2. JEAN DE FRANCE HORÁIBÓL.

TARTALOM

I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
VIII.

I. FÜGGELÉK.
A «CSÁK» NÉVRŐL.

II. FÜGGELÉK:
NAGY ABA LÓCZ-OT (POZSONY VÁRMEGYÉBEN)
DONCHA ASSZONYTÓL HARMINCZKÉT MÁRKÁN MEGVESZI.

HASONMÁSOK SZÖVEGE:

I. CSÁK MÁTÉ: VÉGRENDELETE 1283.

II. 1302. MARTIUS I. VENCZEL KIRÁLY CSÁK MÁTÉNAK ADOMÁNYOZZA TRENCSÉNYT.

III. 1307. MARTIUS 29. TÖREDÉK.

IV. 1318. NOVEMBER II. CSÁK MÁTÉ ADOMÁNYLEVELE JULA RÉSZÉRE.

MEGJEGYZÉSEK A KÉPEKRŐL.

ÖNÁLLÓ KÉPEK:

A SZÖVEGBE NYOMOTT KÉPEK

Jegyzetek

A XIV. század, melyet méltán nevezünk az Anjouk korának, a magyar történelem legfényesebb szakasza. Míg a nemzeti egység ereje, a király tekintélye, az ország terjedelme nagyot gyarapodott e korszakban, az alatt a nép jólétben, gazdagságban elégűlten élt, az ipar és kereskedés, a tudomány és művészet felvirágzott.

Érthető, hogy Magyarországot archiregnumnak, Európa főországának kezdék nevezgetni, s a magyar király barátságát mindenünnen keresték.

Pedig ezen, történelmünkben többször visszakerülő, gyors föllendülést közvetlenűl igen szomorú idő előzte meg.

Ama, szinte rendessé vált szokás, hogy a fölserdűlt korona-örökös, mint ifjabb király az ország harmadrészében függetlenűl uralkodott, a bomlás csiráját fejtette ki, melynek a IV. Béla és V. István között ismételten kitört viszályok, a szerencsétlen Kún László uralkodása, III. Endrének szilárdságra már nem juthatott kormánya, az Árpádház kihalta után pedig a trónkövetelők és pártkirályok vetekedése hosszú évtizedeken át bő táplálékot nyújtott.

Mintha az ugyanakkor részekre foszladozó német birodalom s a függetlenségre törekvő német fejedelmek példája nemcsak a lengyel földön vonzott volna! Nálunk is találkoztak, kik mentől nagyobb önállóságra vágyódtak, habár e vágy a királyi hatalom csorbításával, a törvények megvetésével, a középsorsú nemesség és nép elnyomásával járt is.^[1]

Leginkább felötlő typusa ez iránynak TRENCSÉNYI CSÁK MÁTÉ, ki mint szellemi tehetségével, úgy anyagi erejével is felülmulta kortársait és független, csaknem királyi hatalmát kiterjesztette a róla maig is Mátyusföldnek nevezett nagy vidékre, mely a Duna mentén Pozsonytól Visegrádig s a Dunától északra a Kárpátok határgerinczéig, sőt azon túl is terjedett.

Valóban szerencséje volt a magyar nemzetnek, hogy trónjára a Gondviselés Károly-Róbertet, szent Lajos franczia királynak, a bölcs és hatalmas uralkodónak unokáját helyezte, kinek családi hagyományon alapuló igyekezeteit az ország integritásának megőrzésére főleg a középsorsú nemesség hathatósan istápolta s hosszú küzdelem után győzelemre is segítette.

Mert a királyi egységes hatalom helyreállítása nem járt hosszantartó és kemény küzdelem nélkül, mígnem a szétvonó elemek paralyzálva, a hatalmaskodó zsarnokok letiporva, részben kiirtva levén, a nemzeti lét legvitézebb harczosai sorából új aristokratia lépett nyomukba.

E kort tevén kutatásaink tárgyává, okvetetlenűl nagy figyelmet kellett fordítanunk Trencsényi Csák Mátéra, ki teljes két évtizeden át határozólag folyt be Magyarország sorsára. Kit ne érdekelne e felötlő alak, ki a nép hagyományában maig is él?

E férfiúval foglalkozik tanulmányunk... Nem annyira életrajzát adjuk, mihez adataink elégtelenek, mint inkább a kort rajzoljuk, melyben vezérszerepet játszott, s a melybe hogy őt helyesen beilleszszük, lehet csak feladatunk.

Az olasz múzeumokban nem ritkán látunk reconstruált szoborműveket. A föld színe alatt, vagy a tenger fenekén találtak római és görög jeles művekből egyes darabokat, torsókat, melyekhez a hiányzó részeket jeles művészek nem kevesebb elmeéllel, mint művészettel hozzácsinálták. De megesett az is, hogy utóbb a hiányzó eredeti részeket is megtalálták, miből nem egyszer kitűnt, hogy a reconstruáló művész minden igyekezete daczára sem helyesen egészítette ki a torsót.

Ilyesmi megeshetik e művünkön is – annál könnyebben, minthogy oly mozaik kép helyreállításához fogtunk, melynek csak egyes kövecseit tartotta fönn számunkra, késő unokákra, a mostoha idő.

De ez nem lankasztotta komoly igyekezetünket, melynek eredménye aligha több, mint hogy egy-egy nyommal előbbre vittük édes hazánk történetének ismeretét.

A rómaiaknak ugyancsak jeles történetíróik voltak, kiknek művei sok tekintetben maig is nehezen elérhető mintáink: mégis csaknem két évezredbe telt, míg Niebuhrban és iskolájában a római történetírás regenarátoraira talált.

Iparkodtunk teljesíteni kötelességünket: kutatni a mily mélyre csak lehetett, s az igazat fürkészni.

Azonban már ez, általunk tárgyalt középkor egyik bölcsésze helyesen mondá: «Igyekezzünk bár, mennyire csak tőlünk telik, mégis könnyen megtörténik, hogy sokféle csorba esik munkánkban».^[2]

Az emberi művek tökélyesedése lassú munka...

Ha az újabb korok történetírójának az a baja, hogy nehéz a történeti adatok sűrű berkében eligazodnia, a XIV. század történetírója mentségeűl még mindig az anyag elégtelensége szolgál.

3. KRÓNIKAIRÓ A XIV. SZÁZADBÓL.

4. CSÁKI PÉTER ÉS UGRIN S ABA OMODEI CZÍMEREI.

I.

Csák Máté ősei. Három Csák Ugrin érsek. Boldog Csák Móricz. Özvegy Csák Ágnes, a diplomata nő. Az ujlaki Csákok. Csák Péter és Máté.

KRÓNIKÁINK a Csák nemzetséget egyhangúlag Szabolcs vezértől, Előd fiától, származtatják. Árpád Elődnek, a honfoglaló sereg második kapitányának, osztályrészeűl a nagyerdőt adá, melyet most Vértesnek nevezünk. Ezen erdő aljában, valamely fertő mellett Csák, Szabolcs unokája, sok idő múltával várat épített, melyet magáról Csákvárnak nevezett el. E várat Szár László fiai, András, Béla és Levente idejében a magyarok közös elhatározásából lerontották.^[3]

Történeti tény-e, mit a krónikák előadnak, vagy a tényleges állapotról kölcsönzött lehozás? Ki merné eldönteni. De minden esetre tény, melyet a XIII. századból fenmaradt okmányok igazolnak, hogy a Csákok ősi birtokai nagyobbára a Dunán túl, Fehér vármegyében terűltek el, hol Székésfehérvártól északra fekszik Csákvár is, mely a Csák nemzetségnek a XIII. században kétségtelenűl birtoka volt.^[4] E várat pedig aligha egyébért rontották le a herczegek, mint azért, mert a pogánysággal, Vatával és társaival tartottak, kiknek főereje szintén a Dunán túl volt.

Azután szinte száz esztendeig a Csákokról nem hallunk semmit, mígnem II. Géza magyar király (uralkodott 1141-1161) Csák Pálnak hű szolgálataiért örökös birtokúl Temes földét adományozza.^[5]

A Csákok szapora nemzetség lehetett. Valószínű, hogy a vereség után, melyre várok lerombolása következett, megosztoztak nagy terjedelmű nemzetségi birtokaikon, és felbomlottak egyes ágazatokra, családokra, melyekkel a XIII. század második felében nemcsak a dunántúli vármegyék szinte mindegyikében, de az ország többi részeiben is találkozunk. Természetesen mennél többen voltak, annál kevesebb jutott egyre a közösből. A tisztességes megélhetésre, úgy látszik, mégis elégjök maradt; nyoma legalább nincs, vagy valakire rászorúltak, valamely főúr szolgálatába szegődtek volna. Sőt hogy a vitézi rendben számot tettek, megmutatták IV. István uralkodása alatt is (1162).^[6] Azonban az sem igen fordúl elő, hogy zászlós urat vagy csak vármegye-ispánt, a mi annyi, mint a mai főispán, találnánk közöttük.

A ki a Csák nemzetséget, vagy legalább annak sopronyi ágát ismét gazdagságra és tekintélyre emelte, az pap volt.

Az egyház a középkor amaz aristokratico-oligarchicus világában az egyedüli demokraticus elem volt – századunk értelmében vevén e szót. Főnökeit: a pápát, érsekeket, püspököket, apátokat, prépostokat, le a barát guardiánig, szótöbbséggel közvetlen alantasai választották. Frá Gentile pápai követnek, vagy miként mi őt közönségesen hívjuk: Gentilis bíborosnak a XIV. század elején Magyarország számára kiadott választási szabályai^[7] szabatosak. Habár a választói aktiv jog bizonyos föltételekhez volt kötve, a választási passiv jog korlátlan vala: püspöknek, érseknek, pápának megválaszthattak mindenkit. Választottak is nem egyszer világit püspökké, érsekké sőt pápává, és nem ritkán valamely szerény szerzetest, ki pásztorból, a varga fiából lett azzá. – Ügyeit az egyház közös gyűléseken végezte. Az egyház törvényeit, szabályrendeleteit közös gyűléseken hozta s ezeken látott törvényt. E gyűlések vagy zsinatok hol az egész világra szóltak, hol csak egyes tartományokra, egyházmegyékre, kerületekre, szerzetes rendekre vonatkoztak. Egyházi fölött csak egyházi ítélhetett s a vesztett fél ügyét egész a pápáig, a köz-zsinatig föllebbezhette.

Ily elvek mellett Csák Ugrinnak, ki a Csákokat ismét fölsegítette, nem volt szüksége nagy terjedelmű birtokra, hogy magát az ország első főpapi méltóságára felküzdhesse. Előbb (1185.) zágrábi, aztán (1188.) győri püspök, végre (1204.) esztergami érsek volt; mint ilyen kiterjesztette pártfogását öcscsére, Miklósra, immár Pozsony vármegyei ispánra, jóravaló, szerző emberre, ki királyát II., vagyis jeruzsálemi Endrét külföldi útjában is kísérte, tőle adományban jószágokat kapott. Az érsek is reá hagyta minden szerzeményét.

Ezen, ekként felgazdagodott, tekintélyre és hatalomra jutott ágból származtak a maig is virágzó Kisfaludyak, eme, a hazának annyi jelest adott család, mely koszorús költőinket, Kisfaludy Sándort és Károlyt, nemzé. Mióta Kisfaludy Károly a töredékében is nagyszerű «Csák Máté» czímű drámáját írta, úgy él annak hőse az irodalmi közvéleményben, sőt némely részben a historiai tudalomban is, mint a «szeplőtlen szabadság» hőse. E nagy írónk költészete oly dicssugarakkal vevé körűl Trencsén egykori hatalmas urát, – hogy a későbbi költő, ki más felfogással merít a történelemből, a köztudalommal szemben sikamlós helyzetbe jön. Pedig a historiai kritika előtt Csák Máté nem egyéb rakonczátlan dynastánál, önfejű és önző kényúrnál s középkori rabló lovagnál. Még annyira nemes alakot sem visel, mint a németek Götz-e, kinek bűnei mentséget találnak a korviszonyokban.^[8]

Csák Ugrin esztergami érseken kívül ugyancsak a XIII. század első felében még két Ugrin nevű^[9] érsekkel találkozunk: Ugrin kalocsai és Ugrin spalatoi érsekkel, kik mind ketten a Csák nemzetségből valók.^[10]

Ugrin kalocsai érsekről tudjuk, hogy a Sajó melletti szerencsétlen ütközetben (1241) a tatárok ellen vesztette életét, míg a spalatoi érsek személyiségéről és jelleméről a kortárs és szemtanú érdekes rajzával szolgálhatunk, mely ha kissé elfogúlt szerzőre vall is, annyiban érdekes, hogy typusát adja a magyar főurak, még ha főpapok voltak is, akkori viselkedésének.

A dalmát tengermelléki városok népe az időben szerfelett nyughatatlan volt. Ha az egyik város a másik ellen nem fenekedett, bizonyosak lehetünk benne, hogy a polgárok magok közt viszálkodtak. Spalatonak a XIII. század közepén mindkét villongásból kijutott. A «belzavarokat» az érsekválasztás szűlte. István, zágrábi püspök, kit a spalatoiak néhai Guncellus helyébe érseküknek megválasztottak, a reá esett választást visszautasítván, egybegyűlt az érseki palotában a káptalan, a papság, a szent-ferencz- és szent-domokos-rendi barátok az új választáshoz; a podestà és nép is, mely szintén be akart folyni a választásba, nagy tömegben szintén oda gyülekezett. Némi zavargások voltak mindjárt kezdetben, sikerűlt azonban a szerzeteseknek a népet lecsillapítani és arra bírni, hogy ne gátolja a kánoni szabályok szerint megejtendő választást; mert csak ez lehet törvényes és érvényes. Előhozták tehát a törvénykönyvet és elolvasák belőle a fejezetet, mely a választásról szól. Fölkelt aztán a rangra első áldozó pap és szelíden intő beszédet tartott, mire megkezdvén a «Jövel Szent Lélek» kezdetű éneket, a kánoni választás megindúlt. Legelóbb három idősb kanonokot szemeltek ki a szavazatszedő bizottságba, kik félre vonúlván egyenkint szólíták be a kanonokokat, hogy szavazatokat leadják. Húsz kanonok szavazott. Három közűlök, kik valószínüleg abban reménykedtek, hogy ők kerülnek ki az urnából, senkire se szavazott; egy a trawi püspököt vagy a spalatoi főesperest nevezte választottjának; a többi tizenhat egyértelemmel Tamást, a spalatoi főesperest választotta érsekéűl. A főesperes megköszönte ugyan a benne pontosúlt bizalmat, de se nem fogadta el a választást, se vissza nem utasította azt. Így volt ez akkor divatban, nehogy szégyen háramoljon a választottra, ha a pápától netán meg nem erősíttetnék.

De a nép semmiképen se volt megelégedve a választottal. A podestà látván a zendülést, nyiltan ki is jelentette: ha a káptalan nem áll el választottjától, felmondja neki a barátságot; senki a kanonokoktól nem vesz semmit, nem ad el nekik semmit. A szelíd lelkű főesperes végre engedett és leköszönt, mire a káptalan a trawi püspököt választotta meg érsekének.

De Traw városa vala épen, mely ellen Spalato «külső háborút» viselt. Mi volt oka a perpatvarnak kinek volt igaza, mint viseltek e városkák egymás ellen hadat, hol tengeren, hol szárazon változó szerencsével: azt hagyjuk. Ott veszszük föl az elbeszélés fonalát, midőn a spalatoiak nem bízván saját erejökben, Ninoszlav Bosznia bánját hívták segítségökre, őt tették meg grófjokká, és fegyveres hatalmával a trawi határra törtek, hol két hétig pusztítottak, mígnem minden szőllőt, minden fát kivágtak, minden szántóföldet feldúltak.

A trawiak e méltatlanság miatt urok, a magyar király elé járultak panaszszal. IV. Béla igen felháborodott és tüstént kirendelte Dénest, «egész Szlavonia és Dalmáczia bánját», hogy boszút álljon Spalatón; egy más sereget pedig a bosnyák bán megfenyítésére küldött.

Erre a spalatoiak szintén követséget indítottak a királyhoz, hogy eljárásokat mentegessék. IV. Béla elfojtotta haragját, és úgy tett, mintha nem sokat törődnék a viharral e pohár vízben, és csak azt hozta szóba, hogy jó volna megválasztaniok Ugrint, a császmai prépostot egyházok elárvásodott érseki székébe, ki képes volna az egyházat is, a várost is fölvirágoztatni és bölcs tanácsával sok gondot eloszlatni.

Ugrin prépost mintegy harminczöt, negyven éves, szálas, kellemes arczú ember volt. Nagybátyja, a kalocsai érsek, Párisban taníttatta, hol az egyetemen csaknem tizenkét évet töltött. Ékes szólló, tanult és a Szent-Irásban igen jártas férfiú volt. Nagy összeg pénzen egy teljes; magyarázatokkal és széljegyzetekkel ellátott Szent-Irást szerzett volt magának, milyet az egyetemi tanárok használtak.

Örömhír vala a spalatoiak számára követeik jelentése, kik azt hitték, hogy csak meg kell Ugrint érsekké választatniok, ezzel nemcsak a királyt engesztelik meg, de saját városi ügyeik jobbra fordúltát is biztosan remélhetik. Azonnal elmentek tehát a káptalanhoz és többet parancsolva mint kérve sürgették: fogjanak az új püspökválasztáshoz. A főesperes azonban, ki előtt – úgymond ő maga – nem volt ismeretlen Hugrinus kevélysége (insolentia), ellenkezett és érett megfontolásra veendőnek ítélte a dolgot. De a polgárok, élökön a gróffal, biróval és tanácscsal berontottak a sekrestyébe, megiratták a választási jegyzőkönyvet, és ráfüggesztvén a káptalani pecsétet, vitték a királyhoz, ki épen Szlavoniában tartózkodék. A király – jelenték a visszaérkezett követek – kegyesen fogadta őket, Spalato iránt megengesztelődött, és azzal biztatta, hogy hasznára lesz a városnak az új érsekválasztás. Hanem a közmondás, hogy a hazugságnak kurta lába van, mert hamar utólérik, alig két hét mulva, 1244 julius 12-én beteljesedett, midőn Dénes bán magyar, dalmát és szláv sereggel Spalato alá érkezett, tőlök a trawiakon tett hatalmaskodásért elégtételt és hűségök biztosítására kezeseket követelvén. És minthogy az elkapatott spalatoiak minderről hallani se akartak, elkezdék ostromolni a külváros palánkjait. Ezek tüzet fogtak, a tűz a házakra terjedt, ötszáznál több ház elégett. A megréműlt polgárok békéért folyamodtak, melyet Dénes bán másnap meg is adott nekik azon föltétel alatt, ha hatszáz márka ezüstöt fizetnek és hat nemes ifjút túszul adnak.

Ekkor a spalatoi polgárok még inkább sürgették Csák Ugrin megválasztását, tőle remélvén a dolgok jobbra fordulását. Kérték tehát Tamás főesperest és a káptalan, hagynák helyben a minapi választásfélét és küldenének a választott után. A főesperes nehezen volt rávehető az engedékenységre, és nem nagy örömmel vette, hogy elvégre is magának kellett Magyarországba mennie, Ugrint a reá esett választás elfogadására megkérendő. Talán megnyugvására szolgált, hogy e reá bízott tisztét a király jelenlétében teljesíthette. Mennyire becsűlte az új érseket Béla király, kimutatta azzal, hogy kinevezte őt Spalato grófjává, a dalmát szigetek urává, egyéb kegyeiben is részesítette, ez által biztosítván Spalatot is kegyeiről.

Ugrin érsek pedig nagy fénynyel, számos vitéz és szolga kíséretében vonúlt érseki székhelyére. Három év mulva (1247 sept.) megérkezvén a pápai bullák, püspökké szenteltette magát alattasai, a trawi, faroi, scardonai és zengi püspökök által.

Nagyralátó ember volt, – mondja róla a spalatoi főesperes, – ki nem érvén be az érseki és grófi méltósággal, minden igyekezetével még magasbra tört. Nemes származására büszke levén, sokat tartott magára és pompakedvelő volt. A kisebbszerű papi ügyekkel nem sokat törődött, mert többnyire világi dolgokkal volt elfoglalva, melyekkel valószínüleg a király bízta meg, mint bizalma férfiát. Ezt a pap urak annyiba vették, hogy világias hiú dolgokba van elmerűlve, és azért nem vágyódik a bölcsek (értsd: öreg kanonokok) és szerzetes barátok társaságára, hanem mindig csak nemes vitézekkel társalkodik. Minthogy pedig katonái zsoldjára nem telt bőségesen a családi vagyonból, de az érsekség jövedelmeiből sem; ezen felűl a «magyar főpapok példájára» szeretett fényes házat tartani, pompásan ruházkodni, sok udvarbeli szolgát és katonát maga körűl látni: kezdett terhére lenni követeléseivel a világiaknak, papoknak és szerzeteseknek egyaránt. Megkísérlette az érseki tizednek a kanonokokat illető négytized-részét visszatartani; de a főesperes ellent mondott. Ez okon sok botrányos czivakodás volt és a barátságos egyetértés érsek és káptalanja közt soha sem izmosult meg.

Azonban – folytatja a főesperes – a világiak is megcsalódtak Hugrinban. Ezek azt hitték, hogy harczias, a város elleneseivel szemben kemény grófjok lesz az érsekben. Ellenkezőleg; szelíd és békeszerető, barátságos és bőkezű volt, ki szigort és durvaságot nem éreztetett velök.

Innocentius pápa Lyonban tartózkodván, csaknem egy egész évbe telt, míg a zengi püspök, mint Ugrin megbizottja, visszaérkezett az érseki palásttal. E diszt akkor kívánta először használni az érsek, ha János, domokosrendi magyar szerzetest scardonai püspökké szentelendi. A nap már ki volt tűzve, de azt nem érhette meg. Rövid betegsége alatt végét közeledni érezvén, ágyához hivatta a káptalant, végrendeletet tett, példás töredelmű nyilt gyónást is végzett el és a domokosiak templomában temettetett el.

Érdekes még tudnunk, hogy utódja Rogerius mester, a tatárjárás siralmas történetének írója lett.^[11]

Nagyrészint tehát ez Ugrinok és más, a Csák nemzetségből származott papi fejedelmek segítségével emelkedett ismét a Csák nemzetség a főrangúak sorába; mert mintha a sopronyi ág fölvirulása a Csák nemzetség többi ágára is kihatott volna, a XIII. század vége felé az «ugodi ág»-nál is tekintélyes emelkedést találunk. Ez ág kisebb jószágokon kívül két terjedelmes uradalmat bírt: Pápóczot és Ugodot. Családi összeköttetései is emelkedésre mutatnak. Mert míg az ugodiak leányát, Kingust (Cunegundist) a főnemes Rátolt nemzetség egyik tagja veszi feleségűl, testvére Móricz a hatalmas Amadé nádor leányát az Abák nemzetségéből, kapja nőül. A családfő, Demeter gróf bánnak és bakonyi ispánnak czímeztetik, de csak annyit tudunk felőle, hogy hatalmaskodó ember volt, mi a Csákok közös jellemvonása. Ellenben a családanya, jámbor és istenfélő asszony, jól nevelte gyermekeit és megutáltatta velök a folytonos harczot, dulakodást s a földi javak mohó áhítását. Sajátságos jelenség ama korban, hogy a főúri családok a hány féktelen rabló lovagot nemzének, csaknem annyi, minden földit megvető szerzetest és apáczát adtak a zárdáknak. Némely zárda több száz, királyi, herczegi, főnemesi tagot számított lakói közt a külföldön úgy, mint nálunk, (Margit-zárda). A mély meggyőződések és nagy szenvedélyek kora volt ez.

5. CSÁK DEMETER PECSÉTJE^[12]

Csák Demeter bán fiainak, Móricznak és Csáknak is már gyermekkorukban kezdett hajlamok a magány iránt fejledezni. Legkedvesebb mulatságuk volt barátosdit játszani, kápolnát építeni, végig ültetni hallgatag pajtásaikat a lóczán, mint a kolostori étkezőkben szokás, és szolgálni nekik. Mély hatást gyakorolt a gyermekekre valamely szentdomokos-rendi szerzetes látogatása Ugodon. Valószínüleg Ugrin barát volt, a Csák nemzetségbeli Paraszt mester fia, kiről III. Endre király 1291-ben mint prédikátor-rend margitszigeti perjeléről emlékezik.^[13] Ez a fiúknak szent Elek legendáját, mely nálunk nagyon kedvelt olvasmány volt,^[14] mondotta el: mint vetette meg a főrangú Elek a világot, hagyta el feleségét, mily alázatos volt, miként zarándokolt a szent földre, viaskodott – visszakerűlvén – az atyai palota egyik zugában a kísértés ellen, mígnem győzedelmes erénye megdicsőűlt kora halálában. Móricz megvallá, hogy már ekkor határozta el magában, hogy majdan a zárdába vonúl vissza.

Atyja és testvére halála után a rokonok igen sürgették, hogy nősüljön meg, különben kihal az egy-két rügyre szorítkozó ág, s idegenekre száll a családi birtok. Ezen indok nemes házainknál mindenha nagy hatással volt; Móricz is engedett neki és megkérette Amadé nádor leányát Katalint, kivel fényes menyekzőt ült. E nő azonban szintén elütött hatalmaskodó atyja és testvérei jellemétől, és alig három évi együttlét után férjével közösen elhatározták, hogy zárdába «rekeszkednek».

A Nyulak vagyis Boldogasszony szigetén, a mai Margit-szigeten az időben a szent Domokos rendén levő apáczáknak a IV. Béla király által alapított s a következő királyok és királynék által bőkezűen javakkal ellátott, kiváltságokkal elhalmozott zárdája volt, mely mellett volt házok ugyancsak a szent-domokosi barátoknak is, kik az apáczák templomában az istentiszteletet végezték, az apáczákat gyóntatták. Ide zárkóztak, miután szétosztották, elajándékozták jószágaikat, Csák Móricz és neje.

De alig tudta meg Amadé nádor, hogy veje elhagyván ősi birtokait, feleségestűl a zárdába vonult, megkérte a budai bírót, László grófot, a Verner gróf fiát, hogy frater Móriczról és feleségéről szedje le a szerzetesi öltönyt és küldje őket haza. Ha pedig Móricz ezt tenni vonakodnék, zárja őt börtönbe és addig sanyargassa, mígnem a szerzetből önként kilép. A budai bíró hajlott a nádor szavára s az ellenszegülő Móricz testvért a budai toronyba záratta. De czélt nem ért; mert Móricz, noha szinte félévig sínlett a tömlöczben, semmi áron sem akart megválni szerzetesi öltönyétől, mire őt szigeti zárdájába visszabocsáták.

Pappá ugyan nem szentelték, életrajza erről nem emlékezik; ellenben magasztalással említi szerzetesi szigorú életét, mely tűkörűl, példáúl szolgált társainak. Csaknem harminczkét évig volt a domokosi rendnek tagja, s miután 1336 márczius 20-án Győrött meghalt, «beatus» vagyis «boldog» gyanánt tisztelte őt a magyar nép. Még 1701-ben gróf Bercsényi Miklósné ungvári palotája salonjának képei közt is előfordul «Boldog Csáky Móricz dominikánus képe»^[15] Felesége túlélte őt, s 1357-ben még mint apácza említtetik a Margit szigetén.

Ime egy kiváló alak a Csák nemzetségből, mely egyuttal a XIV. század egyik szellemi irányát képviseli s ama kor megértését elősegíti. Egy másik, még ritkább, különösség a Csák nemzetség szalóki ágából Ágnes asszony, Csák Tamás özvegye, ki diplomacziai ügyessége által szerez nevet magának és gazdagságot családjának.

Miután Anjou Károly, IX. Lajos franczia király öcscse, Szicziliát a Hohenstaufoktól elvevé a beneventi csatában, melyben Manfréd király elesett, még egyszer meg kellett küzdenie annak birtokáért. Az ifjú Konrád, az utolsó Hohenstaufi, tizenhat éves gyönyörű ifjú, meghíva az olasz ghibellinek által, fölkerekedett, hogy atyai örökét elfoglalja.

Válogatott sereg, de szerencse nem kísérte apuliai útjában. Scurcola mellett csatát vesztett. Ő maga futással akart menekűlni és hajóra szállott; de Frangipani János, Astura ura, elfogatta és ellenségeinek kiszolgáltatta. Anjou Károly vetélytársát kísérőivel együtt, köztük Osztrák Frigyest, Nápoly piaczán 1268 október 29-én kivégeztette.

Vita Conradini mors Caroli: mors Conradini vita Caroli! volt ugyan a jelszó, melylyel a szerencsétlen ifjú halála elvégeztetett; de azért a kegyetlen forbát félelemmel töltötte el Anjou Károlyt, mert tudta, hogy Sziczilia, a sziget, gyűlölte a francziákat; Aragoniában mint királynő él Manfréd leánya, míg ártatlan testvérei az Anjouk tömlöczeiben sanyarogtak; az olasz ghibellinek pedig mindig hű szövetségesei voltak az ő ellenségeinek; s elgondolá, hogy ha Németország boszút akarna állani a fiain ejtett gyalázatért, vagy találkoznék, ki a Hohenstaufok jogát Olaszországban érvényesíteni akarná: akkor kétessé válhatnék az új dynastia jövője, melynek támaszt, segélyt, szövetséget keresett.

Anjou Károly maga megvallja,^[16] hogy Európában körültekintvén, hogy kivel köthetne biztos szövetséget, a világ valamennyi fejedelme közt nem talált nemesebbet, hatalmasabbat és értékesebbet Istvánnál, a magyarok harczias királyánál. Értékessé tette neki az ifjabb magyar király barátságát Magyarország fekvése Németország mögött, mely azon esetben, ha a németek haddal támadnák meg Olaszországot, szerfelett előnyös leendett.

Ily körülmények közt szívesen látott vendég volt özvegy Csák Ágnes asszony, ki a magyar király által reá bízott kényes ügyben szerencsével járta meg Francziaországot, Anjou Károly hazáját. Kétségkívül ő fűzte egybe a kettős házasságot, mely V. István magyar király és I. azaz Anjou Károly szicziliai király gyermekei: IV. László és Izabella, II. (Sánta) Károly és Mária közt létre jött, és melynek nyomában keletkezett az Anjouk és Árpádok szövetsége «az összes németség ellen»^[17] Ágnes asszony diplomacziai érdemei betetőzése volt, hogy Mária herczeg-asszonyt, V. István leányát, elkísérte Nápolyba.^[18] Miért az Aba-Újvár megyében fekvő Timár-Fónyt nyerte adományul.

A többi Csákok, kik e korban kisebb-nagyobb szerepet játszottak, csaknem kivétel nélkül vitéz hadfiak voltak, kik kardjokkal szolgálták hazájokat, királyukat és érdemelték meg ezek kedvezését, terjedelmes birtokokat, udvari méltóságokat, országos báróságot.

Ujlakot (ma Illok), például, Csák Domokos, az ujlaki ág őse, királyi főpohárnok IV. Bélától egyéb érdemei mellett azért kapta, mert ő hozta hírül a nevezett király unokájának (utóbb IV. vagyis Kún Lászlónak) születését. Domokos e viszontagságteljes időben híve maradt a királyi háznak, s a fehérvári palotaforradalom alkalmával súlyosan megsebesűlt annak védelmében.^[19]

Nem állott Domokos mögött öcscse, MIHÁLY mester se, kit IV. Béla és V. István fönnen magasztalnak vitézségeért és hűségeért. Mihály még mint ifjú levente vett részt az Uros szerb fejedelem elleni hadjáratban, mely alkalommal Uros vejét és tárnokmestere fiát foglyokul ejté. E foglyok váltságképen nyolczszáz márkát fizettek és gyönyörű feszületet adtak neki a Krisztus keresztfájának ereklyéjével, mely tíz márkányi aranyba foglalva, drága kövekkel és gyöngyökkel kirakva, ötszáz márkára becsűltetett. Az anyakirályné megkívánta e nagyszerű kincset, és mert pénzért eladó nem volt, nagy jószágokkal halmozta el férje, IV. Béla, Csák Mihályt, neki adván Erdő-Csoknyát több pusztával, melyek birtokában V. István nemcsak megerősítette őt, hanem Korus (Karós?) nevű falut is hozzáadta, mivel Mihály Fekete-Halomnál és Ilsvaszegnél (ma Izsaszeg) vére hullatásával mutatta meg iránta való hűségét, nemkülönben részt vett a Rábcza melletti ütközetben cseh Otakár ellen.^[20] Mihály testvére Pósa, szintén vitéz férfiú, hasonlóképen Fekete-Halomnál és Ilsvaszegnél tűntette ki magát, mely utóbbi alkalommal Henrik bán fiát, Ivánt fogta el.^[21] Pósa fia pedig a híres Csák UGRIN volt, Károly-Róbert főtámasza mindjárt akkor, hogy az országba bejött.

Mind e Csák nemzetségből származó Ujlakiak amaz országos viszályban, mely IV. Béla és V. István közt támadt, az ifjabb király pártján állottak és velök tartott a Csák nemzetség azon ága is, melyből tanulmányunk fő tárgya, Trencsényi Csák Máté sarjadott. Ez ágát, ha úgy tetszik, a Máté-ágnak nevezhetjük nemcsak a Trencsényiről, hanem mert a Trencsényinek nagyatyja és nagybátyja szintén Máté nevet viseltek. Azonban ez ág családfáját az épen említett nagyatyánál magasbra vinni képesek nem vagyunk, sőt róla, ezen Máté mesterről se tudunk egyebet, mint hogy két, nádorságot viselt fia volt: Péter és Máté.

6. CSÁK UGRIN PECSÉTJE.^[22]

7. CSÁK-PÉTER PECSÉTJE.^[23]

CSÁK PÉTER kora ifjúságától szolgálván a királyt, elsőben részt vett a bolgár háborúban. A bolgárok 1260-ban törtek a Magyarországhoz tartozó szörényi bánságra, de Lőrincz, a szörényi bán, visszaverte, a rablott zsákmányoktól megfosztotta őket, és néhányat közűlök, kik fogságába estek, elrettentő például, a Duna mentén felköttetett. – V. István, az ifjabb király, ki ez időben Erdélyt kormányozta, öt hadjáratot indított a bolgárok ellen; kettőt maga vezérelt és elfoglalta az ország egyik fővárosát, Bodont (Bdyn, Widdin), míg Egyed mester, az Abák nemzetségéből, Tirnovoig hatolt és a bolgár fejedelmet kényszerítette, hogy a magyar korona főségét elismerje. A magyar királyok ez időtől fogva czímezik magokat egyszersmind Bolgárország királyainak.^[24]

E hadjáratokban Csák Péter V. Istvánt kísérte és «mint hatalmas oroszlán», melyet czímerűl viselt zászlóján, harczolt. Ez időtől fogva Péter mestert mindig, a szerencsétlen családi háborúban is, V. István oldalán találjuk. Mikor, tudniillik, István atyja elől menekűlni s Erdélyben, a fekete-halmi várban nehányad magával megvonúlni kényszerűle, atyja pedig kún csapatokat külde utána: Péter mesterre várt a feladat, hogy a kúnokat Déva alatt megtámadja és visszaűzze, mely feladatot fényesen megoldván, ráadásul még Boronka várát is elfoglalta. Azonképen, midőn IV. Béla a szándékkal, hogy fiát, Istvánt elsőszülötti jogától megfosztja, nejét és gyermekeit Patakról elviteté, kémeket és lázítókat külde fia ellen: ismét Péter mester volt, ki öcscsével Mátéval egyetemben eme portyásokat elfogdosta, a szászokat ellenben és más erdélyi népeket István pártjának megnyerte, így ezt kétségbeesett helyzetéből nemcsak kimentette, hanem felűlkerekedvén, a Fekete-Halom ellen küldött Lőrincz nádort legyőzte és számos társával együtt elfogta. Erre IV. Béla Ernyei (Irenaeus) bánt hatalmas sereggel fia ellen indítá. De Ernyei se volt szerencsésebb; mert a fenn említett Csák Péter – az ellenséges hadak támadását megelőzvén – seregét szétverte, Ernyeit magát elfogta, holott ő is súlyosan megsebesűlt. Még egyszer meg kellett azonban Istvánnak küzdenie atyja főseregével, melynek vezérei Béla herczeg, Preissel (Prewcellinus) Henrik budai várnagy s a hírhedt Német-Ujvári Henrik bán voltak. Ilsvaszegnél volt az összeütközés; itt tette föl koczkára István öröklendő koronáján felűl – életét is. A szerencse neki kedvezett. Öcscse, Béla herczeg megfutott, Preissel elesett, Henrik bánt pedig fiaival együtt elfogták a vitéz Csákok. Ekkor kelt ki a halálos gyűlölet és ellenségeskedés a legyőzött Német-Ujváriak és diadalmas Csákok közt, mely atyáról fiúra szállván, nem egy talányos eseményt megfejt e két család történetében. Csák Péter pedig folytatta vitézi pályáját, és mikor Otakár, cseh király, Ausztria és Stiria herczege, a német lovagok virágával Magyarországba törvén, Pozsonynak és némely más váraknak árulás által birtokába juta: Péter mesternek nagy része volt az előbb Pozsonynál, aztán Moson körűl, hol Béla királyi herczeget megmentette a haláltól, végre a Répcze mellett kivívott fényes győzelmekben, melyek eredménye az volt, hogy a cseh király az országból kivonult.

