De mindannyi üdvözlő és hálálkodó irat között, amiket Iván kapott, legérdeklőbb volt az, melyet Bondaváry Angela grófnő írt neki saját kezűleg.
A grófnő elmondott neki őszintén mindent, ami utolsó találkozásuk óta történt.
Hogy férjhez ment Salista őrgrófhoz, és nem volt boldog.
Hogy nagyatyját, Tibald herceget Salista erőltetésére gondnokság alá vették, s ennek az lett a következése, hogy az egész bondavári dinasztia nagy vagyona csőd alá került.
Meg kellett ismerkedni a szűkölködés napjaival.
Theudelinda grófnő szerződött jövedelme is elmaradt a bondavári uradalomból.
A grófnőknek össze kellett húzni háztartásukat.
E balhelyzet sok régi barátot az igazi arcával mutatott be nekik. Többek közt magát Salistát. Az elment Mexikóba ezredesnek.
Ekkor jött Iván megmentő vállalata.
Ez kiüté legelébb is Waldemár herceget a diadalszekérből.
Azután felemelte Tibald herceg kárba veszett millióját, mely a bondavári részvényekben feküdt.
Ezután Tibald herceg kibékült unokájával.
Kiszabadult hitelezői körmei közül, s viszonyai rendezve lesznek.
Theudelinda grófnő is kapja rendesen elmaradt birtoki haszonbérét.
A semmivé lételre ítélt nagyúri család megmenekült és újra él.
És életét köszöni egy fakó tudósnak, akit...
Itt megszakítá a levelet Angela grófnő.
Hanem mikor már a neve alá volt írva, még egy utóirat következett.
Az ebből állt:
„Küldjön nekem választ e levelemre. Csak egy sort kérek. Csak ennyit írjon: »Én önnek megbocsátok!«”
Iván rögtön válaszolt a grófnőnek.
Megírta neki, hogy igen köszöni, ha még róla megemlékezik. De őneki valóban semmi sem jut eszébe, amit a grófnőnek meg kellene bocsátania. Ellenkezőleg: igen nagy hálával emlékezik mindazon szíves jóindulatra, amivel őt a grófnő elhalmozta.
A levél iparkodott udvarias lenni és hideg.
Hanem erre egy új levele érkezett Angela grófnőnek. „Ne kérdezze ön, mit vétettem ön ellen, mit nem – így szól a levél. – Elég, ha én tudom. Nem ön tesz nekem szemrehányást, de saját lelkem. Annak kell megnyugtatás. Feleljen ön nekem őszintén, megbocsáthat-e valaha! Nekem nem úgy kellett volna önnel bánnom, ahogy tettem!”
Iván újra válaszolt a grófnőnek.
Most már hosszasabban írt.
Elmondott neki rejtelmeket, vallomásokat, miket senki sem hallott még tőle. Nyugtassa meg a lelkét grófnő! Őt meg nem bántotta soha. S előtte a grófnő alakja most is azon magasban állt, amelyben állt az első pillanattól fogva.
Arra azután egy harmadik levelet is kapott a grófnőtől.
„Uram!
Írja ön nekem ezt a sort egy papírra:
Bondaváry Angela. Én önnek szívemből megbocsátok.
Ha teheti?
Egyebet semmit.”
Iván azután megírta neki ezt a sort – és egyebet semmit.
– – – – – – – – –
Egy este Iván lakása előtt egy utazóhintó és egy másik szekér állt meg. Iván akkor már a részvénytárna igazgatói épületében lakott földszint.
A kapus néhány szót váltott a hintóban ülővel, s azután két látogatójegyet vitt be Ivánhoz.
Iván meglepetve olvasá e neveket:
„Bondaváry Theudelinda grófnő.”
„Bondaváry Angela grófnő.”
Sajátságosnak találta, hogy a férj neve nincs mellékelve az utóbbihoz.
Iván mondá a kapusnak, hogy vezesse be a hölgyeket, készen áll elfogadásukra.
Mit akarhatnak tőle? Minő kínos megpróbáltatásnak vetik még alá szívét? Hisz ő nem bántotta őket soha. Mindig csak jót akart, jót tett velük. Miért nem hagyják már nyugodni?
Az ajtó nyílt, s Iván maga elé látott lépni „egy” hölgyet.
Egész gyászban volt, még arca is sűrű gyászfátyollal beburkolva úgy, hogy az arcához tapadó krepon mint egy szobrot, takarta vonásait.
Ez Theudelinda grófnő volt.
Hosszú, kettős gallérú útiköpeny volt rajta, az is fénytelen, fekete; amint Iván eléje sietett, a felső lebernyeg alul kiemelkedett egy fekete kesztyűs kéz, s ujja hegyeit nyújtá Iván elé; Iván ajkához érteté a fekete ujjhegyeket.
