DR. DÉZSI LAJOS: SZENCZI MOLNÁR ALBERT, 1574-1633

ELSŐ KÖNYV.
A VÁNDORDEÁK.

Szencz a XVII. században. Lakossága. Molnár Albert ősei és szülei. Székely János. Az öreg Molnár Albert. M. Albert születése. Testvérei. A gyermekkor eseményei.

4. GÖNCZ.

POZSONY VÁRMEGYÉBEN, Nagy-Szombat és Pozsony között, ez utóbbitól mintegy három mérföldnyire fekszik Szencz vagy Szempcz nagyközség.

Kies fekvésű hely, melyet északi oldalán nagy erdőség, a Szent-Márton erdeje, nyugaton terjedelmes szőlőhegyek vesznek körül.

Kedvező fekvésénél fogva már a XVI. században a legélénkebb forgalmú városok közé tartozott. Híres vásári középpont volt s vásárait Léva, Érsekújvár, továbbá Pozsony és Bécs kereskedői látogatták igen sűrűen.

A város fekvése szabta meg a lakosok életmódját. Egyrészük kereskedéssel foglalkozott, vagy különböző mesterségeket űzött: az ipari élet élénk voltát nagyszámú czéhei bizonyítják; más részük szőlőművelésből tartotta fent magát. A várost övező szőlőhegyek tövében pinczék hosszú sora vonult el, mely a lakosság szegényebb részének állandó lakhelyül is szolgált.

Miként a szomszéd Pozsonynak, úgy ennek lakossága is mindjárt kezdetben a reformációhoz csatlakozott s mind a két árnyalata állandó otthont talált békés falai között; hol a kálvinisták, hol a lutheránusok jutva többséghez, a szerint, a mint földesuraik váltakoztak.

E városban lakott egy középmódú molnármester, az öreg Molnár Albert, a ki szerény viszonyok között éldegélt itt szüleivel, feleségével, Széki Orsolyával s népes családjával.^[6]

Az öreg Molnárra valamikor jó napok jártak. Két malma volt, melyeket még atyjától örökölt, s azonkívül kereskedett is s mindezekből olyan vagyonra tett szert, hogy Szencz leggazdagabb polgárai közé tartozott.^[7] De rossz esztendők, háborús idők miatt lassanként elapadt e gazdaság s egy kis házon kívül alig maradt egyéb vagyona, mint egy kis szőlője s egy darab szántóföldje, a melyeket maga művelt. Nyáron át egészen ezek művelése és gondozása foglalta el; ősz után, a mikor kis gazdasága termése már csűrbe és pinczébe volt takarítva, ácsmesterséggel foglalkozott.

Mindazáltal nem volt tanulatlan ember s azonkívül hogy írni és olvasni tudott, egy keveset értett latinul is, ez már vele járt a kor nevelésével, vallásos református ember volt, a ki nagy tiszteletben tartotta papját s egyik fiának keresztapául is papot választott és a mellett családi hagyományait is kegyelettel őrizte. Fiai előtt sokszor elbeszélte, hogy ő származásra nézve nem «magyar», hanem székely s öregapja Székely János Mátyás király alatt Báthori István seregében szolgált, a király halála után pedig nem tért többé vissza hazájába Havasalföldére, hanem Mátyusföldén Vága faluban elvette egy nemes ember leányát s a nem messze eső On faluban telepedett le; nevük eredetét pedig úgy magyarázta meg, hogy ennek fia Ferencz abban a faluban a Duna egy patakjára malmot épített s új foglalkozásáról kapta a Molnár nevet, melyet azután a malommal ő is örökölt.^[8]

Molnárnak jobb keze volt a gazdaságban legidősebb fia, Benedek, a ki, miután a szenczi iskolát kijárta, otthon maradt a családban, hogy öregedő atyjával megoszsza a népes család eltartásának gondját. Mert rajta kívül még öt gyermek volt a családban: három leány Katus, Ilona és Zsófia és két fiú Lukács és Albert, ki a gyermekek között korra nézve mindjárt Benedek után következett.

Albertünk Molnár második házasságából 1574-ben, aug. 30-án született, egy hétfői napon.^[9] Naplójának elbeszélése szerint épen heti vásár volt ekkor Szenczen s az ismerős parasztasszonyok, a kik a vásárra jöttek s ilyenkor anyját is rendesen fölkeresték, őt meglátva, Egyed néven szólítgatták, minthogy másnap ennek a szentnek volt a napja; de anyjának nem tetszett ez a név ^[10] s apja nevére Albertnek kereszteltette. Apja, mikor a kis idegent meglátta, fejszéje nyelét nyújtá felé, azt akarván ezzel jelképezni, – így beszéli el később Molnár – hogy az ő nyomába lépjen. «Ezt az én legkedvesebb anyám – teszi utána – gyakran elmondta azon embereknek, a kik csudálkoztak gyermekjátékaimon».^[11]

Molnár maga több részletet beszél el gyermekkorából, visszamenve azon korig, a hol eszmélkedése kezdődött.

A gyermekévekből az első esemény, a mire vissza tudott emlékezni, vagy a miről későbbi elbeszélésnél azt hitte, hogy gyermekkori emlékek elevenednek föl előtte, egy nagy üstökös volt. Egy éjjel a család minden tagja fölkelt s kiszaladt a szobából, csak ő maradt bent egyedül. A nagy lármára fölébredt s mikor senkit se látott maga körül, keservesen elkezdett sírni. Édes anyja ekkor bejött érte, ölébe vette, kivitte és újjával megmutatta neki az égen az üstökös csillagot. Ennek képe – a mint írja – még férfikorában is szemei előtt lebegett.^[12]

Általában az a különös szeretet, a melylyel később Naplójában gyermekkoránál időz, arra enged következtetni, hogy nagyon boldogan teltek el azok testvérei körében, kik közül egy fiút és egy leányt csak néhány évnyi különbség választott el tőle s így játszótársakúl nagyon jól illettek hozzá.

Nagyon eleven és pajzán gyermek volt. Egyízben az udvaron játszott. Nagy farakás volt ott s annak tetejébe fölmászva, onnan fejjel bukott alá, de oly szerencsésen, hogy a nagy ijedtségen kívül nem esett semmi baja. Lábra kelt s testvéreihez szaladt, a kik valamivel távolabb a porban játszottak.

Egyszer télen, kora hajnalban, mikor kevés időre felügyelet nélkül maradt, a kemencze padjára mászott föl s ott elaludva, kevés hiányzott, hogy össze nem égett.

Más alkalommal meg egy nyári délután addig játszott kint az utczán pajtásaival, míg reá esteledett s már későre járt az idő, mire hazaérkezett s otthon az ajtókat zárva találta. Ijedtében és a dorgálástól való félelmében zörgetni sem mert, hanem fölmászott egy szénás szekérre, mely ott a közelben lerakatlan állott s a félelemtől csakhamar elszenderült. Hajnalban jött a kocsis, hogy a szénát a szekérről lerakja s mit sem sejtve, az ott gyanútlanul alvó gyermeket vas villájával térdén megszúrta, úgy, hogy sok ideig sántított miatta.^[13]

Az öreg Molnár e fiát gyermekei között legjobban szerette. Mint gyermekkel vele sétálgatott legszivesebben s többször elvitte a szenczi templom sirkertjébe is, sorra megmutogatva ott neki apja és nagyapja sirjait, kiket késő vénségükben fiui szeretettel ápolt s ő temetett el. Ilyenkor beszélt neki szépapjának, Jánosnak, vitézségéről, Nápoly ostromáról Mátyás király idejében, hol száz katona esett el s ugyanannyi sebesült meg s elmondta, hogy ezek között volt Székely János is, kit a falu népe bénasága miatt Sánta Jánosnak nevezett el s a fogékony gyermek mindezt nagy érdeklődéssel hallgatta.

Így teltek el s ily emlékek maradtak meg a játszi gyermekkor első éveiből, míg az iskolába lépés ideje el nem érkezett.

II.

A szenczi ref. iskola. Tantárgyak. Molnár tanulása. Anyja halála. Szabó Farkas, segédtanító. Vándordeákok külföldön és nálunk. Molnár győri tanulása. Sibolti Demeter. Kalandozások. Molnár Gönczön. A Károli-féle biblia nyomtatása Visolyban. Molnár segédkezése. Károli nyelvészkedése. Molnár debreczeni tanulása. A debreczeni deákélet. Kalandozások. A kassai nevelőség. Dasypodius szótára. Hazatérés Szenczre.

AZ IFJÚ Molnár tiz éves korában 1584 szeptember 7-én kezdte meg a tanulást szülővárosa protestáns iskolájában, a hol ez időben Debreczeni János volt az iskolamester.^[14]

Egy ilyen kis városi iskola oktatásügye természetesen sok kivánni valót hagyott hátra. A tanítói állását igen sokszor csak ideiglenesnek tekintette, mintegy előkészítőül a sokkal kényelmesebb egyházi pályára, melylyel azt két-három év mulva rend szerint fel is cserélte. A tanulók három osztályba voltak sorozva, kiket egy vagy két tanító tanított. A kezdőkkel s a gyengébb tanulókkal nem vesződtek, hanem az első osztálybeli tanulóknak osztották ki tanítás végett. Ezek ismertették meg a betűket s gyakorolták be az irást s olvasást. A vallás mellett különösen a latin nyelv volt a főtantárgy s az írást és olvasást is a latin nyelvvel együtt tanulták s rendesen a tanító diktálása után jegyezve, vagy – de ez ritkább eset volt – latin kézikönyvből (rendesen Cato Erkölcsi mondatai és Donatus Grammatikája) gyakorolták be. A tanítás főczélja e nyelv elsajátítása volt. Ezenkívül tanulták a vallás elemeit, a Miatyánkot, Hiszekegyet s több kisebb imádságot és éneket. A tanulási idő megszakítással reggeltől estig tartott s a tanulók estére is kaptak latin szavakat másnapi felmondásra. Később, többnyire a második évben, Heyden Gyermeki beszélgetéseiből, Erasmus vagy más szerző kézikönyvéből s latin költők művei alapján gyakorolták be a latin nyelvtant, mondattant és verstant.

Alig töltött el Molnár a szenczi iskolában két évet, elveszítette édes anyját. A tizenkét éves gyermekre nézve oly csapás volt ez, mely egész életére kihatott. A gondos anyai felügyeletet semmi sem pótolhatta. Az így félig árva lett gyermek nevelését egy Szabó (Sartor) Farkas nevü ifju vállalta magára.

Egy vándordeák volt ez, a milyen sok kóborolt ekkor tájban nálunk és külföldön, a kikről az egykorú írók sok rosszat tudnak beszélni. Rendesen olyanok voltak, kik tanulói pályájukat még nem végezték el: vagy nem tudták, vagy nem is akarták. Afféle örökös deákok, a kik aztán egy helyről más helyre vándoroltak s ha megunták, hol nevelőnek, hol segédtanítónak szegődtek. De nem sok időre: rendesen csak azt várták meg, míg a tél elmúlik s azután újra felkerekedtek s tovább vándoroltak, esetleg más hely után néztek, olyan után, hol sokat ehetnek, ihatnak, alhatnak, s csak keveset kell dolgozni. Olykor csapatokba álltak s betanult énekekkel városról-városra jártak. Rendes szokás szerint kisebb tanulókat, hol egyet hol többet vettek maguk mellé, hurczolva azokat mindenfelé: velük szolgáltatták magukat, sőt rajtuk élősködtek.

Többen, kik az ily gyermekek közül kiváló emberekké váltak, élénk színekkel festik a szenvedéseket, a melyeket ezek szívtelensége és barbarismusa miatt szenvedtek.^[15]

Platter Tamás a báseli iskola rektora, a ki valamivel korábban élt Molnárnál s változatos életpályáját maga leírta, beszéli, hogy őt mint gyermeket a tanulás folytatása végett rá bízták egy nagyobb deák rokonára, a ki rövid időre haza látogatott.

Az útra több nagy deák s vagy nyolcz kisebb tanuló állott össze azzal a szándékkal, hogy közösen keresnek iskolát. Platter a legfiatalabb volt a társaságban s így neki volt legrosszabb dolga. Azonkívül hogy deákja ütötte, verte, a mint valamely városhoz vagy faluhoz értek, házról-házra kellett járni, koldulni vagy lopni. Elhitették vele, hogy némely vidéken a lúdlopás meg van engedve s csudálkozott, mikor a parasztok még is űzőbe vették. A többi gyermekek ez idő alatt énekelni mentek s a nagy deákok a város határán vártak rájuk. Az iskolába járásról szó sem volt. Egyik helyütt, mint Drezdában, maga az iskola, másutt más nem tetszett s vándoroltak egyik helyről a másikra; az úton sokszor szabad ég alatt hálva, sült makkal, vadalmával és vadkörtével táplálkozva. Néhol ellenben, mint Boroszlóban, oly jó dolguk volt, hogy többen e miatt megbetegedtek. Vacsora után a sörházakba mentek sört koldulni s a részeg lengyel parasztoknak kedve telt benne, hogy egyiket-másikat leitathatták. A tanulással itt is keveset törődtek. Később vagy nyolczan ismét visszamentek Drezdába azzal a szándékkal, hogy most már tanuláshoz fognak. Itt meg a tanulás mellett nemcsak a deákok, a kik természetesen a világért sem bocsátották volna ki őket felügyeletük alól, hanem a tanító is elküldte őket ludat lopni s épen szegény Platternek kellett azt a két ludat előteremteni, mely a tanító és deákok közösen rendezett búcsúlakomájához volt szükséges. Még ezután sok kalandon ment át. Münchenben egy szappanos, majd egy mészáros fogadta magához s a szappanfőzés, a húshordás és iskolábajárás mellett az utczán énekelni is kellett s a mit kapott, hűségesen átadta deákjának, aki ebből élt. Utoljára is úgy szabadult meg nagy nehezen zsarnokától, hogy más városba szökött.^[16]

A Platter története annyira mindennapi történet volt, hogy csaknem hasonló dolgokat beszél egy másik iró gyermekkoráról.

