ELSŐ KÖNYV.

V. István halála (1272. aug. 1.). – Lázadás az özvegy királyné és pártja ellen. A levert lázadók Ottokár cseh királyhoz menekülnek, a menekült Egyed pozsonyi ispán Pozsony várát Ottokárnak adja át. – A 10 éves László koronáztatása (1272 szept. elején). – Az V. István trónraléptekor Ottokárhoz szökött Németujvári Henrik visszatér, IV. Béla unokáját, Béla macsói herczeget, a Nyúlak szigetén összevagdalja. – Ottokár az ország széleit dulatja. – X. Gergely pápa közbenjárása a béke érdekében sikeretlen. – A magyarok betörnek Morvába és Stiriába (1273 febr.). – Ottokár Győrt elfoglalja, Nyitrát földúlja. – Győr visszafoglalása a gyermek király szeme láttára. Németujvári Henrik győzedelme Laa vára alatt. – Ottokár újabb betörése, Pozsony, Nagy-Szombat, Mozsony, Óvár, Szombathely, Sopron elfoglalása, Detrekő vívása. – A magyar hadak győzedelmei Sopron vármegyében. – Habsburgi Rudolf római királylyá választatása 1273 szept. 30.). – Ottokár hadait Magyarországról visszavonja. – Belzavarok és kormányváltozások. – A gyermek király és anyja párthívei meghasonlása, a kúnok fölkelése a király ellen, Erzsébet anyakirályné fogsága Turócz várában. – A pártok kibékülése (1273 végén). – IV. László súlyos betegen fekszik a Nyúlak szigetén, Gellért orvos meggyógyítja (1274 jun.). – A király Zólyomban vadászik (1274 aug.). – Joakhim tárnokmester s Németujvári Henrik lázadása a király öcscse Endre érdekében. – A fövenyi és bökén-somlyai ütközet, melyben Henrik bán elesik (1274 szept. végén): – A király hadjárata a hűtlenek ellen, Szalonak ostroma (1274 decz.). – Hadjárat Veszprémben, Zalában (1275). – II. Károly siciliai király beavatkozása a dalmát zavarokba. – Ottokár törekvése IV. Lászlóval szövetkezni; ideiglenes békekötés (1275). – Mois mester, Ugrin s társaik lázadása Fövenynél (1275 aug.). – IV. László hadjárata a Dunántúl a hűtlenek ellen (1276 jan. – mart.). – A veszprémi székesegyházat Péter nádor földulja. – Az egyezkedés Ottokár és IV. László közt meghiusúl. – Habsburgi Rudolf egyessége IV. Lászlóval, leányának eljegyeztetése a király öcscsével Endrével (1276). – A szászok a gyulafehérvári egyházat fölégetik (1277 febr.). – Trau viszálya Spalatóval és Sebenigóval. – Habsburgi Rudolf és IV. László egyessége (1277 jul.). – Személyes összejövetelök Haimburgban (1277 nov.). – IV. László Németujvári Henrik hűtlen fiai ellen táborozik; ezeket kegyelmébe fogadja (1277 decz.). – Miklós választott esztergomi érsek választását a pápa megsemmisíti (1278). – Endre tótországi herczeg halála után a tótországi herczegséget rövid ideig Velenczei Endre bírja (1278 máj.). – Az ország belzavarai. – A horvátok lázadása, Joakhim bán halála (1278). – Rudolf IV. László segélyével Ottokárt a Morva mezején legyőzi és elejti (1278 aug, 26,)

2. V. ISTVÁN KIRÁLY 1270-BEN KELT OKLEVELÉNEK ELSŐ SORAI.

MAGYARORSZÁG trónja V. ISTVÁN 1270 augusztus 1-én történt kora halálával elsőszülött fiára a tíz éves Lászlóra szállott.^[1] A rögtön kitört forradalom azonban a gyermekkirály trónfoglalását egy ideig kétségessé tette. Az a párt ugyanis, mely IV. Béla halála után V. István által háttérbe szorítva ennek halálos ellenségéhez II. Ottokár cseh királyhoz szított, élén a hatalmas Aba nemzetség tagjával Fintával, Dávid fiával, IV. Béla egykori nádorával, s rokonaival Egyed tárnokmesterrel és pozsonyi főispánnal s Gergely vasi főispánnal, mindjárt V. István halála után kisérletet tett özvegyének a kún Erzsébetnek s kiskorú fiának megbuktatására. A lázadók, miután sikerült Székes-Fehérvártt a koronázás előtt a gyermek Lászlót hatalmukba keríteni , fegyverrel törtek be az anyakirályné lakába is, hol Domokos, Csák Péter fia, az özvegy királyné hű udvarbírája, ennek védelme közben leveretve csaknem halálos sebeket kapott.^[2] A királyné hívei azonban, Miklós erdélyi vajda, Móricz fia, vezérlete alatt, ki IV. Béla leányának Sabinának Mois nádortól született leányát Erzsébetet tartotta nőül,^[3] ezen palotaforradalmat leküzdötték s a fogoly Lászlót megszabadították,^[4] mely alkalommal a királyné párthívei Filep esztergomi érseknek is tetemes kárt okoztak.^[5]

3. V. ISTVÁN KIRÁLY KETTŐS PECSÉTJÉNEK ELŐLAPJA EGY 1272. MÁRCZIUS 31-ÉN KELT OKLEVELÉRŐL.

4. V. ISTVÁN KIRÁLY KETTŐS PECSÉTJÉNEK HÁTLAPJA EGY 1272. MÁRCZIUS 31-ÉN KELT OKLEVELÉRŐL.

5. V. ISTVÁN KIRÁLY 1265-DIKI OKLEVELÉNEK ELSŐ SORAI.

A forrásokban semmi nyomát sem találjuk, kinek érdekében történt ez a forradalom; abból a körülményből azonban, hogy a megbukott pártütők közzül Egyed tárnokmester testvérével Gergelylyel II. Ottokár cseh király udvarába menekült s ott szives fogadtatásra talált, bizvást következtethetjük, hogy a lázadók a kún Erzsébet és fia háttérbe szorításával az ifjú Béla macsói herczeget, Rasztiszláv macsói herczeg és IV. Béla leánya Anna fiát, Ottokár neje Kunigunda testvérét, törekedtek volna a trónra emelni, ki László megbuktatása után mint legközelebbi rokon igényt tarthatott a koronához, sőt egy osztrák krónika szerint szándékozott is ezen igényét érvényre juttatni.^[6]

Ily baljóslatú előzmények után történt a gyermek László megkoronáztatása Székes-Fehérvártt, atyja halála után több mint négy héttel, szeptember legelső napjaiban.^[7]

A kormányt a gyermekkirály nevében az özvegy anyakirályné, a kún Erzsébet, s kegyencze Joakhim tótországi bán, Habsburgi Rudolf buzgó párthíve, ugyanaz a Joakhim vezette, ki az által, hogy V. István kissebbik fiát Endrét elrabolva Németországba vitte, a fia megmentéseért a szerb földről a legforróbb nyárban sebes nyargalvást Budára sietett V. István hirtelen halálának okozója volt.^[8] Joakhim úr jellemét és kormányzási elveit pedig nagyon is élénk világításban mutatja föl az a parancsa, melyet a gyermekkirály nevében, mindjárt annak koronáztatása után, szeptember 3-dikán Trau városához intézett. A gyermekkirály e levelében, tudatva hogy koronáztatása megtörtént, keményen megparancsolja a város tanácsának, hogy hozzá s kedvelt bánjához Joakhimhoz hű legyen, «mert tudjátok meg, hogy bár most gyermekkorban vagyunk is, mindazáltal Isten segedelmével van hatalmunk, hogy az ellenünk fölkelőket hatalmasan megzabolázzuk. Azért, ha valami hűtlenség támadna szíveitekben, kezünktől sem vízen sem szárazon nem fogtok megmenekülni».^[9]

6. V. ISTVÁN KIRÁLY 1270-DIKI OKLEVELÉNEK ELSŐ SORAI.

Ha Joakhim bán ellenséges érzelemmel viseltetett II. Ottokár cseh király ellen, abban bizonyosan osztozott vele a büszke anyakirályné Erzsébet is, ki nem felejthette, hogy őt és ifjú férjét V. Istvánt 1260-ban Ottokár fosztotta meg a stiriai herczegség birtokától.^[10] Ennek következtében V. István halála után feszült viszonynak kellett keletkezni a magyar és cseh királyi udvar közt. Ezen feszültség pedig csak növekedett az által, hogy Ottokár a hozzá menekült Egyed mestert és öcscsét Gergelyt, az V. Istvánnal 1271-ben kötött békeszerződés világos megsértésével, nem csak szívesen fogadta, hanem Laa, Neuenburg, Stockerau és Kreuzenstein 2000 ezüst márkát jövedelmező birtokával is megadományozta, az áruló főúr által kezére játszott pozsonyi végvárat pedig néhány szomszédos erősséggel együtt birtokába vette és fölszerelte.^[11]

Az a kitüntető kegy, melylyel a cseh király a menekült Egyed mestert elhalmozta, Németujvári Henriket, IV. Béla egykori nádorát, V. István és párthívei s különösen Egyed halálos ellenségét, irigységgel és bosszúsággal töltötte el. A hiuságában és büszkeségében magát mélyen sértve érző Henrik, Ottokár udvarát s a Leuchtenberg családból való nejét is oda hagyva, azonnal Magyarországra sietett, hogy szolgálatát a cseh király ellen a magyar királyi udvarnak fölajánlja. A hatalmas főurat az anyakirályné és udvara kitüntető szivességgel fogadta s az ország zászlósurai közé emelte.^[12]

A királyi udvar a koronázás után egy ideig Székes-Fehérvártt tartózkodott, azután Budára vonult, s az őszi hónapokban gyakran mulatott a Nyúlak szigetén, hol a IV. Béla által alapított s egyik leánya a szent hírben állott Margit által nevezetessé lett zárdában az ország legelőkelőbb családjainak tagjai közt mint apáczákat találjuk a király nénjét Erzsébetet, s IV. Béla egyik unokáját, Béla macsói herczeg testvérét, Margitot.^[13]

Ily alkalommal történt, hogy a királyi udvar kegyében álló Németujvári Henrik az ifjú macsói herczeget Bélát a király ellen forralt árulás vádjával illette, s az erre következett heves szóvita közben kardot rántva úgy összevagdalta, hogy teste darabjait testvére Margit s unokahúga Erzsébet apáczák alig birták összeszedni, kit is aztán nagy siralom közt temettek el az ottani monostorban.^[14]

Sógorának megöletése a legkedvezőbb ürügyűl szolgált Ottokárnak, hogy a gyermekkirály kormánya alatt gyengének vélt Magyarországot, mely ellen a háborút már akkor elhatározta, midőn a szökevény Egyed kezéből Pozsony várát és vidékét kezébe vette, haddal támadja meg. Ottokár az V. Istvánnal kötött békét e gyilkosság által fölbontottnak hirdette, a magyar udvartól a béke érdekében hozzá küldött követséget üres kézzel utasította vissza, parancsot adott a magvar határszélek dúlására, s nagy készületeket tett a Magyarország ellen saját vezérlete alatt indítandó támadó háborúra.^[15]

A Magyarországot fenyegető veszély elhárítására a szent szék megtette a közbenjárási kisérletet. X. Gergely pápa, hivatkozva az V. István és Ottokár közt kötött s a szent szék által megerősített békeszerződés érvényességére, mely ellen a kiskorú magyar király mit sem vétett, szívére kötötte a cseh királynak, hogy tekintse rokona László király és neje Izabella kiskorúságát, s követve a szent szék tanácsát tartózkodjék Magyarország megtámadásától, mert «nem volna dicsőséges dolog egy fönséges királynak az árva ellen támadni s ily gyengekorú gyermek ellen hadakozni.^[16] Ottokár azonban, ki még ekkor abban a reményben ringatta magát, hogy a német birodalom választó fejedelmeinek többsége őt fogja a császári trónra emelni, hallani sem akart a tervezett bosszuló hadjárat abba hagyásáról.

A magyar kormány az ország határszéleinek háborgatására azzal felelt, hogy Ottokár hadjáratát megelőzve, télvíz idején 1273 februárius első napjaiban, Csák Máté tótországi bán vezérlete alatt magyar és kún csapatokat küldött egyfelől Stiria és Karinthia, másfelől Ausztria és Morvaország dulására, melyek ezen tartományok egy részét tűzzel vassal pusztították s nagy zsákmánynyal és 20,000 fogolylyal tértek vissza az országba.^[17]

Ezen pusztítás megtorlására mintegy 1000 főnyi osztrák nemes tavasz nyiltával az országba törvén Győrt váratlanúl megrohanta és megvivta, a vár kapitányát a Száh nemzetségbeli Jób pécsi püspököt több nemessel együtt vasba verve Ausztriába hurczoltatta.^[18] Győr várából aztán a németetek a szomszéd Veszprém és Vas vármegyére törtek s Körmend városát is bevették és fölégették.^[19]

Alig hogy a magyar és kún hadak Stiriába és Morvába betörtek, Egyed mester, ki árulását megbánva hazája ellen harczolni nem akart, midőn még mint menekült fél évet sem töltött Ottokár birodalmában, ottani urodalmait oda hagyva 1273 tavaszán visszatért az országba, a pozsonyi végvárat ismét kezére keritette s magyar és kún fegyveresekkel rakta meg.^[20] A megtért főurat a magyar kormány szívesen fogadta s a macsói és boszniai bánsággal jutalmazta.^[21]

Győr visszafoglalására a magyar kormány először Joakhim tárnokmestert küldte, Gergely mester vasi, Németujvári Iván soproni s Dedalus zalai főispánokkal, azután pedig az ország derék hadával, mely előtt a királyi zászlót Polyán, Rikolf fia, a Berzevicziek őse lobogtatta,^[22] a gyermekkirály személyesen ment a vár vívására, melynek bevétele szeme láttára junius vége felé már megtörtént.^[23]

Nem sokára azután, hogy Győr az osztrákok kezére került, némely osztrák és morva urak 1273 május havában mintegy 2000 főnyi sereggel a Morva folyón áttörve Nyitráig hatottak, a várost bevették és fölégették, a várat, honnan a püspök és kanonokok elmenekültek, megvivták, a székes-egyházba menekült férfiakat és nőket legyilkolták, s még a csecsszopóknak sem kegyelmeztek, kiket az emberi érzésből kivetkezett csehek lábaiknál fogva csapkodtak az egyház kőoszlopaihoz; a fölgyújtott városban és egyházban rabolt gazdag zsákmánynyal és foglyaikkal osztán bántatlanúl vonultak vissza hazájokba.^[24]

A magyar kormány a béke érdekében követséget küldött ugyan Ottokárhoz, de a kölcsönös támadások s az ezek által fölidézett bosszúvágy miatt ezen kisérlet eredményre nem vezethetett.^[25] Ottokár az általa személyesen megnyitandó magyarországi hadjáratra Sz. Jakab napjára (julius 25-re) Laa vára alá parancsolta táborba szállani birodalma hadait; Erzsébet anyakirályné azonban az ország tanácsával korán megtette az intézkedést a cseh király támadásának megelőzésére. S Németujvári Henrik bán 30000 magyar és kún lovassal a Morva folyón átkelvén, Ottokárt, mielőtt hadait teljes számmal összegyűjthette volna, meglepte, seregét egy ütközetben, melyben Ottokár veje Dürrenholtz Ulrik is elesett, megverte, s Laa környékét, melynek várában keresett a cseh király menedéket, két napig kiméletlenűl dúlta és rabolta; harmadnap azonban, minthogy e közben Ottokár serege 60000 emberre szaporodott, a túlnyomó erő elől a gyermekkirálylyal együtt, ki az ország hadaival ezen táborozásban is részt vett, sietve visszahuzódott.^[26]

Ottokár a visszavonuló magyar sereg nyomában a Morva vizén átkelvén, a háborút magyar területre tette át s hódítva nyomult elő a Vág vonaláig. Egész augusztus havában Pozsony vármegyében táborozva Pozsony várát, melyet Egyed mester bírt, és Szentgyörgyöt a bécsi és bécsujhelyi polgárok ostromgépeivel megvívatta, Nagyszombatot, Stomfát, néhány más erősséggel együtt bevette, a meghódított várakat és városokat mint hűbéreket osztrák nemeseknek adományozgatta.^[27] Azután a Dunán Rottensteinnál Dévénynyel szemben veretett hídon hadait átszállítván, Magyar-Óvárt ostrommal megvette s a Rábáig nyomult, hol természetes fiát Miklóst ötven vitézzel együtt lovaggá ütötte. Innen Sopron vármegyének fordulva a Fertő mellett több erősséget elfoglalt, Sopront pedig ostromgépekkel vívatva mind addig szorongatta, míg a polgárok, fiaikat kezesekül adva, a várost föl nem adták, melyet aztán az osztrák városok kiváltságaival adományozott meg. Ezen kilencz hétig tartott táborozás után Ottokár, a mint azt a megdöbbentő tudósítást vette, hogy a német birodalom választó fejedelmei versenytársát Habsburgi Rudolfot Frankfurtban szeptember 30-dikán római királylyá választották, és igy tisztán állott előtte, hogy a német birodalomtól elfoglalt tartományaiért élethalálharczra kell készülnie, a hadjáratot azonnal félbe szakította, s néhány határszéli vár: Dévény, Pordány, Feketeváros és Szent-Margaréta leromboltatása után october havában hadait az országból kivezette.^[28]

A cseh király táborozásáról hazai okleveleinkben több érdekes adatot találunk, melyekről az Ottokárt dicsőítő egykorú osztrák krónikák szóval sem emlékeznek. Oklevelekből tudjuk, hogy Mihály, Budmér fia, ujvári várnagy, Ujvárt (a mai Holicsot) a cseh király hadai ellen, melyek az ország más határszéli várait elfoglalták, bámulatos vitézséggel megvédte s a király számára megtartotta,^[29] s hogy hasonlóan megvédték Gimes várát János mester nyitrai esperest és rokonai, a Forgácsok ősei,^[30] Csejte várát birtokosai Pongrácz és Péter, Kázmér fiai,^[31] Kabold várát Sopronban Jakab és László szergényi nemesek, kiknek testvére Csenke a vár alatt vívott ütközetben esett el.^[32] Okleveles bizonyságunk van továbbá arról, hogy a gyermek László személyesen jelen volt Nagy-Szombat megvívásánál,^[33] melynek visszafoglalására Rolánd nádort, Joakhim tárnokmestert és Egyed mestert küldötte.^[34] Igy tudjuk azt is, hogy Szombathely várát a királyi hadak visszafoglalták.^[35] De értesítést nyerünk egyes ütközetekről is, melyekben a magyar hadak a cseh király seregével diadalmasan küzdöttek. Igy például Ottokár Sopronban dúló serege fölött Belöd, Belöd fia, az Osl nemzetségből, a Bád vizénél fényes győzedelmet nyert;^[36] Németujvári Iván, Henrik bán fia, akkor soproni főispán, kit a király a soproni határszél védelmére küldött, a cseh király seregét megverte s megszalasztotta, mely alkalommal Benedek, a Pécz nemzetség tagja, több csehet elejtett s egy előkelő vitézt elfogott; ugyancsak Iván szerencsésen harczolt Ottokár hadainak egy részével Peresztegnél, azután Lósnál is, hol a csehek főseregét legyőzte.^[37]

Ottokár magyarországi hadjáratának utolsó jelenete gyanánt tünik föl okleveleinkben Detrekő vár ostroma, mely alatt az ország hadai Dénes bán, Joakhim tárnokmester, Egyed mester és más zászlós urak vezérlete alatt az ostromló cseh sereget legyőzték, több cseh főurat elejtettek s Ottokár nyolcz országnagyját ejtették fogságba.^[38]

Magyarország a cseh király visszavonulása után megszabadult a külső ellenség háborgatásától és pusztításától, de annál keservesebben érezte a meghasonlás és féktelenkedés átkát, mely a gyermekkirály erőtlen kormánya alatt az önérdekeiket hajhászó, egymás megbuktatására törekvő főurak folytonos versengése következtében az országra nehezedett. A koronázás előtt kitört lázongást a királyi udvar hívei az ország szívében szerencsésen elfojtották ugyan: de a zavargás hullámai a határszéleken annál magosabbra emelkedtek. Rolánd, Márk fia, rokonaival Miklóssal és Gergővel, a Borsa nemzetségből való Pál fiaival, kezet fogva féktelenkedett a Szepességen és a tiszántúli vármegyékben. A király Batizt, Márk fiát, a Mariási család ősét, küldötte a Rolánd által bitorolt szepesi királyi vár visszafoglalására, ki is azt addig szorongatta, míg Kunigundának, IV. Béla leányának, Boleszláv krakkai herczeg nejének közbenjárásával a lázadó főurat a vár föladására bírhatta.^[39] A tengerparton a koronához hű Trau ellen Sebenigo, mely Trau sérelmére magának Pál mester esztergomi kanonok személyében külön püspököt választott, és Spalato, mely Traunak némely IV. Béla által adományozott birtokait fegyverrel törekedett elfoglalni, Brebiri Pál tengermelléki bán által is támogatva nyilt háborút folytatott, s a király kormánya hasztalan intette a bánt és a két várost, hogy a hű Traut ne háborgassák, a város polgárait pedig csak szép szavakkal biztathatta, hogy a király, bár eddig a háború miatt nem mehetett hozzájok, nem sokára küld olyan embert, a ki őket Pál bán és a szomszéd városok ellen meg fogja oltalmazni.^[40] Lithon havaselföldi vajda, a király trónra léptével kitört zavarokat fölhasználva, testvéreivel a szörényi bánság egy részét elfoglalta s a királyi kincstárt illető jövedelmek beszolgáltatását megtagadta; miért aztán a király megbizásából György, Simon fia, haddal vonult ellene, legyőzte és elejtette, testvérét Barbátot pedig foglyúl vitte a király elébe.^[41]

7. ERDÉLY VÁRA.

A királyi udvarban ezen zavargásokkal egy időben az ország nagyjainak a hatalomért és befolyásért váló folytonos versengését, az egymást rég gyülölő családok elkeseredett küzdelmét szemlélhetjük; minek következtében a nádor László koronáztatása után egy év alatt hatszor változott.^[42] Joakhim tótországi bán már 1272. deczember 2-án Ernye helyébe a tárnokmesteri hivatalra emelkedett, honnan az ellenpártnak 1273. május havában sikerült őt, de csak rövid időre, leszorítni.^[43] Németujvári Henrik uzorai és sói bán Joakhim buktával nyeri el a tótországi bánságot;^[44] az ország többi főméltóságaiban is a változások feltűnően gyakoriak.

A kormány vezetésére ez időben az özvegy anyakirályné a kún Erzsébet gyakorolt legnagyobb befolyást, mint kitetszik László király uralkodása első évében kelt adományleveleiből, melyek nagy részét édes anyja akaratjából és tetszéséből s az ország nagyjai tanácsából állította ki.^[45] Még 1273. szept. 29-dikén is fönállott a jó viszony a királyi gyermek és anyja, illetőleg ezek párthívei között.^[46] De csakhamar az után, hogy Ottokár hadai az országból kitakarodtak, 1273. october havában az ország főurainak egymás elleni torzsalkodása nyilt lázadássá fajult a gyermekkirály uralkodása ellen,^[47] miután a versengő főurak botrányos meghasonlást és nehéz belharczokat idéztek elő a király és anyja s ezek párthívei közt.^[48] Ezen belháborúban a kúnok, kik kevéssel azelőtt az Ottokár elleni hadjáratban a király zászlaja alatt híven szolgáltak,^[49] Hédervári Lőrincz egykori nádorral és kúnok birájával az anyakirályné pártjához csatlakozva harczoltak a király és hívei elleni.^[50] A pártharczok dühöngése közben történt az a hallatlan botrány, hogy András, Jákó fia, a Kaplyon nemzetség tagja, a gróf Sztárayak őse, a korona tekintélyének porba tiprásával a kiskorú királyt buzogányával megverte; miért aztán az ország nagyjai őt mint hűtlent számkivetésre s jószágai elkoboztatására itélték;^[51] más felől pedig a király hívei az anyakirálynét fogságba vetvén Túrócz várában András, Ivánka fia, a Forgácsok őse őrizete alatt tartották.^[52] E fogság azonban nem lehetett tartós, mert a királyné már 1273. deczember 3-dikán, a pártok közt már ekkor létre jött kiegyezés következtében visszanyerte szabadságát.^[53] A pártos főurak ugyanis, különösen Hédervári Lőrincz egykori nádor közbenjárására, ki ellenségei által legyőzetve kénytelen volt a királyné pártjához csatlakozni, kibékültek egymással, s bizonyos föltételek alatt, melyekre mind két fél hívei esküt tettek, a királyt és anyját is kibékítették, kik kölcsönösen kötelezték magokat a belháború alatt elfoglalt jószágok visszaadására.^[54]

Hogy e korban a pártoskodó főurakkal a féktelenkedésben némely egyháznagyok is versenyeztek, adatokkal lehet igazolni. Az egyházi fegyelem annyira meglazult s a vallásos élet annyira hanyatlott, hogy X. Gergely pápa szükségesnek látta meghagyni Jób pécsi és Timotheus zágrábi püspököknek, hogy az általa hirdetett zsinat előtt tartsanak a papság és nép erkölcsei fölött szoros vizsgálatot s annak eredményét még a zsinat előtt hat hónappal terjeszszék föl hozzá, figyelmeztetvén azonban biztosait, ugy járjanak el tisztökben, hogy a nyomozás által senkit meg ne becstelenítsenek vagy botrányt ne idézzenek elő.^[55] Lampert egri püspök a hatvani apátság egyik egyházát hatalmasúl elfoglalta s annak birtokaiban dézmát szedetett, és midőn az apát IV. Kelemen pápa kiváltságlevelét, melyre jogai védelme végett hivatkozott, előtte másolatban fölmutatta, azzal meg nem elégedve az eredetit követelte, s midőn a király az eredetit egyik káplánja által előtte bemutatta, azt erőszakosan elvette és visszaadását megtagadta.^[56] Hasonló botrányos eljárás történt az esztergomi érseki szék betöltésénél. Midőn ugyanis az érsekség Filep halálával 1272. végén megürült, Erzsébet anyakirályné a kanonokokat ijesztgetéssel, fenyegetéssel kényszerítette, hogy kegyenczét Miklós gyulafehérvári prépostot, László erdélyi vajda fiát, válaszszák meg. Sikerült is Miklósnak, ki a székesegyházba választásra összegyűlt kanonokokat ott egy egész nap étlen szomjan zárva tartotta, annyit kivinni, hogy azok egy része szavazatát rá adta, de a másik rész a kényszerítéssel is daczolva V. István alcancellárja Benedek aradi prépost választásához ragaszkodott. A versengő feleket aztán a szent szék a maga törvényszéke elé idézte, de sem egyik sem másik megválasztatását nem erősítette meg.^[57]

Könnyen elgondolhatjuk, hogy a királyi udvarban a hatalomra vágyó özvegy királyné és környezete örökös cselszövényei, az egymás megbuktatására törekvő főurak elkeseredett viszálkodása s ennek következtében az országban eláradt pártharczok és féktelenkedések nem gyakorolhattak üdvös hatást a csak névvel uralkodó kiskorú László jellemének fejlesztésére, s nem csudálhatjuk, ha az a nevelés, melyet a királyi gyermek az udvar romlott légkörében kaphatott, őt nem az uralkodói erények, hanem a könnyelműség ingoványaiba vezette, s utóbb mint felnőtt ifjút a szilaj szenvedélyek örvényébe taszította.

Az özvegy királyné és fia közt 1273. vége felé létre jött kiegyezés után félesztendőnél tovább szünetelni látjuk a pártok harczait, melyekről az előbb kelt oklevelek oly gyakran emlékeznek. A pártok, mintegy kimerülve a hosszas küzdelemben, pihenőt tartottak, hogy nem sokára annál nagyobb erővel és elkeseredéssel vívjanak meg a kormányra gyakorlandó befolyásért és hatalomért.

A szinlelt nyugalom ezen napjaiban történt, hogy a 12 éves László, ki 1274. tavaszán Esztergomban megfordulván, Benedek választott érsek kérelmére érseksége és káptalana, valamint a budai káptalan és a nyúlszigeti apáczazárda részére több rendbeli adománylevelet állított ki,^[58] olyan súlyos betegségbe esett, hogy alig lehetett remény életben maradásához.

«Mikoron Szent Margit asszon halála után és Béla királ halála után megholt volna Béla királ fia István királ, – mond Szent Margit magyar legendája, – és országlana István királ fia, ifjú László királ, ez névvel nevezett másod Szent László királ után,^[59] mikoron ez ifjú László királ volna tizenhárom esztendős,^[60] esék nagy és nehéz kórságokban sok napokban, és ez után esék oly nagy főfájdalomban, hogy lőn önnen magának és okosságának kivűle, ugy hogy nagy jeles orvos doctorok, kik ez királlal bánnak vala, kétségben esének ez királnak életiről. Ott állnak vala Magyarországnak fő jobbágyi és nemesi, ott vala Anna asszon, német herczegnek felesége, mely Anna asszon vala ifjú László királ atyjának István királnak huga,^[61] ott vala Erzsébet asszon, Moises nádor ispán felesége,^[62] és Mátyus bán, ki vala erdélyi herczeg és vala László királnak mestere és őrizője,^[63] ott vala az ő dajkája és Margit asszon, Pedikai Medus urnak leánya. Ezek mind siratják vala nagy keserű siralommal ez ifjú László királt, és némikoron ragadják veszik vala László királnak ujját és megszorétják vala, hogy ha érzenéje, de semmit nem érez vala benne. Tehát látván, hogy ez királ közelétene halálra, kezdének könyergeni ez feljűl megmondott urak és asszonyok Szent Margit asszonnak, hogy ne hadnája meghalni az ő atyjafiának fiát, magyeri királt, és elköldénlek Erzsébet asszonhoz István királ leányához az klastromban, hol fekszik Szent Margit asszonnak teste, hogy ő nekik küldenéje Szent Margit asszonnak vélomát, féketőjét, kit viselt ez Szent szűz éltében és kinek alatta kibocsáttá az ő bódog lelkét. Ez ifjú László királ fekszik vala az időben a klastromnak mellette.»^[64] A legenda szerint aztán Erzsébet «László királnak nénje» elküldé két dominicanus baráttól Szűz Margit fátyolfejkötőjét, melylyel Anna asszony a beteg király fejét betakará, ki is azonnal verejtékezni, eszmélni és érezni kezde, miután pedig teljesen fölgyógyúlt, gyalog zarándok módjára járula szűz Margit koporsójához, «és elmene nagy örömmel mind ő teljes udvarával».

A legenda, mint látjuk, a király fölgyógyúlását egyedűl Sz. Margit csudatevő érdemének tulajdonítja, de maga László, ki föllábadozása után julius 19-én Esztergomban időzött,^[65] egész augusztus havát pedig Zólyomban vadászaton töltötte,^[66] gyógyúlását Isten segélye mellett orvosa Gellért mester fáradozásának köszöni, kit ez érdeméért adományozott meg a Zágráb mellett fekvő Tornova nevű várfölddel.^[67]

Szokásban voltak e korban az arany bulla értelmében évenként Sz. István király napján Székes-Fehérvártt a király vagy nádor elnöklete alatt tartott tömeges országgyűlések, illetőleg országos törvényszékek. Ily gyűlésen állította ki Dénes nádor 1274. augusztus 19-én a tihanyi apátság részére kelt levelét, melylyel ezen apátságot a régi magyar királyoktól nyert összes jószágai birtokába visszahelyezi, megemlítvén, hogy László király a pannonhalmi, pécsváradi, szekszárdi, tihanyi s a többi apáturak kérelmére a monostoroknak a tatárjárás óta akar a király akar bárki más által elfoglalt összes jószágait, a maga és szüléi lelki üdvéért, visszaadatni parancsolta, ő pedig e parancs értelmében a tihanyi monostor jószágait András apáttal vármegyénként följárta, s a birtokjog iránt tett törvényes vizsgálat után a király nevében s birói hatalmánál fogva az apátságnak visszaadta.^[68] Aligha csalódom, ha a király ez intézkedésében, mely az egyházi javakat bitorló hatalmas urak önző érdekeivel a legélesebb ellentétben állt, keresem a főurak ezután rögtön kitört lázadásának kulcsát, melynek czélja volt Lászlót megbuktatni s helyébe öcscsét Endrét emelni, kinek nevében a bitorlók kicsapongásaikat tovább is szabadon üzhetni reménylették.

