Nagy Miklósnak a regény 1952-es kiadásához írt Bevezetése és Szebényi Géza tanulmánya (Jókai és a Fekete gyémántok néhány kérdése. Irodalomtörténet 1954. 1. sz.) összefoglalóan megmutatják, hogyan érlelték meg az íróban az 1860-as évek politikai és gazdasági problémái a Fekete gyémántok megírásának gondolatát. (Lásd az Irodalom című fejezetet.)
Alig fejeződtek be az 1869. évi képviselőválasztások, amelyek során Jókai is képviselő lett, hozzáfogott a mű részletes tervének kidolgozásához (vesd össze: Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora 1954. 267.). A Hon sietett tájékoztatni olvasóit: „Jókai Mór már befejezte a ‚Kőszívű ember fiai’ című regényének hatodik kötetét s az egész mű ugyanakkor, amidőn lapunk tárcájában befejeztetik, könyvalakban is meg fog jelenni az Athenaeum kiadásában, hol már a hatodik kötet íve is sajtó alatt van. Egyúttal értesítjük olvasóinkat, hogy lapunk jövő évi folyamában Jókaitól újra egy nagyobb regény fog megjelenni ily cím alatt ‚Hogyan kell meggazdagodni’. E regényt a Honnal egyidejűleg német fordításban a ‚N[euer]. Freier Lloyd’ is hozandja.” (Újdonságok 1869. 31.)
Hogy a Hogyan kell meggazdagodni cím mögött a Fekete gyémántok terve rejtezik, azt A Hon, majd nyomában a Fővárosi Lapok helyreigazítása árulja el, mondván: „Jókai Mór a Hon és Neuer Freier Lloyd jövő évi tárcájában közlendő nagy regényének címe, nem mint a múltkor írtuk: ‚Hogyan kell meggazdagodni’, hanem ‚Fekete gyémántok’ lesz. (A Hon Újdonságok 1869. szept. 8.)
Az író feljegyzései bizonyítják, hogy nemcsak a címet, hanem a kialakulófélben levő tervet is megváltoztatta. Egyik kis jegyzőkönyve (Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára Oct. Hung. 699/19) 33-39. lapjain a Fekete gyémántokból ismerős motívumok, fejezetcímek, vezérszavak olvashatók. Ezek voltak a Hogyan kell meggazdagodni tervének főbb pontjai. Ugyanis e feljegyzések keletkezése 1869 nyarára tehető. Ezt bizonyítják a könyvecskében található egyéb feljegyzések, elsősorban azok a számadások, amelyek az 55. lap számozatlan hátoldalán vannak e címmel: Átveendő 1869. októbertől decemberig. Egy minden bizonnyal később használt „notesz” (Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára Oct. Hung. 699/10) feljegyzéseivel (2-10., 70-72.) összevetve az előbb említett regényvázlatot, világosan kiderül, hogy az első terv – bár motívumai szinte kivétel nélkül helyet kaptak a későbbi vázlatban – még meglehetősen távol áll a Fekete gyémántoktól. [A zsebkönyvben található regényvázlatokat felsorolja Margócsy József az És mégis mozog a föld 1955-i kiadásának (Magyar Klasszikusok) jegyzeteiben (605-06.).] Csak a második vázlat tartalmaz ugyanis eszmei szempontból oly lényeges mozzanatokat, mint a Berend bányájában bevezetett munkásrészvények, Delejország az egész felfedezés-történeti fejtegetéssel, Iván bírálata az arisztokrata körök életéről és mentalitásáról, Csanta alakja, s ami a cím megváltozása szempontjából sem lényegtelen, ekkor koncentrálja figyelmét az író a kőszén jelentőségére. Amíg ugyanis az első tervben aranybánya és petróleum is szóba kerül a felrobbant kőszéntelep mellett, a másodikban ezekről már szó sem esik.
*
Az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára Oct. Hung. 699/19. sz. zsebkönyv feljegyzései (33-39., hátoldalukon számozatlan lapok) arra engednek következtetni, hogy a Hogyan kell meggazdagodni középpontjában egy „szénhordó leány” pályafutása állt volna. Az író itt még neveket sem használt, kivéve Eviláét. Könnyen rekonstruálható, hogy e munkásleány sorsa már az első írói tervek szerint úgy alakult volna, mint a Fekete gyémántokban. (33. lap: 1 – A szénhordó leány | 2 – Megint választom a kőszenet | 3 Az arany pohár és üveg pohár | 4 – Ön nem lesz művésznő soha | 5 – Ismét megjelen szenet hordani; 34. lap: 19: – A nyomorék és nénje | 28 – Nevelőintézet, mely a rendőrségnek fizet; 36. lap: Páris; 37. lap hátoldala: 108 XI Ki volt a szép herczegné. Ez egy szegény asszony, ki koldulni jár…; 38. lap: 114 Nem! Evila | 115 XII Ha még egy chronometerem volna odaadnám; 39. lap hátoldala: 116 Én még leány vagyok.)
A később Berend Iván nevet nyerő alak a feljegyzésekből következtethetően még körvonalazatlan volt ekkor, egyes, később Berendhez csatlakozó írói ötletekről nem mindig dönthető el határozottan, hogy már ekkor is ide szánta őket Jókai. (33. lap: 7 – Doctor úr | 8 – Oltószer; 35. lap hátoldala: 53 – <…> mesalliancera | 55 – Meglepi mit beszélnek róla.) Nem dönthető el, hogy a később Belényi Árpád személyéhez kapcsolt elgondolások eredetileg nem Berend egyéniségének, sorsának elemei-e Jókai ekkori tervei szerint. (37. lap: 97 XIII Hirhedett férfi gyermekkori helyére visszajön s a gyermekjátékát előveszi s a vizen malmokat járat; 37. lap hátoldala: 107 A gyermek hajókázás.)
Egy Szaffrán-szerű alakra utal a 33. lapon a 6 – A pálinka ivásról lemondó; a 34. lap hátoldalán a 30 – Az emberevés emléke | 31 – Az utolsó pálinka ivás megjegyzések, bár nem bizonyítható, hogy ezek már ekkor ugyanarra a tervezett szereplőre vonatkoznak.
A későbbi epizódok közül már itt szerepelnek a Theudelinda grófnő kastélyában történtek, szinte teljes részletességgel (33. lap: 11 – A kegyes delnő, ki arczképekbe szerelmes | 12 – Az ősök őskisasszonyok csirke sarkantyut törve; 33. lap hátoldala: 13 – Csupa leányokat tart cselédeknek meg kocsisnak is | 14 – Az abbe ráront a kisértetekre <…> hogy a leányok a szeretőikkel <…>; 39. lap hátoldala: 117 Pocula poculorum Stramen), Csanta behálózása és halála (37. lap hátoldala: 106 Hogy vigyük bele az öreg görögöt a részvényei megtartásába…; 38. lap: 109 XIII A görög örökösévé teszi a kiűzött családot, azzal lefekszik meghalni), valamint a vasútpanama esete (38. lap hátoldala: 116 VII A miniszternél nem sikerül a szép asszony oda pénz kell | 117 VI Az oláh képviselők parasztok jól fogadása barátkozás | 118 VII A megnyert vasut.).
Az egyéb feljegyzések nagyobbrészt a fényűző, nagyvilági életre vonatkoznak. A női kosztümökről írottak (34. lap hátoldala, 35. lap) bizonyára a későbbi „ 33 féle asszony” fejezet alapelemei. Más feljegyzések bányákkal való manipulációk körvonalaira, illetve a tőzsdejátékra engednek következtetni. (33. lap: 9 – Művezetőt ajánl; hátoldalán: 15 – A szénfelügyelő fölvetteti a bányát; 37. lap hátoldala: 105 A földalatti fekete tó; 38. lap: 111 hogy lesz az 1000 ft adósságból 100 ezer.)
Módosítva alkalmazta Jókai az alábbi motívumokat: 33. lap hátoldala: 16 A kolostor kutjából szénfüst tör elő; 34. lap: 21 Embertenyeret fedez föl a kőszénben, hogy a tudósok lármát csapjanak vele | 25 Különbség pápista és kálvinista fél között.
Elejtette a későbbi megoldásban az alábbi ötleteket: 34. lap: 22 Anilin festék gyár | 23 Petróleum | 24 Gutaiak alvó asszonyok | 27 Szép tót leánytul tótul tanul; 34. lap hátoldala: 29 öreg úr, ki még viseli a czopfot; 35. lap: 51 kitalálja melyiknek nincs kedvese | 52 elmondja barátnéjának gyönyörét s kedvet csinál neki vele; 35. lap hátoldala: 58 Szép ifju választása; 37. lap: 91 Szembekötősdi | 95 éji zene mellett | 99 Régi római város; 37. lap hátoldala: 100 Aranybánya | 101 Bivaly, mint segitő a küzdelemben | 102 A társzekérben jelenet | 104 Tót szentszobrok.
*
Az Oct. Hung. 699/10. sz. zsebkönyv (az előbbihez hasonló módon 1-73-ig számozva) 2-10, illetve 70-72 lapjain találhatók a Fekete gyémántokra vonatkozó, további feljegyzések. Ezek közül egészen új feljegyzéscsoport az, amely „Delejország”-ra vonatkozik. (Egy ideális, boldog világra talán korábban is gondolt Jókai; erre enged következtetni az előző zsebkönyv egy nehezen olvasható mondata: 35. lap hátoldala: 64 <…> csókolja <…> ott a világ végen; azonban ez legfeljebb csak igen távoli előzménye lehetett a későbbi utópiának). Az ebben a zsebkönyvben található feljegyzések között túlsúlyban vannak azok, amelyek ez eszményi világ sajátságaira vonatkoznak (közel 70 tétel). Az író jóformán mindegyiket felhasználta a regényben, kivéve néhány jelentéktelen apróságról szólót. (4. lap hátoldala: 3 Nincs betűszedő strike; 5. lap: 1 – Gyémánttá vált vas.) Teljesen előzmények nélküli a felfedezéstörténeti adatok csoportja (5-7. lap).
Itt is részletesen foglalkozik az író Evila alakjával. (3. lap: XI – Lámpaláza van, azért nem lesz belőle soha művésznő; 10. lap hátoldala: – A férj és feleség 5; 70. lap hátoldala: – A nyomorék leskelődik nénje diadalai után | – Még mindig nem szeretek senkit, csak ezt a nyomorékot | – Fogsz engem szeretni? Ha most meg nem halok, akkor örökké. Ő azt hitte ma meg kell halni. De nem halt meg | – Egy évig szolgál Evila a tárnában; 71. lap: – A tárna ég az actiák elvesztek, a miniszter megbukott, a herczeg sequestrumot kapott, a férj megszökött, a palotát lefoglalják a színháznál felmondják a szerződését; 71. lap hátoldala: – Templomban az ajtónál térdel. Pál elbeszélésén sír Iván szabadításánál. 72. lap hátoldala: A mi gyémánt volt gyémánt marad.) Ekkor bontakozik ki a „harminchárom féle asszony” epizód. Jókai itt összesen 45 változatot sorol fel a 2. lapon és hátoldalán, amelyekből számosat el is hagy (pl.: 11 Apácza | 15 Méregkeverő | 16 Naiv szoubrette | 36 első vallomás | 20 Szakácsné | 32 Falusi ártatlanság fülemülékkel), illetve kiegészít a végleges szövegben; az olcsó, édeskés megoldásokat igyekszik irodalmi, képzőművészeti témákkal helyettesíteni. (Hero, Loreley, Cleopatra, Salome, Ophelia, Putifárné stb.)
A személyek végleges nevei is felbukkannak e feljegyzéssorozatban: Iván, Angela, Tehodelinda (!), Waldemár, Szafrán (!), Tibald, Árpád – egyelőre jobbára csak keresztnevek. A későbbi Sámuel apát még csak mint „az apát”, „a pap” szerepel, a korábbi „görög”-ből „vén rácz” lett, Kaulman homályosan, csak mint Evila férje, illetve mint „a bankár” bukkan elő nagyritkán. (72. lap verso: A Kaulman ház)
Jelentős fejlődésen, kiforráson megy át Berend alakja, részint a Delejországról (itt még csak „polusi boldog táj” a neve) szóló előadás kidolgozása révén, részint az Angelához, a nagyvilági társasághoz való viszonyának felvázolásában, az arisztokrácia életének bírálatában. (3. lap: I – lóversenyen együtt <…> high lifeal, szinhaz, álarcos bál; 3. lap hátoldala: – Kipróbálják Ivánt milyen ur lenne belőle. | II – Angela grófnőnek leczkét tart, milyen az a főrangu osztály. Senki sem mond őszintén a másiknak, senki sem hiszi róla, hogy a barátja nem szeretője a <…> | II – Inti, hogy menjen atyjához vissza | II – Nem leszek Barataria kormányzója | – Mindennap hazardjáték a természettel; 4. lap: – Iván ott marad az estélyeken mikor már a többi író eltávozott; 8. lap hátoldala: – Angela kész volna a polusokhoz utazni lássák az ottaniak, hogy mi szebbek vagyunk, mint ők hüségesebbek mint ők | II – Valld meg, hogy katona voltál | II – Nem eresztjük el önt; 9. lap hátoldala: – Irja meg, hogy megbocsát. Ne irjon mást, mint e szót, hogy Angelának megbocsátok | – Krinolinja meggyulad | – Hála feliratok Ivánhoz | – Őrizkedni kell Inek [!] hogy fel ne adják; 10. lap: – A szénhalom tetején öleli meg Evilát; 10. lap hátoldala: – Nem Evila. Ki hogyan gyászol? 20; 70. lap hátoldala: – Kivántad, hogy ugorjék, tehát ugrik | – Vigasztalja, hogy ő is katona volt | – Iván egész nap borzong, mintha nedves hideget érezne a lobbanás[!] napja [!] | – A legjobb magaviseletért ajándékot ád; 71. lap: Mágnes lovag | Terhemre van ez ember | Nem lesz barataria [!] kormányzója | Magát védte Angelat és Evilát | – A grófnő őse az én ősöm pataki pap és esztergomi prímás, non abrenunció grófné hatalma még nagyobb de én se abrenun [!] Szeretné, hogy egyszer egy kevély embert <…>; 71. lap hátoldala: …Iván elkaczagja magát Grófné utana kaczag.)
Szaffrán is pontosabban felismerhető funkciót kap a cselekményben. (3. lap: VIII – Rálehell a pálinkaivás napján Ivánra | VIII – A bankjegyet félig elégve találják mellette, mit a bankár adott; 9. lap hátoldala: V – Kezet csókol Szafrán [!] Evilának | V – Mért mondta ön hogy doktor Elhagyja Ivánt; 70. lap: hátoldala: – Jó napot Szafrán. – Jó éjszakát!; 72. lap: Szaffrán szónok a miniszterhez.)
A Sámuel apátra utaló feljegyzések száma is gyarapszik. (3. lap hátoldala: – Theud ráveszi az apát, hogy nyisson salont; 9. lap hátoldala: – A pap letörpülni érzi Szpéter [!] templomát az asszony előtt; 10. lap hátoldala: – A pap és az asszony Immaculata 8; 71. lap: Csak mint püspök ülhet be a reichsrathba [!]; 72. lap: – A deputatiót vezeti az apát | – Miniszter ígéri apátnak a püspökséget.)
Ekkor alakul ki Belényi Árpád személye. (10. lap: – Nem hajtaná vissza a hajómat? | Virágot tesz bele s úgy hajtja vissza a piros bimbó mellé egy fehéret is tesz csak azért hogy nemzeti színű legyen.; 10. lap hátoldala: – Árpád viszontlátása 6 | Az asszony Árpádnál 10 | Gyermekjátékok 10.)