Minthogy azonban nemsokára ezután V. István király meghalt, a Csákok jutalom helyett hálátlanságot arattak. Irigyeik és ellenségeik szövetkezvén, hamis vádaskodással kivitték a kiskorú IV. László királynál, hogy Péter mester királyi fő-étekfogói méltóságától, melylyel néhai V. István király ruházta volt fel, megfosztassék s a királyi udvartól száműzessék. Csák Péter azonban ezen gyalázatában sem akarván a hűségével és vére ontásával szerzett érdemeit megbecsteleníteni, s a hálátlanság bélyegét magára süttetni, megmaradt a király hűségében, és míg mások meg nem érdemlett felmagasztalásokért lázadással fizetének, ő keservesen ugyan, de tűrte igazságtalan megaláztatását. «Hanem – úgymond IV. László király – miután kiszabadulánk azok kezéből, kik bennünket épen nem jól igazgatának, csakhamar beláttuk, hogy az Ég reánk bízta a büntetlenűl üldözött Csák Péter jutalmazását». Mihez képest visszahívta őt királyi udvarába, visszaadta neki méltóságait és megadományozta Szencse birtokával.^[25] Ez 1273. évi május hó 23-án történt, mikoron Henrik bán még országos méltóságot viselvén, cselszövénye által kivitte, hogy a király kevéssel utóbb Szencsét Pétertől elvette és Henrik bán fiára ruházta. Hanem közbe jött a lázadás, mely László királyt megbuktatni és helyébe öcscsét, Endre herczeget a trónra emelni czélozta. E lázadás élén Henrik bán és fiai állottak, kik a királyt és anyját Budán elfogták és őrizet alatt tartották. Ekkor újra kimutatta a vitézségében ép oly vakmerő, mint boszújában féktelen Csák Péter büszke hűségét, midőn seregestűl László király hűtelenei, a Német-Ujváriak ellen vonult. Fövénynél, Székes-Fehérvár közelében, volt a várvavárt találkozó. A seregek összeroppantak; Csák Péter dühhel kereste ellenfelét. Megtalálta; összecsaptak; Péter mély sebet kapott arczán Henrik bántól, de ez nem gátolta, hogy annak hűtlen lelkét a poklokra ne küldje.^[26]

8. HENRIK BÁN PECSÉTJE.^[27]

Nem sokára ezek után Péter már mint nádor, sopronyi és mosonyi vármegye-ispán s a kúnok bírája szerepel,^[28] mely hatalmát, mihelyt tehette, fékezhetetlen boszúja kitöltésére fordította. Veszprém püspöke, ugyanis, Péter, a Fövénynél elesett Henrik bán fia volt. Bántotta-e a püspök a nádort személyesen, vagy hogy ez csupán családi boszújának engedett további folyást, midőn 1276 körűl a veszprémi székes-egyházat hallatlan kegyetlenséggel kirabolta, porig égette: nem tudjuk. László király «egyház-üldözők»-nek mondja a merénylőket.^[29]

Kétséget nem szenved, hogy László király e rablásáért tette le Péter mestert a nádorságról, melyet utána Német-Ujvári Miklós viselt. Hanem később még többször találjuk őt a nádori széken: 1278-, 1288-, 1291-ben váltakozva öcscsével CSÁK MÁTÉ-val,^[30] ki előbb és közben több vármegye ispánja, tárnokmester, erdélyi vajda és országbíró volt. A segélyhadakat, melyekkel Otakár cseh király Marcheggnél leveretvén, a Habsburgi ház uralma megalapíttatott, ezen Csák Máté vezette győzelemre, mikoron maga is nagy veszélyben forgott. Végrendeletét Sámbokon (Sámbokréten?) 1283-ban írta meg, mely szerint három birtoka Periese (Eperjes), Nymthy (Németi) és Jech (Jácz) Nyitrában, valamint a (nagy-) tapolcsányi adó haszonélvezete feleségére maradt azzal a kikötéssel, hogy ennek halála után ezen örökös vagyona, gyermekei nem levén, bátyjára Péterre maradjon. 1285-ben már mint «néhai» említtetik.^[31]

9. CSÁK MÁTÉ NÁDOR VÉGRENDELETE 1283.

Ha végig tekintünk a Csák nemzetségnek országos méltóságot viselt tagjain, nevezetesen – kihez immár megérkezénk – Máténk közvetlen ősein, röviden vitéz katonákul jellemezhetjük őket. Ma a «szablyák»-nak (Haudegen) kategoriájába sorolnák őket. Vakmerő vitézség, féktelen ambitio, büszke, soha eléggé meg nem jutalmazott hűség, korlátolt államférfiúi belátás: ezek közös, többé-kevésbbé kifejlett jellemvonásaik.

Miután «oroszlány» bátorsággal, huszáros bravourral tüntették ki magokat egyik-másik csatasíkon s az öreg király (IV. Béla) nem tette őket azonnal országos bárókká, fiához csatlakoztak. «Majd megmutassák, kik a Csákok!» V. István ügyét diadalra is segítették; hanem pártfogoltjok nemsokára kimúlt, mi nem vált a Csákok előnyére, mert az özvegy királyné, a kún Erzsébet udvaránál nem kellettek. Ott a cselszövő Német-Ujváriak és Pektari Joákimok foglaltak el minden állást, meg a kúnok, ha vitéz emberekre vagy tüzes gavallérokra volt szükség. A Csákok pedig duzzogva visszavonultak. «Hisz majd rájok kerül a sor még; majd megfizetnek akkor az ármányosoknak!» Úgy is volt. Fövénynél levágták a hydra fejét, s attól fogva ők viselték váltakozva az országos főméltóságokat IV. László mellett, kinek az volt legnagyobb szerencsétlensége, hogy főemberei «szablyák» voltak és semmi egyéb.

Ez emberek a legkedvezőbb alkalmat, hogy a magyar nemzet és a magyar király érdekeit előmozdítsák, óvják, elhagyták osonni, mert föl nem fogták és nem tudták felhasználni.

Midőn a magyar nemzet a világtörténelmi nagy eseményt megcsinálta, mely a Habsburgi háznak és vele a német elemnek fölényét a szlávság felett évszázadokra, napjainkig biztosítá, ők politikátlan nagylelkűségökben beérték a dicsőséggel, hogy a római király talán kezet szorított velök, barátságáról biztosította őket és örök hálájáról a magyar nemzetet. – Kiknek rójuk föl a kiskorú Kún László nyomorúlt uralkodását, ha nem főembereinek? Nem voltak ők azért gonosz vagy épen istentelen emberek. Ki mondhatná ezt? Hisz még végrendeletökben is megemlékeznek az apáczákról. Azért, hogy a veszprémi templomot feldúlták, az ország főiskoláját szétszórták, a nemzeti művészet és ipar kincseit megsemmisítették? Nagy kár is ama könyvekért, gondolhatták, melyeket olvasni alig tudtak! Csupán boszújokat hűtötték a Henrik bán fiain, s erre joguk volt! Igy gondolkoztak akkor is a «szablyák», kik azt hiszik, hogy táboruk az ország és kardjok élén csak ők viselik annak érdekeit.

Az ősök jellemét a természet rende szerint öröklik aztán a gyermekek és unokák, mert hisz «nem esik messze az alma fájától», mi sokat megmagyaráz Máténk jellemében. Pedig e jellem fölfejtése nem csekély feladat, s annál nehezebb, minthogy teljesen megváltozott viszonyainkban alig képzelhetjük magunkat oly körülményekbe, melyek közt Máté jelleme kifejlett. Innét van, hogy annyira szétágazók felőle az ítéletek.

II.

Csák Máté előélete. Máté pozsonyi vármegye-ispán. Birtokszerzései: Cseklész, Vöröskő, Ugrócz. Máté mint rablólovag. Máté nádor összetűzései III. Endre királylyal. A Divékiek pöre. A király Mátét a nádorságról leteszi és szövetséget köt ellene híveivel.

CSÁK MÁTÉ-val történetünk lapjain először 1293-ban találkozunk, midőn mint királyi főlovászmester és pozsonyi vármegye-ispán öcscsével, Csák Csákkal, a királyi kardhordók mesterével együtt Ladomér esztergami érsek jelenlétében október 28-dik napján megesküszik, hogy a pozsonyi városbírót, esküdteket és polgárokat a III. Endre királytól nyert jogaikban és szabadságaikban, azonképen birtokaikban meghagyja és megtartja.^[32]

Ekkor, ha hozzávetőleg az 1260-as évek tájára teszszük Máté születési évét, mintegy harmincz éves lehetett, mert már nem jelentéktelen mult állott mögötte, melynek jutalma volt a pozsonyi vármegye ispánsága.

Midőn, tudniillik, III. Endre király a trónra lép vala, szinte egész Ausztria és Stiria mentében a magyar határvidék Albert herczeg birtokában volt. Habsburgi Rudolf e fia alig foglalta el az osztrák-stájer herczegi széket, máris felfogta elődei politikáját és Magyarország megszerzésére vágyakozott. Pozsony, Nagy-Szombat, Kabold, Német-Ujvár sok más várral le a Muraközig az osztrák herczeget uralta. III. Endre visszakövetelte országa ez elfoglalt részeit, és mivel Albert azokat visszaadni vonakodott, nagy sereggel indúlt Bécs ellen, melynek falai mögé Albert zárkózék és azt körűlkerítette. A haimburgi, 1291 augustus 28-án kötött béke véget vetett ugyan a magyar-osztrák háborúnak, de nem az osztrák foglalásoknak. Erővel kellett azokat – a kötés daczára – visszaszerezni. Pozsony visszafoglalására Mátyust, főlovászmesterét küldé a király, ki azt Német-Ujvári Miklós nádortól és várnagyaitól saját hadaival, ostrommal bevette.^[33]

Hogy ily jeles vitézi tett Máté tekintélyét emelte, ahhoz kétség sem fér; ő azonban a tekintély egy másik kútfejét, a gazdagságot sem kívánta mellőzni.

A Csákok ez ága, melyből Máté származott, jó módúnak igen, de dúsnak ekkor még alig nevezhető. Máté mester, mint láttuk, csak három örökölt, vagy a királytól örökös adománykép nyert birtokáról rendelkezett végrendeletében; föltéve, hogy Péter is ennyit bírt, és hogy Máténk atyja birtoka mellett nagybátyja vagyonát is örökölte, gazdagsága hozzámérhető se volt akár a Német-Ujváriak, akár Amadé nádor, akár László erdélyi vajda gazdagságához. Nagyravágyása vitézi tekintélye megalapítása után mohó birtokszerzésben nyilvánult. Legelőbb – úgy látszik – a cseklészi uradalmat Cseklész várával együtt vette meg Ábrahámfia Ábrahámtól, a szent-györgyi gróftól, azután megszerezte a vöröskői uradalom felét Pozsonymegyében.^[34] Az ügylet így történt: Tiborczfi Tamás gróf pörvesztes lett Visegrádi Domokos a toronyi (de Turny) gróf ellen patvarkodásban (nota calumniae). A pörvesztes jószágai felerészben a bírót, Devecseri Emichfia Mártont, a királyi udvar albíráját, vagyis a helyettes országbírót illetvén, ez a neki jutó részt kétszáz márkáért s egy kösöntyűs vitézkötésért, olyanért, «milyet a Mátéhoz hasonló országnagyok szoktak viselni», eladta Csák Máténak. Habár 200 márka, vagyis 800 arany forint magában véve sem csekély összeg, a vétel tárgyához mérve mégis potom ár volt az.^[35] Úgy látszik, akkor se volt nagy kereslete az executiós jószágoknak, főleg ha birtokba-vételök és megtartások nehéz feladat vala. Hanem a hatalmas Máténak nem volt az; valaminthogy válogató sem volt a szerzés módozataiban.

Nem mutatta magát ilyennek akkor sem, mikor Mikolai Péter gróftól az ugróczi uradalmat négy faluval elcserélte.^[36] Mikolai Miklós, Péter gróf fia óvást jelentett be e csere ellen, mert Máté atyját is, őtet is halálos fenyegetés, szilárd férfiút is megrendíthető félemlítés által bírta az alkura.^[37]

E mellett rabló lovagul mutatta be magát, midőn a szent Benedek rend szentmártoni apátságától annak vágvidéki birtokait, melyeket ez nagyrészint cserébe kapott a kőszini (németújvári) apátságért, névszerint: Ujhelyt vagyis Királyfalvát, a mai Vág-Ujhelyt, Lubót, Debretét, Szerdahelyt, Patvarczot, Sztárát és Deákit hatalmasul elfoglalta. VIII. Bonifáczius pápa ennek következtében megbízta az esztergami érseket, hogy a pannonhegyi szentmártoni apátság fosztogatóit, «Mátét, a Péter nádor fiát» csakúgy mint a Henrik bán fiait: Ivánt, Miklóst és Henriket maga elé idézze, és más mentő eszközök hiányában egyházi büntetések terhe alatt a rablott jószágok visszaadására, s a kár megtérítésére kötelezze.

Hanem a pápa közbenjárásának se lehetett foganatja, mert Miklós, szentmártoni apát, még Máté halála után is tiltakozik a nyitrai káptalan s a szalavári konvent előtt, nehogy jószágaikat a király, ha kezére visszakerűlnek, másoknak adományozza. – A szentmártoni apátság e fosztogatások folytán a végső ínségre jutott.^[38]

Nem érte jobb sors a Boldogságos Szűzről nevezett, nyitravármegyei, kolosi, szent-benedek-rendi apátságot, melynek jószágait: Kolost, Glodnát, Pechrus és Kyrnechet Károly király Csák Máté leveretése után visszaadta.^[39]

Ugyanezen időben történt Szerafin pozsonyi prépostnak s a pozsonyi káptalannak tiltakozása a győri káptalan előtt Nyéki Miklós, Vörös Péter, Pakai Csama és Bod Miklós pozsonyi nemesek ellen, kik őket «Trencsényi Máté pozsonyi ispán hatalmával» toronyi, másként csukárfalvi birtokukból kiűzték s azt elfoglalták.^[40] Mi nyilvános jele annak, hogy Csák Máté a középsorsú nemességet is segítette rablásaiban, törvénytelen foglalásaiban, nyilván azért, hogy azt magának lekötelezze, terveinek megnyerje. A rossz példa hamar vonzott. Besztercze-Bánya vidékén is hatalmasul elfoglalák Csák Máté hívei a mások jószágait. A kárvallottaknak meg kellett elégedniök a tiltakozással az erőszak ellen, mert félelmökben nem mertek rendes pört indítani a hatalmas úr szolgái ellen, minthogy igazságot ellenében úgy sem remélhettek.^[41]

De az elmondottak csak apróságok azokhoz képest, melyeket Máté elkövetett nádor korában, milyenűl legelőbb az 1296. év második felében fordúl elő.^[42]

A nádori hivatal már rég rettegett hatalommá nőtte ki magát Magyarországon. A nádorok visszaélését a törvény nem bírta kellően korlátozni. Ingerelte a kapzsiakat azon törvényes gyakorlat, hogy bűnvádi ügyekben, melyekben a nádor, mint az ország főbírája élet és halál fölött ítélt, az elítéltek összes javait –, polgári ügyekben a vesztes fél javainak két harmad részét kapta bírói díjul.

E miatt nem egy összetűzése volt Máténak III. Endre királylyal. Elsőben is, mikor Máté a Rajcsányi testvérek négy örökös birtokát elfoglalta s azt híveinek: Bogárfia Mártonnak és Pereszlényi (Beriszlii Pálnak ajándékozá, III. Endre király ez eljárását a maga igazi nevén «országfosztogatásnak» nevezte (1299).^[43]

A király nem maradt a szóbeli rosszalásnál, noha gyöngesége érzetében oly rendszabályhoz nyúlt, mely világosan feltünteti az ország szánandó helyzetét és a királyi tekintély teljes sülyedését. Ugyanis fölhatalmazta a Forgáchok eldődeit és azok szolgáit, hogy Csák Máté nádornak és öcscsének Csák Csák mesternek és czimboráiknak, rokonaiknak és szolgáiknak ott és úgy ártsanak, a hol és a mint árthatnak, és ártani meg ne szűnjenek mind addig, míg a király és Csákok közt fennálló egyenetlenség tart; ellenben megtiltja az ország hatóságainak, nevezet szerint a királyi udvar albírájának, hogy a kárttevőket törvénybe idézni merészeljék.^[44]

Oka ez összetűzésnek, úgy vélem, az volt, hogy Csák Máté a Forgáchok eldődei birtokait hatalmasul elfoglalta. Meglehet azonban, hogy Máté már ekkor látott a koronajavak elfoglalásához és az országos jövedelmek letartásához, mert a pozsonyi prépost föntebb érintett tiltakozásában már «Trencsényi»-nek nevezi Mátét, noha, mint alább látni fogjuk, Trencsénynek Máté csak Venczel király adománya által lett törvényes urává.

Mindamellett a király még remélte Máté fordulását s folyton nádornak czímezi vala a hatalmas főurat. Türelmének azonban véget vetett a következő érdekes eset, mely az akkori közerkölcsiségre és törvénykezésre is élénk világot derít.

A Divéki nemzetségből való Barleus gróf (a Bossányi család őse) és öcscse Iroszló vagyis Jaroszló, pozsonyi várnagy, pört indítottak a királyi udvar albírája, azaz az országbírói helyettes előtt Divéki István ellen. Az alperes Divéki István bűnössége érzetében tudta, hogy a pör kimenetele siralmas lesz: reá megy minden vagyona; jó, ha életét menti meg. A kétségbeesett ember ravaszsághoz folyamodott. Még mielőtt a királyi udvar albírája kimondotta volna ítéletét a megindított ügyben, a törvényes szokás ellenére, visszatorlásképen pört indított ő is, Barleust a nádor elleni hűtlenségről vádolván. A vádat pedig a nádori törvényszék előtt, azaz Csák Máté előtt indította meg. A nádornak, ugyanis, kötelességében állott az országot beutazni s meghatározott helyeken egy vagy több megye részére törvényszéket ülni, mely alkalommal az illető megye vagy megyék nemessége, többször nem-nemes lakói is jelen voltak. Ez alkalommal a nádori gyűlés valószínüleg Nyitramegyében tartatott.

Csák Máténak mint nádornak e vádaskodásra azt kellett volna válaszolnia: «Hagyjuk e vád tárgyalását akkorra, ha Divéki István másik, már folyamatban levő ügye eldőlt». Vagy pedig utasította volna a vádlót az országbíró vagy király törvényszéke elé, minthogy a maga ügyében bíró senki sem lehet. Barleus amugy is boszúból eredő rágalomnak, hazugságnak nyilatkoztatta az egész vádat, melyet a vádló tanúkkal bebizonyítani nem volt képes. A bizonyítás másik törvényes nemét, az esküt, szintén nem lehetett alkalmazni, minthogy annak letételére valószínüleg az alperes is, a fölperes is késznek nyilatkozott. Máté nádor tehát az istenítéletre, a bajvívásra, bízta a dolog kimenetelét, mely – úgy szólott végzése – az évi (1299) husvét nyolczada előtt lesz végbemenendő. Közben pedig az alperest és testvérét megfosztotta birtokaiktól és várokat elfoglalta.

Jól számított tehát Divéki István, midőn ügyét Csák Máté kezébe tette le. Meg volt róla győződve, hogy ellenfelei elpusztulnak, még mielőtt az ellene indított pör befejezését érné. Elpusztítja őket Csák Máté kapzsisága. A Divéki nemzetség tagjai tudniillik, Nyitra- és Trencsény-megyének leggazdagabb dynastái voltak. Az ország első megszállásakor Nyitra várától éjszakra a trencsényi bérczek aljáig telepedtek meg. Ekkor még osztatlan állapotban bírták nagy terjedelmű jószágaikat. Később (1348-ban) miután megosztozának, ágaztak ki belőle a Bossányiak, Rudnayak, Majthényiak, Mottesiczkyak, Prileszkyek, Turcsányiak, Ujfalussyak és több más család, melyek nagyrészint mind e mai napig czímerökben terebélyes fa alatt medvét viselnek.

Viszont Barleus és Iroszló testvérek is belátták, hányadán vannak, s a fenyegető veszedelmet magoktól elháritandók, fölebbeztek a királyhoz. A király tanácsot ült a körülötte levő országnagyokkal, kik ha ő törvényt látott, bírótársai voltak, és elküldötte Rátold nevű apródját követségképen a nádorhoz, egyúttal felhívta az esztergami káptalant, szemeljen ki tagjai közűl valakit, ki mint hiteles tanú kisérje a király követét a nádorhoz. A káptalanok az időben a közjegyzők helyét pótolták s a pecsétjök alatt kiadott levél teljes hitelű volt. Az esztergami káptalan tisztéhez képest tehát egyik előkelő tagját, János kanonokot, Almádi Csaba gróf atyjafiát küldé a királyi követ, Rátold társáúl.

A király üzenete Csák Mátéhoz ez volt: «Álljon meg a nádor ítélete a Divékiek ügyében; történjék meg a párviadal a mondott határidőn, de a király személye előtt. Divéki István jöhet bátran; a király felel arról, hogy bántódása nem leszen. A Divékiek várát azonban és jószágát, melyek nem illetik meg a nádort, adja vissza azoknak, kiktől elvette.

Rátold apród, a király izenetvivő embere, a kanonok, mint törvényes tanú jelenlétében előadta mondandóit, mire a nádortól azt a választ nyeré, hogy ő a pörös feleket nem ítélte volna bajvívásra, ha azok előtte és számos nemes előtt egymást vele meg nem kínálják vala, de mert a hűtlenség a nádor ellen követtetett el, mint a vád szól, azt kívánja, hogy a bajvívás is előtte, a nádor előtt történjék. A mi Barleus és Iroszló javait és várát illeti, azokat Barleus maga ajánlotta föl neki, hogy ez által iránta való hűségét bizonyítsa. Divéki Istvánnak pedig nem tetszék a király előtt megjelenni, minthogy Barleus csakugyan hiába várta őt Budán, a húsvét hétfője nyolczadán.

A király e daczos válaszra Mátét a nádorságról letette,^[45] aztán egybehíván a törvényszéket, mely saját elnöklete alatt Domokos királyi tárnokmester-, Apor nádor-, Majos a királyné tárnokmestere-, Demeter pozsonyi és zólyomi ispán- és Tamás Nyitra és Bars vármegyék ispánjából állott, törvényt látott Divéki István fölött s az ítéletet számos főúr, királyi tanácsos és nemes jelenlétében oly értelemben hirdette ki, hogy Divéki István feje vétessék és jószágaitól megfosztassék, melyek egy harmada a nyerő félt, két harmada az ítélő királyt illeti; azonban a király az őt illető részt is Barleus és Iroszló testvéreknek, híveinek engedte át.^[46] Azonkívül mindennemű kegyeivel halmozta el a testvérpárt. Nekik adta a barsvármegyei Vezekényt, melyet a hűtlenségbe esett Apród Jánostól és Dobafia Hencztől Csák Máté és Csák Csák szolgáitól elvett; reájok ruházta a Gergely esztergami érsek hűtlensége miatt elfoglalt Esztergam-vár kaptányságát, egyszersmind parancsot adott nekik, hogy a hűtlen Csák Mátét és testvérét Csákot, Csák Istvánt, a Márk fiát és szolgáikat megfenyítsék, a miben tehetik, megkárosítsák.^[47]

10. MÁRKFIA ISTVÁN PECSÉTJE.^[48]

E rendkívüli eljárásra, mely a törvény helyett az ököljogot juttatá uralomra, felhatalmazá a királyt az 1298. évi országgyűlés, de sőt szigorú kötelességévé tette, hogy támadjon föl és vessen véget – úgymond – a sok pusztításnak, zsarolásnak, rablásnak, foglalásnak s egyéb kárttevésnek, melyekkel a hatalmaskodó és nagyravágyó főurak az egyházat, nemességet és lakosokat, az egész országot a végső ínségre juttatták, mit ha országos haddal véghez vinni képes nem lenne, idegen segélylyel büntesse meg érdemök szerint a hűtleneket.^[49]

A király megfogadta a nemzet tanácsát, parancsát és, minthogy a koronajavak csaknem mind elfoglalva valának, ő tehát nagyobb sereg gyűjtésére képtelen, szövetséget kötött hatalmasabb híveivel azok ellen, kik az ország békéje megrontói.

A szövetség két oldalú, ünnepélyes esküvéssel erősített szerződésen alapult. Egy részről a király megfogadta, hogy szövetségeseit s azok rokonait még halálokban is kegyelni, kegyeikkel gazdagítani, ellenségeik ellen oltalmazni fogja, és hozzá járulások nélkül nem fog békét kötni; más részről a szövetséges főurak arra kötelezték magokat, hogy a királyt híven szolgálják, a békebontókat parancsára megtámadják, ha a király személyesen vezet hadat az országon kívül, hűségesen követik és senki fiát sem kimélik, hanem a király ellenségeinek ellenségei, barátainak barátai lesznek.

Hogy ezen általánosságban kifejezett czél mellett a szövetség éle főleg Csák Máté és czimborái ellen irányúlt, az abból is kitetszik, hogy a szövetség tagjai: Domokos tárnokmester, Amadé nádor, István országbíró, Demeter pozsonyi és zólyomi, Pál mosonyi és győri vármegye-ispánok^[50] minden oldalról körűlfogták a trencsényi zsarnok terűletét; kitetszik továbbá a haragból, melyet ez velük tartott és alkalomadtán – mint látni fogjuk – velök éreztetett is.

Hanem e szövetség hathatós működését sem észleljük; úgy látszik, mintha ez is a külsegélyt várta volna, melyben az érintett országgyűlés tehetetlensége érzetében reménykedett. Érteni kell pedig e külsegély alatt III. Endre ipjának, Albert római királynak segítségét, ki időközben levervén (veje, a magyar király támogatásával is) Nassaui Adolfot, megígérte, hogy 1301. évi tavaszszal Magyarországba jön, és III. Endre szófogadatlan alattvalóit vagy jóval vagy roszszal, de mindenképen az engedelmességre visszavezeti.

Hogy megrettent volna Csák Máté e fenyegetéstől, nem hiszszük; de tény, hogy Henrik bán fiaival s az ország többi főurával, kik előbb hűtelenek valának, ott találjuk a budai királyi udvarban Máté urat is;^[51] sőt a húrt túlontúl feszíteni tanácsosnak nem tartván, megígérte, hogy Divéki Barleus és Iroszló grófok birtokait visszaadja. Vissza is adott közűlük kettőt, Ujfalut és Bossányt, de Majtényt – úgy mondá – semmi esetre sem adja ki kezéből (1300 oct. 21.).^[52]

Bátyjával egy húron pendűlt Csák Csák, az öcs, kire úgy látszik, Máté mind azon szennyesb ügyek végzését bízta, melyekre ő maga személyesen vállalkozni mégis átallott. István nádor az Ákosok nemzetségéből, ugyanaz, ki a királypárti szövetségben még mint országbíró vett részt, megbízta egy alkalommal hívét, Varbói Istvánt, hogy valamely fontos ügyet, Endre király érdekében több országnagygyal és nemessel együtt intézzen el. Útközben ezek megszállának Zadow (Szádok[?] Nyitra vármegyében) nevű faluban, és éjnek idején, miután álomba merűlének, rajtok csapott czimboráival «Csák mester, néhai Péter nádor fia, Magyarország ezen rablója és fosztogatója»^[53] és Péter grófot, Demeter zólyomi ispán (szintén a király szövetségesei testvérét többekkel elfogta. Varbói Istvánt, ki vitézhez illően védte magát, halálos sebet kapott, Csák bilincsbe verette, lovaitól, fegyvereitől és ruháitól megfosztotta, úgy hogy ebben is ötven márka kárt szenvedett; fogságából pedig nem szabadulhatott a királynak se kérésére, se fenyegetésére mindaddig, míg rokonai száz márka váltságdíjat nem fizettek érette.^[54]

11. ÁKOS ISTVÁN PECSÉTJE.^[55]

Máskor, 1300 augustus 10-én, ugyanezen Csák Csák a maga és bátyja népével megrohanta a Wech unokáit. Vele voltak ez alkalommal rokona Csák Mihály a Móricz fia és Keszei Lóránt; szolgáikkal. Elpusztította és kifosztotta Radván és Külső-Karva (Kysseukarva) falukat, elhajtott belőlök 520 szarvasmarhát, 26 lovat, 1050 juhot és kecskét és 260 sertést, minden elemelhető házi szerrel és podgyászszal együtt; megsebesitett két embert és egy aszszonyt (így), mint ezt a keresztesek esztergami konventje III. Endre király megbízása folytán hitelesen jelenté.^[56]

Nem sokára ezután, 1301 január 14-én III. Endre király, szent István törzsének ezen utolsó ága, e földről Isten kegyelmébe kivétetvén az egész nemzettől megsirattatott, miként Rachel sírt vala gyermekei fölött, midőn már nem valának.^[57]

III.

Csák Máté Venczel uralkodása alatt. Oligarchiánk. A Brebiri grófok. Cseh Venczel megszerzi fia számára a koronát. Csák Máté megkapja Trencsényt, Nyitrát és Bajmóczot. Károly-Róbert Esztergamban először megkoronáztatik. Támadása Buda és Venczel ellen. Ostiai Miklós pápai követ. Venczel cseh király haza viszi fiát. Szövetség a magyarok és Habsburgiak közt s ennek föltételei. A magyarok részvéte a német-cseh hadjáratban.

HARMADIK ANDRÁS halála s benne az Árpádok magban szakadása alapjában rendítette meg a magyar államot. Közel állott azon ponthoz, mely szétmállással végződik,» mondja igazán e kor egyik jeles történetbúvára.^[58]

A hűbéri viszonyok meglazulása, a függetlenségre való törekvés, mely szinte egész nyugati Európát elragadta, visszhangot keltett hatalmas, nem ritkán féktelen főurainkban is. Erdélyben László vajda, e cselszövő főúr, ki Bajor Ottót fogságába s a sz. koronát tőle birtokába kerítette –, nem különben a szászok –, az adriai tenger mellékén Brebiri Pál szlavon bán és egész Bosznia ura, mint magát czímezé –, a Dráva és Száva közén, a Duna és Tisza közt, s a Dunán túl fel Sopronyig a Német-Ujváriak, a hirhedt Henrik bán fiai –, Felső-Magyarországon az Ákosok és Abák hatalmas nemzetségei, élőkön István és Amadé nádorokkal –, a Tiszán túl, a bihari részeken Borsa Tamás fiai –, közben kisebb-nagyobb hatalmaskodók –, végre Csák Máté szinte korlátlan hatalommal zsarnokoskodtak, ha azt nem akarjuk mondani, hogy uralkodtak az országon. A törvénynek nem engedelmeskedtek, a király ellen fellázadtak, élete ellen leselkedtek, a korona javait és jövedelmeit lefoglalták, a főpapok, zárdák és kisebb nemesek jószágait fosztogatták, ez utóbbiakat szolgáikká tették, haddal támadták meg egymást, raboltak és gyujtogattak, önhatalmúlag szövetkeztek külső fejedelmekkel, néha segítették, máskor megtámadták őket: ezek a szinte közös vonások, melyek e zsarnokokat jellemzik.

Egyet nem tapasztalunk nálok: az igyekezetet a magyar állam egységét megbontani, Magyarországtól elszakadni. Hacsak a kísérletnek némi jelét nem találjuk abban, hogy a Német-Ujváriak Soprony és Vas vármegyét örök hűbérűl kérték a trónkövetelő Károly Martelltől, ki csak a szorosabb «franczia módra» volt hajlandó átengedni a kívánt megyéket,^[59] a miért nem sokára cserben is hagyták az Anjoukat.

Hasonló velleitást vélünk felfödözni a Brebiri grófokban. Gyakran kérték a Brebiriek III. Endre királyt, hogy őseiknek annyi jeles cselekedetei s a király elődei iránt mutatott hűségök díjában III. Endre is jutalmazza meg őket valamivel, nevezetesen a tengeri bánságot, vagyis a dalmát tengerparti latin és szláv eredetű városok kormányzói hivatalát adja át nekik örökűl minden hozzá tartozó báni hatósággal és báni jövedelemmel. Viszont a Brebiri család arra kötelezi magát, hogy a királynak, akár kül-, akár belföldön viselendő háborújában ötszáz jól fegyverzett lovassal veszen részt. Ezekben a Brebiri testvérek: Pál bán, György és Mladin vagy személyesen vagy testvéreik és rokonaik által lesznek képviselve. Igérik továbbá a Brebiriek, hogy a király iránt és anyja Tomassina asszony iránt, ki egész Szlavonia és a tengeri vidékek herczegnőjévé volt kinevezve, tiszteletteljes hűséggel, engedelmességgel és hódolattal viseltetnek, neki évenkint hódolati ajándékot adnak, és valahányszor a király vagy pedig egész Szlavónia herczegnője maga elé idézi őket, személyesen, vagy valamely rokonuk által színe előtt megjelenni kötelességöknek ismerendik.

Ez ajánlatban lehetetlen föl nem ismerni a hübéri viszony alapvonásait, habár az adomány nem fekvő birtok; de Európaszerte szokásban volt vámokat, adókat s egyéb javadalmakat hűbérűl adni. A Brebiriek viszont megszabott arányú hadi szolgálatra, hódolatra (homagium), a királyi törvényszék előtti megjelenésre és ajándék-adásra (sztrinára vagy strennára) kötelezik magokat, mik szintén megannyi jellemvonásai a hűbériségnek. Történetünkben aligha van arra példa, hogy királyaink vármegye-ispánságon kívül a nádorságot, az erdélyi vajdaságot, vagy a szlavón bánságot valamely családnak örökségűl adták volna. III. Endre király mégis meghallgatta a Brebiriek kérését, s hogy hűségöket az Anjouk ellen magának biztosítsa, adomány-levelet állított ki róla.^[60]

Ezen példák daczára bátran állíthatjuk, hogy a magyar állam egységének – ne mondjuk tudata, de – érzéke, ösztöne meg volt a főpapságban, a főrendek jobbjaiban, a köznemességben, szóval az egész nemzetben, hogy annak ellenkezőjét a nemzet elleni nyilt pártütésnek tartották, melyet megtorolni mindenkor készek voltak. Nem is látunk ily bevallott igyekezetet az említett zsarnokokban sem.

Kitűnt ez öntudat, vagy ha tetszik: ösztön, III. Endre király halála után, midőn «az összes egyházkormányzó főpapok és országnagyok, főnemesek és egyéb nemesek s az ország minden rendű lakói gondja arra fordúlt, mint lehetne szent István véréből sarjadó királyt találniok? Hosszú gondolkodás után végre egy akarattal megegyeztek a cseh király fiában», úgymond a többször említett István nádor az Ákosok nemzetségéből.^[61]

Helyesebben tudják azonban ezt akkori történetíróink, a korírók, hogy, tudniillik III. Endre halála után az ország bárói két részre szakadtak: a cseh és anjou pártra. Azok közől, kik Venczelt, a cseh királyt, akarták királyokúl, megemlítik mint főbbeket: Domokost, III. Endre tárnokmesterét, Demetert, kit mint pozsonyi és zólyomi vármegye-ispánt ismerünk, néhai Henrik bán hasonnevű fiát, továbbá a kalocsai érseket, az egri, váradi, váczi, csanádi és bosnyák püspököket, végre a szepesi prépostot, ki ekkor fölszentelt püspök volt. Ellenben Csák Mátét, Amadét az Abák nemzetségéből és Ujlaki Ugrint az Anjoupártiak közé számítják.