A lázadás élén Joakhim tárnokmester s Németujvári Henrik tótországi bán állott fiaival, kik a forradalom zászlaját a hatalmukba kerített s a Drávántúlra hurczolt Endre herczeg nevében lobogtatták.^[69] A király és udvara a lázadás hirére Budára sietett, hol őt anyjával együtt Henrik bán és lázadó társai elfogták s rövid ideig fogságban tartottá.^[70] Az udvar hívei azonban, kiknek élén a Németujváriak régi halálos ellensége, V. István rendíthetetlen híve s több döntő ütközetben diadalmas vezére Csák Péter állt, a fogoly királyt csakhamar megszabadították, ki is már szeptember 30-án a lázadókkal vívott ütközetben személyesen jelen volt. A döntő ütközet Székes-Fehérvártól délre Föveny falu körül, a mai fövenyi pusztán, hol a Fehérvárra gyűlt rendek fegyveres tömege szabad ég alatt szokott táborozni,^[71] és az attól nyugotra alig egy óra távolra eső Bökén-Somló nevű hegy aljában, a mai somlai pusztán, a pártháborúk szokott dühével folyt, s Csák Péter győzedelmével, ki a viadal közben maga is arczán sebet kapott, és a pártütők teljes leveretésével végződött. Németujvári Henrik, Csák Péter által elejtve, gyalázatosán végezte árúlással teljes életét, szerepe folytatását vele együtt harczolt fiaira, Ivánra, Miklósra és Henrikre hagyva, kik hirhedt atyjok nyomdokait híven követve nevöket évtizedeken át rettegetté s átkos emlékezetűvé tették.^[72] Joakhim az ütközetből szerencsésen menekülvén, egy ideig mint kegyvesztett félre vonultan élt az udvartól, hol a tárnokmesteri hivatalban őt Egyed mester váltotta föl, de esztendő sem telt bele, hogy előbbi hivatalába magát ujra föl bírta küzdeni.^[73]

8. SZALONAK VÁRA.

A fövenyi győzedelem után a király a megvert lázadók, nevezetesen az elesett Henrik bán fiai üldözésére indult hadaival, melyek a veszprémi püspökség jószágain átvonulva azokban rablással, dúlással és égetéssel tömérdek kárt okoztak.^[74] A hadjárat hónapokon át huzódott; december 1-én a király a Németujváriak szalonaki vára alatt táborozott;^[75] itt kelt másnap az a levele, melylyel a fölségsértésbe esett Vas vármegyei királyi ijászok földjét, kik néhai Henrik bánnal és fiaival ellene fegyvert fogtak, hívének Herránd barsi és semptei főispánnak, neje étekfogó mesterének adományozta.^[76] E hadjárat alatt, de még a fövenyi ütközet előtt adományozta a Kádár hűtlen fiaitól elkobzott Csehit Vas vármegyében hívének Jakabnak, Osl bán fiának, az Ostfiak ősének,^[77] a Tótországban Ottokár cseh király által építtetett Szamobor várát pedig Iván ispánnak, Iriszló fiának, ki ezen várat nagy fáradsággal, költséggel és emberei vére omlásával visszafoglalta.^[78] Az uj év első napjait László király a zsiliz-szentjakabi monostor mellett táborozva töltötte,^[79] s csak 1275. február elején tért vissza Buda várába.^[80] Mily eredménye lett ezen hadjáratnak, arról az egykorú források nem adnak értesítést, de hogy az ország fegyelmezetlen hadai, – melyek fizetésére a király, kincstára szorultsága miatt, Pál veszprémi püspök halála után, 1275. elején, kénytelen volt a veszprémi egyház kincstárából 15 márka arany port és egy 500 márkára becsült, drágakövekkel kirakott királyi övet elvenni s katonái zsoldjára fordítani,^[81] – a hatalmas Németujváriakat nem birták megalázni, biztosan következtethetjük abból, hogy a hadjárat után egy pár hónap múlva Miklóst és Ivánt néhai atyjok méltóságában, a tótországi bánságban, 1275. junius – szeptember havában pedig Miklóst már a nádori széken találjuk;^[82] míg hozzájok méltó testvérök Péter, mint az 1275. elején elhalt Pál püspök utódja, a veszprémi püspökségre emelkedett.^[83]

Az ország ezen belháborgásai közben mennyire lehanyatlott a korona tekintélye a dalmát tengerparton, bizonyítja az a szövetségi szerződés, melyet I. Károly siciliai király, László ipa, Spalatóval és Sebenicóval az almissai kalózok és pártfogóik a brebiri grófok ellen közösen folytatandó háború ügyében 1274. szept. 4-én kötött, oly kikötéssel azonban, hogy a városokra nézve ezen szerződés ne legyen kötelező, ha az a magyar királynak nem tetszenék; s ez esetben Károly király se legyen a városok iránt semmire sem kötelezve; a városok pedig, mihelyt őt értesítendik, hogy ezen szövetséget a magyar király nem helyeselte, azonnal tartozzanak neki visszaadni a szerződés szerint részökre kölcsön adott hadi hajókat.^[84] Bár a magyar korona alattvalóival egy külföldi hatalom által a magyar kormány tudta és megegyezése nélkül kötött ezen szövetkezés több pontja a korona felségi jogainak világos sérelmére szolgált, még sem találjuk nyomát, hogy az ország belviszályai miatt tehetetlenségre kárhoztatott királyi udvar, saját tekintélye és jogköre föntartásával, dalmát alattvalóit ezen külföldi szövetkezéstől eltiltotta volna.

Ottokár cseh király állása e közben Habsburgi Rudolf római királylyal szemben, kit a választó fejedelmek oly czélzattal emeltek a trónra, hogy a cseh király által bitorolt tartományokat Ausztriát, Stiriát, Karinthiát a birodalomhoz visszafoglalja, mind feszültebbé vált. Ottokárt az 1274-ben Nürnbergben tartott birodalmi gyűlés a Würzburgba 1275. január 23-ra hirdetett birodalmi törvényszék elé idézte, hogy adjon számot, mily jogon foglalta el a német birodalom tartományait, s miért mulasztotta el magát hübéri joggal bírt saját országában, a cseh korona tartományaiban, az új német király által törvényesen megerősíttetni. S minthogy Ottokár a birodalmi törvényszék előtt nem jelent meg, az Augsburgban 1275. május havában összeült birodalmi gyűlés őt a birodalom ellenségének nyilatkoztatta, s minden méltóságától és birtokától, a cseh koronától is megfosztottnak kiáltotta ki.

Ily körülmények közt Ottokár, miután az egy ideig Rudolfot római királynak elismerni nem akaró de később az által megnyert pápa pártfogására sem számíthatott, a magyar királyi udvarral való szövetkezésben igyekezett magának támaszt keresni. Kérésére, hihetőleg már 1274-ben, járt is nála magyar követség, melylyel szándékait és föltételeit közölte. Utóbb a szövetkezés ügyében Dénes győri püspök is megfordult udvarában, ki ugy nyilatkozott, hogy a magyar király kész őt atyjának fogadni és kivánságait teljesiteni, s ez által Ottokár az egyesség föltételeit a magyar királylyal ujra közölte.^[85] Az alkudozás eredménye 1275-ben csakugyan ideiglenes békeszerződés lett,^[86] melyet a magyar követek Ottokár udvarában, azután pedig László király és országa nagyjai Budán ünnepélyes esküvel erősítettek meg.^[87] Ezen alkudozás folyama alatt a cseh király érdekében párthíve Henrik bajor herczeg, IV. Béla leánya az ekkor már elhalt Erzsébet férje s így az egyezkedő felek rokona, működött mint közbenjáró; kit azonban Rudolf a legkomolyabban letiltott, hogy többé ez ügybe ne avatkozzék, mert különben a maga és birodalma nyilt ellenségének fogja tekinteni.^[88] S minthogy a magyar államügyekre a döntő befolyást az 1275. közepén a tárnokmesteri székre vissza került Joakhim, Rudolf érdekeinek buzgó pártolója, gyakorolta, ennek segélyével csakugyan sikerült Rudolfnak, mint alább látni fogjuk, az Ottokárral kötött ideiglenes egyességet fölbontatni, s László királyt és országát a cseh király ellen tervezett háborúra szövetséges társúl megnyerni.

1275-ben a Szent István napján Székes-Fehérvártt tartott országgyűlés alkalmával megújulni látjuk azt a jelenetet, melyet egy évvel azelőtt a fövenyi mezőn a pártütő Joakhim s Németujvári Henrik és fiai idéztek elő. Most a lázadás zászlaját a király kormánya ellen Mois mester, Mois egykori nádor fia, anyjáról a király vérrokona, és a Csák nemzetség egyik tagja, Ugrin, Pós fia, az Ujlaki család őse, tűzte ki, kik hihetőleg a királyi hatalmat bitorló Joakhim tárnokmester és a Németujvári testvérek, Miklós nádor és Iván tótországi bán, megbuktatására törekedtek.^[89] Hogy ezen lázadás nagy mérvet öltött, s az országban ekkor a pártoskodó urak és nemesek sok rablást és öldöklést követtek el, igazolja az osztrák évkönyvek klosterneuburgi egykorú folytatója,^[90] de bizonyítja az ország zászlós urainak ezen év utolsó hónapjaiban feltünő gyakran történt változása is.^[91]

Különösen a dunántúli vármegyékben áradt el a féktelenség, melynek zabolázására a 13 éves király az ország hadaival hónapokon át táborozott, a hűtlen lázadókkal ütközeteket is vívott,^[92] melyek eredményéről azonban részletes adatok nem maradtak fönn. Csak azt tudjuk, hogy a király 1276. január 8. Istvándon Zalában, január 20 és febr. 3. Lábodon Somogyban, febr. 9-én Örsön, febr. 26. Vaskán a Dráva mellett, márcz. 21. Szent-Keresztnél a Vértesben, márcz 22. Táton Esztergom vármegyében táborozott, azon hó 26-dikán Buda várában volt,^[93] a husvét innepét pedig, mely ez évben április 5-dikére esett, a váradi székes-egyházban Szent László sírjánál ájtatoskodva ülte meg.^[94]

Az ország megzavart nyugalmát helyreállítani, a kölcsönös dúlásokat, melyekben a hatalmas urak családi érdeke és magán bosszúja vitte a főszerepet, megszüntetni, a kiskorú király gyenge kormányának nem lehetett elég ereje; minek legnagyobb bizonysága, hogy alig néhány hónap mulva a király dunántuli hadjárata után, 1276. nyarán történt a veszprémi dúsgazdag egyháznak és a mellette Sz. István korában alapított s utóbb virágzó egyetemmé fejlődött főiskolának oly vad kegyetlenséggel végrehajtott kirablása és porrá égetése, melyhez fogható az oligarchia II. Endrétől Róbert Károly koráig száz esztendőnél tovább tartott garázdálkodásának legviharosabb éveiben is csak ritkán fordult elő. E Kún László korában is hallatlan botrányt pedig éppen az ország legfőbb birája, Csák Péter nádor követte el, ki a Németujváriak iránti családi bosszúból Péter püspök fényes egyházát teljesen kiraboltatta, a prépostokat, esperesteket, kanonokokat és papokat ruháikból kifosztva barbár módra meztelenül lovakhoz köttetve meghurczoltatta, az egyházban az oltár mögött a kanonokok, papok és szolgáik közzül 68 személyt legyilkoltatott, az egyház levéltárában a kiváltságleveleket széttépette, a káptalan pecsétjét összetörette, és az igy kirabolt egy házat és egyetemet porrá égettette; minek következtében az egyházban egy egész esztendőn át szünetelt az isteni tisztelet, a mi még a tatárjárás idejében sem történt.^[95]

Ezen rabló hadjárat alatt tömérdek kárt vallott a veszprémvölgyi apáczazárda is, mely a király és országnagyok táborozásai miatt végképen elszegényedett,^[96] valamint a hántai monostor is, mely a belháborukban, a németek berohanásai miatt, de különösen a veszprémi egyház földúlásakor iszonyú kárt vallott.^[97] A belháború által leginkább sujtott Dunántúl nyomorát még az is növelte, hogy az osztrákok ezen zavarokat fölhasználva, az országba betörtek és a határszéleket pusztították.^[98] Bizonyosnak tarthatjuk, hogy a veszprémi rablásért fosztotta meg a király Csák Pétert az általa ekkor majdnem egy évig viselt nádorságtól,^[99] midőn egyszersmind intézkedéseket is tett az országban elhatalmasodott rablók és gonosztévők megbüntetésére.^[100]

Habsburgi Rudolf és Ottokár közt, kiknek párthívei Stiriában és Karinthiában már 1275-ben harczokat folytattak egymással, a háború, mely a cseh király és birodalma sorsa fölött döntendő volt, csak idő kérdése lehetett. Éppen ezért Ottokár érezve helyzete nehéz voltát mindent elkövetett, hogy a Lászlóval 1275-ben megkötött ideiglenes egyességet állandó szövetséggé alakítsa át; és igy Magyarország hadseregét is latba vethesse a német birodalommal vívandó döntő háborúban. Egy ideig kecsegtethette is magát e reménységgel. Ki volt ugyanis tűzve a nap és hely, melyen a magyar és cseh királynak személyesen kellett volna találkozni, hogy a végleges szövetségi szerződést megkössék, s Ottokár László ipát Károly siciliai királyt is fölkérte, hogy az egyezkedésben személyesen vagy követei által vegyen részt.

De másfelől Rudolf római király sem volt tétlen, hogy a magyar királyi udvar szövetségét megnyerje, s e törekvésében buzgó támogatóra talált a királyi udvar legbefolyásosabb tanácsadójában Joakhim bánban, ki mint régebben, úgy most is a német és magyar király kölcsönös szövetségének legbiztosabb zálogáúl tekintette a László király öcscse, Endre tótországi herczeg eljegyeztetését Rudolf leányával Clementiával, mely családi összeköttetés az Ottokárt szívből gyűlölő s emellett nagyravágyó anyakirálynénak, Erzsébetnek már régebben is titkos ohajtását képezte. Ilyen befolyások bírták rá Lászlót, hogy Meinhard tiroli grófot, leányági rokonát, fölkérje, hogy mivel országának az ő kiskorúságában megsértett jogait most már serdűltebb korában az ország belzavarainak lecsillapodtával vissza akarja vívni, legyen közbenjáró, hogy Rudolf leánya, ha van, jegyeztessék el öcscsének, Endrének. Írt magának Rudolfnak is ez ügyben, tudatva, hogy rokoni összeköttetésbe kíván vele lépni, s öcscsének a még nyolczadik évében járó Endre tótországi herczegnek főként Rudolf leányával, vagy pedig fia, leánya vagy leánytestvérei leányával leendő eljegyeztetését forrón óhajtja, s kérte, hogy hallgassa meg szivesen ez ügyben megbizottját Meinhard tiroli grófot és András pécsi olvasó kanonokot, kit az ország nagyjai tanácsából az eljegyzési szerződés megkötésére teljesen meghatalmazott követéül küld hozzá.^[101]

Rudolf szivesen fogadta a magyar udvar ezen föllépését, s az özvegy királynénak adott válaszában köszönetét fejezte ki a hozzá intézett üdvözletért, biztosította őt; hogy néhai férje iránt táplált őszinte barátsága annak halálával nem enyészett el, s hogy szivén fekszik a szóba hozott rokoni összeköttetés: mivel azonban e fontos dologban országnagyjai tanácsát meg kell hallgatnia, igérte, hogy azokkal minél elébb értekezni fog, hogy ezen ügy mindkét fél óhajtása szerint közös tisztességökre és javokra intéztessék el.^[102] Nem sokára ezután Lászlóhoz intézett levelében, melyben az eljegyzésről mint már megtörténtről szól, biztosítja a magyar királyt, kit öcscsével mint húsából való húst, csontjából való csontot atyai szeretettel ölel keblére, hogy legforróbb vágya őt üldözője dühös zsarnokságától megmenteni és ősi öröksége határait gyarapítni. Mert neki annyira szivén fekszik a fönséges és híres Magyarország régi dicsőségének helyreállítása és üldözőjének megalázása, hogy sem személyét, sem vagyonát nem kíméli, csakhogy annak büszke dölyfét diadalmas sasaival megtörje. «Im Isten kegyelmével, – így végzi levelét, – indulunk ellene hadainkkal, hogy fönhéjázását letéve, tanulja meg, milyen nehéz az ösztön ellen rugódozni. Nosza tehát fejedelem, övezd föl magadat az őseidtől örökölt vitézség erejével, mert bízunk Isten segélyében, hogy minden szerencsésen fog sikerülni, midőn ez igaz ügyben az igazságért lángoló fejedelem alatt fogsz harczolni.^[103] Ugyanakkor Magyarország rendeihez küldött levelében magasztaló szavakkal emelve ki a hű ragaszkodást, melylyel legkedvesebb fiaihoz László királyhoz és öcscséhez Endréhez viseltetnek, igéri, hogy ezen hűségöket nem annyira szavakkal, mint tettekkel kívánja meghálálni, s mint különös ajándékot kéri tőlök, hogy ha a római birodalomban vagy udvarában vannak oly kitüntetések, melyekben lelkök gyönyörködik, azok elnyeréséért bizodalommal folyamodjanak hozzá, ki Magyarország régi dicsőségének helyreállítását s üldözőjének megalázását szivén hordozza.^[104]

Rudolf ezen eszélyes, tapintatos eljárása nem tévesztette el hatását a magyar királyi udvarra, mely az Ottokárral kötött ideiglenes egyesség fölbontásait elhatározva, készséggel hajlandó lett a Rudolf által ajánlott véd- és daczszövetség elfogadására. A magyar udvar, hogy az Ottokárral tervezett összejövetelt meghiusítsa, az eddigi megállapodás megváltoztatásával azt követelte, hogy az összejövetel kitűzött napján és helyén mindkét fél fegyveres erővel jelenjék meg a békeszerződés tárgyalására, s minthogy e föltételt Ottokár határozottan visszautasította, czélját el is érte, a mennyiben az összejövetelről és így a kibékülésről többé szó sem lehetett. Világos ez Ottokárnak László egyik leánytestvéréhez, valószínűleg Katalinhoz, Dragutin szerb fejedelem nejéhez intézett leveléből, melyben a békeszerződés megakadályozását egyenesen a gyermek László fölött uralkodó Joakhim fondorkodásának tulajdonítja. Ő, mint írja, a László magyar királylyal kötött egyességet lelkiismeretesen meg kivánja tartani, az összejövetelre vonatkozó határozatot is a béke végleges megkötése végett készséggel óhajtotta volna végrehajtani: de mivel már az intézkedés egész terve megváltozott, az összejövetelre többé nem akar megjelenni. Azon ugyanis a megállapodás szerint fegyver nélkűl kellett volna megjelenniök, a magyar király pedig Joakhim hitszegő sugalmazására fegyveres összejövetelt követel. Kikelvén azután Joakhim ellen, ki sem a királyhoz, sem az országhoz soha hű nem volt, a kinek hűtlensége miatt veszett el egykor atyátok István király,^[105] midőn lóhalálában nyargalt Joakhim által elrabolt fia visszaszerzésére, ki V. István halála után fiai László és Endre közt vérengző belháborút idézett elő, most pedig annyira uralkodik László király fölött, hogy az az ő akaratja ellen semmit sem mer tenni, kinyilatkoztatja, hogy a magyar követek által előtte s utóbb Budán az országnagyok által tett eskü megszegésével sürgetett fegyveres összejövetelben részt nem fog venni. Nem vádolja állhatatlanságáért a királyt, ki mint kiskorú nem önálló, hanem azon gazok akaratjához kénytelen alkalmaztatni magát, kik őt kezökben tartják s kiknek gonosz tanácsát balgatagúl követi. Sérelműl hozza föl, hogy a magyar király az ő pártütő alattvalóit országába befogadta, míg ő az ily hűtleneket, kik pártfogásáért könyörögtek, hogy az egyesség ellen ne vétsen, visszautasította. Ajánlja ennélfogva rokonának, hogy se maga, se testvérei ne menjenek el az összejövetelre, hova ő sem küldi el sem nejét, sem kiskorú fiát, kit a fegyverek zaja közt könnyen veszély érhetne: mert a magyar király Joakhim kormánya alatt áll, ki neki halálos ellensége s a királyt alattomosan az ő megrontására ösztönzi. Joakhim volt az, ki tudva, hogy Rudolf gróf, ki magát választott római királynak nevezi, az ő legnagyobb ellensége, Endrét az ifjabb magyar királyt áruló módon elrabolván, Rudolf leányával akarta egybeházasítani, s ezért magának egy oly tartományt kért, melyet törvényesen és jogosan ő bír. Ha a magyar király, – így végzi levelét, – a ti kezetekben, vagy más rokona, vagy valamely Magyarországhoz hű férfiú kezében volna, nem vonakodnék vele összejönni, de míg a hitetlen Joakhim hatalmában van, nem akar vele értekezni; hanem igenis megjelenik a kitűzött hely szinén hatalmas sereggel, de nem egyezkedni, hanem hogy tartományait minden támadás ellen férfiasan megvédelmezze. Ha azonban a magyar királynak tetszenék az összejövetelt elhalasztani, úgy, hogy azon Károly siciliai király, vagy fia Károly, vagy legalább tanácsosai jelen lehessenek, vagy pedig azt kivánná, hogy a határidőre tanácsosaik jőjenek össze értekezni és végezni, úgy, hogy mind ő mind a magyar király országaikban maradjanak, szivesen beleegyeznék, de fegyveres összejövetelt semmi esetre sem fogad el.^[106]

A tervezett összejövetel e szerint, melytől Ottokár a béke végleges megkötését reménylette, örökre elmaradt; bár a cseh király által megnyert I. Károly siciliai király, kinek közbenjárására Ottokár, mint látjuk, nagy súlyt fektetett, úgy 1276. április 22-én Rómában, mint öt hónappal később szept. 24-én Viterboban kelt leveleiben igéretet tett Ottokárnak, hogy az összejövetelre teljes hatalommal ellátandó követeit el fogja küldeni^[107] s azok részére a magyar országnagyokhoz intézett megbízó levelét szept. 25-én csakugyan ki is állította.^[108]

A magyar szövetségre e szerint Rudolf biztosan számíthatva 1276. nyarán megtámadta s hódolatra kényszerítette Ottokár párthívét, Henrik bajor herczeget, azután hadaival Passaun át Ausztriába nyomúlt, hol Ensburg, Tuln és több kisebb város hódolva tárt kaput előtte, majd Klosterneuburgot ostrommal megvette, október 18-án pedig Bécs alá szállott s a várost öt hétig a legszorosabb ostromzár alatt tartotta;^[109] mialatt László király magyar és kún hadaival segítségére készen állva, az osztrák határszélen táborozott.^[110] Ottokár, ki a Dunától éjszakra Laa és Klosterneuburg közt foglalt hadaival állást, miután Ausztriából, Stiriából, Karinthiából párthíveitől segélyt nem kaphatott, s Csehországban is fenyegetve érezte magát a pártütő főurak lázongásai által, kénytelen volt belátni, hogy a német birodalom és Magyarország egyesűlt erejével megküzdeni nem bírhat, s ha ütközetre kerűl a dolog, ügye menthetetlenűl elveszett. Azért biztosait, Brunó olmüczi püspököt és Ottó brandenburgi őrgrófot, alkudozás végett Rudolf táborába küldte, kik is Rudolf biztosaival, Berchthold würzburgi püspökkel és Lajos bajor herczeggel, a békét nov. 21-én rá nézve igen súlyos föltételek alatt megkötötték. A Rudolf által bécsi táborában november 26-án megerősített szerződés értelmében Ottokár lemondott a birodalom általa 26 esztendő óta bírt összes tartományairól, Ausztriáról, Stiriáról, Karinthiáról, a vend őrgrófságról, Egerről és Portenauról, Rudolf pedig megerősítette őt Csehország, Morva és tartozandóságaik birtokában, melyeket maga és elődei a birodalomtól hűbéres joggal bírtak, az ellene hozott itéleteket, átkokat s egyházi tilalmakat pedig visszavonta. A béke nagyobb biztosítására Ottokár leánya Kunigunda, Rudolf fiának Hartmannak, Rudolf leánya, Juta pedig Ottokár fiának Venczelnek, kölcsönösen 40,000 márka jegyajándékkal, eljegyeztetett. A békébe a magyar király és alattvalói is befoglaltattak, oly föltétellel, hogy Ottokár és emberei mindazokat a várakat, városokat és helységeket, melyeket Magyarországtól elfoglaltak, valamint a magyar király és emberei is, a mit a cseh koronától foglaltak, azonnal adják vissza, állítsák helyre a két ország között a régi határokat, s ha valamelyik fél ezen egyesség ellen vétne, az ellen, mint békebontó ellen Rudolf köteles legyen a megsértett félnek segítségére kelni.^[111] Bár a békeszerződésben nincs megemlítve, Ottokár azt is megigérte, hogy visszaadja Lászlónak mindazokat a roppant értékű ősi családi kincseket, melyeket egykor IV. Béla halála után leánya Anna, a macsói herczeg özvegye, Csehországba vitt és neki mint vejének átadott.^[112]

A dalmát tengerparton e közben a korona tekintélyének semmibe vételével évek óta tartó zavargás szakadatlanúl folyt. A magyar kormány, a helyett, hogy erővel vagy eszélylyel a tengerparti városok viszályát lecsendesiteni törekedett volna, még olajat öntött a tűzre, midőn a Spalatót és Sebenigót pártoló brebiri grófok ösztönzésére a gyermekkirálylyal visszavonatta és érvénytelennek hirdettette IV. Béla kiváltságlevelét, melylyel a Spalató által jogos birtokának vitatott Ostrach nevű földet Traunak adományozta.^[113] A koronához hű Trau tanácsa ez intézkedésben nem nyugodott meg, hanem 1276. január 13-án Romanus barsi esperest és Fulcus mester által, kiket Benedek választott esztergomi érsek saját ügyében küldött a szent székhez, s kik az ellenök intézett cselvetéseket Segnában és Zárában nagy bajjal kikerűlve Trauba tértek s ott várakoztak hajóra, folyamodást intézett Benedek érsekhez, hogy Istent és igazságát s a maga tisztességét tekintve, védje a város igaz ügyét az országnagyok és a király előtt, ki, mint legújabban a spalatóiak hiresztelik, de a mit hinni nem lehet, a nagyatyja, atyja és maga által Trau részére kiadott kiváltságleveleket az ügy megvizsgálása nélkűl hazug sugalmazásra visszavonta.^[114] De maga a város tanácsa is fölküldte ez ügyben a királyi udvarba püspökét Columbanust, ki már a múlt évben is járt a királynál, s általa ügyét Benedek választott esztergomi érsek pártfogásába ajánlotta.^[115] Ezen küldetésnek azonban nem lett sikere, mint kitetszik Miklós dalmát és horvát bánnak a királyhoz intézett jelentéséből. E szerint ugyanis a bán, ki Trau állandó hűségét kiemelve e várost a király védelmére méltónak elismeri, a hely szinén megjelenve, megkisértette az egyfelől Trau, másfelől Spalato és Sebenigo közt évek óta elkeseredéssel folyt viszályt békésen elintézni: de mivel a két utóbbi város, az összes horvát főurakkal kezet fogva, Traut megtámadni és lerombolni készűlt, ha csak az bele nem egyezik, hogy Sebenigónak, mely emberi emlékezet óta mindig a traui püspök hatósága alatt állott, külön püspöke legyen, s vissza nem adja a IV. Béla és V. István által egykor Spalato megegyezésével Traunak adományozott birtokokat, s mivel továbbá a támadók az általa a király nevében kiadott parancsokat és tilalmakat semmibe vették, ő pedig csekély kiséretével a város végromlására törőknek ellenszegűlni nem merészkedhetett, kénytelen volt Traunak megparancsolni, hogy ellenségei minden kivánatát teljesítse. Minthogy azonban a trauiak készebbeknek nyilatkoztak városuk leromboltatására, mint kiváltságleveleik megsemmisítésére, végre sem tehetett egyebet, mint hogy nem az igazságot, hanem az ellenség hatalmát tekintve Traut akaratja ellen is engedelmességre kényszerítette. S miután mindezt, a mint mentegetőzve írja, nem jószántából, hanem kénytelenségből tette, fölkéri a királyt, hogy ezen ügyben tetszése szerint intézkedjék.^[116] Bizonyosan az országban éppen akkor dühöngött belháború volt az oka, hogy a kormány a hű Trau védelmére nem gondolhatott, mely végre is magára hagyatva kénytelen volt 1277. junius vége felé Spalatóval, a közbenjáró Károly siciliai király iránti tekintetből, 2000 ezüst márka büntetés terhe alatt, melynek fele László királyt, másik fele a szerződést megtartó félt illesse, a következő julius havára fegyverszünetre lépni^[117] és a Spalato által követelt birtokokat, azokról szóló kiváltságleveleit érvénytelennek nyilatkoztatva, átengedni.^[118]

Az egykor hatalmas büszke Ottokár mélyen érezte megaláztatása szégyenét, melyet a bécsi béke súlyos föltételei elfogadásával magára vont, s mihelyt a fenyegető veszélyt feje fölül elvonúlva látta, teljességgel nem gondolt a szerződés föltételeinek lelkiismeretes megtartására, melyeket csak kénytelenségből fogadott el, hogy nehéz helyzetéből menekülhessen, hanem neje, a büszke magyar királyleány, Kunigunda szemrehányásai által is bosszúra ingereltetve,^[119] minden alkalmat megragadt, hogy Rudolf ellen háborút idézzen föl s így bosszúszomját kielégíthesse; a német birodalomban titkos alkudozásokat folytatott Rudolf ellenségeivel, László királynak az elfoglalt várakat s városokat, a családi kincseket nem adta vissza, az osztrákok nála lévő kezeseit és foglyait nem bocsátotta szabadon; miért viszont Rudolf is megtagadta tőle azokat az osztrák urodalmakat, melyeket leánya menyasszonyi ajándéka fejében neki kötelezett volt. A feszültség és surlódás a két király és párthívei közt minden nap erősebb lett, annyira, hogy mindjárt a következett egész télen át az osztrákok Morvába s a csehek Ausztriába csapkodva folyvást dúlták és égették egymás jószágait.^[120] A kitört viszálynak a két király biztosai Brunó olmüczi püspök és Fridrik nürnbergi várnagy, mint békebirák újabb békeszerződéssel igyekeztek véget vetni, melyet Rudolf is, Ottokár is Bécsben 1277. május 6-dikán szentesített, s melybe László király és öcscse is újra be volt foglalva.^[121]

Nagyon jól tudta azonban Rudolf, hogy Ottokárral szemben a szerződések erejébe mennyire nem bízhatik, s hogy uralmát a tőle visszaszerzett tartományokban csak fegyvere túlsúlyával tarthatja fön. Azért legfőbb törekvését arra fordította, hogy a magyar udvarral fönálló jó viszonyát minél szorosabbra fűzze, és így magának a kétségtelenül kitörendő háborúban Magyarország döntő segélyét előre biztositsa; s hogy czélját annál biztosabban elérje, most már maga sürgette az újabb szorosabb szövetkezést és leányának Endre herczeggel való eljegyeztetését. László királynak ez ügyben Bécsbe küldött követei: Lodomér váradi s Timotheus zágrábi püspökök, Rolánd bán, Aladár, a királyné tárnokmestere s nógrádi főispán, Demeter székesfehérvári prépost s alcancellár és János budai prépost, azt a szövetségi szerződést, melyet Rudolf Bécsben 1277. julius 5-én állított ki, készséggel elfogadták s esküvel erősítették, hogy László király ezen szerződés lényegben teljesen egyező példányát, a mint Rudolf is tette, maga és országnagyjai pecsétjeivel ki fogja állítani, s annak megtartására magát országa nagyjaival együtt esküvel fogja kötelezni. Ezen szerződés szerint Rudolf László királylyal egyességet, barátságot, rokonságot kötött, oly föltétellel, hogy egymást tanácscsal és tettel kölcsönösen segítsék; kötelezte magát, s erre a magyar követek kivánsága szerint elsőszülött fiával Alberttel, rokonaival és országa nagyjaival, a maga és jelenlévő neje lelki üdvére ünnepélyes esküt is tétetett, hogy eljegyzett leányát Clementiát a kitűzendő határidőre Endre herczeghez nőül fogja adni, mire viszont László és országa nagyjai is kötelesek legyenek esküt tenni, kikötvén azonban, hogy az ő követei Endre herczeget megtekinthessék, és az eljegyzés csak úgy maradjon érvényes, ha benne föltűnő fogyatkozás nem találtatik; ígérte; hogy megtartja Ottokár ellen Lászlóval eddig kötött minden szerződését, és a magyar követekkel együtt ünnepélyes követséget fog Ottokárhoz küldeni s őt meginti, hogy magyarországi foglalásait adja vissza s az okozott károkat térítse meg; ígérte továbbá, hogy a cseh király és emberei által elfoglalt várakat és városokat, valamint azokat is, melyeket az ő uralkodása idejében az osztrákok, stájerek és karantánok foglaltak el, ő pedig még vissza nem adott, saját fáradságával és költségével vissza fogja szerezni, úgy azonban, hogy ha szükség leend, őt ebben a magyar király is köteles legyén segíteni, és a régi magyar határokat ezen tartományok felé a két birodalom által kiküldendő biztosok állítsák helyre; ígérte azt is, hogy a magyar király hűtlen alattvalóit nem fogja befogadni, mire viszont a magyar király is kötelezve legyen, s hogy a határszéleken a gonosztevőket meg fogja zabolázni, miben a két uralkodó egymást kölcsönösen tartozzék segítni; végre ismételten ígérte, hogy a magyar alattvalók kereskedelmi szabadságát tartományaiban a rendes vám lefizetése mellett biztosítja.^[122]

Ezen szerződés értelmében Rudolf csakugyan végrehajtotta leánya Clementia eljegyeztetését Endre herczeggel, még pedig a pápa megegyezésével,^[123] s László panaszára, hogy országa némely várait Rudolf hívei még folyvást elfoglalva tartják, Istenre hivatkozva, hogy ő az egyesség és rokoni összeköttetés értelmében mindig szívesen kész kívánatait teljesítni, tudatta, hogy ő Ottokárt is, másokat is, kik ezen várakat kezökben tartják, már rég fölszólította, s azok készeknek is nyilatkoztak a biztosokúl kiküldendő magyar országnagyokkal ez ügyben jog és igazság szerint járni el; ajánlotta ennélfogva Lászlónak, hogy a határszélekre küldjön alkalmas biztosokat, kik az ő biztosaival egyetértve intézhessék el a várak letartóztatóival a vitás kérdéseket.^[124] Rudolf egy Lászlóhoz ekkortájban intézett másik levelében örömét nyilatkoztatva ki a fölött, hogy az iszonyú vihar, mely közte és öcscse, az ő leánya jegyese közt kitört, lecsendesedett s a megtörtént kibékülés után országa békének örvend,^[125] csudálkozását fejezi ki, hogy követei, kiket leánya házasságának végrehajtása ügyében udvarába küldött, ott oly hosszasan időznek s kéri, hogy azokat minél elébb végválaszszal bocsássa vissza. Tudatja egyszersmind, hogy Ottokár az ő híveit Ausztriában iszonyúan üldözi, s fölkéri Lászlót, hogy míg ő birodalma hatalmával egyik oldalról támad, más oldalról üssön ellenségeire, hogy így azok üllő és pöröly közzé szorúljanak; mert így nem csak országa ősi határait fogja visszaszerezhetni, hanem birodalmát is terjesztheti; kéri végre, hogy szándékát erre nézve vele azonnal tudassa.^[126]