Csanta jelleme egy a regénybe szinte szó szerint átkerült monológgal válik teljesebbé. (8. lap hátoldala: IV – 20 perczent! mennyi [!] szegény bolondnak le kell addig a bőrét huzni, hány prókátorral veszekedni hány birót megkenni. Hány embert megkergetni ahányszor magát lehuncutoltatni míg az összekerül s egy ilyen speculans <…>)
Ugyanitt a regény második felének fejezetbeosztására is tervezetet találunk (9. lap)
Fejezetek
| I. A harminczhárom asszony | III |
| II. A niaigerie vége | IV |
| III. A harminczharmadik kép | IV |
| IV. A vén rácz | IV |
| V. Nem! Evelina! | IV |
| VI. A vadak deputatiója | IV |
| VII. A miniszternél | V |
| VIII. A pálinka ivás napja | V |
| IX. A rima | V |
| X. Immaculata <…> | V |
| XI. Semmivé lenni | V |
| XII. A kőszén | V |
| XIII. Gyermekjátékok | V |
| XIV. Hevreka! | V |
| XV. Nem! Evila! | V |
(Az egyes fejezetcímek utáni római szám utólagos, a köteteket jelölő bejegyzés.)
A regényre vonatkozó zsebkönyvi bejegyzéseket részletesebben lásd a Jókai Kritikai Kiadás Feljegyzések című ciklusának megfelelő kötetében.
*
A Hon – ahogyan a következő évi előfizetések biztosítása érdekében szokás volt – már 1869. dec. 28-án kezdi közölni a Fekete gyémántokat, s 1870. júl. 10-én fejezi be. A komoly anyaggyűjtésre, számos feljegyzett élményre, ötletre, elgondolásra támaszkodó mű első része már a közlés megkezdése előtt elkészülhetett, hiszen a német fordítás folytatásos megjelentetését a Neuer Freier Lloyd (Jókai lapja Horn Ede szerkesztésében) már dec. 24-én, majd 25-én és 27-én a következő számra ígéri s az A Honnal egy időben meg is kezdi, megjegyezve, hogy a folytatások megszakítás nélkül követik majd egymást. (Dec. 24: Abendblatt, jegyzet a Politikai divatok aznapi folytatásához; dec. 25: Morgenblatt Pränumerations-Einladung; dec. 27. ugyanott)
A közlés mindkét lapban valóban megszakítatlanul folyt és Jókai 1870. január végi betegsége sem okozott fennakadást. (Vesd össze: Igazmondó 1870. jan. 30. Hirharang) Az előre megírt rész – feltevésünk szerint – a Berend Iván akadémiai előadását tartalmazó XV. fejezetig tarthatott. E fejezetet ugyanis 1870 februárja előtt nem önthette végleges formába, hiszen amikor tervezetében Delejország eszményi viszonyait részletezte, nem feledkezett meg annak említéséről sem, hogy ott „nincs betűszedő strike”. (Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára Oct. Hung. 699/10. 4. lap számozatlan hátoldala.) Szedősztrájkkal pedig 1870 februárjában találkozott Jókai. Ekkor, február elején léptek sztrájkba 20% béremelésért a pesti szedők. A sztrájk a laptulajdonos és szerkesztő Jókainak nem csekély gondot okozott s ezért tartotta fontosnak az eszményi Delejországból még a lehetőségét is kirekeszteni. Később bizonyára rájött, hogy ez kicsinyesség, és a végleges szövegbe e kitétel nem került bele. (Jókai sztrájkról szóló cikkei: Néhány szó a betűszedői strickéről. A Hon febr. 6.; A strike-ügy. A Hon febr. 9. – Jókainak a sztrájkkal kapcsolatos magatartását élesen bírálja Nemes Dezső Az Általános Munkásegylet története. 1868-1873 című műve 99.)
Érdekes epizódja a regény keletkezésének, hogy mikor Jókai megírta a Delejországról szóló részt, mielőtt közölte volna, márc. 10-én saját előadásaként olvasta fel a Budapesti Népkörben, amelynek elnöke volt. „Geniális festései folytán igen nagy tetszésben részesült” – írja a Fővárosi Lapok (Rövid hírek márc. 25.). Az Igazmondó szerint a felolvasás „gyakran tapsokra s éljenekre ragadta a szép számú díszes közönséget” (Közérdekű hírek márc. 27. 90.)
Nagy vonásokban tehát három szakasza különböztethető meg a mű keletkezéstörténetének.
Az első szakaszban – körülbelül 1869 augusztusában – Jókai terve alig terjedt túl egy fordulatos, szórakoztató történeten, amely a kor panamáinak és a tőzsde életének kipellengérezésére irányult. A cím is ehhez illő: Hogyan kell meggazdagodni.
Az év végéig kibővült a terv, és különösen megerősödtek társadalombíráló tendenciái; a mű főhőse már nem csupán derék hazafi, hanem komoly tudós, társadalomreformer, „mágnes-lovag”.
Utoljára illeszkedett a tervbe a földtörténeti keret, s ezzel Berend alakja az elemek urává, jelképesen a teremtés folytatójává magasodott.
Ezt a rétegeződést a mű kidolgozottságának, szerkezetének egyenetlenségei is el-elárulják. A külön-külön kiérlelődött, majd egybeolvasztott rétegek összefűzése meglehetősen laza. A földtörténeti keret szinte utólagos applikáció érzését kelti az olvasóban. A bravúros, de különálló első fejezetek csak egyetlen – betoldott – ponton (Apoteózis című fejezet) kapcsolódnak valamelyest magához a cselekményhez.
A regény kötetben 1870 augusztusának második felében jelent meg. A Hon aug. 27-én (Reggeli kiadás: Megjelent könyvek és zeneművek), a Vasárnapi Ujság 28-án (Irodalom és művészet 445.), az Igazmondó szept. 4-én (Hirharang), Az Üstökös szept. 7-én (hirdetések) adja hírül az eseményt.
Péterfy Jenő Jókai tanulmánya (1881) óta, amely a Jókai-fantázia mértéktelen csapongásának kigúnyolására használta fel Berend Iván alakját, az irodalomtörténetírás Jókai képzelete szüleményének tekintette a Fekete gyémántokat. Amíg a forráskutatás számos Jókai-mű valóságanyagát feltárta, e regényt feltűnően mellőzte már „kényes” problémái (vasútpanama, egyházi kölcsön stb.) miatt is. Megnehezítette a kutatást az a tény is, hogy az író a Fekete gyémántokhoz sem a Nemzeti Kiadásban, sem egyéb alkalommal nem fűzött utószót vagy jegyzetet – ellentétben más, a 60-as évekről szóló vagy az időben írott művével (például: Politikai divatok, Szerelem bolondjai).
Pedig a regény megjelenésének idejében a közvélemény nagyon jól tudta, hogy Jókai alapos tanulmányokat folytatott a regény megírása előtt (Fővárosi Lapok 1869. dec. 30. Fővárosi hírek), és hogy e regényének cselekménye valóságos eseményeken alapszik, szereplői akkoriban élő személyek után mintázottak. „…E regénynek, mint Jókai legtöbb regényeinek igaz történet, éspedig az elmúlt évtizedből, szolgál alapul s a szereplő egyének közül még most is sok szerepel a közéletben, mi csak emeli a mű enélkül is kitűnő becsét.” (Debrecen, 1870. szept. 1. Újdonságok) A fontoskodó vidéki lap kommentárja egyben rávilágít arra, hogy miért is nem foglalkozott szívesen a korabeli magyar kritika a Fekete gyémántokkal, és hogy 1870-től az Nemzeti Kiadás megjelenéséig (25 év alatt!) miért látott napvilágot csupán egyetlen magyar nyelvű kiadása – ami szinte egy jelentősebb Jókai-művel sem fordult elő.
A Fekete gyémántok számos helye bizonyítja, hogy a mű cselekménye valóban az 1860-as évek elején játszódik. A magyaros divat „sajátszerű szezonja” az 1860-61-es évek hazafias mozgalmaira utal (1. kötet 192-93.); Jókai szerint „mintegy tizennégy év előtt Berend Iván Belényiéknek a házánál tartózkodott”, s a továbbiakból kiderül, hogy ez az 1848-49-i szabadságharc idején volt (2. kötet 6.) stb. – Hogy a regényben szereplő személyek egy része, a cselekmény egyes helyzetei, eseményei valóságos példák, esetek alapján íródtak, azt a Debrecen recenziója óta csak Földvári Aladár (Jókai – a geológia népszerűsítője. Természettudományi Közlöny 1939. jún. 6.) és Hubay Miklós (Sámuel apát igaz története. Irodalmi Újság 1951. júl. 5. 3.) cikkei hozták nyilvánosságra, egyben megkísérelve a bizonyítást is. Nagy Miklós, majd Szebényi Géza kutatásai részletesebben feltárták ezeket az összefüggéseket már említett tanulmányaikban. Útmutatásukat felhasználva, adataikat kiegészítve a következőket állapíthatjuk meg.
Az eddigi kutatások bebizonyították, hogy a regényben előforduló vasút- és bányarészvénytársasággal kapcsolatos szédelgés számos azonos vonást mutat az 1860-as évek több hírhedt panamájával, elsősorban az úgynevezett Pest-Losonci Vasút esetével.
Ez a vállalkozás 1861-ben indult, eredetileg Ipoly-Sajóvölgyi Vasút néven. Anyagi alapját az ugyanakkor megalakított Szent István Kőszénbánya Társulat biztosította volna. A Társulat kecsegtető terveket tárt a közvélemény elé (876 000 forint alaptőke, 24.5% kamat a részvényeseknek). Igazgató-bizottmányának elnöke báró Prónay Albert volt, s a tagság nagykereskedőkből, földbirtokosokból, gyártulajdonosokból toborzódott. (Érdekes, hogy Kemény Zsigmond is részt vett ez időben a vállalkozásban. – Pesti Napló 1861. jan. 8. Különfélék.) A bányatársulat közzétett nagyvonalú terveit Volny József „vasgyáregyesületi igazgató” nyilvánosan megbírálta. E bírálatnak egyes pontjai emlékeztetnek Berend Ivánnak Kaulman Félix terveit illető kifogásaira: „Szép hazánk aligha örvendhetne azon kétes hírnek, hogy a szerencsétlen vállalatok klasszikus hona: ha az ily időnként felmerülő vállalati terveket a szakértők kíméletlenül boncolgatni hazafiúi kötelességüknek tartanák.” – írja bevezetőül, majd „hazafiúi kötelességét” teljesítendő, kifejti, hogy a Szent István Kőszénbánya Társulat szene nem lehet versenyképes, nincs akkora piaca, mint tervezői híresztelik. Az egész terv leggyengébb pontja a nagyon költséges vasútépítés, mely a vállalkozást szinte megfosztja alaptőkéjétől. A nógrádi kőszéntelepek fontosságát elismeri, sőt hangsúlyozza, gazdaságos hasznosításuk azonban – a Társulat tervei szerint – lehetetlen. (Észrevételek a salgó-tarjáni kőszénbánya-társulat programmjához. Pesti Hirnök 1861. febr. 16. – A cikkre utal Lederer Emma Az ipari kapitalizmus kezdetei Magyarországon. című könyve is: 100.)
A vállalkozóknak sikerült megnyerniök Nógrád vármegye alispánját, ifj. Zichy Ferencet is, aki a februári megyei közgyűlés befejeztével összegyűjtötte az érdekelteket a már félig elejtett ipoly-sajóvölgyi vasút ügyében. Szorgalmazására végül megalakult a vasútvállalkozás választmánya, amelynek ő lett az elnöke. (A nógrádi urak közül számosan részt vettek benne, ismertebb nevek: Madách Imre, Szontagh Pál.) Elhatározták, hogy Gömör vármegye közvéleményét is megnyerik az ügynek. (Pesti Hirnök 1861. márc. 9.) A vasúti vállalkozás egyelőre mégsem indulhatott meg, csupán a Szent István Kőszénbánya Társulatot sikerült létrehozni. A különböző bizottságok mögött meghúzódó hazai, majd egyre nagyobb szerephez jutó külföldi tőkeérdekeltségek a bányatársulatot – mint Lederer Emma megállapítja idézett művében – csupán fedőszervnek szánták „egy nagystílű vasútépítkezés megindításához, melynek alapját a szénbányászati jog és a szédelgésből eredő jövedelem képezte volna.” Ezért igyekeztek a vasúttársaságot mielőbb működésbe hozni, hogy spekulációikat lényeges tőke nélkül, csupán a szénbányára való hivatkozással véghez vihessék. Ennek érdekében nagyszabású sajtókampányt indítottak, brosúrákat adtak ki s a cikkek, kiadványok szerzőit részvényekkel honorálták. (A Pesti Hirnökben például 1863. szept. 18-21-22-én és okt. 19-én jelentek meg propaganda-cikkek.) Újsághírek, valamint naplójának tanúsága szerint a kor neves publicistája, Kecskeméthy Aurél is dolgozott a „vasút-directio”-nak. (Pesti Napló 1864. jún. 12., Kecskeméthy Aurél Naplója Budapest 1909. 169, 178.) Egyben széles körű vesztegetésekbe kezdtek és mint az 1865-ben bekövetkezett csőd alkalmával kiderült, az igazgató-tanács már 1863. júl. 1-én „engedélyezési és alapítási költségek” címén 405 800 forint árú elajándékozott részvényt vezetett be – alapszabályellenesen! – könyveibe. Az ugyanekkor tartott bányaszakértői vizsgálat megállapította, hogy a bánya értéke meg sem közelíti a röpiratokban és cikkekben hirdetett 14 milliót. (Pester Lloyd 1865. okt. 21.) A vasút ügye a nagystílű szélhámoskodás ellenére is lassan haladt, s az a helyzet állt elő, hogy a vezetés a vasútvonal elkészülte előtt több mint kétszeresét költötte el a bejegyzett névleges alaptőkének (A Hon 1865. nov. 9.) A közvélemény és a részvényesek minderről semmit sem tudtak, de az igazgató-tanács nagyobb része sem.
A szédelgés óriási méreteket öltött, s 1864 első felében már 780 000 forintra rúgott a „titkos célokra” fordított összeg. (Ezt az adatot gróf Forgách Józsefnek, a társulat későbbi elnökének nyilatkozata árulta el a csőd bejelentése után a Presseben. Vesd össze: A Hon 1865. júl. 26.) Az egyre csökkenő osztalék miatt gyanakvó részvényesek megnyugtatására a vállalkozás vezetői különféle manipulációkba fogtak. Új igazgatót választottak, és bár alig kezdték meg a vasútvonal kiépítését, a vállalat pesti irodájában már szénrendeléseket is felvettek. (A Hon 1865. jan. 12.) 1865. február elsején ünnepélyes közgyűlést hívtak egybe, majd a közgyűlés után a vasút már elkészült szakaszán – Pesttől Kőbányáig – „mozdonypróbát” rendeztek, s Kőbányán a kétszáz megjelent részvényest sörrel látták vendégül. A félrevezetett sajtó is úgy vélte, hogy „e kirándulás által meggyőződtek a részvényesek arról, hogy az igazgató-tanács erélyesen működik, miszerint a közlekedést minél előbb meg lehessen nyitni, s ez kedvező hatással lesz a papírok állására nézve s egyszersmind meg fogja szüntetni az eddig uralkodott bizalmatlanságot is.” (A Hon 1865. febr. 2.)