A kis Butzbachot – ez volt a neve – a ki még alig volt tíz éves s alig hogy kijárta szülővárosa iskoláját, szintén a szomszéd haza látogató deákfiának adták át, hogy vigye magával s további kiképzésére viseljen gondot. A deák mindent megigért s a gyermek apjától pénzt is kapott a fiú esetleges szükségeire. Míg a gyermek pénzéből tartott, a kóbor deáknak eszébe sem jutott az iskola; folyton vándorolva bejárták Bajor- és Csehországot. A hol közbe megpihentek, ott Butzbachnak is koldulni, vagy lopni kellett. E közben sokszor térdig érő sárban járt s a kutyák miatt halálos félelmet állott ki. Később egy csehországi faluban mindkettőt felfogadták nevelőnek, de a gyermek még ekkor sem szabadulhatott meg rabságából: deákja átadta kollégáinak, hogy azok számára kolduljon, a kiktől azután még többet szenvedett. Utoljára ezektől is úgy szabadult meg, hogy megszökött abból a városból. De még azután is sokáig remegett, hogy valahol összetalálkozik velük.

Természetes, hogy az ide s tova vándorlás alatt a gyermek nem sokat tanult, sőt azt is elfelejtette, a mire szülőföldje iskolájában tanították, deákjától még kevesebbet, a kitől – mint Butzbach írja – soha se lehetett hallani egy latin szót sem. Csak azon lehet csudálkozni, hogy belőlük még is nemcsak becsületes, de oly kiváló és tudományosan képzett emberek váltak, mint e kettő, különösen ez utóbbi, a ki változatos életpálya, nyomdai korrektorsága s könyvnyomtatói működése után a báseli latin iskola rektora lett.^[17]

Bizonyára az itt közölt elbeszélésnek több vonása nem egyeztethető össze egy magyar deák természetével, de van sok közös vonás is a Szabó-társaság s a német deákok kalandozásaiban s életmódjában.^[18]

Szabó is megkérte a Molnár apját, engedje meg neki, hogy fiát magával vihesse útja legközelebbi állomására Győrbe s megigérte, hogy gondosan fel fog ügyelni a gyermek tanulására. Győrött nagyobb iskola volt, mint Szenczen, és Sibolti Demeter, a győri lelkész,^[19] az öreg Molnárnak még szenczi pap korából jó ismerőse, sőt egyik fiának, talán épen Albertnek, keresztapja is volt s ez is egyik ok lehetett, a miért szivesen beleegyezett abba, hogy fia vele együtt menjen. A mi aggodalmai voltak, eloszlatta az a reménység, hogy nevelésére keresztkomája is fel fog ügyelni. Aligha volt sejtelme arról, milyen nem jó kezekre bízta gyermeke sorsát, midőn e deáknak adta át s fogalma sem volt arról, hogy azon egy pár év hatása, melyet ennek társaságában töltött el, meglátszik majd a felnőtt férfiún is. Együtt keltek tehát útra Szabó Farkas és az ifjú Molnár, ki most hagyta el először a szülői házat, hogy soha se térjen oda vissza többé állandó tartózkodásra. Ez az első út volt kezdete a hosszas bolyongásnak, mely csak halálával ért véget.

Győrben Szabó segédtanítói állást kapott, Molnár pedig az iskolában tanuláshoz látott. Sibolti, a lelkész csakugyan sok jóval volt hozzá: megajándékozta műveivel, a minők voltak a «Vigasztaló könyvecske» és a «Lelki harcz», melyeket a tudnivágyó gyermek mohón olvasgatott; pártfogója templomi szónoklatait is nagy figyelemmel hallgatta. A tanuláson kívül egyszersmind szolgaszerepet töltött be Szabó Farkas mellett. A legfőbb baj reá nézve azonban nem ebben, hanem a Szabó állhatatlan hajlamaiban rejlett. Egy helyen nem maradhatott soká s Molnárnak mindenüvé követni kellett. Öt hónapig volt Szabó Győrött alkalmazva s mikor onnan eltávozott, Molnár sem maradhatott tovább, haza utazott tehát Szenczre a szülei házhoz. Útközben egy darab ideig Püspökiben időzött, hol talán Haver nevű barátjának szülei laktak, kivel az utat odáig együtt tették meg.

5. GYŐR.^[20]

Még ezen év november havában a tanulók, első sorban a győriek közül egy kis csapat verődött össze oly czélból, hogy meglátogatják alsó Magyarország hiresebb városait. A tiz tagból álló utazó-társaság Szenczen gyült össze. Voltak köztük kisebb és nagyobb deákok, Szenczről is többen, így Nőgéri János, kinek nevével alább még találkozni fogunk, itt volt Szabó Farkas is, sőt talán tőle eredt az úti terv is s így természetesen Molnár sem maradhatott ki a vállalkozók seregéből. Általában a Molnár gyermekkori kóborlásainál mindig vezető gyanánt szerepel s így első sorban az ő bűnéül róhatjuk fel, hogy Molnárt a bolyongásba bevezette s azt vele annyira megkedveltette, hogy később szinte nélkülözhetetlen lett reá nézve.

A kis utazó-társaság különben egészen praktikusan tette meg az utat. Megvárta azt az időt, a mikor a bécsi kereskedők a kassai és debreczeni vásárokra szállították árúikat. A fuvarszekerek hosszú sora Szencz közelében vonult el: ezekhez csatlakoztak s velük együtt tették meg az utat, mely így bátorságosabb és kényelmesebb is volt.^[21] Kassára, Debreczenbe, Bátorba és a közbeeső városokba jutottak így el, némelyikben rövidebb, másikban hosszabb időt töltve, úgy, hogy a kirándulás összesen négy hetet vett igénybe.^[22]

Az utazás után ismét tanulás következett, Szabó Farkas Gönczre ment, hiven követte Molnár mindenüvé, a hová azt sorsa vezérelte.

Gönczön Pelei János volt az iskolamester s Károli Gáspár a lelkész.^[23] Mindkettőt, lelkészt és tanítót, egy nagy munka foglalkoztatott ekkor szünet nélkül, éjjel és nappal: az egész Szentírás magyarra fordítása és kinyomtatása.

Ecsedi Bátori István, a buzgó főúr egyik birtokán, a Gönczhöz közeleső Visolyban könyvnyomtatót állíttatott föl,^[24] Németországból betüket, papirt hozatott és meghívta Mantskovits vagy Farinola Bálint galgóczi könyvnyomtatót,^[25] a ki Siboltinak is több művét nyomtatta, a nyomtatás vezetésére, természetesen Károli felügyelete alatt, a ki «főigazgatója volt a kinyomtatásnak» Pelei, az iskolamester segítsége mellett.

Épen abban az évben fogtak hozzá a nyomtatáshoz, a melyben Molnár ide jött s ez később is jól emlékezett reá «mely nagy isteni félelemmel és becsületességgel kezdett az első kibocsátáshoz a böcsületes Károli Gáspár»,^[26] sőt «előtte állott» egyszer, mikor tanácskozott iskolamesterével, Pelei Jánossal, hogy összehivatja az esperességéhez tartozó tanítóatyafiakat (lelkészeket) közönséges könyörgésre az elkezdett dolognak jó előmeneteléért. «Az ő cselédei között és az ő lábainál» is forgott, sőt része volt «az első kibocsátás szolgalatjában», a mennyiben gyakran vitt a visolyi nyomtató-műhelybe «tőle irott levelecskéket», bizonyára kéziratot és korrekturát.^[27]

Ha tekintetbe vesszük, micsoda ellenállhatatlan erővel hatnak ránk később is a gyermekkori benyomások, alig tévedünk, ha azt állítjuk, hogy az itt töltött idő emlékének hatása alatt érlelődött meg később Molnárban az elhatározás, hogy minden erejével törekedni fog a biblia egy újabb kiadására. Abból a kegyeletes megemlékezésből is következtethetjük ezt, melyet mintegy húsz évvel később, a mikor vágya megvalósult, saját bibliakiadása Ajánlásában Károlinak, e téren elődjének, szentel, a kit példányképül választott:

«És mikor már a könyv nyomtattatnék is, egynehányszor hallottam, hogy fohászkodván igyen szólott: Csak az Isten addig éltessen, míg ez bibliát kibocsáthassam, kész leszek meghalni és Christushoz költözni».^[28]

Az egyháza dicsőségéért élni, halni kész, elaggott lelkipásztor tisztes alakja, ki azután, hogy kivánsága teljesedett, csakugyan elköltözött a «szentek lelkének főpásztorához», később a hanaui dolgozószoba rideg csendjében is sokszor megjelent nála s ezeket a szavakat ismételte előtte.

A Károli társaságának még más tekintetben is maradandó hatása volt rá. A ki fordít, abban önkénytelen is nyelvészi hajlamok támadnak s midőn idegen szók megfelelő, szabatos s lehetőleg a jelentés árnyalatát is visszaadó fordítására törekszik, magától rájön egyes szavak eredetére is. Károlival is így volt, a kinek házában e miatt olykor nyelvészeti kérdések is szóba kerültek. Egy ilyennek Molnár is tanúja volt.

Egy alkalommal Zalánk Imre volt vendége s ez beszélte, hogy hallotta Szegedi Kis Istvánnál egy vendégségen, hogyan vitatkoztak Sztárai és Skaricza egymással a köszvény szó eredetéről. Sztárai a köz és vén összetételének mondotta, mivel a köszvény köz a vénekkel, Skaricza pedig a kész és vén szavakból magyarázta, hogy készen legyen, a ki köszvény miatt szenved. Mikor ezeket elmondta Zalánk, Károli azt felelte rá, hogy ő inkább a kötözvényből származtatná.

A hallottak iránt fogékony gyermekre e beszélgetés nagy hatással volt, most már hasonló módon maga is megtudta néhány szó eredetét fejteni és sokáig gondolkodott a magyar kifejezés ékességéről.^[29]

Molnár a biblianyomtatás befejezését nem érte meg Gönczön. Másfél évet töltött itt el s ez idő alatt Szabó, a kivel és a kinek kedvéért Győrből oda ment, elhalt ^[30] s most nem lévén immár semmi, a mi Gönczhöz kösse, 1588. év nyarán «néhány hónappal a szikszai veszedelem előtt» Debreczenbe ment a tanulást folytatni.

6. A DEBRECZENI EV. REF. KOLLÉGIUM RÉGI KÉPE.^[31]

A debreczeni kollégiumban ekkor Csorba István ^[32] volt a rektor, ő vezette a mintegy ötvenre ^[33] menő nagyobb tanuló tanítását, a mely feladat teljesítésében egy segédtanár (collaborator) volt segítségére. A rektor ügyelt fel a kisebb tanulókra is, a kiket osztályonként a nagyobb tanulók közül választott köztanítók (præceptorok) tanítottak; ezek rendesen évről-évre változtak.^[34] Az osztályok kebelében kisebb csoportok voltak egy-egy magántanító (pædagogus) felügyelete alatt. A kisebb tanulók száma mindenesetre meghaladta a felsőbb tanulókét s Molnár is azok sorában foglalt helyet. A tanulás mellett mellékszolgálatot is kellett teljesíteniök s azonkívül, hogy temetésekre a nagyobb tanulókkal énekelni jártak, otthon a szoba rendben tartása, fűtés, az ebéd után az edények felmosogatása stb. az ő kötelességük volt, innen szolgatanuló (famulus, mendicans) volt a nevük.^[35] Mi vonzotta Molnárt Debreczenbe, nem tudjuk. Lehet, hogy az iskola hírneve, melyet Mélius már ekkor megalapított, vagy talán sokkal inkább, mert meghallotta, hogy földije Nőgéri János itt segédtanár lett. Az a Nőgéri ez, a ki az alföldi és kassai kirándulásban is résztvett s egy személy azzal a Nogheri Jánossal,^[36] a kinek, mint a debreczeni iskola csonkán fenmaradt anyakönyvében első subscribánsnak nevét Jókai «Enyim, tied, övé» czímű regényében népszerűsítette.^[37]

Debreczeni életéről Molnár nem sokat jegyzett föl. A tanulás mellett szorgalmasan olvasgatott. A mi magyar könyvet csak kézhez kaphatott, elolvasta, úgy hogy tanítóinak erővel kellett elvenni tőle, hogy azok miatt a latin nyelvet el ne hanyagolja. Ezen kívül arra is talált időt, hogy folytassa a már megkedvelt kalandozást s közbe-közbe egy nagyobb tanuló társaságában kirándulásokat tegyen a környékbe. Erre a czélra most is a «sokadalom» vagy vásár idejét használták föl, a mikor Debreczenből sok falusi szekér ment haza szélyel, mindenfelé s őket is fölvette. Így rándult ki Salánkra, innen pedig Nagy-Bányára, a hol «vígan lakott» egy hétig az iskolamester, Ujfalvi Imre vendégszerető házánál, azután Szatmárra s csak azután, mikor magát jól kimulatta, tért vissza a debreczeni kollégiumba.

Másfél évig tanult Debreczenben s ekkor egy ismerős asszonynál hagyva holmiját,^[38] az 1590. év elején búcsút vett a főiskolától s Göncz felé vette útját. Mint később látni fogjuk, rendes szokása volt, hogy el-ellátogatott oda, a hol egyszer-másszor megfordult, hogy az elhalványuló ismeretséget újra fölelevenítse. Gönczre a kiváncsiság is vonzotta, hogy megtudja, mennyire haladott távolléte alatt a biblia nyomtatása, a melyben előbb neki is volt része. Egy hónapot töltött ott s azután Kassára ment, a hol magántanító lett egy kassai polgár gyermeke Pap Ferencz mellett.^[39] Ez állás elnyerését Károli Gáspár ajánlásának köszönhette, a ki kassavölgyi esperes volt és a kassai polgárokkal gyakran érintkezett.