A római és cseh király megújult viszályát egy újabb egyesség lett volna hivatva megszüntetni, melyet Ottokár Prágában 1277. szept. 12-én írt alá, belefoglalva más rokonaival együtt Lászlót, Magyarország fönséges királyát is:^[127] de Ottokár most sem gondolt komolyan a szerződés föltételei teljesítésére, nevezetesen folyvást vonakodott a napa által Prágába vitt magyar királyi családi kincseket visszaadni, azt vitatva, hogy azokat a gyermek László teljeskorúságáig senki méltóbban és hívebben nem őrizheti, mint ő, kit a magyar királyi családhoz közel rokonság köt.^[128]

Rudolfnak lehetetlen volt meg nem győződni, hogy a közte és Ottokár közt fönforgó hatalmi kérdést csak fegyverrel lehet megoldani; azért fölszólította Lászlót, hivatkozva a köztök fönnálló atyai s fiúi viszonyra és egyességre, hogy, miután elérkezett az idő, hogy az ellenök egyiránt incselkedő cseh királyon bosszújokat tölthessék, azonnal siessen országa határszélére, hogy a közös ellenségök ellen intézendő közös eljárás ügyében értekezzenek.^[129] A Haimburg alatt november 11-én megtartott összejövetelen Rudolf Lászlót ünnepélyesen fiává fogadta, vele Ottokár ellen véd- és daczszövetséget kötött, s midőn visszatért, Bruckig kisérte és ott fényesen megvendégelte.^[130]

Hogy Rudolf már ekkor megnyerte a cseh király ellen László ipát, Károly siciliai királyt is, ki még a múlt évben kész volt volna követeit az Ottokár és László közt tervezett összejövetelre elküldeni, kitetszik Károly intézkedéseiből, melyeket a veje segélyére Bursano Jakab vezérlete alatt Magyarországba küldendő zsoldosai elszállítása és ellátása ügyében 1277. augusztus és szeptember havában tett.^[131]

A belzavarok, melyek a múlt évben Veszprém földúlásakor tetőpontra hágtak s melyek László korában csaknem szakadatlanúl tartottak, ez évben sem szűntek meg, sőt Erdélyben a gyulafehérvári egyház kirablása és fölégetése alkalmával a féktelen bosszú vad dühe oly vérlázító jelenetekben tombolta ki magát, melyek Péter nádor Veszprémben elkövetett kegyetlenségén is túlcsapongtak. A szászok ugyanis; kik valamint politikai tekintetben az erdélyi vajdák hatóságától függetlenűl, saját törvényeikkel élve, külön területet alkottak, úgy egyházi tekintetben is a szebeni prépostság alatt az erdélyi püspöktől teljes függetlenséget törekedtek magok számára kivívni, az erélyes Péter püspökkel, ki egyházi hatóságát rájok is ki akarta terjeszteni, összeütközésbe jöttek. A viszály folyvást mérgesedett, s midőn Péter püspök kanonokjaival egyetértve a vizaknai gerébet Alárdot kivégeztette, lázadássá fajúlt. A szászok ekkor a megölt Alárd fia, Gyán (János) vezérlete alatt fegyvert ragadva Gyula-Fehérvárt 1277. Reminiscere vasárnapján, február a 21-én, megrohanták és elfoglalták, a székesegyházat a többi egyházakkal együtt fölgyújtották s az azokba menekült népet mintegy 2000 férfit és nőt, négy kanonokkal s számos pappal együtt oda égették, a város magyar lakosait, a kiket csak kézre keríthettek, leöldökölték, az egyházi kincseket, ereklyéket, kereszteket, kelyheket, papi öltözeteket és ékszereket elrabolták s megszentségtelenítették, az egyház könyveit és levéltárát földúlták, kiváltságleveleit szétszaggatták.^[132]

László király ezen iszonyú rombolás után, mely a város környékét is pusztává tette, mintegy három hónap mulva a Rákos mezején az ország főpapjaival, főuraival, nemeseivel és kúnjaival országgyűlést tartván; a rendekkel egyetértve elhatározta, hogy a királyi, egyházi és nemesi jószágokat senki elfoglalni ne merje, a kik az ország békéjét megzavarni, királyi vagy egyházi jószágokat elfoglalni merészkednének, és az okozott károkért kellő elégtételt nem adnának, átok alá vettessenek, s ellenök mint az ország dögleletes ellenségei ellen úgy a király, mint az ország összes főrendei, nemesei és kúnjai fölkelni kötelesek legyenek; mely végzés megtartására mind a király, mind a rendek ünnepélyes esküvel kötelezték magokat. Ezen végzés értelmében hirdette ki aztán Budán május 30-dikán a magyar főpapság Vizaknai Gyán és bűntársai az erdélyi szászok ellen a kiátkozási ítéletet, melynek szoros végrehajtását az erdélyi papságnak mindaddig kötelességévé tette, míg a kiátkozottak teljes elégtételt nem adnak s így a föloldozás kegyelmében nem részesűlnek.^[133]

9. IV. LÁSZLÓ KIRÁLY OKLEVELE ELŐSORAI.

A rákosi végzés értelmében intézett aztán László király a kiátkozott lázadó szászok ellen hadjáratot, melynek vezérletét Miklós választott esztergomi érsekre, a csatatéren inkább otthonos, mint egyházias szellemű főpapra bízta,^[134] s melyben maga a serdülő korban álló király is személyesen részt vett.^[135] A táborozás eredményéről nem maradtak ránk részletes adatok, s csak annyit tudunk bizonyosan, hogy a kiátkozott szászok a püspökség és káptalan tömérdek kárát soha meg nem térítették. A földúlt gyulafehérvári székesegyház tiz esztendőnél tovább hevert romjaiban, s csak azután tett intézkedéseket Péter püspök, hogy azt saját költségén helyre állíttassa.^[136]

Az országban eláradt zavargásokat nem kis mértékben elősegítette az esztergomi érsekség elárvult állapotja. Benedek választott érseknek 1276 vége felé történt elhalálozása után ugyanis a káptalan Péter veszprémi püspököt, a Németujváriak testvérét, választotta meg; ezzel szemben azonban Miklós gyulafehérvári prépost is föntartotta igényét, ki jóllehet 1273-ban erőszakosan kicsikart választatását a szentszék soha helybe nem hagyta, már Benedek életében is megkisértette az érsekség kormányát erőszakosan kezéhez ragadni, annak halála után pedig, bízva a király és udvara kegyébe, melybe magát be tudta hizelegni, ismét választott érseknek czímezte és czímeztette magát. Az érsekség vita alatt álló kérdését, mely a szentszék törvényszéke előtt már X. Gergely pápa és utódai, az 1276-ban elhalt V. Incze és V. Adorján idejében is tárgyalás alatt állt, az új pápa, XXI. János, ismét vizsgálat tárgyává tette, 1277. márczius 13-án kelt levelével meghagyván Lodomér váradi püspöknek, hogy Miklós gyulafehérvári prépostot idézze meg, hogy az idézés napjától számítandó két hónap alatt személyesen jelenjék meg a szentszék előtt; mely ügyét vizsgálat alá vévén, ha meg nem jelennék is, döntő ítéletet fog hozni.^[137] A tárgyalás azonban XXI. János pápa nem sokára ezután május 25-én történt halála miatt, kinek utódjává III. Miklós csak 1277. november 25-én választatott meg, ismét haladékot szenvedett. Miklós prépost, ezen kedvező körülményt fölhasználva, rábirta a királyt, hogy őt az érsekségbe visszahelyezte s egyszersmind esztergomi örökös főispánná és cancellárjává kinevezte.^[138] Miklóst azonban versenytársa, Péter veszprémi püspök sürgetésére III. Miklós pápa, ügye végítélettel leendő ellátása végett, 1278. április 25-dikére személyes megjelenésre újra maga elébe idézte. S miután az alatt az ürügy alatt, hogy a magyar és cseh király kibékítése ügyében kell fáradoznia, és az ország belháborúi miatt a rámai utat élete veszélyeztetése nélkül meg nem tehetné, maga nem jelent meg, hanem csak két ügyvivőjét küldte a szentszékhez, azok előterjesztéseit pedig a szentszék nyomatékosoknak s elfogadhatóknak nem találta, a pápa 1278. junius 1-én meghozta a végítéletet, melylyel a versenytársa által nyilvános rablással, gyújtogatással és emberöléssel vádolt, tudomány dolgában pedig tűrhetetlenül gyenge Miklós prépost választatását, ki midőn a törvényesen választott Benedek érsekkel versengett, magát az egyház kormányára vakmerően föltolta, a neki engedelmeskedni nem akaró s nem is tartozó kanonokokat házaikból erőszakkal kihányatta, vagyonukat elraboltatta, a káptalan pecsétjét erőhatalommal elvette és az egyház jószágait tetszése szerint elvesztegette, megsemmisítette s neki ez ügyben örökös hallgatást parancsolt. Azonban a pápa Péter veszprémi püspök választatását sem ítélte helybenhagyhatónak, hanem az érseki szék betöltése iránt az intézkedést magának tartotta fönn, előre semmisnek nyilatkoztatva mindent, a mit ez ítélete ellen bárki bármily tekintélynél fogva tenni merészelne.^[139] Miklós prépost ezen végítélet által az érsekséget jog szerint elvesztette, s ezt László király sem vonta többé kétségbe; a mennyiben ezután kedvelt hívét, Miklós mestert csak választott fehérvári prépostnak és alcancellárjának czímezte,^[140] az esztergomi érsekséget pedig üresedésben lévőnek írta.^[141]

A haimburgi összejövetel után a 15 éves László, a Rudolffal kötött rokoni szövetkezésbe bízva, az országa belviszonyainak átalakítása iránt tett megállapodások értelmében, magát törvényes korra jutottnak hirdette s a kormányt saját kezébe vette.^[142] Visszatérő utjában Sopronban megállapodván, a várost szabadságaiban megerősítette, s a polgárokat, hogy romladozott várukat kijavíthassák, különféle kedvezményekben és adományokban részesítette.^[143] November 27-én seregével Kedhelynél Sopron vármegyében táborozott s onnan hadait a Németujváriak kőszegi vára alá vezette,^[144] kik mint Ottokár párthívei annak érdekében zavargásokat támasztottak és így hűtlenség bűnébe estek.^[145] Kőszeg alól Vas vármegyébe nyomúlt előre s deczember 20-dikán Karakónál állott, hol Henrik bán hűtlen fiait ismételten kegyelmébe fogadta, és szolgájoknak Doroszló mesternek, a Rumy család ősének, egy tornyot adományozott.^[146] Innen visszafordulván, átvonúlt Veszprémen, hol a székesegyház iszonyú romlását megtekintette,^[147] a karácsonyt a zirczi apátságban ünnepelte^[148] s csak az új év első napjaiban érkezett vissza Budára.^[149]

Bár a hűségökben megbizhatatlan Németujvári testvérek 1277. végéi a királynak színleg újra hódoltak, maradt még az országban elég hatalmaskodó főúr, kik a korona tekintélyével mit sem gondolva, megszokott garázdálkodásaikat folyvást űzték, kiknek megzabolázása a fiatal királynak elég gondot adhatott s híveinek nem kis fáradságába kerűlt. Loránd, Márk fia, szepesi ispán, ugyanaz, a ki a koronázás előtt kitört lázadásban is részes volt, nem csak a Szepességet és Gölniczbányát, hanem a Tiszán túl a Nyírséget is egész Erdélyig hatalmába kerítvén, dúlta és rabolta. Ellene a király parancsára György mester, Simon fia, a sóvári Sós család őse, vezérlete alatt, Finta mester és az ország több zászlós urai keltek föl dandáraikkal s egy ütközetben el is ejtették.^[150] Halála után szerepét rokona Gergő folytatta, kitől az adorjáni királyi várat László parancsára Miklós választott érsek ostrommal foglalta vissza s kit később ugyancsak György mester győzött le és vitt foglyúl a király elébe.^[151] A rabló főurat aztán László, ki bizonyosan azért tartózkodott 1278. május és junius havában Temesvártt és Csanádon,^[152] hogy ezen lázadás leverésére kedvelt hívei a kúnok segítségét is igénybe vegye, a Váradon Bihar; Békés, Zaránd, Szabolcs, Szathmár, Kraszna és Közép-Szolnok vármegyék rendeivel tartott közgyűlésen némely czinkos társaival együtt halállra ítélte és lefejeztette.^[153] Ezen tiszántúli zavarok alatt a hatalmas urak milyen kicsapongásokra vetemedtek, kitetszik Lodomér váradi püspöknek a királyhoz intézett jelentéséből, mely szerint Péter, Dorog fia, a dúsgazdag Guthkeled nemzetség tagja, saját nemzetsége ősi egyedi monostorát, melynek pártfogósága fölött rokonaival viszályba keveredett, földig romboltatta s köveiből magának a közel Diószegen erősített tornyot építtetett^[154]

10. ADORJÁN VÁRA.

11. ADORJÁN VÁRA.

A koronára nézve még veszedelmesebb lázadás ütött ki ez év elején a drávántúli részekben, hol a horvátok éppen Joakhim bán testvérei Radiszló és István vezérlete alatt föllázadtak s a drávántúli vármegyék dúlására sok német zsoldost is fogadtak. A király ezen lázadás leverésére Joakhim bánt küldte, ki rokonaival a Guthkeled nemzetségbeli Hodos, Bereczk, György és Benedek testvérekkel, a Szakolyiak, Várdaiak és Báthoriak őseivel, valamint Péter bánnal, Benedek fiával együtt a lázadók fölött véres ütközetben győzedelmeskedett ugyan, de maga is a csatatéren vesztette életét.^[155] Gyaníthatjuk, bár erre nézve adataink nincsenek, hogy ezen horvát lázadás a tótországi herczegség kérdésével, illetőleg Velenczei Endrének, László férfiágon egyetlenegy élő rokonának, bejövetelével volt összeköttetésben. Az ugyanis bizonyos, hogy a király kiskorú öcscsének, Endre herczegnek elhalálozása után Velenczei Endre, mint a király legközelebbi férfirokona és trónörököse, a tótországi herczegséget a törvényes erejűvé vált ősi szokás szerint magának követelte s azt 1278. első felében rövid ideig bírta is;^[156] de az is éppen oly kétségtelen, hogy ez új állásában, aligha nem László és udvara féltékenysége miatt, nagyon is rövid ideig tarthatta fönn magát. Tótországi herczegségének egyedüli emléke az az egyetlen egy oklevél, melyet ezen czímmel magyarországi területen állított ki; ebből pedig bizvást következtethetjük, hogy a drávántúli fölkelés leveretésével az ő ügye is hajótörést szenvedett, s így kénytelen lett visszavonúlni velenczei magánéletébe.^[157] Van nyoma, hogy ezen horvátországi lázadás elfojtásában a király ipa Károly siciliai király is közreműködött, ki a lázadás egyik vezérének Istvánnak, István bán fiának, István nevű kiskorú fiát, egy másik főúr, Farkas, Miklós nevű fiával, kiket Magyarországról visszatért zsoldosai kapitánya Bursano Jakab vitt hozzá túszokúl, Trani várában őriztette, s a tengermelléki Bielográd vára megvívására 200 lovast 400 lóval és 120 kézijas gyalogot küldött.^[158]

Alig csillapultak le ezen belzavarok, midőn a Rudolffal kötött véd- és daczszövetség értelmében az ország haderejét a cseh király elleni háború vette igénybe. Ottokár ugyanis megaláztatását nem szívelhetve, s szövetségesei a lengyel és sziléziai fejedelmek; a pénzzel megvesztegetett Henrik bajor herczeg s más vele tartó német fejedelmek, valamint a titkon hozzá szító bécsi polgárság támogatásába bizakodva, komolyan el volt határozva, hogy fölidézze és megharczolja a döntő harczot, s már 1278. pünkösdkor támadólag lépett föl, Ausztriába berontván több várat és várost megvívott;^[159] mialatt az Ottokár titkos párthíve Paltram bécsi polgár által fölizgatott Németujvári Iván az ausztriai és stiriai határszéléket tűzzel vassal pusztította.^[160]

A megtámadott Rudolf, kit a német birodalmi rendek nagyon is gyengén támogattak, nehéz helyzetében Bécsből László királyhoz folyamodott, s őt a köztök fönnálló rokoni és baráti összeköttetésre hivatkozva fölszólította, hogy köteleztetése szerint siessen segedelmére, addig is, hozzá küldött követei által, kiktől az ügy állásáról bővebb értesítést nyerhet, tudassa vele minél hamarabb elhatározását.^[161] A fiatal László készséggel ragadta meg az alkalmat, hogy a sérelmekért, melyeket atyja, anyja s ő maga mint gyermek a cseh királytól szenvedett, méltó bosszút állhasson. Fölhívására az ország derék hada tömegesen gyűlt a népszerű hadjáratra a Székes-Fehérvártt kitűzött zászlók alá. László Székes-Fehérvárról megindulván, már julius 17-én Győr alatt állott,^[162] augusztus 6-dikán Pozsonynál táborozott,^[163] Rudolfhoz, ki seregét a Dunán Haimburgnál átszállítva augusztus 14-én Marcheggnél ütötte föl táborát s ott a magyarok jövetelét és László segélyét; mint az Istenét oly epedve várja vala, még az nap csatlakozott 40,000 magyar és 16,000 kún lovasból álló seregével.^[164]

AZ IGLAUI CODEX (CHRONICON AULAE REGIAE) ELSŐ LAPJA.

László azonnal előre indított György mester, Simon fia, vezérlete alatt 8,000 magyar és kún lovast Ottokár tábora kikémlelésére, ki ekkor Laa ostromával vesztegette idejét. György úr emberűl megfelelt föladatának, 2000 előszáguldozó kún lovassal Ottokár táborát kikémleltetvén, azt hadaival két napig folyvást zaklatta, melyek a csatározásokban több cseh vitézt levágtak és számos foglyot ejtettek. Harmadnap Ottokár a támadást visszavervén, augusztus 19-én megindult Rudolf tábora felé; másnap a Morva mezejére szállt és Stillfried vára táján a Weidenbach mellett ütötte föl táborát, hol hat napig pihenve seregét összpontosította.^[165] Augusztus 25-én a Marcheggtől előnyomuló német és magyar sereg Ottokár táborától alig fél német mértföldre szállott táborba, honnan a cseh király sátrait be lehetett látni.^[166] Az előcsatározás azonnal megkezdődött, melyben a száguldozó kúnok mintegy 200 lengyelt és szászt fogtak el, s estvére a táborba visszatérve Rudolfnak 100 levágott lengyel fővel kedveskedtek.^[167]

Másnap péntek napon folyt le a döntő ütközet, melyben a csehek és szövetségeseik Prága! Prága! a németek és magyarok, sőt még a pogány kúnok is Christus Christus! jelszót hangoztatva, egyenlő hévvel és bosszúvágygyal törtek egymásra.^[168] A német-magyar sereg jobb szárnyát, mely az aránylag csekély számú birodalmi hadakból, az ausztriai, stiriai s karinthiai dandárokból állott, maga Rudolf, a két erős magyar hadosztályból alakított balszárnyat pedig, mely előtt a királyi zászlót Rajnáld, a Bastech nemzetség tagja, a Rozgonyiak őse lobogtatta, Csák Máté nádor vezette; a kúnok, míg az ütközet folyt, mindkét oldalon előre nyargalva, az ellenség táborát bekeríteni törekedtek. Az elkeseredett viadal közben maga Rudolf is agyonszúrt lovával együtt földre terűlt, de hívei segélyére sietve megmentették; életveszélyben forgott a magyarok vezére Máté nádor is, kit midőn az ellenség nyergéből kivetett, Dénes, Péter fia, az Osl nemzetségből vére omlásával védett meg a haláltól,^[169] Omodé, a későbbi nádor pedig jobb keze mutató újját vesztette el.^[170]

Hosszasan tartott makacs küzdelem után, a mint a túlnyomó számú magyar lovasság támadása az ellenséget hátrálásra kényszerítette, a cseh tartaléksereg pedig a kétes hűségű Milota vezérlete alatt a csatatért körülszárnyalt könnyű kún lovasság nyílzáporát ki nem állhatva megfutamodott s magával ragadta a Morvából a csatatérre vonuló pihent zászlóaljakat is, a győzedelem estve felé Rudolf részére dőlt, ki a visszavonuló ellenség ellen, a tartalék hadat is harczba vive, erős oldaltámadást intézett. Ottokár a csatarend fölbomlása s az utóhad megszaladása után ügyét veszve látván, most már nem a győzedelemért, nem élete s koronája megmentéséért, hanem csak a dicső halálért küzdött, mindaddig, mig tizenhét sebbel borítva földre nem rogyott, hol a haldoklónak két osztrák nemes, Emmerbergi Schenck Berthold és Mährenbergi Siegfried adta meg a kegyelemdöfést. A magyar és kún lovasság a szétvert ellenséget oly hévvel üldözte, hogy a Weidenbachtól Dürnkrutig és Jedenspeigenig terjedő csatatért 14,000 halottal borította, a menekülni akarók egy részét pedig a Morva folyóba szorította; miközben a száguldozó kúnok és magyarok Ottokár sátrát is kirabolták s a gazdag zsákmány mellett sok előkelő nemessel együtt a cseh király törvénytelen fiát Miklóst is foglyúl ejtették.^[171]

12. OTTOKÁR HALÁLA.

Még azon éjjel ólálkodó kún csapatok riasztották föl Rudolf pihenő táborát, ki nem csekély aggodalomban lehetett a miatt, hogy a zsákmány fölött kitört egyenetlenség veszedelmes meghasonlást fog támasztani az eddig közösen működött német hadak és a többszörte számosabb magyarok közt. Ennek lehet tulajdonítni, hogy a német és magyar hadak külön irányban nyomultak előre s már másnap Rudolf Feldsberghez, László Laa alá szállott táborával.^[172] A magyarok és kúnok ekkor Morvába is beütve a Thaja mellékét dúlták és zsákmányolták s Csehországon keresztűl szándékoztak volná haza vonúlni: Rudolf azonban, hogy Morvát és Csehországot a pusztító hadjárattól megkimélje, rábirta Lászlót, hogy a részére átengedett gazdag zsákmánynyal és foglyokkal haza vonúljon.^[173]

A morvamezei diadalt magyar és kún fegyverek döntötték el, ez biztosította Rudolfot az Ottokár által folyvást fenyegetett Ausztria, Stiria, Karinthia fölötti uralomban, ez vetette meg a Habsburg ház fényes jövendőjének alapját. Rudolf nem is volt fukar a hatalmas segélyért a hálálkodásban, melyet, mint irja, szóval vagy tollal méltóan kifejezni nem bírhat; biztosította Lászlót, kinek ügyét úgy tekinti mint sajátját, fölbonthatatlan szövetségéről s fölkérte, hogy hozzá küldött követével értekezve küldjön hozzá viszont követséget, tudassa vele óhajtásait, melyekhez ő kész szívvel fogja magát alkalmaztatni.^[174] Magyarországnak azonban a fiatal király oldala mellett nem voltak államférfiai, kik az ország érdekét szívökön viselve annak javára a kedvező alkalmat fölhasználni akarták volna is, bírták volna is, és a legválságosabb helyzetben Rudolfnak nyújtott döntő segélyért tőle a régtől fogva vitás határok szabályozásánál úgy Ausztria, mint különösen Stiria felé olyan engedményeket követeltek volna, melyeket Rudolf, a nélkül, hogy a legkomolyabb perczekben ünnepélyesen tett fogadásait meg ne szegje s így a rá nézve tovább is előnyös szövetség fölbomlására okot ne adjon, meg nem tagadhatott volna.^[175]

RUDOLF KIRÁLY ARCZKÉPE.

Magyarország a diadal dicsőségén s azon az örömön kívül, hogy a IV. Béla idejében 1260-ban ugyancsak a Morva vize mellett vallott vereséget s azóta szenvedett sérelmeit véresen megtorolta, megelégedett a csatatéren szerzett gazdag zsákmánynyal, a rabszíjra fűzött sok ezer hadi fogolylyal, az ellenségtől nyert zászlókkal és czímeres paizsokkal, melyeket László, mint a magyar fegyverek dicsőségének örök időkre szánt emlékeit, a székesfehérvári egyház falaira függesztetett.^[176] Az osztrák évkönyvek egykorú bécsi folytatója emlékezetre méltónak tartotta följegyezni, hogy a fiatal magyar király, a mint diadalmas hadaival haza vonult, parancsot adott, hogy Ottokár halálának napját évenként egész országban mindenütt örömünneppel, zenével és tánczczal üljék meg.^[177] A nemzeti ünnep örömujongásai közt azonban úgy a királynak mint udvarának eszébe sem jutott a jövőre gondolni; mint ha senki sem sejtette volna, hogy a magyar vérrel kivívott győzedelem hasznát csak a Bécsbe diadallal bevonult Rudolf és utódai fogják aratni.

13. SÁNDOR ORSZÁGBIRÓ PECSÉTJE 1272-IKI OKIRATÁRÓL.

MÁSODIK KÖNYV.

Az ország belzavarai (1278). – III. Miklós pápa Filep fermoi püspököt teljes hatalmú követévé nevezi ki Magyarországra (1278 szept. 22.). – A legatus intézkedései a kúnok megtérítése s az eretnekek kiirtása ügyében. – A király esküje. – A tétényi országgyűlés (1279 julius). A kúnok viszonyait szabályozó kiváltságlevél (1279 aug. 10.). – A budai zsinat végzései (1279 szept. 14.). – László a zsinatot szétkergeti, nejét oda hagyva a kúnokhoz csatlakozik, a legatus átok alá veti. – III. Miklós pápa dorgáló levele Lászlóhoz (1279 decz. 9.). – Miklós választott esztergomi érsek és Gergely esztergomi prépost a királyt a kúnok közzé követik; Miklós holttestét a legatus megkövezteti (1280). – A legatust a király elfogatja, az urak viszont a királyt vetik fogságba; a pápa Lászlót, ha jobbulást fogad, az átok alól fölmenti. – A király a legatusnak engedelmességet fogad (1280 aug.). – A kúnok lázadás s leveretése a Hód mezején (1280 aug.). – A Németujvári testvérek kicsapongásai; Finta nádor lázadása; László felföldi hadjárata Finta ellen (1281). – Filep legatus távozása (1281 okt.). – IV. Márton pápa viszonya Lászlóhoz (1282). – Az ország czélba vett reformja (1283). – A király hadjárata a Németujváriak ellen, Borostyánkő sikeretlen ostroma (1284 jan. febr.) – László adományai az egyházak részére, anyjához intézett intő levele (1284). – A dalmát városok belháborúja, az ország belzavarai (1284). – A tatárok betörése, rablása s kiveretése (1285). – László a föllázadt szepesieket Szepes vára alatt legyőzi; a kúnok és tatárok a szepesi káptalant kirabolják (1285). – A Magyarországra menekült Leskó krakkai és sandomiri herczeg magyar és kún hadak segélyével trónját visszafoglalja (1285 aug.).

14. IV. LÁSZLÓ KIRÁLY 1274 JUL. 18-IKI OKLEVELÉNEK KEZDŐ SORA.

CSAKHAMAR a morvamezei diadal után Magyarország ismét az előbbi belzavarok színhelyévé vált, melyek miatt László az országnak a csehek által elfoglalt várait s városait sem birta azonnal visszafoglalni; mint kitetszik Rudolf leveléből, melyben azt tanácsolja Lászlónak, hogy országa elfoglalt részeit a magyar országnagyok által fogságban tartott cseh nemesekért törekedjék visszaszerezni, s különösen négy ily fogoly cseh urat kíván általa kiszabadíttatni.^[178] Ezen belzavarokban Németujvári Iván és testvérei vitték a főszerepet. Iván, mint láttuk, a Rudolf és Ottokár közt kitört háború idejében Ottokár érdekében Ausztria és Stiria határszéleit dúlta és rabolta; öcscse Henrik ugyanez idő tájban kifosztott s lovain és podgyászán kívül árúiban 336 márkáig károsított egy Rodogér nevű velenczei kereskedőt, ki elégtételért László királyhoz folyamodott. Miután a rablást Henrik nem tagadta s csak időhaladékot kért a kár megtérítésére, László neki három havi határidőt tűzött ki, hogy akkor a székesfehérvári káptalan előtt a károsultat elégítse ki. Ezen határidőre, 1278-ban november 11-dikén, Rodogér a király pecsétes levelével meg is jelent a káptalan előtt, de Henriket vagy megbizottját ott hijában várta; miről magának hiteles bizonyítványt adatván, panaszával Contareno Jakab velenczei dogehoz fordult, s az által sürgetett Máté nádornál elégtételt.^[179] A harmadik testvér Miklós tótországi bán pedig erőszakosan elfoglalta Perchinus comes tótországi összes birtokait, kit mint . a király és királyné Károly siciliai királyhoz küldött követét visszatérő útjában rablók öltek meg, bár ezen jószágok jog szerint az elhalt rokonait illették.^[180]

Az eláradt féktelenség miatt a személy- és vagyonbiztosság az országban annyira megrendült, hogy III. Miklós pápa az egyházi javadalmak jövedelme után a szent szék részére beszedendő tized ügyében, melyét az 1274-dik évi lyoni zsinat a keresztes háború költségére rendelt fordíttatni, 1278. julius 29-én kelt rendeletével fölhatalmazta ezen tized magyarországi beszedőjét Modenai Gellért mestert, hogy miután jelentése szerint a begyűlt tized nála a gyakori zavarok és belháborúk miatt biztosságban nem lehet, az összes főpapokat s a lovagrendek főnökeit egyházi fenyítékekkel is szoríthassa arra, hogy a kezökhöz begyült és begyülendő tizedet az ő rendelkezése szerint saját költségükön és saját veszélyökre Zágrábba vagy Segnába szállitsák.^[181] Tudjuk, hogy László király a rablók és dúlók megfenyítésére, az elfoglalt jószágok visszaadására a maga személyében Máté nádort bízta meg,^[182] ki megbizatásában szigorral járva el, Péter egykori soproni várnagyot, mint hűtlent és az ország rablóját, 1279. febr. 5-dikén Babóton lefejeztette;^[183] tudjuk, hogy maga a király Jakabtól, a Henrik fiától, mint Henrik bán fiai czinkostársától, a Somogy vármegyei Fonót elkoboztatta:^[184] de az is bizonyos, hogy az igazság büntető keze a legfőbb bűnösöket, a hatalmas Németujváriakat, nem érhette utól. Ottokár bukása után Iván, a király képében büntető Csák Máté nádor boszujától tartva, jónak látta Rudolf római királyhoz folyamodni, hogy bocsásson meg neki s fogadja kegyelmébe és szolgálatába; de Rudolf azzal utasította el, hogy a magyar király hűtleneit szerződése szerint szolgálatába nem fogadhatja, s fölkérte Lászlót, hogy ha netalán Ivánnak és testvéreinek kegyelmet adna, téríttesse meg vele a neki okozott tömérdek kárt, ha pedig közös sérelmeiket meg akarja torolni, ebben őt hatalmas segítséggel ajánlkozott támogatni.^[185] A két oldalról is fenyegetett Iván azonban, valamint testvérei, erős váraikba zárkózva, fönn birták magokat tartani addig is, míg nem sokára a szent szék hazánkba küldött követe részökre a király kegyelmét kieszközölte.

Nem kételkedhetünk, hogy a jövőjükért méltán aggódó Németujváriak a szent szék előtt, melynek pártfogásához folyamodtak, László és kormánya ellen minél sulyosabb vádakat emeltek, a főpapok pedig, kik jószágaiknak s jövedelmeiknek ugy a hatalmaskodó főurak mint a királyi udvar kegyében bizakodó pogány kúnok által naponként történt dúlása és bitorlása miatt méltán panaszkodhattak, az ország állapotját a szent szék előtt a legsötétebb színekkel rajzolták, s az orvoslást csak az egyház tekintélyének helyreállításában, az egyházi fenyítékek alkalmazásában keresték.

III. Miklós pápa ennek következtében Viterbóban 1278. szept. 22-én kelt bullájával Magyarországra és mellék tartományaira, hol, mint a gyakori panaszokból fájdalommal értesült, lázongások és kegyetlen belháborúk dühöngnek, melyek miatt a királyi trón meg van alázva, az egyházak jószágai rablásnak vannak kitéve és az egyházi szabadság kárhozatosan el van taposva, Filep fermoi püspököt teljes hatalommal fölruházott követévé nevezte ki, hogy irtson és romboljon, építsen és plántáljon az Ur nevében, a mint legjobbnak látandja, Isten dicsőségére, a szent szék tisztességére, az egyházi szabadság helyreállítására, az ország állapotjának megszilárdítására, a béke visszaszerzésére és a lakosok lelki és testi üdvösségére. Irt László királynak, nejének Izabellának, a szerb fejedelemnek, Endre tótországi herczegnek, hogy követét fogadják kegyesen s üdvös intéseinek és tanácsainak engedelmeskedjenek; meghagyta a magyarországi papságnak, az engedetleneket a követ által rájok szabandó egyházi fenyítékek és büntetések helybenhagyásával és végrehajtatásával fenyegetve, hogy követének föladata végrehajtásában legyenek segítségére; fölhivta Magyarország világi rendeit, hogy a követ intézkedéseiben hódolattal nyugodjanak meg; írt Rudolf római királynak is, hogy követét megbízatása teljesítésében támogassa.