S valóban, a vasútvállalkozás ügye látszólag megszilárdult, úgy látszott, hogy sikerült jelentős mennyiségű részvényt a majna-frankfurti Eilanger banknál elhelyezni. (A Hon 1865. febr. 16.) Márciusban új alapszabály-tervezetet tett közzé a Társulat, amelyben már „Császári és Királyi Szabadalmazott Pest-Losonc-Besztercei Vasút és Szent István Kőszénbánya Társulat”-nak nevezi magát. Egyben bejelentette, hogy tekintélyes arisztokraták és tőkepénzesek is csatlakoztak az „alakító tagok”-hoz. (A Góthai-Koburg herceg, Koháry Ágoston, gróf Forgách Antal, báró Sina Simon, gróf Czebrián Ferenc stb. – A Hon 1865. márc. 4.) Meg kell jegyeznünk, hogy az itt említett gróf Forgách Antal volt 1863-ban a kancellár, s mint az 1865-ös bukás után megjelenő cikkek megírták, ő vette 1863-ban „ápoló kezei közé” a vasút nehezen induló ügyét és „miért, miért nem – nem tartozik ide, kedvenc gyermekévé fogadta az idétlen szülöttet s táplálásáról is gondoskodott az ínséges pénzből [ti. az 1863-as ínség enyhítésére szánt összegből!]”. (Szederkényi Nándor: A pest-miskolci vasút kérdése. A Hon 1865. szept. 2. Közgazdászati rovat) – Valószínű, hogy nem tévedünk, amikor a Fekete gyémántok „befolyásos excellenciás”-a mögött Forgách Antal alakját sejtjük.
A nagy felbuzdulásban a vasútvonal megnyitásának időpontját is kitűzték 1865. jún. 1-re. (Hazánk s a Külföld 1865. márc. 5. Újdonságok) Pedig a vállalat még a részvények nyomtatási költségeivel is adós volt. (Pesti Hirnök 1865. júl. 15. Nemzetgazdasági mozgalmak) A közvélemény szemérmetlen félrevezetésére még a nemzeti érzést is igyekeztek mozgósítani. Wobeser Oszkár, az új igazgató, körlevelet bocsátott ki a társulat hivatalnokaihoz címezve, amelyben figyelmezteti őket, hogy amennyiben még nem tudnának magyarul, tanuljanak meg, „miután netáni előmozdíttatásuknak ez egyedüli feltétele.” (A Hon 1865. ápr. 6. Újdonságok)
Ezek a szinte nevetséges propaganda-gesztusok azonban már a vég kezdetét jelentették. A vasútvonal július elsejei megnyitásáról szó sem lehetett. Az Eilanger-bank visszalépett, júl. 8. és 10. között a vállalkozás részvényei a tőzsdén 50%-kal estek, a 10-i „pánik” után, 11-re már 75%-kal s némi ingadozás után – míg nem törölték őket a tőzsdeárfolyamból – ezen a szinten maradtak. A „Schuller és Társa” bécsi bank, amelynél a társulat részvényeinek nagyobb része volt elhelyezve, júl. 1-én csődöt mondott és magával rántotta az egész Pest-Losonc-Besztercei légvárat. (Hindy Árpád: A pest-losonci vasút. A Hon 1865. júl. 11. Közgazdasági rovat; A pest-losonci vasút társulat. A Hon júl. 12. Újdonságok; Pest-losonc-beszterce-bányai vasút társulat Pesti Napló 1865. júl. 14.; Pesti Hirnök 1865. júl. 11.)
A megrettent részvényesek a közgyűlés 24 órán belüli összehívását, illetve királyi biztos kiküldését követelték (Pesti Hirnök júl. 13.). A sajtó szellőztetni kezdte az eddig eltitkolt és elhallgatott szélhámoskodást. Az igazgató-tanács nap mint nap nyilatkozott, hogy megnyugtassa a kedélyeket (pl. Pesti Hirnök júl. 14.), és az állami támogatás megszerzésével igyekezett megmenteni a vállalkozást (Pesti Hirnök júl. 19. A magyar értékpapírok árkelete).
Amíg Jókai lapja, A Hon, általában tartózkodott a szenzációs botrány szellőztetésétől s azt az elvet vallotta, hogy végeredményben nemzeti értékek (a bánya, a már megépült 17 mérföldnyi vasútvonal-részlet) forognak kockán, s ezért mindenki igyekezzen segíteni, menteni a menthetőt (a bűnösök természetesen vegyék el méltó büntetésüket!) – Az Üstökös – Jókai élclapja – kajánul tréfált az eseten. Tallérossy Zebulon írja júl. 22-én Mindenváró Ádámhoz: „No, nem spekulalok soha többet! Jaj az a losonczi vasutriszviny! Most aszt mondanak, hogy ha így marad; hat akkor ír kevesebet 13 forintal, mint a semi; hanem ha meg akarunk mentenyi tarsulatot, is ráfizetyük míg 116 forintokat riszvinyre, akor 63 forintal fog kevesebet valealnyi, mint semi. Mit csinyalyak, hogy meg ne tugyanak, hogy nekem izs van egy? Elasok erdöben a földben; vagy belelopok ütet valami bankirnak a zsebibe: legyen ü az ados – maganak.” (29. sz. 242.) Július és augusztus folyamán többször is gúnyolódik Jókai Az Üstökösben a Pest-Losonci Társaságon (például: Bernát Gáspárhoz Bernát Gazsi. júl. 15. 236., aug. 5. 253.). Itt említjük meg, hogy Jókai a regény megírása idejében ugyancsak rendelkezett valamiféle részvényekkel, ugyanis a regény első tervezetét tartalmazó zsebkönyvében (Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára Oct. Hung. 699/19) található, várható bevételeit számon tartó feljegyzéseiben három helyen is szerepel a „részvények” tétel (55. lap számozatlan hátoldala, 56. lap és számozatlan hátoldala). Így valószínű, hogy a részvények árfolyamingadozásaival járó izgalmakat személyesen is átélte, és az a tőzsdei világban való jártasság, amely a regény egyes fejezeteiben megmutatkozik, magyarázatot nyer.
Mivel a vasútügy az aulikus arisztokrácia és a bécsi fináncoligarchia számára is kínos volt, eredményesnek ígérkezett a kormányhoz, illetve magához az uralkodóhoz fordulni segítségért. A józan közgazdászok nem sok reményt fűztek az akcióhoz. „Alig várható, miszerint az állam kötelezettségeit saját adósainak javára és a kincstár hátrányára még inkább kiterjessze” – vélte A Hon közgazdásza (1865. aug. 4. Közgazdászati rovat). Az összeköttetések azonban minden józan számítást megcáfoltak. Mailáth gróf udvari főkancellár már augusztus közepén „igen kedvezőleg” fogadta a két Forgách (Antal és József) gróf által vezetett küldöttséget (A Hon aug. 17. Újdonságok) és I. Ferenc József így válaszolt a szeptember első napjaiban eléje járult küldöttség szószólójának: „Sajnálattal értesültem azon viszonyok felől, melyek a szép reményre jogosított pest-losonci vaspálya ügyét kifejlésében megakasztották. Kormányom e fennakadás okai, a vállalat lehető segélyezése és a feltételek iránt, melyek alatt ez foganatosítható lenne, tárgyalásokat indított meg, melyeknek siettetését s határozatom alá teendő terjesztését uralkodói gondjaim közé számítom.” (A Hon szept. 3. Újdonságok)
Októberben a csődtörvényszék által kiküldött vizsgáló bizottság közzétette jelentését, amely szerint – ha nem veszi is tekintetbe a legalábbis gyanús „kezelési költségek” 337 000 forintnyi összegét, a „rendkívüli kiadások” 80 000 forintját, a „különfélék” című 30 000 forintos rovatot, valamint a 23 600 forinttal szereplő „hirdetmények”-et – kénytelen kereken 800 000 forint hiányt megállapítani a többrendbéli egyéb szabálytalanságok észrevételezése mellett. (Pester Lloyd 1865. okt. 21., 25.; A Hon nov. 9.)
Az uralkodói támogatás azonban megtette hatását. Külföldön is mutatkozott némi érdeklődés a vasúttársaság részvényei iránt (A Hon szept. 21. Újdonságok), majd december végén a részvényesek elfogadták a pénzügyminisztérium feltételeit, amelyek mellett az állam hajlandó volt kisegíteni a kátyúból a vállalkozást. (A Hon dec. 22., 31. Újdonságok)
Ugyanebben az időben zajlott le a „magyar keleti vasút” ügye is, amely ugyancsak hozzájárult a Fekete gyémántok valóságanyagához. A vasútvállalkozás történetét részletesen ismerteti egy tanulmány (Lukács Béla: A magyar keleti vasút. Kolozsvár 1870.), amelynek nyomán megemlítjük a vállalkozás történetének a regény szempontjából legjelentősebb mozzanatait.
1863-ban terjedt el a közvéleményben is a Nagyvárad-Kolozsvár-Brassó vasútvonal megvalósításának gondolata. Langrand-Dumonceau (a lapok gyakran Lagrand-nak írják!) belga és Hirsch bécsi bankár ajánlotta fel a szükséges tőkét. A vasúttársaság elnöke gróf Tholdalagi Ferenc lett. Később e csoportosulás egyesült a pesti Központi Gazdasági Bizottmány kebelében alakult, ugyancsak erdélyi vasutat létrehozni szándékozó, Károlyi György gróf által vezetett társasággal.
Mivel azonban az ország 1861 óta nem képviseltette magát a Birodalmi Tanácsban, szükségesnek mutatkozott egy Bécsben működő, szűkebb körű bizottság létrehozása is, hogy ott Langrand-Dumonceau és Hirsch tőkéire támaszkodva előmozdíthassa a vasút ügyét. Ennek a bécsi csoportnak az elnöke gróf Zichy Ferenc lett.
Amikor 1863 elején gróf Károlyi György vezetésével az uralkodónál is járt egy magyar-erdélyi közös delegáció támogatást kérni a vasút engedélyezéséhez, a császár üres szólamokkal hárította el a kérést. (Lukács Béla idézett műve 9.) A küldöttségjárás azonban egyúttal azt a benyomást tette, hogy az ország bizonyos vezető körei elismerik a Birodalmi Gyűlést, „hogy a Birodalmi Tanács Magyarország érdekei felett gyakorolhat törvényhozási jogokat; s ezt olyan időben, midőn egyfelől a jogvesztés merev theoriája, másfelől a jogfolytonosság szívós követelése heves harcot küzdöttek egymással.” (Lukács Béla idézett műve 10.) Ugyanez a küldöttség az erdélyi és a magyar kancellárnál is járt pártfogást keresni. A magyar kancellár (gróf Forgách Ferenc) kedvezően fogadta, az erdélyi (gróf Nádasdy) azonban a magyar politikára gyakorlandó nyomás érdekében akarta felhasználni a vasút ügyét. Ekkoriban ugyanis Haynald püspök vezetésével az erdélyi ellenzék felzárkóztatta sorait, alkotmányellenesnek nyilvánította a Schmerling által 1863-ban összehívott nagyszebeni „országgyűlést”, nem ismerte el a Birodalmi Gyűlést sem. Nádasdy kancellár a kihallgatáson nyíltan értésére adta a küldöttségnek, hogy „jó volna, ha már a teljes Reichsrath együtt volna; vagy legalább Erdély volna már fenn.” (Lukács Béla idézett műve 12.) – ugyanis (erre célzott a kancellár) akkor a Birodalmi Gyűlésben helyet foglaló erdélyi képviselők saját szavazataikkal is támogathatnák az ott vitára kerülő vasútügyet.
Erdélyben az ellenzék nem hajolt meg a kancellár óhajának, így a Reichsrathban helyet foglaló erdélyi szász küldöttek nyomására egy másik (Arad-Szeben) vasútindítvány került előtérbe, s csak a kiegyezés után sikerült a Nagyvárad-Kolozsvár-Brassó vasútvonal ügyét továbbvinni.
Hogy Jókai valóban az erdélyi vasút-ügy körüli politikai sakkhúzásokat is átültette regényébe, azt a szembeötlő egyezéseken kívül az is bizonyítja, hogy eredeti tervében erdélyi román paraszt képviselők alkották a Bécsbe küldött deputációt (Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára Oct. Hung. 699/19 a 38. lap számozatlan hátoldalán 117. sz. feljegyzés).
A regénybeli Sámuel apát által vezetett bécsi küldöttségjárás indítékaiban és lezajlásának részleteiben a Şaguna András (1809-1881) görögkeleti püspök által szervezett román hódoló-deputáció történetére emlékeztet. Az erdélyi románság vezetői a hatvanas évek elején igyekeztek politikailag és gazdaságilag is kihasználni a magyar liberálisok Reichsrat-bojkottját. Şaguna 1863 májusában 16 tagú küldöttséggel indult Bécsbe, hogy a kormányt és a császárt biztosítsa az „összebirodalmi gondolat”-hoz való hűségükről és hogy átnyújtsa az erdélyi román gyűlés feliratát, amely a magyarok által elutasított „februári alkotmány” feltétlen elismerését tartalmazta. (Vesd össze: Walter Rogge: Oesterreich von Világos bis zur Gegenwart. 1873. 2. kötet 208-11.; Pesti Napló 1863. máj. 2. Különfélék.) Máj. 3-án Forgách főkancellárnál jártak. (Pesti Napló 1863. máj. 7. – Vesd össze: Fekete gyémántok Jókai Kritikai Kiadás 2. kötet 88-89.)
Schmerling felismerte, hogy az akcióban Şaguna és hívei az erdélyi ellenállás megtörésére nyújtanak alkalmat. (A korabeli források nem árulják el, hogy a háttérben nem a kormány sugalmazta-e a demonstratív küldöttségjárást!) A román deputáció tiszteletére nagyszabású estélyt rendezett, amelyen több miniszter, számos osztrák és magyar főrend, kormányhivatali, pénzügyi tekintély, a birodalmi tanács több ragja is részt vett, jelen voltak a sajtó meghívott képviselői is. A banketten Strauss és zenekara muzsikált. (Sürgöny 1863. máj. 8. Napi újdonságok; Pesti Napló máj. 9. Bécsi dolgok; – vesd össze: Fekete gyémántok Jókai Kritikai Kiadás 2. kötet 90.)
A küldöttséget a császár is fogadta. (Pesti Hirnök 1863. máj. 5. Erdélyi ügyek; vesd össze: Fekete gyémántok 336-37.) Şaguna néhány napi bécsi tartózkodás után, máj. 8-án indult vissza a küldöttséggel Nagyszebenbe. (Pesti Hirnök 1863. máj. 9. Vegyes hírek.)
Hogy a küldöttségjárás indítékai között az erdélyi vasút-ügy is ott szerepelt, azt a kor egyik osztrák történészének ironikus megjegyzése is elárulja. Amikor arról ír, hogy végre 1863. okt. 20-án az erdélyi szász és román küldöttek bevonultak a Reichsratba és letették a hűségesküt, az újdonsült képviselőcsoport vezetőjének köntörfalazó beszédét, találóan, így egyszerűsíti le: „Nos itt volnánk, most gyorsan adjatok nekünk egy vasutat, amely Béccsel összeköt bennünket…” (W. Rogge idézett műve 211. – A beszéd magyar szövegét lásd: Sürgöny 1863. okt. 22. Birodalmi tanács.)
Egyébként a szlovákság egyes vezető körei is szorgalmazták a hűségnyilatkozatokat tolmácsoló küldöttségjárást a magyar Reichsrat-bojkott idején. A Turócszentmártonban tartott Szlovák Nemzetgyűlés 1861 júniusában elfogadott memorandumát, amely az összmonarchia koncepcióját támogatta, Štefan Moyzes besztercebányai püspök vezetésével küldöttség vitte Bécsbe. (Pesti Napló 1861. júl. 23., 29. stb.) Jókai írói tapintatára vall, hogy a Sámuel apát vezette küldöttségről nem mint nemzetiségi csoportról beszél, hanem csak általában mint a „föld népé”-ről, akiket Bécsben magyarokként fogad a közvélemény. (Jókai Kritikai Kiadás 2. kötet 87.)