Meglehet, hogy Csák Máté eleinte az Anjouk felé hajolt; Gentilis bíboros szintén azt állítja felőle, hogy Károly-Róbert királyhoz kezdettől fogva ragaszkodott;^[62] de hogy Máté ha előbb nem, az alkudozások alatt, melyek fél évnél tovább tartottak, az ifjú Venczel pártjára állott, s e pártnak fő-fő tagja volt, arról az ifjú Venczelnek, vagy mint magát magyar királyul nevezte, Lászlónak többszörös nyilatkozatai világosan tanúskodnak. Ezek szerint az ő kedves és hű nádora már atyjának tett sok hasznos szolgálatot; ő volt az első és legfőbb a magyar nemesek közt, ki Venczel megválasztatását sürgette, őt bölcs tanácsával a választás elfogadására bírta, az országba bevezette, a koronázást előkészítette s annak díszét mindenek fölött emelte.^[63]

Venczelnek, az atyának, jelleme joggal enged arra következtetnünk, hogy a magyar hazafiak, midőn őt szemlélék ki uralkodóúl, első sorban az elárvúlt ország javát tartották szemök előtt.

Venczel cseh király II. Otakárnak és Kunigundának, IV. Béla magyar király unokájának volt fia. Már tizenkét éves korában vette át a kormányt s azt mind haláláig, 1283-tól 1305-ig bölcsen vitte. A főurakat, kik Cseh- és Morvaországban a rendet és békét megzavarták, fegyveres erővel, – ha szükséges volt, kemény szigorral fékeztette meg. Például, azon rablókat, kik Raigernből rettegtették a vidéket, mintegy négyszázat, a törvényszék elé állíttatta és egytől – egyig felköttette vagy kerékbe törette. Ezek után Csehország zavartalan békét élvezett; lakosai jólétben gyarapodtak királyuk szelíd és gondos kormánya alatt. Kevesen is valának azon kor uralkodói közt, kik feladatok komolyságától és nagyságától annyira át valának hatva, mint ő. Nem egyszer mondogatá bizalmasainak, ha tudna valakit, ki nálánál több buzgalommal és igazábban óhajtaná a közjót, annak menten átadná a hatalmat, ő pedig visszavonulna a königsaali monostorba, melyet dús adományokkal látott el. Noha sem olvasni, sem írni nem tudott, nem rajta múlt, hogy Prágában egyetemet nem alapított és népének törvénykönyvet nem adott, mely czélra Olaszországból hozatott egy jogtudóst Prágába.

Ez ugyan nem sikerűlt a dívó törvényszékek ellenkezése miatt, de a bányászatot és pénzügyet, mi csupán tőle függött, jelesen rendezte. – Hatalomra vágyó, hatalmaskodó és erőszakos nem volt; ez nem feküdt természetében. Atyja hősies szelleme, nagyravágyása szintén nem szállott reá. Ipja, Habsburgi Rudolf, halála után valamint megválasztatta Nassaui Adolfot, utóbb Habsburgi Albertet római királylyá, úgy megválasztathatta volna magát is; de nem vágyott reá. Ellenben jól megfizettette magát szavazatáért, kivált a Habsburgitól. Viszont ő se vala fukar a, jutalmazásban, valaminthogy a fényt és pompát szerette.^[64]

Mind oly jó tulajdonságok ezek, melyek a mint előbb a lengyeleket, úgy most a magyarokat arra hangolták, hogy őt hívják meg királyokúl.

Jóllehet II. Venczel, cseh király, a magyar követeket, kik őt a magyar trónra meghívták, nagy kitüntetéssel fogadta, ezek kevésbbé találták őt hajlandónak megtisztelő kívánságok teljesítésére, mint óhajtják vala. Két koronája gondjait egy harmadikkal tetézni nem volt kívánatos előtte, de nem is telt tőle.^[65] Maga helyett tehát megnyerő külsejű, hasonnevű növendék fiát ajánlá Magyarország királyáúl a követeknek, kik jártak-keltek küldőikhez és vissza új utasításokért s új utasításokkal. Ezeknek pedig irányt adott Venczel bőkezűsége. Köztudomásúnak kellett lennie, hogy Venczel kivált pénzzel szerezte fia magyar pártját. A csacska krónikák is úgy tudják, hogy bizony sok ajándék és még többnek ígérete járta; sőt Károly-Róbert király egyenesen kimondja, hogy Venczel kincstárának bősége által sok nemest hajlított a maga részére, miről egyébiránt más. adatok is vannak.^[66]

A legjava Csák Máténak jutott. Venczel magyar király mindazon, a király és. királyné birtokához. tartozott várakat, mezővárosokat, falvakat, majorokat, erdőket, földeket, mezőket, vizeket a hozzá való vámokkal s egyéb bármi néven nevezendő haszonélvezetekkel együtt, melyeket Máté nádor akármi úton módon szerzett és bírt, nevezet szerint Trencsény várát és vármegyét, Nyitra vármegyét és Bajmócz várát, néki és örököseinek örök időkre ajándékozza.^[67]

11. VENCZEL, CSEH HERCZEG.

12. LÁSZLÓ (VENCZEL) KIRÁLY CSÁKNAK ADOMÁNYOZZA TERNCSÉNT. 1302.

Mi világos jele annak, hogy Csák Máté már előbb, nagyrészint valószínüleg az interregnum alatt foglalta el hatalmasúl a vág- és nyitravidéki összes királyi javakat. Magától értetik, hogy Venczel király ez adománya törvénytelen volt. III. Endre 1291. évi törvénye egyenesen megtiltja, hogy az országnak egy vármegyéje is örökbe adassék akár egyházaknak, akár azok főpapjainak, főuraknak vagy nemeseknek.^[69]

Miként vesztegettette meg magát Német-Ujvári Iván, azt alább látjuk meg. Egyébiránt a római szent birodalom életereje is annyira megbénúlt volt az időben, hogy minden kart, melyre a közjónak szüksége vala, előbb drága pénzen kelle megvásárolni. Hogy egy idevágó példát hozzunk fel: Habsburgi Albert osztrák herczeg süvének, az épen most nevezett II. Venczel cseh királynak, ötvenezer márka ezüstöt ígért királyválasztó szavazatáért, mely összegen az égeri és pleisseni tartományt, Altenburg, Chemnitz és Zwickau városokkal, továbbá Flotz és Parkenstein várakat, Waida határszéli bajor várossal együtt elzálogosította neki; azaz egész kis tartománynyal ajándékozta meg, mert ötvenezer ezüst márka azon időben oly roppant összeg volt, hogy egy király se gondolhatott e zálog kiváltására. Ezen felűl megígérte Albert Venczelnek, hogy ha királynak megválasztják, fölmenti őt minden hűbéri kötelezettség alól, megengedi, hogy tetszése szerint elmaradhasson a birodalmi gyűlésekről, és megerősíti mindazon adományokat, szabadságokat és kiváltságokat, melyeket Csehország a római császároktól és királyoktól valaha nyert... Így történt ez a római szent birodalomban! Sőt nehány évvel később annyira nem szégyellették már a német választó fejedelmek a kortesdíjak elfogadását, hogy a kölni választónak ama 42,000 ezüst márkáról, melyeken szavazatát Szép Frigyesnek eladta, jótállók és tanúk által aláírt pecsétes levelet állítottak ki.^[70]

TRENCSÉN RÉGI LÁTKÉPE.
Régi olajfestmény után. Cserna rajza.

***

Közben CAROBERT,^[71] ki Nápolyból átjött Dalmácziába (1300 augustus), értesűlvén III. Endre király haláláról, híveivel Esztergamig haladt, melynek főtemplomában Gergely, választott esztergami érsek által (nem a szent koronával ugyan) megkoronáztatott. De Esztergamban sokáig maradása nem volt, mert a prédaleső Német-Ujvári Iván, néhai Henrik bán fia onnét elűzte, Esztergam várát elfoglalta, .istenházát rablóbarlanggá tette, a várost és vidékét vérig zsarolta. Midőn pedig Venczelt Gödingből, a meddig eléje mentek, Magyarországba hozák hívei, Iván Esztergamot (hogy neki is mentűl több jusson a cseh kincsből) «roppant nagy összegért» átszolgáltatta Venczelnek, ki azt Mesich Sdyslaus várnagyra bízván,^[72] Székes-Fehérvárra vonúlt, hol magát (1301 augustus 27-én) megkoronáztatta.

13. KÁROLY KIRÁLYT NÉHÁNY MAGYAR FŐÚR NÁPOLYBÓL BEHOZZA.

Volt tehát két koronás királya az országnak. Az ország egy része Károlyt, más és nagyobb része Lászlót (Venczelt) nevezte csak királyának, mert tényleges hatalma egyiknek se volt: sem a királyi várak, sem a királyi jog, jövedelem, sereg, hatalom nem állott rendelkezésökre.^[73]

Venczel Budán lakott, melynek polgárai nagy részint hozzá szítottak; Károly-Róbert pedig az ország déli határán, Péterváradon, a IV. Béla által alapított bélakúti cziszterczita monostorban vonta meg magát.^[74] Vele voltak kétségkívűl benső hívei, kik csínyt forraltak Venczel ellen, melynek kiviteléhez alkalmas időre vártak. Nem kevesebbet terveztek, hanem hogy Buda várát meglepik, rohammal beveszik és Venczel királyt elfogják.

A steier (stiriai) Otaker a maga népies modorában, döczögős rímekbe szedve adja elő a pucscsot, mely előadást következőképen egészítjük ki: Károly-Róbert sok magyarral nyargalvást Buda alá jöve. Vele voltanak Gergely esztergami és István kalocsai érsekek, a zágrábi, pécsi, nyitrai és boszniai püspökök dandáraikkal, híveikkel; továbbá Cseszneki Jakab fiai, Roland gróf és Csák István, a Márk fia. Venczel országnagyokat, bárókat is említ, de meg nem nevezi őket. Biztosra vehetjük tehát, hogy Ujlaki Ugrin a Csákok nemzetségéből, Carobertnek e fő támasza szintén részes volt e hadjáratban. Megérkezvén Buda alá, legott megtámadták és el akarták foglalni a várat és várost. De ez nem sikerűlvén nekik, felszólították a polgárokat, adnák ki Venczelt, ki a pápa engedelme nélkül hódította meg az országot. A polgárok azonban nem is hallgattak ez üres beszédre és kereken kimondák, hogy ők tudni sem akarnak az olasz királyfiról. Károly-Róbert emberei erre fenyegetések közt megszállták a budai hegyeket, raboltak, égettek, dúltak s a szőllőket kiírtották. Nem nézték tétlenűl e kárttevést a Venczel-párti urak némelyikei, hanem kirohantak a várból, mely alkalommal Bethlen fiai Máté halálos sebet kapott, Mihály pedig foglyul esett és lefejeztetett. Ekkor hírül hozták; hogy Német-Ujvári Iván nagy sereggel érkezik a király és a budaiak védelmére; nehogy tehát két tűz közé szorúljanak, Károly-Róbert népei vissza vonultak Székes-Fehérvárnak a Duna mentén tovább vevén útjokat, «míg majd hadjok megszaporodik».

Csák Máté nevével ez alkalommal sehol se találkozunk; noha Venczel csak az imént hitte, hogy érdekeihez csatolja Nyitra és Trencsény adományával: Hanem az anjoupártiak se számítottak reá. Ugyancsak e budai kirándulás alkalmával Károly-Róbert Nyitra vármegyét, Csák Máténak nemcsak tényleges, de korrektnek látszó alakba elnyert birtokát János nyitrai püspöknek adta.^[75]

Hogy a hadi vállalatokra kész főpapok ily tekintélyes számát találjuk Buda alatt, noha előbb valamennyien Venczel pártját fogták s az anjoupárti Gergelytől, a választott esztergami érsektől mint árulótól elfordultak: e változásnak kulcsát Miklós ostiai bíboros püspök, VIII. Bonifáczius pápa követe működésében találjuk fel. Venczel ekkor már megbánta volt, hogy Magyarországba jött, és csak álszégyenből tartotta még magát; sőt azt is hírlelék, hogy Károly-Róberttel valamelyes egyezményre jutni törekszik. Végkép elvesztette pedig a pénzéből kifogyott s párthíveitől nagyrészint elhagyott ifjú király önbizalmát, midőn a pápa «Spectator omnium» kezdetű 1303. évi május 31-én kelt bullájában Károlynak ítélte oda Magyarország trónját, egyházi büntetés terhe alatt meghagyván, hogy senki se merje a cseh királyt vagy fiát Magyarország királyának czímezni, őket az ország elfoglalásában vagy megtartásában segíteni, a miért feloldja a hűség esküje alól mindazokat, kik azt neki netán letették.^[76]

VIII. Bonifáczius ez ítélete súlyos csapás volt mindkét Venczelre. Az atyának Albert római király küldé meg a pápai bullát, melynek értelmében fölhivja őt, hogy Magyarországról, Lengyelországról, Krakó, Meissen és Eger tartományokról mondjon le, a kuttenbergi ezüstbányákért pedig neki, mint a hűbér urának fizessen 80,000 ezüst márkát tizedképen.

Albert nem nézhette aggodalom nélkül Csehország hatalmának gyors öregbedését, melynek következménye annak a német birodalomtól való elszakadása, talán az osztrák és steier tartományok visszafoglalása leendett. De fukar természeténél fogva, mióta czélját érte, hogy római király lett, fájhatott neki a szörnyű nagy ár is, melyen Venczel szavazatát megvette.

Túlzó követelései tehát egyértelműek voltak a hadüzenettel nemcsak, de Albert király egyenesen fölhívta a magyar egyházi és világi főurakat, nemkülönben Károly-Róbertet, hogy telhető nagy erővel csatlakozzanak hozzá, ki rövid időn megtámadja Morvaországban a cseh királyt.^[77]

Akközben Venczelnek, a fiúnak «szegődsége szintén lejárt». Hivei nagyrészint elhagyták, XI. Benedek pápa pedig, ugyanaz, ki mint ostiai Miklós püspök két év előtt pápai követűl Magyarországon működött, Gergely helyébe, ki VIII. Bonifáczius védelmében esett el Anagniban (1303 september 7.) Mihályt, a harczias zágrábi püspököt nevezte ki esztergami érsekké, ki Venczel visszavonulását is veszélyeztette, miközben Károly-Róbert mind bátrabban tört délről fölfelé és több párthívet nyert.^[78]

A cseh király pedig féltvén szeretett fia életét, országos seregével, melyet Albert ellen gyűjtött, Magyarországba indúlt (1304. junius). Pozsonyt is, melyet III. Endre özvegye, Habsburgi Ágnes királyné özvegyi jogon bírt, s az osztrákok megszállva tartottak, – Trencsényt is, Csák Máté uradalmát elkerűlvén, Kakatnál, a mai Párkány mezővárosnál, Esztergammal szemben tábort ütött; majd átkelvén a Dunán, megfutamította Mihály érseket, és feltörvén a székesegyházat, annak kincseit, drága edényeit, ruháit elrabolta, a királyok adományos leveleit, letépvén rólok a bullákat, megsemmisítette.^[79] Azután átadván az esztergami várat Német-Ujvári Iván és Henrik grófoknak, Budára ment, honnan nehány napi tartózkodás után fiával s a magyar koronázási jelvényekkel együtt kisietett Magyarországból. De visszatérő útja nem volt háboríttatlan. Nem csupán a rendkívüli hőség tett nagy kárt seregében, hanem Károly-Róbert ez idő szerinti hívei, továbbá Csák Máté és Rudolf osztrák herczeg is nyugtalaníták azt támadásaikkal. Mindamellett már augustus első felében bevonúlt fiastúl Prágába.^[80]

Nem politikai gyávaságot, de belátást tanusított Venczel, midőn Magyarország uralmáról ily könnyű szerrel letett. Magyar- és Csehország, melyek lakói külön-külön néptörzshez tartoznak, más-más nyelvet beszélnek, eltérő szokásokkal bírnak, reálunióba soha se léphettek volna. A király személye leendett csak az egyesítő kötelék, laza annyiban, minthogy mindkét ország egész, sőt jeles királyt igényelt, hogy jól kormányoztassék. Ha a rokon néptörzsű Lengyelországot se bírta Csehország érdekeihez sokáig fűzni, egyesűlése Magyarországgal se tartott volna tovább, mint az a magyar uraknak tetszik vala.

***

A római király felhívásának, hogy Károly-Róbert és hívei vele a cseh király ellen szövetkezzenek, annál inkább siettek a magyar urak megfelelni, mennél jogosabb haraggal töltötte el őket a cseh király és hadai rakonczátlansága. 1304 augustus 24.-én fényes gyülekezet volt együtt Pozsonyban. Jelen voltak e gyülekezeten Rudolf osztrák és steier herczeg tartományai főbbjeivel, azonképen Károly-Róbert számos egyházi és világi főúrral, kik őt magyar királynak czímezték. Nevezet szerint: Mihály esztergami és István kalocsai érsekek, Péter erdélyi püspök, László erdélyi vajda testvére, továbbá a győri, bosnyák és nyitrai püspökök, Ujlaki Ugrin a Csákok nemzetségéből, Amadé nádor az Abák nemzetségéből, Roland, másként Loránt nádor, Jakab vagyis Kopasz bán a Borsa Tamás fia, Lőkös mester a Lőrincz fia, Tivadar bán, István a Márk fia a Csák nemzetségből, Apor nádor, Péter vajda valószínűleg a Kompolt fia az Abák nemzetségéből, Lőrincz vajda, Kakas mester a Rátoltiak nemzetségéből és János mester szintén a Borsa Tamás fia, kik közös elhatározással eskü alatt kötelezték magokat, hogy Rudolf herczeget, testvéreit és híveit mindenki ellen megvédelmezik, valaminthogy Rudolf herczeg is kötelezte magát szövetséges társai egyházi és világi jogait megvédelmezni és támadóik ellen – erre fölhívatván – segítséget adni. Magától értetik, hogy Károly-Róbert és Rudolf szintén eskű alatt ugyanezt ígérték egymásnak.^[81]

Hogy a Német-Ujváriak nem voltak jelen a pozsonyi találkozón, természetes, hisz ők Venczelnek voltak hívei és szövetségesei; segélyt azonban csak azon esetre ajánlottak, ha az ellenség netán Magyarországra törne. István nádor az Ákosok nemzetségéből Venczelék rokona volt; mások vagy jellemesebb vagy szenvedélyesebb pártemberek voltak, hogysem hirtelen urat cserélni akartak volna. Csák Máté külön állást foglalt el. Nem vegyűlt Károly-Róbert hívei közé, hanem külön alkút, külön szövetséget kötött Rudolf herczeggel, mely szerint arra kötelezte magát, hogy nyolczezer embert állít ki a cseh ellen.^[82]

Mindamellett hatalmas nevekből összeállított csoport az, mely Károly-Róbert mögött állott. Kivált ha e nevek viselői megbízhatók lettek volna! De mint látni fogjuk, többen közűlök nemcsak cserben hagyták, hanem még pártot is ütöttek már törvényesen megválasztott és megkoronázott királyok ellen. A legtöbbet közülök a harczvágy s a prédalesés hozta ide, okúl adván azon igazságtalanság megboszulását, melyet Venczel király Magyarországon elkövetett. Nagy és méltó lehetett e boszúvágy. Már ha az esztergami székesegyházban «cseh rabló» módjára bánt maga a király, kit övéi jámbornak «pius»-nak is neveztek; ha ő fogolyként magával hurczolta a budai bírót s a tanács egyéb anjoupárti tagjait: képzelhetjük, mint bánt el a vidékkel és népével a cseh sereg, melyről saját krónikája ugyanezen évről írva hagyta, hogy a rablás szokása volt.

És a mi kiváltképen szentesítette e rabló hadjáratot a csehek ellen, az, hogy egyik kitűzött célja volt a szent korona és koronázási jelvények visszavétele. Mert melyek mellett a magyar király és urak a cseh hadjáratban, mint Albert király és Rudolf herczeg szövetségesei részt venni ajánlkoznának, a föltételek elseje is az volt, hogy ama jelvények Károly-Róbert kezéhez visszaszolgáltassanak. E föltételhez járúltak még a következők: A magyar segélyező sereg bevett szokás szerint szent Mihály napjánál, september 29-nél tovább nem táboroz, mert késő őszszel nehéz takarmányt szerezni a lovak számára.^[83] A magyarok külön hadat alkotnak, a németeket közéjök s őket a németek közé beosztani nem szabad, nyilván azért, nehogy összekoczódjanak a zsákmányon. Mivel pedig nem zsoldért, hanem csupán zsákmányért szolgáltak, kikötötték, hogy minden a mi kezökbe kerűl, ember, állat és egyéb ingó-bingó jószág sajátjok marad, melyet értékesíthetnek helyben, vagy vihetnek magokkal haza. Ha a németekkel közösen ejtenek valamely zsákmányt, azt igazságosan kell felosztani, valaminthogy ők is meg tartoznak fizetni a barátságos helyeken mindent, a mire szükségök van, de csak a rendes, jutányos áron.^[84] Kikötötték végre, hogy a pogány kúnok istentiszteletöket zavartalanúl végezhessék.

Ezen egyességet az osztrák herczegen és számos főúron kívül Pozsony, Bécs, Haimburg és Német-Ujhely városok is megerősíték pecsétjeikkel, föltételűl szabván egyúttal, hogy a zsákmányolás, prédálás csak ellenséges földön vegye kezdetét.

A magyar és kún hadak (számokat «jól» húszezerre teszik) gyorsan felvonultak, szövetségeseik pedig siettek őket a Morván és Thaján, e két határfolyón át a cseh király területére hárítani, melyet bekalandozván, hamar megtöltöttek harczi lármával és nyomorral.^[85]

A jelesb hadi tettek közűl nem sokat jegyezhetünk föl, mindössze nehány kisebb erősség elfoglalását. Legelsőbben Lichtenstein Henrik kérte meg a magyar hadakat, hogy segítsék visszafoglalni az ő várát Nikolsburgot, miután ez megtörtént, a kúnok Brünnig kalandoztak. – Közel az osztrák határhoz, a Thaja mentén egy Jaroslavice (ma Joslovitz) nevű kis erősség, egy templomvár állott; a templom környéke fapalánkokkal volt megerősítve. Ide menekűltek a helység és vidék asszonyai, leányai és ugyan hősiesen védték magokat. Garai Pálnak, a Dorosma nemzetségből is itt, e «Leányvár » alatt verték ki három fogát. Végre tüzet fogott a palánk és templom, melyben sokan elvesztek.^[86] Hasonlóképen járt Ivanice, ma: Eibenschütz temploma és erőssége s még mások is, mert Károly-Róbert sok erősség elfoglalásával s fölégetésével dicsekszik.^[87]

Míg ezek Morvaországban történtek, addig Amadé nádor az Abák nemzetségéből vendégével, a száműzött LOKIETEK ULÁSZLÓ lengyel fejedelemmel, ki nála talált menedéket, Zemplén vármegyéből Venczel birtokára, Galiczia nyugati részébe tört, s ott nehány erősségét: Pelcziskát, Wisliczét és Lelowot bevette, melyekben megfeszítvén lábát, utóbb is sikerűlt Csehország főségét Lengyelország felett megtörnie.^[88]

Végre megjelent Albert római király is a sváb felföldön gyűjtött seregével, útját saját birodalmán át rablással és tűzzel jelölvén.^[89] September elején Linz körűl táborozott, mi közben fia Rudolf herczeg és Károly-Róbert hadai Gmünd és Weitra közt Alsó-Ausztriában egyesülének, hogy Budweisnál Albert király seregéhez csatlakozzanak. A magyar hadak megérkeztekor nagy volt az öröm, mivelhogy szent Mihály napja immár elmúlván, kötelezettségök ideje lejárván, alig mertek reájok számítani. A kunok haza is kívánkoztak zsákmányokkal, melyet a német urak közűl némelyek megkívántak. Hasztalan kérte őket Albert király a maradásra, vagy hogy legalább a keresztény foglyokat bocsássák szabadon, mit az ott levő püspökök nagyon szorgalmaztak. Hanem a kunok azzal válaszoltak, hogy szegődségök ideje letelt, a foglyok pedig egyesség szerinti tulajdonuk, s egy éjjel vagy hétezren tábort bontottak és eltávoztak. Albert király négyezer könnyű lovast küldött utánok, kik őket Német-Óvárnál, október 20-án érték utol. A kunok azt hivén, hogy Albert egész serege van nyomukban; visszahagyták zsákmányokat és futásnak eredtek. A töméntelen zsákmányon aztán ugyanazok osztoztak meg, kik az egyességet aláírták; mert hogy visszaszolgáltatták volna azt, arról sehol se történik említés. A német-óvári apát pedig a mezőn szerteszét talált elesetteket, mintegy négyszázat, egy nagy gödörbe temettette.^[90]

A holtak közt volt a Borsa Tamás fia, János (dux ante silvam) is. Vezére volt-e a kunoknak, vagy hogy Károly-Róbert azért küldötte utánok, hogy féken tartsa őket: nem tudjuk. Ez utóbbi a valószínűbb, minthogy a király tisztelettel beszél felőle, mint olyanról, ki miután nagy csapattal vett részt e hadjáratban, hűségben, érdemes szolgálatai közben halt meg. Érdemeiért testvérei és a cseh hadjáratban fegyvertársai: Kopasz nádor és Beke mester vették el a jutalmat.

Albert római király, ekközben a gazdag és nagyon megkívánt kuttenbergi, vagyis, mint magyarjaink elnevezék, katonbányai (Kothunbania) ezüstbányák elfoglalására indult, s a hasonnevű várost október 18-án seregeivel körűlvette, hogy ostrommal bevegye. De a cseh hevérek vitézül védték magokat; az ellenség szeme láttára vontak újabb árkot a város körűl; sikeres kirohanásokat tettek;^[91] patakjok vizét megmérgezték az ezüst olvasztásánál használatos reagentiákkal, minek következtében az ostromlók embereiben és lovaiban nagy kár esett. A hideg is keményen beköszöntvén, az élelmezés bajjal járt, míg a cseh derék had mozdulatai azzal fenyegették a római király seregét, hogy visszavonuló útját elvágják. Mire a németek, ötödnapra már, nyakra-főre kiigyekeztek Csehországból, s velök a magyarok is, kik október 27-én váltak meg tőlök, hogy Morvaországon keresztűl mielőbb hazájokba jussanak. A cseh katonák pedig Albert király távozta után, szokások szerint a háború minden súlyát a kolostorok és egyházak birtokaival éreztették.^[92]

Hogy Csák Máté csakugyan részt vett e hadjáratban, kétséget sem szenved. Károly-Róbert első sorban nevezi őt azok közt, kik Csehországba törtek. Máté udvarmestere és hadnagya Bogár fia, Márton szintén vitézűl forgolódott a csehek ellen, a miért a király utóbb megjutalmazta őt.^[93]

IV.

Bajor Otto idején. Otto magyar pártja. Az opportunisták fegyverszünetet határoznak, mely alatt Károly-Róbert megnősül, Otto mátka után néz. Ellenben Tamás, esztergami érsek megindítja az actiót Otto ellen: a Német-Ujváriakat kiközösíti, Esztergamot megvíja, Udvardon zsinatot tart. Otto Erdélyben elfogatik. Buda és Szepesvár Károly-Róbert kezére kerül. A Rákoson 1307 october 10. egybegyűlt országgyűlés Károly-Róbertet királynak elismeri.

AZ OSZTRÁKOK az imént vázolt hadjárat alkalmából árulással vádolták Ottó bajor herczeget, később magyar királyt. Ő szövetségese volt a Habsburgiaknak; e hadjáratban is részt vett, de vétkeűl rótták föl, hogy Albert királyt emberiségi tekintetből visszatartotta Kuttenberg további ostromától. Rosszúl sikerűlt vállalatoknál bűnbakra, árulóra van szüksége a közönségnek.

Ottó még Bécsbe is elkísérte Albert királyt, de miután haza érkezék Landshutba, kéreté őt: ne ismét Bajorországon át térjen vissza seregével; elég kárt okozott országának márig is. Albert király azonban föl se vette a bajor neheztelését, és nem csekély kártevéssel épen Bajorországon vonúlt keresztűl visszamenő útjában is. E kíméletlen eljárás eléggé kimenti Ottó pártállása változtatását főleg azon időben. Ottó egyenesen átcsapott a cseh király táborába, ki a hadértő férfiút serege főkapitányává nevezte ki, minthogy a háború folytatására ő is, Albert is készűlt.

Hanem II. Venczel cseh király aztán rövid időn, 1305 junius 21-én meghalt, fiával pedig és utódával, III, Venczellel méltányos békét kötött Albert király, s ebbe Ottó herczeget is bele foglalta, megígérvén, hogy a múlt évben átvonulásakor okozott kárát megtéríti. Ezen, 1305 augustus 18-án kelt békekötésben III. Venczel már csak Cseh- és Lengyelország királyának czímeztetik annak jeléül, hogy Magyarországról le kellett mondania s a koronázási jelvényeket kiadnia, jóllehet ezen kellemetlen pont az oklevélben érintve nincsen.

III. Venczel azonban teljesítette e föltételt, de nem oly értelemben, mint azt a pápa s Albert király óhajták; hanem midőn Brünnben, 1305 október 9-én ünnepélyesen lemonda jogáról a magyar koronára, azt a koronával s egyéb jelvényekkel együtt átruházta és átadta Ottó bajor herczegnek, a következő naptól pedig nem nevezte magát többé magyar királynak.^[94]

OTTÓ, Henriknek, Alsó-Bajorország herczegének és Erzsébetnek, IV. Béla király leányának 1261 februárius 11-én született fia, mint ilyen közelebb fokú rokonságban állott a férfiágon kihalt Árpádházhoz, mint akár Károly-Róbert, akár III. Venczel. Ez időben közel negyvenöt éves, de már teljesen kopasz ember volt. Első neje Habsburgi Rudolf leánya és Albert király nővére már régebben, 1282-ben meghalt. Ravasz és vitéz férfiúnak jellemzik kortársai.^[95] Nálunk vitézségén is, ravaszságán is kifogtak.

Bajor kísérői tanácsánál, kik nem ajánlák neki, hogy a magyar trónra vágyjék, erősebb volt a német-ujvári grófok és Venczel többi híveinek kísértése. Ezek közé sorolhatjuk István nádort az Ákosok nemzetségéből és fiait a sógorság miatt, melyben hozzá állottak. Talán István nádor hódította pártjára a Borsa Tamás fiait is: Kopasz nádort, Beke és László mestereket, kik viszont vele tartottak sógorságot, minthogy Beke István nádor leányát bírta feleségül. Debreczeni Dózsa, Domokos a Rátoltok közűl, István mester Öböl (Ubul) unokája a Kállayak őse: ezek, úgy látszik, szintén csak mások iránti szívességből szegődtek a bajor párthoz, miközben Rádi Benedeket, a veszprémi püspököt kétségkívűl a Német-Ujváriak vonták magokkal. Ellenben a csanádi püspököt boszús szenvedélye, az erdélyi szászokat pedig az öröm, hogy immár német királyok lesz, ragadta Ottó pártjára. Némely erősséget, mint Szepest és Visegrádot^[96] még a csehek tartottak elfoglalva; Esztergam a Német-Ujváriak jármát nyögte, míg Budának (egyházi tilalom alá levén rekesztve) nem maradt más választása, mint Károly-Róbert ellenségeivel tartania.

Csák Máté, hogy Ottó híve lett volna, arra nincs adatunk; sőt tekintve, miszerint Ottó Brünnből nem egyenesen tartott a Vág völgyén le Esztergamnak, Budának, Székes-Fehérvárnak, hanem kerülő és veszélyes útakon lopódzott be Magyarországba, bátran következtethetjük, hogy Mátétól tartott – és bölcsen, ha tudta, mily mérvű ellenlábasa Máté a Német-Ujváriaknak.

A dolgok e fordulata semmikép se tetszhetett sem a római királynak, sem az osztrák herczegnek, ha eltekintünk is a rokoni indulattól, melylyel Károly-Róbert iránt viseltettek, azért se, mert így Csehország szövetségese, lekötelezettje kezébe kerűlt volna Magyarország, mi annál veszélyebb leendett Ausztriára, minthogy Ausztria hátmögének, Bajorországnak is ő volt egyik fejedelme. Rudolf osztrák herczeg (Albert király fia) követeket is küldött III. Venczel királyhoz, hogy – ha lehet – lebeszéljék őt veszélyes terveiről Magyarországot és Bajor Ottót illetőleg. De Ottó befolyásának sikerűlt távol tartani e követeket Venczeltől, ki csak általa izent nekik. Ellenben Ottó megmutatván a magyar koronázási jelvényeket, melyek égő gyertyák közt egy oltáron feküdtek, fönhéjázva kijelentette, hogy Rudolf ellenséges indulata daczára is eljut a Német-Ujvári grófokhoz.^[97]

Rudolf tehát elállatta az útakat, melyek Morvából Ausztriába vezettek, hogy Ottó költözködését meggátolja; de Ottó bízván Bécs városa főlövészmesterévé és birójává emelkedett Perchtold nevű szabó mester ügyességébe, útra készűlt. A koronát csutora vagy csobolyó alakú faedénybe, a kardot és jogart tegezbe rejtette, maga és kísérete átöltözködve indúlt útnak. Többnyire éjjel útaztak; Perchtold segélyével szerencsésen elérkeztek Enzersdorfig, s átkelvén a Dunán, Fischamentig. Hajnalodván, azonban megdöbbenve vették észre, hogy a szent koronát elvesztették: levált a szíjról, melylyel tartója a. nyereg kápájához volt csatolva. Visszavágtattak tehát s egy mértföldnyire szerencséjökre meglelték valamely mocsárban. Aztán sietve ügettek Sopronyba, hol őket Német-Ujvári Iván fogadta.

Az előkészületek megtétele után Ottót hívei Székes-Fehérvárra vitték, itt 1305 deczember 6-án királylyá kenték és megkoronázták Rádi Benedek veszprémi és Frater Antal csanádi püspökök. Majd Budára jövén, végig nyargalt az útczákon teljes díszben és koronával a fején törvényes királyul mutatta be magát.^[98]

14. A MAGYAR SZENT KORONA MEGTALÁLÁSA.

Ottó nagy kísérettel, nagy sereggel jött Budára. A csapatok a budai tereken és pesti mezőkön táboroztak. Biztosra vehetjük, hogy a dunán-túli, duna-tiszaközi nemesség, mely akkor még csaknem kizárólag a Német-Ujváriakkal tartott, a gömöriek, borsodiak, szabolcsiak, bihariak, hol az Ákosok, Borsák, Debreczeni Dózsa s a Semjének a későbbi Kállayak vitték a vezérszót, ott voltak. Nem hiányzottak az erdélyi szászok se, kiket Blau (Blavus, de Blava) István, Goblin és Miklós comesek vezettek. A szászok készségesen esküdtek hűséget a német eredetű királynak.^[99]

Ellenben az osztrák herczeg megboszulandó kijátszatását s azon ürűgy alatt, hogy Károlylyal kötött szövetsége úgy kívánja, a Lajta és Rábcza közti vidéken a Német-Ujváriak jószágait pusztította, mi a magyarok részéről visszatorlást vont maga után.^[100]

Aztán egy álló esztendeig, sőt azon túl csaknem semmit se hallunk a két királyról. Még holléttökről sem értesülünk.

Károly-Róbert ügye nem is állott valami fényesen. A cseh hadjárat csúfos kimenetele nem volt alkalmas arra, hogy esélyeit fokozza. Nyilván hozzájárúlt a Borsák és barátaik elidegenedéséhez is. «Hatalmának sátora nem vala az időben terjedelmes,» érinti gyöngédséggel fia, Lajos király, míg ő magyarán kimondja, hogy «országa kormányát nem bírta teljesen, mert azt hatalmas főurai tarták elfoglalva, kik az összes nemességet leigázván, nem engedték, hogy neki szolgáljanak».