Filep követ rendkívül széles hatáskörrel volt fölruházva. Fölhatalmazást nyert ugyanis a pápától, hogy az érsekek, püspökök s más egyházi személyek és testületek, valamint a királyok, országnagyok, nemesek, hatóságok, szóval bármily rendű, állású és rangú egyházi vagy világi személyek ellen egyházi fenyítékeket alkalmazhasson s birtokaikat egyházi tilalommal sujthassa, még ha e tekintetben a szent széktől kiváltságleveleket vagy engedélyeket nyertek volna is; hogy a kiket a szent szék által kinevezett birák egyházi átok alá vetettek, szabadon fölmenthesse, tizenöt paptársát a megürült egyházakban kanonokokká nevezhesse s az ellenmondókat azok elfogadására egyházi fenyítékekkel szoríthassa, azoknak, kik egyházak építésére adakoznak, három vagy öt évre bucsút osztogathasson, a megürült esztergomi érsekség várait, jószágait s jövedelmeit kezéhez vehesse s azokat a kinevezendő érsek számára gondosan őríztethesse, maga számára ellátási díjat szedhessen s azt egyházi fenyítékekkel is fölhajtathassa, a rendeleteinek nem engedelmeskedő szerzeteseket a szent széktől nyert minden kiváltságaiktól és fölmentéseiktől megfoszthassa, valahányszor egyházi szertartásokat végez, a híveket a rájok szabott vezekléstől száz napra, ritkán és fontosabb esetekben pedig egy esztendőre s hat napra fölmenthesse, száz alkalmas személynek maga vagy megbizottja által megürült vagy megürülendő egyházi javadalmakat osztogathasson, azokat azoktól, kik nem törvényszerűen nyerték, elvehesse és más alkalmas személyeknek adományozhassa stb.^[186]

Egy pár hét mulva, október 7-én, meghagyta kinevezett követének, hogy miután a magyarországi minorita rend főnökének jelentése szerint a tatárok közt a rend több tagja működik mint hittérítő, de nincs ott püspök, ki ezen szerzeteseket a papi rendekre fölszentelhesse, minthogy a milkói püspökség több mint 40 esztendő óta le van rombolva, ezen püspökség netán lehető jövedelmeiről s más körülményeiről tegyen neki jelentést; a minorita rend magyarországi főnökének pedig megparancsolta, hogy rendjéből küldjön Kúnországba alkalmas személyeket, kik a megtérésre kész kúnokat a római egyház szertartása szerint megkeresztelhessék.^[187]

László, ki a morvamezei diadal után a Szepességen, melyet ekkor látogatott meg először, az egykor Rolánd által bitorolt és elidegenített szepesi várföldek visszavételével s határai kijártatásával foglalkozott,^[188] a szent szék ezen intézkedéséről, mely a magyar király egyház-kegyuri jogának nem csekély megrövidítésére czélzott, méltán megdöbbenéssel értesülhetett. Aggodalmát csak növelhette a legatus legelső föllépése Dalmát- és Tótországban. Filep ugyanis Pál esztergomi kanonokot, kit a sebenigoiak a traui püspök jogainak sérelmével azelőtt évekkel püspökükké választottak, János spalatói érsek pedig, vagyonát és életét féltve, kénytelenségből megerősített, a püspökségtől megfosztotta, választatását és megerősíttetését a spalatói érsek, a knimi és nonai püspökök jelenlétében érvénytelennek nyilatkoztatván, s kiátkozás terhe alatt megparancsolta neki, hogy ezentúl magát ne választott püspöknek, hanem csak egyszerűen Pálnak nevezze.^[189] Ezzel ugyan a legatus csak a traui püspök jogsérelmét orvosolta s a régi törvényes rendet állította helyre: de nem sokára a magyar korona jogaira nézve nagyon is sérelmes s a magyar egyház szervezetét fölforgatással fenyegető intézkedésre hagyta magát ragadtatni, midőn Zágrábba menvén rendeletet adott ki, hogy a zágrábi és szeremi püspökség a spalatói érsek hatósága alá legyen vettetve, Tótországot pedig egyházilag a szent széktől függőnek nyilatkoztatta; minek következtében aztán János spalatói érsek elkezdette magát « Isten irgalmából spalatói érseknek, Dalmát-, Horvát- és Tótország primásának» czímezni.^[190] S ha a magyar király, mint III. Miklós pápa később 1279 deczember 9-én kelt dorgáló levelében írja, arról gondolkozott, hogy a legatust az országba jöveteltől eltiltsa,^[191] ezt megtenni apostoli királyi jogai megóvása tekintetéből, melyeket a pápa azon intézkedése által is, hogy az ürességben levő esztergomi érsekség betöltését egyenesen magának tartotta fönn, fenyegetve látott, méltán kötelességének tekinthette. A 16 éves Lászlóban azonban nem volt meg a kellő szilárdság, de nem is lehetett, mert nem számíthatott sem a főpapság sem a főrendek támogatására, és így nem merte magát arra határozni, hogy a szent székkel szemben állást foglaljon s fölidézze maga ellen a rá nézve nagyon is kétes kimenetelű s könnyen veszélyessé válható küzdelmet.

Midőn Filep legatus 1279. februárius utolsó napjaiban Budára érkezett,^[192] László hódolattal, intéseit, utasításait engedelmességgel fogadta, s hathatós közbenjárására legmakacsabb ellenségeit, a Németujvári testvéreket, párthíveikkel együtt kegyelmébe visszafogadta s királyi kiváltságlevelekkel birt jószágaik birtokában biztosította.^[193] Néhány hónap mulva pedig, midőn III. Miklós pápa a Fileptől kapott véleményes jelentéstétel alapján az esztergomi érseki székre Lodomér váradi püspököt helyezte át, s fölszólította a királyt, hogy az érsekségnek az ő kezében vagy másoknál lévő jószágait azonnal adja és adassa vissza és az érseket jogaiban oltalmazza, László ez intézkedésben is készséggel megnyugodott.^[194]

15. FILEP FERMÓI PÜSPÖK.

A legátusnak az egyházi viszonyok rendezésén kívűl legfőbb föladata volt az országban a catholicus hit megszilárdítására erélyesen munkálni, és éppen ezért a pogány kúnok megkereszteltetését s az országban és mellék tartományaiban elterjedt schismaticusok és eretnek patarenusok megtérítését, vagy kiirtását, úgy az egyház lelki mint az állam világi fegyvereivel végrehajtani. S e törekvésében egy ideig buzgó támogatóra talált az általa eszélyesen megnyert királyban.

A tatárok elől menekűlt kúnokat IV. Béla negyven esztendővel azelőtt oly föltétel alatt fogadta be, hogy a keresztséget fölvegyék, s akkor főembereik közül többen meg is keresztelkedtek: de a 40,000 fegyveressel beköltözött kún nép nagy tömegét a keresztyén hitre téríteni s a megszokott pusztai életmódtól elszoktatni az adott viszonyok közt kivihetetlen kisérletnek mutatkozott. Kétségtelen ez abból, hogy Iván és Kucsmeg kúnokat s ezek Izsók és Tecsencz nevű rokonait László még 1283-ban is «keresztyén» jelzővel említi; mi arra mutat, hogy a kúnok közt keresztyént még ekkor is csak mint ritka kivételt lehetett találni.^[195] A harczias kúnok a IV. Béla és fia V. István közt kitört belharczokban s az Ottokár elleni hosszas háborúban V. István zászlaja alatt gyakran döntő szerepet vittek; László gyermek korában pedig, midőn a kormányra anyja a kún Erzsébet gyakorolt legnagyobb befolyást, annyira bejutottak az udvar kegyébe s úgy elhatalmasodtak, hogy Brunó olmüczi püspök, X. Gergely pápához 1273 végén intézett jelentése szerint, a keresztyénséget Magyarország részéről komoly veszélylyel fenyegetettnek látta az ott pártolt kúnok miatt, kik nem csak az idegeneket, hanem az ország lakosait is kegyetlenűl üldözik s szokatlan harczmodorukkal szerzett fiatal foglyaikat gonosz szertartásaikra szoktatják s azokkal annyira felszaporodtak, hogy Magyarországnak s a szomszéd tartományoknak bizonyos veszedelmére válnak, kivált miután maga a királyné is kún, s legközelebbi atyjafiai is pogányok.^[196]

A kúnok hazánkban, éppen úgy mint egykor a Volga és Don mellékén, nemzetségenként saját főnökeik alatt élve, állandó lakás nélkűl sátrak alatt tanyázva folyvást pusztai életmódot folytattak; földmíveléssel még László király idejében sem foglalkozva, baromcsordáik jövedelméből s a háborúban szerzett zsákmányból éltek, mint egykor a vezérek korában a fegyverviselésre kiválogatott s a külföldi hadjáratokra gazdáik által magokkal vitt rabszolgák.^[197] Ősi szokásaikhoz, pogány szertartásaikhoz állhatatosan ragaszkodva oly elemet képeztek, mely nyers erkölcseivel s a kóbor élettel együtt járó gondolkozás módjával, különösen a házassági élet tisztaságát és a tulajdon szentségét illetőleg, erős ellentétben állt a megtelepült keresztyén magyarság erkölcsi érzületével, jogi fogalmaival és anyagi érdekeivel.

A legatus tapintatos eljárása a könnyen hajlítható fiatal királyra nem maradt kívánt hatás nélkűl. László Budán junius 23-dikán országa egyházi és világi nagyjai előtt, kezét az evangeliumra téve, ünnepélyes esküt tett a szentszéki követ kezébe, hogy a keresztyén hitet, az egyház szabadságát, a régi szent királyok törvényeit és jó szokásait, s mind azt a mire a királyok koronáztatások alkalmával esküdni szoktak, sértetlenűl megtartja és megtartatja, és a legatust az eretnekek elnyomásában és kiűzésében világi hatalmával támogatni fogja. Továbbá országa és maga lekötelezése mellett esküvel fogadta, hogy azokat a kúnok megtérítésére vonatkozó pontokat, melyek megtartására a kúnok nevében két főemberök Ozor és Tolon előtte és a legatus előtt ünnepélyes fogadást tett, megtartja és királyi tisztje hatalmával megtartatja; ugyanily kötelezés alatt esküvel fogadta, hogy mind azt, a mit a legatus a julius 13-dikára hirdetett országgyűlésen a keresztyén hit, az egyházi szabadság, a királyi trón és az ország békéje érdekében rendelni jónak látand, elfogadja, megtartja, megtartatja s arany bullájával kiadja; esküvel igérte végre, hogy ha a kúnokat a megállapított pontok megtartására nem birhatná, ellenök az említett országgyűlésen általános fölkelést fog elrendelni, ha pedig engedelmeskednek, tőlök kellő kezeseket vesz, s azokat ott és azok által fogja őríztetni, a hol és a kik által a legatus legjobbnak látandja.^[198] Azután pedig az oltárnál a kereszt előtt, királyi hitére, magyar módon másodszor is ünnepélyes esküt tett, hogy a kúnok és más pogányok által rabságban tartott keresztyéneket kiszabadítja, a keresztyéneknek nem engedi meg, hogy kúnoknak szolgáljanak, a kúnokat állandó lakásra s a keresztség fölvételére kényszeríti, hitetlent vagy kiátkozottat királyi tisztségekre nem alkalmaz, s a pogány szokásokat öltözetben és hajviseletben mind maga elhagyja, mind a kúnokkal elhagyatja.^[199]

László a legatusnak tett igérete szerint a kitűzött határidőre összehivta az országgyűlést, melyet a tömegesen megjelent magyarok és kúnok Buda közelében Tétényen kétségtelenül szabad ég alatt tartottak. A gyűlés az ország állapotjának ujjá alakítására czélzó intézkedésekkel foglalkozva mintegy két hétig ült együtt s csak julius 25-dike után oszlott szét.^[200] Végzéseiből, melyek nem szállottak ránk, a kúnok megtérítésére s viszonyaik szabályozására vonatkozó rendeleteken kívül, melyek külön oklevélbe foglalva maradtak fönn, csak azt az egyet ismerjük, mely szerint a király kötelezve volt gyermek korában nagyon is bőkezűen osztogatott adományleveleit megvizsgálni és az érdemetlenek részére tett adományait visszavonni.^[201]

Az országgyűlés eloszlása után, annak végzései értelmében, augusztus 10-én adta ki a király a kúnok viszonyait szabályozó kiváltságlevelét, mely századokon keresztűl a legujabb korig a kúnok szabadságának és jogainak alapját képezte. Ezen oklevél szerint Alpra és Ozor, valamint a többi kún urak és nemesek, a kúnok közönségével együtt kötelezték magokat, hogy a pogány szertartásokat elhagyják s mind azok, kik még meg nem keresztelkedtek, a keresztséget fölveszik és a római egyház kebelébe térnek; a király pedig a legatus sürgetésére igérte, hogy a hét kún nemzetségtől hét kezest vesz. A kúnok fogadták, hogy sátraikat elhagyva keresztyén módra állandó házakban s falvakban fognak lakni, és mindenben a keresztyének szokásaihoz alkalmaztatják magokat, kivéve szakáll- és hajviseletöket s öltözködésöket; miután szakálluk borotválására, hajuk nyirására s öltözetök változtatására a legatus, a király kérelmére hajolva, őket akaratjok ellen nem kívánja kényszeríteni;^[202] fogadták, hogy az országban mind magok mind szolgáik és alattvalóik tartózkodni fognak minden kicsapongástól, öldökléstől, keresztyén vér ontásától, és alávetik magokat a legátus által kinevezendő inquisitorok eljárásának, s ha a föntebbiek ellen vétnének, az egyházi és világi fenyítékeknek. Rendelkezett a király, hogy a kúnok nagy tömege ezentúl is azon szállásokban, melyekre őket IV. Béla sátraikkal telepítette, t. i. a Duna és Tisza közt, a Körös mellékén, a Körös és Maros közén, s a Maros és Temes közt lakjék, mint fejenként országos nemesek; nekik adományozta a királyi s királynéi udvarnokok és más szegődöttek, valamint a magtalanul elhalt nemesek mindazon jószágait, melyek szállásaik közt feküsznek, az egyházak és monostorok javait kivéve; nekik adományozta továbbá a nemesek és várjobbágyok mindazon általa pénzzel vagy cserével kárpótlandó földeit, melyek a kún szállások közt a tatárjárás óta pusztán állanak, kivéve a jövedelmes halas tavakat és erdőket, valamint a nemesek és várjobbágyok benépesített szállásait és falvait, melyeket azok a kúnok közt tovább is békében birhassanak. A kúnok köteleztettek a királylyal éppen úgy s azon büntetés terhe alatt táborozni, mint a többi nemesek; az országban szerzett rabjaikat tartoztak szabadon bocsátani, külföldi hadi foglyaikat azonban megtarthatták. Minthogy pedig a kúnok szállásai a kalocsai érsek, a váradi, csanádi, váczi és egri püspökök egyházmegyéiben feküdtek, a király úgy rendelkezett, hogy ezen főpapok mindegyike egy-egy zászlós urral és két-két nemessel járja be az egyházmegyéjében szállásoló kún nemzetségeket, hajtsa végre a pogányok megkeresztelését, a belföldi foglyok szabadon bocsátását, vizsgálja meg a kún szállások közt fekvő puszta földeket, s mind erről tegyen hozzá jelentést. Szabályozta a király a kúnok törvénykezését is, oly módon, hogy a kúnok ügyeiben, mint IV. Béla rendelte, a nádor biráskodjék, az illető kún nemzetség birájával együtt, kivéve azt az egy esetet, ha két nemes kún közt vérontás vagy más sérelem miatt foly per, melyben csak a vádlott kún nemzetségének birája itélhessen, s ha annak itéletével valamelyik fél nem lenne megelégedve, a két perlekedő kún fölött maga a király ítéljen, mellette ülvén az illető kún nemzetség birája, és ha az egyik kún nemes halálra itéltetve a királyhoz menekülhet, a halálos itélet alól föl legyen mentve, tartozzék azonban külföldre bujdosni, s onnan keresse, ha megnyerheti, azok bocsánatát, a kik ellen vétett; ha pedig az elitélt és a királyhoz menekűlt kún mellett a király kegyelméért a kún urak és nemesek azonnal közben járnának, az ily vétkes a számkivetés alól föl legyen ugyan mentve, de a megsértett félnek tartozzék javaiból elégtételt adni.^[203] Igérte továbbá a király, hogy a kún urak és nemesek szolgáit sem maga sem országa nagyjai és nemesei nem fogják magokhoz fogadni, sőt azokat minden vagyonukkal együtt visszaszolgáltatják uraiknak; igérte, hogy a nekik adományozott, de később elvett jószágokat vissza fogja nekik adni; biztosította őket mint országos nemeseket, hogy sem maga, sem a királyné, sem a zászlós urak nem fognak jószágaikban erőszakosan megszállni, s hogy a kúnok mindazon jószágokat, melyeket az ő vagy elődei adományából nyertek, vagy pedig más jogczímen érvényes levelek erejével békében birnak, továbbra is birhatják.^[204]

Nincs okunk föltenni, hogy László a legatussal szemben hamis lélekkel s kétszínűleg járt volna el, s nem lehetek hajlandó elfogadni az osztrák krónika-írók vélekedését, kik szerint Filep szent széki követ a keresztyén magyarokat, kik a keresztyénségről csaknem elfelejtkeztek, és a kúnokat igyekezett volna ugyan megtéríteni, de a király a pogányokkal és magyarjaival nem akart a legatus józan intéseinek szót fogadni,^[205] s midőn a legatus a pogány kúnok megtérítésére mindent elkövetett, a mit csak lehetett, a magyar nép, mely már megszokta, hogy a pogány szertartásokhoz szítson, nem mondott ugyan nyiltan ellent a legatusnak, hanem alattomoson kijátszotta.^[206] Annyit azonban elfogadhatónak tartok, hogy László a magára vállalt nehéz kötelezettséget, hogy a szilaj kúnokat a keresztség és az állandó lakás elfogadására kényszerítse, a mi erejét fölülhaladó s könnyen vesztére válható vállalat lett volna, rögtön végrehajthatónak nem tartotta, s azért fogadása teljesítését halogatta; miért aztán a legatus őt átokkal, országát pedig egyházi tilalommal sújtotta. Az átok komoly következményeitől tartó László ekkor az egyház félelmetes hatalma előtt magát megalázva elismerte, hogy súlyosan vétkezett s azért méltán volt büntetve, és a legatusnak kezet adva, királyi hitére, koronája és országa lekötése mellett újra magyar módra megesküdött, hogy minden előbbi fogadását teljesíteni fogja,^[207] de szavát ekkor sem váltotta be, sőt nem sokára nyiltan ellene szegült a legatus mind messzebb-messzebb terjedő követeléseinek.

Filep legatus ugyanis az ország összes fő- és alrendű papságával és szerzeteseivel Buda várában a catholicus hit és az egyházi szabadság helyreállítására, a papság és nép életének s erkölcseinek újjá alakítására zsinatot tartván, az által az egyházi fegyelem helyreállítására s a papság nagyon is szabados életmódjának javítására czélzó intézkedések közt számos oly végzést is hozatott, melyek a magyar király, mint az egyház legfőbb kegyura csaknem három százados gyakorlat által szentesített jogkörének világos sérelmét foglalták magokban s az alkotmányos élet gyakorlatával is ellentétben állottak. Így például a zsinati végzések 6-dik pontja tilalmazza, hogy a főpapok s más egyházi személyek háborúban részt vegyenek, kivéve egyházaik és a haza védelmének kényszerítő szükségét, de akkor sem engedi meg, hogy saját személyökben harczoljanak; az 59. és 60. pont tiltja, hogy egyházakat s egyházi személyeket bármily magos állású személy vagy hatóság bárminemű adóval, vámmal s harminczaddal terheljen, s rendeli, hogy a kik ez ellen vétnének, három nap alatt a mit elvettek visszaadják, különben az egyházba lépéstől és a szentségekben való részesüléstől tiltassanak el; a 15-dik pont kimondja, hogy senki apátságot, prépostságot s más egyházi javadalmat világi ember kezéből elfogadni ne merjen; a 24. pont szerint semmiféle állású és méltóságú személy nem helyezhet be senkit egyházi javadalmakba, az így történt adományozások semmisek, s a kik azokat ily czímen bírják, kötelesek javadalmaikat hat hónap alatt visszaadni, a kik pedig ezután egyházi javadalmakat világi kézből el mernének fogadni, vagy azok adományozásához megegyezésökkel járulnának, az egyházból kirekesztendők és a javadalmak visszaadására s azok elvett hasznának megtérítésére az egyházi felsőség által világi karhatalom segélyével is kényszerítendők; a 49. pont rendeli, hogy a püspökök s más egyházi személyek halálával megürült javadalmakat bármily magos állású világi személy kegyuri jog czímén vagy más ürügy alatt el ne foglalja, s ha tenni merészelné, az egyháztól és a szentségektől mind addig tiltassék el, míg az elvett jövedelmeket meg nem téríti; az 50. pont tiltja, hogy az egyházak s monostorok javai és jogai fölött pártfogói jog czímén akár egyházi akár világi személy rendelkezni merjen, s rendeli, hogy az ez ellen vétők, ha az egyházi felsőség által kitűzendő határidőre teljes elégtételt nem adnak, átok alá vettessenek. Végre a 69-ik pont, fön hangon hirdetve azt az elvet, hogy a papság a keresztyéneknek atyja, pásztora és lelki birája s Istentől van a királyok és országok fölé emelve, határozottan kimondja, hogy az egyházak, egyházi személyek s azok jószágai nem lehetnek világi törvényeknek és biróságoknak alávetve, s ennek következtében semmiseknek nyilatkoztatja a világi biróságok által egyházak és egyháziak ügyeiben hozott itéleteket, és átokkal sújtja mindazon világiakat, kik az ily ítéleteket és bárminemű az egyházi mentességre nézve sérelmes intézkedéseiket két hónap alatt vissza nem vonják.^[208]

László, ki ezen zsinati végzések által királyi tekintélyét s egyház-kegyuri jogait veszélyeztetve látta, s tapasztalta, hogy a legatus, midőn őt kiátkozta, némely megürült egyházi javadalmakat, melyek pártfogói joga őt illette, maga adományozott el,^[209] a pillanat benyomásának engedve, hirtelen haragra lobbant s elhatározta, hogy sérelmét azonnal sérelemmel torolja meg. Ingerültségében kemény büntetés terhe alatt megparancsolta a budai birónak és polgároknak, hogy a zsinatra gyűlt papokat a várból zárják ki s abba többé be ne ereszszék, és senkinek meg ne engedjék, hogy nekik s cselédeiknek élelmet vagy bármi egyebet adjon.^[210] E parancs következtében a zsinat szeptember 14-én eloszlott, Filep legatus pedig Pozsonyba vonult, honnan a szent széket a történtekről értesítette s Lászlót ismét átok alá vetette.

Ez az eljárás csak fokozta a heves vérű fiatal király ingerültségét, ki miután a kiátkozási itéletet a szent szék elébe feljebbezte, nem csak maga szakított a legatussal és a hozzá ragaszkodó főpapokkal, hanem másokat is fenyegetésekkel, olykor büntetésekkel is kényszerített, hogy a legatus és a főpapság rendeleteinek ne engedelmeskedjenek.^[211]

A papság által kiátkozott 17 éves ifjú király a legátus rendeleteinek hódoló nejével is meghasonlásba jövén,^[212] oly lépésre hagyta magát ragadtatni, mely forduló pontot képezett életében. Nyeregbe vetve magát oda hagyta nejét, ki őt az elátkozottat megtagadta, oda hagyta a fényes királyi udvart, s a Tiszán túl tanyázó pogány kúnokhoz csatlakozott, azokkal együtt sátorozva, azok nagyon is szabados életmódját követve keresett örömöt és szórakozást; s szilaj szenvedélylyel vetette magát a szép kún leányok karjai közé.^[213]

Milyen viszonyban élt azelőtt éveken át egymással a gyermek korban elmátkásított s utóbb serdülő korra jutott László és hasonló korú jegyese s utóbb neje Izabella, arról egykorú források nem emlékeznek; ezekből csak annyi bizonyos, hogy V. István és I. Károly siciliai király kiskorú gyermekei: t. i. a magyar trónörökös László és I. Károly leánya Izabella és a siciliai trónörökös Károly s V. István leánya Mária, 1269-ben történt kölcsönös eljegyeztetésénél tisztán politikai érdekek döntöttek s a szülék akarata rendelkezett a gyermekek jövendő sorsa fölött. Bizonyos továbbá, hogy a kiskorú Izabellát atyja már 1270-ben átküldte Magyarországra V. István udvarába:^[214] de a gyermekjegyesek egybekelésének idejére nézve adatot nem találunk. Valószínűnek tartom azonban, hogy László Izabellával, ki a királynéi jószágokon kívül már 1275-ben a Szepességet is birta,^[215] 15 éves korában, 1277 végén a Rudolffal Haimburgban tartott összejövetel után kelt egybe, midőn magát teljes korúnak nyilatkoztatta s az ország kormányát átvette.^[216]

Hogy László, maga is kún anya szülötte, a kúnokat, kiknek hűségére a lázongó főurak ellen biztosan számíthatott, különösen kegyelte, s hogy a kún viseletet számos magyarral együtt fölvette, megengedem: de hogy a legatussal való meghasonlása előtt nejét elhagyta s kicsapongó életet folytatott volna, igazolhatónak nem látom. Nincs ugyanis a király feslett erkölcseiről egy szó említés sem a pápának 1278-ban Filep legatus részére adott fölhatalmazásában, mely csak az országban dúló belháborúkról és azok szomorú következéseiről szól, de nincs még az 1279. deczember 9-én kelt dorgáló levelében sem, melyben pedig László hibái: ingatagsága, esküszegése, a szent székkel való daczolása keményen meg van róva.

III. Miklós pápa, követe Filep jelentése következtében, 1279. decz. 9-én az átok alá vetett Lászlóhoz dorgáló levelet intézett. Ebben a szokásos üdvözlés helyett neki «józanabb tanács lelkét» kivánván, figyelmezteti a veszélyre, melyet hitszegésével maga ellen fölidézett; tudatja, hogy Rómába indított, de még meg nem érkezett követei feljebbezésének helye és sikeré nem lehet; fenyegeti nemcsak lelki, hanem világi fenyítékekkel is; reményét fejezi ki, hogy ha meg nem javúl, országa egyházi és világi nagyjaival az egész nemzet föl fog kelni ellene; végre komolyan meghagyja neki, hogy megtérve fogadjon szót a legatusnak, nehogy, a mit nem örömest tenne, kénytelen legyen más orvosságokra is gondolni. Ugyanaz nap rendelkezett az ország egyházi és világi nagyjainak, hogy a legatust állhatatosan támogassák; meghagyta Filepnek, hogy megbízatásában eszélyesen és erélylyel járjon el; fölhivta Károly siciliai királyt, hasson vejére, hogy térjen a józanság utjára, nehogy engedetlenségével az összes keresztyén fejedelmeket maga ellen ingerelje; Izabella királynét pedig magasztaló szavakkal dicsérte meg, hogy férfias lélekkel védelmezi a keresztyénség ügyét s erélyesen ellenáll az idegen nép közt eláradt tévelygéseknek.^[217]

László e közben, – míg anyja Erzsébet a legatus elől elvonulva a Szepességben tartotta udvarát, melyet László 1278-ban nejétől visszavett s utóbb anyjának adományozott,^[218] – a Tiszán túl kedvelt kúnjai közt tanyázva^[219] mit sem gondolt az egyház átkával; sőt bosszúját a főpapokkal, kik parancsának nem engedelmeskedve a legatussal tartoltak, a mennyire tehette, éreztetni kivánta. Így történt, hogy András egri püspök jószágait, különösen az Eger völgyét, kiméletlenűl földulatta s az egri egyház alföldi birtokait a táborában lévő kúnoknak adományozta.^[220]

A királyhoz e bujdosásában hűségesen csatlakozott két főpap: Miklós egykori választott esztergomi érsek és Gergely esztergomi prépost.^[221] Miklós, az anyakirályné egykori kegyencze, bár Filep legatustól az ellene kimondott átok alól 1279. május 5-dikén csak oly föltétel alatt nyerte meg a föloldoztatást, hogy a király és országnagyok színe előtt letett esküje szerint köteles legyen minden általa az egyházak és egyházi személyek ellen elkövetett károkért és sérelmekért teljes elégtételt adni, és a királyi udvartól visszavonulva, az alcancellárságot letéve, a legatus udvarában vagy ősi örökségében tartózkodni, ellenkező esetben pedig visszaessék az átok súlya alá,^[222] pillanatig sem habozott átok alá vetett királyát a kúnok közzé is elkisérni, s maga után vonzotta a prépostot is. Ezen két bujdosó főpap tragicus sorsáról hazai forrásaink egy szóval sem emlékeznek, de annál érdekesebb följegyzést találunk az egykorú salzburgi évkönyvekben. «A választott esztergomi érsek, – mond ezen krónika, – hogy a király kedvét keresse, azon egyház nagyprépostjával együtt a kúnokhoz ment. S egyszer csak, a mint a prépost ágyában nyugodott, oda mene valaki, s karddal keresztülszúrá, s a mint a prépost meghalt, gyilkosa eltünék. A választott érsek pedig súlyos betegségbe esvén gyóntatókat hivat, s elismervén tévelygését, meghagyja embereinek és barátjainak, hogy holt testét vigyék a legatus színe elé, és ne ellenkezzenek, ha az bármint fog is rendelkezni. A holt testet oda vivén s a legatus ajtaja előtt letévén, midőn temetéséért esedeztek, a legatus azt mondá: nem kell azt eltemetni, a ki életében elszakította magát az egyháztól, s végre megengedte, hogy a hitehagyottat a bélpoklosok temetőjébe temessék. A mint ez megtörtént, az egész városban minden utczán fönhangon kiabálák, hogy a ki a legatustól bőséges bűnbocsánatot kiván nyerni, vessen a halottra egy-egy követ. S úgy is történt. Az összecsődűlt nép ugyanis oly halmaz követ hányt a holttestre, hogy az a legnagyobb háznál is magosabb lett. A választott érsek barátjai aztán a legatust okolták, hogy az ő buzdítására történt ez a dolog, ki bár nagy nehezen végre is a legállhatatosabban tagadva kimentette magát.^[223]

A salzburgi egykorú krónika 1280-ra egy más még fontosabb esetet is följegyzett, melyről hazai forrásaink nem emlékeznek, hogy t. i. László király Filep legatust elfogatta s a kúnoknak átadta, minek következtében aztán az ország nagyjai a király ellen fölkeltek s őt fogságba vetették.^[224] Ezt Horneck egyenesen a Miklós választott érsek holt testének megköveztetésével hozza összefüggésbe. Az ő előadása szerint a mint az urak a legatus elfogatásáról értesűltek, tanácsot tartván írtak a pápának, hogy ők ebben ártatlanok, s minthogy a szent szék átkától tartottak, elhatározták, hogy a királyt elfogják. Ezt aztán a nádor végre is hajtotta,^[225] ki a királyt egy kún nőnél elfogatta, vasra verette s az erdélyi vajda Lóránt őrízetére bizta. A kúnok ekkor bosszújokban a legatust agyon akarták nyilazni, de meggondolván, hogy ezért a fogoly királynak nagyobb baja lehetne, szándékukat nem merték végre hajtani, s így a legatust életben hagyták. A fogoly László aztán segedelemért ipához Károly királyhoz folyamodott, az urak pedig követeket küldvén a pápához, őt a dolgok állásáról értesítették, mely hűségökért a pápa a magyar uraknak köszönetet mondott. A bíbornokok ekkor azt tanácsolták a pápának, hogy a királyt tegye le; a pápa azonban Károly könyörgésére azt határozta, hogy ha a király esküvel fogadja, hogy megjavulva többé nem vétkezik, s erről az urak tőle szoros kötelező levelet vesznek, s ha a legatust szabadon bocsáttatja, legyen fölmentve az átok alól. Így aztán a kúnok a legatust szabadon bocsátották, a király letette a fogadást, megbocsátott mindazoknak a kik ellene vétettek, megtérítette a legatus kárait, s általa az átok alól föloldoztatott.^[226]

VI. LÁSZLÓ KIRÁLY OKLEVELÉNEK HASONMÁSA
(Eredetije az orosz levéltárban.)

Mikor történt a legatus és király fogsága, melyet csak azért, mert hazai forrásaink arról hallgatnak, tagadnunk elfogultság volna, pontosan meghatározni annyival bajosabb, minthogy László elfogatását s kiszabadulását az egykorú kolmári évkönyv 1281-re jegyzette föl.^[227] Mind addig, mig Filep legatusnak, Lodomér érseknek s általában a magyar egyházi és világi uraknak a szent székhez intézett jelentései s levelei a vaticáni levéltárból közzé nem lesznek téve, e kérdést határozottan eldönteni, valamint a homályt, mely e kor több fontos eseményének indokait s a szereplő egyének jellemét tisztán kivennünk nem engedi, földeríteni teljes lehetetlenség. Kénytelenek vagyunk azért a rendelkezésünkre álló elégtelen adatok alapján a hozzávetéssel, a tapogatózással megelégedni.

Azt tudjuk, hogy László, miután a legatussal szakítva a kúnokhoz vette magát, 1280. január 18-dikán Beszterczén időzött,^[228] márczius 2-dikán Dömsödön adott ki egy parancsot,^[229] márczius 4-dikén Vacson kelt egy más parancsa,^[230] márczius 31-én Buda várában,^[231] ápril 9. és 11-dikén Szikszón,^[232] május 21-dikén Jenkén Borsodban kelt levele;^[233] ismerjük hely nélkül 1280. május 22. és 30-ról, s Budán junius 27-én kelt leveleit.^[234] E naptól fogva azonban aug. 1-ig egy levele sem ismeretes, miből következtetve valószínűnek tarthatjuk, hogy valamint a legatus fogságra vetése úgy azután a király elfogatása Finta nádor által éppen ezen év nyarán történt.^[235] Tudjuk továbbá azt is, hogy László, kinek érdekében ipa Károly siciliai király a szent széknél is közben járt, Rudolf római királylyal 1280 május 10-kén kötött, szövetségében pedig egyik föltételül kötötte ki, hogy valamint Rudolf úgy ő is a magyar királyt védelmezve segíthesse,^[236] már augusztus 9-én Esztergomban Filep legatus székhelyén volt.^[237]

16. IV. LÁSZLÓ KIRÁLY KETTŐS PECSÉTJÉNEK ELŐ LAPJA.

17. IV. LÁSZLÓ KIRÁLY KETTŐS PECSÉTJÉNEK HÁTLAPJA.

A kiengesztelődés a szentszéki követ és a király közt, különösen Pascasius pozsonyi prépost buzgó közbenjárására, csakhamar megtörtént. László király augusztus 18-án töredelmesen elismerte vétkét, hogy a legatus által Budán tartott zsinatot ifjui hevességből, némely gonoszok tanácsa által félre vezetve, abban a hiedelemben, hogy a zsinat az ő sérelmére működött, szétkergette; s hogy ezen vétkét kiengesztelje, kötelezte magát és utódait örök időkre, hogy a gölniczi ezüst-bánya jövedelméből évenként 100 ezüst márkát fizet a legatus által bárhol fölállítandó szegények és betegek háza számára.^[238] Más nap fogadást tett, hogy az eretnekeket országából, különösen a boszniai egyházmegyéből kiirtja s a szentszéknek azok ellen kiadott minden rendeletét végrehajtja, és végre hajtatja;^[239] mire ugyanakkor jelenlevő anyja Erzsébet, macsói és boszniai herczegnő, is hasonlóan kötelezte magát, külön oklevélben fogadván, hogy a macsói bánságban, Boszniában, Pozsegában, Valkóban s a hatósága alatt álló más vármegyékben a legatus parancsa szerint fog eljárni az eretnekek üldözésében.^[240]

Midőn a kúnok értesültek, hogy a fogságából az urak által kibocsátott László a legatussal kiengesztelődött s annak parancsára intézkedéseket tesz a pogányok és eretnekek üldözésére, midőn e szerint belátták, hogy a tőlök elfordult király pártfogásában többé nem bízhatnak, elkeseredésükben maga a király ellen fordították bosszújokat, s megbuktatására törve 1280. augusztus havában kitűzték a lázadás zászlaját.