Midőn itt növendékével a latin nyelv szabályait gyakorolta be, egy alkalommal Dasypodius Péter latin-német s német-latin szótára akadt kezébe. Eszébe jutott, hogy mily nagyon megkönnyítené az most az ő munkáját, ha a magyaroknak is volna ilyen kincsök. Ennek a képe is, említi évek multával – mint a bibliáé, azután mindig megmaradt és lelke előtt lebegett.^[40]

Az az öt hónap, melyet Molnár e gyermek nevelésével töltött el, nagy hasznára vált: ekkor ismerkedett meg azon előkelő egyházi férfiakkal, a kik később oly meleg érdeklődéssel kisérték pályáját; azonkívül jó emléket hagyott maga után a Pap-családnál is s különösen növendékénél, a ki később évek multával is küldött neki pénzt s állandóan levelezett vele.^[41]

Kassáról szülőföldére tért vissza. Útközben, mely utat most is, mint rendesen, gyalog tett meg, papoknál és tanítóknál egy-két napot töltött, úgy hogy három hét telt bele, mire haza ért. Otthon ez idő alatt sok minden megváltózott, négy évig volt távol s ezalatt atyja nagyon megöregedett, Benedek bátyja megnősült, kis testvérei is nagyot nőttek és már iskolába jártak.

7. KASSA A XVII. SZÁZADBAN.^[42]

A nagy deák hazatérte örömünnep volt a családban, öröm az apának, a ki legkedvesebb fiában a család reményét, a leendő lelkészt vagy tanítót látta, öröm a testvéreknek, a kik esténként körötte letelepedve, nagy érdeklődéssel hallgatták elbeszéléseit, melyekben úti tapasztalataival, hol járt s mit látott és iskolai életével ismertette meg őket. Két hónapot töltött így el otthon a kedves családi körben, ez idő alatt szőve újabb úti terveket, merészebbeket, mint az eddigiek valának, gondolatai elkalandoztak messze külföldre, Németország híres városaiba, melyeket képzelete mesés, csodás színben tüntetett föl előtte. De a szüret közelgetett, ennek örömeiről nem akart lemondani,^[43] mintha elősejtelme lett volna arról, hogy ez lesz az utolsó szüret, melyet Szenczen családja vidám körében ünnepelhet.

III.

Külföldi egyetemek látogatása. Molnár útrakelése. Útlevele. A bécsi földrengés. Megérkezés Vittenbergbe. A vittenbergi magyar bursa. Eszterházy Tamás. Drezda. I. Keresztély szász választófejedelem temetése. Molnár Benedek levele. Nőgéri. Magyar tanulók külföldön. Utazás Heidelbergbe. Az egyetem kálvinista irányzata. Kalandozás. M. Benedek levele. Molnár insége.

MINT A HOGY kelet rajongó gyermeke leírhatatlan örömöt és boldogságot érzett, ha életében egyszer megláthatta Mekkát, a szent várost, vagy mint a középkori jámbor keresztyén legfőbb vágyát akkor látta beteljesedve, ha elzarándokolhatott Jeruzsálembe a szent sírhoz s lábai érinthették a földet, melyet Jézus ott jártával megszentelt: úgy a magyar protestáns egyház papjelöltjei szívében az a leküzdhetetlen vágy élt, szemök előtt folyvást czél gyanánt lebegett, hogy fölkeressék azon helyeket, hol a reformátorok éltek és tanítottak, hol ezek egyenes tanítványai a megújított vallás tanait a maga eredetiségében s meghamisítatlanul tanították. Vittenberg, Genf, Heidelberg, valami titkos varázserővel hatottak e nevek, mikor előttük kimondották.

Bizonyára Molnár is gyakran hallotta emlegetni e neveket Debreczenben; öregebb diákok, kik az iskolai pálya befejezéséhez közel állottak, vágyakozva néztek azon idő elé, a mikor az iskolai tanfolyammal a kollégiumban elkészülve, tanulmányaiknak egy ilyen külföldi egyetem adja meg a méltó befejezést. Csakhogy míg a legtöbb tanuló az iskolai pálya végén gondolt erre, Molnár úgy szólván annak közepén volt, mikor ilyen külföldi útra már el is határozta magát.

Vállalkozó szelleme nem riadt vissza az akadályoktól, melyekre előre el lehetett készülve. Pályavégzett tanulók is, kiket tudományszomj ily külföldi útra ösztönzött, rendesen pénzzel ellátva indultak el, a melyet vagy magok gyűjtöttek, vagy az iskola pénztárából és másunnan kölcsönöztek, vagy egyes kegyes pátronus adományozott.

Molnár, a ki még tizenhatodik évét is alig töltötte be, minden hosszabb fontolgatás és pénz nélkül vett vándorbotot kezébe, pedig későbbi segélyre sem igen lehetett kilátása. Reménye volt, hogy hitsorsosokat, jó embereket külföldön is fog találni. Úgy látszik, ekkor már tisztán állott a czél előtte, hogy a lelkészi pályára képezi ki magát s jámbor vallásos hite erre tekintettel különös isteni segedelemre is számított. Gyermekkorában egy fenyegető, de szerencsésen kikerült balesetet ő és szülei az ördögnek tulajdonítottak, melyet disznó alakjában látni is képzeltek s megmentésében különös isteni beavatkozás nyomait látták.^[44]

Életében még számtalanszor találjuk nyomát annak a gyermekies odaadásnak, melylyel az isteni gondviselésben bízott. Vallásos hite azt sem tartotta kizártnak, hogy az érdekében, ha szükség lenne rá, a világrendbe természetfölötti úton is beavatkoznék. E felfogás magyarázza meg nála azt a merész vállalkozást, azt a csüggedetlen lelki erőt és életkedvet, mely a nyomor és nélkülözések között is soha egy perczre sem hagyta el.

Az 1590-ik év november 1-én vett búcsút szülőföldétől, melyet csak kilencz évi viszontagságos és küzdelmes év múlva látott ismét viszont. Útravalóul az atya áldása s a testvérek jókivánatai szolgáltak. Útlevelet Pisky István, a tihanyi kir. várőrség kapitánya adott, ajánlva őt, mint tisztességes és jó magaviseletű ifjat, a birák, esküdtek, polgárok, hídőrök pártfogásába: bocsássák át mindenütt békeségesen, hadd menjen szabadon bővebb tanulásra különböző országokba.^[45]

Útjában az első állomás Bécs volt, hol különben most másodízben járt, egy pár héttel előbb már fölrándulván ide Szenczről, hogy lássa a rombolást, melyet egy földrengés vitt véghez. Ez szeptember 7-én este felé kezdődött s oly heves volt, hogy egy templom összeomlott s benne az oltár közepén széthasadt, a Szent-István tornya megrepedt, egy összeomló szálló kilencz embert és két lovat ütött agyon s alig maradt ház, mely erős rázkódást ne szenvedett volna.^[46]

Egy heti időzés után ismét útnak indulva, Iglón, Prágán, Drezdán keresztül deczember 8-án érkezett meg Vittenbergbe. E város, mely hírnevét a reformációnak köszönhette, melynek egyetemén az első magyar reformátorok Melanchtontól nyertek kiképzést, volt utazásának legfőbb czélja s szándéka volt itt hosszabb időre megtelepedni. A városba már belépése is kedvező előjelek között történt. Midőn a kisebbik hídon haladt át, egy emberrel találkozott, a kinek mind arcza, mind ruhája magyarosnak látszott: magyarul szólította meg s az tudott reá felelni. Ungvári András volt, egy ott tanuló honfitársa, a ki szintén nagyon örült a véletlen találkozásnak. Elvitte magával s bemutatta a magyar tanuló egylet tagjainak, melynek ekkor Thuri Márton volt a szeniora, vagy elnöke.^[47]

Ez a magyar egylet vagy Bursa ^[48] külön kis egyetem volt a vittenbergi egyetemmel kapcsolatban. Tagjai külön törvények alatt éltek, melyekben a nemzeti érzés is erős kifejezést nyert, így pl. kirekesztették magok közül azt a tagot, a ki magyar ruha helyett más nemzetbeli ruháját felvenni nem «pirult volna», magyar isteni tiszteletet tartottak stb. Az egyletnek széleskörű autonómiája volt: az egyetemi tanárok és mesterek (magister) felügyelete alatt állott ugyan, a kik jelen voltak az időnként tartott vitagyüléseken, de a mellett magok választották elnöküket, a szeniort; külön könyvtáruk volt, magok kezelték pénztárukat, melynek tartalma hazulról egyes pártfogók adományaiból gyült össze. Papok, tanítók, egyházi gyűlések, prot. főurak úgy tekintették ez intézetet, mint egy magyar felsőbb papi szemináriumot s gyakran adakoztak czéljaira. Az erdélyi főurak egy ízben 200 tallért, mások könyvet, bútort stb. küldöttek. Külön háztartásuk volt s olykor nagy vendégséget csaptak.^[49]

8. VITTENBERG.^[50]

Itt nyerhetett Molnár is, mint szegény tanuló, egy időre ellátást. A Bursának nem volt annyi vagyona, hogy egy tanuló ellátásának gondját a maga erejéből sokáig viselhesse, az egyes tagok otthonról hozott vagy egyes pátronusaiktól időnként kapott segítségből tartották fenn magukat. A mit Molnárnak hazulról családja küldözött, az alig néhány forint volt, apjának és testvéreinek még ennyi is nagy megerőltetésbe került. Mindazáltal négy hónapig tartotta ezekből fent magát; kétségkívül galanthai Eszterházy Tamás ^[51] is, a Vittenbergben tanuló főúr, kinek őt Thuri Márton szenior bemutatta,^[52] a ki a kor szellemének megfelelő módon a theologiában annyira kiképezte magát, mintha akárcsak a papi pályára készült volna, sőt később könyvet is írt a katholikusok ellen,^[53] szintén járult eltartásához némi pénzsegítséggel.

Az egyetem anyakönyvében nevét nem találjuk a tanulóké között, e szerint ha járt is az előadásokra, nem volt az akadémia rendes hallgatója: az is meglehet, hogy ez időt most csak arra használta föl, hogy tájékozódjék a külföldi életmód, viszonyok és tanítási rendszer felől.

Vittenbergből Drezdába utazott s itt már egész nyáron át folytatta a tanulást s mint tanuló jelen volt az ifjonta, alig 31 éves korában egész váratlanul elhunyt I. Keresztély szász választófejedelem temetésén, ki a reformátusoknak nagy pártfogója volt s ily irányú politikát is folytatott.^[54] A temetésen ő is gyászköpenyben jelent meg, melyet ez alkalomból minden tanuló ajándékul kapott.^[55]

Otthon mitsem tudtak e helyváltoztatásról és a midőn hat hónap múlva ismét visszatért Vittenbergbe, hol honfitársai körében nem érezte magát oly elhagyatottnak, mint Drezdában: már levél várt rá hazulról, melyet több érzelmi, mint anyagi gazdagsággal megáldott testvérbátyja egy Szenczen véletlenül épen átutazó német deáktól küldött, három forinttal egyetemben, melyet atyja mástól kért kölcsön, hogy a levélvivőt ne bocsássa föl üres kézzel.

Miután így két helyen is szerzett tapasztalatai alapján fogalmat szerzett a külföldi életmódról és a tanulás menetéről: elhatározta, hogy Vittenbergben telepedik meg s itt komolyan hozzá lát a tanuláshoz; e végett november 1-én ^[56] beiratkozott a hittani tanfolyamra, vagy mint a beiratkozást tanúsító hivatalos irat mondja: «azok száma közé, a kik a mennyei tudományt s az Isten egyházának és a közjóra szükséges tudományokat tanulták».^[57]

Miből tartotta fenn magát ez idő alatt? Talán ismét a Bursa segélyezte, melynek most épen Ungvári András volt a szeniora: az, a kivel először találkozott a városban, talán egyes gazdagabb magyar tanulótársai is segítették vagy valami mellékfoglalkozást is talált és mindez a hazulról jövő vékony támogatással elég volt a legszükségesebbre? Az tény, hogy nemcsak tisztességesen megélt ezekből, hanem pénze is maradt könyvek vásárlására és a mikor földije, és egykori útitársa, a volt debreczeni segédtanár Nőgéri, kivel Vittenbergben, mintha csak előre megbeszélték volna, szerencsésen ismét összetalálkozott, haza utazott, egy Görög-latin Új-Testamentumot, Aristoteles egy művét küldte haza tőle más két könyvvel együtt.^[58]

Magyar tanulók, kik külföldi egyetemre mentek, rendesen egy vagy két évig maradtak egy helyen s csak azután mentek más egyetemre vagy tértek vissza hazájukba. De ezek anyagi eszközökkel ellátva szabadon intézhették sorsukat. Molnárnak huzamosabb ideig nem lehetett része sem a Bursa, sem honfitársai pártfogásában s mihelyt e semestert befejezte, ismét útra kelt ismeretlen pártfogókat keresni, kiknek segedelmével egyidőre ismét tovább folytathatja tanulmányait.

Azt is bizonyosra vehetjük, hogy Molnár a honfitársai pártfogásán kívül külföldön egyéb segedelemben is részesült. Azon benső vallásosság mellett, mely a társadalom minden rétegét áthatotta, s a hitsorsosokat egymáshoz csatolta, már az elég jogczím volt a támogatásra, hogy ő is a kálvini felekezethez tartozott.

Vittenberget hat havi tanulás után elhagyva, 1592. év május 9-én két barátjával Heidelberg felé vette útját, a mely egyetem a kálvini irányzat újabb diadalra juttatásával ismét nagy vonzerőt kezdett gyakorolni a kálvinista tanuló ifjúságra.^[59]

A «cuius régió, eius religio» elvét Németországban az egyetemen is szigorúan alkalmazták s rendesen a fejedelem felekezeti álláspontjától s nem a tanárok, vagy a városi közönség többségének gondolkozásmódjától függött az egyetemek theologiai irányzata.