Az író azonban nem csupán a két említett vasútügy tapasztalatait sűrítette a regénybe, hanem a 60-as évek jóformán mindig a szédelgés határán táncoló összes vasútakciójának tipikus vonásait foglalta össze Kaulman vállalkozásában. Csak megemlítjük például a Kassa-Oderbergi Vasút esetét, amelyet ugyancsak Langrand-Dumonceau finanszírozott, s Lónyay Menyhért pénzügyminiszter volt a leglelkesebb támogatója. Az 1869-es nagy pénzügyi válság idején derült fény először az itt folyó visszaélésekre s a jól értesült belga börzelapok nyomán Ludvigh János, Kossuth egykori titkára tájékoztatta A Hon hasábjain a magyar közvéleményt arról, hogy Lónyay minden biztosíték nélkül 20 milliót járt ki gróf Forgách és társai számára, akik megkapták az állami engedélyt is. (Közösügyi variatio. A Hon 1869. jan. 21., Vasút miatti háborús felleg. A Hon febr. 20. Reggeli kiadás)
Az 1869-es „börzekrízis” elsöpörte a Langrand-Dumonceau konzorciumot. Langrand megszökött, mert bírói vizsgálat indult ellene. Jókai a Brüsszelben lakó Ludvigh révén a belga és francia tőzsdeviszonyokról is alapos tájékoztatást kapott s így szerezhetett tudomást többek között Langrand-Dumonceau és a Pápai Állam összeköttetéseiről is. Ludvigh írta a nagy bukás idején: „Fogunk még e tárggyal is foglalkozni [ti. a Kassa-Oderbergi Vasút ügyével], csak bevárjuk a Langrand elleni bírói vizsgálat befejezését. Az a bizonyos könyv, mely a titkos költségeket tartalmazza, és a bírói vizsgálat előestéjén eltűnt, az osztrák-magyar és pápai pénzműveleteket szép leálcázásban mutatta volna be a világnak.” (Közösügyi variatio)
Bár a titkos könyv tudomásunk szerint nem került elő soha, Lónyay bukásakor (1872-ben) annyi mégis kiderült, hogy az uralkodó azért igyekezett Lónyayt megmenteni (személyesen Gödöllőre jött), mert hálás volt neki rokonsága, a Thurn-Taxis hercegi család pénzviszonyainak korábbi szerencsés rendezéséért. Lónyay ugyanis – összeköttetései révén – segített a Langrand-Dumonceau konzorciumnál a hercegi család vagyonát deponáltatni. (Az akció 24 millió megmentését jelentette. Lásd: Halász Imre: Egy letűnt nemzedék. 1911. 423.; Wertheimer Ede: Gróf Andrássy Gyula élete és kora. Budapest 1910. 2. kötet 155.)
A panamák szálai tehát egészen a királyi családig vezettek, s így érthető Ferenc József sajátos magatartása is a vasútvállalkozások ügyében. Jókai – a Fekete gyémántok erre vall – tudta, hogy az úgynevezett „legfelsőbb körök” is belekeveredtek a panamákba, az azonban nem valószínű, hogy a regény megírása idején a királyi család érdekelt voltáról is tudomása lett volna. Langrand-Dumonceau üzelmeiről, bukásának körülményeiről sok mindent tudhatott, hiszen évek múltán is megemlékezik arról az időről, „mikor Dumanceaut kurrentálták” (Egy ember, aki mindent tud 237.).
Mint szerkesztő jól tájékozott volt az eseményekben, mint képviselő pedig maga is többször interpellált vasút- és bankügyekben (Országgyűlési tudósítások. A Hon 1869. jún. 12., A Hon okt. 22. Esti kiadás; Az 1869-dik évi april 20-dikára hírdetett Országgyűlés Képviselőházának Naplója. III. kötet 21-22., 216-18. stb.).
*
A panamák valóságos szereplői közül figyelemre méltó a Kaulman példájaként emlegetett Langrand-Dumonceau alakja, akinek vonásaival az író kiegészítette a korábbi műveiben már lényegében kialakult szélhámos-bankár típust (lásd például Lemminget a Szerelem bolondjaiban).
André Langrand-Dumonceau (1826-1900) alacsony sorból emelkedett pénzügyi nagyhatalommá. Péklegény volt, majd a francia idegenlégióban is szolgált. Ifjúkorának története ma még kiderítetlen. Egyszerre mint „a tőke keresztényivé tételé”-nek buzgó apostola tűnt fel a belga pénzvilágban, akit a belga klérus és maga IX. Pius pápa is támogatott. Ügyes manővereivel, amelyekkel a nehéz anyagi helyzetbe került Pápai Államnak is tett hasznos szolgálatokat, elérte, hogy pápai gróffá nevezzék ki. – Jellegzetes módszere volt, hogy belga, francia s más nemzetiségű lelkészek, tehetős vallásos özvegyek, vagyonos árvák, hivő parasztok bizalmát megnyerve „előénekelte” félrerakott tallérjaikat s így biztosította vállalkozásaihoz, a nagyobb manőverek megindításához legszükségesebb összegeket. A továbbiakban azután egyházi és vallásos arisztokrata szövetségeseinek támogatásával bonyolította üzleteit. A regény e kiadásának nyomdába kerülésekor közölte velünk D. Szemző Piroska az alábbi értékes tudnivalókat Langrand-Dumonceau-ról Jacquemyns brüsszeli egyetemi tanár Langrand-Dumonceau promoteur d'une puissance financière catholique (Bruxelles 1960.) című többkötetes munkája alapján. (A befejező kötetek sajtó alatt!)
„A legrangosabb európai bankházakkal vetekedett befolyása. Mögötte állt a klérus, hercegek, uralkodók, maga Ferenc József és III. Napóleon ajándékozták meg bizalmukkal. Egyházi és világi méltóságok tartoztak baráti köréhez, beleértve a magyar arisztokráciát is. Közöttük különösen a Zichy családdal volt intim a kapcsolat. A monográfia névmutatójában ilyen neveket találunk: Almásyak, Andrássy Gyula, Apponyi, Eötvös, Eszterházy, Forgách, Kinszky, Nákó, Széchényi, Török, Ürményi, Zichy, de ott van Hajniké és Falk Miksáé is.
Nagy vállalkozásai alapítói közé, az irányító szervbe és a részvényesek gárdájába bekapcsolta Belgium, Hollandia, Franciaország, az Osztrák-Magyar Monarchia konzervatív pártjainak „legjobbjait”; akiket nem utolsósorban a hatalom- és nyereségvágy vonzott Langrand-hoz. Bár hatalmas tőkét forgatott az említett országokban, székhelye valójában Bécsben volt. Ausztria jelentette számára nagy elgondolásai megvalósításának igazi színterét. A Monarchiában volt, a kormányzat bel- és külpolitikája következtében, a legnagyobb tőkehiány, a legdrágább a tőke, itt bizonyult az arisztokrácia a klérussal egyetemben a legalkalmasabbnak a politikai hatalom és a finánctőke összefonásához. 1848-49, 1854-ben Krim, 1859-ben az olasz hadjárat, 1864-ben a dán háború, 1866-ban az osztrák-porosz hadviselés megannyi államdeficittel járt. A legmegszokottabb pénzügyi beavatkozások: adófelemelés, pénzátértékelési műveletek, belkölcsönök egyre-másra csődöt mondtak. Igazi Langrand-Dumonceau-nak való helyzet! 1857-ben érkezett Bécsbe. Bachhal és pénzügyminiszterével, Bruckkal tárgyalt félelmetesen nagy tőkebehozatalról. El is indult – a pénzügyi kényszerhelyzetnek megfelelően – az egész Monarchiában Langrand számára a földek és vasútvonalak kisajátítása, közöttük a magyar alföldi és erdélyi, vagy keleti vasúté, amely Románián át egészen a Fekete-tengerig terjedt, valamint a Kassa-Oderbergié.
Számos pénzügyi vállalkozása közül bennünket legjobban az 1858-ban Bécsben alapított Der Anker és az 1860-ban ugyanott létrehozott Vindobona érdekel. Mindkettő alapító tagjai sorában megtaláljuk gróf Zichy Ede nagybirtokost, Langrand leghűbb magyar barátját. Zichy ilyen úton vélte a magyar nagybirtokos osztályt felemelni és megőrizni: megsegíteni beruházásaikat, piacot teremteni terményeiknek, megalapozni ipari vállalkozásaikat. Mindebben ott forgott a Langrand-tőke. Az Ankernek, a belga bankár legmaradandóbb hitel- és biztosító intézetének, amely az egész Monarchiát behálózta (még két évtizeddel ezelőtt Pesten is volt fiókvállalata), nagy harcokat kellett vívnia a liberális sajtóval – magyar részről Falk Miksa vezette a támadásokat a Der Wandererben. A Vindobona útján Langrand-nak sikerült a hivatalos osztrák sajtó segítségével, valamint az osztrák ellenzéki lapok korrumpálásával a támadásokat leszerelni vagy enyhíteni. A Vindobonába már a legvagyonosabb magyar mágnások kapcsolódnak, többek között az Eszterházyak, Károlyiak. Ebben az időben a belga bankár többször látogat Pestre: gróf Károlyi vendége, aki pompás fogadtatásban részesíti. A látogatás teljes eredménnyel végződik: Langrand magával viheti Bécsbe a konzervatív magyar arisztokrácia teljes bizalmát és támogatását.
A Langrand-ház a virágzó kapitalista vállalkozások „új típusa”; a régebbi nagy bankok mellett tűnt fel, hogy azután tekintélyes tőkéjével, hatalmas befolyásával föléjük is kerekedjék. És mégis: dicsőségének csúcsán áthaladva vállalkozásai túlnőttek képességein és összeomolva maguk alá temették sikertől és spekulációtól megszédült teremtőjüket.” Bukása után eltűnt. 1872-ben távollétében 10 esztendei rabságra ítélték. Csak később derült ki, hogy Brazíliába szökött és haláláig ott élt.
A vasútpanamákban részt vevő pénzemberek és arisztokraták alakja mellett a regénybeli Sámuel apátot is valóságosan élő személy, Danielik János címzetes püspök alakja után mintázta Jókai. Egyéb, a kutatás által már feltárt bizonyítékok mellett a „Sámuel” név is emellett szól. A hatvanas évek végén ugyanis Az Üstökösben Jókai gyakran gúnyolja Danieliket, mint a magyar közélet ultramontán rossz szellemét és a püspök vezetéknevét Karl Maria Weber népszerű operája (Bűvös vadász) gonosz szellemének nevével kombinálva „Szamielisz” püspöknek nevezi. Tallérossy Zebulon és Bernát Gazsi leveleihez hasonlóan egyre-másra közöl leveleket Szamielisz püspöktől is, János aláírással. Ahogyan Az Üstökösben Danielikből Szamielisz lett, úgy változott a regényben Szamielisz Sámuellé.
Danielik János (1817-1888) apja megyei csendbiztos volt Gömörben. Iskoláit Rozsnyón és Pesten végezte. Egy ideig tanár volt, majd 1840-ben pappá szentelték. Mindig erősen vonzotta a közélet. 1848-ban a Religió és Nevelés című lapot szerkesztette, 1849-ben már tulajdonosa is lett újságjának, amelyet Religió címmel és a bécsi udvar iránti lojalitás jegyében szerkesztett. Haynau rémuralma idején azt hirdette lapjában, hogy a forradalomban részt vett papok közül a „bűnösöket” büntessék meg, de a „terrorizáltakat” mentsék fel. A „terrorizáltak”-on elsősorban a néhány vád alá került főpapot értette. (Vesd össze: Herman Egyed: A magyar katolikus papság az osztrák katonai diktatúra és az abszolutizmus idején. 1932. 89.) – Szerkesztői tevékenységének is köszönhette, hogy hamarosan az egri főkáptalan kanonokjává lehetett. Az ötvenes évek elején köpönyeget fordított és a Pesti Napló körének hazafias elemeihez csatlakozott, egyúttal megnyerve Kemény Zsigmond tartós barátságát is. (Vesd össze például: Gyulai Pál levelezése 1843-tól 1867-ig. Budapest 1961. 227., 641.)
1855-ben pápai kamarás, 1856-ban sajószentpéteri címzetes prépost lett. Gyors előrejutását elsősorban a Szent István társulat keretében kifejtett munkásságának és ügyes alkalmazkodó képességének, hatásos beszédeinek és újságcikkeinek köszönhette. 1858-ban az Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta. Székfoglaló dolgozatát (A bölcsészet számára igényelt szabadság és függetlenségről) és közéleti tevékenységét a Budapesti Szemle nagy elismeréssel méltatta (1860. VIII. kötet 486., IX. kötet 237.). 1861-ben ismét laphoz jutott, átvette az Egri Értesítő szerkesztését. Sok irányú, de felszínes érdeklődésére vallanak nyomtatásban megjelent művei, amelyek között jogtörténeti, történetfilozófiai és felfedezéstörténeti egyaránt akad. (Vasárnapi Ujság 1860. aug. 19. 405.; Pesti Napló 1861. jan. 10.; Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Budapest 1891-1914. 2. kötet 599-603.)
A 60-as évek elején a főváros egyik – állítólag igen nagy műveltségű – népszerű alakja lett, sokfelé reprezentált. Báró Eötvös József 1864. nov. 17-ről kelt naplójegyzetében így ír Danielikről: „Tegnap nálam járt Danielik. Színleg hogy Csabacsüd eladásáról szóljon, de tulajdonképpen hogy nézeteimet kipuhatolja. Hosszasan szóltam vele, mert nincs semmi okom nézeteim titkolására s újra meggyőződtem, mennyire középszerű tehetségű ember ő. Vannak, kik nagy befolyást tulajdonítanak neki, de hibásan. A mód, melyen szóllt, állítólagos revelátiói mind azt mutatják, hogy tulajdonkép nem tud semmit s hogy összveköttetései nem terjednek beljebb az előszobáknál. A pap ügyesnek tartatik s bizonyos, hogy az ügyességnek egy bizonyos nemével bír, de ez nem olyan, mely nagyra vezet. Megengedem, hogy nem fog soha elmerülni s a legnagyobb vészek között is fennúszik; e kiváltság (melyet minden cserdugasz ép úgy bír) nem igen irigyletre méltó. Fennúszhatik, de bizonyosan nem mint a sorhajó, hanem mint a cserdugasz.” (Báró Eötvös József: Naplójegyzetek – gondolatok 1864-1868. Budapest 1941. – E feljegyzésre utal Sőtér István Jókai útja című tanulmányában. Romantika és realizmus. 1956. 441.) Eötvös már fénykorában kitűnően keresztüllátott az ügyeskedő, szabadelvű, sőt ellenzéki körökben is népszerű címzetes püspökön (aki az 50-es évek elején két hónapig börtönben is ült, s ez csak javára vált népszerűségének). Wertheimer Ede írja idézett munkájában – a belügyminisztérium bizalmas iratai alapján –, hogy Danielik valójában politikai és főpapi karrierre törekedett s ehhez minden eszközt alkalmasnak vélt felhasználni. Titokban mozgalmat szervezett a hatvanas évek elején a Schmerling-ellenes magyar ellenzék hátbatámadására, mint az 1848-as magyar törvények esküdt ellenfele (e liberális törvényektől az egyház és saját maga törekvéseinek sikerét féltette). „Úgy látszik, hogy ez az egyházfő, ki világfi létére sokat költött, bár elegendő pénze nem volt hozzá, a rendőrminiszterrel szeretett volna érintkezésbe lépni, hogy állandó pénzzavarától ezen az úton szabaduljon. A dolog úgy is állott, hogy Mecséry a rendelkezésére is bocsátotta volna a megfelelő pénzösszeget, mely szükséges lett volna az ő, Kovács Lajos íróval együttesen kidolgozott tervének keresztülviteléhez… Danielik azt kívánta, hogy szándékukról – Worafkán [a belügyi kormánytanácsoson] és Kovácson kívül – senki teremtett fiának tudomása ne legyen.” (1. kötet 196-98.) – Tehát Danielik egyenesen a Schmerling-rendszer hazai ügynökének szerepét is vállalta. Tervének kudarca után az Egyházi Államnak tett – látszólag önzetlen – szolgálataival igyekezett karrierjét munkálni.