Feltűnőbb, hogy Ottó is szűnetel és szintén nem hallat magáról, noha ügyei sokat igérő pompával indúltak meg. Fegyverszűnetet kötöttek... . Nem ugyan ők, a koronás fejedelmek, hanem náloknál nagyobb urak: pártfeleik.^[101]

Igen jellemző ez eljárás. Az «opportunisták», mint ma neveznők akkori főuraink nagy részét, kik saját érdekeiket mások érdekeiért nem koczkáztatták, nem voltak tisztában a teendők iránt. Károly-Róbert koczkái, daczára a pápa és római király pártfogásának, ama pillanatban vakot mutattak. Ottó fényes bevonulása Budára a kelletlen Német-Ujváriak csillaga emelkedését jelezte. Teljes tanácstalanság uralkodhatott. Senki se tudta, mit tegyen? mi válik inkább hasznára? Károly-Róbertet pártolja-e tovább, avagy Ottóhoz csatlakozzék? Végre is abban állapodtak meg az összes főurak és főnemesek, hogy hagyják magától fejlődni a dolgot és 1307. évi aprilis 24-ig vagyis szent György napjáig nem tesznek semmit. Hogy Csák Máté szintén hozzájárúlt e megállapodáshoz, alig vonható kétségbe, először azért, mert az «összes» főnemesekhez tartozott ő is, és pedig nevezetesen; másodszor, mert ez idő alatt – mint látni fogjuk – ő se tesz semmit, hanem csak tétet.

Károly-Róbertre e megállapodás előnyös volt. Ez évet, ha a harcz megindúl közte és Ottó közt, alig sorolhatta volna a szerencsések közé, hisz jóformán mindenektől el volt hagyva. A fegyverszünet eszméje tehát valószínűleg az ő politikusaitól indúlt ki. Valószinű, hogy ez volt a cselvetés, melylyel a bajorok Albert osztrák herczeget vádolják; hogy ő buktatta meg Ottót.

Ez önkéntelen szabadságidőt Károly-Róbert hasznosan és kellemesen igyekezett eltölteni, Könnyűvérű és szeretetreméltó fiatalsága elvihette egyik hívétől a másikhoz – kortesútra, mint jelenben mondanók; mert a választók akkor, mikor királyválasztásról volt szó, még nagyobb urak valának és csak a jövő reménysége fejében tettek érette, a mit tettek. Aztán időt szakasztott magának a nősülésre. Valószinű, hogy ez időbe esik házassága a lengyel Máriával, Kázmér, bitomi és tescheni herczeg leányával, kiről mint magyar királynéról 1306 közepén veszünk először tudomást egyik leveléből, melyet gyűrűjével hitelesített, minthogy még nem volt hivatalos pecsétje. Tehát ujdonat-új királyasszonynak kellett lennie.^[102]

Ottó vetélytársán példát véve, valószinűleg hasonlóképen töltötte el a fegyverszünet idejét. Ellátogathatott a Német-Ujváriakhoz és sógorához a Mátrába. És ki tudja, nem ébresztette-e benne a nősülési hajlandóságot is Károly-Róbert jó példája? Jóakarói is ajánlották neki, hogy jegyezze el magának László erdélyi vajda leányát, hogy ekként trónját biztosítsa. Hogy ő csak oly komolyan vette e házassági szövetkezést, mint kezdetben maga a nagyralátó erdélyi vajda, az annyira kétségtelen, hogy Károly-Róbert párthíveit nem kis ijedelem fogta el e terv hallatára. Nem is volt tréfa-dolog. Ha Ottó a Német-Ujváriak mellé, kik ügyét magokénak tekinték, az Ákosok mellé, kik a rokonság miatt azt hathatósan istápolják, megnyeri még a hatalmas vajda föltétlen segélyét; nagyon hamar föllibben az anjoupártiaknak serpenyője, melyben lágymeleg barátok tarták az ellensúlyt. A kalocsai érsek sietett is az egyház tiltó szavát hangosan fölemelni és meghagyni az erdélyi püspöknek, hogy necsak az ily veszedelmes terveket forraló vajdát közösítse ki az egyházból, hanem nagyobb nyomaték kedveért egyúttal valamennyi megyéjét rekeszsze egyházi tilalom alá. Péter, az erdélyi püspök a vajda testvére volt, s a mit rábíztak, e nagyon kellemetlen ügyet semmiképen sem akarta teljesíteni. Ha a házassági terv kezdettől fogva kelepcze leendett Otto számára, Péter püspöknek, ki benső viszonyt tartott a vajdával, egy szavába kerűlt volna a tévedést eloszlatni; de e helyett ügyét a szent-székhez fölebbezte azzal indokolván késedelmességét, hogy a magyar főurak az idő szerint fegyvernyugvást tartanak.^[103]

Hanem az anjoupárti főpapok nem járultak a főurak semleges viselkedéséhez, legkevésbbé Tamás, esztergami érsek, ki nem csupán «jó szóval, rábeszéléssel, tanácscsal és intéssel» tett legtöbbet Károly-Róbertért, hanem – mint ez maga megismeri – ügyeinek szorgalmazója, igazgatója, előmozdítója^[104] és oly tántoríthatatlan oszlopa volt, mint III. Endrének boldogúlt nagybátyja Ladomér érsek, s e mellett nem kevésbbé merész Botond fia Gergelynél, a néhai választott esztergami érseknél.

Tamás érsek volt, ki a megfogyatkozott hívekbe új bátorságot öntendő, az actiót ismét megindította. Csapását Ottó pártja fejére, a Német-Ujváriakra intézte.

15. TAMÁS ÉRSEK PECSÉTJE.^[105]

Saját székhelyéről száműzve levén, Székes-Fehérvárt, melynek egyúttal prépostja volt, már 1305 augustus 2-án a szószékre lépett és nagy hallgató közönség jelenlétében önmaga hirdette ki szigorú ítéletét Henrik bán fiai: Iván és Henrik ellen, kik «mint hűtlenek és lázadók, Károly királylyal szóval és tettel nyilván ellenkeznek». Kiközösítette őket az egyházból, melynek méltatlan fiai, és birtokaikat egyházi tilalom alá vetette.^[106] Most nem érvén be a szóval fegyveres coalitiót hozott létre ellenök Esztergam visszafoglalására. A főpapok dandárain kívül, kik siettek az érsek segítségére, csak közepes sorsú urak vettek benne részt. Kakast, a szepesi Rikalf fiát, a Berzeviczyek ősét, Venczelt a Martonos (Márton) gróf fiát, Tornai Jánost és Pétert a Kázmér fiát, somogyi birtokost halljuk említtetni azok közt, kik Károly-Róbert köré sereglenek és Esztergam vára visszavételeért jutalmat is nyertek. Egyet sem azon főurak közűl, kik két év előtt a cseh hadjáratra szövetkezének, de most kényelmesbnek tarták a semlegest adni.

16. IVÁN BÁN PECSÉTJE.^[107]

Mégis...

Ott találjuk Csák Mátét, nem ugyan saját személyében, de jól képviselve Bogár fia Márton által, ki előbb a Trencsényi nagybátyjának; Máté nádornak volt tárnokmestere, most az ő embere. Ezen ép oly vitéz, mint ügyes férfiú, minden viszonyok közt megállotta helyét. Most is egy hadjáratból, melyben elfoglalta Zólyom, Lipcse, Dobronya és Palota várakat, sietett ide, hogy az esztergami vár visszavételénél döntőleg közreműködjék.^[108] Miből azonban tévesen következtetnénk arra, hogy Trencsényi Csák Máté már Károly-Róbert pártjára szegődött. Ő róla egyáltalán említés se történik. Hisz tisztelni kellett incognitóját, mert a többi főurakkal együtt fegyverszünetet fogadott s annak határnapja még nem járt le. De ép ez időt találta legalkalmasabbnak Máté arra, hogy régi ellenségeivel leszámoljon. Ezek: Miklós fia Demeter, a volt pozsonyi és zólyomi főispán, III. Endrének, míg élt, legbiztosabb híve, kit apósának segélyül küldött volt Nassaui Adolf római király leverésére, s aztán a Csák Máté ellen intézett királypárti szövetkezetnek-volt feje; nemkülönben Dancs (Donch) a Domokos fia, Demeter barátja, ha nem rokona, ki utóbb mint I. Károly király híve s a legtisztább hazafiak egyike tűnt fel. Nekik fizetett most meg Csák Máté, midőn váraikat elfoglaltatta és magának megtartotta. Kettős czélt ért el vele; megboszúlta magát ellenségein s hatalmát terjesztette.^[109] Hogy Demeter és Dancs az időben, midőn váraiktól megfosztották őket, Károly-Róbert «hűtlenei» voltak, vagyis nem szegődtek még pártjára, az befolyást Csák Máté viselkedésére nem gyakorolt. Valamint annak okát, hogy Esztergam ostrománál és bevételénél hadaival közreműködött, mindenek előtt az antagonismusban, mely a Csákok és Német-Ujváriak közt izzott, találjuk föl, ha nem keressük is egyúttal abban, hogy Csák az esztergami érsek jó indulatát megnyerni, vagy el nem veszteni óhajtotta és útját Károly-Róberthez, kit a Habsburgiak, Mátyás barátai pártoltak; teljesen elzárni nem akarta.^[110]

17. ESZTERGAM PECSÉTJE.^[111]

18. OTTO KIRÁLY OKLEVELÉNEK KEZDŐ SORAI.

Esztergam bevétele, képzelhetjük, nagy örömmel töltötte el Károly-Róbertet; hisz ez voltaképen első diadala. Tamás érseknek pedig ösztönt adott, hogy a fölvállalt támadó harczot erélylyel folytassa. Tartományi zsinatot hítt egybe Udvardra, Komárom vármegyébe, melyen a nyitrai, pécsi és egri püspökök szintén részt vettek. Ezen gyülekezeten Tamás érsek más üdvös rendszabályok mellett főleg Károly-Róbert ügyét köti a hívek lelkére. Megujítja az ismételve kihirdetett rendeleteket, melyek kiközösítéssel fenyegetik mindazokat, kik hozzá hűtlenek, vagy őt urokul elfogadni vonakodnak.

«Tudják meg és ne kételkedjenek rajta – így végzi – hogy egész Magyarország egyházi tilalom alá fog rekesztetni, s a lázadók, Károly király hűtlenei és jogfosztói ellen általános keresztes háború fog hirdettetni.»^[112]

Ottó, ki Esztergam vívásakor aligha tartózkodott Budán, mert ha sereg nélkül lett volna ott, nem érezhette volna magát biztonságban; ha pedig sereg állott rendelkezésére, kétség kívül a vár fölmentésére sietett volna, Bihar- és Váradon át, hol a Borsák vendége lehetett, az erdélyi részek és mátkája felé közeledett. Áprilisben és májusban, tehát körülbelűl az udvardi zsinat tartama idején, Erdélyben találjuk őt, előbb Segesd vidékén, hol a fölebb megnevezett szász grófok és népek hódoltak íjra neki és szaporították hadai számát; mikor pedig Beszterczére jött, a szebeni közönség intézett hozzá levelet, hogy látogassa meg városukat, szíves fogadtatásra fog találni; várták is, midőn Beszterczéről eltávozék Szebenbe jövendő.^[113]

19. DÉVA VÁRA.

Ez erdélyi útjában, hazai tudósítások szerint, Beke, Borsa Tamás fia kisérte és – úgy látszik – játszotta Ottót László erdélyi vajda kezébe, ki őt várában talán inkább Dévát kell értenünk, mint Gyula-Fehérvárt fogva tartotta és a balszerencsétől üldözöttet végre Magyarországból kiűzte. Hogy ki és mi változtatta meg László vajda hajlamát? azt nem tudjuk; valószinűleg Péter erdélyi püspök és a kiközösítés, melylyel fenyegették. De hogy csel nélkül nem esett meg a dolog, igen hihető. Része volt pedig benne Péter erdélyi püspöknek és a gyula-fehérvári káptalannak is; legalább erről gyanusíták őket az erdélyi szászok, kik az Ottón megesett gyalázatot megboszulandók, 1308 februárius 19-én rajttörtek a gyula-fehérvári székes-egyházon s az ott levő papokat bántalmazták. De bizonyára része volt e cselvetésben, ha ugyan rendezője is nem ő volt, Bekének, Borsa Tamás fiának, Ottó kisérőjének, ki miután Ottó 1308. május havában elfogaték, junius 1-én már megint Budán vala, s azt Károly-Robert érdekében elfoglalni segíté, miért az ugocsamegyei Szőllőst nyerte jutalmúl valaminthogy nemsokára a királyné tárnokmesteréül is czímeztetik.^[114]

Buda elfoglalását az előbbi biró, a Werner fia László gróf, miután szinte három évig tartott cseh fogságából III. Venczelnek 1306 augustus 4-én történt erőszakos halálával megszabadúla, vitte végbe. Szövetkezett barátaival, kik közűl első sorban Csák Jánost, a későbbi országbirót, Csák Csák fiát említik krónikáink. Éjnek idején a zsidótemplom melletti kapun lopództak a várba és törtek ellenségeik házaira. Petermann a városbiró alig menthette meg futva csupasz életét, míg Hermann Márkot és Tót Mártont, a tizenkettők tanácsának tagjait, László lófarkra köttetvén, a város utczáin meghurczoltatta, holt tetemeiket máglyára vettette és vagyonukat elfoglalta. A szerencsétlen papokat pedig, kik a pápát, követeit, a püspököket kiátkozták vala, kézen-lábon megvasalva Tamás érseknek adta át, ki őket tömlöczre vettette, melyben bánatos lelköket kiadák.^[115]

Míg ezek Esztergam és Buda körűl történtek, Károly-Róbert nehány főúrral a Szepességbe rándúlt, hogy Szepes várat, melyet még mindig Venczel csehjei tartottak megszállva, visszafoglalja. A feladat nem volt könnyű, s a nevezett vár visszavétele többször említett Kakas mester sok rokonának és szolgájának vérébe kerűlt.^[116]

Hogyan és mikor szabadúlt meg Ottó az erdélyi vajda fogságából, visszahagyván a magával hordott koronát, részletesen nem tudjuk. Hogy Vörös-Oroszországon és Poroszországon keresztűl vette hazafelé kerülő útját; hogy útközben Glogauban letartóztatván, csak azon föltétel alatt menekűlhetett, hogy feleségül vette az ottani herczeg Ágnes nevű leányát: erről bajor kútfők tudósítanak. A magyar királyi czímet azonban 1312-ben bekövetkezett és mérgezésnek tulajdonított haláláig viselte ő is, özvegye is.^[117]

Károly-Róbert ügyei ily szerencsés és nem várt fordulatánál elkésve érkezett V. Kelemen pápának 1307 augustus 10-én kiadott két rendbeli levele, melyekben Ottót Károly-Robert jogai háborításaért felelősségre vonja, egyúttal meghagyja az esztergami és kalocsai érsekeknek, hogy a csanádi püspököt Rómába idézzék, hol méltó jutalmát veendi a vakmerőségnek, melylyel az esztergami érsek joga sérelmével Ottót megkoronázni merészelte.^[118]

E kedvező fordulatot, melyet Esztergam, Szepesvár és Buda visszavétele, főleg Ottó elfogatása Károly-Róbert viszonyaiban előidézett, föl kivánták használni hívei arra, hogy országgyűlést híttak össze, melyben őt királyokúl nyiltan elismerjék, s az ország legsürgősebb bajait orvosolják. Ezen országos ülésből Pesten, a szentferenczrendieknek a Rákos szélén fekvő templomában, 1307 október 10-én keltezve nyilt levelet bocsájtottak ki az ország jelenlevő világi főurai, melyben Károlyt uroknak, királyoknak elismerik és engedelmességet fogadnak neki; igérik, hogy a korona javait és jövedelmeit, nemkülönben az egyházak és nemesek elfoglalva tartott jószágait ellenmondás nélkül visszaadják; a nemességnek, mely szolgaságban sínlik, természetes jogát, hogy szolgálhasson a kinek tetszik, vagy végezhesse saját ügyeit, tiszteletben tartják. Mindezek a király, főpapok és országos nagy sokaság jelenlétében esküt tőnek le az esztergami érsek kezébe, fölhatalmazván őt és a kalocsai érseket, hogy az esküszegőt mint hűtlent és a közjó nyilvánvaló ellenségét egyházi átokkal sújtsák.^[119]

20. VENCZEL HAZÁJÁBA VISSZAMEGY.

Mind hatalmas férfiak, kiknek nevében a levél kiadatott; azonban három nevet, az ország három leghatalmasabb embere nevét: Trencsényi Mátéét a Csákok nemzetségéből, a Német-Ujváriakét a Héder nemzetségből és László erdélyi vajdáét hiába keressük e fontos okiraton. És ez tette problematicussá e nyilatkozatot.

V.

Csák Máté és Gentilis bíboros. Gentilis az országba érkezik. A helyzet. Gentilis jó véleménye Csák Mátéról. Első találkozások Kékesen s a köztök lét – jött egyesség. A pesti országgyűlés és budai zsinat. Károly királyt másodszor és harmadszor megkoronázzák. Csák Máté nem tartja meg az egyezséget. Újabb törvénytelenségei. Károly király hadat indít ellene. Gentilis kiközösíti.

KÁROLY-RÓBERT, ha nagy baj környékezte, a szentszékhez folyamodott pártfogásért.^[120] Ottó bejövetelekor az országba újabb követségek indúltak Ausztriába, Nápolyba és kivált V. Kelemen pápához, ki ekkor Poitiersban, Francziaországban tartózkodott. II. Károly nápolyi király, Károly-Róbert nagyatyja szintén meg látogatta itt a szent-atyát (1304. május)^[121] főleg azon okból, hogy a pápa közbenjárását unokája számára kieszközölje. Fáradozásának sikere az Ottó ellen intézett két levélen kívül, melyekről föntebb tettünk említést, FRÀ GENTILE biboros követi megbízása volt Károly-Róbert érdekében, mely két nappal előbb, 1307 augustus 8-án kelt.^[122]

21. KÁROLY-RÓBERT KIRÁLY.

Frà Gentile de Montefiori, a Hegyi szent Mártonról czímzett egyház bíboros áldozára, előbb szent ferenczrendi szerzetes, éles eszű, serény és erélyes férfiú, nagy hatalommal, melyet helyesen hasonlítottak az ó-római proconsuléhoz, és fényes kísérettel érkezett meg 1308 május végén Spalatoba. Reformatori teendőit legott megkezdvén, a tengerparti vidéken augustus végeig tartózkodott. September elején érkezett Zágrábba, hova Brebiri Pál bán és fia György, a dalmát városok grófja kísérte. Zágrábban tisztelgett nála Henrik, «királyi tárnok-mester és szlavon herczeg», miként őt a karthausiak tartományi főnöke nevezi, s ez alkalommal átiratta ugyanennek hálálkodó levelét, melyben őt a nevezett szerzet védőjének és jótevőjének nevezi, valószinűleg nem más czélból, hanem hogy magát a pápai követ előtt kegyes férfiú gyanánt tűntesse föl. Zágrábba érkezett Károly-Róbert is elégséges hadi sereggel, hogy az érdekében működő biborost biztosan Budára vezesse.^[123]

22. GENTILIS CZÍMERE.

Mikor Frá Gentile 1308 őszszel (október közepe vagy vége felé) Budavárrá érkezék, tisztában kellett lennie a helyzettel. Károly-Róbert ekkor is pártkirály volt még csak, az is – mint tudjuk – pénz és sereg, azaz hatalom nélkül. Azoktól, kik e hatalmat bitorolták, visszakövetelni azt, nem volt a királyi párt gyarapításának módja; pedig kezökben se hagyhatták semmiképen. Azt még bajosabb volt megvárni, hogy önként kiadják csak tekintélyes részét is annak, a mit bitorúl bírtanak. Sőt ellenkezőleg; félni kellett, nehogy itt is beteljesüljön a régi igaz-mondás Quo plus potantur ... hogy az étvágy evés közben gyarapszik. Ez okon a tehetősebb nemesség (a potiorok, mint hítták) méltán tarthatott attól, hogy a hatalmasabbak őt is elnyelik, mint elnyelték már, és szolgálatkész alattvalóikká tették a kisebb nemességet és elfoglalták a papi javak nagy részét. E körülményből magyarázandó a középrendnek és egyháziaknak csoportolása Károly-Róbert körűl. Az önvédelem hajtotta őket együvé leginkább, noha kétségbe vonni nem lehet, hogy többeket a hazaszeretet, másokat az egyház feje parancsa egyesített az anjoupártban.

23. GENTILIS BEJÖVETELE.

Hogy ily válságos állapot katastrofa nélkül nem végződhetik, az Frá Gentile világos látását el nem kerűlhette. Kérdéses csak az maradt: ki leszen a romok fölött az úr Hogy az Károly-Róbert legyen, ebben állott a pápai követ nehéz föladata.

A szomszéd Csehországban ugyanez időben a polgárság volt a rakonczátlan nemesség féke, míg a papság s a zárdák lakói a népet voltak képesek elvonni, a «kiátkozott» Karantán Henrik király mellől oly eredménynyel, hogy ennek királyi hatalma magától elmállott; nem is kellett űzni, kiment sietve az országból, ugyanő, ki a Habsburgiakat röviddel előbb kiverte onnét.

Nálunk Magyarországon a polgárság nem volt nagy tényező. Az erdélyi és szepesi szászok nyomtak valamint a latban; volt is gondja rájok a bíborosnak; azokat perrel, ezeket kedvezményekkel igyekezett megnyeretni. Kívülök Pozsony polgársága Ausztriát uralta, Budát féken tartotta László bíró, Kassa pedig nem sokára jó szolgálatot tett Károly királynak: de mind e s a többi kulcsos városaink gazdagsága és befolyása egészben véve csak később gyarapszik, főleg Nagy Lajos alatt.

A népre lett volna ugyan a papoknak és szerzeteseknek befolyások, s a nép fegyver leendett a zsarnokok ellen, mely passiv ellenállásával is megbénítja vala azok túlkapásait, főleg ha elkeserítik az egyházi tilalom által, melyre rá nem szolgált. Meg is kísérlették már azt országgyűléseink a XIII. század végén, hogy a haza baján így segítsenek. De kevés sikerrel, minthogy az alpapság és szerzetes, rendek, a nép e vezetői nem voltak kellőleg fegyelmezve. Hasztalan rendelte el az 1298. évi törvény, hogy a szófogadatlan szerzeteseknek, kik az egyházból kiközösített (excommunikált) főurakat vagy az egyházi tilalom alá rekesztett jobbágyaikat az egyház kegyszereiben részesítik, senki az országban alamizsnát adni ne merészeljen;^[124] hasztalan fenyegette kiközösítéssel, sőt életfogytig tartó börtönnel az udvardi zsinat azon papokat, kik tilalom alá vetett helyen miséznek, a kiközösítetteket eltemetik:^[125] e kemény fenyegetéseknek nem volt hatása. Pedig az egyházi átok volt az egyetlen ártó fegyver, melylyel Frà Gentile rendelkezett.

24. GENTILIS ARCKÉPE.

A népnél hatalmasabb tényező volt a köznemesség, az időben Magyarország hadseregének főkiegészítő része. Ép azért igyekeztek azt a hatalmaskodó főurak – jóval-rosszal – megnyerni és szolgálatokban tartani. Tehát ezekre se lehetett számítani az okvetlenűl bekövetkező mérkőzésnél, mert már le volt foglalva.

Frà Gentile mindamellett nem mondott le sem a népről, sem a köznemességről. Mindkét elemet bevonta combinatioiba. Hogy a népre befolyjon, a rendelkezésére álló minden eszközzel fegyelmezte a papságot, hogy azt parancsai engedelmes végrehajtójává s a nép lelkes vezetőjévé tegye. A köznemesség előtt pedig folyton azt hajtogatta, mekkora fájdalmat érez a fölött, hogy a (köz) nemesség, mely az előbbi királyok alatt dicső szabadságnak, mindenben való bőségnek örvendett, most a szolgaság nyomorába, jogellenes nemtelenségbe lehanyatlott és vagyonában kiszámíthatatlan kárt szenvedett. Egyenesen föl is hítta, vesse le nyakáról elnyomói terhes igáját, kövezze meg őket, hadd pusztuljon a gonoszság, tetemein pedig a vadak osztozzanak.

Lehetetlen, hogy az ilyen beszéd gyujtó, sőt lázító hatással ne legyen és meg ne félemlítse legalább az apró zsarnokokat, kiknek elvégre még a nagyobbaktól is félniök kellett. Hisz az apró ragadozók nincsenek biztosítva a nagyobbaktól. E nagyobbak pedig hárman voltak László erdélyi vajda, Csák Máté és a Német-Ujváriak.

E három emberről Frà Gentile jól volt informálva. Legkevesebbet tartott László vajdától; egy az, mert Erdély a központon kívül esett és László vajdának volt némi ellensúlya is az erdélyi szászokban. Az erdélyi vajda ellenségeskedése hamarjában oly keveset ártott, mint nem sokat használt Szlavonia bánjának barátsága. Aztán volt a vajda jellemében bizonyos hajlékonyság, megalkuvás a viszonyokkal, a világ fiainak evangeliumi eszessége, mely megfontolja a körülményeket, nem koczkáztat mindent, nem megy a végsőig; hanem a törés előtt meghódol, kiadja az igaztalan ragadmány egy részét, hogy megtarthassa a többit. Frá Gentile úgy számított, hogy megalkudhatik, valaminthogy meg is alkudott vele; azért még mielőtt Budára érkezék, már Zágrábból levelet irt hozzá.

Nem így Csák Máté s a Német-Ujváriak. Pedig választani kellett közöttük, minthogy mind a kettőt egy kalap alá nem hozhatta, oly nagy volt az atyáról a fiúra szállott gyűlölet e két családban. Ahol Csák Péter fia volt, ott Henrik bán fiai nem lehettek. Ők csak az egymás elleni harczban találkozhattak. De veszedelmes is lett volna e két túlhatalmas és egyformán rakonczátlan dynasta-nemzetséget egy kalap alá hozni, őket kibékíteni vagy szövetkeztetni. Ki bírt volna velök? Azt kívánta tehát az okos politika, hogy egyik a másiknak ellensúlya, ha lehet; ha kell: leverője legyen.

A Német-Újváriak ugyan előzékenyeknek mutatkoztak a bíboros iránt. De Gentile nem hitt a kétszínűeknek. Tudnia kellett, hogy minden jó és rossz tulajdonságokat, harczi vitézségöket, szivós kitartásokat, ravasz ügyességöket alárendelik nagyravágyásoknak, a miért családjok története hitszegéssel, árulással, lázadással, felségsértéssel van átszőve. Az ilyen embereket le kell verni. Frá Gentile pörölyökűl Csák Mátét szemelte ki.

Csák Máté ekkor már jóformán a leghatalmasabb oligarcha volt az országban, kit a Kárpátoktól a Dunáig tizenkét megye s mintegy harmincz vár uralt; vitéz és hadügyekben jártas, ki fejedelemhez illő zsoldos hadat, részben csehekből állót tartott; országkormányzói tehetségét a neki hódoló területen fényesen bebizonyította, hol szigora daczára is a kisebb nemességnél nagy népszerűséggel bírt; előzékenysége, készséges és pallérozott viselkedése különösen alkalmasnak tűntették föl a bizalomra, melylyel őt Frà Gentile ki akarta tűntetni.

A főpapok és főurak tanácsában előadta Gentile szándékát, melynek hallattára ezek valamennyien szinte megkövűltek ámultokban. Élénken ellenmondottak neki állítván, hogy ugyan gyönge alapra épít, midőn Mátéra támaszkodik, kiről köztudomású, hogy neki változékony, állhatatlan természete miatt hinni nem lehet, mert a mikor esküszik is, azért teszi, hogy csaljon.

Hanem Gentile, mint a ki valamely genialis gondolatra vélt bukkanni, mitsem hajtott ez óvó intésekre, másoknak, mint hitte, elfogúlt véleményére. Azzal biztatta magát, hogy miután Máté ősei Magyarország törvényes királyainak állhatatos hívei valának, ez erény ő benne is csak szunnyad. Majd felköltik azt az ifjú király szíves barátsága és rokonainak, az osztrák herczegnek jó befolyása. Remélte, ha kedvez Máté bírvágyának, ha átengedi neki az általa törvénytelenűl elragadozott királyi javak legnagyobb részét: akkor hajlandóbbá teszi őt a mások, nevezetesen a Német-Ujváriak által elfoglalt jószágok visszafoglalására. Nem kételkedett, hogy ha őt teszi az ország első zászlósává, mintegy a király gyámjává, az ország védnökévé: kielégíti becsvágyát, határt vet ambitiójának, s ekkor biztos támaszt, hű és ügyes segédet talál benne Károly-Róbert. Hisz csak rá kell őt terelni a helyes útra, majd halad azon szívesebben, mint a nyaktörőn. Áldásos munkát kell rá bízni, örömestebb végzi azt az áldatlannál. Hisz még a vadorzóból is rendesen jó erdőkerülő válik, csak meg kell őt azzá tenni.

A bíboros felhítta tehát Csák Mátét, látogatná meg Budán. Minthogy pedig Máté azt válaszolá, hogy Budán biztonságban nem érezi magát, találkozót adott neki Visegrád közelében, a pálosok kékesi^[126] zárdájában, hol november 10-én találkozának.

A bíboros kíséretében voltak az esztergami érsek, a nyitrai püspök, a predikátorok és ferencziek főnökei és nehány udvari papja. Csák magával hozta fiát, nehány bizalmas főemberét, középsorsú nemeseket, köztök a később oly szerencsétlen végű Zách Felicziánt.

Frà Gentile minden hosszabb bevezetés nélkül azt a kérdést intézte Mátéhoz: Ohajtja-e, akarja-e az ország és király nyugalmát? hajlandó-e az ő, a pápai követ szavát fogadni, rendeleteinek engedni? Máté nem lehetett elkészűlve az egyenes válaszra. A bíboros engedelmével félre vonúlt tehát jelenlevő barátai körébe, hogy az adandó válasz iránt velök tanácskozzék. Aztán ismét előlépvén, kinyilatkoztatá, hogy kész a pápa és követe parancsainak alávetni magát; elismeri Károly-Róbertet urának, királyának; elismeri, hogy hűséggel tartozik neki és senki másnak, s a mennyire rajta áll, az ország nyugalmát előmozdítja, igazságos és méltányos békét kötvén Domokos mesterrel^[127] s a többi főurakkal, kikkel haragot tart; igéri végre, hogy ezen és minden más kötésében csakis a király előnyét tekintendi.

Igéretének és adott szavának megerősítéseűl Máté összetett két kezét a bíboros tenyerei közé tette, mint a barátok szokták, ha a szerzetbe esküsznek, és hűségét a bíborossal váltott békecsókban megpecsételé. Egyidejűleg hiteles okmányt állított ki Pontecurvoi János pápai és császári közjegyző a Kékesen viselt dolgokról és Csák Máté eddig tett igéreteiről. Ezen okirat esetleg a nyilvánosság számára volt készítve bizonyságaúl annak, hogy a pápai követ és a trencsényi gróf közötti egyezmény csak a közjót czélozza és senki ellen sincs irányozva.

Azonban voltak a kékesi találkozásnak titkos pontozatai is. Ezekben biztosította a pápai követ Mátét mindazon előnyökről, melyeket neki szánt. Hogy megtéteti őt királyi tárnokmesternek, vagyis kincstartónak, mely méltóság akkor, valószinűleg azért, mert az országnak lengyel módra több nádora volt, az országos méltóságok legfőbbikének tartaték. Ő lesz az országban az első,^[128] a zászlótartó, az előharczos, az igazgató. Az egyházi javakat, melyeket elfoglalt, vissza kell ugyan adnia; de a királyi jószágokból csak a tisztesség okáért adjon vissza némelyeket, valamit, azt; a többit tartsa meg magának, bírja békében. Ellenben rászabadítja azokra, ki királyi javakat hatalmasúl bírnak. Viszont Csák Máté fiával és társaival egyetemben vállalkozott arra, hogy visszaveszi, visszaszerzi a királyi javakat és jogokat elfoglalóiktól és visszaadja azokat a királynak, mire fia és ama nemesek megesküdtek.^[129]

Csák Máté helyzete a kékesi szerződés által igen válságossá lett. Ha eddig is voltak ellenségei s irigyei, ezekre rászolgált. Természetes, hogy ragadozása, meggazdagodása rossz vért szűlt, főleg azokban, kiket megkárosított, vagy megkárosítással fenyegetett. Most azonban a kékesi szerződés után, mely titokban nem maradhatott, az összes oligarchiának szükségkép ellenségévé kellett válnia azon egyszerű okból, mert minden főúr bírt törvénytelen úton szerzett kisebb-nagyobb vagyont, hisz «megosztoztak» az országon,^[130] és mindegyik tarthatott attól, hogy Csák Máté, mint a király parancsainak s a budai zsinatnak végrehajtója rajtatör s, ha neki úgy tetszik, egészen tönkre teszi. Csak egy menekvés volt e Scyllából, ha az érdekelt föltétlenűl megadja magát Máténak, de e menekvés által a királyság sodortathatott a Charybdisbe, minthogy Máté, ki eddig csak mint lázadó öregbíthette félelmes hatalmát, most törvényes szín alatt tehette ezt. Csakhamar észrevették a király hívei a csávát, melybe kerűltek, minthogy Csák Máté amúgy se nagyon igyekezett eszélylyel takargatni gonosz terveit, ha voltak ily tervei; ha pedig nem voltak, és ő esküjéhez híven a király s az ország javán mívelkedett, e szándékát semmiképen se tűntette ki világosan, kétségbe vonhatlanúl; mondjuk: nem is sejtette.

Fölötte fontos Csák Máté viselkedését a kékesi találkozástól a teljes törésig, vagyis a Frà Gentile által reá kimondott kiközösítésig figyelemmel kísérni; e viselkedése levén nyitja jellemének s ez időköz forduló pontja életének.

***

Gentile bíboros Kékesről visszasietett Budavárra, és egy hét mulván, 1308 november 17-én tartotta Pesten a szent Domokos szerzete zárdájában, a mai halpiaczon ama nevezetes országgyűlést, melyen a főpapok és főurak fényes kara s a nemesség tömött rendei Károlyt újra elismerte Magyarország királyának és meghódolt neki. Máté ez országgyűlésen csupán képviselője által vett részt csak úgy, mint a még ki nem egyezkedett erdélyi vajda.^[131]

A pápai követ ezen országgyűlés után Budán zsinatot tartott, melyen világi főurak is részt vettek. E budai zsinat határozatai közűl kiemeljük azt, mely rendeli, hogy senki se merje a király vagy királyné javait elfoglalni vagy elfoglalva tartani. Ha ki három hónap lefolyása alatt kéretlenűl is, – ha pedig felszólíttatnék tiz nap alatt vissza nem adja a lefoglalva tartott koronajavakat, kiközösíttetik. Érintettük már, hogy e határozat végrehajtójáúl előlegesen Csák Máté volt kiszemelve és megnyerve.

Másik főgondja a budai zsinatnak volt a szent koronát, melyet László vajda lefoglalva tartott, visszaszerezni, hogy Károly király törvényes koronázása, melyet a nemzet mindenha a törvényes uralkodás föltételének tekintett, megtörténhessék. Az alkudozások Buda és Déva közt meg is indúltak azonnal, de egyelőre czélhoz nem vezettek. Gentile bíboros tehát új koronát készíttetett, azt «nehogy Isten áldása, melyet az apostoli szent-szék a régi koronához fűzött, megfogyatkozzék.», mise közben megáldotta, s az ország érsekei és püspökei által sz. chrismával megkenette, az országnak és királynak ajándékozta, a lefoglalva tartottat tilalmasnak, szentetlennek és elvetettnek jelentvén ki.