9. HEIDELBERG.^[60]

Heidelbergben a Luther-követő VI. Lajos pfalzi választófejedelem halála után († 1583.) a még ekkor csak kilencz éves IV. Frigyes mellett nagybátyja János Kázmér pfalzi gróf viselte a gyámi és kormányzói tisztet. Mint a kálvinismus buzgó hívének, mihelyt e tisztet átvette, első dolga volt felekezeti álláspontjának diadalra juttatása. Az ifjú herczeg lutheránus nevelőit elmozdította s helyettük kálvinistákat adott mellé s ebben a szellemben neveltette. Azután tovább folytatta az átalakítást. A fősuperintendenst és az elhalt fejedelem udvari. papját, a ki különben elég vakmerő volt János Kázmért a szószékről a bálványimádásra hajolt Ákhábbal és Jeroboámmal hasonlítani össze, letette. Minden nagyobb lelkiismereti furdalás és aggódás nélkül megtehette ezt, mivel eljárásának meg volt az a látszata, hogy a református egyházat csak visszahelyezi azon jogok birtokába, melyeket az VI. Lajos alatt veszített el. Az udvari pap letétele is teljesen hasonló eset volt a kálvinista Olevianéhoz, a kit VI. Lajos nem csak elmozdított, hanem fogságra is vetett, mivel egy beszédében reá ilyen módon czélzott: «Most farkasok jönnek le felülről és felfalják a juhokat».^[61]

Ezután theologiai vitatkozásra hívta föl a két prot. felekezet hittudósait. A heidelbergi egyetem bölcsészeti tantermében tartott vitagyűlés természetesen a református párt diadalával végződött. Csak a tanulóknak volt annyi bátorságuk, hogy kifejezést adtak elégületlenségüknek.^[62]

Most az átalakítás tovább folyt. A lelkészeket sorra letették s ezután az egyetemre került a sor s itt előbb a theologiai, azután a többi tanárok részesültek hasonló elbánásban. Visszahívták az öt év előtt elűzött Smetiust, Steniust és a többi tanárokat. Az átalakítást az egyetem és a vele kapcsolatos internátus tanulóin fejezték be. Ezeknek szigorúan megparancsolták, hogy a református isteni-tiszteletre eljárjanak s azoknak, a kik erre nem voltak hajlandók, valamint a heidelbergi vitagyűlés tüntetőinek el kellett az egyetemről távozni.^[63]

E gyökeres reformok híre Vittenbergbe is elhatott, a hol most épen ellenkező áramlat volt s több szegény tanulóban ébresztette azt a reményt, hogy a tanulók tömeges eltávozása miatt ott szivesen látják őket s talán valamely megüresedett intézeti helyre is bejuthatnak.

Molnár is ezzel a reménynyel kelt útra két tanulótársával az 1592. év május havában s tizenhárom napi út után, mely Lipcsén, Naumburgon, Erfurton, Gothán, Eisenachon és Frankfurton vitt keresztül, 21-én meg is érkezett Heidelbergbe.^[64] A nagy nyári szünidő az egyetemen július 13-tól augusztus 10-ig tartott ^[65] s ez előtt alig egy hónappal megkezdeni a befejezéshez közelgő előadások hallgatását, kevés haszonnal járt volna s így Molnár meg sem próbálkozott vele, hanem egy pár hetet az itt tanuló magyarok társaságában töltve, ezután ezek egyikével újra útra kelt s most északon a Rajna közelében fekvő nagyobb városokat Vormsot, Oppenheimot, Mainzot, Bonnt, Kölnt, visszafelé jövet pedig Wetzbadot, Speyert és Straszburgot látogatta meg. Nem igen lehetett ez időben oly városba menni, melynek híres egyeteme volt, hogy ott magyar tanulókat ne találjon az ember. Straszburgban itt tanult ekkor Bánfi Ferencz nevelőjével Decsi Jánossal, a kiknek fölkeresését Molnár nem is mulasztotta el.^[66]

E hosszú, szinte másfél hónapra terjedő kirándulás után visszatért Heidelbergbe s egyelőre most felhagyva az utazgatással, tanuláshoz fogott. Az egyetem anyakönyvébe nem irta ugyan be nevét, de azért szorgalmasan eljárt a tanítási órákra.

Miből tartotta fent ez idő alatt magát, arról nincsenek adataink. Azok a remények, melyek Vittenberg elhagyására késztették, aligha teljesedtek be, mert az itt eltöltött tiz hónap alatt folyton sürgette apját és testvérét segedelemért. De kevés eredménynyel; ezekre is rossz idő járt s ők is kölcsönpénzre szorultak. A bátyjától kapott levelekben is több a panasz, mint a biztatás:

«Im értem állapotod felől mit irtál, hogy nagy szükséges helyen vagy, azért köllene segétséggel lennünk, tartoznánk vele, de itthon mostan ol’ nagy szegénségben vagyunk, hogy megmondhatatlan dolog. Mert az atyámnak egy akó bora sincsen; azért termett volt mintegy tizenkét akó, de mind adóságban kölött adni. Jóllehet hogy én nékem termett volt tizenkét akó borom, de voltam negyven forinttal adós, oda köleték adnom … Szinte szegén vagyok, nem ugy mint az előtt, hogy itthon voltál; azért im kérek valami száz pénzt kölcsön felebarátomtól, értvén szükségedet. Vegyed jó néven én szegén legén voltomtól. Örömest szívvel-lélekkel volnék rajta, hogy többet küldenek, hogyha volna …»^[67]

Szinte kevés sikere lett egy másik Debreczenbe irott levelének, hol valami adósát sürgette pénzért.

Mikor így az inséget és nélkülözést már tovább nem birta kiállani, útra kelt Straszburg felé, hogy ott próbál szerencsét.

Eltávozása előtt találkozott egy brassai magyarral, Störel Mártonnal; ez midőn meghallotta, hogy hová készül, melegen ajánló levelet adott neki Dasypodius Konrád straszburgi mathematikushoz,^[68] tanulótársai pedig az egyetem rektoránál jártak közben érdekében ajánlólevélért. Ez is nyomorúságos helyzetét hangsúlyozza: «Mindenkit kérünk általában és külön-külön, hogy a miben neki használhatnak, keresztyéni szeretettől vezéreltetve inségét tehetségük szerint enyhíteni törekedjenek …»^[69]

IV.

A straszburgi egyházi élet. A főiskola. Sturm János. A főiskola látogatottsága. II. Miksa császár a főiskolát akadémia rangjára emeli. Tanulmányi rend. Molnár megérkezése Straszburgba. Felvételi vizsgálat. A Collegium Wilhelmitanum. Molnár helyet nyer benne.
A tanulás megkezdése. Tantárgyak. Évet záró díszvizsgálat. A promotio. A babérkoszorú. Meghivó a jelöltek vizsgálatára. Vizsgálati kérdések. Molnár babérkoszorúja. Barátai üdvözlőversei. Straszburgi élete. Ismerősei. Dasypodius Konrád. Beszélgetése Pappussal. Szíjgyártó Lukács és M. Benedek levele. A lutheranus egyházi irányzat Straszburgban. Sturm és Pappus. Fáber levele. Molnár kirekesztése. Ennek okai.

MOLNÁR heidelbergi ajánlólevele 1593 ápril 30-án kelt s másnap már útban volt Straszburg felé s öt napi utazás után oda szerencsésen meg is érkezett.^[70]

Elszászban a reformáció mindjárt kezdetben kedvező talajra talált s különösen erős gyökeret vert Straszburg-ban, a kath. püspöki székhelyen, hol maga Kálvin is három éven keresztül (1538-41.) működött, szellemének bélyegét ez idő alatt kiirthatatlanul rányomva az új egyházra. A vallásért üldözött protestánsok, a kiket Badenből, Würtenbergből, Francziaországból kiűztek és a kik itt szives vendégszeretetre találtak, szintén hozzájárultak e vallási irány erősítéséhez. A városnak már ekkor nagyszerű humanisztikus intézetei voltak, mint többek között «az inségesek menhelye», melyben csupán egy év alatt 24,000 idegen nyert élelmezést és ápolást.^[71]

A nemes vendégszereteten kívül, melyről egy egykorú író úgy nyilatkozott, hogy nagyobb dicsőségére válik a városnak, mint a Münster magas tornya s a burgundi háború minden tettei, volt még más is, a miről híres volt e város s a mi által messze országok fiaira is vonzóerővel bírt: ez volt a város akadémiája. Az addig jelentéktelen iskolát a tőle életbe léptetett tanrendszerrel az iskola rektora s századának egyik legnagyobb pædagogusa, Sturm János emelte a fejlődés olyan fokára, hogy volt idő, (1578.) mikor hallgatóinak száma az 1000-et meghaladta, a kik között 200 nemes, 24 gróf és báró, három herczeg és mindenféle nemzetbeli, angol, franczia, lengyel, magyar stb. volt.^[72] A tizenhatodik század kilenczvenes éveiben ez utóbbiak közül itt tanult többek között Révai Péter, Balassa Pál és Zsigmond, Thurzó Szaniszló, s az a Bánfi, a kivel Molnár első straszburgi látogatása alkalmával találkozott.^[73]

A kezdetben tiz osztályú főiskolát II. Miksa római német császár és magyar király 1566-ban akadémia rangjára emelte, megengedvén, hogy a bölcsészeti és szabadművészeti szakokban a babérkoszorúsi és mesteri rangfokozatot osztogathassa.^[74] Már a négy felső osztály tanulói megkapták a studens czímet s ezek közül a két felső (2-ik és 1-ső) osztály tanulóinak megvolt az a kiváltsága, hogy ha már elmultak 16 évesek, nem volt szabad őket pálczával fenyíteni s a két év befejezése után azonnal pályázniok lehetett a babérkoszorúért, ennek elnyerése után pedig a nyilvános előadások hallgatására bocsáttattak. A magisteri fokozat elnyerése nem volt évekhez kötve, több-kevesebb évek alatt meg lehetett szerezni a tehetség és szorgalom mértéke szerint.^[75]

Mikor Molnár egy évvel előbb itt járt, akkor tájékozódhatott az itteni iskolai élet felől s az iskola jó hírnevén kívül a tanulói pálya ez a megkönnyítése is egyik ok lehetett arra nézve, hogy az idejövetelre határozta el magát.

A mint Molnár Straszburgba megérkezett, első dolga volt fölkeresni Dasypodiust, a kihez Störel ajánlotta. Ez szívesen fogadta, s pártfogásába vette. Egy napig pihent nála, másnap azután jelentkezett az akadémián a fölvételre. De előbb vizsgát kellett tennie, mert csak így lehetett meghatározni, hogy a tiz osztály közül melyiknek felel meg leginkább eddigi iskolai képzettsége.^[76]

Ha föltesszük, hogy Molnár a folytonos helyváltoztatás mellett is annyi osztályt végzett, a hány évig iskolába járt, úgy hazájában hat osztályt járt ki: az előkészítő osztályt és hármat Szenczen, Győrött, Gönczön és kettőt Debreczenben; ha vittenbergi első tartózkodása idejét nem számítjuk, a mely idő alatt aligha látogatott rendesen előadásokat, úgy a drezdai félévvel, a vittenbergi és heidelbergi egy-egy évvel együtt nyolcz és fél évet töltött iskolában. Hogy ez idő alatt szorgalmasan is tanult, arra mutat az, hogy képzettségét Glaser Fülöp is, a ki előtt a fölvételi vizsgát tette, olyannak találta, mely megfelelt az iskolában eltöltött éveknek s ennek megfelelőképen ő is a kilenczedik, helyesebben a második osztályba vette fel tanulónak. Pedig ez osztály tanulóitól már sokat kivántak és Molnárnak, bármily alapos volt is tudása, még ha alapjában a másutt végzett tananyag megegyezett volna is a straszburgival, bizonyára sok maradt még pótolni való, hogy utolérje egységes tanterv szerint haladó tanulótársait.

10. STRASZBURG.^[77]

Az által, hogy a tanulók közé fölvették, anyagi helyzete még nem volt biztosítva. Úgy látszik azonban, hogy a szerény, törekvő ifjú vizsgálat közben megtetszett Glasernek s tőle kapott némi utasítást, hogyan juthatna valami iskolai jótéteményhez. Sőt az többet is tett érte s folyamodványát, melyben a Vilmos-kollégium (Collegium Wilhelmi-tanum) tagjai közé fölvételét kérte, maga javította ki s látta el czímzéssel.

E folyamodásában elmondja, hogy az akadémia híre s a tudomány után való vágya hozta el ily messze, melyet hazájában a harczi zavarok miatt nem szerezhet meg. Azért jött ide s adta magát a tanulásra: de minden segédeszköz, sőt a mindennapi élelem hijján oly szükségbe jutott, melyből nincs más menedék, mint hogy az alumnusok közé fölvételért esedezzék. És mivel időbe került, míg kérvényének sorsa vagy jobbra vagy balra eldől, tanítójától bizonyítványt is kapott, a melylyel addig is egyes jó szívű embereket segélynyújtás végett fölkereshetett. Azt írja ebben a bizonyítványban, hogy nemcsak igaz, a miket róla írtak, de nem sokára még sokkal nagyobbat várhatni tőle.

Ügyében Dasypodius járt el. Glaserrel és egy másik tanárral, Hawenreuterrel hárman ajánlották az iskola elöljáróinak.^[78] Az ő közbenjárásukra folyamodványát kedvezően intézték el s június 24-én fölvették a Vilmos-kollégiumba.

Ez a kollégium a Vilmos-kolostor lefoglalt javaiból és közadakozásból 1542. évben Hedio Gáspár straszburgi lelkész és történettudós fáradozásai folytán alapíttatott. Különösen felesége a kertészleányból lett papné viselte szívén az intézet sorsát s gondoskodását leányára is örökségül hagyta. Benne szegény tanulók, városi polgárok gyermekei és idegenek lakást és élelmezést kaptak. Az ellátás nem járt teljesen ingyen, mivel tagjai kilépéskor kötelezték magukat, hogy, ha állásba jutnak, a reájuk fordított költségeket megtérítik. A kollégium az akadémiával szoros összefüggésben állott, a növendékek tanulni odajártak s a nagyobbak azonkívül az énekoktatásban a tanároknak segédkeztek. Erős fegyelem alatt állottak s az intézetben szigorú vallásos szellem uralkodott. Külön felügyelője volt s az intézetbe fölvételt egy városi konzul s egy tredecemvir gyakorolta.