Az egykorú Kézai Simon, kinek bizonysága döntő súlyú lehetne, ezen lázadást és László győzedelmét röviden elbeszélvén, a döntő ütközetnek sem helyét sem idejét nem említi;^[241] később szerkesztett krónikáink az ütközet idejét 1282-re helyezik ugyan:^[242] de minthogy van három rendbeli oklevelünk, melyek azt bizonyítják, hogy a hódmezei ütközet már 1280. augusztus 24. előtt megtörtént, s László ez évben november havában az országból távozni akaró kúnok visszahozatala végett az Al-Dunánál Szalánkamen mellett táborozott, krónikáink ezen följegyzését teljesen meggyőző bizonyságnak elfogadni nem lehetek hajlandó. S annyival bátrabban merem az említett oklevelek alapján a kúnok lázadását 1280-ra helyezni, mert azt, hogy a kúnok kedvelt királyuk László ellen fegyverre keljenek, semmivel mással nem tartom indokolhatónak, mint azzal, hogy a király őket akaratjok ellen megtéríteni szándékozott; a mit pedig László, ki lelkében maga is a kúnokhoz szított, csak a legatus és a főpapság által rá gyakorolt nyomás következtében tehetett. S minthogy Filep legatus már 1281. október havában végkép elhagyta hazánkat, azt pedig, hogy László a kúnok megtérítését nem a legatus itt tartózkodása alatt, hanem annak távozta után majdnem esztendővel, 1282-ben, akarta volna erőszakolni; valószinünek nem tarthatom: a kún fölkelés idejét csak abban az esetben tehetném 1280-nál későbbre, ha az általam alapúl elfogadott oklevelek hitelességét megdöntő bizonyságok merülnének föl, a milyeneket én gondos nyomozás után sem tudtam találni.

A kún lázadásról s a döntő ütközetről krónikáink koránt sem adnak a mozgalom fontosságának megfelelő részletes tudósítást, a külföldi források közzül pedig csak egyetlen egy emlékezik igen röviden s kétségtelenűl hibásan:^[243] de annál érdekesebb adatokat találunk a László korában kelt oklevelekben, melyek azt bizonyitják, hogy a lázadás a kún szállások közelében eső területen általánosan el volt terjedve s úgy az egyházak és monostorok mint a főurak és nemesek birtokjoga s ezzel együtt az ország alkotmánya fölforgatására volt irányozva. Oklevelekből tudjuk nevezetesen, hogy a Csanád nembeli Tamást, Pongrácz fiát, Egyházas-Kéren, a régi Csanád s a mai Torontál vármegyében, a föllázadt kúnok megrohanták, udvarát az egész faluval együtt fölégették, négy szomszéd faluját s ezek közt a mai Csókát és Tisza-Szentmiklóst kirabolták, őt, midőn a Tiszán át másik jószágába a Csongrád vármegyei Tömörkényre menekült s leveleit az ottani egyház sekrestyéjébe elrejtette, utánna száguldva itt is megtámadták, két rokonát sok jobbágyával együtt megölték, mikor aztán maga a Tiszán átusztatva nagy bajjal menekülhetett ugyan, de levelei IV. Béla egyetlen egy 1247-diki kiváltságlevelén kívül mind a fölgyujtott egyház üszkei közt égtek el;^[244] oklevélből értesülünk továbbá, hogy az egeresi monostort a Maros déli partján a hajdani Csanád vármegyében az ostromló kúnok ellen a Rátold nemzetség négy tagja védte meg hősileg,^[245] hogy Sövényvár kastélyát Csongrádban a király parancsára Rubin ispán a Vas vármegyei vépi udvarnokokkal védelmezte,^[246] hogy midőn Márk, Mártonos fia, a Szalók nemből, az üldöző kúnok elől menekülve a Tiszán átusztatott, magával vitt kiváltságlevele a vízbe merült és megromlott,^[247] hogy Pélt a Fehér Körös mellett a régi Zaránd a mai Arad vármegyében a kúnok erőszakosan elfoglalták,^[248] s hogy a kúnok által megrohant háji Szent-Lőrincz monostorát a király parancsára Mihály és Péter, a királyi lovászok ispánja, 37 emberök halálával és vére ontásával védte meg.^[249]

Krónikáink szerint e fölkelést a Kúnországból betört Oldamur kún fejedelem vezette, kihez csatlakoztak magyarországi vérrokonai.^[250] László a trónt és a nemességet egyiránt fenyegető veszély ellen fegyverre szólította az ország hadseregét s maga állott az általános fölkelés élére. Az ország főurai, a vármegyék zászlóaljai készséggel siettek az ifjú király zászlója alá. Ott látjuk Omodét, a későbbi nádort, rokonaival az Aba nemzetség tagjaival,^[251] a Rátold nemzetség hét tagját,^[252] a Borsa nembeli Rolánd erdélyi vajdát testvéreivel és a Káta nembeli Rafainnal,^[253] Istvánt, Ernye bán fiát, az Ákos nemből,^[254] Baksát, Tamást és Györgyöt, Simon fiait, a Baksa nemből^[255] és Miklós galgóczi ispánt;^[256] a fölkelt hadak közt találjuk az ország legtávolibb vidékeinek fegyvereseit, mint a már említett Vas vármegyei vépi udvarnokokat, a Sáros vármegyei asgúthi erdőcsőszöket^[257] és az V. István korában az Aranyos mellékére telepített kézdi székelyeket.^[258]

A döntő ütközet Hód helységnél, a Hód tava mellett a mai Hódmező-Vásárhely közelében folyt le.^[259] Az első támadást a király parancsára az erdélyi és bihari zászlóaljak intézték Rolánd vajda, testvére István és Rafain ispán vezérlete alatt, kik közül az utóbbi, bár a király szeme láttára több sebet kapott, mind végig merészen üldözte a visszanyomott kunokat.^[260] A harcz valódi elkeseredéssel folyt, s hogy a kúnok elszántan és vitézül harczoltak, bizonysága az, hogy László a diadalt csak nagy áron s számos előkelő úr halálával vívhatta ki. Kézai szerint elesett Olivér, Pata fia, az Aba, András, Miklós fia, a Vigmán, László, Panyit fia, a Miskolcz, Demeter, Mihály fia, a Rosd nemből;^[261] a halottak közt volt Lőrincz; a Rátold nemből^[262] és János Izsip fia, a Bő nemből.^[263] A királyi hadak győzedelmét krónikáink szerint az a véletlen körülmény is elősegítette, hogy az ütközet folytában hirtelen erős zápor eredt meg, mely a kúnokat szemben csapta, s legveszedelmesebb fegyveröket, az íjat, a húrok megereszkedtével használhatatlanná tette.

A megvert kúnok közűl sok ezeren hullottak el, s még többen jutottak fogságba;^[264] a kik menekülhettek, a király bosszújától tartva, nejeikkel, gyermekeikkel s minden vagyonukkal fölkerekedtek, hogy az erdélyi havasokon túl tanyázó rokonaikhoz költözzenek.

László, ki a csatatérről azonnal nejéhez küldte annak apródját Lukácsot, hogy diadala örömhírét megvigye,^[265] hadaival az országból kivonuló kúnok után sietett s a havasokon túl egészen a tatárok határszéléig nyomult,^[266] 1280. november 11-dikén, hihetőleg már visszatérő útjában, az Al-Dunánál Szalánkamen alatt táborozott.^[267]

Erzsébet anyakirályné, mint láttuk, Esztergomban engedelmességet fogadott Filep szentszéki követ rendelkezéseinek az egyházi ügyekben; az általa bírt Szepességen a legatus intésére vissza is bocsátotta a szepesi káptalannak a szepesi várhoz foglalt dézmáját,^[268] továbbá a legatus küldöttei előtt megerősítette a szepesi szászok és olaszok által eskü alatt elvállalt kötelezettséget, hogy ezentúl a dézmát, melyet a közelebbi zavaros időkben megtagadtak, papjaiknak nem a régi szász szokás szerint, hanem olyan módon fogják fizetni, mint a Szepes vármegyei magyarok és szlávok:^[269] de már az általa bírt Verőcze vármegyében a zágrábi püspöktől elfoglalt dézmát a legatus Esztergomban 1280. szept. 7-én kelt parancsára sem bocsátotta vissza. Ezért aztán a csázmai káptalan a dézmát megtagadó verőczei és lipovai bírákat 24 öreggel együtt a csázmai egyházban november 1-én a szokásos ünnepélyes szertartások szerint kiátkozta, az anyakirályné egész verőczei birtokát pedig egyházi tilalom alá vetette.^[270] A legatus ez időtájban erélyesen rendelkezett a megtagadott vagy elfoglalt dézmák ügyében, nevezetesen Esztergom városát, mely már két esztendőn át nem fizette a dézmát a káptalannak, a kár megtérítésében átok terhe alatt elmarasztalta; minek következtében a város tanácsa kötelezte aztán magát a rendes fizetésre s a káptalan által egy részben elengedett kártérítés megadására;^[271] Lodomér érsek pedig, mint a legatus által kinevezett bíró, visszaitélte a veszprémvölgyi apáczák dézmáját, melyet tőlök Péter veszprémi püspök hatalmasúl elfoglalt volt.^[272]

A Hód mezején nyert diadallal László megszabadúlt ugyan a veszélytől, mely országát és trónját fenyegette, de az országban a törvényes rend uralmát, a királyi tekintélyt – mely a közelebbi zavarok alatt annyira hanyatlott, hogy a hatalmas Brebiri grófok: Pál tengermelléki bán s testvérei György és Mladin, a korona fönségi jogának sérelmével, mintha független hatalmasságok lettek volna, saját nevökben kötöttek békeszerződést Péter velenczei dogeval,^[273] – az ököljog gyakorlatához szokott főurakkal szemben, kik a fiatal királyt számba sem véve kényök kedvök szerint folytatták az erőszakoskodást, fosztogatást, rablást, teljességgel nem birta föntartani.

A garázdálkodásban, mint mindig, most is a Németújvári testvérek jártak elől rosz példával. Miklós tótországi bán és öcscse Henrik ugyanis a zágrábi püspök Vaska nevű faluját a Dráva mellett Verőcze vármegyében télvíz idején megrohanva földúlta és kirabolta, a juhokat és kecskéket, minthogy a roppant hó miatt el nem lehetett hajtani, bőrükért megnyúzatta, mely alkalommal a faluból kiűzött lakosok közűl öt asszony fagyott meg; ugyanők bátyjokkal Ivánnal, a püspök más három faluját is hadaikkal megszállván kifosztották; Miklós bán továbbá Ivánnal, ekkor szanai és verbászi főispánnal, Gerzencze vármegyét, melyet László adományozott a zágrábi püspöknek, erőszakkal elfoglalta s a király parancsára sem adta vissza, sőt a püspök tisztjeit és fegyveres jobbágyait elfogatva egy Wrics nevű országos rablóval addig sanyargattatta, míg váltságukért mindenöket oda nem adták. E kicsapongásokért aztán a püspök a három testvért 1281. márczius 25-én Verőczén a minoriták egyházában átok alá, összes birtokaikat pedig egyházi tilalom alá vettette.^[274] A hatalmoskodásban, erőszakos foglalásban a felföldön versenyzett a Németújváriakkal a korona legelső tisztviselője, az ország legfőbb bírája, Finta nádor.^[275]

Hogy László a Németújváriakat a zágrábi püspök ellen elkövetett kicsapongásaikért nem vonta feleletre s nem fenyítette meg; bizonyos abból, hogy már 1281-ben Németújvári Ivánt emelte a nádori székbe a koronához hűtelen Finta helyébe,^[276] kinek megalázására az ország fegyverre szólított hadai élén személyesen táborozott.

Ezen hadjáratról, mely 1281. közepe táján folyt le, csak egykorú oklevelekben találunk emlékezetet s csak ezekből nyerünk tudomást ezen felföldi táborozás főbb mozzanatairól. Így tudjuk, hogy a király Gede várát, a mai Vár-Gedét, Gömörben ostrom alá fogatta és megvívatta,^[277] azután pedig az ország fölkelt hadaival Szaláncz vára alá szállott s azt nehéz és véres ostrommal bevette;^[278] sőt annak is van nyoma, hogy Göncz várát is, melyet szintén az Aba nemzetség birt, személyesen vívatta.^[279] Hogy a hadjárat sikerült és így László a hatalmas Fintát, ki őt nem csak gyermek korában koronáztatása előtt, hanem 1280-ban is fogságba vetette, valahára megalázta, nem csak említett várai megvívásából következtethetjük, hanem még inkább igazolva láthatjuk azzal, hogy Finta mester, ki helyett a nádori széket az Abák régi ellensége Németújvári Iván foglalta el, többé László korában az ország zászlós urai között nem szerepelt.

18. SZALÁNCZ VÁRA.

E hadjárat alatt Filep legatus még folyvást Esztergomban tartózkodott,^[280] de 1281. szeptember 6-dika után, a mely napon állította ki hazánkban kelt legutolsó ismert levelét,^[281] nem sokára távozott az országból; október 21-én már Haimburgban erősítette meg a sátoralja-újhelyi remete Sz. Pál szerzeteseit összes jószágaik birtokában.^[282] Harmadfél évnél tovább időzött hazánkban, s rendelkezett az egyházi ügyekben az egyház férfiai fölött csaknem korlátlan hatalommal a nélkül, hogy akár az úgynevezett egyházi szabadság, akár az ország nyugalma helyreállítását, a királyi trón megszilárdítását és a törvényes rend uralmát illetőleg az egyházi fenyítékek fegyverével, – melytől a hatalmas oligarchák mit sem tartottak, – végre birta volna hajtani.^[283] Az erőszakoskodások, hatalmaskodások, rablások a legatus ittléte alatt is folyvást napi renden voltak,^[284] s azok ellen az átok és egyházi tilalom éppen oly hatástalan maradt, mint a király világi hatalma, ki saját hadsereggel nem rendelkezhetvén, kénytelen volt egyik másik garázda főúr ellen az ahhoz többé kevésbbé hasonló urak fegyelmezetlen s megbízhatatlan zászlóaljaival harczolni.

László a legatus távozása után annak némely intézkedései ellen, melyek kegyúri jogaira nézve sérelmesek voltak, orvoslásért a szent székhez folyamodott. S IV. Márton pápa Montefiascoban 1282 aug. 28-án kelt bullájában e kérdést a legméltányosabban intézte el, kinyilatkoztatván, hogy a legatus eljárása, ki midőn a király átok alá volt vetve, némely királyi pártfogás alatt álló egyházakba maga helyezett be papokat, jövőben jogai sérelmére nem fog szolgálni, s az ily megürülendő egyházi javadalmakra ezentúl a király a régi törvényes szokás szerint maga nevezhet ki alkalmas személyeket.^[285] Egy hónap mulva pedig, szeptember 30-án, még világosabban igyekezett a király minden aggodalmát eloszlatni, biztosítván őt, hogy nem kell tartania azoktól a levelektől, melyeket, a mint panaszolja, gonosz tisztviselői tőle koronájáról és országáról csalárdúl csikartak ki; mert tudja meg, hogy az egyháznak nem szándéka magát a királyi jogokba becsempészni, vagy vele szemben hamisan járni el, hanem kész őt érdemeihez képest mint legkedvesebb fiát pártolni.^[286]

19. CSÁK MÁTÉ 1283-BAN KELT VÉGRENDELETE.

A Finta helyébe nádorrá emelt Iván, az ország legerőszakosabb zsarnoka, esztendeig is alig birta magát e méltóságban föntartani; 1282-ben a szent István napja körül Székes-Fehérvárott tartott országgyűlésen már a Németujváriak régi ellenségét, Csák Mátét, látjuk mint nádort elnökölni.^[287] Ez a kormányváltozás bizonyosan egybeköttetésben állt az ifjú királynak az ország viszonyai rendezésére vonatkozó reformterveivel, melyekre nézve hű tanácsadóra s buzgó támogatóra talált a bizodalmával megajándékozott Lodomér esztergomi érsekben,^[288] de a mely terveket a nem sokára elhalt erélyes Máté nádor csak esztendeig sem támogathatott.^[289]

Az ország czélba vett reformja kétségtelenül a királyi tekintély és hatalom emelésére czélzott; e czél elérésére pedig az akkori körülmények közt legelső s legmulhatatlanabb teendőnek kellett elismerni a királylyal daczoló s a törvényt lábbal taposó oligarchák megzabolását.

A huszonegy éves ifjú király készséggel vállalkozott ez erejét fölülhaladó nehéz föladatra. Visszakövetelte a hatalmas Németujváriaktól a bitorolt királyi várakat és jószágokat, s miután azok parancsával daczoltak, ellenök tél idején 1283. karácsony után az ország fegyverre szólított hadaival táborba szállt, Borostyánkő várát megszállotta, s 1284. január és február havában mintegy hat hétig erősen vívatta. Az ostrom azonban, mely számos vitéz életébe került, egy osztrák krónika szerint éppen a király táborában lévő urak gonoszlelkűsége miatt sikeretlen maradt.^[290] A kijátszott király nem csak hogy meg nem alázhatta daczos alattvalóit, hanem a Borostyánkő alatt vallott kudarcz szégyene mellett még azt is kénytelen volt elszívelni, hogy Miklós a nádorságot, bátyja Iván pedig a tótországi bánságot még ezután is fél esztendőnél tovább viselje.^[291]

László 1284. közepétől kezdve az év végéig legtöbbnyire a Tisza vidékén a kún szállások közelében tartózkodott:^[292] de magából ebből a körülményből nem vélem megállapíthatónak, hogy már ekkor nejével szakítva, a kúnokhoz csatlakozott s azok pogány szokásai szerint élt volna: mert 1284-ben kelt számos levele, melyekben az egyházak s különösen a zágrábi és egri püspökségek birtokait biztosítja, sőt adományokkal gyarapítja, éppen nem mutat arra, hogy már ekkor meghasonlott volna az egyház férfiaival s még kevésbbé arra, hogy a keresztyénséget megtagadta volna;^[293] ellenkezőleg anyjához intézett intő levele oly nemes gondolkozásról, oly erős jogérzetről tanúskodik, mely éppen úgy becsületére válik szívének mint eszének. Előre bocsátván ebben a levélben, hogy hite szerint országát ősei érdemeire s különösen szent István király pártfogására támaszkodva kormányozhatja szerencsésen, nagy csudálkozását fejezi ki a fölött, mi szivét méltán elkeseríti, hogy édes anyja, kihez az illenék, hogy az ő fiatalkori hibáit is megjavítsa, most is, midőn már testi szépsége hanyatlóban van, Isten és igazsága ellenére még folyvást megtámadja, dúlja és elfoglalja az egyházi jószágokat; és bár követei s levelei által gyakran szeretettel kérte, hogy a zágrábi egyház birtokát Vaskát bocsássa vissza, e kérelmét nem teljesítette, sőt a mint követei által értesült, azt a helységet végső pusztulásra juttatta. Fölkéri azért még egyszer anyját, hogy az egyháznak e bitorolt birtokát adja vissza s kárát téritse meg; különben, ha a püspök őt és embereit egyházi fenyítékkel sújtandja, azt sem neki, ki gyakran megintette, sem a püspöknek hibául nem tulajdoníthatja. « Mi ugyanis, – így végzi levelét, – királyi tisztünk kötelessége szerint a püspök urat el nem hagyhatjuk, s tőle annyiszor ismételt intése után joga keresésének szabadságát meg nem tagadhatjuk.»^[294]

Bár ez év folytán nagyobbszerű belháborúról nincs is tudomásunk, annyi bizonyos, hogy zavargások folyvást fordultak elő. A dalmát tengerparton Spalato és Sebenigo már 1283-ban nyilt háborút folytatott Trau ellen; ezen városok 1284-ben a Spalato fölött emelkedő Klissza királyi várat is hatalmukba kivánták volna kerítni, azt azonban Brebiri Pál tengermelléki bán, Trau segítségét is igénybe véve, megvédelmezte.^[295] Pál bán és testvérei György és Mladin később október havában is kértek és kaptak Trautól 40 gyalogból álló segítséget a király hűtlenei ellen, s Pál bán tudósítása a hűtlenek fölött nyert győzedelméről november 6-dikán érkezett Trauba.^[296] Ezen a jövő évre is áthúzódott harczok eredménye végre is az lett, hogy a hatalmas bán, ki tisztje szerint a korona jogát tartozott volna védni és föntartani, ezen ürügy alatt nem csak a klisszai sziklavárat, hanem Scardona városát is a maga hatalma alá hajtotta. S hogy bent az országban mennyire sülyedt az egyesek személyes szabadságának és vagyonának biztossága, mutatja a király intézkedése, ki több általa nemességre emelt komáromi várjobbágynak megengedi, hogy földjeikkel együtt az esztergomi érsek fegyveres jobbágyai közé álljanak, minthogy különben magokat ezen békételen időben meg nem védelmezhetnék;^[297] igazolja a király levele, melyben Miklósnak, Miklós fiának, a Mariásiak ősének, engedelmet ad vár építésére, de oly föltétellel, hogy a várból ne raboljon;^[298] igazolja a király fölhatalmazása, melyet Pósnak, Mersa fiának, 1285 május 31-dikén adott, hogy Bátor helységét, melyet neki jó szolgálataiért, két királynak való lóért és 50 kanczáért még 1283-ban adományozott, de a melyet a békételen időben s az ország különféle zavarai közt némely ottani lakosok ellenszegülése miatt birtokba nem vehetett, elfoglalhassa s onnan az ellenszegülőket kiverhesse.^[299]

20. A TATÁROK BETÖRÉSE.

A Hód tavánál legyőzött kúnok közül a kik menekülhettek, az erdélyi havasokon túl a nogaji tatárok fensősége alatt állott rokonaikhoz vonták magokat. Krónikáink szerint ezek ösztönzésére történt, hogy a tatárok 1285. tavaszán a havasokon áttörve, egy felől Pestig, más felől a Kárpátok aljáig dúlták és rabolták az országot.^[300] Hogy ezen betörésnek kora tavaszszal kellett kezdődni, bizonyos abból, hogy Lodomér érsek már 1285. június 14-én itéletet hozott egy olyan perben, mely csak ezen tatárjárás után keletkezhetett, a király pedig már július 18-án nemességre emelt több királyi tárnokot, kik a tatárok ellen vitézül harczoltak.^[301]

A roppant számú tatárság, melynek tábora egy külföldi évkönyv szerint hosszában 10, széltében 6 mérföldnyi tért foglalt el,^[302] árvíz gyanánt borította el az alföld rónáit. A nép, házait, falvait oda hagyva, tömegesen menekült előlük a rengeteg erdőkbe, vagy a tavak, lápok és ingoványok nádasaiba. A ki csak szerét tehette, igyekezett a Dunántúlra vonulni, melynek könnyen védhető vonala mögött magát nagyobb biztosságban érezhette. A pesti és az ahhoz közel eső jenei rév éjjel nappal hemzsegett a menekülők sokaságától, úgy hogy a révészek, kedvező helyzetöket zsarolásra fölhasználva, hirtelen meggazdagodtak, s nagy jövedelmökben fölfuvalkodva a vámok egy harmadának, mely ős időktől fogva a budai káptalant illette, beszolgáltatását megtagadták.^[303] Izabella királyné a budai várba zárkózva szemtanúja volt a viadalnak, melyet udvara nagyjai és apródjai, a budai polgárokkal együtt a várból kirohanva, a tatárok ellen vitézül folytattak.^[304] Tamás váczi püspök, a király cancellárja, székhelyén magát biztosságban nem érezhetve, ekkor vette nyolcz évre haszonbérbe barátjának, Lodomér esztergomi érseknek, a Nyúlsziget felső részén fekvő kerített udvarát és tornyát, hogy ott magát a tatárok és kúnok támadásai ellen s a gyakran dúló belháborúk zavarai közt oltalmazhassa.^[305]

Komolyabb ellenállásra a tatárok a felföld hegyei közt találtak. Itt Omodé, az Aba nemből, ki István, Tekös fia után ezen év első felében viselte a nádorságot,^[306] egy tatár csapatot megvert s diadala jeléül tíz tatár főember fejét küldte a királyhoz;^[307] rokona Péter pedig a Sárosba betört tatárokkal erős harczot állott, melyben testvére Ivánka is elesett, s rajtok győzedelmeskedvén összes foglyaikat megszabadította.^[308] De leginkább kitüntette magát a felföld védelmében György, Simon fia, Sóvár ura, László több hadjáratának diadalmas vezére, ki rokonai s barátjai hadaival a tatárok ellen többször szerencsésen harczolt, tőlük sok foglyot szabadított meg s győzelmi jelűl gyakran küldött a királyhoz tatárfejeket.^[309] György úrnak egy később kelt leveléből értesülünk, hogy a tatárjáráskor nem lévén még birtokaiban vára, egyik hívét Tamást, Ipoly fiát, küldte a Tarkő nevű hegy őrzésére, nehogy azon valaki várat építsen s őt örökségéből kiforgassa, ki is azon a hegyen sok népet oltalmazott meg a tatár rabságtól; ugyan e levelében említi György, hogy midőn rokonaival s barátaival együtt Regécz alatt a tatárokkal megütközött s a viadal közben lováról leesett, Tamás volt az, ki saját lovát neki átadta és így életet megmentette.^[310]

A felföldi urak és vármegyék dandáraitól űzőbe vett rabló tatár csapatok, melyek az általok földúlt s fölégetett falvakban élelmet sem találtak, a mily gyorsan száguldoztak egész a Kárpátokig, éppen oly sietve igyekeztek zsákmányukkal és foglyaikkal Erdélyen át visszavonulni: nagyobb részök azonban vagy az üldöző magyarok fegyvere alatt hullott el, vagy a rendkívüli záporok által földagadt folyókba veszett, vagy járatlan utakon a hegyek és erdők közt bolyongva végre is kénytelen volt magát foglyúl megadni, úgy hogy aránylag csak kevesen menekülhettek vissza hazájokba. Az éhség és dögvész által különben is már megtizedelt tatárokat a végromlás Erdélyben érte el, hol az Aranyos mellékére települt kézdi székelyek egy csapatjokat Toroczkó vára alatt tönkre tették s ezernél több foglyot szabadítottak ki bilincseikből.^[311]

A fiatal Lászlót, ki már mint serdülő gyermek több hadjáratban vett részt, nem találjuk a tatárok ellen harczoló hadak élén. Ezt újabbkori történetíróink azzal akarják indokolni, hogy a király, előbbi kicsapongásaiba visszaesve, kún ágyasai körében mit sem gondolt az ország ügyeivel, nem törődött a haza romlásával, sőt kedvelt kúnjaival és tatárjaival maga is fosztogatni kezdette az egyházakat és kolostorokat.^[312] Én e súlyos vádakat egykorú hiteles bizonyságokkal igazolhatóknak nem látom, s abban a véleményben vagyok, hogy az ország romlásáért, az örökös belháborúkért, melyek valódi oka a minden törvényes rendét felforgató oligarchák féktelenkedésében keresendő, a fiatal, könnyelmű, de kortársainál semmivel sem romlottabb királyt bűnbakúl oda vetni igazságtalanság.

László, kitől ez év első feléből kevés oklevél maradt fönn, ezek bizonysága szerint 1285. május 27-én Gyula-Fehérvárt, még aznap az annak tőszomszédságában fekvő Borbándon,^[313] egy pár hét mulva, június 13-án, túl a Tiszán a Hortobágy mellett,^[314] augusztus 14-én Sárosban, szeptember 29-én Liptóban volt.^[315] S hogy a tatárok betörését nem vette hanyagúl, kitetszik abból; hogy a mint arról értesült; azonnal küldte Talpas Tamás mestert rendeleteivel Visegrádra, kit visszatérő útjában a tatárok meg is sebesítettek;^[316] és hogy Erdélyben hadak gyűjtésével foglalkozott, következtethetjük abból, hogy midőn néhány hónap mulva személyesen táborozott a föllázadt szepesiek ellen, egy erdélyi előkelő nemes, Gerendi Miklós, csapatát is seregében találjuk.

A szepesiek ugyanis, mint egykor Lóránd, Márk fia, idejében történt, a király ellen föllázadva, a szepesi királyi várat ostrom alá fogták. László magyar és kún csapataival s a hadi foglyokból zászlaja alá sorozott tatár fegyvereseivel a szorongatott vár fölmentésére sietett, a szepesieket a vár alatt megtámadta, mely alkalommal a támadók élén Gerendi Miklós a király szeme láttára egész a vár kapujáig hatolt, s véres ütközetben legyőzte.^[317] Ezen ütközet alkalmával történt, hogy a király seregében szolgáló kúnok és tatárok a vár közelében fekvő szepesi káptalant megrohanták, mindenéből kifosztották, s az egyház feltört sekrestyéjéből kihányt leveleket lovaik patkóival összetapodtatták,^[318] a káptalan pecsétjét is elrabolták, mely helyett aztán a káptalan sietett újat csináltatni s kihirdette, hogy régebben kiadott levelei érvénytelenekké válnak, ha új pecsétjével nem lesznek megerősítve.^[319] Ez egyetlen egy esetből azonban, mely egészen más színben tünik föl, ha tudjuk, hogy a lázadókkal vívott ütközet közben történt, Lászlót az egyházak és kolostorok fosztogatójává bélyegezni nézetem szerint elfogultság: mert hogy ő ez évben, éppen felföldi hadjáratakor sem viseltetett ellenséges indulattal az egyházak és egyházi férfiak iránt, világos bizonysága 1285. augusztus 22-én hely nélkül, de bizonyosan Sárosban vágy Szepesben kelt levele. Ezen érdekes levélben László, nehogy édes anyja lelki üdvét veszélyeztesse, ki azon károk megtérítése fejében, melyeket Filep esztergomi érsek az ő koronáztatása előtt kitört lázadás alkalmával vallott, Filep legatus ítélete szerint 400 ezüst márka fizetésére kötelezte magát, de szavát mind eddig nem váltottá be, – jóllehet ezen tartozást Lodomér érsek az anyakirályné iránti tekintetből elengedte, – a Komárom vármegyei Szakálos helységet adományozta az esztergomi egyháznak, mely őt keresztelte, fölkente, megáldotta és megkoronázta, s melyhez mint mondja «mint országunk összes egyházai anyjához és mesteréhez kötelességünk szerint minél nagyobb jóindulat kegyével viseltetünk».^[320] Ez a tett, ez a nyilatkozat éppen nem mutat romlott szívre s erkölcsi sülyedtségre, sőt anyja iránti gyöngéd szeretetét, az egyház iránti hódoló tiszteletét igazolja. És így kétségtelenül tévednek azok, kik Lászlót neje később történt börtönbe vetése s a kúnok közt folytatott kicsapongó életmódja miatt már ekkor a bűn fertőjébe merültnek képzelik és rajzolják.

21. SZEPES VÁRA.

A tatárok kiveretése után, midőn László hadaival Felső-Magyarországra vonúlt, ott találta bujdosó rokonát, Fekete Leskó krakkai és sandomiri herczeget, kit az 1279-ben elhalt szemérmes Boleszláv, IV. Béla leánya Kunigunda férje, fiává s trónörökösévé fogadott.

Az országa nagyjaitól etárúlt s Konrád mazur herczeg által Krakkón kívül országa birtokából kiforgatott Leskó, miután Krakkóban sem érezhette magát biztosságban, nejét Griffinát, néhai Rasztiszláv macsói herczegnek IV. Béla leányától Annától született leányát, a várral együtt a krakkai német polgárok hűségére bízta, s Krakkót 1285. julius 14-dikén oda hagyva Magyarországra menekült segélyért. László a vitéz Sóvári György vezérlete alatt magyar és kún csapatokat adott melléje, melyekkel Leskó Konrád herczeg sokkal számosabb seregét a Rába folyó mellett Bogusicze falu közelében augusztus 2-án véres ütközetben, melyben György úr maga is öt nehéz sebet kapott, egy rokona pedig elesett, tönkre tette.

A győztes magyar és kún hadak diadallal kisérték székvárosába az elűzött lengyel fejedelmet, ki is György urat és hadait, melyeknek köszönhette kiválólag trónja visszafoglalását, gazdagon megajándékozva bocsátotta vissza hazájokba.^[321]

22. LÁSZLÓ KIRÁLY EGYIK OKLEVELÉNEK KEZDŐ BETÜJE

HARMADIK KÖNYV.