Ez új koronával Károlyt az esztergami érsek a budavári templomban, 1309 junius 15-én (immár másodízben) megkoronázta. Csák Máté e koronázásnál megint nem volt jelen, hanem Szent-Geroldi által képviseltette magát.^[132]

Azonban a magyar nemzet, mely szent István koronája iránt «nagy tisztelettel viselteték, s annak oly nagy tekintélyt tulajdoníta, mintha a királyi jog benne sarkallanék», még se vette e koronázást, mely új koronával, szokatlan helyen ment véghez, olyba, mint a melyhez kétség nem férhetne.

A bíboros tehát mindent elkövetett László vajdát a szent korona visszaadására bírandó. Végre Tamás esztergami érseknek, Amadé nádornak és Domokos mesternek sikerűlt Szegeden kiegyezkedni a vajdával, és őt a korona kiadására bírni, mikoron az Úr 1310. esztendejében, Pest körűl, Rákos mezején összegyűlekezvén Magyarország nemesei, Károlyt királyoknak ismételve egyhangúlag elfogadták és Székes-Fehérvárt, szent István király ünnepe nyolczadán, csütörtökön, augustus 27-én immár harmadszor, végérvényesen megkoronázták.^[133]

A pápai követ, – ki még a múlt őszszel Pozsonyba vonúlt, azért-e, hogy közelebb legyen Lengyelországhoz, melynek püspökeivel tanácskozott? vagy talán azért, mert személyét csak e városban, mely az osztrák herczegnek hódolt, érezte biztonságban, nem tudjuk, – nem volt jelen a székes-fehérvári koronázáson. De nem volt ott Csák Máté se, noha a király is, Frà Gentile is kérte őt, jelenjék meg a fényes ünnepélyeken, melyekre a főpapok, a főurak és nemesek élénk örömmel készűltek, emelje pompás megjelenésével a fényt ő is, és ne vonja meg tanácsát a királytól. Azonban Máté, «hogy nyilvánosan megmutassa, mennyire nem törődik a király tisztességével», a koronázástól is, az országos gyűlésektől is végkép elmaradt; a király társaságát a koronázás után se kereste föl, mint ígérte volt, hanem épen azon vidéken, hol a király tartózkodék, a királyi uradalmi javakat, a királyi tisztség és király hívei jószágait fosztogatta.

Atyailag inté őt a bíboros, a király pedig barátságosan és bizalmasan szólítá föl, hagyja ezeket és tegyen eleget az okozott kárért. Ámde ő siketségre vette az intő szót. Erre megszakadt a látszólagos jó viszony is a király és Máté közt; a király kitette őt tárnokmesteri hivatalából, és helyébe Német-Ujvári Miklós «nagyságos úrfit» nevezte ki, ki tárnokmesterűl 1311. évi aprilis 30-án már említtetik.^[134] – Hogy épen ama gyűlölt nemzetségből egy ifjút neveztek ki a helyre, melyet ő mint az ország első méltóságát jutalmúl bírt, felbőszíthette Mátét, ki miután a király visszatére koronázási útjából, a Vácz és Tisza közt elterülő térséget, a királyi szolgák birtokát mind tönkre tette, s «a mi minden vadságot meghalad», az aggokat és gyermekeket, asszonyokat és csecsemőket, kik a templomba futottak, hol még a bűnösök is biztos menedéket találnak, tűzzel emésztette el. Az esztergami, váczi, egri és veszprémi egyházi megyékben számos templomot és monostort elpusztított, jószágaikat fölprédálta, jobbágyaikra terhes adókat és bírságokat vetett.

Frà Gentile mindezek daczára még nem ejtette el volt kedvenczét. Restellenie kellett ugyan, nem azt, hogy ítéletében, emberismeretében csalódott; hogy ki volt téve azok szemrehányásainak, kik jó eleve figyelmeztették Máté megbízhatatlanságára; hanem fájt neki, hogy szeretetének egész telje, melylyel Mátét elhalmozta, teljesen kárba veszett, és hogy e hálátlan, «keblen melengetett kigyó», mint őt nevezi, roszszal fizet a jóért. Ujra kéréssel ostromolta tehát és fokozott igéretekkel. Oly kegyekben akarta részesíteni őt, milyekben sem a pápa, sem más bármily jövendő pápai követ részesíteni nem fogná, hogy tudniillik, «a mit elveteműlt merészséggel elfoglalt vala, azt törvényesen birtokolhassa ő és ivadékai».

Máté, mint a terméketlen föld, kelletlenűl fogadta, nem is felelt immár a biboros követségeire és leveleire, hanem együttartván seregét – úgy látszik – Visegrádon, melyet a csehektől visszafoglalt és még inkább megerősíttetett, szinte naponkint portyáztatott Buda. felé, úgy hogy Buda vidékén a személyi biztonság megszűnt.

Ez által nemcsak azt akarta elérni, hogy a budaiakat, kik az ifjú királyt igen megszerették, csaknem «ölükben hordák», ennek hűségétől elvonja, hanem nyilván a király és királyné személyét óhajtá hatalmába keríteni. S egy alkalommal (1311, junius 25-én) Buda kapujáig, mely mögött a király és királyné tartózkodtak, mindent tűzzel-vassal pusztított.

Máté tehát maga vágta el az alkudozások fonalát, mire a fegyveres ellenségeskedés közte s a király közt még kiközösítése előtt indúlt meg. A király hű bárói hatalmas seregével, melynek élére Debreczeni Dózsát nevezte ki hadnagyúl, indúlt ellene, kit azonban még nem nevez hűtlenének, hanem egyszerűen Trencsényi Máté mesternek. E hadjárat a királyra jóformán szerencsésen végződött, mi abból következtethető, mert hadát hatalmas seregnek nevezi, és hadnagyát megjutalmazza. Azonfelűl már büntet is, a mennyiben Barnabás fia Búsnak, a «hűtlen» Máté szolgájának jószágát elveszi, és hívének Becsei Imre szekeresnagynak adja. Sőt Gentile kiközösítő levele kiadását is e szerencsés kezdet következményének tekinthetjük.^[135]

A király, a főurak és nemesek, sőt olyanok is, kikről Máté azt vélte, hogy barátai, folytonosan és mind hangosabban sürgették a bíborost, hogy mondjon ítéletet Máté fölött. A bíboros, noha kelletlenűl tevé, végre kénytelen volt vele.

25. GENTILIS PECSÉTJE.^[136]

Pozsonyban, 1311. évi julius 6. napján ünnepélyesen kijelenté tehát, hogy Mátét, ki megátalkodottsága és engedetlensége miatt amúgy is már az egyházi kiközösítésbe esett, az egyházi kiközösítéssel újból megsentencziázza. Szigorúan meghagyván neki, hogy az egyházak és zárdák erősségeit, falvait, jószágait, tizedeit, adait, minden egyéb javait és jogait, melyeket vagy maga, vagy mások által lefoglalva tart vagy tartat, a budai zsinatban meghatározott időre visszabocsássa, a szabad nemes embereket szabadjokra hagyja; a király és királyné javait visszaadja, vagy igyekezzék irántok tíz nap alatt egyességre jutni. Ha pedig tíz nap leforgása múlván mindezeket, melyeket a bíboros a király nevében parancsol neki, be nem töltené, az összes területet, mely Máténak engedelmeskedik, egyházi tilalom (interdictum) alá rekeszti; minden tisztjét, szolgáját és jobbágyát fölmenti a hűség- és bármiként meghitelt kötelesség alól, hogy semmiben se engedelmeskedjenek neki, hanem a kijelölt tíz nap elfolyásával hagyják el őt mindenek, mert a ki másként cselekszik, legyen az bármily méltóságú, rendű, állapotú ember, ha mindjárt püspök vagy érsek, ki őt szóval vagy tettel segítené, szintén az egyházi kiközösítéssel sújtatik, mely alatt, ha elégtétel nélkül múlnék ki, Mátéval együtt meg lesz fosztva az egyházi temetéstől. Ezek után meghagyja a bíboros az érsekeknek, püspököknek s egyéb bármi néven nevezendő egyházi előljáróknak, hogy a nevezett Mátét és czinkos társait minden ünnepen és vasárnapon a templomban, harangszó mellett a gyertyákat meggyújtván az egyházból kiközösített hitetleneknek hirdessék ki, kerüljék és mindenki által kerűltessék mindaddig, míg bűnbánólag és töredelmesen vissza nem térnek a római anyaszentegyház kebelébe.

Itt azonban a bíboros még egyszer visszafordúl Mátéhoz a régi szerető barátsággal, külön és nyiltan kijelentvén, hogy az egyház és király hűségére visszatér, ez esetben nemcsak a reá bízott büntetést engedi el neki, hanem mindazon kegyekben és kedvezményekben kész őt részesíteni, melyeket kezdetben biztosított neki.^[137]

Ez ünnepélyes alakú irat szenvedélyes hangja elárulja Frà Gentile kedélye állapotát. A jó indulattal nem bírta tovább. Mint a túlfeszített ív, megszakadt hosszútűrése; elkeseredése és haragja teljes erővel forrott fel. A közvéleményt ülteti az ítélőszékbe Máté ellen, kit azzal vádol, hogy az ország szabadságát tiporja el, a nemességet a szolgaság nyomorába dönti. Erős hangon buzdítja a népet vesse le nyakáról a terhes igát, kövezze meg a szófogadatlan fiút, hadd pusztuljon el... Az irat végén egy perczre még föllobban benne a jóakaró mérséklet, mintha maga is sokallaná keménységét; habár ez utóbbit eléggé indokoltnak találja és közzéteszi jól kidolgozott iratát.

Ha végig tekintünk Frà Gentile működésén hazánkban, azon tanúságot kell felőle tennünk, hogy jelleme a szigorú és erélyes, de másrészt a körülményekhez alkalmazkodó és eszélyes férfiúé volt. Eljárása Mátéval szemben – minden arra oktat – őszinte volt; kellett annak lennie, mert az oly hatalmat, mely az elégületlen és nagyravágyó nemességből meríti mindig megújuló erejét, nem lehet elhasználni s aztán félre vetni akarni.

Hogy az eljárás czélhoz nem vezetett, de sőt még inkább felbőszítette a trencsényi oroszlánt, az Frà Gentilen minden nagy esze és diplomacziai ügyessége mellett megesett. Őt e miatt okolni nem lehet; ellenben nem kis részben érdeme, hogy a semmire leolvadt királyi hatalmat Magyarországon működése három éve alatt oly fokra emelte, hogy az ezentúl minden ellenségével megküzdhetett.

VI.

Csák Máté boszúja. Máté helyzete a kiközösítés után. Készletes leírása annak, miként járt el Csák Máté a nyitrai püspök és esztergami érsek ellen Ez eljárás bírálata.

ALEA iacta est ... Az apostoli szentszék követének kiközösítő parancsa nyílt szakítást jelzett Csák Máténak. Az egyház ítélt fölötte; ítélete marasztaló, végleges, melytől alig van sikerrel fölebbezés. A király kérésére, a főurak sürgetésére mondották ki a büntetést az elítéltre, kinek bűnei köztudomásúak valának, bizonyításra nem szorúltak.

Meghajolni, vagy nyiltan föllázadni: e két út állott a hatalmas főúr előtt.

Talált ő még egy harmadikat: megboszúlni magát azon egyháziakon, kik az új trón legerősb támaszai valának.

Frà Gentile a reménység ellen – mint mondani szokás – reméllette még, hogy Mátéban a józan számítás elvégre győz, és nyitva tartotta számára az útat, nem az úgynevezett egérlyukat, melyen meghúzódva, szennyesen kibújhasson, de azt a széles csapást, melyet első találkozásokkor tartott fönn számára.

E föltételek mellett történt a kiegyezés Gentile és Csák közt Kékesen, de úgy látszik nem volt érkezésök a megállapodás minden pontját körülményesen meghatározni.

E határozatlanság talán ínye szerint is lehetett mindkét félnek. Előnyt véltek belőle meríteni a viszonyok szerencsés alakúlása folytán; de bizony csak nagy hátrány származott belőle az országra.

És ennek így kellett történnie: Csák Máté jellemének sok volt a vadhajtása.

Mert, hogy a bűnlajstrom, melyet a Gentile-féle kiközösítő parancs eléje tárt, való, azt kétségbe vonni nem lehet már csak azért sem, minthogy ily nyilt levelek, arra szánva, hogy az ország templomaiban hetenkint fölolvastassanak, minden ember megbirálása elé bocsájtassanak, valótlanságot nem tartalmazhatnak, – noha a valót is rendesen csal egy oldalról tűntetik föl.

Alighanem áll. ez Gentile kiközösítő leveléről is. Bebizonyított tény, hogy Csák Máté Nyitrát már régebben elfoglalta volt, Venczel királytól bírására adományos levelet kapott, s az időben mégis, midőn a bíboros kiközösítő levelét kiadá, János nyitrai püspök bírta azt Károly királynak esküvel erősített adománya jogán; tehát Máté azt a püspök kezére bocsájtotta. – Ellenben hogy visszatartotta a pannonhalmi apátnak vágmenti birtokait, szintén kétségtelen, míg egyéb benczés apátokkal, például a garam-szent-Benedekivel, szkalkaival jó barátságot tartott; tehát ezek javait nem bántotta.^[138]

Az is igaz, hogy Mátét a földén lakó nemesség szolgálta többször rosszban, mint jóban. Vannak adataink reá, hogy nemcsak szigorral, de kegyetlenséggel törekedett megtartani e nemességet, melynek karjában és kardjában ereje feküdt. Másrészt azonban kétségtelen az is, hogy a nemesség nagy része, melyet pártolt, prédára vitt, idegen birtok foglalásában segített, önként is húzott hozzá már a védelem miatt is.

Adott-e vissza valamit a király vagy a királyné javaiból? nem tudjuk. Aligha. De hogy a viszonszolgálatképen magára vállalt kötelezettséget komolyan vette, kitetszik abból, mert a «Buda közelében fekvő várat» (úgy hiszem Visegrádot), melyet még Venczel idejétől rablókká fajúlt csehek tartottak elfoglalva, visszavette; hogy a király hűtleneit zaklatta, birtokaikat elpusztította, őket «meztelenre» kifosztotta: az is kétségtelen. Ezzel szemben csak azt vetik Máté szemére, hogy a sok zsákmányból semmit sem adott a királynak, pedig úgy illett volna, hogy legalább az úri jog elismerésére adjon valamit.

Mindamellett a király bizalommal viseltetett iránta, mert a föntebb érintett várat (Visegrádot) kezére bízta; unokaöcscsét is, Csák fiát, Jánost, királyi udvara bírájává, vagyis országbíróvá tette s iránta való tekintetből egyéb kegyeket is osztogatott.^[139]

Hogy Máténak kivált a főurak közt sok ellensége volt, mint az elmondottakból kitűnik, az természetes. Hogy ő, ki azt hihette magáról, miszerint engedékenysége végső határaig elment, helyesen sejdítette, hogy ellenségei romlására törnek, s a visszaalkuzás terén még sok engedményt követelnek tőle, alig vonható kétségbe. Hogy mérséklet és simulékonyság helyett daczczal és erőszakoskodással fog felelni, az előre volt látható. A kik a király körűl valának, gondoskodhattak róla, hogy ez másként ne történhessék. A módtól sok függ.

Az emberismerő Frà Gentile aggódva nézett a jövő elé. Azért erősen hangsúlyozta, mely behatások alatt állott, midőn végzetes levelét kiadá. A főpapságot azonban nem említette, mintha ez is befolyt volna elhatározására, nyilván azért, mert féltette az amúgy is keményen megviselt egyházat.

Hasztalan...

Borzasztó volt a boszúállás, melylyel Csák Máté «dühét és mérgét » az esztergami érsek és káptalan, a nyitrai püspök és egyház ellen «kiöntötte» a miatt, hogy a pápai követ parancsához képest annak kiközösítő levelét ellene kihirdetni kötelességöknek ismerték!

«Nem képes az emberi ész felfogni, a szó elmondani, a szív átérezni, toll leírni az ocsmány tetteket, megbecsűlni az okozott károkat, melyeket e gonosz ember, ki nem hisz a mennybeli Istenben, nem tiszteli a világi törvényeket, nem fél a pokolbeli kínos büntetéstől, – kevélységében és megátalkodottságában elkövetett,» írja még hét év múlva is elkeseredettségében az egyházi megyéjéből számkivetett nyitrai püspök.

Igen részletes képét bírjuk a kíméletlenségnek, melylyel Máté az említett két főpapot anyagilag tönkre tenni, megfélemlíteni, lealázni, megcsúfolni, nevetségessé tenni törekedett, nem törődvén azzal, hogy ez úton egyszersmind a vallásosságot is meglazítja.^[140]

Mihelyt, ugyanis, Máté hírét vette, hogy a nyitrai püspök a pápai követ kiközösítő itéletét kihirdeté, ő maga a közelben maradván, Mihályfi Simont a Kachuk nemzetségéből összes fegyveres népével Nyitra ellen küldötte. Simon Nyitra várost csalárdsággal elfoglalta, mindent fölprédálván, felgyújtotta, a kanonokok házai is leégtek, a falakat, tornyokat földig rombolta és tömérdek, mintegy kétezer márkányi kárt okozott. Máté ekkor lépett a megfenyített püspök elé és tanúja volt a kínos jelenetnek, Kachuk Simon a püspököt szemtűl szembe szidalmazta, gyalázta, sőt valóságos vagy tettetett dühét annyira fokozta, hogy kirántva tőrét rárohant és meg akarta gyilkolni. Hogy ki mentette meg a püspököt a halál torkából? arról nem értesülünk, de kétségkívül maga Csák Máté, ki miután e tragi-komédiát végig játszatá, a jóakaró védő nimbusában tűnt fel, mint ezt máskor is megtevé.

Aztán átadá Nyitrát vitéz elfoglalójának, ki azt megszállotta, a városi adókat, malmokat, körülfekvő püspöki jószágokat elfoglalta és nemcsak a püspököt fosztotta meg mindenétől, hanem gazdatisztjétől is száz márkát zsarolt ki, gazdagabb jobbágyait tömlöczre vettette, tűzzel süttette, hogy magokat drága pénzen váltsák meg.

Miközben ezek Nyitrán történének, Máté felső-vidéki főcsatlósai: Dezső, Máté leányának férje, Bogár fia Márton, Máté tárnokmestere, Loránt az ablanczi, Endre a delitnai, Detre a gímesi, János a földvári várnagyok, Leány Tamás, Onesch (?) Miklós és Pálfia István a püspök és káptalan egyéb javait foglalták le, fosztották ki és hamvasztották porrá. Ily sors érte; hogy csak némelyeket említsünk: Cseke, Körtvélyes, Nagy- és Kis-Köröskény, Drákfalva, Tulok, Dubnicza, Podluzsán, Szkacsán, Emőke és Pográny helységeket. A püspök trencsényi házában és kuriájában pedig peczéreit és kutyafalkáit helyezte el, míg a püspökség jobbágyait annyira zaklattatta, hogy a koldusbotra jutott emberek úgy elzüllöttek, hogy a hol előbb hetvenen valának, belőlök harminczan se maradtak.

26. NYITRAI KÁPTALAN KIADVÁNYA 1307.

A boszúálláson kívül immár az volt czélja Csák Máténak, hogy a nyitrai püspököt a király hűségétől elvonja, s e tette által a püspök a pápai követ kiközösítő levelét, sőt maga-magát desavouálja. Ez természetesen nem ment azonnal, s így a püspököt folytonos sanyargatással kellett puhítgatni.

Városának és jószágainak elpusztítását jobbágyai tönkretétele követte. Bizony szánandó állapotba jutottak a püspökség jobbágyai. Learatták érett vetéseiket, lekaszálták rétjeiket. Zsarnokaik gulyáit, nyáját, csordáit nekik kellett legeltetniök; baromfit, tyúkot, réczét, ludat, sertést hizlalniok; ha mijök még maradt, azt a kutyapeczérek etették föl falkáikkal, kik feltörvén az ajtókat elvitték, a mi kezök ügyébe kerűlt, a gazdát elverték, megvérezték; két hétig is elmaradtak egy-egy faluban, míg azt mindenéből kiélték. Ezenfelűl mindennemű munkára kényszerítették az egyház jobbágyait. Tömérdek rókabőrt kellett szolgáltatniok; Trencsény és Tapolcsány erősítésére ők ásták az árkokat, hordották a követ és gerendákat, égették a meszet, hoztak fövényt és más anyagot. Építettek bástyákat, készítettek vízvezetéket és cziszternákat; a táborba ők szállították a várvívó gépeket, emberek és lovak számára az eleséget, s más szükségeseket. Nekik kellett zsarnokaik földjeit mívelni, termését aratni, rétjeit kaszálni, begyűjteni, tövises bokroktól a kaszálót megtisztítani, a vadaskert kerítését elkészíteni, a vadak számára zabot adni, makkot gyűjteni, feleségestül éjjel-nappal két héten túl is robotolni. Fizetésök az ütleg volt. Szóval: Máté tönkretette az egyház jobbágyait és elapasztotta a nyitrai egyháznak minden, javaiból származható jövedelmeit.

A püspök azonban még mindig tartotta magát, és nem akart Máténak meghódolni. Máté tehát letiltotta a püspökségnek a dézsmából, vámokból, révbérből, czédula-pénzbőt (donatine sigillorum) és adóból eredő tetemes bevételeit, vagy hogy e fizetség elmaradt magától is Máté embereinek, kivált a tapolcsányiaknak izgatására, kik e tekintetben a közvéleményt csinálták.^[141]

Nem különben járt a királyhoz való hűségeért az esztergomi érsek és káptalan. Csák Máté az övéivel szomszédos birtokaikon rajt üttetett, azokat elfoglaltatta, kifoszttatta, népéből annyira kipusztíttatta, hogy a helységek némelyikében maradt csak egy pár lakó, a legtöbben egy sem. Elfutottak, elmenekűltek az üldözés elől, míg a vagyonosabbak börtönbe, kínpadra vettettek, hogy váltságdíjat zsaroljanak ki tőlök; némelyek éltökkel is adóztak. A többnyire fából készűlt házakat sem kimélték, mert zsákmányul azokat is elvitték.^[142]

Az érsekségnek Berzencze nevű várát ostrom alá vétette Máté, s mivel másként el nem foglalhatta, falait alá ásatta, mígnem ledüledeztek. Aztán hadnagyait rászabadította az érsekség és káptalan javaira. Felicián^[143] fölgyújtotta Szerdahelyt; a templom is leégett. Csellei (Chelleus talán Ehelleus=Achilles) Naszvadot, Gútát, Bajcsot, Szémőt (Hemeu), Petődöt pusztította el; embereket ölt, sarczot szedett. (Vörös,) Bede ugyanígy bánt el Gyarmat, Szent-György, Szódó, Keménd, Farnad, Sarló, aztán Keszi és Ság helységekkel; ez utóbbi hely teljesen lakatlanná lett; Bogdánt is úgy elpusztította, hogy lakó nem maradt benne. Móricz bán fiai a Csák nemzetségből: Mihály és András Bulcsu (ma Búcs), Szegi és Kürth helységekben kegyetlenkedtek; kifosztották a jobbágyokat, sarczot vetettek rájok, tizedet és vámot szedtek tőlök, hogy végkép kipusztulván elzüllődtek. Azonképen Bajomi Mikucsa Tildet, Varjas Tamás, a János fia és a Mocs fiai Páldot és (Kis-)Gyarmatot, Ibor fia István pedig Börzsönyt, Bajtát és Lelédet pusztította el. Leléden nem maradt ember; Börzsönyben elfoglalták az érsekség ezüstbányáit és nagy kárt tőnek bennök, míg Péter a Renold testvére a közel Szalkát, Szetét, Berneczét, továbbá Vadkertet, hol hét ember vesztette életét, – Elefánti Mátyás pedig Hugyag és Hyelu helységeket tették tönkre.

Azt vélné az ember, hogy a sértett hiuságban, a hirtelen harag mértéktelen kitörésében kell Csák Máté e szertelen boszújának okát keresni. Ha így volna, lehetne talán fékezhetetlen vad természetében némi mentséget találni. Ámde nem így van. Máté, ha akarta, ura volt indulatának, és gonosz természetét – mint Frà Gentile őt jellemzi – sima formákkal tudta elfödni. Kegyetlen elbánása a Mátyusföld két főpapjával lehetetlen hogy megütközést, ellenszenvet ne keltett volna a vallásos magyar és tót népesség közt. Ez ellenszenvet elnyomni, eljárását némileg igazolni, a nép jólétét emelve, azt magának megnyerni, volt most Máté törekvése.

E czélból az egyháznak kifosztott jobbágyait nagyobbrészt áttelepítette uj gyarmataiba, a különféle Lehotákba, hol szinte városi szabadsággal éltek, püspöknek tizedet nem fizettek, s hogy az egyházi tilalom súlyát sem érezzék, engedetlen vagy kényszerített papokat kaptak lelkészekűl, kik az istenszolgálatot csak úgy végezték, mint azelőtt. Értett ő ahhoz is, hogy az alpapságot ellentétbe helyezze a főpapsággal, hogy necsak senki kárt ne szenvedjen a püspök megalázásán, de sőt anyagi haszna legyen belőle, hogy így bűnrészessé váljék. A püspök csakugyan magára maradt, mint a szentirási veréb a szerhán.

Megszánta ugyan a nyitrai püspököt és káptalanát Vörös Ábrahám, Máténak előbb, midőn még pozsonyi vármegye ispán volt, alispánja, tárnokmestere és hadnagya,^[144] ki a saját, valamint testvére lelke üdveért két birtokot és Szkacsán körűl Keres várt adományozta nekik. De alig érté meg Máté e kedvezést, ama birtokok népét Bánba, saját birtokára telepítette a jobb házakat és épületeket szintén oda vitetvén át; a többit elhamvasztatta. Máté, hogy kiközösítése és az egyházi tilalom hatását gyöngítse, a prépostoknak, apátoknak és hű papoknak, kik nem akartak az egyházi tilalom megszegésével a népnek misézni, elfoglalta javaikat, kizárta őket templomaikból, elvette kelyheiket, egyházi szereiket, és kiátkozott papokat rendelt helyökbe. Ezek sorába tartozott a szkalkai benczés apát is, ki minthogy Máténak misézett, a püspök által ki volt közösítve, a miért viszont Máté vette őt védelmébe s mindenben segélyezte. A nyitrai káptalantól, apátoktól és conventektől elszedte a pecséteket és tetszése szerint rányomatta az általa kiállított oklevelekre, hogy azokat hitelesítse.

Emberi dolog tehát, hogy mindezek, a sok csapás, boszantás, a veszély, melyben híveit forogni látta, János püspököt megtörték. – Hisz az esztergami érseket és káptalanát is komoly férfiút elfogó félelem szállotta meg azok hallatára, melyeket Máté jószágaikon elkövetett, főleg miután hírül lett, hogy Trencsényi most arra fegyverkezik, hogy az érsekség székhelyét, az esztergami várat megvíja s az érsek élete ellen tőr. Az aggodalom arra bírta őket, hogy országos tekintélyeket, szerzetes, egyházi és világi férfiakat hittak meg, a teendők iránt velök tanácskozandók, kik valamennyien a békés kiegyenlítést ajánlották. Látható ebből, hogy Máténak nagyon föllebb állt a dolga. Készségesen hajlandónak mutatkozott mégis békét kötni az érsekkel, sőt az érsek kivánatára kártérítésül is ajánlott – ötszáz márkát, noha tizenötezer márkánál is nagyobb kárt tett az érsekségnek csak abban is, hogy hallatlan sarczot szedett jobbágyain.

Mit tehettek a végsőre jutott érsek és káptalan? Egyházok teljes romlását elkerülendők, ráállottak a csúfos alkura; titkon azonban tiltakoztak a székesfehérvári, győri, veszprémi és pécsi káptalanok előtt ily erőszakoskodás ellen. Máté pedig kezeseket adott a pontos fizetésre. Be is szedte a váltságdíjat a nyitrai püspök jobbágyain, noha végre is annélkül kapta vissza kezeseit.

Az egyezkedés ösvényére lépett tehát János nyitrai püspök is. Máté azzal kecsegtette, hogy ha megbékél, hűséget^[145] fogad neki és tuszokat ad: élvezheti jövedelmeit, kormányozhatja egyházmegyéjét, igazgathatja vármegyéjét; ha nem: szétrombolja még Nyitravárat is, melyre neki, Máténak, különben is örökös joga van, tudniillik, Venczel király adományából.

A püspök megadta magát. Letette-e a kívánt hűségi esküt? nem lehet világosan kivenni saját iratából, de valószinű, hogy igen; különben túszokat nem vettek volna tőle,^[146] viszont Máté nem tett volna neki irásbeli engedményeket. Azonban nemcsak hogy nem sokat ért el megalázkodásával, de ettől fogva volt igazán a gúny tárgya a püspök úr. Noha megígérte neki Máté, hogy vármegyéje ügyeit önmaga viendi, Máté a pörös feleket nádori széke elé idéztette, többeket egyenesen fölmentvén a püspök, mint vármegye-ispán joghatósága alól; Bogárfia Márton, Máté tárnokmestere pedig maga előtt tartatott bajvívó istenítéleteket, akasztatta a tolvajokat, elítélte a rablókat és egyebeket. A püspök tehát elesett a bírói jövedelemtől. Hanem azért aztán élvezhette a püspöki tizedet, de hogyan! Ahol tíz, húsz vagy harmincz kepét kellett volna kapnia, ott egyet, kettőt, legfölebb hármat engedett szedni Máté. A méztizedet ugyan beszedték – úgy látszik – egészen, de egy cseppet se juttattak belőle a püspöknek. Minek is; hisz amúgy is csupa színméz az élete! – Más tréfák se hiányzottak. A püspök hatvan márka árú posztót hozatott. cselédsége ruházatára; hanem a nagy-szombati harminczadnál (? revisio) lefoglalták a posztót és csak felét küldötték a megrendelőnek. Minek annyi cselédség; elég a fele is! – Máté megengedte, hogy Nyitra városát, a püspöki várost és a püspökség egyéb falvait, melyeket fölégetett, újra építhessék. Hat évi szabadságot, úgy tetszik, adómentességet adott e végre az építkező lakosoknak. Másoknak pénzen ő árulta a fát, de saját híveit rászabadította a püspök erdeire. És senki se merte a fatolvajlást meggátolni, mert meg volt hagyva, hogy öljék meg, ha valaki háborgatni merészelné őket.

Sűrűen panaszkodott a püspök e károk miatt Máténak. Ő ugyan nagykegyesen mindig azt válaszolgatá, hogy majd utánnéz a dolognak; de soha se tett semmit. Ha pedig mégis tárgyalásra kerűlt valamely kártevés, mindig Máté embereinek volt igazok; az ő szavoknak teljes hitelt adott Máté, míg a püspök hittel erősített szavait is semmibe se vette. Mit látván a püspök, a sok panaszkodásra végre is ráunt, s abba hagyta a dolgot, mert hamarabb kifogyott a költségből és lovakból, – minthogy szorgalmasan utána kellett járni a hatalmas kényúrnak, – mint a szenvedett jogtalanságokból. E mellett Máté jobbra-balra küldözgette őt, nem ugyan mint püspököt, hanem mint izenethordó szolgát,^[147] s ez útak is nagyobbszerűek lehettek, mert a szegény főpap arról panaszkodik, hogy költségeit se térítették meg.

A püspökség jobbágyainak se volt hasznok abból, hogy urok meghódolt a zsarnoknak. Ók mindig rövidségben maradtak, igaztalanságot szenvedtek, míg Máté emberei kényök szerint okoztak nekik kárt, követtek el rajtok jogtalanságot, és jaj volt, ha a püspök emberei hasonlót hasonlóval akartak viszonozni. Ilyenkor Máté az övéit mindjárt fölszabadította az ütésre, verésre, becstelenítésre, sőt fegyverrántásra. – Két ízben rendkívüli adót is vetett ki a püspök összes népeire. Egyszer az esztergami érseknél levő kezesek kiszabadítására, mintha bizony a nyitrai püspök vagy jobbágyai okozták volna az esztergami érsekség kárát, melynek, tudjuk milyen, megtérítéseért ama kezesek állottak jót. Másszor, midőn Máté fiának-e, leányának-e? nem tudjuk, kellett volna az osztrák herczegi házból vagy házba nősülnie vagy férjhez mennie.^[148]

Ily viszonyok közt nem lehet azon csodálkozni, hogy az egyház jobbágyai kevéssé bánták, ha e viszonyból erőszakkal is kitépték őket és más telkeket adtak nekik Máténak ez időben alapított új gyarmatain, a Lehotákon. Máté – mint már érintők – nemcsak nagy szabadságokkal ruházta föl ez új telepeket, hanem megengedte nekik, hogy templomokat építsenek, papokat küldött nekik, a püspök minden jogát kitiltotta onnét, tizedet sem engedett szedetni, a püspök panaszára pedig kétszinűen azt felelte: «A ki nem barátod, ha nem akar nálad maradni, bizony nem tukmálom rád; éljen szabadságával...» De bezzeg, ha Máté jobbágyai egyike akart a püspöki jószágokra átmenni, akkor nemcsak másként beszélt, hanem keményen cselekedett is.

János püspök tapasztalhatta, hogy engedékenysége szégyent igen, de hasznot nem hozott reá; hogy ellenségei nevetik és akkor tesznek kárt birtokában, mikor a püspökét megkívánják. Hunisch Károly, például, 60 márka kárt okozott neki az által, hogy szkacsányi és emőkei jobbágyait mindenökből kifosztotta, mely alkalommal öt ember élete is elveszett. – Német Miklós, Márton mester fia a püspökség hetven darab marháját hajtatta el Nyitráról. Lévai^[149] Dénes, a szucsányi várnagy szintén meg-megcsipkedte a püspöki vagyont.^[150]

A püspök hosszútűrésének is vége szakadt és elmenekűlt Nyitráról nagy boszúságára Máténak, ki ennek következtében a püspöki várat és székesegyházat fölgyújtotta s aztán földig rontatta. Odaégtek ekkor a templomi drága szerek, könyvek, Zoerard és Benedek remeték ereklyéi s az ott őrizett levéltár, elolvadtak a harangok is. János püspök csak a távolból tiltakozhatott e barbárság ellen s újabb egyházi átokkal sújtotta egyháza ellenségét.^[151]

***

Csák Máté és társai imént vázolt minősíthetetlen eljárásában s egyáltalán a Károly király és hívei ellen folytatott véres háborúban hasztalan keresünk a vastag önzésnél magasabb szempontot.

Az oknak vagy ürügynek, hogy a pápától nem akartak némelyek királyt elfogadni, rég nyoma veszett, mióta Károly ismételt megválasztásánál és megkoronázásánál gondosan kerűltek és teljesítettek mindent, a mit az alkotmány és törvényes szokás követelt. – Ellenkirály sem volt már. Venczel régebben, Ottó legújabban halt meg. De halálok előtt se gondolt már velök senki. Sőt rövid szereplésök lefolyása világosan mutatja, hogy az önzésnek voltak ők is eszközei előbb, aztán áldozatai. – Trónkövetelőről se hallunk ez időben semmit; ellenkezőleg Károly ifjú személye kedvelt egyéniség volt, sok jeles tulajdonsága, előzékenysége, lovagiassága és vitézsége mellett méltán lehetett is. – Némely újabb nemzetiségi chauvinisták azon állításának pedig, hogy a XIII. század végén és a XIV. elején folyt belháborúkban a magyar államnak nemzetiségi elemeire való feloszlását szemlélik,^[152] szintén nem tudtam legkisebb alapját is fölfedezni. Csák Máté s az Abák úgy nem voltak tótok, mint László erdélyi vajda nem volt oláh s a Német-Ujváriak nem voltak németek a mai nemzetiségi nézőpontból tekintve a dolgot. – A családi gyűlölet és személyes összetűzés, melylyel jónevű történetbuvárunk, néhai Botka Tivadar, a Csákok régibb viselkedését a Német-Ujváriakkal szemben annyi elmeéllel fejtegette, a korban, melyet íme leírunk, szintén nem áll helyt, minthogy a Német-Ujváriakat nem is találjuk előtérben e háborúskodások alatt, mi több: részben ellenök is fordúl ugyanazon szekér rúdja.^[153] – Az egyházi kiközösítés végre inkább beválik okozatúl, mint okúl.