Hosszú hányatás és nélkülözés után ez volt Molnárra nézve az első csendes időszak, a midőn a megélhetés gondjaitól menten tanulásnak szentelhette idejét. Mily boldognak érezte itt magát, egy álmából sejtjük, mely szerint hazájában lett volna és onnan is Straszburgba vágyott. Néha-néha ugyan meglepte a honvágy, különösen ha atyjára gondolt, kit álmában egyszer pappal látott viaskodni, másszor megmentette egy gonosztevőtől, a ki lándzsával akarta átdöfni …

Most már egész kedvvel és szorgalommal hozzálátott a második osztály tananyagának elsajátításához, a mely sok és nehéz tantárgyakból állott. A tanulást rá nézve nagyon megkönnyítette, hogy a tanítás nyelve itt is a latin volt, melynek fontosságát Sturm más pædagogusoknál is jobban hangsúlyozta, mivel szerinte ezt a nyelvet tette Isten társalgási nyelvvé az egész földkerekségén mindenütt, a hová csak az ember eljuthat s nincs nemzet, nép és ország, a hol e nyelven az utast útba ne tudnák igazítani. Az iskolai nevelés czélja pedig szerinte: lehetőleg sok ismerettel kell bírni és azokról finoman, ékesen és tudományosan beszélni: «prudens et sapiens eloquentia», a mint magát kifejezte.

E czél elérésére első sorban a dialektika és rhetorika szolgáltak s ezek tanítását tartotta Sturm legfontosabbnak. Ezek, mint a «lélek szerszámai», rendszert hoznak az ismeretekbe, rendszeres gondolkodáshoz és ékes előadáshoz szoktatnak. E tudományok alapvető ismereteit ugyan már az alsóbb osztályokban is tanulták, de beható ismertetése a második és első osztálynak volt fenntartva. Mindkettőhöz Sturm kézikönyvét használták s Demosthenes s Cicero beszédein gyakorolták be. Azonkívül a tanulóknak magoknak kellett egy példák könyvét szerkeszteni a városok, források, erdők, ligetek leírásaira, továbbá közhelyeket, hasonlatokat összegyűjteni stb.^[79] Ezt kiegészítették a szónoklati gyakorlatok és szini előadások. Az első abból állott, hogy Cicero vagy Demosthenes egy-egy beszédét (ez utóbbit latin fordításban) a tanuló ifjúság előtt vagy a szinpadon előadták. Ez sokszor egy törvényszéki tárgyalás volt kicsinyben: biróval, vizsgálóbiróval, lictorokkal, porkolábokkal, vádlottal és fölperessel, patronusokkal és barátokkal.^[80] A szini előadásra leginkább Terentius és Plautus darabjait használták s ezt Sturm annyira fontosnak tartotta, hogy egy hétnek sem volt szabad elmúlni nélküle.^[81]

II. A STRASZBURGI EGYETEM PECSÉTJE.^[82]

Ez osztályban kezdődött a földrajz, a csillagászat és a számtan elemeinek tanítása is. A vallástanból a biblia görög szövege alapján Pál egy levelét fejtegették, katekhizmust tanultak, egyházi beszédeket tartottak, a zsoltárokat nemcsak latin, hanem görög nyelven is énekelték, «mivel a mindenható mindenféle nyelven dicsértetni és dicsőittetni akar». A karéneklést is gyakorolták s a zene elemeire is rendszeresen oktatták őket.

Ezek voltak azok a tantárgyak, melyeket Molnárnak egy év alatt el kellett végezni s nem csudálkozunk, ha újév reggelén «esdekelve kérte az Istent, hogy Chytraeus Catechesisét, a dialektikát, rhetorikát és az osztály többi tantárgyait jól megtanulhassa» és a közeledő vizsgálatot sikeresen kiállja. Félelmét az is növelte, hogy a Wilhelmi-tanum növendékeivel szemben a tudás mértékére nézve még szigorúbbak voltak s többet kivántak, mint a többi tanulóktól.

Minden évben április 1-én tartották meg az iskolai évet bezáró dísz-vizsgálatot. Ezt megelőzőleg két héten keresztül a három iskolalátogató (visitatores) – egy közülök mindig a lelkész, kettő tanár vagy tanító – a rektor kiséretében sorra járt minden egyes osztályt, hogy személyesen szerezzenek meggyőződést a tanulók előmeneteléről. A díszvizsgálat csak arra való volt, hogy a szülők és a közönség is lássanak valamit az iskolai életből s a nyilvánosan nyert kitüntetések a tanulók versenyzési vágyát emeljék. Ezért tették erre a napra a tanulók egy osztálylyal előbb léptetését is, ezért rendezték azt nagy ünnepélyességgel.

A vizsgálat napja előtt három tanuló egy görög, latin és német beszéddel hívta meg a városi tanács tagjait. A meghivók fáradságuk jutalmául egy aranyat kaptak. A vizsgálatot zenével nyitották meg s legelőször az iskolalátogatók egyike, rendesen a lelkész, buzdító beszédet intézett a tanulókhoz az iskola czéljáról stb., utána a rektor felolvasta minden osztályból a három első és legjobb tanuló nevét s ezeknek az iskolalátogatók jutalompénzt adtak át. Csak most következett a tanulók áttétele a következő felsőbb osztályba és egy rövid próba-examen a közönség kedvéért: Egy osztály első tanulója kérdéseket intézett az utána következő osztály első tanulójához stb. Majd az iskolai törvények felolvasása s újabb buzdító beszéd után az első és második osztály tanulói közül néhányan a szónoki emelvényre léptek s ott egy betanult szónoki beszédet adtak közösen elő, vagy egy szindarabot játszottak el. Végül ismét a lelkész zárta be az ünnepélyt.

E dísz-vizsgálaton, melynek több mozzanata nálunk is meghonosodott, Molnárnak meglett az az öröme, hogy a szokásos előléptetésnél őt is az első osztályba tették át.

Ez első osztály sok tekintetben a mai gymnasiumi 8-ik osztályra emlékeztet, a mi itt az érettség, ott a baccalaureatus (babérkoszorússág) volt. Sturm mondja egy levelében, «hogy ez osztályban a Muzsák lakóhelyéhez oly közel érzi magát, hogy hangjukat is hallja és érti s a távolból már ki tudja venni a virágzó babérfákat, a melyekről nem soká gyümölcsöt szedünk s ágakat és koszorúkat szakgatunk azok szorgalma és igyekezete jutalmául, a kik tanulóink seregéből magukat arra érdemesítik» vagyis ez osztály végén a tanuló előtt a babérkoszorú, az első akadémiai fokozat állott, a melynek elnyerése után a nyilvános előadások hallgatására bocsáttatott, hogy azután tovább tanuljon a magisteri s végül a doktori fokozatért.

Molnár most már a sikerből merített önbizalommal fogott hozzá ez új osztály tantárgyai tanulásához. Nem gyorsan tanult s így szorgalommal és kitartással kellett megküzdenie a nehézségekkel. A tantárgyak nagyobbrészt itt is ugyanazok voltak, mint a második osztályban csak a tanulni való volt más: folytatása és befejezése az előbbi osztályokban elkezdettnek vagy további alapvetés a nyilvános előadásokhoz. Fő tantárgy most is a dialektika volt, mert ebből kellett majd a babérkoszorúért vizsgálatot kiállani, azután a görög, latin s héber nyelv és irodalom, fizika, mathematika; új tantárgy az orvostan volt, melynek elemeit Molnár az európai hírű Hawenreuter Lajostól hallgatta.

Az első osztályt is – sikeresen elvégezve, most már a babérkoszorú állott előtte. Áprilisban állottá ki ez osztály vizsgálatát s miután egy hónapig nyilvános előadásokat hallgatott, májusban pályázott a babérkoszorúért. Ez évben összesen huszonnyolczan voltak jelöltek.

12. DOKTORRÁ AVATÁS A XVII. SZÁZADBAN.^[83]

A babérkoszorú elnyerése szintén nagy ünnepélyességgel volt összekötve. Az egyetem dékánja előzetesen nyomtatott meghivóval, melyet az egyetemen is kifüggesztettek, hívta meg a tanárokat és az egyetemi ifjúságot az ünnepélyes vizsgálatra. Az ez alkalomra szerkesztett meghivó, melyet Molnár gondosan eltett s megőrzött egyetemi emlékei között, a babérkoszorúsi fokozatot dicsőítve, fölemlíti, hogy báró Herberstein Zsigmond is,^[84] a ki sikeresen végzett követségeiért és egyéb jeles tetteiért oly sok kitüntetést kapott, ezeknél többre becsülte a babérkoszorúsi czímet, melyet a bécsi akadémián nyert, mivel, úgymond, többi méltóságai, a melyekhez előkelő származása és a fejedelmi kegy juttatta, mintegy alapon ezen nyugosznak.

A nyilvános vizsgálat, melyet egy irásbeli és szóbeli magánvizsgálat előzött meg, május 21-én hétfő reggel 8 órakor kezdődött. A jelöltek előre megkapták a «problémát», melyre röviden felelniök kellett.

E problémák némelyike ma azt a hatást teszi reánk, mintha elmés kérdéseket olvasnánk Bod Péter Szent Hilariusából vagy e kor hasonló irányú termékeiből, a melyek az adomagyűjteményeket pótolták s nagyobb részük olyan, hogy azokból a tanulónak inkább olvasottságát, mint gondolkodó képességét itélhették meg. Egyik kérdés: «Miért nevezik a bölcsészek négyszögletűnek az embert?» Másik: Honnan ered az a régi közmondás: «Egy próféta sem kedves a maga hazájában.» Vagy: Igaz-e a költői mondás: «Rövid beszédben nagy bölcseség rejlik?» Tárgy szerint a logika, fizika, grammatika és hittan körébe tartoznak s van köztük néhány olyan is, melyeken rögtön szemünkbe tűnik, hogy akkor korszerű és gyakorlati kérdések voltak. Pl. «Miért rendelte el XIII. Gergely pápa, hogy a tavaszi éjegyenlőséget márczius 21-ére kell visszavinni?», vagy a melyek korunkban is rendes vizsgálati kérdések: «Helyes-e a zene iskolai tanítása és gyakorlása?» «Helyes-e a görög nyelv tanításának összekapcsolása a latinéval?» «Az iskolai oktatás előnye a magánoktatás felett» stb.

Fogós kérdések is voltak: «Az enyém harmadik, vagy első személyes névmás-e?» A középkor híres vitás kérdése is ott volt a problémák között: «Az Isten fiát helyesebb-e ομοουσιος-nak (egyenlő lényegü), mint ομοιουσιος-nak (hasonló lényegű) nevezni?» stb.

Molnár tudományos kérdést, kapott, talán a legnehezebbet az összes kérdések között: «Mi az oka, hogy csupán a dialektika tartotta meg a nem nevét s logikának neveztetik s nem egyszersmind a grammatika és rhetorika?»

A vizsgálat eredményes lefolyásáról babérkoszorúsi oklevele értesít. E szerint versenytársai közül az elsők között nyert helyet: «szabatos és tudományos feleleteiből meggyőződtünk – mondja az oklevél – hogy a logika szabályait nemcsak megtanulta és érti, hanem stilus-gyakorlataiból is következtetjük, hogy mindkét nyelvnek, a görögnek és latinnak ismeretével is kiválóan rendelkezik» stb.^[85]

A vizsgálat után babérkoszorút tettek fejére, melyet hasonlókép eltett emléktárgyai közé; s azután barátai átadták azon üdvözlő verseket, melyeket e napra készítettek és ki is nyomtattak.

E költői szempontból értéktelen versek fellengző stílussal magasztalják a Molnárra nézve nagy nap dicsőségét: «Hát a haza győzője vagy? Hát győzelmi jelvények ezek, hogy most homlokod körül font borostyánt hordasz? Kellemes hazádnak a rettenetes törököket legyőzni, de neked kellemesebb az Aonida tábort követni …» Másik barátja is hasonló szellemben írja: «Terhes munkád után méltán látod, hogy Cynthius kedvel és, az Aonidák csapatja új győzelmi jelvényeket hoz …»

Végül a tanárok tiszteletére adott lakoma zárta be az ünnepélyt.

Molnár öröme, melyet az okozott, hogy hosszú és kitartó szorgalmának kivánt eredményét látta, ezúttal sem lehetett teljesen zavartalan. Azt a két font ezüstöt, mely az egyetemi pénztárnak vizsgálati díj fejében járt, nem tudta megfizetni s kötelezvényt kellett róla kiállítania.

Egyébként kellemesen teltek volna a straszburgi napok. Az intézet nem kötötte le egészen szabadságát, olykor-olykor, különösen a szünidők alatt ellátogathatott vidéki ismerőseihez. Straszburgban a Kügler-családot, melynek feje köz- és szenátori jegyző volt, kereste föl gyakran, a hol mint fiok jó barátját s tanulótársát azután is szivesen látták, mikor ez tanulás végett Genfbe távozott.^[86]

Vidékre rendesen a nagy ünnepek alkalmával rándult ki, legszívesebben a szomszédos Büschweilerbe ment, hol református gyülekezet volt, ide mint «orthodox» egyházba úrvacsorát venni járt ki s templom után pedig a lelkész vendége volt.

Összeköttetéseit szülőföldével is állandóan fentartotta s folyton érkeztek jó és rossz hirek felváltva szülőiről, szülőföldjéről s hazájáról.