A rákosmezei 1286-diki országgyűlés. – Németujvári Iván győzedelme Albert osztrák herczeg hadai fölött Borostyánkő alatt 1286-ban. – Egyezség Iván és Albert herczeg közt. – László király Szent-Videt, Iván várát, megvívatja. – A Németujváriak lázadása, Pozsony elfoglalása s visszavétele 1287 januárban. – A tatárok dulása Krakkó és Szandecz vidékén; Sóvári György győzedelme 1287 elején. – Izabella királyné fogsága a Nyúlak szigetén. – IV. Honorius pápa s a bíbornokok intézkedése a fogoly királyné érdekében. – A budai országgyűlés 1287 decz. s a királyné kiszabadulása. – A király nénje Erzsébet apácza fejedelemasszony férjhez menetele Rosenberg Zavis cseh lovaghoz 1287. – László megjobbulása s adományai az egyház részére. – IV. Miklós pápa föllépése László király ellen 1288. aug. – Keresztes hadjárat. - Velenczei Endre mint trónkövetelő föllépése, bukása s bécsi fogsága. – A fövenyi országgyűlés 1289. julius végén. – Albert osztrák herczeg hadjárata Németujvári Iván ellen, az ország területi épségének megcsonkítása 1289. – Ujabb lázadás a király ellen. – László dunántúli sikeretlen hadjárata 1289 végén. – Tiszántúli táborozása 1290. – Rosenberg Zavis prágai fogsága s László terve Venczel cseh király megbuktatására. – IV. Miklós pápa Benvenuto püspököt nevezi ki követéül Magyarországra, hogy László ellen ujabb keresztes háborút hirdessen 1290 május 20. – László király meggyilkoltatása Kőrösszeg vára alatt 1290 julius 10. – Mizse nádor véres bosszúja a király gyilkosain. – A szent szék vizsgálatot rendelő parancsa a király halála ügyében. – László király anyjának Erzsébetnek, özvegyének Izabellának, s nénjének; Erzsébetnek, Zavis özvegyének sorsa.

23. MIKLÓS NÁDOR 1285 JUNIUS 16-DIKI OKLEVELÉNEK KEZDŐ SORAI.

AZT a törekvést, hogy az ország siralmas állapotjának jobb karba hozatala iránt az országgyűlés törvényhozás útján intézkedjék, hogy a féktelenkedő oligarchák örökös zavargásának valahára vége vettessék, 1286-ban ismét megújulni látjuk.^[322] Ez év juniusának utolsó felében ily komoly szándékkal hivta össze az ország rendeit a huszonnégy éves László király a Rákos mezejére.^[323] Nem is lehet kételkednünk, hogy a mintegy két hétig tartott országgyűlés megalkotta a kitüzött czél elérésére üdvösöknek hitt törvényeket. Minthogy azonban ezen rákosi gyűlés végzései nem maradtak fönn, azok közűl csak arról az egyről van okleveles tudomásunk, hogy a király eddig nagyon is könnyelműen osztogatott adománylevelei csak úgy legyenek érvényesek, ha a most készíttetendő új királyi pecséttel újra lesznek kiadva és megerősítve.^[324] De bármily üdvös törvényeket alkotott is az országgyűlés; azoknak óhajtott eredménye nem lehetett: mert a hatalmas oligarchák folyvást daczoltak a törvénynyel s a király parancsaira mit sem adtak; az ifjú könnyelmű király pedig, ki a féktelenkedő főurakra nem támaszkodhatva a kúnok karjai közzé vetette magát, s nejét a nyulszigeti kolostorba záratván, kún és tatár ágyasai, Édua, Kupcsecs és Mandula társaságában szilaj kicsapongásokban találta örömét, nem az a férfiú volt, ki a törvényt vas kézzel végrehajtva hivatva lett volna a korona porba tiport tekintélyét föntartani, a bomlásnak indúlt államban a törvényes rendet helyreállítani.

A rákosi végzések értelmében László valamint maga visszaadta az egyesektől jogtalanúl elfoglalt jószágokat, úgy kincstára számára visszakövetelte az uraktól, különösen Németujvári Ivántól, az oly rég bitorolt királyi várakat, korona- javakat és jövedelmeket. Ez a garázda főúr azonban, erejében s eddigi szerencséjében elbizakodva, nem csak hogy hallani sem akart a király parancsairól, hanem rabló váraiból kiméletlenűl dúlta a királyi jószágokat. László, hogy Ivánt, kivel eddig nem bírt, megalázza, követséget küldött Bécsbe s Albert osztrák herczeghez folyamodott segítségért daczos alattvalója ellen. A herczeg a segélyt meg is ajánlotta, de csak oly föltétellel, hogy a király az Iván által neki okozott károkat téríttesse meg.

Mihelyt Iván e rá nézve veszedelmes szövetségről értesült, azonnal Ausztriára rontott, hadaival a lajtamelléki helységeket naponként raboltatta, mi közben különösen Bécs-Ujhely polgárainak tömérdek kárt okozott. Albert e sérelem megtorlására fegyverre szólította alattvalóit s hadai gyülekezési helyéűl Borostyánkő várát tüzte ki. Az osztrák és stiriai urak és nemesek, a seccaui püspök Leopold, sőt a svábföldi lovagok közül is többen gyülekeztek fegyvereseikkel a táborba, melynek vezérletét Albert herczeg főlovászmesterére Landenberg Hermannra bízta. Iván ezek ellen testvéreit, Miklós nádort, Henriket s Péter veszprémi püspököt szólította segítségűl, kik is több mint ezer lovas ijászszal siettek a fenyegetett Borostyánkő alá.

Az osztrák sereg már három nap táborozott magyar földön, midőn kémei jelentették, hogy Iván hadaival közelget. Landenberg Hermann ekkor hadi tanácsot tartott, s bár az, öreg Pucheim Albert, Emmerberg Berchtold, a határszéli nemesekkel együtt, kik a magyarok harczmodorát tapasztalásból jól ismerték, a visszavonulást tanácsolták, a többség s különösen a sváb lovagok sürgetésére, kik az ütközet nélkül való visszavonulást gyalázatnak tartották, elhatározta, hogy a támadást bevárja.

A mint Iván könnyű lovassága magyar szokás szerint rettentő csatariadással s villámsebességgel előre tört, a svábok közt azonnal fölhangzott a harczi jelszó: «lovat lóhoz, dárdát dárdához!» A német tábor dandárai sűrű tömegekbe sorakoztak, hogy a rajnamellékiek harczmodora szerint tömeges rohammal verjék vissza a támadó ellenséget. De e pillanatban oly sűrű nyílzápor omlott rájok, hogy előnyomulások lehetetlenné vált; a könnyű magyar lovasság csakhamar körül szárnyalta az ellenséges tábort; s a tömegbe szorított németekre szakadatlanúl s oly erővel szórta nyilait, hogy a legbátrabbakat is remegés fogta el, a mint a tömérdek sebesűlt lovat és embert rakásra látták hullani. A kétségbe esett osztrákok ekkor, a menekülés minden útját zárva látván, alkudozáshoz kívántak folyamodni, egy lövészt küldtek előre, hogy a magyaroktól fegyverszünetet kérjen s őket lovagmódra kardviadalra szólítsa föl. Iván és emberei azonban ez ajánlatot visszautasították, s e perczben a szerencsétlen békehirnököt egy jól irányzott nyíllövés földre terítette. A svábok sürgetésére aztán maga a vezér Tellersbrunner Pernolt lovagot szólította föl az egyezkedési ajánlat megújítására; de ez jól tudva, hogy Iván a bizonyos győzedelmet kezéből kiereszteni s pánczéltalan könnyű lovasságával a kézviadalt a nehéz fegyverzetű német lovasság ellen elfogadni nem lehet hajlandó, a veszedelmes megbizatást határozottan visszautasította. Így a folyvást szorongatott osztrák tábor végre is kénytelen lett a fegyvert letenni s magát kegyelemre megadni. A magyar könnyű lovasság harczmodora teljes diadalt aratott, s az egész osztrák tábor a győztesek zsákmányává vált. Iván és testvérei kiválogatták magoknak a legelőkelőbb foglyokat, a többieket pedig vitézeik közt fölosztották. «Ilyen dicsőség, – igy kiált föl az egykorú stiriai nemes német versekben írt osztrák krónikájában, – a németekkel szemben ember emlékezetére nem érte a magyarokat.»

Albert herczeg, a mint a hadjárat szomorú kimeneteléről értesült, a haimburgi kapitányt Taufers Hugót küldte Ivánhoz s őt egyezkedés végett magához Bécs-Ujhelyre kérette. Az egyesség, illetőleg szövetkezés, csakugyan létre is jött, oly föltétellel, hogy a foglyok saját költségökön tartozzanak magokat kiváltani, Albert herczeg pedig negyed magával esküdjék meg, hogy Ivánt nem csak a magyar király, hanem a német birodalmat kivéve minden más ellensége ellen is, mint saját emberét teljes erejével fogja védelmezni; miért viszont Iván a herczegnek mint urának hűséget esküdött és segítségére ezer embert kiállítani kötelezte magát. Az igy szentesített szerződésről a felek egymásnak ünnepélyes oklevelet állítottak ki.^[325]

A Németujváriak ezen hűtlenségéért fosztotta meg László király Miklóst a nádorságtól s emelte helyébe Mokjánt, ki parancsára a vármegyékben közgyűléseket hirdetvén, az országban eláradt gonosztévők kinyomozására vizsgálatokat tartott s a vétkesek ellen itéleteket hozott.^[326] De ezzel meg nem elégedvén, László az egykorú salzburgi évkönyv szerint személyesen is táborba szállott Iván ellen, ki a királyi hadak elől visszavonulva egyik erősségébe – valószínűleg Szent-Vid várába – zárkozott, honnan, miután az ostrom közben sok német zsoldosa elhullott, sikerült neki még a vár bevétele előtt megszökni és menekülni.^[327]

Ezen zavaros időben László meghasonlásba jött anyjával, Erzsébettel, ki mint idősb királyné, s Bosznia, Macsó s több drávántúli vármegye herczegasszonya, külön fejedelmi udvart tartott, oklevelek bizonysága szerint saját cancellárral, tárnok-, asztalnok-, pohárnok-mesterrel és udvarbiróval. Igazolja e meghasonlást az anyakirályné 1286-ban nap nélkül kelt levele, melyben szabadságot ád Lőrincz comes özvegyének, hogy a Pozsega vármegyei Berzeniczét, melyet férje az ő adományából bírt, a templarius rendnek eladhassa, megsemmisítvén az ezen helységről a Buzád nembeli Jakab, Panyit fia, részére kelt leveleit, ki ellene hűtlenséget követett el, a mennyiben mint követe bizodalmával visszaélve nem csekély viszályt támasztott közte és fia a király közt, s midőn aztán ezért tőle a neki adományozott Kálmán Király-Csehi nevű falut vissza akarta venni, e végett hozzá küldött tárnokját Pált lefejeztette, Csehit pedig földig romboltatta.^[328]

László hadjárata s Iván várának, – valószínűleg a Vas vármegyei Szent-Vidnek, – elfoglalása a Németujvári testvéreket nem törte meg, sőt újabb lázadásra ingerelte. Miklós ugyanis e hadjárat után nem sokára, testvéreivel s a Pécz nemzetségbeli Apor vajdával kezet fogva megrohanta és elfoglalta a pozsonyi királyi várat, melyből aztán Apor a király híveinek Pozsony vármegyei jószágait kegyetlenűl dúlta és rabolta, nevezetesen János pozsonyi főispánnak Turna és Nyék nevű várait Pozsony vármegyében fölégette és lerombolta, mi által neki 2000 márkára becsült kárt okozott.^[329] János főispán e sérelemért csakhamar véres bosszút állott, midőn rokonaival, s a pozsonyi várjobbágyokkal, valamint Károly comessel, Sándor fiával, s ennek atyjafiaival a Pozsony vidékét rettegtető Aport megtámadván nyílt ütközetben legyőzte, emberei közül sokat elejtett s még többet elfogott, miközben maga Apor is súlyos sebet kapva csak nagynehezen bírt megmenekülni.^[330] Ezen szerencsés ütközet után a király hívei az ifjú Csák Mátéval, Péter fiával, Pozsony várát ostrom alá fogván megvivták és a királynak már 1287 január 25-dike előtt visszaszolgáltatták.^[331]

ERZSÉBET KUN LÁSZLÓ ANYJÁNAK PECSÉTJE

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ 1280-BAN KELT OKLEVELÉNEK HASONMÁSA.
(Eredetije az orosz levéltárban.)

Hazai okleveleink bizonysága szerint a pozsonyi várat Miklós nádor, néhai Henrik bán fia, tartotta egy ideig elfoglalva,^[332] ellenben az osztrák krónika egykorú bécsi folytatója szerint Pozsonyt 1287-ben Albert osztrák herczeg osztrák és stiriai hadakkal szállotta meg, s miután a város magát föladta, a várat is megvívta és a maga embereivel rakta meg.^[333] Ebből biztosan vélem következtethetni, hogy a hűtlen Németujváriak, kik 1286-ban csak nem rég esküdtek hűséget Albert osztrák herczegnek, a vele kötött szerződés értelmében, az ő nevében és segélyével folytatták a Pozsony vármegyei rabló hadjáratot, melynek idejét az 1286-dik év utolsó s a következő év első hónapjára határozhatjuk.

A Németujváriak lázadásával egyidőben fenyegette Felső-Magyarországot egy újabb tatárjárás veszedelme. A tatárok ugyanis szűk termés és éhség következtében országukból Nogaj és Telebug vezérlete alatt roppant tömegben fölkerekedvén, a részökre adót fizető ruthénok földjén át Lengyelországba törtek s 1286 deczember közepe táján annak több vidékét rabló csapataikkal elárasztották. Decz. 24-én, a legkeményebb téli időben ostrom alá fogták Krakkót, melynek falai alól tetemes veszteséggel kénytelenek voltak ugyan elvonulni, de azután annak vidékét annál kiméletlenebbül dúlták. Leskó krakkai és sandomiri herczeg csekély számú hadaival nem mervén a tatárokkal ütközetbe bocsátkozni, nejével Griffinával, Rasztiszláv macsói herczeg leányával, IV. Béla unokájával s udvara nagyjaival a Kárpátokon át Magyarországra menekült, miről a tatárok értesülvén, Krakkótól Szandeczig s onnan a Tátra aljáig kényökre kedvökre zsákmányoltak. Ekkor menekült a fenyegetett szandeczi kolostorból Kunigunda, IV. Béla leánya, a szemérmes Boleszláv krakkai herczeg özvegye, 70 apáczával s ezek közt testvéreivel, Jolántával a kegyes Boleszláv kalisi herczeg özvegyével és Constantiával, Dániel orosz fejedelem özvegyével, valamint a vidékbeli papokkal és nemesekkel, a Dunajecz partján Kroscienko városától nem messze a magyar Nedeczczel szemben emelkedő czorstini sziklavárba, melyet az odáig nyomult tatárok nem mertek ostrom alá fogni. László rokona Leskó segélyére Györgyöt, Simon fiát, Sóvár urát, küldte a tatárok ellen, ki Szandecz vára alatt több mint ezer tatárt megtámadván, közülök sokat elejtett, vezéröket is foglyúl ejtette s számtalan rabot szabaditott meg; azután pedig a szepesi gyepüknél az áttörni szándékozó tatár hadakat éjjel-nappal csatázva nagy veszteséggel visszaverte és így az országot a fenyegető romlástól megmentette.^[334]

Midőn László 1287 január 25-én nénjét, Erzsébetet, a nyúlszigeti zárdában meglátogatta, már akkor neje Izabella ott sanyarú fogságban töltötte keserves napjait. A források nem adnak semmi fölvilágosítást arról, mi adott okot és alkalmat arra, hogy az ifjú király nejét eltaszítva kolostorba zárassa, csak általánosságban említik, hogy László a pogány kúnok, tatárok és szaraczénok társaságába adván magát, kún és tatár ágyasaival kicsapongó életet folytatott. Magának a királynénak azonban, ki ártatlanúl szenvedett hosszas fogságáról több levelében emlékezik, egyik nyilatkozata arra mutat, hogy fogságra vetésében és sanyargatásában a király nénje Erzsébet apácza-fejedelemasszony keze is közre működött.^[335] Mily szoros őrizet alatt volt a fogoly királyné, kitetszik abból, hogy udvari papja, Pál mester budai éneklő kanonok, ki vonakodott urnője szolgálatát elhagyni, a kolostorból élete veszedelmeztetésével alig bírt megmenekülni, jószágait pedig, minthogy később a király szoros tilalma ellenére az országot bejárva könyöradományokat gyűjtött a szükségben szenvedő királyné számára, László elkoboztatta és másoknak adományozta.^[336] Hasonló ragaszkodással viseltetett fogoly urasszonyához Kölkedi Lodomér, Csaba fia, ki míg sokan a fogoly királyné szolgálatából a fenyegető veszedelmek miatt félre vonultak, annak oldala mellett maradt és éjjel nappal híven szolgálta.^[337] Oklevelekből tudjuk továbbá, hogy a veszprémi káptalan tagjai, valamint az uzdi nemesek, a királyné néhai tárnokmestere Mois szolgái, sok adománynyal igyekeztek a királyné nyomorúságát lehetőleg enyhíteni.^[338]

24. Margitsziget romjai.

A király feslett életmódja és az ország szomorú állapotja miatt aggódó főpapok a fogoly királyné érdekében folyamodást intéztek a szent székhez, az egyház lelki fegyvereinek hatásától reménylvén a király erkölcsi javulását és a fölbomláshoz közelgő állam súlyos bajainak orvoslását. S IV. Honorius pápa a gyakori irás- és szóbeli jelentésekből, valamint a közhírből is, értesülvén a király botrányos életéről és az ország fölfordult állapotjáról, kész is volt a pogánysággal vádolt király ellen az egyházi hatalom fegyverével föllépni. Rómában 1287 márczius 12-én intő s dorgáló levelet fogalmaztatott Lászlóhoz, melyben emlékeztetvén őt elődje III. Miklós pápa intéseire s ezek következtében tett, de meg nem tartott fogadásaira, szemére hányja, hogy őseitől elfajulva s az Isten nevét és a keresztyén vallást megvetve, tatárokkal, szaraczénokkal, neugarokkal és más pogányokkal azok szokásai szerint él, s jó hirével nevével nem gondolva önkényt rohan vesztére, úgy hogy már a nemzetek előtt megvetés tárgyává lett; szemére hányja továbbá, hogy nejét eltaszítván, sőt börtönben sanyargatván, isteni és emberi törvények ellen oly kicsapongó életet folytat, hogy, ha értesülései igazak, a világ szemében botránynyá, Isten előtt pedig gyűlöletessé vált. Ennél fogva kéri, inti s parancsolja, hogy a pogányok tévelygéseit elhagyva kövesse az anyaszentegyház tanításait, nejét pedig vegye vissza s viseltessék iránta köteles férji szeretettel. Értesíti egyszersmind, hogy Lodomér esztergomi érseknek meghagyta, hogy őt tévelygéséből téritse vissza az idvesség útjára, a tatárok, szaraczénok, neugarok és más pogányok, valamint azok bármily sorsú és állású pártfogói ellen, ha a keresztyénség veszedelmére törnének, hirdessen keresztes háborút, ellene pedig, ha a királynét vissza nem fogadná, a szent szék nevében egyházi fenyítékeket alkalmazzon. Levele záradékában figyelmezteti a királyt, hogy azért, mert ezen levelében a szokásos áldás szavaival üdvözölte, minthogy mind az, a mit róla beszélnek, előtte még tisztán igazolva nincs, ne bizakodjék el, hogy ha vétkezett, a világi és egyházi fenyitéket ki fogja kerülhetni.^[339] Ugyanazon nap kelt az esztergomi érsekhez intézett három levele, melyek egyikében fölhatalmazza, hogy a tatárok és más pogányok ellen, ha a keresztyénség ellen törnének, Magyarországon és a szomszéd tartományokban hirdessen és hirdettessen keresztes hadjáratot, s mind azoknak, a kik bűneiket meggyónva a keresztet fölveszik, éppen oly bűnbocsánatot osztogathasson, mint a milyenben szokta a szentszék a szent földre táborozó kereszteseket részesítni; a másodikban megparancsolja, hogy a királyt, ha nejét a börtönből magához venni nem akarná, erre egyházi fenyítékkel kényszerítse; a harmadikban pedig meghagyja az érseknek, hogy szorgalmasan működjék arra, hogy a királyné nem csak szabadságát, hanem az ország szokása szerint őt illető jószágokat és jövedelmeket is teljesen visszanyerje, azokat pedig, kik ebben ellenszegülnének, még ha a szentszéktől menedékleveleik volnának is, egyházi fenyítékekkel sújtsa. Hogy parancsainak nagyobb súlyt adjon, külön levelekben fölszólította Rudolf római királyt, Venczel cseh királyt, Albert osztrák herczeget, Lengyel- és Tótország rendeit, valamint Magyarország és melléktartományai egyházi és világi nagyjait, nemeseit és összes lakosait, hogy az esztergomi érseket, ha általa fölszólíttatnak, a pogányok ellen teendő intézkedéseiben készséggel támogassák.^[340]

25. LÁSZLÓ KIRÁLY.

Ezen levelek nem csak a pápa pecsétjével kiállítva, hanem a szentszéki levéltár regestáiba is be voltak igtatva: minthogy azonban a pápa a királyhoz szóló levelét csak némi változtatásokkal szándékozott elküldeni, ezen szándéka végrehajtásában azonban nem sokára 1287 április 3-kán bekövetkezett halála meggátolta, e levelek közűl a pápa életében egy sem jutott el rendeltetése helyére.^[341]

IV. Honorius pápa halála után a szentszék tíz hónapnál tovább üresen állott; utódját IV. Miklóst a bíbornokok 1278 febr. 22-én választották meg. A bíbornokok testülete, mely idő közben a szent szék ügyeit intézte, nem mulasztotta el megtenni rendelkezését a fogoly magyar királyné érdekében, kit férje a bíbornokok levelében olvasható indokolás szerint, csak azért, hogy pogány ágyasaival annál szabadabban folytathassa kicsapongásait, súlyos börtönbe vettetvén éhséggel és szükséggel sanyargattatott. Fölszólítást intézett ugyanis 1287 augusztus 2-án Lodomér érsekhez; hogy törekedjék a királyné kiszabadítását kieszközölni, adassa vissza néki hitbéri jószágait és királynéi jövedelmeit, meghagyván az érseknek, hogy az ellenszegülőket egyházi fenyítékekkel sújtsa. Értesítették egyszersmind e levelökben a bíbornokok az érseket, hogy Péter veszprémi püspökhöz, a cseh királyhoz, az osztrák herczeghez; s néhai Henrik bán fiaihoz, Ivánhoz, Miklóshoz és Henrikhez, külön leveleket intéztek, hogy őt e törekvésében támogassák, és hogy megbizatásában annál hathatósabban járhasson el, utasították, hogy ha illőnek és alkalmasnak látandja, ezek segélyét igénybe venni ne mulassza el.^[342] Ezen utasításból biztosan következtethetjük, hogy László király legelkeseredettebb ellenségei s a szentszék előtt leghatalmasabb vádlói a Németujváriak voltak, kik közül a leggarázdább, Iván, ez évben a nádori méltóságot viselte, melytől öcscsét Miklóst, a pozsonyi vár erőszakos elfoglalásáért, a király csak ez év elején fosztotta meg.^[343] S valóban nem lehet megütközés nélkül látnunk, hogy a bíbornokok a Németujváriak vádjait alapos vizsgálat nélkül igazaknak elfogadva fölhatalmazást adtak ezeknek az erőszakos rabló főuraknak, az ország valódi ostorainak, hogy az alattvalói köteles hűséget megszegve koronás királyuk ellen fegyverrel lépjenek föl.

Lodomér érsek a bíbornokoktól vett megbízatásában szokott buzgóságával és erélyével járt el, s nemcsak rá birta a heves, de ingatag s igy könnyen hajlítható királyt, hogy nejének visszaadja szabadságát, hanem az 1287-dik évi deczember elején Budára hirdetett országgyűlésen, melyet László kétségtelenűl az ő sürgetésére hivott össze, azt is kivitte, hogy a rendek, kik előtt IV. Honorius és a bíbornokok leveleit fölolvastatta, egy értelemmel elhatározták, hogy a királynénak minden hiány nélkül visszaadassanak összes jövedelmei, melyek az ország szokása szerint őt harminczadokban, vámokban, évi adókban és földbérekben illetik. Ezen határozat értelmében rendelkezett aztán Lodomér érsek, mint a szentszék és a bíbornokok gyülekezete által ez ügyben kinevezett biró, Esztergomból 1287 decz. 6-án Péter erdélyi püspöknek, hogy intse meg a beszterczeieket, hogy a kerületökből és tartozandóságaiból a királyné részére járó összes jövedelmeket szolgáltassák át hiány nélkül az ezen levelét vivő királynéi tisztviselők kezéhez, s mind azokat, a kik e rendeletnek ellene szegülnének, családjaikkal együtt vesse átok alá, birtokaikat pedig, sőt, ha úgy látná czélszerűnek, az összes beszterczei polgárságot is sújtsa egyházi tilalommal.^[344]

Midőn a királyné 1287 őszén a nyúlszigeti apáczazárdában majdnem esztendeig szenvedett fogságából kiszabadúlt,^[345] már ekkor a király nénje Erzsébet, ki gyermekségétől fogva ezen zárdában növekedett s mint annak fejedelemasszonya a fogoly királyné szenvedéseit a maga részéről is súlyosbította, a kolostort oda hagyta s az apáczafátyolt levetve, mint egy cseh lovag neje, külföldön élte világát.

Rosenberg Zavis, a leghatalmasabb ősrégi cseh nemzetség a Vitkoveczek feje, II. Ottokárnak egykor legveszedelmesebb ellensége, a morvamezei ütközet után számüzetéséből visszatérve, főszerepet játszott a hatalom és dicsőség tetőpontjáról lehanyatlott Csehország évekig tartó zavarokkal és csapásokkal teljes történetében. Midőn Ottokár hódító szépségű özvegye, a magyar Kunigunda, kit Brandenburgi Ottó, Ottokár rokona, fiának a hét éves Venczelnek gyámja s Csehország kormányzója, Prágát hatalmába kerítve 1279 január 25-én fiával a trónörökössel együtt a besigi sziklavárba hurczoltatott, rabságából néhány nap mulva csellel menekült, s először Prágában egy kolostorban rejtezkedett, azután Znaimba vonult, onnan pedig nem sokára Troppauba tette át udvarát, azon cseh és morva főurak közt, kik Brandenburgi Ottó kegyetlen kormánya ellen fölkelve az özvegy királyné zászlaja alatt harczoltak, a királyné környezetében találjuk Rosenberg Zavist is.

A deli termetű, vitéz és szellemdús lovag, kit kortársai nem csak mint költőt magasztaltak, hanem a bűvölés bájolás félelmetes mesterének is tartottak, a szép özvegy szívét csakhamar meghódította. A királyné nagyon is bizodalmas viszonya kegyenczéhez, ki mint udvarmestere folyvást körében időzött, nem maradhatott titokban s régi hívei részéről általános kárhoztatással találkozott. A botránkozás tetőpontra hágott, midőn a Zavissal titkon egybekelt Kunigunda 1280 elején fiú gyermeket szült, s arra kivánta örökíteni a troppaui herczegséget, melyet Ottokár természetes fiának, az ekkor magyar fogságban lévő Miklósnak rendelt örökségül, s mely csak özvegyi tartás czímén jutott birtokába. Csehország nagyjai ekkor az egy Zavison kívül, ki az özvegy és gyermeke érdekében kitartással harczolt, mind a Miklós herczeg gyámja, Brunó olmüczi püspök, zászlaja alá pártoltak, s a püspök által kiváltott Miklóst, Rudolf római király tudtával és helyeslésével, 1280 május havában fegyverrel helyezték atyai öröksége birtokába.

A Brandenburgi Ottó által súlyos föltételek mellett szabadon bocsátott Venczel 1283-ban tizenkét éves korában vette át Csehország kormányát, melyet hívei az ő nevében Habsburgi Rudolf befolyása alatt vezettek. A gyermek király, követve szíve vonzalmát, udvarába hivatta anyját Kunigundát, s annak kedvéért csakhamar kegyelmébe fogadta Zavistris, kit mint hűtlen árulóját atyja egykor száműzött. A trón közelébe jutott Zavis már 1284. elején a király főudvarmesterévé emelkedett s az országos főtisztségeket rokonai s párthívei kezére juttatta. Nem sokára ezután junius elején a prágai királyi várban rendkívüli fénynyel űlte meg menyegzőjét az özvegy anyakirálynéval, s ezentúl mint a király mostoha atyja erélyes kézzel s ügyesen vezette az ország kormányát, az ellene lázongó főurakat fegyverrel alázta meg s az általok bitorolt királyi várakat ostrommal foglalta vissza.

Jóllehet Habsburgi Rudolf bizodalmatlansággal viseltetett a hatalom polczára jutott Zavis iránt, kit egykor mint Ottokár árulóját pártfogása alá vett, s jóllehet közte és Zavis közt oly feszültté vált a viszony, hogy ez 1285 jan. 24-én, midőn Rudolf Egerben leánya Juta menyegzőjét a 14 éves Venczellel nagy fénynyel ünnepelte, nejét Kunigundát s mostoha fiát odáig elkisérte ugyan, de óvatosságból a város falain kívül tartózkodott: Zavis nem csak mig neje élt, hanem még annak 1285 szeptember 24-én történt halála után is majdnem két esztendeig fönn bírta magát tartani nehéz állásában. Irigyei és hatalmas ellenségei minden lehetőt elkövettek megbuktatására; őt, rokonait és párthíveit azzal vádolták, hogy az országos hivatalokat saját meggazdagodásukra zsákmányolják ki; a korona sérelméül emlegették, hogy Kunigunda összes vagyonát s Ottokár kincseit, melyeket a királyné végrendeletében Zavistól született fiának Jánosnak hagyott, ez mint fia gyámja tartja kezében; sőt a vas kézzel kormányzó Zavist a félénk természetű fiatal király előtt azzal is gyanusították, hogy a trónra áhítozva titkon élete ellen tör.

Valószínű, hogy Rudolf király az egeri menyegző megtartása után éppen azért vitte magával vissza leányát, mert azt Prágában, mind addig míg ott a kormányt Zavis tartja kezében, nem hitte biztosságban; még valószínűbb, hogy midőn Rudolf egy pár év múlva leányát Prágába kisértette; föltételül kötötte ki, hogy veje Zavist az udvarból eltávolítsa: annyi ugyanis bizonyos, hogy a mint a prágai udvarban az ifjú királyné megérkeztével új emberek foglalták el a hivatalokat, Zavis teljesén visszavonult az udvartól, s ezentúl a magyar királyi udvar kegyét törekedett megnyerni, hogy így magát vesztére törő cseh és német ellenségei ellen lehetőleg biztosítsa. E czélból kérte meg László király nénjének, a nyúlszigeti apáczakolostor fejedelemasszonyának, az ekkor huszonnégy évesnél idősebb Erzsébetnek kezét. László, ki anyja vérével örökölte a cseh királyi család iránti gyűlöletet, e házasságba készséggel beleegyezett, s arra a pápától a fölmentést is kieszközölte. Zavis aztán fényes kisérettel indúlt menyasszonya után, de Csaszlaun innen ellensége, Lichtenburg Hinkó, megrohanta, kiséretét szétverte, kincseit elrabolta, s magát is elejtette volna, ha az opatoviczi kolostor falai közt menedéket nem talál. E vereség után Zavis még számosabb kisérettel vonúlt Székes-Fehérvárra, hol menyegzőjét fejedelmi fénynyel megtartotta, azután pedig nejét egyik várába, a cseh és morva határszélen fekvő Fürstenbergbe vitte s ott a világ zajától elvonultan élte vele csendes napjait.^[346]

A budai országgyűlés, mint láttuk; vissza adta ugyan a fogoly királyné szabadságát, s törvényesen birt jószágait és jövedelmeit, melyekről a jogaiba visszaigtatott királyné ezentúl folyvást szabadon rendelkezett:^[347] de a férj és nő közötti jó viszonyt nem bírta helyreállítni. László még ezután is hónapokig folytatta megszokott kalandos életét, s nejétől, ki börtönéből először Esztergomba Lodomér érsek védelme alá, onnan pedig Budára vonúlt; távol tartotta magát. 1288 febr. 5-én Késmárk mellett sátorozva, adta vissza Baksának és Tamásnak, Simon fiainak, ősi és szerzett birtokaikat,^[348] s még egy hónap múlva is a Szepességben tartózkodott:^[349] de nem sokára ezután Esztergomban megjelenvén; ott Lodomér érsek közbenjárására nejével kiengesztelődött, s ünnepélyes fogadást tett, hogy előbbi kicsapongásaiból kijózanodva, jobb életre tér^[350] és az érseknek, mint különösen tisztelendő lelki atyjának, a lelkiekben magát őszintén alá fogja vetni.^[351] Megtérésének, az egyház iránti jó indulatának csakugyan igyekezett nem csak szóval, hanem tettel is bizonyságait adni. Ez évi április 18-án kelt levelével ugyanis az esztergomi egyház népeit, «mely egyház mint az ország anyja vagy mestere avatta őt föl a királyi koronával s léptette az ország kormányára és trónjára», a káptalan biróságán kívül az ország minden más birája hatósága, valamint az országnagyoknak adandó szállás terhe alól örökre fölmentette.^[352] Ugyanaz nap erősítette meg az esztergomi érsekség szebeklébi népeinek minden régi szabadságát, s kettős pecsétje alatt átíratva újra kiadta a régi királyoknak az esztergomi káptalan vámjogáról szóló kiváltságleveleit.^[353] Május 13-án adományozta a nyitrai királyi vendégek összes birtokait Paschasius nyitrai püspöknek, kit, midőn titkos követségben Albert osztrák herczegnél járt, visszajövet a kúnok elfogtak, kiraboltak s meztelenűl bilincsbe vertek, öt rokonát pedig s tizennyolcz emberét leölték.^[354] Junius 15-én, sógora Zavis oppelni herczeg s neje Erzsébet kérésére, Esztergomban adta vissza a nyúlszigeti apácza zárdának összes birtokait, minden ellenkezőleg rendelkező leveleit visszavonva.^[355] Budán julius 25-én adta vissza ugyanazon zárdának, ellenkező levelei visszavonásával, a telki apátság kegyuraságát.^[356] Ugyancsak 1288-ban iratta át s erősítette meg új kettős pecsétjével, nagyatyja, atyja és a maga lelki üdvéért, a thuróczi prépostság részére, – melyet nagyatyja az ő születése örömére alapított, – Szelnicze Zólyom vármegyei helységről régebben tett adományát.^[357]

Az egyház részére tett ezen adományok és kedvezmények bizonyítják, hogy az ekkor jobb útra tért királyt a keresztyénség megtagadásával és a pogányság tévelygéseinek követésével vádolni nem lehet. Hogy pedig ez időben nejét nem taszította el magától s nem sanyargatta börtönben, igazolva találjuk maga a királyné által, ki egy 1288-ban kelt levélében Lászlót Magyarország fönséges királyának s különösen szeretett férjének czímezi.^[358] Annál méltóbban megütközhetünk tehát a szentszék föllépésén, mely a tévelygéséből a józanság útjára tért királyt éppen akkor itélte el, akkor sújtotta egyházi fenyítékkel, mikor azt éppen az egyház részéről legkevésbbé várhatta s éppen nem érdemelte meg.