A kiegyezés megvalósulásának egyre erősödő reménye a 60-as évek közepén már erősen éreztette hatását a pénzpiacokon is, s különböző külföldi konzorciumok készen álltak a tőkeszegény Magyarországon befektetéseket létesíteni. Többek között Langrand-Dumonceau is létrehozott egy óriási (állítólag 300 milliós) bankot Brüsszelben. „Ezen a földművelés előmozdításából eredményeztethető nyereségre alapított bank legfőbb figyelmét Magyarországra fordította” – írja Ludvigh 1866-ban A Hon hasábjain. (A királyi leirat után II. márc. 16.) A továbbiakban kifejti, hogy Langrand előrelátóan statisztikát készített a magyar földbirtokviszonyokról, s figyelmét az egyházi latifundiumok vonták magukra. Egyaránt készen állott arra, hogy az egyházi birtokok esetleges szekularizációja esetén az államtól vásárolja meg azokat, vagy az egyházzal lépjen szövetségre az állammal szemben. Ludvigh aggódva figyelmezteti hazája politikusait, hogy óvakodjanak a külföldi tőke beavatkozásától, nehogy úgy járjon az ország, mint Spanyolország, ahol a belga bankok a megkaparintott „papi vagyon” vételárának már harmincötszörösét megkeresték. (A Hon 1866. dec. 4. Eredeti külföldi levelezések. – Vesd össze: Halász Imre idézett műve 317.)
Langrand-ék ilyen természetű kezdeményezései találkoztak össze Danielik tapogatózásaival, aki az olasz szabadságharc folytán tönk szélére jutott Egyházi Állam ügyében fáradozott ekkor (1864-ben járt a pápánál), és nyugat-európai utazásai során sikerült is – ha nem is optimista elképzelései szerinti összeget szereznie, de – egy kölcsönre vonatkozó megállapodást létrehoznia, amelynek alapját a magyar egyházi javak képezték volna. (Szvorényi József: Emlékbeszéd Danielik János tiszteleti tagról. Akadémiai Emlékbeszédek 1891. 6. kötet 346.)
Ludvigh leleplezése zavart okozott a már előkészített ügyben, mert az alkuról a magyar közönség, sőt a főpapság sem tudott, hiszen az értelmi szerzők célja az volt, hogy itthon minél csekélyebb visszhangja legyen a dolognak. Ludvigh írja: „A feltételekről, valamint általában azon elvekről, melyek az osztrák kormány és az egyház közt irányadók lennének, nem szólhattam, mert ha meg is lettek volna alapítva [!], a legnagyobb titok leple fedte. Lehet, hogy Danielik czimzetes püspök ur, ki a pápa ő szentségétől – mint maga a pápai breve mondja – Langrand ur számára bank vállalatai érdekében azon katolikus hivek és hitelezőkhez intézett pápai körlevelet kieszközölte, kik Langrand urnak vállalataiban erszényükkel és bizodalmukkal támaszul szolgáltak – a czimzetes püspök ur, mondom, tán többet tudhatott az egyházi javak secularisatioja tárgyában folytatott értekezésekről.” – Ugyanis a terv – mint a regényben – a kormány szekularizációs terveibe ütközött. Ludvigh a továbbiakban áttekintve az olasz szekularizáció eredményeit, párhuzamot von egy esetleges, hasonló magyar akció kilátásaival s megállapítja, hogy az az országgyűlés beleegyezése nélkül törvény- és alkotmányellenes lenne, s véleménye szerint súlyos károkat okozna a magyar nemzeti vagyonban. (A Hon 1867. jan. 29-30. Eredeti külföldi levelezések.)
Erre vonatkozik Jókainak a már felsült és püspöki székbe hiába sóvárgó Danieliket gúnyoló cikke Az Üstökösben. Eszerint Szamielisz püspök levélben panaszkodik a Pesti Napló szerkesztőinek – Kemény Zsigmond és társai előtt sikerrel játszotta Danielik a Deák-párti, hazafias főpap szerepét! –, hogy „hiába segítettem Pepit [ti. Eötvöst] kultuszminiszterségre, még csak egy haszontalan osztályfőnökségre sem tudott kineveztetni, nemhogy püspökségre… utóvégre mégis tekintetbe vehette volna, hogy pápa őszentségének mily tetemes áldozattal csináltam meg a kölcsönt…” (Szamielisz püspök levele a Pesti Napló szerkesztőihez. 1868. jan. 25. 26-27.)
Hogy Danieliknek Langrand-nal való kapcsolata ekkor már mennyire köztudott volt, azt Jókainak a következő „Szamielisz-levele” bizonyítja. Ezúttal arról számol be az érdemes címzetes püspök, hogy milyen eredménnyel járt az Egyházi Állam hadserege számára végzett toborzási kísérlete. Elhencegi, hogy a jeladásra majd „nem győzik a sok huszárt szállítani Garibaldi ellen”. (A regényben A két gyermek című fejezet foglalkozik a „pápai zuávok” toborzásának divatjával.) „Mondjátok meg nekik – folytatja Szamielisz –, költségekről ne gondoskodjanak, Langrand gróf bankja rendelkezésemre áll, mely úgy hallom, oly bővében van a pénznek, hogy részvényeit egy frankra szállította le.” (Szamielisz püspök II. levele a Pesti Napló szerkesztőihez. Az Üstökös 1868 márc. 7. 76-79.)
Ha tekintetbe vesszük is, hogy Jókai „Szamielisz”-e a mértéktelen hencegéssel önmaga „cserdugasz” mivoltát igyekszik leplezni s azt a látszatot kelteni, hogy milyen súlyos, jelentős személyiség, még mindig elég támpontot nyújt e levél a Langrand-Danielik viszony megítéléséhez. Egyébként, hogy Langrand-nak is jelentékeny köze volt az Egyházi Állam ekkori zavaros pénzügyeihez, azt Ludvighnak már általunk is idézett cikke igazolja, amikor utal a bankár bukásakor titokzatosan eltűnt üzleti feljegyzésekre.
A pápai kölcsön végül is kútba esett. Szamielisz így kesereg:
„Most látjátok már, hogy milyen igazam volt nekem; de későn. Mikor még Langrand-Dumanceau akciái száz percenttel álltak a párin felyül; mikor minden nap ingyen champagner járta a pápai kölcsön medvebőrére. N'en parlons plus! A bőrt elvitte az ördög, a medve megmaradt.” (Szamielisz püspök III. levele a „Pesti Napló” szerkesztőihez. Az Üstökös 1868 márc. 21. 95-96.)
Azt, hogy Jókai a Pesti Napló és Danielik ellen egyszerre nyitott tüzet, az indokolja, hogy Danielik 1868-ban bizonyos bécsi körök sugalmazására a Pester Lloydban és a Pesti Naplóban cikksorozatot írt egy nemzetközi politikai manőver tervének propagálására. A manőver végcélja az osztrák semlegességi politika feladása és egy Poroszország-ellenes francia-osztrák szövetség létrehozása lett volna. Danielik cikkeinek következményéről írja – Wertheimer és Halász Imre idézett műve nyomán – Szebényi Géza: „Hogy ez a javaslat milyen nagy port vert fel, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a francia és a vatikáni követ siettek üdvözölni a magyar külügyminisztert ebből a jelentős alkalomból.” (Idézett műve 30.) A kormányzatot rendkívül kínos helyzetbe hozó cikkek ellen a Pesti Napló is erélyesen tiltakozott s igyekezett úgy tüntetni fel a dolgot, mintha a legcsekélyebb mértékben sem értene egyet Danielikkel. Az ugyan lehet, hogy Danielik félrevezette a Pesti Naplót és Kemény Zsigmondot a cikkek vonatkozásában, a kettőjük közötti politikai nézetkülönbségek dolgában azonban Jókainak volt igaza, amikor ezt íratta Szamielisszel a Pesti Napló szerkesztőihez: „Hát mi az ördögért (+++) volt [fontos] tinektek ezt az alkotmányos állapotot így sürgetni? Akkor [ti. a kiegyezés előtt] mi voltunk az egyedüli szabadelvű emberek, mienk volt az egész publikum; most meg már minket szorítottak ki jobb oldalnak!” (Az Üstökös 1868. márc. 21. 96.) Természetesen az is bizonyos, hogy ebben az együttes jobbra szorulásban Danielik a legszélső jobboldalon bukkant fel, míg Keményék őszintén haladtak együtt Deákkal s jobb meggyőződésük ellenére kerültek egy táborba Danielikkel.
A szerencsétlen kimenetelű Danielik-féle cikksorozat olyan felzúdulást keltett a magyar liberális és osztrák dualista-barát körökben, hogy a kormányzat kénytelen volt az idő előtt, ügyetlenül exponált elgondolást egyszer s mindenkorra levenni a napirendről.
Szebényi így értékeli Danielik politikai szereplésének jelentőségét a regény szempontjából: „Ez a mozzanat ad még nagyobb [ti. a pápai kölcsön ügyénél is nagyobb] jelentőséget a Danielik ügynek a Fekete gyémántokban. És ez magyarázza meg azt is, hogy Kaulman éppen úgy képviseli az osztrák, mint a francia érdekeket; hogy III. Napoleon Franciaországa oly nagy súlyt és olyan erős bírálatot kap Jókainál.” (Idézett műve 30.)
Danielik – miután anyagilag és politikailag lehetetlenné lett, mint Sámuel apát a regényben – Jászóra költözött a premontrei rend kolostorába, majd később Egerbe települt, ahol kanonoki javadalmaiból élt.
*
A Fekete gyémántok főhőséről már megállapította a Jókai-kutatás, hogy egyes vonásai valóban élő személyekre, mint mintákra utalnak. Az alábbiakban idézzük Földvári Aladár Jókai – a geológia népszerűsítője című tanulmányának Berendre vonatkozó egyes részleteit.
„Berend Iván alakja egyike a kritikusoktól legjobban kifogásolt Jókai regényhősöknek. Mégis találhatók adatok, hogy a ‚mágnes lovag’ alakjához élő emberről vette a mintát Jókai. A ‚Fekete gyémántok’ 1870-ben jelent meg és Jókai már 1858-ban akadémikus volt. Berend a regény szerint akadémiai székfoglalóját egy mélyfúrásban talált mikroszkópikus crustaceákról írta. Ezzel a témával tíz évig foglalkozott. Igaz, hogy ezzel a munkájával mindenütt az egész világon feltűnést keltett volna.
A magyar geológiai irodalom ismerőjének rögtön lovag prudniki Hantken Miksa évtizedes munkásságára kell gondolni, melyet a rétegek mikroszkópikus állatmaradványainak kutatására szentelt.” (Természettudományi Közlöny 1939. jún. 6.)
Földvári a továbbiakban ismerteti Hantken (1821-1893) életrajzát, akinek apja bányaigazgató volt, maga is bányát vezetett Dorogon, s amellett tudományos kutatómunkával is foglalkozott. 1864-ben lett az Akadémia levelező tagja. Világhírét a fosszilis foraminiferák tanulmányozásának köszönhette. Erről szóló kiváló dolgozatát 1862-ben mutatta be az Akadémián. „Hantken foraminifera-munkája lehetett az – folytatja Földvári –, melyről Jókai valószínűleg az Akadémia ülésén tudomást szerezve, Berend székfoglalóját mintázta kicsit elváltoztatott formában; a regény hőse ugyanis ‚crustacea’-król, rákokról adott elő. – Berend alakját azonban javarészt Zsigmondy Vilmos élete után mintázhatta.”
Zsigmondynak (1821-1888) Földvári által közölt életrajzából a következő adatokat tartjuk fontosabbaknak: Bányamérnök volt Resicán. A szabadságharcban vitézül küzdött, Világos után hatévi várfogságra ítélték, de 1850 nyarán kegyelmet kapott. 1851 és 1859 között az annavölgyi szénbányát vezette. „Itt emberi bánásmódja a munkásokkal, továbbá az érdemel említést, hogy új fejtési módszert vezetett be, mely a gazdaságosságán kívül a munkás épségét is védi. Bányatüzek elleni védekezési módot dolgoz ki.” – Zsigmondy Hantkennak jó ismerőse volt, s e réven maga is lelkes foraminifera-kutató lett. 1868-ban az Akadémia őt is tagjai közé választotta. „Ezt a két férfit vette mintául Jókai – fejezi be fejtegetését Földvári –, amikor a ‚mágnes lovag’ alakját megteremtette. Hantken visszavonuló, csendes tudósát és Zsigmondy társadalmi emberét, regényes életét olvasztotta egybe regényhősének, Berend Ivánnak alakjában. Ha még hozzávesszük, hogy Zsigmondy bányászlánykát vett feleségül (igaz, nem talicskázó napszámos leányt, hanem bányatulajdonos leányát) akkor beláthatjuk, hogy Jókainak csak itt-ott kellett fantáziáját megtoldania egy lépéssel, hogy mesebeli jellemű regényhősének alakját megrajzolja.”
Zsigmondy Vilmos Zsigmondy Sámuelnak, a pozsonyi evangélikus líceum tanárának a fia volt. Jókai igen közeli kapcsolatba került vele, szinte testvérének tekintette. Gyermekkorában ugyanis a Zsigmondy családnál volt szálláson Pozsonyban mint „cseregyerek”. A Zsigmondy-fiúk (Vilmos és Gusztáv) Komáromban Jókaiéknál laktak és onnét jártak iskolába. Zsigmondy Vilmos 1863-ban tanulmányban fejtette ki véleményét a Pest-Losonci Vasút vállalkozásról (A losonczi vaspálya jövedelmezőségére vonatkozó nézetek), s bár munkája kéziratban maradt, meglehet, hogy a vele mindvégig testvéri jó viszonyban levő Jókait is tájékoztatta véleményéről. (A Jókai-jubileum és a Nemzeti Kiadás története. Nemzeti Kiadás 100. kötet 144., Péch Antal: Zsigmondy Vilmos emlékezete. Akadémiai Emlékbeszédek 1891. 6. kötet 465., Szabó László: Jókai élete és művei. Budapest 1904. 41., Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora. Kritikai kiadás 18. kötet 31-32., Nagy Miklós: Kiadatlan Jókai-levelek a budapesti Jókai rokonság körében. Irodalomtörténeti Közlemények 1960. 581.)
Földvári feltevésének további kiegészítéseként megállapíthatjuk, hogy Jókai csak részben vette Zsigmondytól a bányatűz-oltó találmány gondolatát. Ugyanis 1868-ban mutattak be Pesten egy angol találmányú L'Extincteur nevű, hordozható tűzoltókészüléket, s „a jelen volt publikum bámulattal látta, hogy a fecskendő egy, minden gyúanyaggal bekent és lángban égő farakást egy pillanat alatt eloltott…” (Ha eloltotta, gyujtsa is meg. Az Üstökös 1868. ápr. 4. 124.) A Hon is azt írta a találmányról, hogy „úgy eloltja a máglyát, mint mikor a gyertyát elfujjuk.” (1868. márc. 19. Melléklet, Újdonságok.) A L'Extincteurrel végzett bemutató leírása annyira egyezik Berendnek a részvényesek előtt tartott kísérletével (Fekete gyémántok Jókai Kritikai Kiadás 2. kötet 223.), hogy nem lehet kétségünk a Jókai lapjaiban is említett tűzoltókészülék és Berend találmányának közeli rokonsága iránt.