Így Wentey Ferencz, Bocskay Istvánnak, kinek rokonai szintén Straszburgban tanultak, titkára, egyszer arról értesítette, hogy meglátogatta atyját Szenczen, illetőleg ott magához hivatta, megvendégelte s elmondta neki, hogy milyen jól megy a fia dolga Straszburgban s levelét is átadta neki.^[87]

Dasypodiusnál is rendes vendég volt, a ki olykor dolgot is adott neki: több ízben vele íratta le mathematikai értekezéseit. Szivesen ellátogatott hozzá, már csak azért is, mert hizelgett neki az a tudat, hogy az a pártfogója, a kinek az atyja a német ifjúság számára olyan hasznos könyvet írt, a mely azonkívül annyira elterjedt, hogy még Magyarországon is ismerik.

Az itt tett látogatás alkalmával újból föltámadt benne az a gyermekkori jámbor óhajtás, hogy bárcsak vagy ő, vagy, mivel az nagyon soká lesz, míg ő ilyen munkára képes lesz, más valaki készítene a magyar tanulók számára ilyen könyvet. Elmondta ezt a jámbor vágyát Dasypodiusnak is s az jóakaratulag biztatta.^[88]

Tanárai is meghívták magokhoz. Akkortájban, mikor felsőbb tanulónak léptették elő, Pappus, strassburgi lelkész s az egyházi konvent elnöke ^[89] is meghívta s megmutatta neki könyvtárát, melyben a keresztyén világ majd minden nemzetének bibliája és szótára megvolt ^[90] s mikor ezeket megmutogatta neki, így szólott:

– Fiam, ha azt mondanám, hogy e nyelveket mind értem, kevélyen szólanék, de szótár segítségével az Irás bármely mondásáról ki tudom találni, hogy azt az illető nemzet hogy fordította.

Azután kérdezte Molnártól, hogy hát a biblia megvan-é magyarul s van-é nekik magyar-latin szótáruk.

Molnár azt felelte, hogy amaz van, de ez nincs.

Pappus erre azt mondta, hogy mindkettőt szeretné s Molnár tudatta vele, hogy bibliát mi módon szerezhet.

«Ez utóbbiról pedig magamban fogadást tettem – írja később, mikor ezt elbeszéli – s az utókornak megigértem.»^[91]

Unokaöccse, Szijgyártó Lukács, az egyházi viszonyokról írt neki: Nincs a reformátusoknak se papja, se tanítója, a lelkészt a földesúr űzte el s helyébe lutheránust tett, de ez is meghalt; szeretnék, ha már elvégezte volna tanulmányait s haza jöhetne.

Bátyja levelében is több a panasz, mint az örvendetes újság: «a sok háborúság miatt megszegénykedtek», az idők viszontagságai különösen megviselte atyjukat, a sok hadakozás, rabló-csapatok átvonulása miatt sok sarczoltatást szenvednek, menekülniök is kellett egyik faluból a másikba. De azért Albertre gyakran gondolnak, szeretnék már látni, örömest küldenének neki úti költséget, ha nekik nincs is, tiz tallérig vagy tiz aranyig kölcsön kérnének mástól is, csak jönne haza. Felesége egy aranyat, Ilona huga pedig gyöngéd megemlékezése jeléül egy keszkenőt küldött neki.^[92]

A babérkoszorú megszerzése után Molnár ismét nagy szorgalommal látogatta a nyilvános előadásokat, hogy a második, a magisteri fokozatot is elnyerhesse. Már közel egy évig folytatta ily irányban tanulmányait, midőn váratlanul oly dolog jött közbe, mely tanulói pályáján megakasztotta.

13 MOLNÁR BENEDEK NÉVALÁÍRÁSA.^[93]

Az a vallási türelem, melyről korábban a város annyira híres volt s a melynek jellemző bizonysága, hogy alig volt nevezetesebb «eretnek», a ki egyszer-másszor itt meg ne fordult volna, így pl. Schwenkfeld sziléziai származású nemes, Hoffmann Menyhért, a képzelgő szűcs, Frank Sebestyén, a misztikus bölcsész és Servet mind jártak itt:^[94] nem maradt állandóan a város sajátsága.

A békés jellemű városban, melynek katholikus, kálvinista és lutheránus lakói addig szép egyetértésben békésen megfértek egymással, türelmetlen s uralomra vágyó lutheránus lelkészek (Marbach és Pappus, a felekezeti viszálkodás magvait hintették el. Ez utóbbi nyilvános vitában bizonyítgatta, hogy a vallási ellenfél kárhoztatása és eretneknek nyilvánítása, keresztyén szeretetből történik. Sturm ellen, a ki ezt nem hagyta czáfolás nélkül, szószéken, iskolában, a polgárok között lázított. Három év alatt mintegy negyven vitairatot adtak ki egymás ellen, melyekből a személyeskedések sem hiányoztak; az utczák szegletein gúnyversek hívták föl megtorlásra az embereket; polgárok, tanulók, városi tanácsosok az egyik vagy másik pártjára állottak, kívül állók is beleelegyedtek a vitába, bátorítva az által, hogy a lutheránismus Elszász minden részében kezdett túlsúlyra jutni. Az áldatlan küzdelem a «hazug, eretnek, ifjuságrontó» és még különb czímekkel is illetett Sturm elmozdításával végződött. A diadalmaskodó Pappus az egyházi konvent elnöke lett s tovább folytatta türelmetlenséget szító munkásságát, mely czélul tűzte ki, hogy ne alkalmazzanak oly lelkészt, ne hívjanak oly tanárt meg, ne adjanak annak stipendiumot stb. a kinek lutheránus igazhitűsége kétségen felül nem áll.

Midőn Molnár Straszburgba érkezett, Sturm, a vita áldozata, már sírjában porladozott, Pappus és vele az igazhitűek már régóta uralkodtak. Azon törekvésük, hogy ez a hitnyomozás az egyetemen keresztülvitessék, megtört ugyan a városi tanács emelkedettebb álláspontján, mely ennek határozottan ellene szegült s így kálvinista tanulókat is vettek föl ezután is nemcsak egyetemre, de a Vilmos-kollégiumba is: de azért a türelmetlenség és túlbuzgóság nyiltan és titokban szünet nélkül munkálódott s újabb és újabb áldozatokat keresett.

Érdekesen jellemzi az e korbeli állapotokat Molnár egy jó barátja, Fáber Antal levele, a ki pædagogus volt a Vilmos-kollégiumban s a mellett vasárnaponként kijárt a szomszéd faluba Lingelsheimba prédikálni. Kálvinista volt s e miatt sok kellemetlensége volt az intézeti elöljárókkal, a kik vallása miatt ellenséges indulattal voltak iránta:

«… Kollégiumunk felügyelői – írja – valamit akartak ellenem s a kollégiumból ki akartak rekeszteni, de nem vontak kérdőre (nem faggattak egyetlen kérdéssel sem) hanem alattomban … de hiába, hiába, mondom, mert a quæstor azt mondta: Ha ezt a pædagogust kirekesztitek, nem leszek tovább quæstor, pedig 40 éven keresztül voltam az stb. Vacsora alatt a tanulókkal vitatkozásba elegyedtem s többek között azt mondtam, hogy Luther a Krisztus személyéről, az elővégzetről és keresztségről velünk egyetért; ezt mondtam és megigértem, hogy könyvekből fogom bebizonyítani, hogy csakugyan az az igaz. Sokan mondták: Valóban, mivel így beszél (mert komolyan vettem a dolgot) hitelt adunk neki … mégis mindnyájan hallgatnak, egyházi beszédeikben minden héten kárhoztatnak minket. Senki se szól hozzám… Így oroszlánok között ülök…» stb.

A Fábertől említett iskolafelügyelők figyelmét Molnár vallási érzülete sem kerülte el s szerencsétlenségére, neki nem volt quaestora, a ki pártját fogja.

1596. év pünkösd ünnepén, szokása szerint ünnepelni kiment Büschweilerbe. Hitsorsosai közül többen kirándultak s Molnár is hozzájuk szegődött, gyanútlanul, nem is sejtve, micsoda vihart zúdít ez által maga ellen.

Mihelyt visszatért, azonnal kérdőre vonták, hogy miért jár Büschweilerbe úrvacsorát venni, mikor ezt Straszburg-ban is tehette volna. Hiába vigyázott minden szavára, hogy valami «meggondolatlan» szót ne ejtsen, melylyel elöljáróit maga ellen ingerelje: ezek kimondták az itéletet, hogy az intézetből kirekesztetik.

A kirekesztés okát, ha az egyházi állapotokból nem lehetne bizonyosan következtetni, bizonyítványaiból is kivehetnők. Az intézet két előljárója ugyan valami meg nem nevezett súlyos okokat emleget, melyek miatt a kollégium kebelében tovább nem maradhatott s ezért szóval és levélben kellő megokolással elbocsátását kérte: de ez a meg nem nevezett ok nem lehetett más, mint a mit az inspektor levele habozás nélkül kimond t. i., hogy nem akarta azt a hitet követni, melyet városuk követ, hanem inkább lelkiismerete csendességére vigyázott s ezért tette fel magában, hogy másuvá megy s kérte, hogy egyezzenek be. «Akarata ellenére nem tartóztathatták s nem is akarták.»

E lesújtó határozattal szemben, mely legszebb reményeit és kilátásait egyszerre megsemmisítette, kevés vigasztálast nyújtott, hogy az intézeti felügyelők és tanárai, kikhez külön-külön elment búcsúzni, jobbnál jobb bizonyítványnyal és ajánlólevéllel bocsátották útjára. Mindnyájan bizonyitják, hogy vallásos és szorgalmas tanuló volt, előljárói szerint három év alatt semmi panasz nem merült föl ellene s egyformán bírta tanárai és tanulótársai szeretetét. Az inspektor ridegebb hangú bizonyítványában csak annyit ismer el, hogy mindig engedelmeskedett neki.^[95]

Mikor bizonyítványait mind kezéhez kapta, még egy kötelezvényt kellett kiállítnia arról, hogy sorsa jobbra fordultával visszatéríti az intézetnek azt, a mibe három évi ellátása került, a mit később meg is tett.

Július 13-án még egyszer templomba ment, a hol Schaller lelkész épen a 120. zsoltárt magyarázta s beszédében épen a kálvinisták ellen támadt, midőn a templom tetejébe villám ütött bele, a boltozatot átfúrta s körül futkosott a templomban. A nép megrémülve ki akart szaladni, a lelkész csendesíti, társai térdepelve imádkoznak.^[96] Molnár pedig összeszedte podgyászát s készen állott az utazásra. Még egyszer meglátogatta a Kügler-családot, hol annyi jó órát töltött s többi jó ismerőseit, a kik útravalóval látták el; kirándult még egyszer elbúcsúzni a büschweileri csendes papi lakba is, melynek lakóját oly szivesen hallgatta a szószéken, a kihez oly őszinte ragaszkodás és tisztelet csatolta s ezután ismét kezébe vette a vándorbotot s nehéz szívvel útra kelt kevés reménynyel a jövőre nézve, mikor talál hasonló nyugodalmas otthonra.

Molnár búcsuja Straszburgtól. Svájczi útja. Básel. A zürichi vitagyülés. Bern. A Musculus-család. Genf. Látogatás Béza Tivadarnál. Utazás Olaszországba. Magyar foglyok. Milanó. A loretói Casa Santa. Róma. A német-magyar collegium. Velenczei út. Visszatérés Straszburgba. Barátai üdvözlőversei.

AZ 1596-IK évben július 21-én egy szerdai napon déli 12 órakor búcsút vett Molnár Straszburgtól. Kikisérték barátai: az erdélyi származású Hoggæus Márton, Faber Antal pædagogus és az akadémia több tanítója. Távozásakor jól esett látnia, hogy barátai, ha nem segíthettek is sorsán, de őszinte részvéttel bocsátották el körükből s nehéz szívvel váltak meg tőle. Ez érzületet kifejezésre is juttatták. Egyik barátja a kolmári Ahenarius Ovidius egyik híres elegiáját (Trist. lib. I. 3.) alakította át tiszteletére búcsúverssé:

«Jaj! eszembe jutsz, szomorú nap képe, mely minden támaszomat elragadod tőlem, – elragadod hű pajtásomat …»

Másik barátja Reis, egy vallásos hangulatú költeményben az ég oltalmába ajánlja:

«Kedves Albertem, távozni készülsz? Krisztus vezetése és védelme alatt menj oda, a hová a vallás és maga Krisztus hív …»

Molnárt a csapás, mely Straszburg elhagyására kényszeríté, egész váratlanul lepte meg s így előre megállapított úti terve alig lehetett. Ment arra, a hol oly emberekre vélt akadhatni, a kik között felekezeti viszálkodás még nem gyöngítette meg a humánus érzelmeket. Ilyen helynek képzelte Svájczot, a kálvinismus hazáját, melyet Kügler barátja leveleiből, a ki Genfben sokáig tartózkodott, már némileg ismert; azonkívül Bézát szerette volna látni és hallani: a kiről ez a barátja, mint nagy eseményt tudatta vele, a mikor egy beszédét hallhatta.

Straszburg határán elbúcsúzva barátaitól, egyedül haladt az Ill folyó mentén s egymásután maradtak el háta megett Benfeld, Schlettstadt, Reichenweier és Kaisersberg. Kolmárt elérve, a hová való volt Ahenarius barátja, abban pihenőt tartott. Fölkereste az iskolatanítót s az magánál marasztotta. Ilyen emberek örültek, ha látogatót kaptak, ki mindig tudott valami újságot mondani a városról vagy főiskoláról, a hol egykor ők is tanultak. A tanító másnap a lelkészhez is elvezette, ez annyival is inkább szivesen látta, mert levelet küldhetett tőle fiának Baselbe, hol segédlelkész volt. Molnár is örült, mert a postát rendesen szivesen fogadták.

Baselbe július 25-én érkezett meg s itt mindenekelőtt a segédlelkészhez kopogtatott be a levéllel és üzenettel; ebéd után pedig együtt mentek Gryneus Jakabhoz, a Budáról elűzött Gryneus Simon unokaöccsének fiához és Polan Amandhoz, a híres hittudóshoz, a kinek társaságában oly jól érezte magát, hogy öt napig nem gondolt a távozásra. Szállása és ellátása, mikor valahová meg nem hívták, a kollégiumban volt.