IV. Miklós pápa ugyanis Reatéban 1288 augusztus 8-án szóról-szóra átirva kiadta IV. Honoriusnak László királyhoz szóló, de általa el nem küldött dorgáló levelét, valamint saját neve alatt kiadta elődjének, IV. Honoriusnak, Lodomér esztergomi érsekhez a fogoly királyné kiszabadítása ügyében intézett rendeletét és a pogányok s eretnekek ellen hirdetendő keresztes hadjáratra vonatkozó parancsát, IV. Honorius mind azon leveleivel együtt, melyeket az egykor Rudolf római, Venczel cseh királyhoz, Albert osztrák herczeghez, a lengyel és tótországi rendekhez, s Magyarország egyházi és világi nagyjaihoz s összes lakosaihoz intézett.^[359] Ugyanaz nap némi változtatásokkal megküldte Lodomér érseknek IV. Honorius azon levelét is, melyben meghagyta neki, hogy a fogságban szenvedő királynét szabadítsa ki s helyezze vissza birtokaiba és jogaiba, az ellenszegülőket pedig egyházi fenyítékekkel sújtsa, még abban az esetben is, ha netalán a királynak a szentszéktől levele volna, hogy őt magát átok, országait pedig egyházi tilalom alá vetni ne lehessen.^[360]

IV. Miklós pápa e szerint ugyanazon eljárást léptette életbe László ellen, melylyel IV. Honorius majdnem másfél évvel azelőtt az akkor a pogány kúnokhoz csatlakozott s nejét fogságban sanyargató királyt sújtani szándékozott, de a melyet, minthogy a vádak alaposságáról még tisztán meggyőződve nem lehetett, azonnal foganatosítandónak nem tartott, s nem sokára bekövetkezett halála miatt nem is foganatosított. Pedig e másfél év alatt a viszonyok lényegesen változtak, a királyné már ekkor több mint egy fél év óta visszanyerte szabadságát, jószágaival s jogaival együtt, s férjével ki volt engesztelődve, az ifjú király pedig komoly megjobbulási törekvésének s az egyház érdekei ápolásának tagadhatatlan bizonyságait adta. Nem lehet ennélfogva egyebet föltennünk, mint azt, hogy a szentszék a király megbuktatására törekvő oligarchák hamis vádjai által félre volt vezetve, s azokat alapos vizsgálat nélkül valóknak elfogadva adta ki szigorú rendeleteit, melyek ha netalán IV. Honorius idejében indokoltak voltak is, ekkor már a megváltozott viszonyoknak teljességgel nem feleltek meg.

Nincsenek ugyan okleveles bizonyságaink arra, kik voltak ezen hamis vádak koholói és terjesztői: de ha tekintetbe veszszük, hogy a Németujvári testvéreknek; mint a kik a királyi hatalommal folytonosan daczoltak s nem csak bent az országban, hanem a szomszéd Ausztriában és Stiriában is gyakran raboltak, kik ellen László többször volt kénytelen hadjáratot folytatni, állott leginkább érdekökben a király megbuktatására törekedni, aligha tévedünk, ha a szentszék különben nem indokolható eljárását ezen elvetemült főurak s hozzájok hasonló páthíveik rágalmazásainak tulajdonítjuk.^[361]

A szentszék magatartása Lászlóval szemben nem maradhatott hatás nélkül az ország különben is zilált belviszonyaira, melyeket a helyett, hogy orvosolt volna, a fölidézett belháború által fenekestől fölforgatott. Magyarország, miután a főpapság a szentszék parancsára a keresztes háborút a király seregében szolgáló pogány kúnok és tatárok és így közvetve maga a király ellen kihirdette, általános zavar és véres küzdelmek színhelyévé vált. A fölizgatott nép lázadása oly erővel tört ki, hogy László, nem érezhetvén magát székhelyén biztosságban, kénytelen volt a Tiszántúlra a kúnok közzé menekülni. 1288 szeptember 7-én a Maroson túl Egeresen tartózkodott,^[362] onnan pedig, valószinűleg oly szándékkal, hogy hadakat gyűjtsön, Erdélybe sietett.^[363]

A fönmaradt töredékes adatokból nem adhatjuk ugyan teljes képét a belháború folyamának, de még is szerezhetünk némi fogalmat arról a csapásról, melylyel a szentnek hirdetett keresztes háború a szerencsétlen országot sújtotta. Tudjuk nevezetesen; hogy Péter erdélyi püspök, Lodomér esztergomi és János kalocsai érsek parancsára, kik a szentszék rendeletére hivatkoztak, a király rokonát, a kún Árboczot, két unokájával s az erdélyi vajdát, Majost, fogságra vettette; minek megtorlásáúl László a püspökség jószágait, Kolozsvárt és Gyula-Fehérvárt tartozandóságaikkal együtt elkoboztatta.^[364] A lázadók és a király hívei a pártdüh elkeseredésével fosztogatták és öldökölték egymást; nevezetesen Mihály, Öböl fia, a Kállayak őse, a király legelhatározottabbb híve, s fiai István, Péter és Pál, a Csák nemzetségbeli Pétert és Moist, Gyula föllázadt fiait megölték, Andrást több emberével elfogták s javaikat zsákmányra hányták;^[365] Csetnek lázadó fiai pedig később az említett Pétert, Mihály fiát, Öböl unokáját megölték s Loránt erdélyi vajdához menekültek.^[366] Az általános zavarban az erőszak a tulajdon szentségét annyira megtámadta, hogy az ember emlékezet óta kétségbe nem vont birtokjogok is veszedelemben forogtak. Így például a regensburgi, bécsi és más külföldi kereskedők a királynét és az esztergomi káptalant illető vám fizetése nélkül vonultak el Esztergom alatt a Dunán szállított árúikkal Budára, melynek birája, Werner, az érsek többszöri fölszólítására sem kényszerítette őket elégtételre; miért aztán Lodomér érsek a város összes egyházait és lelkészeit egyházi tilalommal sújtotta, Werner birót pedig tizenkét tanácsosával együtt átok alá vetette.^[367] Az utazás a belháború miatt annyira veszélyessé vált, hogy Anna asszony, Sárai Lukács özvegye, bizonyos peres ügyében nem jelenhetett meg a lakásától alig félnapi járásra eső Esztergomban.^[368] A rablás, fosztogatás mindennapivá vált s a drávántúli részekben is elterjedt, hol János zágrábi püspök Ugrin nevű várnagya a püspökség egyik várát Goriczát elidegenítette, melyből a rablók iszonyú kárt tettek a püspöknek s annak egész csázmai ispánságát földúlták; miért aztán János püspök hűtlen várnagyja minden birtokát a püspökség egész területén elfoglaltatta.^[369] A tengermelléken a magyar korona fensőségének árnyéka is alig maradt; még az egykor hű Trau városa is e velenczei tanács biztosa közbenjárásával egyezkedett ki Brebiri Pál bánnal, testvéreivel Györgygyel és Mladinnal, hogy tőlük és a pártfogásuk alatt álló almissai kalózoktól magának békét és nyugalmat vásárolhasson.^[370]

Németujvári Iván az általános zavart sietett a maga érdekében kizsákmányolni. Ez a rabló főur, bár 1286-ban, mint láttuk, Albert osztrák herczeg hűbérnökévé kötelezte magát, ezután sem szünt meg rabló hadjáratait a stiriai határszéleken folytatni. Regede alatt többször szerencsésen harczolt Henrik admonti apáttal, Albert stiriai főkapitányával, s csatározásaiból gazdag zsákmánynyal vonult haza. 1288-ban, midőn Albert Henrik bajor herczeggel hadakozott, ismét betört Ausztriába, az osztrák hadak fölött győzedelmet is nyert, de hihetően azért, hogy erejét a László ellen kitört fölkelés támogatására fordítsa, ismét kibékült Albert herczeggel.^[371] Ezen hűtlenségéért fosztotta őt meg László a nádorságtól, s emelte helyébe családja halálos ellenségét, Csák Pétert, ki mint nádor egyszersmind a mosonyi és soproni főispánságot is viselte.^[372]

Az egykorú Horneck Ottokár verses krónikája szerint Németujvári Iván rokonaival s a pártütő urakkal László királyt, ki a pápának tett fogadását megszegve ismét egy kún nővel élte világát, s az esztergomi és kalocsai érsek s a veszprémi és győri püspök intésére nem hallgatva, véres bosszúval fenyegette hitszegő alattvalóit, egyenesen megfosztani törekedett a koronától. E czélból az ország nevében követséget küldött Velenczébe Endréhez, az Árpád-háznak Lászlón kívül egyetlen egy férfi tagjához, s őt a megürültnek hirdetett trón elfoglalására fölszólította. Endre, a meghivásnak engedve, nagybátyjával Morosini Albertinoval útra is kelt, Zárában fogadta az üdvözletére sietett esztergomi érseket, Ivánt és testvérét a veszprémi püspököt, s ezek biztatására csekély számú kiséretével egész a Dráváig nyomult. Innen azonban nagybátyja, a magyarok ingadozó magatartása miatt a vállalat sikerébe nem bízhatva, tanácsosnak tartotta Velenczébe visszavonulni. Endre ekkor kétes helyzetében maga is habozni kezdett, mit tegyen, de végre is a hozzá hű ragaszkodást színlő Stridói Arnold által elámítva, elhatározta magát, hogy útját folytatja, s azzal együtt gyanutlanúl szállott meg a stridói kastélyban, abban a hitben, hogy ott magát biztosságban fogja találni. Arnold úr pazar lakomával fogadta fejedelmi vendégét, de a lakoma után át foglyának nyilatkoztatta.^[373] A gaz ember ezt a cselfogást azzal a számítással tette, hogy foglyáért Velenczétől gazdag váltságot csikarhat ki. Számításában azonban csalatkozott, mert a velenczei tanács azzal utasította vissza ajánlatát, hogy törvényei tiltják velenczei polgárért váltságot fizetni. Ekkor aztán foglyát jó jutalom reményében Bécsbe vitte s Albert herczegnek szolgáltatta át. A herczeg, nem hallgatva némely tanácsosaira, kik azt ajánlották, hogy Endrét szolgáltassa ki szövetségesének Lászlónak, oltalmába fogadta a szerencsétlen trónkövetelőt s udvarában maga is neje is gazdag ellátásban s születéséhez illő bánásmódban részesítette. Endre így mintegy félévet töltött a bécsi udvarban s csak ekkor vett sorsa rosz fordulatot, önnön hibája miatt. Történt ugyanis, hogy Albert herczeg Bécsből néhány napra vadászatra rándult, s a mint visszatérőben volt, egész udvara elébe lovagolt, hogy hódolattal fogadja. Csak Endre vonta vissza magát, ki is, midőn fölszólították, hogy vegyen részt a tisztelgésben, büszkén úgy nyilatkozott, hogy ő sokkal nemesebb vérből származott, mint hogy egy herczeg kiséretében lovagolhasson. Ezért a mélyen megsértett herczeg háládatlan vendégétől megvonta pártfogását; a mi jót eddig tettem veled, mondá, legyen ajándék Isten nevében, ezután pedig élj Velenczéből a magad vagyonából Az udvarból így kiutasított Endre aztán egy ideig a Bécsben időző velenczei kereskedőktől kölcsönzött pénzzel tartotta fönn magát; de miután adósságait nem fizethetvén kölcsönt sem kaphatott, oly inségbe jutott, hogy mint Horneck egy szerzetestől hallotta, ki a szükölködőnek két inget ajándékozott, mikor megéhezett, gyakran volt kénytelen a kolostor vendégszerető asztalához folyamodni.^[374]

Hogy a trónkövetelő Endre vállalata ily hamar kudarczot vallott, mutatja, hogy ügye a nemzet nagy tömege előtt nem lehetett népszerű. S bizonyosnak tarthatjuk, hogy a főpapság s a vele kezet fogott oligarchák által támasztott belháborúban László támogatásra talált nem csak a kiirtással fenyegetett kúnokban, hanem a hatalmaskodó urak által elnyomott köznemességben is. Ezek ragaszkodása mentette őt meg a bukástól, ezek vitézségén tört meg a veszedelmes mozgalom ereje annyira, hogy László 1289 tavaszán már ismét az ország szivében lobogtathatta harczi zászlait. 1289 május 19-én a Csepel szigetéről hirdetett bűnbocsánatot mind azoknak, a kik ellene fegyvert fogtak s az országban rablást és dúlást követtek el, ha a hűtlen országnagyoktól és nemesektől visszavonulnak s azok ellen Mihályhoz, Öböl fiához, és fiaihoz csatlakoznak.^[375]

Egy hét mulva, május 26-án, a Rákos mezején állott táborával.^[376] Hogy már ekkor a lázadás le volt verve, kétségtelenné teszi a László által az ország ügyeinek jó karba hozatala végett Székes-Fehérvár közelébe, Fövenyre, hirdetett s ott junius utolsó napjaiban megtartott országgyűlés, melyen az ország egyházi és világi nagyjai és nemesei tömegesen vettek részt.^[377]

A fövenyi országgyűlésen a rendek a királylyal kiengesztelődvén, őt a királyi hatalom teljes birtokosának elismerték.^[378] Viszont László is, hogy őszinte kibékülésének bizonyságát adja, a rendek közbenjárására az országgyűlés színe előtt visszaadta Lodomér esztergomi érseknek a szepesi, királyi vám tized részét, mely az ország régi törvényes szokása szerint az érseket illette, de a melyet attól kineveztetése óta tíz esztendőn át folyást megtagadott.^[379]

Kiengesztelődött ekkor Lászlóval neje Izabella is, ki maga mondja egy 1289-ben kelt levelében, melylyel a veszprémi káptalan részére 1283-ban kelt adománylevelét megerősítette, hogy miután állapotja legkedvesebb férjével, III-dik Lászlóval, Magyarország fönséges király urával, Isten irgalmából jobbra változott, a Föveny körül tartott országgyűlés után személyesen ment le Somogy vármegyébe s ott az elfoglalt királynéi földeket visszafoglaltatta.^[380] Hogy az országgyűlés intézkedett az elfoglalt királynéi jószágok és jövedelmek visszavétele iránt, kitetszik maga a királyné nyilatkozatából, mely szerint a Fövenyen 1289-ben Keresztelő Szent János napja (junius 24.) körül tartott országgyűlés után, legkedvesebb férje László király úr és az ország főpapjai s nemesei tanácsából járta be Somogyot és Tolnát s foglaltatta vissza a bárki által bitorolt királynéi jószágokat.^[381]

Nem lehet kételkednünk, hogy a fövenyi országgyűlés, mely a törvényes rend uralmának visszaállítását tüzte föladatává, nem csak a királynéi, hanem a királyi javak és jövedelmek s általában minden törvénytelenűl elfoglalt jószágok visszaadására is törvényt alkotott. S ha fölteszszük, hogy ezen törvényt valamint a királyné, úgy a király is végre kivánta hajtatni; ha tudjuk, hogy a király a lázadók közül többeket ellene elkövetett kicsapongásaikért feleletre vont s örökségeik elkoboztatásával büntetett:^[382] nagyon természetesnek fogjuk találni, hogy az ország leghatalmasabb s legerőszakosabb főurai, kik a bitorolt királyi várakat s koronajövedelmeket nem voltak hajlandók kezeikből kibocsátani s kik a törvény büntető vesszejétől nagyon is méltán tarthattak, ismét összeesküdtek a király ellen, ki a királyi jószágok visszakövetelésével valódi darázsfészekbe nyúlt, és a tettetett hűség álarczát levetve, fegyveröket, melyet a lázadás leverése után kénytelenek voltak letenni, ismét királyuk ellen fordították.

Néhány hónap múlva a fövenyi országgyűlés után a fölkelés újult erővel tört ki, s a küzdelem annál elkeseredettebben folyt, mert a körülmények úgy alakultak, hogy a László vesztére törő oligarchák most már ürügyet találhattak a királyt azzal vádolni, hogy az ország jogainak védelmére letett esküjét megszegte, hogy a nemzet szabadságának elnyomására külföldi hatalommal szövetkezett, s csak azért, hogy magán bosszújának eleget tehessen, egykedvűen nézi, hogy egy idegen uralkodó az ország területi épségének megsértésével egész vidékeket szakasztott el a szent koronától.

Pedig e hangzatos vádakban csak annyi volt a valóság, hogy midőn Albert osztrák herczeg, kinek birtokait 1289 elején, a Rudolf salzburgi érsekkel folyt háboruja alatt, Németujvári Iván és testvérei adott szavuk és esküjök ellenére rabló módra megtámadták és dúlták, Lászlóhoz követséget küldött és őt garázda alattvalói megzabolázására fölszólította, László, kinek ekkor az ellene fölkelt lázadók leverése minden erejét igénybe vette, az osztrák követséget azzal a válaszszal bocsátotta el, hogy ő a Németujváriak minden ellenségének szabad kezet ad az azoktól szenvedett sérelmeik megtorlására.^[383] Az osztrák herczeg erre következett hódító hadjáratáért azonban s az ország területének tetemes megcsonkításáért a felelősséget a királyra hárítani éppen a Németujváriak és czinkostársaik lehettek legkevésbbé följogositva, kik a szomszéd tartományok határszéleit folytonosan dúlták s ezzel Albert herczeg méltó bosszúját saját veszedelmökre önmagok idézték föl.

Albert herczeg, László válaszát örvendetes tudomásúl véve, miután a salzburgi érseket néhány vára bevételével megalázta, azonnal megtette az intézkedéseket az Iván elleni hadjáratra; összes tartományait fegyverre szólította s parancsot adott, hogy hadai Szent György napjára (ápr. 24.) Bécsbe gyűlekezzenek.^[384]

A népszerű hadjáratra készséggel megjelentek az osztrák és stiriai urak és nemesek válogatott fegyvereseikkel, valamint Arnold bambergi, Leopold seccaui, Emich freisingi és Bernhard passaui püspökök dandáraikkal, úgy hogy a kitűzött határidőre 15,000 főnyi sereg táborozott Bécs alatt. Albert herczeg e tetemes haderővel mindjárt másnap, Márk napján (ápr. 25.), megindult a Lajta mellé s néhány napig ott pihentette hadait, míg a Bécs-Ujhely városa által kiállított száz tábori. szekér, a legkülönfélébb ostromgépekkel megrakva, táborába érkezett.^[385]

Iván és testvérei, kik egykorú osztrák forrás szerint ez évben mint ragadozó farkasok gyakran betörtek és raboltak Ausztriában és Stiriában,^[386] koránt sem rendelkeztek oly erővel, hogy Albert herczeg kellően fölszerelt seregét vissza bírták volna verni, és így az egyenetlen küzdelem eredménye az lett, hogy a herczeg mintegy három hónap lefolyása alatt Moson, Sopron és Vas vármegyében nem csak a Németujváriaktól, hanem a velök tartott uraktól is, számos várat, kastélyt és erődített tornyot foglalt el, s azok közül néhányat leromboltatott, a többit saját őrségével rakta meg, szüret után pedig hadjáratát ismételve Németujvári Iván egyik legerősebb várát, Kőszeget, is megvívatta.

Az osztrák sereg, az egykorú Horneck szerint, ki a legrészletesebben beszél e hadjárat folyamáról, legelsőben Nagy-Marton várát, az Ivánnal rokonságban állott Nagymartoni grófok, Mihály és Simon birtokát szállotta meg. A vár őrsége, bízva abba, hogy Iván nem fog késni a segítséggel, az ostromot tizenegy napig vitézűl kitartotta. Ekkor meg is érkezett Iván, testvéreivel Péter veszprémi püspökkel, Miklóssal és Henrikkel: de miután támadását az osztrákok visszaverték s embereinek majd nem felét elejtették, meg kellett győződnie, hogy aránylag csekély számú hadaival a várat fölmentenie lehetetlen. Fegyverszünetet kért tehát s egyezkedés végett követet küldött a herczeghez.^[387] Minthogy azonban Albert a követet nem fogadta el, s annak békeajánlatait, mint elkésetteket, az osztrák urak is visszautasították, Iván a csatatérről még azon estve visszavonult, a szorongatott várat sorsára hagyva. Más nap aztán; a mint Albert a vár falait töretni kezdette, Mihály úr, kinek neje osztrák leány volt, s testvére Simon belátva, hogy minden további ellenállás sikeretlen lenne, Taufers Hugó közbenjárására a várat oly föltétellel föladta, hogy az őrség minden vagyonával szabadon mehessen s csak az élelmet tartozzék hátra hagyni. Albert az így átvett erősségbe 40 főnyi őrséget helyezett.

26. NAGY-MARTON.

Más nap május 16-án Albert herczeg Szent-Margaréta alá indúlt,^[388] helynek magyar őrsége Iván kalandozásai alkalmával sok garázdaságot követett el Ausztriában. Néhány nap alatt az ostromgépek annyira megrongálták a vár bástyáit, s oly sűrűen szórták a nyíl- és kőzáport a falakra, hogy a kétségbeesett őrség parancsnoka kénytelennek látta magát alkudozásba bocsátkozni, s a várat másnap csakugyan föl is adta oly föltétellel, hogy az őrség az élelmen és boron kívül minden vagyonával szabadon elvonulhasson. Albert herczeg azon éjt a várban töltötte, s miután azt Kreuzbeck Fridrik hűségére bízta, más nap Aggendorf alá szállott.

E hely őrsége, a fallal kerített egyház magas tömör tornyába zárkózva; megtette a védelemre a kellő előkészületeket, a torony és kastély fedelét, hogy tüzet ne kapjanak, vizes ökörbőrökkel terítette be. Ezen elővigyázat azonban mit sem használt, mert az osztrák gépmester az égő szurokkal és kénkővel behintett rőzsecsomagokat mind addig szóratta a fedelekre, mig lángba nem borultak. Az elharapózott tűz miatt a védelem és menekülés lehetetlenné vált, s így a kétségbeesett őrség, csak hogy életét megmentse, kénytelen lett magát kegyelemre megadni. Albert herczeg, ki minden egyezkedést visszautasított, mert az aggendorfiak tömérdek rabszíjra fűzött foglyot hurczoltak el Ausztriából, csak a nőknek és gyermekeknek adott kegyelmet, 54 nőt 30 gyermekkel és egy káplánnal szabadon bocsátott, a férfiakat ellenben bilincsre veretve Ausztriába az általok dúlt városokba osztotta szét, hogy mint rablók az ország szokása szerint bitófán lakoljanak, a tornyot és kastélyt pedig földig romboltatta.

Ezután a sor Kobold várára került, melyet megrémült kapitánya, ki méltán tarthatott az általa gyakran károsított bécsujhelyi polgárság bosszújától, szabad elvonulás kikötése mellett ellenállás nélkül föladott. Albert e várat Emmerberg Berthold őrizetére bízta.

Rohoncz őrsége, Iván segélyébe bízva, nyolcz napig daczolt a legerősebb ostrommal; miután azonban meggyőződött, hogy a segélyt híában várja, szabad elvonulás föltétele alatt a várat föladta, melynek kapitányává Albert herczeg Stubenberg Ulrikot nevezte ki.

Szalonak rövid ostrom után Taufers Hugó közbenjárására hasonló föltétel mellett kaput tárt. Albert herczeg az átvett vár őrizetét Stubenberg Henrikre bízta.

Pinkafeld tornyának lerombolása s több Vas és Sopron vármegyei kisebb erősség elfoglalása után Albert a Mosony vármegyei Magyar-Óvár alá vezette hadait, s azt 2000 lövészének öldöklő nyílzáporával s a faltörő gépekkel mindaddig szorongatta, míg a hosszas ellenállásban kimerült védői magokat kegyelemre meg nem adták.^[389]

Albert herczeg e vár birtokosát és elszánt védelmezőjét, Óvári Bicsó mestert, Szilveszter fiát, kinek egyik rokona Domokos a vár vívása közben esett el, számos rokonával és szolgájával együtt mindaddig fogságban tartotta, míg minden jószágát eladva vagy zálogba vetve magát ki nem váltotta.^[390]

27. MAGYAR-ÓVÁR.

Albert herczeg ezen táborozása alatt vesztette életét Péter veszprémi püspök, Iván méltó testvére, ki főpap létére gyakran vett részt Iván és öcscsei rabló hadjárataiban. A püspök a Veszprém vidéki urakat és nemeseket gyűlésbe híva rá akarta bírni, hogy szorongatott testvérei segítségére fegyvert ragadjanak; az e fölött kifejlett vita hevében történt, hogy egy nemes, kit a püspök szóval és tettel megsértett, oly indulatba jött ellene, hogy kardot rántva a gyűlés színhelyén agyon vagdalta. « Így veszett el Isten büntetéséből gyalázatos halállal az, a ki gazúl élt, s így szállott másra püspöksége» veti ez eset elbeszélése után az egykorú osztrák évkönyvíró.^[391]

Magyar-Óvár bukásakor már beállott az aratás ideje, s azért a táborozásban kifáradt osztrák urak és nemesek azzal a kérelemmel járultak a herczeg elébe, hogy mivel különben jószágaikban nagy kárt vallanának, szakítsa félbe a hadjáratot s engedje meg, hogy aratásra és szüretre embereikkel együtt haza mehessenek. A herczeg őket, miután esküvel kötelezték magokat, hogy szüret után táborában újra megjelennek, haza bocsátotta s maga is diadalmenettel vonult be bécsi palotájába.

Szüret után ismét megnyilt a magyarországi hadjárat. Minthogy ekkor már Rudolf salzburgi érsekkel a béke meg volt kötve, most a stiriai nemesek is nagyobb számmal gyűltek a táborba főkapitányuk Henrik admonti apát vezérleté alatt; s általában mind azok, kik előbb a salzburgi érsek ellen harczoltak, készséggel vállalkoztak a magyarországi táborozásra; Meinhard karinthiai herczeg pedig saját fiát Henriket küldte sógora az osztrák herczeg segítségére válogatott karinthiai és tyroli lovagokkal.

Albert jól fölszerelt hadaival Szent-Mihály napján (szeptember 29.) szállott Iván egyik legerősebb vára Kőszeg alá, s a várost és várat azonnal bekeríttette. Iván megjelent ugyan a vár segítségére, de nyilt csatába nem mert ereszkedni, hanem csak a takarmányért szerte széledt osztrák lovasokon töltötte bosszúját, kik közül öt százat fogott el s mindnyájának kezét lábát levagdaltatta. Iván csatározásai azonban nem voltak döntő hatással az ostrom folyamára. Kőszeg polgárai, kiknek fiait Iván kezesekül magánál tartotta, az őrséggel együtt vitézül védték magokat s több támadást véresen vertek vissza. A megszállás tizenegyedik napján azonban, midőn az ostromlók a város megrongált falaira hágcsókon fölhatoltak, a legelkeseredettebb makacs küzdelem után, mely közben a férfiak nehéz köveket s gerendákat, a nők forró vízzel, égő szurokkal telt edényeket, lángoló rőzsenyalábokat s egész méhkasokat zúdítottak az ostromlók fejére, kénytelenek voltak a túlnyomó erőnek engedni s a fellegvárba menekülni. A városba betört osztrákok ekkor mohón neki estek a rablásnak, minden házat; minden szekrényt fölkutattak, s mivel semmi értékesebb zsákmányt nem találtak, mert a lakosok minden becsesebb vagyonukat még jókor a várba szállították, bosszújokban az egész várost a herczeg tilalma ellenére fölgyújtották s porrá égették.^[392]

A város bevétele után még nagyobb hévvel folyt a vár ostroma, melynek falait éjjel-nappal egyre döngették a pattantyúk s a faltörő kosok. Ezek csapásait a védők köteleken lebocsátott rőzsekévékkel s földdel töltött zsákokkal igyekeztek fölfogni és ártalmatlanná tenni: az osztrák gépmesterek azonban hosszú póznákra erősített éles sarlókkal a lecsüngő köteleket elvagdalva, a védők ezen fogását is meghiusították. Egy pár hétig tartó és sok áldozatba került ostrom után, midőn a bástyák már alá voltak ásva s a falak egy része düledezni kezdett, s a várba szorult nép eleségben is szükséget látott, a szorongatott őrség értesítette Ivánt, hogy a várat sokáig tartani már nem lehet, s fölkérte, hogy a még megmaradt nép megmentésére igyekezzék a herczeggel kiegyezkedni. Iván el is követett minden lehetőt; nem kimélte még pénzét sem, hogy az osztrák urakat s a herczeg tanácsosait a maga részére megnyerje s így a herczeget visszavonulásra bírja; azzal a hamis hír elterjesztésével is igyekezett hatni, hogy László király és az erdélyi vajda az ország fölkelt hadaival sietve közelget s már alig tíz mérföldnyire táborozik. Akadtak is az osztrák urak közt Iván ügyének szószólói, kik a herczegnek a visszavonulást tanácsolták, elpanaszolva, hogy embereik fele már elhullott, lovaik takarmány hiányában szőlőlevélre vannak szorulva, s a közelgető tél zord napjaiban a táborozás sanyarúságait sem kifáradt embereik, sem, elcsigázott lovaik ki nem állhatják. A herczeg azonban az admonti apát tanácsára állhatatosan megmaradt az ostrom folytatása mellett, még azután is, hogy az Iván által megvesztegetett Tauffers Hugó magát betegnek tettetve a tábort oda hagyta. Igy aztán az ostrom második hónapjának elején, november 1-én, midőn a vár falain már több helyt rés volt törve, Kőszeg vitéz védői egyesség szerint kaput tártak a herczeg előtt. Először a nők vonultak ki, többen 800-nál, az összes gyermekekkel, azután a várőrség teljes fegyverzetben s utánok a város férfi lakossága.