A Földvári által említett két bányamérnök személyén és munkásságán kívül jelentős szerepe lehetett Berend alakjának és történetének kialakításában Vidacs (másutt: Vidats) János (1826-1873) gépgyáros élete sorának is. (Lásd: Nagy Miklós utószava a regény 1959-es kiadásához!) Maga Jókai így vázolja fel Vidacs történetét: „A hadjáratot végigszolgálta fegyverrel… És amellett a legkomolyabb magyar iparos volt. Gépgyárat alapított, mely kiváló sikerrel működött, s e sikert nem támogatta semmi reklám, dicsekedés. A Vidacs-ekék híresek voltak a hazában és a külföldön mindenütt, a hol az édes mindnyájunkat éltető kenyeret termesztik. Együtt dolgozott munkásaival. Kora hajnalban ott volt már közöttük, s a munkások nem panaszkodtak a munkaidő hosszúsága s a fekete kenyér miatt, mikor azt látták, hogy gyártulajdosonuk maga is ott veri a vasat az üllőn velük együtt, s ugyanabból a fekete kenyérből szel magának és családjának, a mely a munkásoké. Magánéletében a puritán egyszerűséget követte. A pénzügyekben pontos, az üzleti ügyekben lelkiismeretes volt: ezért fordult hozzá minden olyan közügyek kezelésében az ország közbizalma, melyek titoktartást követeltek.
Az alkotmányos korszak alatt azután alakult egy részvénytársaság Pesten, mely milliónyi tőke mellett egy nagyszabású gépgyár megalakítását tűzte ki feladatául. Igazgató elnöke lett a szabadságharc egyik legnépszerűbb tábornoka. (Valószínűleg Klapka Györgyről van szó, akinek 1867 utáni zavaros „közgazdasági” és „financiális” tevékenységéről a népszerű életrajzok is megemlékeznek, de hazafias tapintatból nem részletezik. Vesd össze: Vajda Emil: A komáromi hős. Budapest 1894. 182.) Munkásokul behozták a külföldön leghírhedtebb izgatókat s azokat háromszorosan nagyobb bérfizetéssel alkalmazták, mint a milyent a Vidacs-gépgyár munkásai kaptak.
Ez volt a megölő fátum.
Vidacs János nekem többszörös találkozásunknál elpanaszolta, hogy ez az őrületes verseny semmivé teszi. Az ő gépgyára háromszoros munkabérfölemelést el nem bír. Pedig most már az ő munkásai is fel vannak izgatva.
A részvényes-gépgyár aztán nehány esztendő alatt elvesztette a millióját; leszámolt: maradtak a puszta falak; de közben a földig verte az életképes, szorgalomból támadt Vidacs-gyárat. Alapítója, a még mindig fiatal népképviselő egy rossz napon egy Kígyó-utczai ház negyedik emeletéről a földre vetette magát. Földanya megölte.” (A márciusi fiatalság. Életemből 1. kötet 17-18.)
A fentiekből nyilvánvaló, hogy ha Berend alakjának tudós és közéleti oldalát Hantken és Zsigmondy mintája után formálta Jókai, a vállalkozó Berend sorsa Vidacséval rokon.
A regény cselekményének fő szála Berend szolid vállalkozásának és a felelőtlenül létrehozott részvénytárnának a küzdelme. Ez a küzdelem pedig szinte lépésről lépésre rokon Vidacs gyárának a részvényes gépgyárral vívott egyenlőtlen harcával. (Pontosan egybevág például az izgága külföldi munkások alkalmazása és a régi vállalkozó munkásainak hűtlensége patriarkális módon velük dolgozó, kenyerüket evő gazdájuk iránt – mindkét helyen!)
Vidacsról nem érdektelen tudnunk, hogy a márciusi fiatalok egyik kiemelkedő alakja volt, a szabadságharcban közlegényként harcolt, majd érdemeiért tisztté nevezték ki, végül századosi rangot ért el. A szabadságharc után sokat zaklatták, többször letartóztatták, rendőrségi felügyelet alatt élt. Gépgyárát nem maga alapította, hanem apja már neves üzemét vette át az ötvenes évek második felében. Az 1860 eleji, forradalminak ígérkező helyzetben Táncsiccsal tárgyalt az esetleges felkeléshez szükséges szuronyok gyártásáról. Emiatt ismét perbe fogták, de felmentették. (Táncsics: Életpályám. Budapest 1949. 314., 457.) 1861-ben képviselővé választották. Halálának közvetlen oka a Ferenc-Józsefvárosi Takarékpénztár bukása volt, amely az 1873-as nagy válság idején következett be. Vidacs volt a Takarékpénztár igazgatója s bár a bukásért nem volt felelős, vizsgálatot indítottak ellene. A zaklatások miatt lett öngyilkos. (A Hon 1873. nov. 10. Különfélék, Vasárnapi Ujság nov. 16. 549., Pallas Lex. 16. kötet 838.)
A regényben Berend által létrehozott munkástelep koncepciójának pontosabb megértése érdekében meg kell említenünk, hogy Vidacs 1868-69-ben Jókaival, majd Horn Edével együtt fáradozott azon, hogy a politizáló lasalleánus Általános Munkásegylettel szemben létrejöhessen a Budapesti Munkásegylet, majd a Munkásképző Egylet. Mindkét munkásszervezet (1869-ben egyesültek) az „önsegély” elvét vallotta. (Vesd össze: Politzer Zsigmond: A magyarországi munkásmozgalom történetéhez. Budapest 1877., A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai. Budapest 1951. 1. kötet 51-60., Nemes Dezső idézett műve 38-39., Geréb László: Munkásélet és munkásmozgalom a magyar irodalomban 1867-1872. Budapest 1959. 6., Geréb László: A munkásügy irodalmunkban 1832-1907. Budapest 1961. 35-36.) A Berend munkástelepén gyakorlatilag megvalósuló alapelvek egybevágnak a Budapesti Munkásegylet és a Munkásképző Egylet alapszabályaiban leszögezett elvekkel, illetve Jókainak és Hornnak az egyletek érdekében mondott beszédeivel, ez ügyben írott cikkeivel.
Berend munkástelepe a munkaadó és munkás érdekegységének elvén alapul, ezt fejezi ki a munkásrészvények bevezetése is. A francia munkásmozgalomban is az osztályellentétek összebékítését propagáló Horn Ede a Munkásképző Egylet megalakításakor mondotta: „A szakadás, mely a munkások és a munkaadók közt támadt, nem oly nagy, mint hiszik és festeni igyekeznek… Az összetartó kapocs a munkaadók és munkások közt lévő érdekegységben rejlik.” Példái között említette ugyanekkor, hogy „… az angol Brix kőszénbányáját részvényekre osztá s munkásainak lehetővé tette, hogy 15% haszonosztalék mellett részvényesek lehessenek. E rendszabálynak fényes eredménye lett…” (Arbeiter-Bildungsverein. Neuer Freier Lloyd 1869. aug. 17.; Munkásképző egylet. A Hon aug. 18.; illetve: Horn és a szocializmus. A Hon aug. 20.) Jókai hasonlóképpen vélekedett munkaadó és munkás viszonyáról. A Pesti Népkör alakulásakor mondott beszédében kijelentette, hogy szerinte a munkáskérdést a „kölcsönös érdekek méltányos kiegyenlítése mellett” kell megoldani. (A Hon 1869. dec. 20. Vezércikk. – Idézi Szebényi idézett művében.)
Berend munkástelepének életében rendkívül fontos szerepet játszik a munkás-takarékpénztár és a „kölcsönös segély jóltevő eszméje”, valamint a munkások kulturális felemelkedésének elősegítése (Jókai Kritikai Kiadás 2. kötet 256.). A Jókai, Vidacs, majd Horn által támogatott és propagált Budapesti Munkásegylet hármas célkitűzése vetül itt a regénybe. A Budapesti Munkásegylet ugyanis Schulze-Delitsch álszocialista elvei alapján fogyasztási egylet, önsegélyző bank és művelődési kör megalakítását tűzte ki célul. (Budapesti Munkásegylet. A Hon 1868. jan. 18. Vegyes.; Törs Kálmán: Jelentés a budapesti munkásegylet alapító bizottságának eddigi működéséről. A Hon 1868. febr. 18-19. – Schulze-Delitsch levélben üdvözölte az egylet megalakulását és helyeselte programját. A Hon jan. 26.)
A regényben szerepel Salista őrgróf, aki pápai zuáv volt, nemzetközi kalandor, de – rangja miatt – az arisztokrata társaság kedvence; pénzéért feleségül veszi Angela grófnőt, majd amikor kiderül, hogy a remélt vagyonhoz nem juthat hozzá, elhagyja. Az alak e vonásai távolról egyeznek az 1868-ban nagy port felvert „Ebergényi-pör” hírhedt Chorinsky Gusztáv grófjának jellemvonásaival. A kalandor gróf érdekből elvett feleségét otthagyta, de mivel az válni nem akart, kedvesével megmérgeztette. Ő maga, hasonlóan Salistához, az előkelő társaságok kedvelt alakja, „cidevant” pápai zuáv. (Ebergényi Júlia bűnpere. A Hon 1868. április 28., 29., 30.).
A Hon 1868. máj. 2-án tárcában foglalkozott az ügy konzekvenciáival: „Az embert elfogja egy szomorú érzés, ha eszébe jut, hogy van aristokratia (legalább egy része), mely elfogadja az íly gavallért, kinek jellemtelenségeit, elveit, eléggé ismerhetné – már katonai pályájának változásaiból is. Elfogadta, mivel fényes nevet visel.” A továbbiakban Chorinsky gróf jellemét elemezve gúnyosan állapítja meg, hogy a fényes gavallérnak kijár az „ég lovagja” titulus, mivel korábban pápai szolgálatban állt.
És bár Salista nem oka Angela halálának, a jellemek rokonsága mindenesetre feltűnő. Jókai maga is foglalkozott az üggyel, s mivel Ebergényi Júlia, Chorinsky kedvese „alapítványi hölgy” volt, igyekezett az esetet a klerikális körök ellen élezni. Az Üstökösben „Szamielisz püspökkel” íratott levelet, amelyben „János” nevetséges rabulisztikával védi a pápai zuávot és Ebergényi Júliát. (Szamielisz püspök levele a „Pesti Napló” szerkesztőihez. 1868. máj. 2., 138-139.)
Azokról a forrásokról, amelyek a regény szemléleti-világnézeti alapjának kialakításában szerepet játszottak, összefoglalóan ugyancsak Nagy Miklós és Szebényi Géza már idézett tanulmányai adtak számot. Eszerint a mű eszmei alapzatában középponti helyet foglal el a hegeli filozófia és az utópista szocialisták ideológiája. Szebényi felhívja a figyelmet arra, hogy bár az író sehol sem jelzi, hogy például a saint-simonizmussal foglalkozott volna, Delejországot e teória szerint építi fel (az állam gazdasági és kulturális funkciója, a termelés és elosztás tervszerűsége, az anyagi javak elosztása kinek-kinek tehetsége szerint történik, megszűnik embernek ember által való kizsákmányolása és minden előjog). A kapitalizmus egyes vonásainak éles bírálatában Fourier hatását, Berend „minta-munkástelepé”-ben Owen nézeteinek befolyását feltételezi. Valószínűnek tartja, hogy e nézetek forrása lehetett az említett teoretikusok munkája is, azonkívül a szerző tudomást szerezhetett eme elvekről már az 1848 előtti magyar publicisztikából, esetleg a 60-as évek folyamán ismerkedhetett meg velük, akár Horn Edén keresztül is, aki a párizsi szocialista mozgalmakban is szerepet játszott, majd hazatérve részt vett a magyar munkásmozgalomban s Jókainak szerkesztőtársa lett. Feltételezi továbbá Szebényi, hogy Jókai egyes utópista-szocialista nézeteket Victor Hugo műveiből is megismerhetett.
Szebényi feltevéseit annyiban kiegészíthetjük és konkretizálhatjuk, hogy az Akadémia folyóirata, a Csengery Antal szerkesztette Budapesti Szemle első évfolyamainak tanulmányai szinte csokorra kötve kínálhatták Jókainak a regény e gondolati anyagának számos motívumát. Így Kautz Gyula két ismertetés-sorozata (Nemzetgazdasági eszmék és elméletek története 1859-1860. 7-10. kötet; A socialismus és communismus rendszerei 1861-1862. 13-14. kötet), amelyekben Saint-Simon, Fourier, Owen és követőik, valamint Proudhon tanairól számol be, és amelyek együttesen összeadják azokat az alapelveket, amelyekre Jókai Delejországának társadalmi rendjét építi. (Például: A vallást kiszorító tudomány vezető szerepe, a pénz mellőzése, az állami monopóliumok és a tőzsde szenvedélyes kárhoztatása – elsősorban Proudhon Manuel du Spéculateur à la bourse-e alapján –, a teljes erkölcsi megújulás gondolata stb. (Lásd továbbá Túróczi-Trostler J.: A Saint-Simonizmus magyar visszhangja. Irodalomtörténet 1949. 268., utóbb: Magyar irodalom Világirodalom. 1961. 2. kötet)
Meg kell azonban jegyeznünk, mindezek hatásánál jelentősebbnek látszik azoknak a Szebényi által csak mellékesen említett „államregények”-nek a befolyása, amelyeket Jókai A jövő század regénye előszavában említ, s amelyek már irodalmi formájukkal, az eszményi állam lakói életmódjának, intimebb viszonyainak kiszínezésével stb. észrevehetően közelebb állnak Jókai egész egyéniségéhez. Mindjárt kezdetben erre figyelmeztet Berend előadásában a különös állam és társadalom „lelőhelyének” utazás, mégpedig tengeri utazás révén való megközelítése, mint Delejország valóságos létének írói valószínűsítése, mint ahogyan ez Morus Utopiájában, Bacon Nova Atlantisában, Campanella La Citta del Solejában vagy Fénelon Télémaquejában is áll. Szerintünk ugyenezeknek a példáknak a hatása ismerhető fel olyan mozzanatokban, mint például Delejország éghajlatának, lakói bőr- és hajszínének, öltözködésének, építkezésének, művészetének vagy szerelmi életének részletezése. Még bizonyos államberendezkedési, közgazdasági természetű elemek mögött sem kell okvetlenül Saint-Simont, Fourier-t keresnünk, mert hiszen a tudósok társadalomirányító tevékenysége Campanella Napállamában is szerepel, a termelés tervszerűsége, a közvetlen árucsere felbukkan Morus Utopiájában, a teljes egyenlőség, illetve a tudás és társadalmi hasznosság szerinti társadalmi rétegeződés a Fénelon könyvében említett Baetica (Bétique) államban is megtalálható. (Les aventures de Télémaque. Paris 1927. 1. kötet 320-42.) A technikai fejlettség társadalmi viszonyokat befolyásoló szerepe pedig ugyancsak fontos például Campanellánál, akinél a Citta del Sole polgárai a XVI. század viszonyaihoz képest igen fejlett technikával dolgoznak, közlekednek, sőt „felfedezték a repülés tudományát s most várják elkészültét egy távcsőnek, mely láthatóvá teszi a rejtett csillagokat…” (Budapest 1959. 87. – Sallay G. fordítása – Fekete gyémántok Jókai Kritikai Kiadás 1. kötet 214., 219-20.) Bacon Nova Atlantisában számos meteorjárást, szelet, esőt, havat figyelő torony-obszervatórium működik, természeti erőforrásokat (folyókat, vízeséseket, szeleket) használnak sok-sok gépük meghajtására és ezeket az erőket (például a szél változó erősségét) befolyásolni is tudják, nem is szólva csodálatos laboratóriumaikról, ahol mesterséges esőt, szelet, havat, sőt élőlényeket is elő tudnak állítani. (The Harward Classics, New York 1909. 3: 182-84., Fekete gyémántok Jókai Kritikai Kiadás 1. kötet 215-16. – A kérdésről részletesen lásd Nacsády József: Jókai „Delejország”-áról című dolgozatát Acta Universitatis Szegediensis, Acta Historiae Litterarum Hungaricarum II. Szeged. 1962. 17., illetve az Irodalom című fejezetet.)