Báseli új ismerősei útravalójával ellátva, innen Zürich felé vette útját. Itt is hosszabb ideig mulatott. Vasárnap kétszer is elment a templomba, a következő nap Beumler logikai előadását hallgatta végig. Egy ízben olyankor ment, a mikor épen nyilvános vitagyűlés volt: két deák, az egyik egy lengyel, a Krisztus Melchisedek rendi szerint való papsága felett vitatkozott nagy számú közönség: lelkészek, tanárok, tanulók és polgárok jelenlétében. Egy homályos és nehéz theológiai kérdés volt ez, melyet már akkor is, azóta is sokan vitattak. Mikor a gyűlésen elnöklő tanár Molnárt megpillantotta, őt is felhívta, hogy szóljon hozzá a kérdéshez s ha van valami megjegyzése, mint a hogy a papok és tanárok tették, adja elő. Molnár csakugyan felállott s előbb egy pár szóval megköszönve a kitüntetést, több oldalról hozzá szólt a kérdésben forgó thémához. Megjegyzéseit tetszéssel fogadták s mikor a vitagyűlés véget ért, a jelen volt lelkészek és tanárok oda mentek hozzá, hogy üdvözöljék s vetekedve hívták meg ebédre; Molnár ebben «nem a rangra, hanem az illendőségre» nézett: Steiner János, a ki valószínűleg szinte tanár volt, szólította meg legelőbb s ennek a meghívását fogadta el. Ebéd után ennek fia elkisérte Zwingli Ulrikhoz, a híres reformátor rokonához, a kinél tiszteletét kivánta tenni. Később még talált időt arra, hogy többi meghivóit, így Stockot és Beumlert meglátogassa, a kik szerencsekivánással és ajándékkal bocsátották el maguktól.

14. BÁSEL.^[97]

Mikor visszatért a «Kisded»-hez czímzett vendégfogadóba, a hol szállva volt, ott találta egy asztalnál poharazás között Birtlin és Korner lelkészeket, a Froschauer könyvnyomtató utódjával és több zürichi nemes emberrel egy társaságban, a kik ott voltak a vitagyűlésen is. Lelkészek, tanárok s egyes tekintélyes polgárok esténként összejöttek egy pár órai beszélgetésre s közösen megvitatták a napi kérdéseket, a melyek e korban rendesen a vallás körül forogtak. Vidám poharazás mellett is legtöbbször ez volt a beszéd tárgya s ez este természetesen a vitagyűlést hozták elő. Épen arról beszélgettek, midőn Molnár belépett. Rögtön megismerték, hogy ez volt az a fiatal ember, a ki olyan alaposan szólott hozzá a nehéz kérdéshez s egész diadallal maguk közé ültették; idegen ember más észjárással és ismeretkörrel: megkérték, mondja el még egyszer mi a véleménye Melchisedekről. Molnár nem vonakodott s véleménye, valamint bizonyítékai, melyekkel azt támogatta, feleletei, melyeket még egyesek ellenvetéseire adott, megtetszettek, az asztaltársaság az ő magyarázatát fogadta el s mikor azután az asztalbontás ideje elérkezett, szerencsét kivántak neki a további előmenetelhez, megajándékozták és úgy vettek búcsút tőle.

Ez a báseli és zürichi barátságos fogadtatás elfeledtette vele straszburgi szerencsétlenségét s mikor még aznap ismét útra kelt, derültebb szinben látta a jövőt is.

Beesteledett, mire Mellingent, ezt a «katholikus város»-t elérte, itt töltötte tehát az éjszakát. Reggel útját mint eddig, ezután is gyalog folytatva, Morgenthalban egy kovács szólította meg s üzenetet küldött tőle Bernben tanuló rokonának s viszonzásul a szivességért, hogy azt átadja, megmagyarázta neki az útat, merre juthat el oda legrövidebben.

Bernbe érkezve, fölkereste a kovács rokonát, másnap pedig, mivel vasárnap volt, templomba s utána a Hübner lelkész vallásoktatási (katekhetikai) vizsgálatára ment.

Hétfőn Hübner útján egy lakodalomra hívták meg. A Musculus-család tartotta a lakodalmat: egy nő rokonukat adták férjhez egy falusi paphoz. Musculusék nagyon szivesen fogadták. Kissé korán érkezett s míg a vendégek begyültek s mielőtt a lakoma elkezdődött, Hübner megmutatta Molnárnak a gymnasium könyvtárát, melyben sok kiváló művet talált. Az ebédnél Musculus Farkas, egy kedves modorú lelkész mellé ültették, a ki az egész ebéd ideje alatt mulattatta humoros elbeszéléseivel s rajta volt, hogy szomszédja minél jobban találja magát a társaságban.

Még egy napot töltött itt s azután Murtenba ment, a hová üdvözletet vitt a lelkészhez asztali szomszédjától, a kivel olyan jól mulatott a lakodalomban s tovább folytatva útját Lausanne felé, azon emléktábla mellett haladott el, melyet Merész-Károly burgundi herczeg azon katonáinak állítottak, kik június 22-én a város ostroma közben estek el.

Lausannet csak két nap múlva érte el. Itt sem időzött soká, hanem a rektor üdvözlése után, a ki az iskola pénztárából három franczia forintot adott neki, tovább ment s másnap megérkezett Genfbe. Ma is megvan franczia nyelven kiállított kapujegye, melyet a város kapujánál az őröktől kapott, a melyet többi emléktárgyai között gondosan megőrzött.

Az utazás fáradalmait kipihenve, mintha csak pædagógiai tanulmányúton volna, másnap első dolga volt az egyetemet fölkeresni. Bement a bölcsészeti terembe, a hol Pacius épen logikai előadást tartott s leült a hallgatók közé. Az óra végeztével pedig hozzá ment, bemutatta magát s elmondta honnan jött, mi járatban van s mennyire szeretné Béza Tivadart is meglátogatni. Pacius szivesen ajánlkozott, hogy elvezeti ő hozzá.

15 GENF.

Béza, a híres hittudós, bibliafordító és zsoltárköltő, tudományosságán kívül azon barátságért is nagy tekintélylyel bírt és tisztelet tárgya volt, mely a reformátorokhoz fűzte. Összekötő kapocs volt a mult és jelen nemzedék között, nagy idők tanúja, sőt munkatársa egyik-másik reformátornak.

Külföldi fiatal lelkészek s tanulók, köztük magyarok is, csupán azért útba ejtették Genfet, hogy őt láthassák s egyházi beszédét végig hallgassák, vagy vele beszélhessenek s a sír szélén álló tudós ősz férfiú áldásából nehéz állomásukon lelkesedést merítsenek.

Béza a Paciussal hozzá bekopogtató Molnárt szivesen fogadta, széket hozott s Paciust jobbjára s Molnárt szemközt ültette, hogy beszéd közben jobban láthassa. Sok ideig beszélgettek ezután az egyházi és iskolai állapotokról, a régi és napi eseményekről, éleményekről. Béza jól ismerte a straszburgi állapotokat s midőn Molnár arra vitte át a beszédet, több jellemző dolgot beszélt el a viszályhintő Marbachról s hű szövetségeséről Pappusról, az érdemes Sturmról és másokról; mulatságos anekdotát mondott a calaisi herczegről stb. Midőn Molnár róla is tett egy pár hizelgő megjegyzést, talán azt mondta el, hogy mennyi sok szépet írt barátja felőle s milyen nagy híre van mindenfelé, az ősz egyházi férfi szerényen megjegyezte: «Vajha a valóságot kisebbnek ne találná a hírnél.»

A beszélgetés végén Molnár albumát is odanyújtá, hogy emlékül nevét írja bele.

Másnap vasárnap a templomban Béza prédikált, Molnár elment meghallgatni a messze földön híres szónokot, a ki hetvennyolcz éves kora daczára még mindig felállott a szószékre: de a franczia nyelvű szónoklatot nem értette meg.

Az alatt, míg Genfben időzött, odaérkezett a brassai származású Felkmann Péter egy másik magyar útitársával: hazatérőben voltak angol- és francziaországi útjokból s Béza végett Genfet is útjokba ejtették. Molnárral itt összetalálkozva, együttesen elmentek Bézához, a ki most is barátságosan fogadta mindnyájukat, mint előbb, «jó bort és fejér kenyeret» hozatott s megkinálta azzal őket. Ismét hosszasan elbeszélgetett velők, megmutogatta a falon függő arczképeket, ott volt többek között Kálvinnak egy igen hű arczképe, a melyet mikor megmutatott, könybe lábadt szemmel mondta: «Ez az én atyám a Krisztusban». Búcsúzás előtt Molnár elkérte emlékkönyvét, melyet három nappal előbb ott hagyott: egy idézetet irott abba Béza, Ágoston egyházi atyától a szabadakaratról.

16. BÉZA TIVADAR.^[98]

Genf, ez a kálvinista Róma, Kálvin legkedvesebb városa annyira megtetszett Molnárnak, hogy alig tudott megválni tőle. Csak kilencz nap múlva határozta el magát, hogy ismét kezébe veszi a vándorbotot. Talán még tovább is maradt volna, de földiei már útra készen állottak s ezekhez és egy szintén útrakelő városi követhez csatlakozva, nehéz szívvel hagyta el a várost s azon az úton menve, a melyen jött, visszatért Lausanneba, innen pedig Bernbe. Itt már voltak ismerősei, itt lakott a Musculus-család, kikkel a lakodalmon ismerkedett meg, legelőször is ezeket kereste föl. Az ifjú Musculus, volt asztalszomszédja, a Bernhez tartozó közeli faluban Höchstettenben volt lelkész, hozzá is kirándult s barátságos fogadtatásra talált. Megmutogatta tanulószobája díszeit: atyja és öregatyja műveit és arcz-képeit, sok más lelkészével együtt; ott függött a falon Erasmus arczképe is, kit nem csak irodalmi nagy érdemeiért tiszteltek, hanem azon hajlandóságért is, melyet a megindult reformációi mozgalom iránt érzett. Az nap el sem bocsátotta Musculus magától, s csak másnap kelt egy gazdag reggeli után útra. Emlékül két zsebkendőt kapott vendégszerető házi gazdájától.

A svájczi kiránduláson Molnár annyi szives vendégszeretettel, szeretetreméltósággal találkozott, oly sok kellemes tapasztalattal és emlékkel lett gazdagabb, hogy szinte nem is csodálkozunk, hogy kedvet kapott az út tovább folytatására. Kedvező alkalom is kinálkozott erre. Luzernben, a hova Bernből utazott, megismerkedett Alfonz spanyol király milánói követének családjával. A követ, a ki itt csak átutazott, meghívta egy olaszországi útra s magára vállalta az úti költséget és élelmezést. Molnár nem gondolkozott sokáig, készséggel elfogadta az ajánlatot. Látni azt az országot, melylyel a latin klasszikusok műveiben lépten-nyomon találkozott s különösen Rómát, melyről mindennap hallott és olvasott vallási vitákban és társalgás közben, a hol nincsenek protestánsok pappal és templommal, a pápát saját szemeivel látni, s ezt majd tanulótársai és hitfelei ámulatára elbeszélni, a kik közül soknak olyan fogalma lehetett egy római útról, mint egész korunkig az európaiaknak volt Bokharáról, hogy oda egy protestáns sem teheti be életveszély nélkül a lábát: mind ennek különös ingere lehetett egy kalandvágyó fiatal emberre. Ehhez kell még venni azt is, hogy Luther, Zwingli, Erasmus, Hutten Ulrik és Kálvin mind jártak Olaszországban: ezek példája is buzdítólag hathatott Molnárra.

Augusztus 18-án indult Luzernből a spanyol követ családja s Molnár is velük tartott. Huszonhét napig utazott a követ kiséretében; Chur, Chiavenna s Como voltak a nevezetesebb állomások; útközben semmi nevezetes esemény sem fordult elő. Comoban két magyar foglyot talált, a kiket tovább szállítottak, itt búcsút vett a spanyol követtől s honfitársaihoz csatlakozott, föltéve magában, hogy a hol módját ejtheti, mindent elkövet érdekükben s ha ki nem szabadíthatja is őket, legalább enyhíteni fogja nyomorúságukat. Milánóba érkezve, két folyamodványt irott azok ügyében, egyiket elvitte a milánói érsekhez, másikat a milánói herczeghez. De e közbenjárásnak kevés sikere lett: az érsek egy fél tallért küldött nekik útravalóúl, a herczegre pedig nemcsak nem volt semmi hatással, de egy-időre le is tartóztatta őket. Molnár hiába ment személyesen hozzá, négy napig kedvük ellen ott kellett vesztegelniök.

Ekkor elvált a foglyoktól s további útjában, melyet most már magánosán részint gyalog, részint hajón tett meg, minden hosszabb pihenő tartása nélkül utazott Páduán, Piacenzán, Parmán, Región, Modenán, Bolognán keresztül. Riminitől kezdve a tengerparton folytatta útját s volt Pesaróban, Osimoban és Loretoban.

Ez utóbbi híres búcsújáró helyen egy kissé hosszasabban időzött s megnézte az itt levő Mária-templomot, melyet a hivő zarándokok nagy serege látogatott. Naplójában bőven leírta, mit látott benne. A templom közepén megnézte a márványnyal körített házikót, a Casa Santa-t, melyben a legenda szerint Szűz-Mária lakott és a mely alapzat nélkül is szilárdan állt, a belsejében levő Lukács evangélistától faragott madonnakép pedig «sok csodákat mívelt». Egy eretnek érdeklődésével olvasgatta s híven lejegyezte a Casa Santa falain levő felírásokat, a melyeket egy évvel előbb (1595.) VIII. Kelemen pápa vésetett bele és a melyek azt beszélték el, hogy e házat 1291-ben az angyalok Palesztinából Tersato közelébe, innen többszöri helycsere után 1295. végleg Loretoba vitték.