Törvény és igazság; jog és méltányosság nem szól Csák Máté és társai mellett; még azon önfentartási ösztön sem jegyezhető föl előnyére, mely a puszta szabados fiát a nép hősévé teszi. A ki 60 – 90%-ra kiegyezkedhetett volna azokkal, kiket kifosztott, – mondanák a mai kalmár nyelven, – de azt hazája és népe javáért, saját és családja nyugalmáért, lelke üdveért se tette: nem hiszem, hogy megérdemlené az utókor jó vélekedését, miután jobb kortársainak csak gyűlöletét és megvetését bírta.^[154]

Károly király értesűlvén Csák Máté legújabb garázdálkodásáról, 1312. évi husvét körűl (a husvét ez évben márczius 26-ára esett) országgyűlést szándékozott tartani,^[155] melynek czélja aligha lehetett más, mint «az ország jó állapotának helyreállítása, Isten szentegyháza, a korona és nemesek javai visszafoglalása».

A királyi párt, nagyrészint új nemzedék, új emberek, számot vetett magával. Szerencséjére Károlynak emberei többet remélhettek, mint félthettek. Nem épen sok veszteni valójok volt, míg győzedelmeskedvén, belőlök kerűlt ki a nemesség új virága, az új aristokratia. E hazafiak belátták a tényleges állapot tarthatatlanságát. A királyság nem állhat meg az oligarchia mellett, minthogy az oligarchia hatalmának növekedése csakis a királyság rovására történhetik, mi elvégre az állam szétbomlására vezet. A királyság az állami egység elve, míg az oligarchia particularis érdekei ez elvnek tagadása. A hol az oligarchia hatalomra jutott, ott mindig megrontotta az államot, ha kellő időben meg nem fékezték, vagy meg nem semmisítették.

A harcz életre-halálra kikerűlhetetlennek látszott. Csák Máté, kit hívei immár fejedelemnek czímeznek,^[156] kétségkívül úgy készűlt reá, mint a királyság hívei, midőn újabb bonyodalmak keletkeztek és fenyegetőleg tornyosúltak az új trón fölé.

VII.

A mérkőzés. Amadé nádor halála. Özvegye és fiai a királylyal kötött egyességet megszegik. Ez előzmények után kitör a háború. A király hívei. Csák Máté az Amadéfiak segítségére siet. Sáros vár eredménytelen ostroma után Károly király a Szepességbe vonul vissza, honnét serege meggyarapodván a szepesi szászokkal, Kassa fölmentésére indul. A rozgonyi csata és következményei. Kölcsönös kegyetlenségek. Egy szolga hűsége. A szepesi történeti nagy falfestmény.

AZ ÖREG Aba Amadé^[157] nádor ekkor (1311. év második felében már nem élt. A kassai polgárok ölték meg véletlenűl, mint állíták, de ez állítás sok hitelt nem érdemel.

Amadé, ki húsz éven át szinte szakadatlanúl viselte a nádori hivatalt, hatalmas dynasta volt, nagy jószágokat és várakat bírt (Aba-) Ujvár, Sáros, Zemplén, Ung, Szepes és Szabolcs vármegyékben. Viselkedésére csak úgy hasonlított Csák Mátéhoz, mint ez a Német-Ujváriakhoz, csakhogy – mint ma mondanók – dynastikus érzelmű főúr volt. Elfoglalta ugyan a királyi várakat a városokat, harminczadokat, vámokat és adókat; hasonlóképen cselekedett mások (Thökölyek, Balog-Semjének) jószágaival is; várakat építtetett, hogy féken tarthassa a vidékbeli nemességet, melyet szintén szolgálatára kötelezett, és minden egyéb, akkor dívott törvénytelenséget elkövetett ő is: de e mellett híve maradt a királyoknak, a mint egymásután következtek, s ezek is hagyták e hűségeért a hatalmas urat, hogy tovább folytassa hatalmaskodását, melyet bizonyos tapintattal vitt, mert nemes rokonait, barátait, kikre biztosan számíthatott, kímélte, pártolta, segítette, s ezek viszont odaadó hűséggel voltak iránta.

27. ABA AMADÉ NÁDOR PECSÉTJE.^[158]

Rendesen Gönczön lakott hat fiával és Gönczczel szemben emelkedett az Amadé-vár. Egy hő vágya volt mégis, mely nem akart beteljesedni. Kassát szerette volna bírni, e már akkor gazdagodó kulcsos várost, melynek kereskedése sok jövedelmet biztosított volna neki. De Kassa királyi város volt és polgárai vitéz szászok, kik nem azért hagyták el német hazájokat, hogy a vendégszerető magyar földön is zsarnok urak kényét tűrjék. De Amadé nádor nem pihent, hanem titkon és nyiltan, közvetve és közvetlenűl arra iparkodott bírni a kassaiakat, hogy védelme alá adják magokat. Hol a Kassára menő vásárosokat hátráltatták útjokban; hol szokatlan vámokat szedtek a kassai kereskedőktől vagy lecsaptak rájok holmi kalandorok; hol megzálogolták őket, ha a fekete erdőt vagy a nagy erdőt, melyek voltaképen királyi erdők valának, használni akarták. Mindez másként lehetne, ha Amadé nádor ótalmazná őket! Egyre számított különösen Amadé, hogy e réven czélt ér: a kassai polgárság egyenetlenkedésére, mely régóta izzott a városban, s melyet ő valószinűleg táplált is. 1305-ben a király őt nevezte ki teljes hatalmú békebíróvá, hogy az egyetértést a kassaiak közt helyreállítsa. Meg is szűntette a kölcsönös veszekedéseket, de nem tartós sikerrel, s midőn ezek íjra kitörtek, a király két főpapot küldött a béke helyállítására. Amadé nádor és két fia ez alkalommal az egymással szemben álló pártok élén állottak. Az öreg úr vita közben oly keményen korholta se királynak, se törvénynek nem engedő fiait és pártjokat, hogy a szóváltás dulakodássá fajúlt, melyben a nádor megöletett, fiai: János és Dávid mesterek elfogattak, azonképen más nemes urak és asszonyok, kiknek házait a polgárok kirabolták.

Károly király Tamás esztergami érseket és István veszprémi püspököt bízta meg, hogy a kitörendő országháborításnak elejét vegyék, a kassaiak és Amadé-fiak közt a békét helyreállítsák s ezenfölűl egyességet kössenek velök az atyjok által törvénytelenűl elfoglalt királyi javak részleges visszaadása és részleges visszahagyása iránt, mely utóbbiakért az Amadé-fiak királypárti hűsége biztosíttassék.

Az egyesség 1311 october 7-én létre jött. Az egyezkedő felek Károly király és Kassa városa voltak egyrészről, másrészről Amadé nádor özvegye, annak hat fia János, Miklós, Dávid, László, Amadé és Domokos, továbbá rokonaik és barátaik, számra mintegy negyven előkelő úr, kik közűl mint már ismerősöket Miklósfia Demetert és Domokosfia Dancsot említjük. A közvetítő a nevezett két főpap volt.

Amadéék kötelezték magokat, hogy a kassai polgároktól Amadé nádor véletlen halálaért, fiainak s a többi nemes uraságoknak elfogatásaért, károsításáért se törvény előtt, sem azonkívül elégtételt nem vesznek; hogy Kassa városát ezentúl soha se fogják kérni a királytól hű szolgálataik jutalmáúl; hogy a polgárságnak a királyi erdőkhez való jogát nem fogják csorbítani; hogy a szepesi, göllniczi és kassai harminczadot, adót és vámot kiadják kezökből, azonképen eltörlik az időközben törvénytelenűl fölállított vámsorompókat és a kassai vásárt nem zavarják, de elősegítik. – Kötelezték továbbá magokat, hogy visszaadják a királynak Zemplén és Ujvár megyéket, és nem akadályozzák a nemességet, hogy a vármegye ispánja előtt keresse igazát; visszaadják Lubló és Munkács várát is, új várat a király engedelme nélkül nem épitenek, a nemességet pedig szabadjára hagyják, hogy szolgáljon, a kinek akar; kötelezik végre magokat, hogy örök hűséggel lesznek a király iránt, parancsait hathatósan teljesítik, mire valamennyien eskűt tesznek, és a kiközösítésnek, ha esküjöket meg nem tartanák, önként alávetik magokat; kezeseket állítanak, kik a jövő husvétkor tartandó országgyűlésig Kassán tartózkodnak, s ez országgyűlésen a király fogja meghatározni, kiadhatók-e, nem-e?^[159] Ha pedig az Amadé-fiak mindamellett nem tartanák meg a kötést, ez esetben tartoznak a szavatos urak (amaz érintett negyven) elhagyni pártjokat, s a király hűségén megmaradni – különbeni hűtlenség terhe alatt, mely alól csak a pápa oldhatná fel őket.

Azonban daczára e kemény kötésnek, meg nem tartották azt sem Amadé nádor fiai, sem az érettök szavatosságot vállalt urak. Bizonyára megbánták engedékenységöket. De hathatott rájok Csák Máté példája is, ki ugyan azon időben oly könnyedén bánt el ellenségeivel és ígérete, hogy minden hatalmával segíteni fogja őket azon esetben, ha a király haddal támadná meg őket.^[160]

28. KÁROLY KIRÁLY PECSÉTJE. ELŐLAP.^[161]

20. KÁROLY KIRÁLY PECSÉTJE. HÁTLAP.^[170]

Ezen előzmények után Károly király kora tavaszszal egybegyűjté híveit, hogy megmérkőzhessék a hűtlenek hatalmával».

Hozzá csatlakozának az országnagyok közűl: Tamás esztergami érsek, az egri, váczi, váradi és veszprémi püspökök, Kopasz nádor, Csák János országbíró, Máté öcscse fia, kinek jelenlétét alább magyarázzuk meg, Miklós erdélyi vajda és mások.^[162] Oldalán valának leghívebb barátai:

DEBRECZENI DÓZSA, az országba jöttekor már híve, hadnagya, később erdélyi vajda, aztán nádor; SZÉCSÉNYI TAMÁS, Farkas nógrádi vármegye-ispán fia, ki «deli ifjusága virágjában»^[163] szegődött melléje és hűséggel kitartott mind halálaig. Ő is utóbb erdélyi vajda, végre országbíró volt. APULIAI vagy DRUGETTI FÜLÖP, a Homonnai Drugethek őse, ki Olaszországból jött a királylyal, hol játszótársa volt. Ez is utóbb a nádorságig vitte. NEKCSEI SÁNDOR Lipolcsi Sándor gróf fia, az Abák nemzetsége azon ágából, mely déli Magyarországon Baranya és Pozsega vármegyékben Nekcsén, másként Nassiczán volt birtokos. Sándor mester is Károly-Róbert bejövetelétől fogva ragaszkodott hozzá, és nem hajtván némely hűtlen uraknak se csalogatására, se fenyegetésére, páratlan odaadással tartott ki mellette.^[164] Valamint testvére Demeter, utóbb a király hű tárnokmestere is. Hozzájok adhatjuk a két GYÜRKI-t, azaz a Csákok nemzetsége Gyürki- vagyis György-ágának két hős tagját: Györgyöt és Mihályt, kik közűl György a király dandárának zászlótartója volt. Továbbá Petönye vagy Petne hasonnevű fiát Péter zempléni urat,^[165] később vármegye-ispánt, kit megkülönböztetésűl birtokáról (Gál-) Szécsről SZÉCSI PÉTER-nek fogunk nevezni. Nemkülönben NAGY-MIHÁLY GERGELY-t, a Lőrincz fiát, bihari nemest a TURUL nemzetségből. Ivánka mestert Kozma gróf fiát a GUTHKELED nemzetségből.^[166] Ugyanezen nemzetségből János mestert a Berecz fiát, a Báthoryak ősét. Tamásfia Miklóst a CSANÁD nemzetségből, Istvánfia Jánost a BALOG-SEMJÉN nemzetségből a Kállayak ősét és APRÓD MIKLÓS-t, János küküllei főesperesnek, Lajos király történetírójának atyját.^[167] – A keresztesek zászlóalja, azaz a jeruzsálemi szent János ispotályáról elnevezett lovagrendnek magyarországi tagjai szintén a király kíséretében voltak.^[168] – A szepesi szász urak is szép számmal gyülekeztek köréje, kik közűl kiemelendők: Gargovi vagyis GÖRGEI Illyés fiai: István a szepesi szászok ispánja, és testvérei: Arnold és Jordán mesterek és rokonuk Gyula a Hanus (János) fia; azonképen RIKALF mester, a Berzeviczyekkel egy tőből eredt, de már kihalt Tárczay család őse; nemkülönben Péter és Pál testvérek a THÖKÖLY nemzetségből.^[169]

István szepesi gróf 1307-iki oklevelének kezdő sorai

A király együtt látván híveit, kik közűl bizonyára még sokakat kellene megneveznünk, ha kútfőink bővebben csörgedeznének, – eszélyesnek találta nem egyenesen támadni Csák Mátéra, hanem előbb néhai Amadé nádor fiait és szövetségeseiket fékezni meg. Erre közvetlen és teljes joga is volt, mert Amadé fiai, mint előadók, a megkötött és föntebb érintett egyesség pontjait megtartani vonakodtak s az abban kikötött várak és vármegyék kiadását megtagadták. Károly király tehát legelóbb is e várak elfoglalására indúlt el. Vállalata szerencsés sikerét remélhette. Bízhatott a nádorfiakéval szemben hatalmasb seregében, remélhette nemcsak a győzelmet, hanem azt is, hogy a netán legyőzendők a mondott kötés alapján visszatérnek hűségére. Azután hogy mi történhetik? azt aligha kötötte a nagyharangra.

Azonban Trencsényi Csák Máté szeme is átlátott a szitán. Könnyű volt átlátnia, hogy a verést, melyet Amadé fiainak szántak a királyiak, ugyancsak ő is megérzi, és mihelyt elbántak ezekkel, reá kerűl a súlyos sor, s ekkor – úgy lehet – nemcsak Károly eddigi hívei, de a részleges győzelme esetén megtérendők is ellene szövetkeznek. – Hogy ezt elkerűlje, minden erejével^[171] segítségére sietett közvetlen veszélyben forgó barátainak. Mihez képest a kevésbbé tehetős birtokosok várait átvette, hogy azokat megerősítse, saját népével megszállva tartsa, onnét híveit bátorítsa, ellenségeit pedig megfélemlítse. Így megszállotta a nógrádmegyei rimóczi uraknak Somoskő; Hollókő, Baglyas és Sztrahora nevű várait, azonképen a Balogok Balogvárát, honnét «ez országos rabló, sokak lelke ostora és halálos ellensége – ahogy Károly király mondja – végnélküli pusztításokat követett el az országban, falvakat borított lángba, sokakat kegyetlenűl kifosztott, másokat meggyilkolt, monostorokat és templomokat feltört; felgyújtott és porrá égetett».^[172]

Csák Máté számítása messzebb is elágazott. János országbírót, imént említett unokaöcscsét, ki a király kegyeibe úgy be tudta magát hízelegni, hogy bizalmasa, «különösen titkos tanácsosa» volt, csak azért tartotta a király oldala mellett, hogy ez elárulja urát s élete ellen törjön. Czélja az árulónak nem volt kisebb, mint Károly személyét tőrbe ejteni, elfogni és kiszolgáltatni Csák Máténak. «De a mindenható Isten irgalma, – úgy beszéli maga Károly király, – mely nemcsak nyilván küzd mellettünk, s a kevélyek nyakát hatalmunk sarka alá teperi, lelkünket is kiszabadította e bizalmasunk áruló keze közzől.» János pedig, miután terve nem sikerűle, de azt semmiképen el nem palástolhatá, titkon Mátéhoz menekűlt és vele együtt felbecsűlhetetlen kárt tett a király hívei életében és jószágában, és mind végig megmaradván hűtelenségében, nem sokkal később mint Máté, «nyomorultan végzé földi pályáját».^[173]

Az ellenségeskedést Amadé fiai kezdették meg, midőn 1312. évi márczius vége felé czinkostársaikkal (Sáros-) Patakra törtek, a király ottani hű vendégeit (hospites) fosztogatandók.

Hanem szembe kerűlt velök Szécsi Péter,^[174] ki kemény összeütközésben, noha jó maga is súlyos sebet kapott, megvagdosta a rablókat és zsákmányokat elszedte. Ezek pedig boszút lihegve a védtelen (Gál-) Szécsre vetették magokat, és Péter úr lakóházát, melyben felesége tartózkodék, lerombolván, a helységet fölpörzsölvén, a templomot is kifosztván, Sáros várába menekűltek. Hasonlóképen bántak el Tamás gróf László és Dancs atyja birtokával, Zemplénnel, ezer márkányi kárt okozván benne.

Mindez 1312. évi április 10-edike előtt történt, mikorra a király is az ország főpapjaival és főnemeseivel Sáros alá érkezett, s e vár föladását hasztalan kérte.^[175] Sáros-vár parancsnoka a hadértő Miklósfia Demeter (régi ösmerőnk) volt, ki vitézül védte a várat, míg lelkes őrsége az ostromló királyi hadból sokakat megsebesített. A várvédők, nevezetesen: Iroslófia Dénes és Miklós, Utefia Lukács és Domokos és Rikalffia Henrik vitézségéről Károly király maga teszen tanúságot.

31. SÁROS VÁRA

Az ostrom, noha nagy erővel folytatták, s minthogy Károly király még május 12-én is Sáros-vár alól keltezi leveleit, egy hónapnál tovább tartott, ez alkalommal eredménynyel nem végződött, mert Csák Máté minden hadi népét, köztök ezerhétszáz lándzsás zsoldost, jórészint cseheket, küldötte Sáros fölmentésére, mely túlnyomó hatalom elől a király a Szepességbe húzódott vissza, s ez által lehetővé tette a lázadó seregek egyesülését. Ezek most szervezkedtek és vezéreikűl megválasztották Demeter mestert, a sárosi várparancsnokot, nemkülönben Semptei Abát, Galgócz, Ujlak, Udvarnok, Ság, Lócz^[176] és Diós birtokosát, kit közönségesen Nagy Abának vagy Szép Abának is neveztek és Csák Máté rokon; volt.^[177] Aztán Kassa alá vonúltak, hogy közben, míg a királylyal megmérkőzniök alkalom adatik, ezen immár királypárti várost elfoglalják és boszút álljanak Amadé nádor ártatlan halálaért. Ezen diversiót az Amadéfiak sürgethették, kik Kassa birtokára áhitoztak.

A ROZGONYI TÁBORHELY.
Dörre Tivadar eredeti felvétele.

32. DEMETER PECSÉTJE^[178]

Azonban a Szepességben se járt hiába a múlt őszön és télen Tamás esztergami érsek, ki noha maga volt a legnagyobb kárvallott, mindenütt kegyelmeket osztogatott.^[179]

A szepesiek grófjok, Görgey István buzdítására, most oly bőven kiegészíték a király seregét lovasokkal és gyalogosokkal,^[180] hogy ez bátran szembe mert szállani hűtleneivel. Ellenök is indúlt Kassát az ostrom alól fölszabadítandó. Jöttét a portyások jókor jelenték az ostromlóknak, kik abba hagyván Kassa vívását, mohón a királyi sereg elé sietének, hogy az előnyösb helyet, a Furcsa hegyet Kassa fölött elfoglalhassák, a mi nekik sikerűlt is, míg a király serege ama hegy alatt a Hernád völgyében, a rozgonyi mezőn foglalt állást.

A király és serege a sorsdöntő ütközet előtt a kereszteseknek meggyónt és megáldozott, mialatt «a béke ádáz ellenségei» magokra ölték fegyvereiket, hogy a hegyről lerohanva támadjanak. Az összeütközés a vad ügetéssel leszáguldó és a rohamnak eléje siető hadak közt oly kemény, az összecsapás oly heves volt, milyenre Magyarországon a tatárjárás óta nem emlékeztek. A főrohamot a királyi zászlóaljnak kellett kiállania; reá vetette magát főleg az ellenség, hogy a király személyét élve vagy holtan megejtse.

A ROZGONYI CSATATÉR.
Dörre Tivadar eredeti felvétele.

Sok jeles vitéz pecsételte meg ekkor hűségét életével. Míg Nagy-Mihályi Gergely a királynak szánt csapásokat, melyeket Lászlófia János reá mért, élte koczkáztatásával föntartotta, addig Parcs Istvánfia Kakas mester^[181] a Rátoltiak nemzetségéből, László a Tamás fia, Jakab az Aladár fia, Ivánka mester a Kis Kozma gróf fia a Gutkeled nemzetségből, Mihály a Péter fia, Görgei Jordán a szepesi szászok grófja öcscse, György és Mihály a Csákok Gyürki ágából, Péter a beregi várnagy, mind jeles családokból származott nemes vitézek áldozatai lettek hősies önfeláldozásoknak. Már az ország zászlója a kettős kereszttel és tartójával Gyürki Györgygyel együtt elbukott..... De Szécsényi Tamás, «a hadi borostyánnal koszorúzott, » Apuliai Drugeth Fülöp, «a hadértő» és Nekcsei Sándor «a hatalmas karú», kiváltképen e három ifjú hős tartotta még magát. Halált megvetve küzdöttek tovább, noha nem egy atyjokfia és szolgájok hullott el mellőlök, s önmagok a vértől áztak. Be-becsapva az ellenség harczi vonalába, többeket leverve föntarták ugyan a csatarendet még, de a harcz kezdett egyenetlen lenni, mivel a királyiak közűl számra többen estek el és csaknem valamennyien sebesek valának. E válságos perczekben jöttek segítségül a keresztes vitézek, kik fölvették soraikba a királyi dandár gyér maradványait és kiknek zászlója alatt küzdött tovább a király is. A küzdelem tovább folyt; az ellenség még nem vette számba kisebb veszteségeit. Azonban a keresztesek súlyos kardja megfordítá az esélyeket. A hűtlenek főbbjei, Demeter mester és Nagy Aba a vezérek, azonképen néhai Amadé nádor két fia, Miklós és Dávid elhullottak. A zavart, mely vezéreik elestéből az ellenséges táborban keletkezett, növelte az immár hűséges^[182] kassai polgárok oldaltámadása. A vitéz szászok fölmentve látván városokat az ostrom alól, szorongatóik után indulának, és még jókor érkeztek, hogy a király győzelmét diadalra emeljék. A rozgonyi dicső nap 1312 junius 15-ike volt.

33. KÁROLY KIRÁLY CSATÁJA OMODE FIAI ELLEN.

A mily váratlan lehetett e fordulat Károlyra nézve, oly szerényen tudja be Istennek, szent István, szent László királyoknak és szent Imre herczegnek, Magyarország védszentjeinek fegyverei győzelmét.^[183]

34. LUBLÓ VÁRA.

A rozgonyi csatavesztés az Amadéfiak hatalmát megtörte. Két testvérök, de kivált atyai barátjok, Miklósfia Demeter halála nagy csapás volt reájok. Futottak szanaszét és váraikba rejtőztek. De ezeket kezdették Károly király hívei bevenni. Lublót Szepesben, Tobolt (Tab?) és Hollókőt Nógrádban, Regéczet Aba-Újvárban, Sirokot Heves-Ujvárban bevették Debreczeni Dózsa, Drugeth Fülöp és társaik, Fónyi Balázst, borsodi megyeispánt és füleki várnagyot különösen kiemeli a király. Sárost a Thököly nemzetség azon tagjai, kiknek védelmére volt bízva, adták föl. Lublót és Hollókőt Szécsényi Tamásra, Sárost Micskre, az Ákos nemzetségből származó s a történelemben röviddel utóbb jelentékeny szerepet vivő férfiúra bízta Károly király.

35. FÜLÖP TÁRNOKMESTER PECSÉTJE.^[184]

Csák Máté hatalma nem rendűlt meg annyira. Befolyása Nógrádra, Turóczra és Zólyomra csorbát szenvedett az igaz;^[185] de a távolabbi Mátyusföldön mintha meg sem érezték volna a rozgonyi szerencsétlen napot. Hogy mégis kiköszörűlje e csorbát is és ha lehet, visszahódítsa a szerencsét fegyvereinek, sietett megtorolni szövetségesei kárvallását és becsapott a Szepességbe. De Drugeth Fülöp, immár Szepes és Aba-Újvár megyék ispánja bátran eléje állott és megmérkőzött vele; hanem végre engedni kényszerűlt. Csakis Thököly Miklós önfeláldozása s Éles (Elus) János, ki neki saját kitartóbb lovát engedte át, mentette meg az elfogatás veszélyétől a leendő nádort. Csák Máté aztán nagy pusztítást és zsákmányolást követett el a Szepességben, Szepest fölégette; de Szepesvárt elfoglalni nem tudta.^[186]

A kölcsönös surlódások, támadások és kártevések azonban éveken át tartanak még. Nyomuk számos. Igy Károly király érdeműl tudja be regéczi és dédesi várnagyának, hogy a siroki és füleki várak alatt győzelmesen harczolt Csák Máté fegyverei ellen, s hogy Sirok alatt többeket foglyokká tett, kikért aztán Turmez Benedeket a Máté kegyetlen fogságából megszabadította.^[187] Azonképen Perényi Miklósnak, hogy valamely hadivállalat alkalmával, melyet Drugeth Fülöp Máté és társai ellen indított, nehéz sebet kapott.^[188]

36. SZEPES VÁR ÉS DONJONJA.

Máskor maga a király indúlt sereggel Hontba, hogy Visk várát, a hűtlen Csák János birtokát elfoglalja. Nem sok sikerrel – úgy látszik, – mert mindössze Micsk úr azon hőstettéről van ez alkalommal említés, hogy egy vitézt elfogott.^[189]

Károly király ily hadjáratoknál nem ritkán veszélyeztette életét, minthogy sokan voltak az ellenfél táborában, a kik élete ellen törekedtek. Igy egy bizonyos Péterfia Pál kétszernél többször lopódzott a király közelébe, hogy életét orvúl kioltsa. A király, miután hozzá fért, elvette jószágait és Imrének, a Györkénél elesett László bátyjának, Siráki várnagyának adta azért is, mert ennek jószágában sok kárt tett a nevezett Pál.^[190]

Mások Nekcsei Sándor várát foglalták el, és megidéztetvén, sem az aba-ujvári, sem a zempléni vármegyei gyűlésen, melyeken Kopasz nádor elnökölt és nem-nemesek is részt vettek, meg nem jelentek, a miért őket mint hűtleneket Károly király makacsságban marasztalta és jószágaiktól megfosztotta.^[191] A nógrádmegyei Draái nemesek pedig lerombolták és fölégették Szécsényt és Szécsényi Tamás mester egyéb jószágait, meggyaláztak sokakat, meggyilkoltak többeket. A miért viszont a király Tamásnak adta mindennemű birtokaikat, s ugyan nagy későre esett, hogy Tamás megkegyelmezett a Draáiaknak annyiból, hogy krasznai és belső szolnoki jószágaikat visszaadta ugyan, hanem a nógrádiakat megtartotta.^[192]

A «borzasztó és fölbecsülhetetlen kártevések és pusztítások, szünet nélküli gyilkolások, temetők és templomok feltörése» iránt még sokáig sűrű a panasz. A marosiakat is (Visegrád átellenében) kárpótolnia kellett Károly királynak a pusztításokért, melyeket Máté cselvetései következtében szenvedtek. Kárpótolta pedig azzal, hogy őket Győrtől Visegrádig s innét Földvárig vízen és szárazon minden vámfizetéstől fölmentette.^[193]

Rozgonyi győzelme után Károly király az ország éjszaki részében tartózkodott szinte őszig, hogy azt pacifikálja. Büntetett, jutalmazott s a megtérőknek kegyelmet osztogatott, melyet a hűtleneket ért vereség után többen elfogadtak, visszatérvén a korona hűségére. Azután pedig visszaküldte a főpapokat, hogy a békéltetés munkáját folytassák. Tamás esztergami érseket, Imre váradi, István veszprémi, Benedek erdélyi és Miklós győri püspököket egy év múlva is még Gönczön találjuk a békeszerzés áldásos művében elfoglalva.^[194] Nincs kétség benne, hogy Domokosfia Dancs és az Amadefiak meghódolása az ő fáradozásoknak sikerűlt. – Károly király nem zárta ki kegyelméből az Amadefiak szolgáit sem, noha birtokaikat Tarkőt és Veres-Almát elajándékozta Rikalf mesternek, de azon feltétel alatt, hogyha a jószágaiktól megfosztottak megtérnének hűtlenségökből, birtokaikat visszakapnák, Rikalf mester pedig máshonnan nyerne kárpótlást.^[195] Valaminthogy Konrádfia Máté, Boda és Tamás testvéreknek csakugyan megbocsájtotta ellene elkövetett vétségeiket és már elajándékozott jószágaikat visszaadatni rendelte.^[196]

Mások ellenben, mint Zách Feliczián, Györkefia Miklós és Csobánka nem akartak meghódolni, noha a király fölszólíttatta őket, kegyeit ajánlván.^[197] Nehéz is volt azoknak, kik Csák Máténak – mint mondani szokás – torkában feküttek, megtérniök; kiken Máté akármiképen megboszulhatta magát, ha az engedelmességet fölmondották neki, mert az ellene elkövetett hűtlenséget ő, ki hű nem volt senki iránt, kegyetlenűl megboszulta. Például legyen felhozva, hogy egy Bogod nevű nemest, kit arról vádoltanak, hogy a koronához és a királyhoz szít, Máté fogságra vettette és megvakíttatta. Benedek fiai is Gömörmegyében az Erdőháton fekvő birtokaikon megosztozván, azon záradékkal végzik osztályos levelöket, hogyha testvérök, János, Trencsényi Máté fogságából «ép testtel» szabadulna meg, őt is illesse egy rész.^[198]

Egyébiránt igazságtalanok volnánk, ha csak Mátéra hárítanánk minden kegyetlenséget. Károly hívei sem voltak különbek a «lázadók» iránt. Nem is említve javaik elkobzását, melyet a törvénynyel menthettek, nem egy embertelenséget követtek el. András, a nógrádi Poghi Endre unokája, testvérei s egyéb rokonai nevében, kikről tudjuk, hogy Csák Máté táborában vitézkedtek, még harmincz esztendő múlva is keservesen tiltakozik, hogy – az akkor már néhai – Szécsényi Tamás erdélyi vajda minden jószágát lefoglalta nemcsak, hanem ezen fölűl mindenökből kifosztott atyjafiait és rokonait, számszerint tizenegyet, agyon kínoztatott, halálra éheztetett, ő neki is szemeit kiszúratta s egyik kezét megcsonkíttatta. Kárát a nyomorult ötezermárkára becsülte.^[199]

Ez idegrázó kegyetlenségek után mintha jól esnék egy szolgának gazdája iránti hűségét följegyeznünk, habár ez is embertelenséggel van megtoldva. Henrik mester Rikalf mesternek, a Berzeviczyek egyik ősének fia, Kakas, Rikalf és János mesterek mátépárti testvére, a rozgonyi csata után Tobol és Sáros váraknak – úgy látszik – kapitánya, ezen várak bevételekor fogságba kerűlt. Volt azonban József nevű hű szolgája, ki titkon megszabadította urát az által, hogy feláldózta magát érette, helyébe ült fogolynak, a miért mindkét kezén megcsonkították. Utóbb szabadon bocsájtatván, gazdájától és ezek testvérétől egy falut kapott a Szepességben «vérdíjul», mint szánakozva mondák.^[200]

A SZEPESI TEMPLOMBAN LEVŐ FALFESTÉS.
Rajzolta Forberger.

A szepesiek nem csekély érdemét a rozgonyi győzelem kivívása körűl Károly király szabadalmaik megerősítésével jutalmazta olyképen, hogy a szepesi összes szászok évi adóképen 1400. márkánál többet fizetni, a Szepesség határain túl katonáskodni ne tartozzanak, míg ítéletet fölöttök csak saját helyi hatóságaik mondhatnak.^[201]

Viszont a szepesiek prépostságok templomában Károly király győzelmét nagy falfestménynyel örökítették meg. A kép előállítása következő: fényes teremben, fejedelmi. trónon ül az istenanya, ölében szent fiával. Előtte térdel I. Károly király, a mint a koronát a szent szűztől elfogadja, másfelől Tamás esztergami érsek az ország szent koronáját fölajánlja. A király mögött Semsei Frankfia Tamás szepesi várnagy; az érsek mögött pedig az országalmát tartván Henrik szepesi prépost, ki ezen képet festeté. – Falfestészetünk ezen egyik legérdekesebb, sőt középkori történeti festészetünknek legkiválóbb emléke maig is fennáll e fölirattal:

Az Urnak 1317. esztendejében.^[202]

VIII.

A kifejlet. Károly király a nyilvánuló elégűletlenség daczára sem indít nagyobb hadjáratot Csák Máté ellen. E tartózkodás valószínű okai. János cseh király harcza Csák Mátéval. Az ország zavaros állapota. A Borsák lázadása okai, részesei, folyamata, befejezése. Visegrád és Komárom visszavétele. Hadjáratok a Német-Ujváriak ellen. Máté ereje foszlik. Meghal. A Mátyusföld az országra visszakerűl.

A ROZGONYI mérkőzés kölcsönös tartózkodással töltötte el az ellenséges feleket. Csák Máté is, Károly király is kimutatta félelmes erejét s egyikök se nézhette le kicsinyléssel a másikat. Ha apróbb-nagyobb portyázásokról hallunk a következő évben, ezek inkább a határszéli villongások, ingerkedések, rablások sorába esnek; a zöm megvonúlt várai, árkai és bástyái mögött, és farkasszemet nézett egymással, de nem tartotta eszélyesnek elhatározó támadást intézni. Mert ha nem kis koczkázat leendett Mátét odujában, a tulajdonképeni Mátyusföldön megtámadni, Máté annál kevésbbé tarthatta tanácsosnak keztyűt dobni immár a nemzetnek, mely a király mellett fogott állást.

E tartózkodás nem tetszhetett, nem is tetszett kivált azon főpapoknak, kik – mint a nyitrai püspök s esztergami érsek, – nemcsak felbecsűlhetetlen kárt szenvedtek, de nagyrészint jövedelmeik élvezetétől is elestek. Találkoztak efféle mátyusföldi más birtokosok is számosan. Nem tetszett azon főuraknak sem, kik eddigi fáradságaik jutalmát csak csekély részben nyerhették, «noha többet érdemlettek», mint a királyi adományos levelekben írva van; s e «többet» az elnyerendő főkonczból, Máté nagyterjedelmű birtokaiból várták.

Ez uralkodó hangulat alakot nyert egy föliratban, melyet a Budán összeűlt püspöki kar a pápához intézett, és melyben a főpapok panaszosan előadják, hogy Tamás esztergami érsek mennyit szenvedett, a miért minden tehetségével Károly király javát és dicsőségét előmozdítani iparkodott. Trencsényi Máté, a király vetélytársa az esztergami egyház jószágait elpusztította vagy elfoglalta. Kérik tehát ő szentségét, ejtse módját a kárpótlásnak, nevezetesen írjon Károly királynak, hogy annak idején a mondott zsarnok javaiból igyekezzék kielégiteni az érseket.^[203]

Károly király már e hír hallatára, hogy az elégületlenséget elfojtsa, hizelgő kifejezésekkel erősíté meg Tamás érseket Rozsnyó-Bánya birtokában (1313. november 5.), később pedig (1315. augusztus l.) Komárom várát, városát és megyéjét, minden hozzá tartozó jogokkal az érsekségnek adta, noha akkor még Komárom Csák Máté teljes birtokában volt; utóbb (1317. október 19-én) még Tamás érsek személyére is, a szenvedett károk pótlásaul jelentékeny adományokat tett, csak hogy megnyugtassa őt. Nevezet szerint világosan neki és nem az egyháznak adja a Komárom vármegyei Lék, Gyorok és Szelecsen nevű helyeket, bizonyos Petőnek birtokait, minthogy ez mint Máté híve a bajóti királyi vár bevételénél s ugyanonnan a «famózus» királyi lovak elterelésénél részt vett. De Máté ellen éveken át semminemű elhatározó lépést nem koczkáztatott.^[204]

E késedelem okát a föntebbieken kívül, úgy vélem, a következőkben is kereshetjük Luxemburgi VII. Henrik, római király 1313. augustus 24-én meghalván, székére ketten áhítoztak: Osztrák Frigyes és Bajor Lajos; a két táborra oszlott német választófejedelmek pedig 1317. évi október 19-én és 20-án mindkettőjöket megválasztották. Pártkirályok voltak tehát ismét Németországban és fegyvernek kellett dönteni közöttök. Mindketten szövetségeseket kerestek. Míg Bajor Lajos leghatalmasabb szövetségesűl János cseh királyt nyerte meg, addig Frigyes barátjával és rokonával, I. Károly magyar királylyal lépett frigyre.^[205]

Frigyes szövetségesei közt volt – nincs kétség benne – Csák Máté is, noha erről okleveles bizonyítékunk nincs. De tények bizonyitanak a mellett, hogy Máté betört Morvaországba, Frigyes ellensége, a cseh király földére, mit aligha merészelt volna, ha kölcsönös megállapodások nem biztosítják vala, hogy időközben se Károly király őt, se ő Károly királyt megtámadni nem fogja. Károly királynak is, ha hathatósan akarta segíteni szövetséges társát, biztositva kellett lennie a félelmes oldalról annál inkább, minthogy különben is a Német-Ujváriakat szintén készűlt megfékezni a szlavon részeken.