A regény természettudományos teóriáinak és ismeretanyagának forrásairól először – nyomban a Fekete gyémántok első folytatásainak megjelenése után – a Borsszem Jankó című élclap írt gúnyosan (1870. jan. 2. 9.) és W. F. A. Zimmermann Die Urwelt, E. A. Rossmässler Der Wald, valamint H. Burmeister Geschichte der Schöpfung című munkáját említette tréfásan azt állítva, hogy Jókai ezeket szó szerint átvette a regénybe. E népszerűsítő formában megírt könyvek azonban – megállapításunk szerint – semmivel sem adhattak többet Jókainak, mint amennyit egyéb, hasonló célzatú és hasonló formában megírt könyvek, cikkek stb. nyújthattak, s amelyekhez az író ugyanúgy hozzájuthatott, mint ezekhez. Legfeljebb Zimmermann munkája, Die Wunder der Urwelt – Der Erdball und seine Naturwunder című könyve 12. kiadásának (1860) harmadik kötete – tekinthető lehetséges, komolyabb forrásnak. Ez Berendnek a bolygórendszerünk keletkezésére vonatkozó kísérletéhez igen hasonló kísérletet ír le rendkívül részletesen, képekkel illusztrálva (Jókai Kritikai Kiadás 1. kötet 45. – J. Plateau belga fizikus kísérlete)
A Borsszem Jankó gúnyos megjegyzése tehát nem egyéb rosszmájú csipkelődésnél. Az 1869-es választások óta nincs olyan hét, hogy valamiért bele ne kötne a kormánypárti élclap az ellenzéki, a választáson Gorove minisztert megbuktató, rendkívül népszerű képviselő Jókaiba. (A Fekete gyémántokról szóló Borsszem Jankó-cikket lásd Irodalom című fejezetünkben.)
A regényre vonatkozó irodalomban először Földvári Aladár idézett művében olvashatunk Jókai geológiai-paleontológiai tájékozottságáról. „Jókai geológiai leírásaiban szakszempontból csupán a különböző korokban élt állatok együtt szerepeltetését lehet kifogásolni” – írja s az író tudományos tájékozottságát korszerűnek tartja, de arról nem tesz említést, hogy mely XIX. századi nézetekhez, teóriákhoz, eredményekhez méri Jókai ismeretanyagát.
Szebényi Géza figyelmeztet idézett művében arra, hogy a Tudománytárban (Jókai kedvenc olvasmánya volt!) „olyan tanulmányok is vannak, melyek Cuvier és Ampêre nyomán a föld keletkezését és fejlődését úgy ismertetik, mint azt a Fekete gyémántokban Jókai (Az emberfaj előtti föld 1835. 76.; A föld theoriája Ampêre szerint 1834. 182.). – S valóban, az utóbbi cikk (A Revue universelle egy 1833-as cikke nyomán írta Schedel Ferenc) a földfejlődés egyes fokozatait a Biblia „hat napjá”-nak megfelelően tárgyalja, mint ahogy Jókai is ezzel kezdi regényét (Jókai Kritikai Kiadás 1. kötet 5.). A későbbiekben is találkozik néhány ponton Jókai fejlődésképe a Tudománytár e cikkének megállapításaival (például az állatvilág megjelenése előtti föld légkörének összetétele). A Tudománytárnak a regényt több mint három évtizeddel megelőző cikkei azonban nehezen tekinthetők „korszerűek”-nek, s ha Jókai ezekre hagyatkozott volna, Földvári említett állítása nehezen volna igazolható.
A Jókai-hagyaték könyvleltárának átvizsgálása révén e vonatkozásban is kiegészíthetjük az eddig számon tartott forrásokat. Jókai természettudományos tájékozódásának minden bizonnyal egyik fontos eszköze volt Alexander von Humboldt munkáinak két gyűjteményes kiadása, amelyek könyvtárában is megvoltak. Egyikük az Ansichten der Natur, mit wissenschaftlicher Erleuterung (Stuttgart und Augsburg 1860.), a másik a négykötetes Kosmos, Entwurf einer phisischen Weltbeschreibung (Stuttgart und Augsburg 1847-58.).
Hogy Jókai e művek könyvtárában meglevő példányait forgatta, olvasta, azt egyes részek felvágatlan volta ellenére is valószínűsítik részint azok a lapszéli ceruza-jelzések, amelyek például az Ansichten der Natur I. részében a 90-91., 102-104. lapokon, a II. részben a 38-39., 43., 68., 77., 80., 82-83., 119., 125-26. lapokon találhatók, részint pedig azok a Humboldtra való hivatkozások, amelyek a Fekete gyémántokban (Jókai Kritikai Kiadás 2. kötet 46: 21.) és A jövő század regényében (2. kötet 316., 331.) olvashatók. Ez utóbb említett művének egyik helyén Humboldtra mint „a múlt század legnagyobb természettudósá”-ra hivatkozik (2. kötet 284.).
Az Ansichten der Natur tanulmányozására vall néhány tárgyi egyezés is. A Das Hochland von Caxamarca című fejezet részletesen beszél Atahualpa inka palotáiról, kincseiről, a spanyol hódítók által történt elfogatásáról és haláláról. Feltehetően ide vezethető vissza a regény Harmincháromféle asszony című fejezetének egy képe, „A napkirályné”, amely Atahualpának, „az utolsó inkának nőjé”-t ábrázolja Evila alakításában (Jókai Kritikai Kiadás 2. kötet 9., 13.). A Humboldt-kötet e fejezetében számos lapon találunk ceruzajelzéseket (256-57., 267-68., 274., 276.). E Humboldt-mű másik fejezete, Das nächtliche Thierleben im Urwalde, a dél-amerikai őserdő éjszakai életéről számol be, színesen megjelenítve a holdfényes rengetegben felhangzó zajokat, állathangokat, a folyó ivóhelyeihez tartó különféle egzotikus állatokat, a fekete párduc éjszakai vadászatát stb. (1. kötet 227-241.) E fejezet ösztönzőleg hathatott Jókaira, amikor az ember előtti őserdő egy mozgalmas éjszakáját írta meg regényének első fejezetében.
Valószínűleg a Kosmos 3. kötetében olvasottakat használta fel Jókai a Fekete gyémántokban, amikor csillagászati kérdéseket taglal (A jövő század regényében is Humboldt csillagászati megállapításaira hivatkozik elsősorban!), továbbá a 4. kötetben olvasottakat, amikor a föld tulajdonságait elemzi (alkotórészei, belső hő, földmágnesség, a sarki fény stb.). Ugyanebben a kötetben található – ceruzával megjelölve – néhány sor a sarki „mágneshegy”-ről (55-56., vesd össze: Fekete gyémántok Jókai Kritikai Kiadás 1. kötet 210-11). A Kosmosban írja Humboldt, hogy a Mars 1846-ban a megfigyelők szeme láttára választotta ketté a Biela-üstököst. (3. kötet 558-59., vesd össze: Fekete gyémántok Jókai Kritikai Kiadás 1. kötet 49: 17-18.)
Ugyancsak megtalálható Jókai könyvtárában Lorenz Oken (1779-1851) német egyetemi tanár, természetfilozófus 14 kötetes munkája, az Allgemeine Naturgeschichte für alle Stände (Stuttgart 1839-43.). E bőséges képanyagú „atlasz”-szal kiegészített sorozatnak első kötete (Mineralogie und Geognosie) részletesen népszerű leírást közöl a szén keletkezéséről (Bildung des Steinkohlengebirges und der Steinkohlen), aprólékosan leírja a munkásokat fenyegető bányagázok természetét, elnevezését („böse oder erstickende Wetter, schlagende Wetter”), az általuk okozott veszélyt, az esetleges robbanás következményeit. („Die Bergleute werden verbrannt, zerschmettert, die Baue zerstört, indem sie in Folge der ausserordentlichen Erschütterung einstürzen, und oft leiden noch die Gebäude über Tage, die über dem Schacht stehen, in dessen Nähe sich die Explosion ereignet hat.” – 740-43., 751. A bányászok megégnek, összezúzódnak, az építmények elpusztulnak azáltal, hogy a rendkívüli rázkódás miatt összeomlanak, és gyakran megsérülnek még azok a napvilágon levő épületek is, amelyek a fölött az akna fölött állnak, ahol a robbanás történt. Vesd össze: Fekete gyémántok Jókai Kritikai Kiadás 1. kötet 35., 2. kötet 126-27.)
Ugyanitt ír arról a jelenségről is, hogy a kifejtett, felhalmozott szén „fülledésekor” keletkező gázok a szabad levegővel érintkezve gyúlékonnyá és robbanékonnyá válnak (vesd össze: Fekete gyémántok Jókai Kritikai Kiadás 2. kötet 141.). Viszonylag hosszasan magyaráz az akkoriban már 120 esztendeje égő duttweileri hegyről is. (Vesd össze: Fekete gyémántok Jókai Kritikai Kiadás 202.)
Mivel ez ideig adatszerűen nem igazolható, hogy Jókai honnét (esetleg Zsigmondytól) szerezte a bányászatra vonatkozó szakismereteit, helytállónak véljük annak a megállapítását, hogy valószínűleg e könyvtárában meglevő kötet anyagából merített.
Adatbőségében és részletes leírásaiban magára vonja az olvasó figyelmét Berend előadásának felfedezéstörténeti része. Gál János Jókai élete és írói jelleme (Berlin 1925.) című tanulmánya a Tour du Monde folyóirathoz utasítja az érdeklődőket, mondván: „… hosszú éveken át volt buzgó olvasója. Ez a folyóirat sok mindent pótolt; mert Jókai általában sokkal kevesebbet olvasott, mint amennyit általában különféle nyilatkozataiból ki lehet következtetni” (230.) – Valóban, a folyóirat Jókai könyvtárában is meglevő 1868-as évfolyamában Voyage à la mer libre du pôle arctique címmel olvasható cikk az „éjsarki szabad tenger”-ről (113-60. Kiss Laura: Jókai tudományos fantasztikuma című tanári szakdolgozata nyomán. Budapest ELTE Bölcsészeti Kar. 1961. 17.), illetve néhány, a regénnyel kapcsolatba hozható más cikk is: Sir John Franklin et ses compagnons. 1860. I. 18.; La mer polaire 1860. I. 257.; La Creusot et les mines de Saone-Et-Loire. 1867. I. 161. Azonban az írót jobban izgatta az Északi-sark felfedezése annál, hogy a népszerű folyóirat cikkei kielégíthették volna kíváncsiságát.
Könyvtárában megtalálható Das Buch der Reisen und Entdeckungen című előfizetéses kiadványsorozat néhány kötete (Illustrierte Bibliothek der Länder- und Völkerkunde zur Erweiterung der Kentniss der Fremde). E sorozatnak első része (Amerika I-II.) foglalkozik az amerikai tengerészek északi-sarki expedícióinak történetével. Az Amerika I. alcíme: Kane, der Nordpol-Fahrer. Az Elisha Kent Kane tollából származó kötetből valók azok az adatok és leírásrészletek, amelyeket Jókai előbb egyik zsebkönyvébe (Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára Oct. Hung. 699/10., 6. lap számozatlan hátoldala, illetve 7. lap) jegyzett fel a regény második vázlatához tartozó anyagba, majd feldolgozott regényében (Jókai Kritikai Kiadás 1. kötet 205-06). Szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy Jókainak az az állítása, mely szerint Kane saját szemével látta az Északi-sark „szabad tenger”-ét, félreértés. Kane ugyanis felfedezőútján megbetegedett, s csupán expedíciójának egy kisebb csoportja érte el azt a bizonyos be nem fagyott tengeröblöt, amelyet a legendás sarki tengernek vélt. Az „éjsarki szabad tenger” létének feltételezése egyébként is félreértéseken alapult. Ugyanis Giles (Gillis) holland tengerész 1707-ben a Spitzbergáktól északkeletre az északi szélesség 81,5° alatt szabad tengerben felbukkanó szigetet látott. Híradásaiból született meg a sarki meleg tenger és benne a termékenynek vélt sziget legendája, amely több mint száz éven át izgalomban tartotta a felfedezőket. (A „Giles-föld”-et egyesek a Hvita Önn nevű szigettel azonosítják.)
Jókai akár tudott a feltevés kétes megalapozottságáról, akár nem – teljes írói-művészi joggal használta fel regényében, hiszen 1869-ben a német északi-sarki expedíció többek között még azzal a szándékkal indult el, hogy tisztázza e problémát.
(Irodalmi párhuzamként említjük meg e vonatkozásban Jules Verne Voyages et aventures du capitaine Hatteras 1866-ban megjelent, ismert regényét (A legújabb magyar kiadás címe: Hatteras kapitány. 1960), amelyben ugyancsak úgy szerepel az északi sarkvidék, mint amelyen élőlényekben gazdag, szabad tenger által körülfogott sziget van: 21-22. fejezet.)
A szabad tenger által körülvett északi-sarki boldog szigetország képe egyébként számos, az északi népek körében még a múlt században fellelhető mondában is szerepelt. A Vasárnapi Ujságban Sámi Lajos – a Fekete gyémántok kérdéses fejezetére is hivatkozva – közöl egy észak-orosz népmondát, amely szerint Szent János, Krisztus kedves tanítványa nem halt meg, hanem híveivel Oroszországba ment. Északon hajóra szállt üldözői elől, s mögötte jéggé fagyott a tenger. Nem tudták követni. Most a jégen túl, egy szép szigeten él tanítványaival a „szeressétek egymást” elve alapján, amelyet a világ nem akart megérteni. Néha eljön a jégen át egy-egy tanítványa, hogy a szeretet evangéliumát hirdesse, de a gyűlölet és irigység halálukat okozza. Utoljára maga János jön majd, s akkor a fagyos Oroszország földje felenged, zöldülni, virulni kezd, s az isten kertjévé lesz, amelyben az emberek is jobbak lesznek. (1871. dec. 21. 655-66.)
Az említett kiadványsorozat Amerika részének 2. kötete, Die Franklin-Expeditionen und ihr Ausgang (Leipzig 1867.) szolgáltatta a további adatokat Jókainak a regény szóban forgó fejezetéhez. A Franklin-expedíció történetére, felkutatását célzó kísérletekre vonatkozó adatok természetszerű azonossága mellett nyomósabb bizonyítékunk e kötet 153. lapjának egy bekezdése, amelynek fordítása szinte szó szerint megegyezik a Fekete gyémántok egy kitételével: „Eins der Fahrzeuge [tudniillik a Belcher kapitány által elhagyott, jégbe fagyott hajók egyike], die „Resolute”, trat im nächsten Jahre ohne Kapitän, Steuermann und Matrosen die Heimkehr durch die Barrowstrasse an.” (Vesd össze: Fekete gyémántok Jókai Kritikai Kiadás 1. kötet 203.)
Mindezek azonban csupán adalékok, mozaikdarabok a regény egy-egy fejezetéhez, vagy éppen csak néhány utalásához. A művet mintegy keretbefogó koncepció – mint Nagy Miklós megállapítja a regény 1952-es kiadásának bevezetőjében – a korabeli geológia és paleontológia legújabb eredményein alapszik (35-36.). Az 1850-es, 1860-as években indított a tudomány Darwin nyomán erőteljes támadást a teremtéselmélet ellen, illetve a Cuvier nevéhez fűződő „ismételt teremtés” nézete ellen, mely utóbbi a bibliát igyekezett összeegyeztetni a cáfolhatatlan tudományos eredményekkel. E támadás első hulláma azt az elméletet tette népszerűvé, amelyet Jókai is vall a regényben – groteszkül igazat adva műve első sorában a Pentateuchnak is –, hogy a világ ugyan teremtés útján keletkezett, hanem a teremtés egyszeri volt s korántsem végleges. A Teremtő többé nem avatkozott be a világmindenség fejlődésébe, és az a maga törvényei szerint alakult, fejlődött tovább, s a fejlődés bizonyos fokán megjelenő ember mintegy átvéve a Teremtő szerepét, továbbteremti önmagát és a földet.
