mely azt a világpiaccal összeköti.
Lássunk legelőször a tízmillió után.
A bondavári kőszéntelep megéri azt. Még többet is. De ki tud felőle? Ki hiszi el?
Zsurnalisztikai* reklámok, „Beküldetett”*-ek veszteni kezdik már hatásukat. Minden ember tudja ezt a mesterséget.
„Isten áldása Kaulmannál! Ki vesz hamburgi sorsjegyeket?”
Az élcet kezdik érteni. Az utóragban az élc, hogy: „nál” van ugyan, de „tól” nem jön az áldás.
Hanem hát sok új dolog van még a nap alatt.
Mikor Félix azt a szívességet tette Ivánnak, hogy vitt neki egy felügyelőt, beszélgetés közben meglátott az asztalán egy darab szénlapot, melyben valami ujjas növény lenyomata volt látható. Az a Bonda-völgyi tárnából került ki.
– Ah, ez valami ősvilági madár lábnyoma! – mondá Félix.
– Nem – mondá Iván –, ez egy növény levelének lenyomata.
– Nekem is van egy szép kövületgyűjteményem.
– Hát akkor vidd el ezt is hozzá!
Félix elvitte a kövületet.
Mikor azután a bondavári részvénytársulat fellépése közeledett, egyszercsak jön egy nagyon elterjedt német lapban illusztrációval ellátott leírása annak a legújabban talált madárnyomnak, mely a bondavári kőszéntárna mélyéből került elő. Doctor Felicius volt az értekezés alá írva.
„Hadd lássuk azt a madárnyomot!” – kiáltának a tudósok.
A felfedező tudós nevet is adott az állatnak, mely lábnyomait a még akkor lágy (!) kőszénbe nyomva hagyta: „Protornithos lithanthracoides”.
„Hohó! Megállj!” – kiáltott rá egyszerre valamennyi geológ, fiziológ, paleontológ, tanárok, tudósok, ártézikút-fúrók. – Ez nagy szó!”
Egyik csoport tudós azt állította: lehet, másik azt állította: nem lehet.
Miért nem lehet? Azért, mert a kőszénalakulás korszakában még nem voltak madarak, sem emlősállatok, a kőszénben nem találni mást, csak növényi maradványokat, csigákat s nagy csodára egy-egy halat.
S miért lehet? Azért, mert amit nem talált még senki, találhat ezután valaki. Lám, Humboldt* még esküdött rá, hogy nem volt az ősvilágban majom, mert ásatag majom nem találtatik sehol, és íme, azóta már találtak Angliában egy, Franciaországban három ásatag macropythecust*.
Erre a madártagadók tábora újra felzúdult, leszamarazta a madárhívőket; hiszen még hüllők is csak barna szénben fordulnak elő! Hát az anthracothérium* mit vétett? De madárról szó sincs!
Végre miután minden illusztrált lapon keresztül ment a veszekedés, miután felzajdította a német, angol, francia közönséget, a nagy érdeket költött pernek akként vetettek véget, hogy egy öttagú, tekintélyes tanárokból álló választott bíróság küldetett ki a kérdéses kövület megvizsgálására és elítélésére.
Doctor Felicius ezer darab aranyat ajánlott fel fogadásul annak, aki bebizonyítja, hogy az ő madárnyoma nem madárnyom.
A tudósok tribunálja azután megvizsgálván az illető kőszenet, egyhangúlag kimondá a verdiktumot*, miszerint az a nyom semmiféle Protornithosnak sem nyoma, hanem az „annularia longifolia”* levelének lenyomata. Nem is lehet semmi másnak maradványa, mint növénynek, mert ez a széndarab nem barnaszén, de a legtisztább feketeszén, aminek korszakában nem volt még madár.
Doctor Félix Kaulman azután kifizette szépen az ezer aranyat, s megköszönte igen szépen azt a szívességet az egész tudós egyetemnek, hogy a bondavári szént így elhíresztelték az egész világban. Negyvenezer forinttal nem tudott volna ilyen reklámot csinálni. Már most kiabálhatja mindenki, hogy a protornithos humbug! Hanem a bondavári kőszén renoméja tudományosan meg van állapítva.
Tehát közeleg a kedvező időpont, amelyben a vállalatot a börze színpadán debütíroztatni* lehet.
Mert ez a legnagyobb tudomány a világon.
Vannak a börzének derült napjai és borús napjai. Néha teli van villannyal a levegő, birkák fickándoznak a mezőn; másszor meg lehajtja valamennyi a fejét a földre, s nem akar hozzáharapni a szép zöld mezőhöz. Néha bégetve kéri a juhászát, hogy nyírja már meg, nagyon nehéz a gyapja. Másszor meg összedugja valamennyi a fejét, kifelé fordítja a hátulját, s nem hallgat semmi biztatásra. Egyszer-egyszer meg – anélkül, hogy tudná valaki, miért – nekiiramodik a vezérürü s uccu, utána valamennyi. Sem juhász, sem komondor meg nem állítja futásában.
