Evelina sajátságos divat idején érkezett Párizsba.
Akkor volt ez, amikor Eugenia császárné* letette a krinolint, s monsignore* Chigi*, a pápai nuncius kedvéért meghagyta udvarhölgyeinek, hogy az elfogadáson mindannyian nyakig érő ruhákban jelenjenek meg.
A rossznyelvű világ és megromlott hírlapirodalom azt a megjegyzést tevé rá, hogy ez nem is igen volt kedvére a magas nuncius úrnak.
A krinolin-letevés epochális dátuma még ugyan nincsen a naptárban a vörös betűs napok közé jegyezve, hanem arra mindnyájan emlékezünk, hogy ez esemény valódi üdvös forradalmat (hogy ne mondjam: restaurációt) idézett elő az egész hölgyvilágban.
Sötét színű ruhák, felül nyakig felmenők, alul szűkek, feszesek jelentek meg a közhelyeken; fekete ékszerek, nagy láncok, olvasószerű kőszén-gyöngysorok kereszttel a végükön jöttek divatba.
És a külső divattal a belső kosztüm is összhangzásba hozatott. A jó ízlés templomba járt, prédikációt hallgatott. A hölgyközönség tanult eleganciával fohászkodni és imádságos könyvbe sütni le szép szemeit.
A bűnbánat s a világ romlottsága feletti elszomorodás még intenzívebb hatású tényekben is nyilatkozott.
Az elegáns úrhölgyek elkezdtek kegyes adakozásokat gyűjteni magasztos célokra, minők a Szentszék védelmére* toborzott lelkesült vitézek felpénze, elítélt igazhitű kegyes újságírók pénzbírságának helyrepótlása, székhelyeikből az istentelenek által kizavart buzgó főpapok prófétai ellátása, mely magasztos célokra a leghírhedettebb szépségei a szalonoknak és színpadoknak nemcsak ismerőik körében gyűjtötték a szeretet adományait, hanem annyira vitték a kegyességet és alázatosságot, hogy kiálltak a templomok ajtaiba persellyel, s a templomlátogató közönségtől szedték be a kegyeletes filléreket.
Kaulman úr soha kedvezőbb időszakot nem választhatott volna Sámuel apát nagyszerű tervének realizálására.
S ezen kedélyszínezete a párizsi divatvilágnak Evelina lelkületével egészen összetalálkozott.
Párizsba érkezte után néhány napra nyomorék testvére meghalt. Valami híres orvos olyan műtétet vitt rajta véghez, amitől meggyógyult örökre.
Evelinát nagyon elszomorítá e veszteség. Úgy érezte, hogy most már senkije sincs, akiért éljen.
A meghalt nyomorék kopott mankóit ott tartotta budoárjában, kétfelől a pipereasztalhoz támasztva, s minden héten kétszer kikocsizott a temetőbe friss koszorúkat vinni sírkeresztjére.
Őt tehát egészen szíve szerint ragadta magával ez a vezeklési divat.
Sokkal örömestebb énekelte a templomban Mozartot és Händelt, mint az operaházban Verdit.
Sőt egyszer arra is elhatározta magát, hogy egy kegyes hangversenyt rendez saját szalonjában magas belépti díj mellett, melynek jövedelméből valami nagyon kegyes cél fog előmozdítást szenvedni. Talán valami zuávcsapat vagy más afféle. Bizonyosan nem tudom. Majd kiderül, hogy miért nem tudom.
Mikor legjobban töri a fejét a program készítésén, berohan hozzá minden bejelentés nélkül, nagy szeleburdisággal az ő régi kedvenc bohó pajtása, Árpád.
Evelina rögtön lecsapta a tollat kezéből, eléje futott kacagva és átölelte.
– Ah, maga nagy bohó! Hát hol veszi magát itt egyszerre?
– Járok a mesterségem után – szólt Árpád nevetve. – Nézem, hová tehetném le a cimbalmomat, hogy egy koncertet adhassak.
– Soha jobbkor! Mintha csak híva lett volna. De hát hogy akadt rám?
– No, ugyan nagy mesterség önre ráakadni! Ha a színlapon meg nem találnám a nevét, meg kellene látnom a St.-Eustache affiche-jein*.
– Hát hallott már engem?
– Mind a két helyen. A színpadon is, meg a templomban is. Hanem mondhatom, hogy ez utóbbi helyen nagyon drága az entrée*. Amíg az operában megkaptam önt tizenkét frankért, a templomajtóból el nem eresztett az a pénzszedő hercegasszony húsz frankon alul.
– Óh, maga nagy bolond! Hogy engem megkapott tizenkét frankért! Már micsoda kifejezés az? Majd megkapom én magát mindjárt! Mennyiért kapható?
– Az a kérdés, hogy mire?
– No nézd a kis csacsit! Hisz csak nem kávédarálásra akarom elfogni? Mennyiért zongorázik egy este?
– Önnek egy szép kézszorításért, másnak ötszáz frank szabott ár.
– De hátha jótékony célról van szó?
– Arra sem ingyen, sem pénzért!