Csák Máté morvaországi hadjárata nem dicstelen hadi tény volt, és méltó arra, hogy a magyar történelem is foglalkozzék vele, valaminthogy a cseh és morva történetekben kezdettől fogva külön szakaszt szenteltek neki.

E szerint János cseh király nem tűrhetvén tovább a vakmerőséget és erőszakoskodást, melylyel Trencsényi Máté, «a gonoszság taplója» Morvaországot fosztogatta, gyújtogatta, lakosait rabságra hurczolta, elhatározta megfenyítését. Összegyűjte tehát nagy sereget külföldi és belföldi harczosokból. Amazok ezerötszázan valának, valamennyien sváb módra fölszerelt sisakos vitézek; ezek «megszámlálhatatlan», – pánczéllal, vérttel, vaskalappal, sisakkal, lándzsával, nyárssal, íjjal, nyillal és gerelylyel vegyesen fölfegyverkezett nép.

Együtt levén e sereg, János király 1315. évi május 21-én Prágából elindúlt és Magyarország felé vette útját. Mihelyt belépett Morvaországba, az ez országot széltében, hosszában dúló magyarok jöttének hírét vevén, kezdettek visszavonúlni, s a kisebb erősségeket is, melyeket a cseh határon és Morvaországban elfoglaltak, de a melyekben immár nem hitték, hogy a cseh király ellen föntarthatják magokat, felgyújtván, önként elhagyták, hogy Csák Máté, «a trencsényi gróf» vezérlete alatt összpontosítsák erejöket. A cseh királyi sereg pedig nagyobb ellenkezésre nem találva, haladt előre. A Morva folyó egyik szigetén fekvő Veszeli nevű várhoz érkezék, s azt, lajtorjákat támasztván falaihoz, az első rohamra bevette. Aztán átment a Morva folyón és Holics vára előtt, melyet akkor Fehér-Egyháznak, latinul Albának neveztek, elhelyezkedett. Holics vára noha Magyarország határán belűl fekszik, régebben a cseh királyokhoz tartozott, a mennyiben tudni illik a csehek azt Magyarországtól jogtalanúl elfoglalták; Csák Máté azonban visszafoglalta és hatalmában megtartotta. Holicsot megint elfoglalni tűzte ki most a cseh király hadjárata egyik czéljául. Körülzárta tehát seregével a várat, és már hosszasabban ostromlá, midőn Csák Máté egybesereglett hadaival az ostromlottak segítségére jött, hogy őket az ostrom alól fölmentse. Máté serege könnyű lovasokból állott, kik íjjal, nyillal, lándzsával és pajzszsal levén fölfegyverkezve, «magyar nyelven hatalmas lármát csapva», nagyhangú riogatással, szilaj támadással vitézül rajt csaptak a cseheken, és «akár a havat vagy a port» úgy szórták rájok nyilaikat, hogy ezek megrémülvén, hátat fordítottak, és futásban kerestek menedéket. Nagy fáradságába kerűlt Lipa Henriknek, a csehek fővezérének, futó seregét megállítani, és «szóval, veréssel» visszaterelni, nehogy a királyi zászló, melyet a csatamezőn néhány német ótalmazott, a magyarok kezébe kerüljön.

A csehek ugyan azzal mentegetik csúfos futásokat, hogy a magyarok valamilyen veszedelmesnek képzelt cselvetésétől szeppentek meg; és azzal szépítik kudarczokat, hogy miután ismét összeverődtek, a németekkel együtt, az ellenség hadoszlopait «mint pókhálót» úgy verték szét, meg hogy nekik egynél több halottjok nem volt, míg a magyarok közől ide s tova, az erdőkben és mezőségen százötvenen vesztek el, s hogy ekként a győzelem pálmája elvégre is Csehország vitézeinek jutott. De a hadjárat eredménye semmiképen se felel meg e nagyhangú tudósításoknak. Mert elvégre is «minthogy a cseh király seregével Magyarországba mélyebben be nem hatolhatott, a sűrű és setét erdők és bizonytalan útak miatt élelmet innét nem szerezhetett, de szerezni nem is merészelt, hanem mindent, a mire a seregnek szüksége volt, nagy fáradsággal Brünnből kellett hozni; «minthogy továbbá Károly, Magyarország királya Csehország királyának, mint igérte volt (?), más oldalról segítséget nem hozott: tetszett a cseh királynak és főurainak valamelyes barátságos egyességre lépni Csák Mátéval, melyért ez őket megkereste s aztán haza térni. Ennek folytán mindkét részről, a cseh király és «trencsényi gróf» részéről tudniillik, nyolcz-nyolcz békebirót választottak, kik az egyenetlenség okairól tanakodjanak. A cseh király pedig Holics ostromát abba hagyván, junius 25. napján Brünnbe érkezett.

Kiemelendő e hadjáratban Holics védőinek ügyessége és kitartása, melyen megtört a cseh fegyverek szerencséje. Miután a cseh sereg hasztalan intézett ismételt rohamot a várfalak ellen, titkos aknákkal akarta aláásni azokat, de az őrség ellenaknákat készitett, s a beléjök vezetett vízbe fullasztotta az ellenséges munkásokat. S így «e szégyenletes» hadjárat kevesebb dicsőséget és hasznot hajtott a cseh királynak, mint remélhette.^[206]

Ellenben az akkori magyar hadviselésnek épen a csehek közt versben és prózában dicsőítője akadt e hadjárat alkalmából. Zittaui Péter, a königssaali apát (1305 – 1337) «biztos tudomása szerint» ekként írja le a magyar hadviselést:

A magyaroknak – úgymond – nincs rendes hadseregök, hanem ha háborúra vagy viadalra kerűl a sor, szoros ruhát öltenek, mely izmaikat feszíti, és rövid «mentét.» Gyors és kitartó lovaikon ügyesen kezelik íjjaikat és nyilaikat, melyekkel nyargalvást is súlyos, sokszor halálos sebet ejtenek. Nyugodt állásban a magyar nem harczol, hanem vagy szalajt, vagy fut, és kerűli a sváb kemény harczot. Arczát szalonnával keni be (hihetőleg hogy azt az időjárás befolyása ellen megvédje). Ha nem akarsz meghalni, – teszi hozzá tanácsképen Péter apát, – ne legyen ellened a magyar. Mentsen meg tőle Isten, de ugyan mennél elébb^[207]

Szó sincs róla, hogy a viszonyok Magyarországon oly békések, a kiegyenlítés felé közeledők lettek volna, minőkül hazai krónikáink és történetíróink hallgatásából következtethetnők. Újabban kiadott történettáraink, ha nem is elégségesek arra, hogy 1313-tól 1321-ig, mely évvel korrajzunk végződni fog, az események pragmaticus előadását teljes sikerrel megkísérthetnők belőlök, de egyes lapjaik, mint a vihar által letépett levelek, hirdetői a viharnak, tanúságot tesznek az elkeseredett harczokról, melyeket a királyság hívei vittak a rendbontók ellen.

Szinte két évtizedig tartott, míg nyomról-nyomra, nem ritkán ismét tért veszítve, újra meg újra el kellett foglalni az országot s a rendet megalapítani.

Egy ilyen kitépett lapja hazánk történetének, mely szerencsésen reánk maradt, Károly királynak 1317. januárius 2-án kelt adományos levele Micsk bán, a peleskei Eördög család őse számára az Ákosok nemzetségéből, ki akkor Sárosvármegye ispánja és Sáros várnagya volt. E levélben Micsk érdeméül tudatik be, hogy Trencsényi Máté támadásait visszaverve, vitézül küzdött ellene és csatlósai közől többeket elfogott. Nevezet szerint elfogta Mihály fiát a Márk unokáját: Péter mestert – úgy hiszszük, a Csákok nemzetségéből, ki hadával valószinűleg Visegrádról csaknem naponkint kitört, és Buda varosát, a király székhelyét körülözönlötte, vidékét bátorságtalanná tette. A király kénytelen volt e vakmerő portyás fejét leüttetni, és úgy látszik, a biztosság hiánya késztette őt, hogy az ország déli részét, kiválólag Temesvárt válaszsza állandó lakhelyéül.

Más alkalommal ugyanezen Micsk a hirhedt Henrik bán ivadékának csapatából, mely Kőrös falu fosztogatására indúlt ki, tizenhetet fogott el s e foglyokkal a királynak kedveskedett.

Ismét más alkalommal Petne fia, a hűtlen Szécsi Péter, ki a lázadó Kopasz nádorhoz szegődött, feldúlta Micsk házát megölte több szolgáját, másokat foglyúl vitt magával.^[208]

Ime egy oklevélben három belső ellenségre bukkanunk: a régibb Trencsényi és Német-Ujváriak mellett az újabb Borsákra, kiknek feje az eddigi hű nádor Kopasz volt. És ha belső ellenségekhez a külsőket is hozzáadjuk Velenczét, mely a tengermelléki városokat elfoglalgatta, élvén a kedvező alkalommal; Uros szerb fejedelmet, ki a macsói bánságba tört s ott nagy károkat okozott; az ország keleti részét bekalandozó tatárokat; továbbá a Németországban dúló viszályt Bajor Lajos és Osztrák Frigyes közt, mely utóbbinak Károly királyunk ismételve segítő hadakat küldött: oly összegomolyodott háborús viszonyok közepébe jutunk, melyek kúszált szálait alig vagyunk képesek szétszedni, hogy az olvasónak a történteket némileg értelmesen előadhassuk.

Legelsőben a Borsák lázadása köti le figyelmünket.

Mi volt oka annak, hogy Borsa Tamásfia Kopasz^[209] nádor föllázadt királya ellen, ki őt még az 1313-ik év közepén kedves hívének nevezi, kértére kegyeket osztogatván, sőt egy évvel később is annak neveztetik; kinek híve volt a legelsők közt, még mielőtt Károly az országba jött; kit csehországi hadjáratában követett, megválasztani és megkoronázni segített? Mi más, mint hogy a hatalmasúl elfoglalt királyi várakat, koronai javakat, várföldeket legalább némi részben, minden méltányosság ellenére kiadni vonakodott.

Petnefia Szécsi Péter, Kopasz nádor czinkostársa, midőn felhíja a Sóvári Soós és a velök egy tőből sarjadt családok őseit, hogy támadjanak ők is a király ellen, okul adván «mert ez naponkint inkább árt és ártani törekszik nekik», aligha tudott volna más, részletes panaszt felhozni királya ellen, ki vele is éreztette bőkezűségét, mint hogy visszaköveteli Isten számára, a mi Istené és a király számára, a mi a királyé – s ezt is módjával. Mert hogy a lovagias király a méltányosság szélső határaig eléje ment még az imént fegyveresen föllázadt hűtleneinek is, sőt ajándékokkal kecsegtette őket, arról Pánki Jakab Ungból, Kállai Mihály fiai Szabolcsból, Simon bán Erdélyből, Lénárd és Mihály grófok, Vitéz unokái Győrből utóbb Denguleusfia Csankó fiai^[210] tanúságot tehettek; Talmácsi Konrádfia Miklós is, ki erdélyrészi Salgó várát igen értékes viszonyos adományokért szolgáltatta vissza a király kezére 1322-ben, tehát oly időben, mikoron Károly király ellenségeivel nagyrészint már elbánt vala. – Ezen tapintatos engedékenységének köszönheté az ifjú fejedelem, hogy néhai Amadé nádor egyik fia, legalább ideig-óráig visszabékéllett hozzá és épen 1317-ben, a Kopasz nádor elleni hadjáratban Debreczeni Dózsa oldalán küzdött. Arra is van példa, hogy a király azoknak, kiktől el is vétette javaikat, ha érdemeket tettek reá, jutalomképen azokat meg visszaadatta, mert hasznos – úgymond – az erényt megjutalmazni, s így az erény gyakorlatára még inkább serkenteni, hogy az annál inkább edződjék. Simonnak is, Mihály solymosi várnagy fiának^[211] visszaadatta huszonhárom faluját azon érdemeért, hogy gyermekeit inkább foglyokként hagyta kezeiben Csák Máténak, «az egész ország hűtlenének», hogysem neki tovább szolgáljon. Meg is tette Somló és Krassó ispánjává, utóbb a székelyek ispánjává is, valószinűleg tekintettel Szécsényi Tamás, erdélyi vajdára kivel Simon atyafiságot tartott.

És daczára e bölcs mérsékletnek, melyet a lovagias király tanusított, a Kopasz nádor lázadása nagy arányokat vett. Öcscsén, az országos főhivatalokat viselt Bekén,^[212] másik öcscsén Lászlón kívül, részesei valának a főbbek közől: Petnefia Szécsi Péter, Zemplén és Ung vármegyék ispánja, ki 1312-ben oly feláldozó buzgósággal küzdött a király oldalán Csák Máté ellen; a borsodi Ákosok, a néhai hű királypárti Ernefia István nádornak jobb sorsra érdemes ivadéka; Majos a Moys vagyis Mózes nádornak Árpádházi anyától született fia (?); István, a Borsa Tamás unokája, azaz Loránt vajdának Kopasz nádor bátyjának fia; a Gutkeled nemzetségből Dénes fiai és Lothár unokái András, Dezső és Lothár, valkómegyei birtokosok, előbb a Henriciádok hívei; továbbá István, Csompász és László, Lőrincz fiai; János, Beke és Domokos, Csonta László fiai; Ördög András, Botos Mihály és László erdélyi vajda gazdag maradéka, kikhez Ajdud kún vezér csatlakozott. Tehát a felső Tisza vidéke, Borsod, Zemplén, Szabolcs, Bihar, Ung, Szatmár, Szolnok és Kraszna vármegyék, utóbb Erdély volt e félelmes lázadás színtere.

Összeköttetésben Csák Mátéval e mozgalom aligha állott. Hogy e fölkelők némelyei, sőt fejei előbb ellene küzdöttek, mások legalább nem mellette, e körűlmény talán nem akadályozta volna az egyesülést, ha a pacifikált Liptó, Zólyom, Hont, Nógrád, Heves, Sáros a hű Szepessel, meg a királyi udvarnokoknak Vácztól a Tiszáig terjedő terűletével széles választó falat nem képeznek vala a lázadók két csoportja közt. Talán a kíméletnek is, melyet Károly király Csák Máté iránt ideig-óráig tanusítani látszik, egyik okát szintén abban kell fürkésznünk, hogy a Trencsényit vadítani nem látta tanácsosnak akkor, midőn kelet felől ily vészteljes felhők tornyosúltak. De szeme volt reá. Mert hogy Szécsényi Tamásnak és Apuliai Drugeth Fülöpnek alig van része a Kopasz-féle lázadás leverésében, arra mutat, hogy ők másutt őrködtek.

Noha e belháború is, az akkori gyakorlathoz képest, kölcsönös rablásokkal, portyázásokkal, fosztogatásokkal, gyújtogatásokkal,^[213] egyes várak elfoglalásával vette kezdetét s az eldöntő ütközetig folyamatát; e lázadók terve nem kevesebben sarkallott, minthogy Károlyt koronájától foszszák meg, s helyébe Halics Ruthén-ország fejedelmét híják meg a magyar trónra.

E feladattal, a ruthén fejedelem meghívásával Szécsi Pétert bízták meg társai, ki a szomszédos Zemplénből átrándulván Vörös-Oroszországba, e megbízásban el is járt. A ruthén fejedelmet pedzette e megtiszteltetés, mert a halicsi határon levő várából, Maghból szakadatlan beütésekkel alkalmatlankodott a király híveinek. Károly király annyira komolynak tartotta e veszedelmet, hogy személyesen vezetett hadat ama vár ostromlására. Elfoglalásáról ugyan nem tesz emlitést, hanem alkudozások útján – úgy látszik – sikerűlt Szécsi Péter küldetése eredményét meghiusítani.^[214] Mindazonáltal szükségesnek találta Károly a halicsi határ őreül Apuliai Fülöpöt, a szepesi és abaújvári megyeispánt állítani föl, midőn neki ajándékozá a lengyel határszélen fekvő palocsai kővárat tartozékával együtt.

Kopaszék ellen a hadnagyi tisztet a király Debreczeni Dózsára bízta. Dózsa híja föl a vidékbeli nemeseket, hogy haladéktalanúl a királyi zászló alá egybegyülekezzenek;^[215] ő viszi a fővezéri szerepet. Mellette látjuk Jánost, néhai Amadé nádor megtért fiát, de nem sokat hallunk vitézi tetteiről, annál inkább kitűnik az ismételve megnevezett Micsk, az Ákosok nemzetségéből, János és Móricz testvérek, a Berecz fiai és Báthoryak ősei a Gútkeled nemzetségből, Elefánti Dezső, nyitra- és pozsonymegyei birtokos. Dezső úr előbb Csák Máténak volt híve, de elszakadván tőle, neje és gyermekei visszahagyásával a királyiak táborába menekűlt. Csák Máté iszonyú boszút állott a visszamaradt családbelieken. A gyermekeket megvakíttatta, anyjokat pedig addig sanyargatta, míg a tömlöczben kiadta lelkét. Károly király mindvégig nagy figyelemmel viseltetett e, hűségeért ily keményen meglakolt híve iránt, és megtette őt Csehvár^[216] parancsnokává. Azonban e várat csakhamar ostrom alá vették a lázadók, nevezet szerint István a Loránt vajda fia és unokatestvére Bekcs a Kopasz nádor fia, és mert a vár fából volt, sikerült az fölgyújtaniok és bevenniök.

Dezső kirontott az égő erősségből, hogy keresztűl vágja magát, de fogságba esett, melyből miután a király megszabadítá, azzal boszulta meg magát, hogy Valkót a Bekcs várát Krasznában, azonképen a Lorántfia István dergeuchi erősségét ostrommal bevette s a király kezére bocsájtotta. Aztán a Lothárfiak ellen intézett támadást, megverte őket és Szilágyot elfoglalta tőlök.

Közben a lázadók egybesereglettek és döntő támadásra készűltek Debreczeni Dózsa, a vezér ellen, ki a királypárti haddal saját városában, Debreczenben tartózkodott. – Szép számmal jelentek meg a király hívei. A már említett Jánoson az Abák nemzetségéből és Mikcsen az Ákosok nemzetségéből, oda gyűltek: Iván és Simon, Egyed fiai s a Kállayak ősei; István a Zoárd nemzetségből, néhai Lőrincz gróf fia; Lőrincz, a Marhard gróf fia; János, Lőrincz a Berecz fiai a Gutkeled nemzetségből, a Báthoryak ősei; Miklós gróf, László és Ferencz mester a Dancs és László a Tamás gróf fiai, Boksa gróf fiai, Miklós, István és Simon a Detre fiai, János és Péter a György fiai, Gergely a Dénes fia, Tamás a Simon fia, valamennyien a Soósok; Bocskayak és velök rokon ágak ősei, kik inkább hallgatván Dózsa meghívására, mintsem Szécsi Péterére a királyiakhoz csatlakoztak, és úgy mások, kiknek neveivel az elbeszélés folyamán még találkozunk.

De a lázadók többen lehettek, mert Dózsa nem igen mert síkra szállani ellenök. Miután a király Kenézt, egy pozsonyi nemest, Dudvágszeg, a mai Diószeg birtokosát, heves és merész férfiút, ki előbb szintén mátyus-párti volt, küldé segélyére, még akkor is sok bátoritásra volt szükség, míg végre Dózsa támadást merészelt. Kenéz rontott első sorban a lázadóknak a debreczeni mezőn állott sűrű tömegére, követték hasonló vitézséggel a többiek, míg elvégre futásba keverték az ellenséget. A Kállay-család és Báthoryak ősei itt igen kitűntették magokat. Dózsa ekkor sok foglyot ejtett, tömérdek prédát tett, melyből bőven kedveskedett a királynak, ki szintén feljött Biharba, hogy a váraikba szorúlt lázadókat fészkeikben kiirtani segítsen. Legelőbb Adorjánt a Berettyó kanyarulatai közt vették ostrom alá. Kopasz nádor maga vezette az elszánt védelmet, melyhez élete füződött. Károly király 1317. julius 1. Adorján vára alatt keltezi levelét, melyet nem sokára, mint dicsekedve említi, hatalmas karral elfoglalt. Elefánti Dezső s a Kállayak hathatósan segítettek, Kopasz azonban megmenekűlt és Sólyomkő várába vette magát.

Sólyomkő a Sebes-Körös völgyén Élesd mellett, különálló sziklatetőn, szédítő magasságban épűlt. Kopasz számított reá, hogy bevehetetlen.

Károly király a Dobi Dorogokra, a Borsák rokonaira, de egyúttal halálos ellenségeire, Joákim és István urakra bízta, hogy bánjanak el Sólyomkővel és Kopaszszal. Épen e fölkelését is azzal kezdette meg Kopasz, hogy e rokonait, a királyhoz hű Dorogfiakat támadta meg Mindszenten. Mindszentet ugyan be nem vette, de egyik testvéröket, Dorogot megölte.

A Dorogok szintén tudták, hogy Sólyomkő ostrommal meg nem vehető; tehát a szomszéd hegyormokon, jobbról és balról Sólyomkőtől két várat rakattak, nem annyira azért, hogy azt onnét ostromolják, mint inkább, hogy minden oldalról elzárják és végre kiéheztessék.

Kopasz nádor tehát fogva volt saját menhelyén. Már csak abban bizakodhatott, hogy czinkos társai az ostromzárt, megtörik, s őt a kelepczéből kimentik.

Meg is érkezett Majos, a Moys fia, és ostromolni kezdé a Dorogok két erősségét. Az egyiket, Istvánét nagy erőlködéssel meg is vette, de Joákim erősségével nem bírt. Kénytelen volt tehát visszavonulni a nélkül, hogy Kopasz sorsán segíthetett volna.

Sólyomkőn végre minden eleség elfogyott: Kopasz kénytelen volt megadni magát; a király elé állíttatott és kivégeztetett. Sorsában osztoztak: Lászlófia László, továbbá Jakab, Pál, János a Gothárd fiai, Szabolcs vármegyei fehértói nemesek, és valószínüleg még mások is.

Ekközben, míg Kopasz sorsa beteljesedett, és azután a diadalok követték egymást: Dózsa és Micsk a lázadókat váraikból egymásután kipörkölték, elfoglalták jószágaikat, kipusztították megyéikből. A király ugyanis a rend visszaállítása végett megtette Micsket a sárosi és ungi vármegyeispánt egyúttal zempléni ispánná, Dózsát Bihar és Szabolcs vármegyék ispánjává, Szatmár, Szolnok és Kraszna vármegyék királyi biztosává,^[217] és nyomban reá erdélyi vajdává.

De a «tekergős kigyóknál gonoszabbak»^[218] nem egykönnyen adták föl ügyöket. Majos, Szécsi Péter és Bekcs vezérlete alatt Erdélyre vetették magokat, hogy ott néhai László vajda fiaival szövetkezve folytassák az ellenállást.

László vajda fiait ugyanaz lázította föl, a mi a többieket. Károly király, tudniillik, visszaadatni rendelte Dénes nádor unokáinak, a Bánfiak őseinek örökségét, melyet László, előbb erdélyi vajda tőlök hatalmasúl elvett.

Az erdélyi hadjárat, mely tulajdonképen folytatása a Kopasz nádor fölkelésének, a következő episoddal vette kezdetét: A debreczeni ütközet után annak egyik hősét, az imént nevezett Kenézt, mielőtt Krasznába érkezhetett a reá bizott valkai vár őrizetére, elfogták és kényszeríteni akarták vára átadására. A kemény férfiú engedte magát lófarkon a vár körűl hurczoltatni, lába bórét lenyúzatni, de árulóvá nem lett, mint ezt nem sokkal utóbb özvegységre jutott nejétől megtudjuk.

Károly király tehát még az adorjáni vár vívása közben küldé Debreczeni Dózsát és vele a Pécz nemzetséghez tartozó Lukácsot, a maig, de – ha jól tudjuk – csak női ágon fönmaradt Ibrányiak ősét Erdélybe, hogy ott a megzavart békét helyre állítsák. Tolmácsi Miklós, kitől már föntebb is volt emlékezés, szintén jó szolgálatot tett ez irányban. – Dózsa julius 7-én már útban volt Zilahon. Erdélyben aztán még fényesebb győzedelmet vívott ki, mint előbb Debreczen alatt, minek jeléül zászlókat, fegyvereket, foglyokat küldött urának királyának. De ezzel az erdélyi lázadás korántsem volt leverve. Még 1321-ben halljuk, hogy Szécsényi Tamás, ki a nádorrá lett Dózsától az erdélyi vajdaságot átvette, Emichfia Miklós grófnak, a Vascsalád ősének, teljes bűnfeledést és bőséges adományokat ígért, ha Csicsóvárát, melyet László vajda fiai nevében tartott, a király kezére bocsájtja és csak 1324 körűl keltez Tamás vajda Déván annak jeléül, hogy a lázadók székhelyét is hatalmába kerítette.

Mintegy függelékét képezi a Kopasz-féle lázadásnak az Amadéfiak, János, László és Amadé újabb fölkelése.

Ezen újabb fölkelésnek okát, ha nem csalódunk a következőkben találjuk: Érintettük volt, hogy az öreg Amadé nádor a Balog-Semjén nemzetségnek jószágait: Semjént, Napkort, Szent-Mihályt és Guthot hatalommal elfoglalta volt. Károly király megtörvén 1312-ben az Amadé nádor fiait Rozgonynál, a Balog-Semjének jószágait ismételve visszaadatni rendelte. Ugy látszik bele is helyezkedtek azokba a törvényes birtokosok, de a király védő levele daczára meg-meg kidobattak belőlök. Miután pedig az Amadéfiak a király kezéhez békélltek, a dolog ideig-óráig abba maradt. Most azonban, hogy a Kopasz lázadás alkalmával kitűntették magokat, a Balog-Semjének igazságos ügyöket Dózsa törvényszéke elé vitték, ki mint bihari és szabolcsi vármegye ispán és három vármegye királyi biztosa Szalacson gyűlést tartván, hatalmasúl elidegenített jószágaikat törvényes birtokosaiknak visszaítélte. A király ez ítéletet megerősítette.^[219] Végrehajtását azonban az Amadéfiak, újabb fölkeléssel akarták megakadályozni, de e tekintetben nagyon alkalmatlan időt választottak, mert Micsk ispán az Ákosok nemzetségéből ugyan elbánt velök – megvervén seregeiket, megvíván váraikat, elfoglalván birtokaikat. Ők magok, az Amadéfiak Lengyelországba bujdostak ki, hol atyjok hajdani vendége, Lokietek Ulászló király és fia Kázmér szívesen fogadta őket. Ott találtak új hazát, Amadeiaknak hitták magokat és lábatlan fehér sast viseltek czímerökben.^[220] Hogy nevök se maradjon, a király szétdulatta Amadé várát, Ungvárt pedig elajándékozta.^[221]

Hasonlóképen szétzüllöttek a többi lázadók is.

Szécsi Péternek, e zempléni hatalmasnak szintén a vármegye ispáni székben utódja, az Amadéfiak legyőzője, Micsk lett a megrontója, Borho, Bodrogszeg és Porostyán várakat elfoglalván tőle. Ez utóbbit, melynek romjai a zempléni Dargó hegységben, nem messze Bocskótól, látszanak még, a hozzá tartozó nagy terjedelmű birtokkal együtt a Soós család imént előszámlált ősei kapták jutalmúl a királytól, mig Kolchia nevű jószágait a Csomaközyeknek és Vitkayaknak adta a király.

A borsodi Ákosok, Ernyei vagy Ernefia István nádor fiai, szintén elpusztúltak. Ősi fényes várok, Diós-Győr, melyben az öreg nádor hasonnevű fia a bajor herczeg leányával alig másfél évtized előtt ülte lakodalmát, Erzsébet királynő kezére kerűlt – alighanem nászadományképen, míg a Borsák várait: Adorjánt, Körösszeget, Sólyomkőt a király tartotta meg magának, hogy – az akkoriban divatos hasonlattal élve – hatalma sátorának kötelékeit rajtok megerősíthesse.

A Gutkeled Dénes fiai pedig Uros szerb királyhoz szegődtek és annak 1319. évi hadjáratában, a macsói bánság ellen részt vettek.

Viszont a király bőséges jutalmakkal, méltóságokban és javakban tűntette ki azokat, kik e veszedelmes lázadást leverni segítették. Jellemző azon kedvezése, melylyel a Gutkeled nemzetségből származott Berecz fiainak, a Báthoryak őseinek megengedte, hogy az ecsedi lápon várat építhessenek, kikötvén, hogy azt «Hűség»-nek nevezzék.^[222] Másrészt azokat, kik hűségére visszatértek, bölcs mérséklettel kegyelmébe visszafogadta, meghagyván az ország összes bíráinak és hatóságainak, hogy a megkegyelmezetteket «az Amadéfiai, Kopasz és Petnefia Péter idejében elkövetett károkért, helységek elpusztításaért, templomok, czintermek feltöréseért stb. – kivévén mégis az emberölést és jószágfoglalást – törvénybe idézni ne merészeljék».

S ilyenek nem kevesen lehettek. Bekét is, a Kopasz öcscsét 1326-ban, úgy találjuk, még egyszer hívének nevezi a király. Másoknak elvett javaik visszaadatását rendeli el és közűlök némelyeknek a lengyel királyi pár, ipja és napa kérelmére, kikhez azok menekültek vala.^[223]

A debreczeni csata és Adorján vár bevétele után Károly király az országos hadat, melyet fölültetett vala,^[224] Komárom alá rendelte, hogy ez erősséget, melyet, mint tudjuk, vármegyéstül Tamás esztergami érseknek ajándékozott, helyesebben: odaígért, visszafoglalja.

Komárom még 1277-ben a királyi javakhoz tartozott. Csák Péter nádor, Máté atyja csak később nyerte el azt, nincs kétség benne, érdemei elismeréseül királyi adomány útján; örökségkép szállott aztán Komárom Csák Mátéra, ki 1307-ben készséggel erősíté meg a város lakói mindazon szabadalmait, melyeket azok atyjától, Péter nádortól kaptak.^[225]

Komárom visszafoglalását Visegrádé előzte meg; még pedig ha nem tévedünk, már a megelőző évben, mert Károly király 1316. julius 25-én «Magasvárt» keltez.^[226] Visegrád elfoglalását a király legkedveltebb hívének, Szécsényi Tamásnak, akkor még csak Arad, Bács és Szerém vármegyék ispánjának, Hasznos és Solymos várak nagyjának tudta be érdeműl, ki azt addig tartotta ostromzár alatt, míg megadta magát.^[227]

Komáromvár ostroma se tartott kevés ideig. A király maga 1317. évi szeptember első hetében már Komárom közelében tartózkodék. Vele voltak az esztergami és kalocsai érsekek, győri és pécsi püspökök, a tárnokmester és országbíró, természetesen dandáraikkal.^[228] Leveleit egész szeptemberben és októberben Komárom alól keltezi, november 2-án is Komáromhoz még csak közel van, míg végre a következő napon már úgy keltez: Datum in Komarum. E szerint tehát 1317. november 3-ika volna Komárom bevételének napja. Nem sok részletünk van Komárom bevételéről. Emlékezetesebbek, hogy ekkor adja a király Marcheus mester fiainak a liptómegyei Nagy-Palugyát, s ez által a nemes Palugyay-család alapját veti meg, mert Dancscsal, a zólyomi vármegye ispánnal együtt Visegrád és Komárom ostrománál kitűntették magokat. Nem különben megkegyelmezett Somosi János mesternek, – ki úgy látszik, egy idegig hűtlen volt, és visszaadatni rendeli jószágait, tekintve a jó szolgálatokat, melyeket Komárom bevételénél, a király oldala mellett küzdvén, teljesített, sőt kértére az (aba-)ujvári Zsidópatakán lakó jobbágyainak ugyanazon szabadalmakat adta, melyeket a kassai és gölniczbányai polgárok bírtak.^[229] Komárom városa szabadalmainak megerősítése későbbre haladt.

Jóllehet hazai tudósítások nem emlékeznek róla, nincs okunk kétségbe vonni az osztrák korírók feljegyzéseit, melyek szerint Frigyes római király és osztrák herczeg elintézvén némely ügyeit a Rajnánál, visszatért Ausztriába s itt sereget gyűjtött segélyül a magyar királynak Trencsényi Máté ellen, «ki több év óta mint a király ellensége az országra és királyra sok kellemetlenséget és gyalázatot hozott». Komárom vára ostromához érkezett, melynek bevétele azért került nagy fáradságba, minthogy a Duna medre veszi azt körűl; de kitartó ostrom után mégis sikerűlt bevenni és a királyi hatalomnak alávetni.

Az osztrákok, midőn herczegöknek tulajdonítják a főérdemet Komárom bevételéből, nyilvánvaló, túloznak, mert Frigyes voltaképen segélyt kérni jött Károly királyhoz. Látván, ugyanis, hogy saját erejével nem győzheti le versenytársát, Bajor Lajost, fölkérte Károly királyt, hogy segítse őt. Károly azonban szem előtt tartván saját és az ország érdekeit, azt felelé: Katonát zsold nélkül nem lehet kapni; de szívesen teljesíti Frigyes kívánságát, ha nővérének Ágnesnek, III. Endre király özvegyének jegybérét, Csallóközt és Pozsonyt az országnak visszaadja s az országtól ez eltépett részeket visszapótolja. Frigyes fontolóra vette ez ajánlatot, s elvégre is belátta, hogy jobb lesz, ha nővérét más jövedelmekkel elégíti ki, mintsem megfoszsza magát a magyar király segélyétől, mely oly hathatós lenne szándéka kivitelében. Elfogadja tehát ez ajánlatot; időt határoz; a magyarok eljőnek, és átvevén Pozsonyt a hozzá tartozó megyével, távoznak.^[230] És valóban nyoma van, hogy a magyar csapatok még az ampfingi csata előtt, már 1318-ban működnek Morvaország térein Frigyes érdekeit előmozdítandók.^[231] Azonképen nyoma van annak is, hogy Pozsony, habár ez alkalommal csak ideiglenesen, visszakerűlt az országra. Károly király, ugyanis, megjutalmazza gyermekkori hívét, Horzundorf (Harzen- vagy Haschendorf) Volfing urat azért, hogy Pozsony vára és városa, melyet az osztrák és stajer herczegek hatalmasúl letartóztattak, hű és gondos szolgálata folytán az országra visszakerűlt.

Károly király immár ez oldalról is szorítani kezdé Csák Mátét. Ugyanazon Horzundorf érdemei közt előfordúl t. i. az is, hogy a korlátkői királyi várat Csák Máté ellen megvédte, megtartotta és midőn Máté unoka-öcscse, Cseh István a Máté hadi népe sokaságával megtámadó, Horzundorf eléje indúlt és kemény tusa után fényes győzelmet aratott fölötte.^[232]

Mert noha Károly királyt az a szomorúság érte, hogy első neje Mária, Kázmér herczeg leánya Temesvárt 1317 deczember 16-án elhunyt,^[233] a hadjárat Máté ellen a következő 1318. évi márcziusig tovább folyt, melynek eredményeül annyit tapasztalunk, hogy a király tekintélye Máté rovására mindinkább gyarapszik.^[234]

***

Azonban semmi se mutatja annyira Károly király s benne a királyság hatalma gyarapodását, mint azon körülmény, hogy az immár egyidejűleg több helyütt száll szembe ellenségeivel és hűtleneivel.