Tehát főtudomány: megtudni, mikor van jó idő a börzén.
Mert néha vannak olyan áldott jó idők, az emberek olyan üdvezülő állapotban, a tárcák, erszények oly túláradó kedélyben, hogy olyankor minden sikerül: még ha valaki a Gellért-hegy felaprózására és elárusítására keresne konzorciumot, arra is találna vállalkozót és részvényeseket. Máskor meg még a török vasúti kölcsönre sem hederítenek.
Tehát egy ilyen, minden füvet megnövesztő szép napon lett feltéve a bondavári kőszéntelep vállalata a bécsi börzén, s a kiírás napján a Kaulman-bankház előtt s a hitelintézet utcájában katonasággal kellett kordont húzni, hogy a tömegesen rohanó aláírók ribillióját valahogy rendben lehessen tartani.
Az aláíró publikum már reggel elfoglalta a kapukat; könyökkel tört magának utat, aki bízott az erejében; a tolongásban bevert kalap, leszakadt kabátszárny számításba nem jött; verbál injúriák* a legnagyobb mértékben, tettleges bántalmazások a második és harmadik fokig fel sem vétettek. Az utcára nyíló ablakok bezúzattak, azokon kiabáltatott be: „Én írok alá tízezret, százezret, milliót! Itt a biztosíték!” Derék tornászok felhasználták testi előnyüket, hogy a szomszédjaik vállára felhágva, onnan felkapaszkodjanak az erkélyre, ott dugják be a fejüket az aláírással boldogított terembe: „Fél milliót!” S midőn végre ütötte a délutáni hatot, s a kapuk bezárattak, a fegyveres erővel szétoszlatott tömegnek, mely nem volt szerencsés az aláíráshoz juthatni, fennen kiáltottak alá az erkélyről: „Az aláírás be van zárva! Óriási túljegyzés. Tízmillió helyett aláíratott nyolcszázhúszmillió forint!”
De hát itt van az a sok pénz ezeknél az aláíróknál?
Dehogy van! Az aláírt összeg tizedét biztosítékul leteszi mindenki másféle értékpapírokban. Pénzt még nem látott a konzorcium.
Azok, akik itt egymás kabátját letépik a nagy tolakodásban, sem pénzbőségben nem szenvednek, sem a szénprodukcióval legkisebb közük sincs, hanem most éppen jó idő van a börzén: lehet nyerni. A bondavári kőszénrészvények parin felül vannak jegyezve; azt a kis nyereséget szeretné minden ember beerszényezni, s nem bánja azután, akármi lesz az aláírt részvényeivel.
Hanem gondoskodva van róla, hogy a fák ne nőjenek az égbe.
Ott áll csatakészen az ellenfél: a kontremin*!
Waldemár herceg az élén a kontreminnek. Egyike a leghíresebb börzefejedelmeknek.
Igen természetes, hogy amit azok az emberek, akik csak rögtön nyerészkedésre írtak alá, a börzére viszik a részvényeiket, s ott kezdik elárusítani: az emelkedés rögtön megakad, az ázsió visszamegy, s lassankint egészen elenyészik. Ha életrevaló a vállalat, ha a részvények szilárd kezekbe jutottak, azután meglehet, hogy ismét felemelkedik.
Hanem ez ellen is talált ki a tudomány valami ellenszert.
Az igazgató tanács választ egy szindikátust*. A megtörtént redukció után a szindikátus rendelkezik afelett, hogy mikor adja át az aláíróknak a részvényeiket.
Ez időközt pedig felhasználja arra, hogy a börzeágenseknek ád valami ötszáz részvényt ajándékba azért, hogy lanszírozzák a vállalatot. Ezek azután gyilkos lármát csapnak a coulissában* s a parquetten*. Verik fel kétségbeesetten a részvényeiket. A certifikátokat* nagy ázsióval ragadozzák ki egymás kezéből: hanem még részvényt nem lát a börze. Hanem a kurzus jegyzi szépen a „pénz” és „áru” rovatokat.
A tapasztalt emberek tudják, hogy ez csak színpadi háború, hogy aki igazi pénzt akar adni, kaphat annyi részvényt al pari a kútfőnél, amennyit csak parancsol; s a kontremin csak leskelődik, hogy mikor csapjon az azsiotőrök* közé, mikor verje le egyszerre parin alul a vállalat részvényeit, hogy azután akkor vásárolja őket össze csúf áron, s azután nőhetnek megint felfelé.
Aki azután ebben a játékban elhull, az a szegény jégre táncolni ment apró tőkepénzes, akinek kiénekli a fiókjából a keveset kamatozó kis tőkéjét a nagy bacchanáli zaj az aranyborjú* tiszteletére, s aki besompolyog a bizonyos nyereségre, s mikor azután fellobban a kontremin, nagyot húznak a hátára, otthagyja a részvényeit, a differenciáit, mint a rák a lábát, s szalad haza, és hálát ad az Istennek, hogy legalább a csizmáját megmentette.
Ez már így megy.