– Üdv önnek! – suttogá a fátyolos alak.
– Hol az őrgrófné? – kérdezé Iván szorongva.
– Mindjárt itt lesz: De nehezen tud jönni.
Iván a pamlaghoz vezeté a delnőt s kérte, hogy foglaljon helyet.
– Ne menjen eléje! – szólt a grófnő. – Idetalál ő magától is. Ön szívesen fogja őt fogadni, nemde?
– Óh, grófnő!
– Semmi frázisok! – vágott eléje a delnő. – Nem azért jöttünk önhöz. Nem szépeket mondani, udvariasságokat kicserélni. Mi rideg követeléssel jövünk. Egyszerű a felelet: „Oui ou non!”* Angela itt akar maradni!
– Itt? – szólt megdöbbenve Iván.
– Igenis itt! Ijedjen meg! Itt az ön közelében. Örökké! Mindig itt lenni. Önnel együtt lakni. Önt soha el nem hagyni. Ezt kívánja, s joga van hozzá!
Iván egyre jobban bámult.
Künn a folyosón ezalatt nehézkes léptek közeledtek, több férfi topogása hangzott. Azután ismét nyílt az ajtó, s négy tárnalegény behozott rajta egy érckoporsót, annak a közepén vert ezüstből egy fehér koszorú volt, mely a bondavári címert köríté, s a koszorú alatt arany lapidár betűkkel e név: „Bondaváry Angela”.
A koporsót odatették a nagy tölgyfaasztalra.
Iván, mint a szobor, mozdulatlanul állt a névre és a koszorúra szegezve szemeit.
Theudelinda felállt és megfogta Iván kezét.
– Itt van Bondaváry Angela grófnő, és kér öntől, Bondavár urától ősei kastélyának sírboltjában egy kicsiny kis helyet, egy kis nyoszolyát, ahol várhassa a minden kiszenvedett nők vőlegényét, a Jézus Krisztust.
– Hogy lehet ez? – rebegé Iván meghatottan.
– Hogy lehet? Igen könnyen. Dobjon egy rózsát a tűzbe, s kérdezze két perc múlva, hogy lehetett belőle hamu. Még hallottam a kacagását. Igen víg volt éppen. Bosszantották. Nevetett rajta. Közel ment a kandallóhoz. A másik percben sikoltását hallottam, s lángokban állt előttem.
– Megégett! – kiálta fel Iván összecsapott kezeit arcához emelve.
– Olyan gyémántot még nem látott ön elégni.
– Hát nem volt senki közel, aki segélyére sietett volna?
– Senki közel? – kiálta föl a delnő. – Hát ki az a senki? Hát nem riadt ön fel a fekhelyéről, éjfél után egy órakor, mikor ezt a kiáltást hallotta: „Iván, segíts!” Nem hallotta nevét kiáltani? Nem látta maga előtt végigfutni ezt a lángbaborult tüneményt? Egy angyalt a pokollal testén! Hol volt ön akkor, hogy odaugrott volna hozzá, egy szőnyeggel elfojtotta volna égő öltönyeit, karjaival, kezeivel átölelte, itt tartotta volna, erőszakkal visszavette volna a halál kezéből? Ön az a „senki''! Most azután itt van ez a másik, azt mondja: „Most már én is senki vagyok. Legyünk ketten”.
Iván szívét vasmarokkal szorítá össze valami névtelen fájdalom.
– Két napig szenvedett emberfeletti kínokat! – mondá Theudelinda. – Ha rágondolok: őrült vagyok, pedig mindig rágondolok. Utolsó percéig eszméleténél volt és beszélt. Nem! Minek azt önnek megtudni, miről beszélt? Az utolsó órában irónt kért, s egy papírra valamit írt fel önnek. Az itt van e levélben. Ne bontsa fel, ne olvassa el addig, míg én itt vagyok, úgysem adnék önnek semmiről felvilágosítást. Ha kérdője van hozzá, kérdje meg magától: itt az érckoporsó kulcsa. Ezt önnek adom.
Iván keze a megdöbbenés mozdulatával rándult vissza ez ajándéktól.
– Nos, mit ijed ön vissza? Mit fél felnyitni a zárat? Ne borzadjon tőle! Be van balzsamozva. És arcát nem érte a láng. Ön látni fogja, hogy még mosolyog.
Iván erőt vett magán, s felnyitotta a zárat, kitárta a koporsót, megnézte az arcot.
Óh, nem mosolygott többé, de hideg volt és nyugodt. Mint akkor, midőn a vágott erdőben aléltan fekteté le a mohos fatörzsre.