37. KAKAS MIKLÓS PECSÉTJE.^[235]

Miután a trencsényi zsarnok hatalma foszladozni, csillaga tünedezni kezde, Károly király a Henricziádok, mint néhutt nevezik, vagyis Német-Ujvári grófok teljes megalázását, s az általok elfoglalt koronajavak visszafoglalását tűzte ki feladatául. Garázda Henricziádok ez időben hárman valának: János, Iván nádor fia, továbbá ennek unokatestvére Miklós, melléknevén «a kakas», a Miklós nádor fia, kit meg kell különböztetnünk Miklós tárnokmestertől a Gergely fiától és Károly király hivétől, kinek ellenben öcscse, András, szintén a lázadók egyike volt.^[236]

Károly király már 1314-ben, sőt előbb küldötte seregét Henrik fiai ellen a Dráván túl fekvő vidékekre; az 1316. év első felében pedig maga indúlt hűtlenei ellen, s örömére szolgált, hogy többen, s ezek közt elsőnek Bogár István mester csatlakozott hozzá tekintélyes csapattal. Neki tudja be érdeműl a király, hogy e hadjárata tűrhető sikerrel végződött.^[237] A király népe a következő években is folytatta a Henricziádok megfékezését, minthogy időközben a szlavoniai Iszdencz és Monoszló várak ostromáról és bevételéről értesülünk.^[238]

Tartósabb volt a királyi fegyverek által kivitt, eredmény, miután Károly királynak sikerűlt a Német-Ujváriak három fő emberét és szövetségesét tőle elidegeníteni s a maga részére megnyerni. Ezek valának: Miklós, Lindvai Amadé fia, a Gutkeled nemzetségből a napjainkban kihalt Amadé-család őse; Köcski Sándor, úgy tetszik, a Héder nemzetségből s annak valószinűleg szintén német-ujvári ágából és Lőrinc az Osliak nemzetségéből a Kanizsay-család alapítója, kiket – magától értetik – testvéreik, rokonaik, barátaik, vitézlő híveik és szolgáik követtek. Sőt sikerűlt Károly királynak az imént nevezett Német-Ujvári Miklóst is, «a kakast» egyidőre elvonni hűtlen rokonai közösségétől az által, hogy őt a királyi lovászok mesterévé, Vas és Szala vármegyék ispánjává tette.

A Dunántúlnak ezen politikai megoszlása nagy hullámokat vert. A szinte egyenlő erejű pártok kölcsönös kegyetlenséggel pusztították egymást.^[239]

András mester még nagybátyját se kímélte, megtámadván annak lékai és rohonczi várait, melyeket azonban Rumi Poroszló fiai sikerrel védelmeztek, a miért Miklóstól, a «kakas«-tól Pölöske-fej nevű birtokát kapták jutalmul. (1318. április 16.)

38. KÖCSKI SÁNDOR PECSÉTJE.^[240]

Hanem Miklós a «kakas» hamar megbánta, hogy a családi hagyományokhoz hűtlen lett, a miért most annál nagyobb erélylyel szállott síkra ő is, pártjára kényszerítvén a Rumyakat is. Kevés szerencsével. Mert Amadé Miklós és Köcski Sándor több ízben erőt vettek a Henricziádokon. Elfoglalták tőlök Kőszeg, Kabold és Pölöske várát; nyilt mezon is, Szalafőnél utolérték őket egyik rabló hadjáratokban és nagy győzelmet vittak ki fölöttök. E szalafői vereség igen súlyos lehetett, mert a Henrik fiai nem bízva saját hatalmukban, a szomszéd osztrák urakat, kik velök egy húron pendűltek, hítták segítségül. Azonban Károly hívei, kik közt immár Lőrinczi a későbbi Kanizsay is mindinkább föltűnik, ezek elől se hátráltak, sőt fényes győzelmet vettek rajtok. Seregöket szétverték, hat osztrák főurat is elfogtak, kikkel Amadéfia Miklós a királynak kedveskedett.

Károly király e győzelmes híveit nemcsak bő adományokkal, hűteleneitől elvett javakkal, hanem országos főméltóságokkal is megjutalmazta. Amadéfia Miklóst mint sopronyi és komáromi ispánt és szlavon bánt, Kanizsay Lőrinczet mint Zalavármegye ispánját, Köcski Sándort mint országbírót és vasvári megyei ispánt említik évlapjaink.

A Német-Ujváriakkal pedig szinte még egy teljes évtizeden át tartott a küzdelem, de teljesen leverni nem lehetett őket. Ellenben legcsekélyebb nyomát se lehet találni annak, hogy Csák Máté s a Henricziádok közt valamelyes összejátszás lett volna. Végre mégis 1327 körül Köcski Sándor bölcsességének sikerült Jánost, a lázadók fejét megpuhítani («mollificare») és arra bírni, hogy négy várát: Sárvárt, (Német-)Ujvárt és a kőszegi két várat kiadja s a király hűségére térjen. Károly király megkegyelmezett nemcsak neki, hanem czinkostársainak és feledést rendelt a múltakra.^[241]

***

Ad finem iam vergit oratio? ... Tanulmányunk ezúttal már befejezéséhez közelget.

Csák Máté lételének csak egyes és pedig oly gyér nyomait találjuk, hogy történészeink általában 1318-ra tették – tévesen – halálának évét.

A hatalmas zsarnok mintegy meghúnyt, mintha beleúnt volna a hosszú küzdelembe, melynek czélját se láthatta egyébben, hanem hogy biztosítsa uraságát haláláig.

Mert – úgy látszik – ivadéka nem maradt. Fiáról Gentile bíboros tesz említést, leányáról, kinek valamelyes Dezső úr volt a férje, János nyitrai püspök. De egyebet rólok nem hallunk.^[242]

Lehetett-e a makacs öreg embernek az adott viszonyok közt más czélja, mint konok következetességgel megmaradni a járt ösvényen mindvégig? Előbb megtörni, mintsem meghajolni.

Találkoztak ugyan a királypártiak közt ismét, kik a kivívott eredmények után nem voltak hajlandók nyugton bevárni a hatalmas tölgy kidőltét, hanem azt óhajtották, hogy a fejszét mielőbb tövének mérjék. Magyarországnak Kalocsán 1318 februárius havában egybegyűlt főpapjai szövetséget kötöttek egymás védelmére, hogy mindkét fegyverrel, az egyházival és világival föltámadnak a javaik és jövedelmeik pusztítói ellen; főleg azt sürgették, hogy a Gentile bíboros által kihirdetett censurákat kell szigorúan alkalmazniok. A királyhoz is küldének követséget, felhíván őt, tartson országgyűlést.

Hogy e mozgalmak első sorban Csák Máté ellen irányultak, alig szenved kétséget, mert ugyanez alkalomkor minden közvetlen szükség nélkül újra és ismételten kiközösítették őt az egyházból.^[243]

A király engedett a főpapok felhívásának és megépülvén súlyos betegségéből,^[244] julius 1-ső napjára összehívta az országgyűlést, de a fölkelés Máté ellen elhaladt valószínűleg azért, mert a király másodszor készűlt nősűlni, s követei ép ez időben Prágában jártak leánynézőben.^[245] A következő 1319. évben pedig kitört a szerb háború, mely az ország hadi erejét teljesen igénybe vette.

1320. évi Mindszentkor (november 1.) ismét tartott a király Székes-Fehérvárt országgyűlést, mely ha «eléggé fontos ügyeket tárgyalt» is, Máté ellen fölkelést nem határozott; csak azt eredményezte, hogy a jövő évi pünköst nyolczadán ( 1321 junius 14-én) újra összegyülekezik az ország.^[246]

Viszont Csák Máté létezésének is csak gyér és kevés jelentőségű nyomait találjuk e korból. 1317 márczius 18-án fölmenti Bélyegi András jobbágyait saját biráskodása alól egy évre, neki meg faluját adja vissza Mihályfia Simon kértére, ki – úgy hiszem ugyanegy személy a fönnevezett Simonnal a Vingárti Geréb-család ősével. De Simon úr e tekintet daczára elhagyta Mátét és a király hűségére tért át, és hagyta gyermekeit békókba veretni, jószágait lefoglaltatni.^[247]

Egy más alkalommal (1318 augustus 9-én és november 11-én) Csák Máté kedvelt hívének a Haszlófia Gyula grófnak, lévai várnagynak s a Tapolcsányi család ősének^[248] Kis-Tapolcsányt adja, illetőleg visszabocsátja. Gyula gróf biztosabbnak találhatta bizonyos eshetőségekre, ha atyai, pénzen szerzett birtoka van kezében. Megjegyzendő, hogy Csák Máté személyesen jelent meg Esztergamban a keresztesek konventje előtt, hogy e birtokcserét fölvallja.^[249]

CSÁK MÁTÉ OKIRATA.
Az Országos levéltárban őrzött eredetiről

Ugyanitt, Esztergamban, járt már előbb (1318 május 7.) régi ismerősünk Bogárfia Márton négy fiával, kik közűl kettőt Gergelynek, kettőt Jakabnak hívtak, az idősb Jakab nógrádi főesperes lévén, hogy berencsi jószágát, vételes szerzeményét átirassa feleségére.^[250] Ez is legalább valamit akart biztosítani ragadmányából, ha másnak nem, élete szerelmes párjának. Vagy hogy más okok is vezették az érseki székhelyre? Mert nemsokára látni fogjuk, mily könnyűséggel kerűl a királyra a «Csáki szalmája».

Az utolsó levél, mely az élő Csák Mátéról tanúskodik, az ő saját telepitvényi kötlevele a trencsény-vármegyei Hosszúmező (Longus lampus, Dlhepolej számára, melyet 1320-ban adott ki,^[251] mert a következő évi május 8-án a szalavári konvent kiadványa szerint már nem élt.^[252] Meghalt pedig 1321. évi martius 18. napján.^[253]

Alig húnyta be Csák Máté szemeit, Amadéfia Miklós a Gútkeled nemzetségéből, a föntebb magasztalt sopronyi vármegye ispán, be se várva a király megérkeztét, rajtütött a Mátyus földére («in terram Mathei») és négy várat: Appony, Grogh, Preuge (Privigye?) és Bajmócz várakat jószerén («ingenio proprio») feladásra bírta. Károly király nagy érdeműl tudja be e jeles tettét kedvelt hívének, mert e gyors és merész kezdemény következtében a többi várnagyok is elvesztvén önbizalmokat, a király kegyébe kéredzkedtek, kinek ekként könnyen sikerűlt Máté hagyatékát átvennie.^[254] – Az imént említett Gyula gróf is feladta Lévát. A király Málast és a bakabányai ezüstbányákat adja hívének, «visszaidézvén emlékezetébe hűségének engedelmes és kitünő szolgálatait». Hasonlóképen mívelkedett Bogárfia Márton is, kit előbb nyert birtokaiban ismételve megerősít s utóbb (1327.) szilágyi comesnek nevez a király. Gímesvára a királyné birtokába kerűlt.^[255]

Hanem Trencsény vára, melybe a kétségbeesett hűtlenek elkeseredett csapata vette be magát, nem adta meg magát, s azért hosszasabban kellett azt ostromolni. Károly király személyesen sietett e vár alá, és sok vitézét látta nemcsak kitűntetni magát, de elesni is, míg bevehette. Elfoglalván e várat is, Trencsény vármegye ispánságát tárnokmesterére, Nekcsei Sándor fiára, a hasonnevű rozgonyi hős testvérére, Demeterre bízta.^[256]

És «az igazság úgy követelvén, hogy a királyi felség érdemes alattvalóit és híveit kegyesen megjutalmazza, a hűtleneket pedig szigorúan megbüntesse, mert ekként áll helyre a jó rend és magasztaltatik a király fensége», mint az akkori királyi adományos levelek arengája (bevezetései különböző változatokban biztosítanak: Károly király is fejedelmi bőkezűséggel jutalmazta meg bátor híveit, kik őt a lázadók leverésében vérök hullajtásával segítették, és így megalapítatta az új aristokratiát támaszául trónjának, melyen – mondja ő maga – immár «levervén hűtleneink minden támadását és teljes hatalommal kormányozván az ország minden részében szerencsésen elnökölünk».

Trencsényi Csák Mátéról nem összegezzük véleményünket. Istenadta jó tulajdonságait Frà Gentile bíboros szavaival magasztaltuk; miként élt velök, tetteiben pártatlanúl igyekeztünk kimutatni. Azt se hallgattuk el, mint gondolkodtak felőle kortársai. Csak azt sajnáljuk, hogy jeles emlékű Botka Tivadarunk részleg fölmentő ítéletével szemben Szalay László verdictjét vagyunk kénytelenek rehabilitálni, mely így hangzik: «Trencsényi Máté Magyarországnak a Német-Ujváriaknál is hatalmasabb és garázdább dynastája volt.»^[257]

TRENCSÉN VÁRA.
Dörre Tivadar eredeti felvétele.

Ellenben a hála élénk érzete fog el bennünket az isteni gondviselés után a nemzet középosztálya, a magyar középsorsú nemesség iránt, mely hazánkat csaknem egy százados elgyarlódásából, rohamos sülyedéséből, szinte a végveszély örvényéből hosszú és kitartó küzdelemmel mentette ki, hogy annak az Anjouk korában elért pompás virágzásában lelje örömét, boldogságát és büszkeségét.

39. DISZÍTMÉNY A BÉCSI KÉPES KRÓNIKÁBÓL.

I. FÜGGELÉK.
A «CSÁK» NÉVRŐL.

A Csákok nevét latin okmányainkban rendesen ily alakban találjuk: de genere Chaak, Chak, Chac, Caachk, melyet mai ortografiánk szerint, hogy helyesen olvasunk és mondunk Csák-nak, arról Csákvár, Csák-Berény, Csák-Néma, Csák-Tornya, Csák (puszta), Csák-Falva maig is használatos helységnevek tanúskodnak. – Egyébiránt a csák szó eredeti magyar. Gyöke kifelé görbedést jelent; származékai: csákó, csáklya, csákány hasonló jelentőséggel bírnak. Csákó, csákósüveg régi szabású föveg, mely nevét két oldalra fityegő finta szárnyaitól vette; csáklya kifelé fordított gajmós vas hosszú póznán; csákány ugyanolyan gajmós bot; csákánykapa ugyanolyan eszköz; csákó ökör kifelé fordúlt szarvval. (L. Czuzor-Fogarasi, A magyar nyelv szótára, I. 882.) Jelenthetett tehát a csák szó kajsza lábú, sánta embert is, és úgy lehet, a Csák nemzetség ilyentől vette nevét. Nem ritka eset különben sem a középkorban; hogy nemzetségi vagy családi neveket nem a legszebb tulajdonságtól kölcsönözték. Emlékezzünk csak a Czudar és Darabos főnemesi családokra, az Orrosokra, Ravaszokra, Ördögökre, Fejesekre, a Botos, Vesszős, Tövises, Tar, Mokány, Öklelő, Paraszt nevekre, mely utóbbit épen a Csák nemzetség egyik ága viselte, míg egy másik tagját Nagylábúnak hívták. – Meglehet azonban, és én inkább hajlom e véleményhez, hogy a Csák név eredetileg keresztnév, és a Claudius névnek jó, rossz magyar forditása. E nézetem nem fogja idegenkedéssel eltölteni azokat, kik középkori okmányainkat szorgalmasan forgatván, töméntelen példát találhattak, hogy mennyire törekvék a magyar nép (még inkább a szláv és német) már akkor arra, a mit purismusnak nevezünk. Nemcsak, hogy a fölismerhetetlenségig idomították át az idegen neveket, teszem: Achillesből Ehellőst, Coelestinusból Szelestyént, Kuztzból Gönczölt, Olmüzből Alamóczot, Bdynból Bodont készítettek; hanem magyarra is fordították azokat: Gallusból, Lupusból, Tristanusból, Silvanusból vagy Walterból , Margaritából csináltak Kakast, Farkast, Búst, Erdőst és Gyöngyöt stb. Így lett Claudiusból Csák. Rávitt pedig e fölvétre Miklós szentmártoni apátnak a nyitrai káptalannál 1317-ben beadott tiltakozása «contra insanam tyrannidem Mathaei Claudii de Trentsinio» (Katona, Hist. Crit. VIII, 329.), mely tétel, ha fölvétem helyes, így fordítandó: «Trencsényi Csák. Máté esztelen zsarnoksága ellen», Tévedett tehát Botka (Chák Máté és kortársai 19. l.) és vele én is (Gentilis bíbornok magyarországi követségének Okiratai. Bevezetés C lap), midőn a föntebbi tételben Mátyus daliás termetének hiányát, a sántaságot véltük fölfedezni. Erre nézve egyébiránt nem vagyok teljesen tisztában, minthogy Czimár Mór (Monasterologia I, 86. l. a jegyzetben) Claudius helyett Claudust olvasott. Az azonban kétségtelen, hogy a Csák nevet keresztnévül a XIV. században és már előbb is váltig használták nemcsak a Csák nemzetség tagjai, hanem mások is. Például: a Csák nemzetségbeli b. Móricznak öcscsét az ugodi ágból, keresztnevén Csáknak hívták, ugyanígy Csák Máté testvérét; a Buzád nemzetség egyik tagját szintén Csáknak nevezték, a Haholt nemzetségben is előfordul a Csák keresztnév, Zavari nemes Saulnak is van Csák nevű fia, sőt egy bérest is találtam Csák nevűt. (Hazai Okmt. IV, 108. 109. VII, 23. – Anjoukori Okmt. II, 48.) És már most szabadjon kérdenem: hogyan hívták magyarul a XIV. században, mikoron a vezetéknevek használata már sűrűbben dívott, az imént érintett Csák nemzetségbeli Csákokat, kiket a latin oklevelek tudós szerkesztői így neveztek: «Magister Chak de generatione Chak?» Vajjon Csák Csáknak-e, vagy Csáki Csáknak? Én ez utóbbit hiszem annál is inkább, minthogy a «de genere Koplon» Kaplonyiaknak, «de genere Nadasd» Nádasdiaknak, «de genere Jak» Jákiaknak, «de genere Osl» Osliaknak, «de genere Balog-Semjén», Semjénieknek stb., habár elvétve szintén előfordúlnak latin okleveleinkben. Sőt van egy classicus tanúja állításomnak a Margit legendában, mely Toldy Ferencz szerint (A magy. nemz. irodalom tört. 19. l.) a XIV. században szerkesztetett, hol a huszonkettődik tanuúl előfordul «soror Alexandria, es vala Caaky Alexander urnak leanya». (Pray kiadása 368. l.) Ezek után bátorkodom azt állítani, hogy hősünket, kinek életrajzát adjuk, voltaképen Trencsényi Csáki (nem is Máténak, hanem) Mátyusnak hívták, ha magyarul beszéltek róla. Mert noha a Matheus keresztnevet a XIII. és XIV. században kétféle alakban: Máténak is, Mátyusnak is használták, hogy Trencsényi Csáki ez utóbbival élt, azt a róla elnevezett, ma is használatos «Mátyusföld» elvitázhatatlanná teszi.

Ha én mégis meliora videns probansque deteriora sequor és Csák Máté-t használok, szolgáljon mentségeműl, hogy a nagy közönség ez utóbbi névhez már hozzászokott, és magam is nem régen (Századok, 1888. 252. lap) azon elvet vallám, hogy az efféle változásokat, ha nem okvetetlenűl szükségesek, ne tegyünk. Noha e helyütt az eltérés oly csekély, s előttem már mások is Budai Ferencz, Lexicon, Knauz, Monum. eccl. Strigon.) használták, hogy az értelmes olvasó se zavarba nem jönne; se a mostani keresztszegi Csákyakat a régiekkel össze nem elegyítené.

II. FÜGGELÉK:
NAGY ABA LÓCZ-OT (POZSONY VÁRMEGYÉBEN)
DONCHA ASSZONYTÓL HARMINCZKÉT MÁRKÁN MEGVESZI.

... xpi filelibus etc. Capitulum eccl. Posoniensis etc. ad universorum etc.

Quod accedens ad nostram presenciam comes Paulus de Dyr, famulus comitis Abee magni, quod cum domina Doncha, quondam consors comitis Moyus de Zela, nunc vero consors comitis Mauricii de Baas propter loci distanciam personaliter ad nos accedere non posset, ut nos unum ex nobis fidedignum ad eandem vellemus destinare. Nos vero ut tenemur, peticionibus eiusdem annuentes, virum discretum et honestum, dominum Georgium plebanum Tirnensem, concanonicum nostrum Karissimum misimus ad eandem, qui tandem ad nos reuersus retulit nobis in hunc modum:

Quod domina Doncha supradicta quandam possessionem suam Loch vocatam cum uniuersis utilitatibus suis, quam Dominicus filius eiusdem domine in ultimo testamento racione dotis sue legauit, comiti Abee supradicto et per eum suis heredibus heredumque suorum successoribus pro triginta marcis et duabus, quamlibet marcam cum singulis decem pensis computando, plene ab eodem receptis, vendidisset, dedisset et tradidisset iure perpetuo irrevocabiliter possidendam, habendam et tenendam. Obligando se, quod si processu temporis nobiles domine, videlicet domina Chala et domina Buza, filie eiusdem domine racione quarte paternalis ipsum comitem Abam aut suos heredes heredumque successores in possessione praedicta vellent forsitan molestare, extunc eadem domina Doncha cum possessione sua, super cuius possessionis faciem residet; tenetur expedire et ab omnibus impetoribus propriis suis laboribus et expensis. In cuius rei testimonium presentes coneessimus litteras sigilli nostri munimine roboratas. Datum ... (kitöltetlen; a pecsét zsinórmaradványai. Eredetije a pozsonyi társas káptalan országos levéltárában, capsa 14. fasciculus II. nro. 3. – Ezen György nagyszombati plebános előfordúl 1309. februarius 23. és 1313. martius 11. Fejérnél, CD. VIII/I, 352. 524. – Knauznál, Monum. eccl: Strigon. 595 677.)

HASONMÁSOK SZÖVEGE:

I. CSÁK MÁTÉ: VÉGRENDELETE 1283.

1. Nos Matheus palatinus Comes Pofonien Sygmigien & Judex Cum. memor Nos Matheus palatinus, comes Posoniensis, Symigiensis et judex Cumanorum memorie.

2. comendantes significamus vnufis qnib9 expedit pfenciu p tenore. q q cuncta

commendantes significamus universis quibus expedit, presentium per tenorem, quod quia cuncta

3. scdm díuína dispoicoem sunt transitoria: & unus quilibet tesauros sibi debet

secundum divinam dispositionem sunt transitoria et unus quilibet tesauros sibi debet

4. incelis tesaurízare: nos indiusis casib9 fortune incedentes, uolentes nre

in celis tesaurisare; nos in diversis casibus fortune incedentes, volentes nostre

5. aníme inuigilare: hoc codimus testametum ut possessioes nras Períe

anime invigilare, hoc condimus testamentum: ut possessiones nostras Perie

6. se. Nympty. & Jech uocatas cum earum ptinencys vniufis & cum tbu,

Nympty et Jech vocatas cum earum pertinentiis universis et cum tribu

7. to nro de Thopulchan, si nos de hoc seculo trasmígre cotingat, reliqm9

to nostro de Thopulchan, si nos de hoc seculo transmigrare contingat, reliqimuts

8. & legauímus dne cosorti nre posidendas: ita q fiue int forores in habitu

et legavimus domine consorti nostre possidendas, ita quod sive inter sorores in habitu,

9. siue in eisdem, donec uíuat, comoretur, & libera heat ipas possessioes possi

sive in eisdem, donec vivat, commoretur, et liberam habeat ipsas possessiones possi-

10. dendi, facultatem. ac d ipar puentib9, p remedio nre aníme elemosinas

dendi facultatem; ac de ipsarum proventibus pro remedio nostre anime elemosinas

11. i missaru celebracoib9 & in alys largiatur. ita tn. q fr nr medio tpe nichil

in missarum celebrationibus et in aliis largiatur, ita tamen, quod frater noster medio tempore ni

12. íuris habeat in eisdem. s dum ipa & nra cosors debitu vniufe carnís ín

juris haheat in eisdent, sed dum ipsa etiam nostra consors debitum universe carnis in

13. suí trasmigcioe de hoc seculo psoluerit, ipe nre possessioes. in íus fris nri

sui transmigratione de hoc seculo persolverit, ipse nostre possessiones in ius fratris nostri

14. deuoluantur iterato. Ordinauímus &. q poffeffioes nre Gyrky & Nandur

devolvantur iterato. Ordinavimus etiam, quod possessiones nostre Gyrky et Nandur

15. uocate, eo, q sut pnos aquísite, & no hereditarie. in ppetuu Jus, monaste

vocate, eo, quia sunt per nos acquisite et non hereditarie, in perpetuum jus monaste

16. ry bte virginis d’ insula, deuoluantV & ftatuantV. & ut hec pmissa ee

rii beate virginis de Insula devolvantur et statuantur. Et ut hec premissa esse

17. possint rata, & firma: dne Elysabeth de infula bte uirgínís sororí dni

possim rata et, firma, domine Elysabeth de Insula beate virginis, sorori. domini

18. nri Reg, Excelletissime dne nre comísimus omia illau obsuari facienda.

nostri regis, excellentissime domine nostre, commisimus omnia illa observari facienda..

19. Dat apud Sambuk in cena dni. Anno eiusdem. M. cc. lxxx. Tcio.

Datum apud Sambuk in Cena, Domini; anno ejusdem. M.°CC°lxxx.° tertio.

(Eredetije Orsz. Lvtár. Dl. 1143.)

II. 1302. MARTIUS I.
VENCZEL KIRÁLY CSÁK MÁTÉNAK ADOMÁNYOZZA TRENCSÉNYT.

1. Ladizlaus dei gratia Vngarie. Dalmacie. Croacie. Rame, Seruie. Gallicie. Lodomirie. Cumanie. Bulgarieque Rex. Vniuersis Christi fidelibus tam presentibus quam futuris

2. tenorem presencium inspecturis Salutem indomino sempiternam. Inter est principum orbis terre, se cunctis eorum fidelibus ostendere graciosos, Sed eis precipue manus

3. extendere liberales pro quibus sincera fides et grata seruicia interpellant. Sic enim satisfaciunt debito rationis. Sic fideles suis in constantia fidei corroborant

4. et confirmant. Sic alios ad deuocionem suam inuitant et alliciunt per exem plum. Hinc est quod cum nobilis vir dilectus et fidelis noster Matheus palatinus

5. filius Petri quondam palatini de genere Chzak grata et accepta ac utilia obsequia karissimo patri nostro domino Wenczezlao. Boemie et Polonie Regi hactenus

6. prestitit et nobis ad presens prestat et prestabit fideliter in futurum. Nos in recompensationem eiusdem fidelitatis et obsequiorum ac specialiter pro eo quod Idem Matheus palatinus

7. dum adhuc essemus in Boemia, primus et precipuus inter omnes Regni Vngarie nobiles Suo consilio et auxilio nos promouit et sollicite procuravit, vt eligeremur

8. in Regem Vngarie. Nosque suis prouidis et fidelibus persuasionibus ad dignitatem regy culminis inuitauit et in ipsum Regnum Vngarie manu sue ac amicorum suorum

9. potentie introduxit. vbi postquam in Alba Regali ipso Matheo maxime procurante, Sacrosanctum et inclitum suscepimus dyadema. lnfra eiusdem nostre coronationis

10. sollempnia honorifice et decenter ante alios et pre aliis sua nobis exhibuit obsequia et ostendit multis se rerum suarum pro honore nostro exponens sumptibus et expensis

11. quibus obsequiosis eiusdem Mathei meritis tam commendabi(li)bus quam acceptis retributionem dignam ac debitam impendere cupientes, vniuersa et singula Castra, munitiones

12. et opida, hereditates siue predia regalia aut reginalia quocumque modo per ipsum Matheum acquisita vel qualicumque nomine censeantur, que hucusque tenuit et possedit, aut

13. que modo possidet siue tenet de nostra libera voluntate, eidem Matheo palatino et suis heredibus ac heredum suorum successoribus, damus, conferimus et donamus

14. iure hereditario perpetuo possidenda. Specialiter quoque Castrum et Comitatum in Trynchzino, cum omnibus ciuitatibus opidis, hereditatibus, atque villis, theloneis, ac

15. vtilitatibus vniuersis, siluis, pratis, agris, cultis et incultis aquis et aquarum discursibus (sic!) et piscationibus in eisdem ac pertinencys quibuscumque, ad Idem Castrum et

16. Comitatum spectantibus prenotato Matheo a suis heredibus heredumque successoribus contulimus dedimus et donauimus etiam de nostra libera voluntate, iure hereditario

17. in perpetuum possidendum. Si quis vero hiis nostris donationibus quas eidem sepedicto Matheo concessimus, fecimus et contulimus de benignitate Regia et de gracia

18. speciali vellet ausu temerario contraire aut impedire eundem Matheum vel heredes suos aut suorum heredum successores, Nos volumus et promictimus Ipsum Matheum

19. et heredes suos et suorum heredum successores tam a Judicio terre, quam ab omnibus impedimentis eximere et impeticionibus expedire, Si alique emergerent contra ipsos,

20. nullam super eosdem Matheum videlicet et heredes suos ac heredum suorum successores, permittentes terre iustitiam pertransire. In cuius testimonium et (pont alatta, mi a kitörlést jelenti.)

21. et robur perpetue firmitatis presens scriptum fieri iussimus nostri sigilli duplicis munimine roboratum. Datum per manus discreti viri Magistri Stephani decretorum

22. doctoris vicecancellary Aule nostre. Anno domino Millesimo Trecentesimo secundo. Kalendas Marcii Regni autem nostri Anno secundo.

(A vastagabb betűk a rövidítéseket jelzik.)

III. 1307. MARTIUS 29.
TÖREDÉK.

1. Nos stephanus Comes saxonum Jurati ac vniuersi Iudices de Cyps, Dantes pro memoria significamus quibus expedit vniuersis presencium per tenorem, quod Comes Ar

2. noldus et fily sui coram nostra constituti presentia ex vna parte, et Magister Kokos et fratres sui ex altera, omnem controuersiam et inimicicias inter se super strage thydrici,

3. fily comitis Arnoldi habitas in spolys homicidys et rapinis arbitrio fidedignorum virorum commiserunt vltro ea voluntate, Ita quod Comes Arnoldus hos statuit

4. suos arbitros, videlicet Comitem Ywanum et Comitem Julianum de Hargov et Cristianum Iudicem de Bela, Magister vero Kokos hos suos statuit Arbi

5. tros, Conradum de baldmar, Heydniricum iudicem de suburbio et Marcum Iudicem de quinto foro, obligantes se ex vtraque parte ratum ac firmum habi

(Folytatását lásd Fejér C. D. Tom. VIII. Vol. I. Pag. 139. és Wagner Anal. III. rész 251. l.)

(A vastagabb betük a rövidítéseket jelzik.)

IV. 1318. NOVEMBER II.
CSÁK MÁTÉ ADOMÁNYLEVELE JULA RÉSZÉRE.

1. NOs Matheus filius Petri quondam palatini. Notum facimus Omnibus quibus presentes ostenduntur. Quod nos considerantes

2. et aspicientes fidelia seruicia ac seruiciorum merita Comitis Jule fily Hochlow dilecti et fidelis, Castellani nostri de Lewa que Idem

3. in diuersis fortune Casibus et conflictibus nostris contra nostros emulos in nostri presencia et omnium hominum nostrorum, cum effusione suorum

4. sanguiuinum (sic!) multiciens se non parcendo viriliter exhibuit et inpendit. Licet maiora et plura mereretur a nobis. Tamen quandam

5. terram possessionem seu villam nostram Kywstopolchan uocatam circa fluuium Kywssytua existentem, que prius hereditaria terra fuit

6. predicti patris sui et ipsius et per modum concamby: alienata ab eisdem. et ad nos extiterat deuoluta! factum Ipsius concamby Omnino

7. re(uo)cauimus et sedauimus: Restituimus dedimus et contulimus Iterato eandem ad manus Ipsius Comitis Iule et suorum heredum

8. Heredumque suorum successorum, cum vtilitatibus et pertinencys suis vniuersis tanquam suum Jus hereditarium perpetuo possidendam

9. tenendam et habendam. In Cujus Rei memoriam presentes cum pendenti nostro Sigillo et duobus anuleis ad maiorem cautelam

10. huius facti fecimus Roborari. Et uolumus quod quamprimum Idem Comes Iula Ipsum nostrum Priuilegium ad Capitulum

11. Strigonyense uel ad aliud transtulerit, Ipsum Capitulum cum litteris suis Priuilegialibus velit confirmare tenoremque Roborare.

12. Datum Trinchyny in festo beati Martini confessoris. Anno. Domini Millesimo Trecentesimo decimo. Octauo.

(A vastagabb betűk a rövidítéseket jelzik.)

MEGJEGYZÉSEK A KÉPEKRŐL.

ÖNÁLLÓ KÉPEK:

Trencsény mai képét s a rozgonyi csatatért és táborhelyet Dörre Tivadar, a szepesváraljai templomban levő rendkívül becses falfestményt. Forberger eredeti felvételei, s Trencsény régi képét egy régi falfestmény után Cserna rajza szerint adjuk. Csák oklevelének eredetije az Orsz. Ltárban őriztetik Dl. 1931. sz. a.

A SZÖVEGBE NYOMOTT KÉPEK

A czímlapot Trencsény várával, a bevezetés és I. fejezet fejdíszeit, a bevezetés záróképét Dörre Tivadar készítette egykorú motivumok alapján: az elsőt a jáki templom, a másodikat Jean de France, a harmadikat s negyediket a bécsi képes krónikából vett motivumokról.

A pecsétek közűl: Csák Demeter a Turul 1885. folyam 49. l. Csák Ugrin, Csák Péter, Henrik bán, Márkfia István, Nyáry Heraldikájából vétettek. Ákos István pecsétje 1299-ből az Orsz. Ltárban levő eredetiről (Dl. 2216). Tamás érsek Knauz Mon. Eccl. Strig. (II. k. 548. l.). Iván bán Nyáry Heraldika 54. l. Esztergam Nemz. Muzeum régiségtár. Gentilis Monumenta Vaticana I. s. II. k. czímlap. Aba Amadé nádor 1299-ből Orsz. Ltár (Dl. 2216.). Károly király Orsz. Lt. (Dl. 1782.). Demeter 1299-ből Orsz. Lt. (Dl. 2216.). Drugeth Fülöp tárnokmester 1322-ből Orsz. Ltár (Dl. 2112.). Kakas Miklós 1323-ból Orsz. Ltár (Dl. 2198.), Köcski Sándor Orsz. Ltár (Dl. 2345.).

Gentilis czímere Péterfy Concilia I. k. 136. l. vétetett.

Csák Máté végrendelete Orsz. Ltár (Dl, 1143.), László (Venczel) adománylevele Orsz. Lltár (Dl. 1633.) Otto 1306-diki oklevelének kezdő sorai a Nemzeti Muzeum gyűjteményéből, a nyitrai káptalan 1307 sept. 14-iki kiadványának kezdősorai szintén, István szepesi gróf 1302-diki levelének kezdősorai pedig Orsz. Ltár (Dl. 1703.) vétettek.

Venczel arczképe, Károly behozatala, a korona megtalálása, Venczel visszatérése hazájába, Károly király arczképe, Gentilis bejövetele, Károly király csatája Amadé fiaival a bécsi képes krónikából vétettek.

Gentilis bíbornok arczképe megvan a Monumenta Vaticana m. sorozat I. köt. czímlapján. Ez arczkép az assisi templom üveg festvényéről másoltatott.

Déva látképét eredeti felvétel után, Lubló várát Diwald felvétele után Dörre Tivadar, Sáros várát és Szepes várát Diwald felvétele után Cserna Károly festették.

A zárókép a bécsi krónikának egyik oldaldíszét reproducálja.

KEDVES BARÁTOMNAK,
FRAKNÓI VILMOSNAK
SZERETETTEI. AJÁNLOM
EZEN KÖNYVEMET.

Pór Antal