Albert az üres várat átvévén annak rongált falait helyreállíttatta, s miután a várat őrséggel megrakva Emmersberg Berchtold gondviselésére bízta, hadait elbocsátotta s maga is visszatért székvárosába.^[393] Innen közölte atyjával, Rudolf római királylyal, ki e táborozás alatt a fölkelt svábok leverése után hadaival fia segélyére Magyarországra készült, hogy a magyarok fölött ismételten diadalmaskodott.^[394]

László az osztrák herczeget kényére kedvére hagyta Németujvári Iván ellen működni, kinek dölyfét az előbbi években többször hiában igyekezett megtörni, s azt is elnézte, hogy Albert karácsony táján harmadszor is betört az országba, s Szent-Vid várát Vas vármegyében, Iván birtokát elfoglalván, gazdag zsákmánynyal vonult haza.^[395] Julius 27-én, mint láttuk, még Budán székelt, de néhány hét mulva már a Tisza mellett táborozott,^[396] onnan pedig Erdélybe vette útját. Szeptember I-én Alsó-Apoldon, Szerdahely közelében, fogadta vissza kegyelmébe Péter erdélyi püspököt, ki a közelebbi keresztes háború alkalmával a kún Árboczot két unokájával s az erdélyi vajdát Majost, mint Lodomér esztergomi és János kalocsai érsekektől értesült, nem saját akaratjából, hanem ezeknek a szentszék nevében hozzá intézett parancsára fogta volt el, s adta vissza neki az ezért elkobzott Kolozsvárt, Gyula-Fejérvártt, az azokhoz tartozó püspöki jószágakkal.^[397] Erdélyből azonban csakhamar vissza kellett sietnie a Tisza mellékére; szept. 9-én már Poroszlóról intézett parancsot a szepesi káptalanhoz Rajnáld nádor bizonyos ügyében;^[398] négy nap mulva, szept. 13-kán, pedig Túr-Keviben adta már föntebb ismertetett parancsait, melyekben Mihályt, Öböl fiát; és fiait némely lázadók megöléséért és kirablásáért fölmentette, Csetnek lázadó fiait pedig Erdélyben elfogatni rendelte.^[399]

Midőn László ezen leveleit kiadta, már akkor az országot a fölkelés újra lángba borította. A főpapság és az oligarchia, egymással kezet fogva, élethalálharczra hívta ki a királyt, kit a papok mint a pogány kúnok pártfogóját esküje megszegésével s a keresztyénség megtagadásával, az urak pedig az Albert herczeggel való szövetkezéssel és az ország érdekeinek elárulásával vádoltak. A Németujváriak és társaik most már annyival határozottabban törtek megbuktatására, mert tudták, hogy ha veszteni találnak, nem ok nélkül retteghetnek bosszújától. László ugyanis egy alkalommal, midőn az esztergomi és kalocsai érsek, a veszprémi és győri püspök ünnepélyes követsége fölszólította, hogy a pogány kúnokkal szakítva térjen a jobbulás útjára, mert különben az ország rendei az engedelmességet fölmondják, s magának tulajdonítsa bekövetkezendő veszedelmét, haragra lobbanva, ily szavakban tört ki: «Ura akarok lenni a magyaroknak; kik nekem nem uraim; ne tanítsanak engem becsületre, melyről soha meg nem felejtkeztem, a hűtlenek és becstelenek; ne híjanak engem Lászlónak, ha ezért bosszút nem állok s szemeiket ki nem szúratom».^[400]

László, hogy fenyegetésének, súlyt adjon, legveszedelmesebb ellenségei a Németujváriak ellen túl a Dunára nyomult hadaival; 1289 november 5-én Veszprém vármegyében Berenden állott tábora. Innen kisértette meg a lázadó urak zászlai alatt harczoló nemességet lefegyverezni, biztosítván mindazon nemeseket, kik ellene fegyvert fogtak, hogy ha a lázadók vezéreitől visszavonulnak, s a hűségesküt hívei, István és Pál, Mihály fiai kezébe leteszik, nem csak minden eddig elkövetett vétkeiket megbocsátja, hanem őket királyi kegyelméből jószágokkal és tisztségekkel fogja jutalmazni.^[401] A kegyelem-hirdetésnek azonban úgy látszik nem lett kívánt foganatja, s Lászlónak, ki négy nap mulva, nov. 9-én, Somogyban Tóti falu mellett állott táborával,^[402] folytatni kellett a küzdelmet a hűtlenek ellen. S hogy ezen küzdelemben a győzedelem nem az ő részére hajlott, sőt ügye ezen dunántúli hadjárat alatt kedvezőtlen fordulatot vett, kétségtelen abból, hogy a Bakony vidékéről, Ugadról, a hol deczember 2-án táborozott,^[403] a legnagyobb sietséggel kellett túl a Tiszára visszavonulnia. Deczember 7-én már Csanádról intézett parancsot Szabolcs és Szathmár vármegyéhez, hogy István és Pál mesterek, Mihály fiai, zászlaja alatt táborába jőjenek,^[404] karácsony napján pedig Körösszeg melletti táborából parancsolt Szabolcs, Szathmár és Bereg vármegyének, hogy fegyvereseikkel azonnal induljanak s hozzá csatlakozzanak; értesítvén őket; hogy ha híven szolgálandnak, királyi kegyére, ellenkező esetben, mint parancsa áthágói, bosszújára számíthatnak.^[405]

László attól fogva, hogy Budát oda hagyta, haláláig majdnem egy egész esztendőn át folyvást táborban, deczember 7-dikétől kezdve legtöbbnyire hű kúnjai társaságában, azok szállásai közelében töltötte zaklatott napjait, s ez idő alatt nem is találkozott nejével, ki előbb Visegrád várába s onnan Esztergomba Lodomér érsek pártfogása alá vonta magát.^[406] 1290 mártius 5-én Czegléd melletti táborából adományozta híveinek, Istvánnak és Pálnak, Mihály fiainak, a Csetnek hűtlen fiai és rokonaik összes jószágait, kik az említett adományosok testvérét Pétert megölték;^[407] másnap mart. 6-án ugyanitt adományozta ugyanazoknak némely magtalanúl elhalt nemesek birtokait.^[408] Martius 15-én Mező-Somlyón kelt adománylevele Tamás, Simon fia, Sóvári György testvére részére, a királyi peczérek általa becserélt lúczi és tokaji birtokaira.^[409] Április 29-én Karán Sebesről parancsolta meg a leleszi conventnek, s a convent fegyveres jobbágyainak és népeinek, hogy miután ezen monostor kegyuraságát Simon fiaitól, Baksától, Tamástól, Dénestől, Detrétől, Györgytől és Simontól, azok világos hűtlenségéért és kicsapongásaiért elvette, s híveinek István és Pál mesternek, Mihály fiainak, Öböl unokáinak adományozta, azokat vagy emberöket mint az ő személyét oly tisztelettel fogadják, s nekik mind azt, a mivel szokás szerint tartoznak, megadják, különben súlyos neheztelését fogják érezni.^[410] Ezen levélből bizonyos, hogy a lázadás már ekkor a felföldön is, hol annak élén Omodé egykori nádor állt, oly erőt vett, hogy Simon fiai, a király eddig kegyelt hívei, s köztük a király zászlaja alatt annyi diadalt aratott Sóvári György is, a fölkelt pártütőkhöz csatlakozott. Néhány hét mulva ezután május utolsó napjaiban, László még folyvást a Maroson túl Székáson, Temes vármegyében állott táborával. Május 20-án innen parancsolta meg a Szathmár-Németiben s attól fogva Szamosszegig lévő királyi vámosoknak, hogy hívei Mihály és fiai István és Pál hajóitól, melyeken azok épülőben lévő várukhoz követ és porondot szállíttatnak, vámot venni ne merjenek.^[411] Innen intézett parancsot május 27-én a leleszi monostor népeihez, hogy a rájuk telkenkint kirótt egy negyed arany adót, melyet híveinek, István és Pál mestereknek, adományozott, ezeknek fizessék.^[412] Ugyanaz nap itt vette azt a kedvező tudósítást, hogy István mester, Mihály fia, a hűtlen Omodé, Dávid fia, kér-semjéni várát megvívta, s abban lévő fegyveres szolgáit foglyúl ejtette, miért neki határtalan köszönete kifejezése mellett meghagyta, hogy foglyaival azonnal siessen hozzá.^[413] Székáson kelt május 28-án a váradi káptalanhoz intézett parancsa is, hogy Istvánt és Pált, Mihály fiait, igtassa be némely magtalanúl elhalt nemesek Szabolcsvármegyei jószágaiba.^[414]

Úgylátszik, hogy a Kállayak ősei, a Tisza vidékén szerencsésen harczolva, jobb fordulatot adtak urok eddig nagyon is kétes ügyének, minek következtében László nem is késett hadaival előnyomulni. Junius 18-án Csanádról parancsolta meg Ugocsa vármegyének, hogy híveit, Mihályt és fiait, Istvánt és Pált, mint főispánjaikat, némely más levelei ellent nem állván, tisztelettel fogadják s nekik a köteles szolgálatokat teljesítsék.^[415] Egy hét mulva pedig, junius 25-én Békésben a Körös mellett Szarvashalomnál a kún szállások közt ütötte föl táborát.^[416]

Hogy László bizodalommal nézett a hűtlen oligarchák ellen több mint egy év óta folytatott harcza kimenetele elébe, bizonyos abból, hogy Henrik boroszlai herczeggel, ki ekkor a prágai börtönben sinlődő Rosenberg Zavis rokonai által támasztott lázadást fegyverrel támogatva Venczel cseh király megbuktatására tört, nemcsak szövetkezett; hanem igéretet is tett neki, hogy segítségére magyar hadakkal fog Csehországba nyomulni.^[417]

Midőn ugyanis Zavisnak még 1288-ban nejétől Erzsébettől, László nénjétől, fia született, a hatalmas főúr, ki első neje Kunigunda után Ottokár kincseit örökölte, a keresztelőt a magyar határszél közelében fekvő egyik várában királyi fénynyel kivánta megtartani, s ezen ünnepélvre meghivta Venczel cseh királyt, László magyar királyt s Henrik boroszlai herczeget is. A félénk természetű Venczel azonban, attól tartva, hogy az életére töréssel gyanusított Zavis őt ez alkalommal tőrbe akarja ejteni, a meghivást csak tettetésből fogadta el, s föltételűl kötötte ki, hogy Zavis őt személyesen kisérje el a keresztelőre. Zavis a király érte küldött követei meghivására gyanútlanúl meg is jelent a prágai királyi várban, s ott a királynénak egy gyönyörüen himzett drága fátyolt nyujtott át hódolata jeléűl, melyet azonban a királyné abban a babonás hitben, hogy általa meg lenne bűvölve, érinteni sem mert, hanem titkon azonnal tűzbe vettetett. Midőn aztán Zavis a királynál tisztelkedett, az őt mint életére leselkedő árulót foglyának nyilatkoztatta s ebben a perczben előre lesbe helyzett fegyvereseivel megrohantatta. Zavis ekkor oly óriási erővel védte magát, hogy kilencz cseh lovagnak dolgot adott, míg nagynehezen le birták verni. A bilincsbe vert Zavist azonban Venczel sem igérettel, sem fenyegetéssel nem tudta rábirni, hogy a birtokában levő királyi várakat és kincseket kiadja; azok átadását Zavis állhatatosan megtagadta, azt vitatva, hogy azokat néhai neje Kunigunda első férjétől Ottokártól zálog czímen kapta s tőle született törvényes örökösének Jánosnak hagyományozta. Venczel tehát a makacs lovagot a prágai vár egyik tornyába záratván, ott másfél esztendőnél tovább nehéz rabságban tartotta, de megtörni így sem birta. Jószágait elkoboztatta ugyan, de erős várait, melyek a királyi hadak ostromával daczoltak, kézre nem keríthette. Zavis rokonai, a hatalmas Vitkoveczek, e közben nyiltan fölkeltek a király ellen, s hogy rokonukat kiszabadítsák s Venczelt megbuktassák, Henrik boroszlai herczeggel fogtak kezet, s ennek közbenjárására László királytól, a fogoly Zavis sógorától, kértek és vártak segélyt. E reményökben azonban Lászlónak csakhamar közbejött meggyilkoltatása s a boroszlai herczegnek azután nemsokára méreg következtében történt halála miatt keservesen csalódtak.^[418]

Mikor László Zavis érdekében Henrik boroszlai herczegnek magyar segítséget igért, napjai már meg voltak számlálva. Az oligarchák már akkor elhatározták, hogy őt, kit nyilt mezőn több mint esztendeig harczolva le nem birtak küzdeni, orgyilkosság útján is elteszik láb alól. E tervök kivitelére bátorítást meríthettek a szentszék magatartásából is, melyről tudhatták, hogy az általuk elvádolt király ellen ismét az egyház lelki fegyverét fogja villogtatni. IV. Miklós pápa csakugyan Rómából május 20-án kelt dorgáló levelében meghagyta Lászlónak, hogy a tatárok, szaraczénok és más pogányok tévelygéseit hagyja el, nejét, kit eltaszított, vegye vissza, s követének, ki e levelet kezéhez adja, mindenben engedelmeskedjék. Ugyanaznap ki is nevezte teljes hatalmú követévé Magyar- és Dalmátországra, Ausztriára, Stiriára, Karinthiára, Kúnországra és Boszniára Benvenuto eugubiai püspököt, hogy László királyt, ki, mint a szentszék gyakori tudósításokból értesült, a keresztyénséget megtagadva tatárok, szaraczénok s – más pogányok istentelen szertartásait követi, nejét magától eltaszította, s országát iszonyú dúlás és pusztulás színhelyévé tette, térítse vissza a hit útjára s kényszerítse neje visszavételére; e mellett megadta neki a fölhatalmazást, hogy ha a pogányok ellenszegülésökkel a keresztyénséget fenyegetnék, ellenök, valamint az országban nagy számmal lévő eretnekek s azok minden pártfogói ellen a szentszék nevében keresztes háborút hirdessen. Egyszersmind ugyanaznap fölhivta Rudolf római királyt, Albert osztrák herczeget, s Magyarország, Ausztria, Stiria, Karinthia, Kúnország és Bosznia rendeit és összes lakosait, hogy a legatust föladata végrehajtásában tanácscsal és tettel segítsék.^[419]

Kik voltak a szentszék előtt László király leghatalmasabb vádlói, s kikre vélt a szentszék legbiztosabban számíthatni ellene, kitűnik azon többnyire drávántúli főurak névsorából, kikhez, valamint Venczel cseh királyhoz és Lengyelország nagyjaihoz, a pápa 1290 jul. 23-án külön leveleket intézett, hogy legatusát a pogányok ellen hirdetendő keresztes háborúban segítsék. Első helyen állanak ezek közt a Németújvári testvérek: Iván, Miklós és Henrik tótországi bánok, Radoszláv és István tótországi bánok, a néhai Joakhim testvérei; Frangepáni János és Lénárt, Veglia, Vinodol és Modrus urai, Miklós bán és Pál mester, néhai István tótországi bán fiai, Miklós és István, néhai Babonics fiai, Bagér, Zach, Miklós és István, néhai Bágy fiai, István és Brizda boszniai bánok, Brebiri Pál bán, György és Mladin testvérek, Miklós, néhai Móricz fia, Ugrin, néhai Pósa fia, az Ujlaki család őse, Gárdon comes; Gergely, néhai Gergely tótországi bán fia, és Rolánd erdélyi vajda és testvérei.^[420]

A szentszék által tervbe vett újabb keresztes háborúra azonban már ekkor nem volt szükség: mert e levelek kelte előtt tizenhárom, nappal László már nem volt életben; miről azonban a pápa még ezután hat nappal, julius 29-én, tehát akkor sem volt értesülve, midőn a meggyilkolt László utódja: III. Endre Székes-Fehérvártt Szent István koronájával már meg volt koronázva. Ezen napon intézett ugyanis IV. Miklós pápa egy újabb intő levelet Lászlóhoz, melyben őt ősei dicső példájának követésére buzdítva értesíti, hogy a minap oly tetteiről jutottak hírek füleibe, melyek, ha igazak, üdvösségét, jó hírnevét, királyi tisztességét veszélyeztetik, a keresztyén hit romlására, országa nem csekély bomlására s a világ botrányára szolgálnak «s minket, kik üdvödet és jó állapotodat óhajtjuk, nem kissé megzavartak és szomorítnak». Komolyan inti tehát, hogy térjen a jobbulás útjára, s e levél vivőjét, legatusát Benvenuto püspököt, fogadja kellő hódolattal, «hogy annak kegyelméből, kitől minden jó származik, boldog állapotban élhessen; Isten dicsőségére, üdvösségének gyarapodására; alattvalóinak állandó békességére és áldásos nyugodalmára».^[421]

28. KÖRÖSSZEG.

KÖRÖSSZEG.

Lászlót Körösszeg vára alatt 1290 julius 10-én érte utól végzete. Itt, hol a Sebes-Körös partján fölütött sátorában, hű kúnjaitól környezve, magát teljes biztonságban vélte, rohanták őt meg éjjel gyilkosai: Árbocz, Törtel és Kemencs kún főemberek; és így éppen azok keze által veszett el, a kikhez mint anyjáról vérrokonaihoz leginkább bízott, a kiknek mint pogányoknak társaságáért a főpapság és a szentszék neheztelését és az ország leghatalmasabb nagyjainak boszúját maga ellen fölidézte.^[422]

Az egykorú osztrák források is tudják, hogy Lászlót a kúnok gyilkolták meg.^[423] Nem lehet e szerint kételkednünk, hogy a rejtélyes gyilkosságot kúnok követték el: de már a budai krónika indokolását, hogy tudni illik Árbocz és társai a kúnok közönségének hosszas tanácskozása után a kún nép megbízásából hajtották volna végre véres munkáikat, épen nem tartom elfogadhatónak; minthogy el sem lehet gondolni, mi okuk és érdekük lehetett volna éppen a kúnoknak azt a királyt kivégezni, kit nemcsak a vér köteléke, hanem a közös üldöztetés is szorosan csatolt hozzájuk, kit hajlamaiért, szokásaiért kortársai Kún Lászlónak neveztek.^[424] Hajlandó vagyok ennélfogva azt hinni, hogy a tőrt ugyan a három kún döfte a király szivébe, de a gyilkosok kezének a László halálára összeesküdt oligarchák bosszúszomja adta az irányt.^[425]

László holttestét, minthogy a közel Várad püspöke szentségtörésnek tartotta volna a pogánynak kikiáltott király tetemének székesegyházában Szent László sírja közelében adni nyugvóhelyet, hű alcancellárja Gergely csanádi püspök Csanádra vitette s ott a székesegyház sírboltjában temettette el.^[426] Halotti torát pedig nem sokára véresen ünnepelte meg hű embere, a szaraczénból azaz mohamedánból kikeresztelkedett Mizse nádor, ki öcscsével Lizsével és a király kegyencz ágyasa Édua testvérével Miklóssal Árboczot és Törtelt saját szállásaikon egy hajnalban megrohanván fölkonczoltatta, s nemzetségökből, a kiket csak kézre keríthetett, még a csecsszopóknak sem irgalmazva, mind kardra hányatta.^[427]

A körösszegi vérmezőn a véres dráma függönye legördült, annak hőse ifjusága legszebb virágában, 28 éves korában, minden botlásáért bűneért meglakolt: de elfogult kortársait s az ezek által befolyásolt utókort az erkölcsi világrendnek szolgáltatott véres elégtétel sem engesztelte ki a heves, könnyelmű, kicsapongó, de kortársainál semmivel sem romlottabb lelkű király emlékével. Krónikáink őt mint a bűn fertőjébe merült pogányt az egyház üldözője gyanánt hamis világításban tüntetik föl s legtekintélyesebb történetiróink is igazságtalanúl vetik oda bűnbakúl az ország iszonyú romlásáért, melyért a felelősség nem a gyermek és ifjú királyt, ki az eláradt féktelenséget több izben hiában igyekezett fegyverrel megtörni, hanem azt az önző, minden törvényt lábbal tapodó, erkölcstelen oligarchiát illeti, mely II. Endre korától fogva a királyi családban kitört s általa folyvást szított villongások és belháborúk alatt elhatalmasodva, oly féktelenné vált s a királyi hatalmat, a korona tekintélyét annyira porba taposta, hogy azt a jóakaratú III. Endre teljességgel nem, s csak Róbert Károly vaskeze birta, de még ő is 24 évig tartott nehéz küzdelem után birta, nemzetünk szerencséjére helyreállítni. A nép, mely a folytonos zavarok és pártháborúk közben a hatalmas urak zsarolása és rablása miatt oly inségre jutott, hogy barmaiból kipusztulva magát volt kénytelen a kétkerekű taligába fogni, mint krónikáink följegyezték, átokkal emlékezett a boldogtalan királyra, s mind azt, a mit szenvedett, neki tulajdonítva, nyomora jelképét, a kétkerekű taligát, gúnyosan nevezte Kún László szekerének. Az egyház, mely őt mint esküszegőt és hitehagyottat serdülő ifjú korában kiátkozta, élete utolsó éveiben pedig mint pogányt keresztes hadjárattal üldöztette, még sírjában sem hagyott neki nyugodalmat.

29. KÚN LÁSZLÓ MEGÖLETÉSE.

IV. Miklós pápa ugyanis, miután László haláláról értesült, 1290 szept. 7-én, új fölhatalmazást adott Benvenuto püspöknek; mint Magyarországra küldendő legatusának, melyben, megemlítve hogy László a maga és országa lekötése mellett esküt tett Filep legatusnak, de esküjét, mint a szentszék levéltárában lévő levelében maga is elismerte, míg élt, nem tartotta meg, meghagyja neki, hogy miután Magyarország zavara és veszedelme a király halála után sem szünt meg, sőt nagyobb bajoktól lehet tartani, szerezzen az ország állapotjáról s annak orvoslása módjairól alapos értesülést, s tegyen neki kimerítő jelentést, hogy ezen a római egyházhoz tartozó ország állapotjáról minél hasznosabban és sikeresebben intézkedhessék.^[428] Néhány nap mulva ezután; szept. 13-án, meghagyta legatusának, hogy a nem rég meggyilkolt király ügyében, ki tatárokkal, szaraczénokkal s más pogányokkal szövetkezve azok módjára élt; és az egyház atyai intéseit, mint közelebb is az ellene emelt hangos vádakból értesült, makacsúl megvetette, mihelyt az országba érkezendik, tartson szoros vizsgálatot az iránt, – mivel a szentszék ezen kérdést bizonyos tekintetekből különösen szivén hordozza, – hogy a király, míg élt, magába tért-é, halála idején, megtagadva a hitetleneket, kikhez és tévelygéseikhez, mint mondják; életében átpártolt, a catholicus hitet vallotta-é, s úgy halt-é meg mint keresztyén; nem mint eretnek, nem mint szakadár, nem mint hitehagyott ?, és mind arról, a mit e felől az ország főpapjai, valamint a papság és nép hisznek és vallanak, s a mit tőlük mind a közhír, mind a valóság szerint igaznak találand, neki saját küldöttje által minél hamarabb tegyen kimerítő, határozott és világos jelentést.^[429] Minthogy pedig Benvenuto küldetése abba maradt, s a pápa helyette Magyarországra, melyet Habsburgi Rudolf időközben fiának Albertnek adományozott, már 1290 deczember havában János jesii püspököt nevezte követévé, 1291 január 2-án ezen parancsát az ő részére ismét szóról-szóra kiadta.^[430] Mily eredménye lett ezen vizsgálatnak, minthogy a legatus jelentése világot nem látott, nem tudjuk: annyit azonban látunk, hogy a szentszék nagyon is érdekében állának tartotta László meggyilkoltatását úgy tüntetni föl, mint a mely a keresztyén hittől elszakadt királyt megérdemlett büntetés gyanánt érte, hogy így a szentszék által a pogány király ellen hirdetett keresztes hadjárat a jelen és jövő kor előtt igazolva lehessen.

László halálával azok szerencsecsillaga is lehanyatlott, kik mint családja tagjai szivéhez és trónjához legközelebb állottak, s viharos élte folyamára, mint anya, nő és testvér, legtöbb befolyást gyakoroltak.

Anyja, a kún Erzsébet, ki László halála előtt egy pár hónappal mint áhitatos keresztyén hálát adva Istennek, hogy őt a pogányság tévelygéséből az igaz világosság megismerésére vezette, kegyeivel elhalmozta, s legkedvesebb fiát Magyarország, leányait pedig különféle országok trónjára emelte, a maga és fia, valamint Béla király és neje Mária s ezek gyermekei Béla herczeg és néhai férje István király lelki üdveért adományozta a dominicanusoknak egy drávántuli egyház építésére a verőczei polgároktól neki földbér fejében telkenként fizetendő 20 dénárnyi évi adót,^[431] megtört szivvel értesülhetett egyetlen fia gyászos kimultáról, kinek balsorsa fölidézésében magát is méltán részesnek érezhette, mint a ki a gyermekkirály fogékony lelkének nemes irányt adni s őt ifjusága botlásaiban jó útra vezetni elmulasztotta. A csapást, mely őt lesujtotta s fejedelmi állásától, a boszniai herczegségtől megfosztotta, aligha élte sokáig túl; legalább ezen utolsó ismeretes levele után többé nevével sem találkozunk.

Izabellát, kit férje halálának híre Esztergomban Lodomér érsek pártfogása alatt talált, IV. Miklós pápa 1290 szept. 9-dikén kelt levelében sietett gyászában vigasztalni, atyai jó indulatának biztosítása mellett arra utasítván, hogy nehéz helyzetében Magyarországba küldendő legatusához s Lodomér érsekhez folyamodjék s azokkal értekezzék: hogy az országban maradjon-é vagy visszatérjen hazájába.^[432] S még az nap meghagyta mind legatusának mind Lodomér érseknek, hogy az özvegy magyar királynét hitbéri és egyéb jószágaiban és jogaiban védelmezzék, a szentszéket pedig minél elébb tudósítsák, hogy a királyné az országban akar-é maradni, vagy nem.^[433] S hogy Izabella a magyar földön férje halála után sem érezte magát idegennek s nem igen vágyakozott vissza szülőföldére, melyet gyermek korában elhagyott, kitetszik abból, hogy László halála után majd nem tíz esztendeig hazánkban tartózkodott; s III. Endre uralkodásának vége felé, 1300-ban, csak akkor tért vissza Nápolyba, midőn testvérének II. Károlynak unokája, Róbert Károly, mint trónkövetelő fegyverrel készült az országba betörni. Kétségtelen ez II. Károly nápolyi király regestáiból, melyek az özvegy magyar királynéról és udvari embereiről, azok segélyezéséről, a királyné Nápolyba küldött követeiről gyakran emlékeznek, s melyekből bizonyos, hogy Izabella csak 1300 julius havában érkezett Manfredoniába.^[434]

László kedves nénje Erzsébet is nem sokára bátyja halála után gyászfátyolt öltött. Férjét ugyanis, a másfél évnél tovább börtönben sanyargatott Zavist, Venczel cseh király parancsára Miklós troppai herczeg, II. Ottokár törvénytelen fia, a Vitkoveczek által vitézűl védett hlubokai vár ostroma közben, minthogy a vár alatt vérpadra hurczoltatva sem volt rá birható, hogy rokonainak az ő élete megmentéseért a vár feladását tanácsolja, sőt azokat a vérpadról is hősies ellenállásra buzdította, 1290 augusztus 24-én rokonai s a várőrség szeme láttára lefejeztette.^[435] Az így támasz nélkül maradt özvegy hol hajthatta volna le bánatos fejét biztosabb nyugalomra, mint a nyúlszigeti apáczazárdában, melynek falai közt négy éves kora óta növekedett, s melynek fejedelemasszonya ekkor unokatestvére Margit, IV. Béla unokája, a macsói herczeg Rasztiszláv leánya volt.^[436] E zárdában végezte viszontagságteljes életét, ott, hol atyja V. István hamvai vörös márványkoporsó alatt nyugodtak, jelezte az sirját is a föliratos emlékkő. «Erzsébet aszszon temetteték az Capitulomházban az feszület előtt, miképpen ott es megirták», mond Szent Margit magyar legendája.^[437]

30. IVÁN BÁN FÜGGŐ PECSÉTJE MIKLÓS NÁDOR 1285-DIKI OKLEVELÉN.

AZ OKLEVÉL-HASONMÁSOK SZÖVEGE.

I.
LÁSZLÓ KIRÁLY OKLEVELÉNEK HASONMÁSA.

Ladislaus dei gracia Rex Hungarie, fidelibus suis . . preposito Conuentui, iobagionibus et populis monasterÿ de leles salutem et graciam. Quia nos consideratis fidelitatibus et meritorÿs seruieÿs magistrorum St. (Stephani) et Pauli filiorum comitis Michaelis filÿ Vbul patronatum monasterÿ de leles, quem Boxa Thomas, dyonisius Dettricus, Georgius et Symon, filÿ Symonis ex nostra collacione possedisse dicuntur, propter manifestos et notorios excessus filiorum eiusdem Symonis, et a lachk et donch frlÿs ipsius Thome auferendo, predictis Stephano et Paulo magistris dedimus et contulimus ex nostra gracia speciali, fidelitati vestre firmiter precipiendo mandamus, quatenus, eosdem St. et Paulum, magistros, aut hominem ipsorum reuerenter tamquam nostram personam recipiatis, omnia iura seruicia et debita consueta eisdem plenarie administrantes et aliud nullatenus facere audeatis uel presumatis. Alioquin nostram indignacionem grauiter sencietis incurrisse. Datum in Karansebes sabbato proximo ante festum apostolorum philippi et Jacobi.

Eredetije a M. Nemz. Muzeumban (a Kállay-család levéltárában).

II.
MÁTÉ NÁDOR OKLEVELÉNEK HASONMÁSA.

Nos Matheus Palatinus Comes Posoniens,s Symigiensis et Judex Cumanorum memorie commendantes significamus vniuersis quibus expedit presencium per tenorem. quod quia cuncta secundum diuinam disposicionem sunt transitoria, et unus quilibet tesauros sibi debet incelis tesaurizare, nos indiuersis casibus fortune incedentes, uolentes nostre anime inuigilare, hoc condimus testamentum, ut possessiones nostras Periese, Nympty, et Jech uocatas cum earum pertinencÿs vniuersis et cum tributo nostro de Thopulchan, si nos de hoc seculo transmigrare contingat, reliquimus et legauimus domine consorti nostre passidendas, ita, quod siue inter sorores in habitu, siue in eisdem, donec uiuat, commoretur, et liberam habeat ipsas possessiones possidendi facultatem, ac de ipsarum prouentibus, pro remedio nostre anime elemosinas in missarum celebracionibus et in alÿs largiatur, ita tamen, quod frater noster medio tempore nichil iuris habeat in eisdem, sed dum ipsa eciam nostra consors debitum vniuerse carnis in sui transmigracione de hoc seculo persoluerit, ipse nostre possessiones in ius fratris nostri deuoluantur iterato. Ordinauimus eciam, quod possessiones nostre Gyrky et Nandur uocate, eo, quia sunt pernos aquisite, et non hereditarie, in perpetuum Jus, monasterÿ beate virginis de insula deuoluantur et statuantur, et ut hec premissa esse possint rata, et firma, domine Elysabeth, de instila beate uirginis sorori domini nostri Regis, Excellentissime domine nostre; commisimus omnia illa obseruare facienda. Datum apud Sambuk in cena domini, anno eiusdem. M.cclxxx. tercio.

Eredetije az Országos Levéltárban.

III.
ERZSÉBET OKLEVELÉNEK HASONMÁSA.

Nos. E. (Elisabeth) dei gracia Regina Hungarie: memorie commendantes significamus quibus expedit vniuersis, presencium per thenorem . quod ad instanciam et peticionem karissime matris nostre domine Elisabeth de Insula beate virginis gloriose, Columbanum, filium Donati, Ivan filium poula, Katam, filium Chule, Petrum filium Luduing, et Petrum filium farcasÿ de ueteri Buda, quiquÿdem tempore Regis Bele, felicissimi recordacionis, proaui nostri in terra Nemus uocata residebant, in comitatu Pestiensi, ad ducatum pertinentes, aplicauimus ad Ecclesiam beate uirginis de Insula; illa eadem libertate qua ad ducatum pertinebant, in filios filiorum seruituros . volentes ut cum presentes ad nos reportate fuerint, nostrum priuilegium super hoc dari faciemus. Datum Bude in vigilia Mathie apostoli. Anno . domini . M.CC. Octuagesimo.

Eredetije az Országos Levéltárban.

IGAZÍTÁS.

E dolgozat elején (7. lap) tévedve állítottam, hogy a PEKTÁRI név sem egykorú forrásokban sem oklevelekben nem fordúl elő. Van ugyanis János spalatói érseknek 1272. jun. 14-én kelt oklevele, melynek bevezetésében «Joachinus Pectari Banus Sclauoniæ». fordúl elő; a nónai egyház levéltárából közölte FARLATI, Illyricum Sacrum, III. 385. l. és utána KUKULYEVICH, Jura Regni Croatiæ, Dalm. et Slav. I. 81. l. – Nem vitatva, mennyiben lehet ezen általunk eredetiben nem ismert oklevélben előforduló PECTARI név helyes olvasásában megnyugodni, bizvást merem állítni, hogy azt, mint iróink eddig közönségesen tették, birtokról alkotott családi névnek tartani nem lehet: minthogy Pektár helység nem létezik, s ha ezen családnév a helység nevéből alakult volna, a latin oklevélben bizonyosan «de Pectar» s nem «Pectari» alakban jőne elő.

MEGJEGYZÉSEK A KÉPEKRŐL.

Ottokár, II. és III. Venczel királyok, Kunigunda, Guta és Erzsébet királynék színezett képét az eredeti codexből Iglón (Csehországban) vett másolat után Deutsch műintézete készítette.

Rudolf arczképe a speieri székesegyházban levő sírkövéről (valószínüen tumba fedele) vétetett, mely Speiernek 1689-iki feldulatása után a templomból eltünt. 1812-ben egy gyártulajdonos házában ráakadtak. 1815-ben Ferencz császár a gyártulajdonostól elhozatta, s Rudolf sírjára visszatétette. A sírkő, feltalálása utáni állapotjában, nem nyújt világos képet Rudolfról, különösen arczáról. De szerencsére a XVI-ik században elpusztulása előtt lemásolták hasonnagyságban s ez most az Ambraser-gyűjteményben őriztetik.

Ezen kép vétetett az 1882-ben Bécsben kiadott Festschrift zur 600-jährigen Feier des Hauses Habsburg czímű munkából.

Erzsébet királyné, Kún László anyja pecsétje előlapjának körirata: † ELISABET DEI GRATIA REGINA VNGARIE ET FILIA IMPERATORIS CVMANORVM. Hátlapja körirata: † S. VXORIS STHFANI REGIS QUINTI QUARTI BELE ILLUSTRIS REGIS FILII. Eredetije az Orsz. Lev. D. O. 844. sz.

V. István oklevele, melyről a 3. l. bemutatott fac-simile van véve, 1270-ben kelt s a győri egyház pulsatorjait mindennemű adózás alól fölmenti. Nemzeti Muzeum.

V. István 1265-iki oklevele (6. l.) a margitszigeti apáczák javára tett adományról szól s az Orsz. Lt. Dl. 589/1265.

V. István 1270-iki oklevelét (7. l.) melylyel Imre fiának Jakabnak a Sajón vízjogot adományoz, az Orsz. Levélt. Dl. 704/1270.

V. István király kettős pecsétje (4-5. lap) a N. Muzeumban őrzött 1272-iki márcz. 31. oklevélről van véve. Körirata az előlapön; külső kör: † S. STEPHANI DEI . GRACIA . VNGARIE . DALMACIE . CROVACIE . RAME . SERBIE . GALIC. Belső kör: IE . LODOMERIE . CUMANIE . BULGARIEQ . REGIS . A hátlap körirata † SIGILLUM . STEPHANI. QVINTI . QUARTI BELE . REGIS . FILII .

IV. László 1278-iki (33. l.) Zombath fiai számára kiadott adománylevelét az Orsz. Lt. Dl. 1012/1278. sz. a.

Ottokár halála (67. l.) a képes krónikából van véve, a hol (726. l.) ez áll alatta: «Pugnat rex cum Ottocario».

Sándor judex curiæ pecsétjének (70. l.) körirata ez: S: ALEXANDRI IVDICIS CURÀ. A pecsét a Nemz. Muzeumban őriztetik. Ki van adva Kubinyi: Árpádkori oklevelek 3. sz. pecsét.

IV. László 1274. jul. 18. oklevelének (71. l.) eredetije a Nemz. Muzeum kézirattárában őriztetik. Ki van adva az Árpádkori új okmánytár IV. k. 9. l.

Filep fermói püspök képe (78. l.) a képes krónikából van véve, a hol (129. l.) ez aláírással látható: «Firmanus legatus intrat».

IV. László király kettős pecsétjének előlapja (96. l..) körirata: s . LADISLAI DEI . GRACIA . UNGARIE . DALMACIE CROVACIE . RAME . SERVIE . GALLICIE . LODOMERIE . CVMANIEQ . REGIS . A hátlap (79. l.) körirata: SIGILLVM . LADISLAI . TERCII . QVINTI . STEPHANI . REGIS .

A tatárok betörése (116. l.) a képes krónikában (128. l.) ez aláirással látható: «Secunda vice intrant Tartari».

Miklós nádor 1285. jun. 16. kelt oklevelével (126. l.) Laztay nevű faluját a szt. Mária hegyéről nevezett monostornak adományozza. Az oklevél eredetije az Orsz. Levéltárban őriztetik D. O. 1186.

László király (137. l.) a képes krónikából való, a hol (128. l.) ez aláirással áll: «Ladislaus filius Stephani coronatur in regem».

Magyar-Óvár képe (164. l.) XVII. sz. metszet után készűlt Birckenstein: Ertz-Herzogliche Handgriffe cz. munkájából.

Kún László megöletése (181. l.) a képes krónikából van véve (129. l.); az aláirás olvasható alatta: «Rex Ladislaus interficitur».

Németujvári Iván bán függő pecsétjének (Miklós nádor 1285-iki oklevelén) körirata: † S . IOHANNIS BANI TOCIVS SCLAVONIE FILII HERICI. Az oklevél eredetije az Orsz. Levéltárban őriztetik D. O. 1186. sz.