Olyan nyugodtan feküdt fehér atlasz vánkosán, hogy Iván azt hitte, ha most megszólítaná, miként akkor, egy percre felnyitná szemeit, hogy büszkén azt mondja: „Nem kell semmi!” s azután hamvadna tovább.
Olyan szép volt e márványarc most is, mozdulatlan sugár szemöldeivel, s Iván megállhatta, hogy egy csókkal ne érintse azt, mint megállhatta akkor! Pedig talán nem is nehezteltek volna érte, mint nem neheztelnének most.
Amint akkor egy melltűvel, most a koporsófedéllel betakarta a szép titkot. Élve, halva, nem volt szabad neki azt kitalálni.
– Tartsa ön meg a kulcsot! – szólt Theudelinda. – Öné a kulcs, öné a koporsó s a kincs, mi benne van. Ez így van rendelve. Ön a sírbolt gazdája. Az ön kötelessége őt eltemetni. Most már nem futhat el tőle.
Theudelinda a fátyolon át Iván égő szemébe nézett s az vissza.
Ha egyik közülök csak egy könnyet engedett volna szemébe lopózni, mind a ketten sírva fakadtak volna. De meg akarta mind a kettő mutatni, hogy milyen rettenetes erős ember! Még a szemeinek is tud parancsolni!
– Elvállalja ön e kötelességet? – kérdé a grófnő.
Iván némán inte fejével.
– Akkor ön maga fogja őt eltemetni, mert én a bondavári sírboltba élve be nem térek. Ön tudja, miért.
Néhány percig hallgatott mind a kettő.
Azután ismét Theudelinda szólalt meg:
– Semmi papot! Nem akarok papot látni! Átkozott legyen az is, aki engemet ez odúból kicsalt, hol azt hinném most is: őseim kísérteteivel társalgom minden éjjel; nem mentem volna a nagy világba boldogtalanságot keresni, nem jött volna hozzám Angela., nem lett volna Tibald bátyám világ csúfjává, nem ásták volna ki a poklot a bondavári kastély alá. Nem ismertem volna meg önt soha! Nem történt volna mindez, ami történt!...
Nem akarok papot látni többet, nem akarok énekszót hallani!
Ismét elmélázott.
– Különben is: minek ne tudná ön meg? Angela az utolsó napokban protestáns hitre tért, hogy férjétől elválhasson. Ön is protestáns, ugye? De hát mit tartozik ez önre? Semmi pap nem kell. Elviszik az emberek a koporsót a sírboltajtóig szép csendesen; ott elválok öntől, mert be nem megyek. Ön majd mond egy imádságot fölötte – ha tud imádkozni? – Én azt sem tudok, ott elválunk. Adieu. Ön helyére teszi a koporsót. S én visszatérek oda, ahol nem vár rám senki.
Iván visszahívta a négy tárnamunkást, azok ismét vállaikra emelék a koporsót, s a folyosón át a hátulsó ajtón keresztül kivitték a kerti útra.
Az angolkert választá el a kastélyt az igazgatói épülettől.
Amint az angolkert görbe utain végighaladtak, a búcsúzó fák sárga leveleiket hullaták a koporsóra. A pintyőkék az ágakon énekelték hozzá a halotti dalt.
Iván hajadonfővel haladt utána; mögötte, nem vele egy sorban járult Theudelinda grófnő.
Mikor a sírbolt ajtajához értek, Iván letetette a koporsót, lehajolt hozzá, és sokáig úgy állt.
Talán az volt az imádság.
Az Isten meghallja azt, ha nem beszélnek is hozzá fennhangon. Meghallja, ha semmit sem mondanak is – akik éreznek.
Theudelinda odahajlott Ivánhoz, s a fekete fátyolon keresztül egy csókot nyomott homlokára.
– Köszönöm önnek, hogy fedetlen fővel kísérte idáig. Most már az öné.
Azzal visszautazott a kerti út tekervényein; mintha attól félne, hogy Iván még vissza találja neki adni, akit számára elhozott.
Iván leviteté a koporsót a bondavári főurak családi sírboltjába, beleilleszteté azt szomorú ágyába, s azután elbocsátá embereit.
Maga még hátramaradt, s az utolsó viaszgyertya világánál elővevé a levelet, melybe a haldokló hölgy utolsó szavait jegyzé fel számára.
Ez utolsó szavak voltak:
„Hát én kire fogok majd várni az aurora borealis alatt?”
Iván nagyot sóhajtott:
„Hát énrám majd ki fog várni az aurora borealis alatt?”
– – – – – – – – –
Mire a sírboltból az igazgatói lakásra visszatért, Theudelinda grófnő úti kocsijának s a halottas szekérnek már porát sem lehetett látni.