– Nono! Micsoda beszéd ez? Maga cinikus ember! Hát senki iránt sem érez részvétet? A szegényekért nem tenne semmit?
– Nekem van egy szegény asszonyom, akinek én mindennel tartozom: az az anyám. Minden garas, amit másnak adok, a világ legigazságtalanabbul kifosztott szegényétől van elvéve: az anyámtól. Adja vissza a világ az anyámnak azt, amit tőle elraboltak, s én a világnak adom mindazt, amivel bírok. Addig mindenem az anyámé.
– No, maga anyámasszony katonája. Hát megkapja az ötszáz frankot, hanem valami szép szent szimfóniákat kell zongoráznia. Liszt miséjét vagy Händel* oratóriumát.
– Mit? Talán bizony valami római zuávtoborzó koncert készül?
– No, igen! Én rendezem.
– Én abból nem eszem.
– De hát miért nem?
– Miért? Azért, mert én Garibaldi ellen nem muzsikálok.
– Óh! Maga hallatlan ostoba gyerek! Hogy nem muzsikál Garibaldi ellen!
– Nem! Nem! – tüzelt a fiú, s hogy nagyobb nyomatékot adjon ellenkezésének, felszakította mellényét a keblén, s azt kétfelé nyitva odamutatta Evelinának.
– Látja ezt?
Vörös ing volt azon.
Evelina féktelenül nevetett azon.
– E bizony vörösinges lett! Még megérem, hogy maga is elmegy garibaldistának.
– El is mentem volna régen, ha az anyámat nem nézném.
– Hátha azután ellőnék a kezét, akkor mit csinálna?
– Beállnék valami úrhölgyhöz házikoldusnak. Valaki csak eltartana.
Ekkor Evelina egyszerre sírva fakadt.
Árpád el nem tudta gondolni, hogy mi lelte.
Odament hozzá, kérlelte, vigasztalá, kérdezte, hogy megbántotta-e valamivel, míg végre kizokogta a hölgy:
– Lássa, a szegény Jánoska meghalt. Itt vannak az asztalom mellett a mankócskái.
– No, azt igazán sajnálom. Sok derült órát töltöttünk szegény fiúval.
– Ugye, ön is szerette? Lássa, nekem olyan üres most a világ, hogy nem hallom mankói kopogását a lépcsőimen. Nem tudom, hogy miért élek még. Úgy szeretnék valami olyan emberért élni, aki nem tud magával jól tenni, csak ha én ápolom. Képzelek magamnak valami festőt, aki elvesztette szeme világát, valami zenészt, aki elvesztette jobb kezét, valami nagy politikai hőst, akit üldöznek, s nem hagyhatja el a szobát, s akinek én volnék mindene, jóltevője, kenyérkeresője. Menjen ön Garibaldihoz!
És azután nevetett ő is.
– De hát beszéljen arról, hallott engemet énekelni? Nos, mit szól hozzá?
– Ha úgy tudna ön énekelni az ördögöknek is, mint az angyaloknak tud, akkor ön igen nagy művésznő volna.
– De mit ért ön az ördögök alatt?
– No, azt tudni fogja ön pater Anselme prédikációiból, hogy a színház az ördögök zsinagógája.
– No!... óh! Ön goromba paraszt! Hát nem tudja, hogy én színésznő vagyok?
– Ezer bocsánat! Én azt hittem, hogy ön nappal apáca-fejedelemasszony s csak este színésznő. Hallja! Ez nem volna rossz hivatal.
– Menjen! Maga nagy bolond! Hát miért tart engem apáca-fejedelemnőnek?
– Nem annak van-e öltözve?
– Én csak a vezekléshez vagyok öltözve. Ön is istentagadó! Gúnyt űz a kegyességből!
– Nem én, madame! Sőt elismerem, hogy szürke és fekete selyemben járni nagy vezeklés, lesütött szemmel kokettírozni nagy bűnbánat, húszfrankos tengeri rákot enni nagy böjtölés. Én még azt is elhiszem, amit a párizsi nőkről híresztel a kegyes világ, hogy azért viselik most a magas ruhákat, mert a középkori divat szerint ők is végigkorbácsolják a hátaikat a flagellummal bűnbánatból, s annak a nyomait takargatják.
– Ah! Az nem igaz! Azt nem tesszük! – tiltakozott Evelina.
– Én nem tudom. A világ azt beszéli. Ez nagyságtok titka.
– De nem igaz! – heveskedék Evelina. – Mi nem korbácsoljuk a hátunkat. Nézzen ön bár ide!
S azzal lehajolva Árpád előtt felemelte hímzett gallérkáját, hogy az odaláthasson, egész öntudatlan szeleskedéssel.
Árpád pedig elpirult, s nem nézett oda.
Valóságos gyermek mind a kettő!
Árpád azután kalapját vette, s tréfásan mondá Evelinának:
– No, csak énekeljen ön össze egy csoport zuávot Merode* úrnak, majd mi meg Garibaldival széjjelmuzsikáljuk őket.
Azzal otthagyva jegyét lakása címével Evelinánál, eltávozott a szeleburdi.
A másik szeleburdi csinálta tovább a kegyes programot.