Ennek a hamar népszerűvé váló teóriának egyik lelkes apostola volt Karl Vogt (1817-1895) német természettudós, aki műveivel és felolvasó körutaival jelentős hatást gyakorolt a tudományos és tudomány iránt érdeklődő közvéleményre. Marx és Engels szenvedélyesen bírálták Vogt tudományos és politikai tevékenységét. „Vulgáris vándorprédikátori materializmus”-nak jellemezték rendszerét, politikai szerepléséről pedig kimutatták, hogy a bonapartizmus malmára hajtja a vizet, sőt, III. Napóleon fizetett ügynöke. (például: Engels: Antidühring Budapest 1948. 314., Marx-Engels Válogatott művek 2. kötet 462.; stb.) Angliai emigrációjában (az 1848-as német forradalmi mozgalmakban részt vett!) írta és névtelenül adta ki első jelentősebb művét, a Vestiges of the natural history of creation-t (A teremtés természetrajzának nyomai – gyenge magyar fordítása Somody Sándor tollából 1858-ban jelent meg Pápán, a Budapesti Szemle ismertette ugyanez évi 3. kötet 501.). Amikor 1851-ben Bernbe költözött, mint saját művének fordítója, németül is közreadta e könyvet Natürliche Geschichte der Schöpfung des Weltalls der Erde und der auf ihre befindlichen Organismen, begründet auf die durch die Wissenschaft errungenen Thatsache (Braunschweig – A világmindenség, a föld és a rajta található szervezetek teremtésének a tudomány által felderített tényeken alapuló természetrajza.).
E kiadás bevezetőjében – harmadik személyben szólva önmagáról – írja, hogy a szerző célja bebizonyítani: bár a föld megteremtetett, azonban annak fejlődése az istenség minden további beavatkozása nélkül ment végbe. Vogt felfogását jellemzően világítja meg a német orvosok és természettudósok innsbrucki értekezletén 1869. szept. 20-án mondott beszéde, amelyben hangsúlyozza: „az őstörténet nyomozásában a végső következtetést képezi, hogy az embernek hatalmában van saját kifejlődése, hogy tényleg saját munkája által fejlődik s éri el tökélyesbülésének végső czélpontját.” (Az újabb vizsgálatok eredményei az őstörténelem körében. Természettudományi Közlöny 1869. 364., Századunk 1869. szept. 26.) Vogt nézeteihez hasonló világ- és emberszemléletet árul el Jean Baptiste André Dumas (1800-1884) francia akadémikusnak, a híres vegyésznek az Association Polytechnique 1865-i díjkiosztási ünnepélyén mondott beszéde, amelyből a Természettudományi Közlöny többek között az alábbiakat idézi: „Ma már az emberiség megszerzé a jogot így szólani: … Játszom a természet erőivel; átváltoztatom a fényt hővé, a hőt fénnyé, a villanyosságot delejességgé, a delejességet villanyossággá s a hatásképességek mind ezen formáit mechanikai erővé; egyik chemiai vegyületet átalakítom másikká és viszont… A föld minden erőjét és minden adományát szolgáimmá teszem… használok leszármaztatott erőket…” (1869. 76. – vesd össze: Delejország rendkívüli technikai fejlettsége, illetve Berend apoteózisa a Fekete gyémántokban!)
S hogy Jókai a magyar tudományos körökben is teret hódító nézeteken túl jól ismerte elsősorban Vogt említett művét, bizonyítják regényének az ősvilági életre vonatkozó leírásai és Vogt könyve egyes helyeinek feltűnő hasonlóságai.
Vogt írja, hogy a földkéreg sziklaalapja („die Felsengrundlage der Erdkruste”) a gránit, amelyet a tűz hozott létre. Efölött találjuk a különböző korú és jellegű úgynevezett üledékes kőzeteket („Sediment [Wasserniederschlag]-Gesteinen”), amelyek homokból, agyagból és a tengerfenék másféle anyagaiból alakultak. (25.) Majd kifejti, hogy ezek a rétegek elmesélik a föld egész történetét időrendben, mert a különböző korszakokban élt szerves lények maradványai megtalálhatók bennük. (27.) Az első lapjait ennek a kő-könyvnek a tűz megrongálta („Die ersten Blätter des Steinbuch sind durch Feuer beschädigt worden…” – 28.)
Jókai is így ír a földkéreg kialakulásáról: „A legelső lapja e könyvnek a gránit és porfír-réteg… Egyik lapot alkotta a tűz, másikat a tenger, az özönvíz… A földüllepedések egyes lapjai aztán kezdenek homályos regéket beszélni elmúlt évezredekről. Az eltemetett idők állat- és növényvilága ott fekszik kővé vált maradványaiban az örök lapokon…” (Jókai Kritikai Kiadás. 1. kötet 6.)
Később a karbonkor növényvilágáról írja Vogt, hogy az többnyire virágtalan volt, egyhangú, híjával a virágdíszes rétszőnyegnek („ohne blumengeschmückten Rasenteppich”), nem volt madár, amely e növények árnyékában énekelt volna. (59.)
Jókai ugyanerről: „Az előre ment korszak növényóriásai közül még hiányzottak – a virágok, a rétek tarka színű ékessége… madár sem volt, a lég még üresen állt.” (Jókai Kritikai Kiadás 1. kötet 8.)
Vogt a továbbiakban részletesen ismerteti az egyes geológiai korszakokat, növény- és állatvilágukat, s könyve – a korszakhoz viszonyítva – gazdagon illusztrált a kövült növényeknek, az ősállatok csontvázainak képeivel, amelyek módot nyújtanak részletes leírásukra is. A regény koncepciójába illik Vogtnak a hajdan volt, kőszénné vált növényvilágra vonatkozó megjegyzése is, amely szerint ez szolgáltatta azokat az ásványi tömegeket (tudniillik a kőszenet), amelyek később az emberi nemnek legnagyobb szolgálatot tették, a civilizáció előrehaladását biztosították. (59.)
Jókainak Vogt és az általa képviselt nézetek iránti rokonszenve abból is kitűnik, hogy amikor Vogt 1869. decemberében – tehát a Fekete gyémántok végső megformálása idején – Pesten is előadássorozatot tartott (Az ember őstörténelméről, folytatásosan ismerteti a Természettudományi Közlöny 1870-i évfolyama), A Hon lelkendező recenziókat közölt az előadásokról. És bár a lapok csak a német tudós tiszteletére rendezett bankett résztvevői között említik név szerint Jókait, bizonyára meghallgatott néhány előadást is. (A Hon 1869. dec. 11., 15., 16. stb., Neuer Freier Lloyd dec. 21. Morgenblatt.) Vogt pesti előadásai az Ősapánk című fejezethez szolgáltathattak közvetlenül anyagot, így az ősember testalkatának részletes leírását, táplálékszerzési módjait, többek között azt, hogy minden valószínűség szerint emberevő is volt.
A közvélemény nagyfokú elmaradottsága, tájékozatlansága miatt nem tartozott a legnépszerűbb dolgok közé Vogt nézeteivel egyetérteni. A hazai konzervatív, katolikus sajtó „majomhecc”-et kezdett s hevesen tiltakozott Vogt nézeteinek terjesztése ellen. A Tanodai Lapok írta: „Több helyről erélyes megrovás küldetett hozzánk a ‚Természettudományi Közlöny’ azon szánandó servilismusa ellen, mely szerént az éppen oly kritikátlansággal hódol a Vogt Károly-féle otrombaságoknak, melyeket a komoly tudomány százszor megczáfol, de melyekre a positiv vallások divatos ellenségei esküldözni [!] szeretnek.” (1870. jan. 13. 16. – Lásd továbbá: Borsszem Jankó 1869. dec. 12., 19., 26. stb.)
Későbbi írásaiban maga Jókai is eltávolodott némileg a Fekete gyémántokban vallott „teremtéselmélettől” s a „tudományos” magyarázatot („Philosophia”) éppúgy elutasítva, mint a vallásos teremtéselvet („Religio”), azt állítja, hogy megnyugtató megoldást e kérdésben csak a költészet nyújthat. (Világteremtés, Túl a láthatáron kötet 194. – Utal erre Hankiss János: Európa és a magyar irodalom című munkájának – Budapest 1939. – 498. lapján.)
A könyvtárában meglevő művek, Vogt előadásai, könyvei mellett természetesen a közkézen forgó, népszerű munkák is nyújthattak tájékozódást Jókainak a geológia, paleontológia újabb eredményeiről. Egyik-másikban felvillannak olyan képek, amelyek feltehetően nem véletlenül egyeznek a Fekete gyémántokban találhatókkal. Csak példaképpen említjük Oswald Heer Die Urwelt der Schweiz című könyvét, amelyben a szerző az equisetumról – hogy szemléletessé tegye leírását – azt állítja, hogy óriási macskafarkra emlékeztet (49.). Jókai ugyanezt egy másik karbonkori ősnövényről, a lepidodendronról mondja (Jókai Kritikai Kiadás 1. kötet 9.). Hasonlóan meglepő egyezéseket találunk a regény földtörténeti fejezeteinek egyes képei és a francia Guillaume-Louis Figuier népszerű munkái nyomán készült hazai füzetes kiadvány, A föld őstörténelme között (írta Dr. Corzan-Avendano Gábor, megjelent 1868-ban). Utóbbiban olvashatjuk például, hogy a paleotherium tápláléka a trapa (102.), s ez Jókainál is megtalálható (Jókai Kritikai Kiadás 1. kötet 13.). Hasonló egyezésük az is, hogy a hylobates a malájoknak időjelzőül szolgál (Corzan-Avendano: 120., Jókai: Jókai Kritikai Kiadás 1. kötet 12.).
A korabeli magyar szakirodalomból és folyóiratokból is sokat meríthetett az író a regény természettudományos ismeretanyagához. Így például Hollósy Justinián 1864-ben megjelent Népszerű csillagászatából, amelyet az Akadémia is jutalmazott. E kis kötet részletesen szól a nevezetesebb meteorokról (299-301.), amelyeket Jókai műve az 1. kötet 22. lapján és Berend feljegyzéseiben szerepeltet (Jókai Kritikai Kiadás 1. kötet 47-48.). Szolgáltathattak Jókainak anyagot a Természet és a Természettudományi Közlöny egyes cikkei is. 1869-ben több kisebb tanulmány foglalkozott például az év során két alkalommal Magyarországon is észlelhető sarki fénnyel, az „aurora borealis”-szal. (Természet máj. 15., Természettudományi Közlöny 278. stb.) A Természettudományi Közlöny írt a föld széntelepeinek lehetséges kimerüléséről is. (1869. 389-90.) Más lapok is közöltek hasonló, a regény anyagához adalékul szolgáló írásokat. Kane tapasztalatait a sarki hidegnek az élelmiszerekre gyakorolt hatásáról már 1856-ban közölte a Család Könyve (30-32.). Az „éjsarki szabad tenger” elméletéről például a Hazánk s a Külföldben írt Molnár Antal A sarktengerek hőmérséke címmel (1866. máj. 6.). A Vasárnapi Ujság többször írt a bányászéletről, bányászatról (1862. 579., 1864. 506., 1867. 611., 1868. 234. stb.).
A lehetséges források felhasználásának további valószínűsítése – amennyiben egyáltalán lehetséges volna – meddő munkának ígérkezik, ugyanis a korabeli tudományos és népszerű művek szinte követhetetlenül egymástól vesznek át egy-egy találónak vélt irodalmias fordulatot, tetszetős, közhellyé vált megfogalmazást stb., s Jókai többnyire ezeket használta fel. Ezenkívül megnehezítené a munkát az írónak félreismerhetetlen „szénközpontú” szemlélete, ezért sokszor nincs tekintettel a tudományos tényekre, amelyek korában már ismertek voltak. (Így – amint Földvári is megállapítja – olyan ősállatokat, növényeket szerepeltet együtt, amelyeket sokszor több százmillió év választott el egymástól.) A „szénközpontúság” oka minden bizonnyal a gyorsan kibontakozó és számtalan új eredményt produkáló tudományos felmérés, amely az akkori Magyarország széntelepeire irányult s magyar és külföldi tudósok együttműködésével folyt. (Kovács Gyula, F. Unger, O. Heer stb. munkássága.) Jókai tudatosan zárja ezzel a kérdéscsoporttal fejtegetéseinek egyik szakaszát: „S hol volt ez a csodaszép táj? Itt, ahol állunk. Talán a Zsil völgyében? Talán az oravicai mederben? Talán a pécsi hegycsoportban? Talán a nógrádi bércmedencében? Százötven lábnyira a most zöldülő pázsit alatt!” (Jókai Kritikai Kiadás 1. kötet 12.) – Jellemző viszont, hogy a Jókai által említett szénmedencék kora között százmillió éves eltolódások is vannak.
A regény őstörténeti fejezetei újszerűségükkel, megragadó leírásaikkal minden kritikusnak a figyelmét magukra vonták. S valóban, az irodalomban csak egyetlen előzményükről tudunk: Jules Verne 1864-ben megjelent regényének, az Utazás a föld középpontja felének egyes részletei foglalkoznak ilyen tárggyal. (Magyarul Vasárnapi Ujság 1875. folytatásokban.)
*
Megemlítjük – mint Jókai forráshasználatának jellemző vonását –, hogy az író az anyaggal szemben szuverénül foglalt állást és mint látható, sem a vasútpanamák ügyében, sem Danielik, sem Hantken, Zsigmondy, Vidacs vagy akár Chorinski személyét illetően sem tapadt gépiesen forrásaihoz. Jó példa erre Danielik és Sámuel apát alakjának összevetése, amelyből kiderül, hogy a regénybeli pap erősebb jellem és negatívabb vonásai ellenére is súlyosabb egyéniség Danieliknál (vesd össze: Nagy Miklós Bevezetése a regény 1952. kiadásához, 33.). Hasonló eljárásmódot találunk a Chorinsky-Salista párhuzam esetében is.
Ugyancsak itt hívjuk fel a figyelmet arra, hogy a Fekete gyémántok tárgyi-gondolati anyagának jelentős része – mint a Jókai-életműben továbbélő motívum – A jövő század regényében (1872) és az Egy ember, aki mindent tudban (1874) bukkan fel legerőteljesebben. Az előbbi általában továbbfejlesztése, az utóbbi szemlátomást groteszk „ellenregénye” a Fekete gyémántoknak. Tatrangi Dávid Berend Iván alakjának hiperbolája, Ottó gróf viszont berendi feladatokat vállaló, de azokat hűbelebalázs módján végrehajtani képtelen, nevetséges ellentétpárja a Fekete gyémántok főhősének.
A regénybe sűrített természettudományos ismeretanyag jelentős része is gyakran felbukkan a későbbi Jókai-művekben, elsősorban az Egész az északi pólusig!-ban (1876) és az Atlantiszban (1876), illetve A három márványfejben (1887).
Jókai a regényből feltűnően sok szakaszt vett át szó szerint a Negyven év visszhangja (1884) című kötetébe, elsősorban a természetre vonatkozó elmélkedések, megállapítások közül (lásd: A szent természet című fejezet). Az átvételeket a magyarázatokban tartjuk számon.
*
Itt mondunk köszönetet Dr. Simoncsics Pálnak, a József Attila Tudományegyetem adjunktusának, aki segítségünkre volt a felmerült paleobotanikai és paleozoológiai kérdések megoldásában.