Ezeket megszemlélve, a kormányzó palotájába ment, a hol ételt és italt kapott s a piaczon még szőlőt, narancsot és fügét vásárolva, megelégedetten hagyta el a várost.

Az országúton gyalog ballagva, a szomszéd város közelében darazsak vették üldözőbe s ezek csípéseitől dagadt arczczal érkezett meg oda. Egy ház előtt levő padra lepihenve, szomorúan tűnődött loretói torkossága ezen büntetésén. Merengéséből egy csapat fiatalság verte fel, kik zászlóval, dobbal, puskákkal nagy lármát csapva tértek haza a gyakorlótérről. Miután végig nézte a menetet, mely pihenését megzavarta, egy gyógyszertárba ment orvosságért s aztán tovább folytatta útját Róma felé, a hová Tolentinon, Pulverinon, Spoleton, Ternin át október 5-én érkezett meg.

Nem tudjuk megmondani, micsoda hatással volt rá az örök város építészeti emlékeivel és művészi pompájával? Elfogulatlanul élvezte-e a gyönyört, melyet annak páratlan nagyszerűsége nyújtott, vagy egy szigorú protestáns theologus szemüvegén keresztül nézte azt s a Szent-Péter-templomnak Michel Angelo művészi ecsetétől ékesített falai, a Palæstrina égbeemelő zenéje s a processió festői látványosságai között is csak azt látta, a mit később Naplójába írt be: hogy azokban «igen sok az ereklye és az indulgentia?!»

Nyolcz napot töltött a városban s ez idő alatt a Szent-István magyar királytól alapított s a Szent-Péter-bazilika szomszédságában fekvő magyar vendégházban talált vendégszerető ellátást. E zarándokház a német-magyar kollégiumhoz (C. Germanicum Hungaricum)^[99] tartozott, a melyben német és magyar tanulók közösen laktak s együtt hallgatták a bölcsészeti és theológiai tanfolyamot. Az intézetben tizenkét magyar tanuló számára volt hely s ez időben többek között itt tanult a selmeczi származású Baksai István, a nagyszombati származású Sárváry János, Torday, Csallóközi és többen,^[100] a kik meghallván, hogy magyar ember érkezett a zarándokházba, érte mentek s hívséges kalauzai lettek római tartózkodása alatt. Együtt járták sorra a nevezetesebb egyházakat s tekintették meg Róma nevezetességeit. Ezek közvetítésével láthatta VIII. Kelemen pápát Monte-Cavalloi palotájában. Mikor már mindent látott, a mit látni kivánt vagy érdemesnek tartott, elhagyta Rómát s hat napi utazás után megérkezett Anconába. Itt egy velenczei hajóra szállott, azzal a szándékkal, hogy megnézi a czölöpök városát, de kedvezőtlen szél fújt, a tengeren vihar támadt s Pesaroban ki kellett kötniök. Megunva a várakozást, míg kedvező szelet kapnak, letett a tengeri út folytatásáról s gyalog kelt útra Velencze felé.

Meglehetős hosszú út után, mely Ravennán, Ferrarán, Rovigon s Páduán vitt keresztül, október 28-án minden baj nélkül eljutott Velenczébe. Három napot szentelt a város megtekintésére s azután hajón ment a Margerai kikötőbe, innen Castelfrancoba, Kaisersgrentzbe, Triesztbe, majd Tirolon keresztül Konstánczba s végre Baselbe. Itt újra pihenőt tartott s összeszámította úti kiadásait, mely erszényét csaknem teljesen kiürítette. Mikor útra kelt, részint ajándékból, részint könyvei eladásából tizenkét franczia koronás aranya, két magyar dukátja, két Fülöp-tallérja s az az aprópénze volt, a mit Svájczban gyűjtött össze: a tizennyolcz heti hosszú út ezt mind fölemésztette s ideje volt, hogy jó barátai és ismerősei közé térjen vissza és ismét a tanulás folytatása után nézzen. Erre most a heidelbergi egyetemet tartotta legalkalmasabb helynek. De nem tudta megállani, hogy előbb straszburgi ismerőseit és barátjait föl ne keresse, kikről négy hónapig semmi hírt nem hallott. Július 21-én hagyta el Straszburgot és november 21-én délután három órakor szerencsésen visszatért oda.

Barátai Reis, Ahenarius és többen, a kik távozásakor olyan érzékenyen búcsúztak el tőle, most is ott voltak s nagy örömmel fogadták. A két poéta újra üdvözlő verseket írt a visszatérés örömére. Az egyik versben elmondja Reis, mennyi aggodalmat állott ki miatta, attól kezdve, hogy útra kelt:

«… Úgy rémlett nekem, mintha vérengző rablók rohannának reád s minden javaidból kifosztanának; midőn tagjaim lepihentettem, az éj különféle álmai tettek izgatottá s láttalak, mint hatoltál át az életveszélyes Alpokon, melyek már sokszor okozták a vigyázatlanoknak halálát, láttam mint ütött el az összetömörült hógörgeteg, majd a tenger közepén láttalak elmerülni …»^[101]

VI.

A pestis pusztítása Heidelbergben. Molnár megérkezése. A Casimirianum. Az intézeti élet. Molnár fölvétele. Insége. A goselbachi nevelősködés. A hitelezők zaklatása. Fabricius Tamás levele. Meghivás a sárospataki lectori állásra. Nagytállyai István levele. Molnár hazaküldött levelei. Betegsége. Levél Debreczenből. Fabricius pénzküldeménye. Molnár fogadalma. Ájtatossága. Fabricius tanácsa. Kirándulás Kreuznachba. Újabb pénzzavarok. Fabricius halála. Utazás Zweibrückenbe. Hazaindulás. Lavingen, Bécs. Pozsony. Megérkezés Szenczre.

A NÉGY HÓNAPIG tartó bolyongás után újra fölébredt Molnárban a vágy, hogy félbeszakadt tanulmányait folytathassa. Azon városok közül, melyekben megfordult, vagy több-kevesebb ideig időzött is, Heidelberget tartotta olyannak, hol a református irányzat megerősödése s az egyetemmel kapcsolatos gazdag alapítványok miatt az egyetemi pálya folytatására kilátása lehetett. Reménységét egy különös ok is erősítette.

Az 1596. évben a keleti dögvész látogatta a rajnamelléki vidéket, mely két éven át dühöngött s folyton terjedve, még azon év július közepén Heidelbergben is teljes erővel kitört.^[102] Mérges daganat s pokolvarhoz hasonló kiütések lepték el a testet, melyek néhány nap alatt az életerőt egészen felemésztették. Az általános rémületben, a ki csak tehette, menekült előle. A választó-fejedelem Bajorországba vitte családját; a tanulók nagy része a félelem miatt szétfutott vagy Kölnbe és Duisburgba menekült; az előadásokat a következő év húsvétjáig be kellett szüntetni. A tanárok egy része egy csapat tanulóval szintén elhagyta a várost s Ladenburgból várta, míg a veszély elmulik. Csak nyolcz tanárnak volt bátorsága, hogy családjával együtt «a mindenható atyaúristen szárnyainak árnyékában» keressen oltalmat s ott maradjon a városban. Más alkalommal már menekültek egyszer, mikor a vallás miatt kellett ezt tenniök. A honmaradottak között volt Tossanus, a theologia, Smetius, az orvostan tanára és Kimedontius, a ki szept. 22. óta az egyetem rektorát is helyettesítette. Mert ez is elmenekült, hiába mondta ki az egyetemi törvény: «A rektor a pestis idején Heidelbergben tartozik maradni, mivel Heidelberg városán kívül nincs heidelbergi egyetem.»^[103]

A nyolcz rettenthetetlen közül a halál épen a főt, Kimedontiust szemelte ki áldozatul. Októberben meghalt fia, alig öt hét múlva rá felesége, november 28-án őt is kikisérték felesége s fia mellé.^[104]

Molnár épen e napon érkezett meg Heidelbergbe s belépése rossz omennel kezdődött, ő is ott volt a gyászkiséretben.

A még ezután is tovább dühöngő járvány, melynek nagyságáról fogalmat nyújthat az, hogy nyolcz hó alatt 1200 ember halt el a városban, az ott maradt tanulók számát is megtizedelte. Az elhaltak, valamint az elmenekültek helye a Kázmér-kollégiumban (Casimirianum), melynek János Kázmértól építtetett új palotáját ^[105] csak öt évvel azelőtt avatták föl, üresen állott s így könnyen teljesíthető volt a Molnár kérelme, hogy ide fölvétessék.

Olyan intézet volt ez, mint a straszburgi Vilmos-kollégium: benne egyetemi tanulók különböző alapítványokból lakást és élelmet nyertek. Az intézet tagjainak egy része a babérkoszorú és a mesteri czím elnyeréséért küzdött; a kik e czímet már megszerezték, ha theologiát hallgattak, még öt évig, ha orvostant vagy jogtudományt, négy-négy évig maradhattak még a kollégium kebelében s így nem csuda, ha Molnár törekedett utána. Az intézet fegyelme és vallásos szelleme is természetével és hajlamaival megegyező, noha nagyon szigorú volt. Minden reggel az öt órai harangszó után sorra kopogtattak a tanulók szobája ajtaján s házi istenitiszteletre gyűltek össze. Zsoltár éneklésével kezdték s imádsággal végezték, közbül egy, a kire a sor került, egy fejezetet olvasott föl a bibliából; így volt délben az ebédnél s este is, a midőn az intézet kapui már 8 órakor bezáródtak.

Reggel imádkozás után, még mielőtt előadásra mentek volna, az intézeti nevelők (regens) az egyes tantárgyakból kikérdezték őket. Ez ellenőrzés még a templomba menetelre is kiterjedt, hogy meggyőződjenek, nem maradt-e el valaki róla; kérdéseket intéztek a növendékekhez, hogy mit beszélt a lelkész, s a ki felelni nem tudott, az nap nem kapott ebédet. Nem volt szabad elmulasztani a vitatkozási gyűléseket és szónoklati gyakorlatokat sem, s hozzá is kellett szólni a vitatott kérdésekhez.^[106]

A tanuló szabadságát teljesen megkötő ilyen intézkedésekhez, melyek ezeken kívül még a ruházkodásra, magaviseletre, társalgásra s az életnek mindenféle mozzanatára kiterjeszkednek s minden legkisebb eltérést büntetnek, hozzá szokott Molnár már Straszburgban s nagyon boldognak érezte magát, midőn decz. 4-én tudtára adták, hogy egy theologiai alapítványi helyre fölvették.^[107]

Úgy képzelte, hogy az önfentartás gondjától megszabadult egész addig az ideig, míg tanulói pályáját be nem fejezi s ebben a hitben irattá be nevét a következő (1597.) év jan. 22-én az egyetem rendes hallgatói közé. A hirneves orvos Smetius Henrik kezébe tette le a szokásos esküt,^[108] a ki már ekkor öreg ember volt s az elmenekült rektor helyettesítését is csak unszolásra fogadta el, azt hozván föl okul, hogy az ilyen koruakat a régi rómaiak a hídról szokták ledobni, mint a kik a közügyek vezetésére már alkalmatlanok.^[109]

Molnár öröme, melyet az intézetbe fölvétel miatt érzett, még most korai volt, az a reménye sem vált be, hogy a létfentartás gondjaitól menten tanulásnak szentelheti minden idejét. Egy részről az intézeti ellátás a járvány ideje alatt, mely még ezután is tartott, nagyon elhanyagolt és hiányos volt, a tanulók gyakran fáztak és éheztek: de még kellemetlenebb meglepetést hozott reá a husvét,^[110] midőn a tanárok és az elszéledt tanulók tömegesen visszatértek az elhagyott intézetbe. Az is visszajött, a kinek helyét ideiglenesen Molnár foglalta el: most ezt ennek át kellett engedni s így ő ismét lakás és élelem nélkül maradt. Oly váratlanul és minden előkészület nélkül érte e csapás, hogy akkor nap, a melyen elvesztette ellátását, annyija sem volt, a miből ebédet vehessen magának.

Elcsüggedten ünnepelte a Szentlélek-templomban a húsvét ünnepét s midőn a templom ajtói is bezárultak előtte, elment a paphoz s elpanaszolta neki szomorú helyzetét. A pap megszánta s öt garast adott neki, hogy vegyen rajta valamit ebédre. Majd könyvei megérkeztek Straszburgból a Kügler-családtól s ezeket adogatta el s ezek árából tartotta fenn magát.^[111] Közbe nem hagyott föl a reménynyel, hogy a Kázmér-intézetbe is újra bejuthat. A tanulók csak lassan szállingóztak vissza s előre lehetett látni, hogy ha majd az véget ér is, több hely fog betöltetlenül maradni. Úgy is volt. Ápril 7-én újra helyet kapott az intézetben.^[112] Nem volt ugyan ingyenes hely, tizenöt forintot kellett érte fizetni, de azt nem kellett rögtön letenni s Molnár remélte, hogy időt nyerve, ez összeget majd összegyűjti. Alkalom erre csakugyan nemsokára kinálkozott. Goselbachból felszólították két gyermek tanítására s ezért félévre négy forintot igértek neki. Készségesen elfogadta. Az iskolai év úgyis csak lassan vette kezdetét. A tanárok nagyobb része csak márczius 30-án tért vissza s ápril 3-án küldték szét a fölhivást, mely a többi tanárokat és tanulókat is visszatérésre szólítja föl, de így is a rektor ^[113] csak május derekán érkezett vissza ^[114] s Molnár az előadások felől bátran vállalkozhatott magántanításra, attól elég szabad ideje maradt. Ápril 11-én kezdte meg Goselbachban a tanítást s kitöltötte a szerződött félévet. De egyéb jövedelme nem volt s a tizenöt forintot e miatt nem gyüjthette össze, pedig a hat hó elteltével az intézet gazdája (oekonomus) is megintette a fizetésre.

Szorongatott helyzetében elhatározta, hogy svájczi ismerőseihez utazik le pénzt kölcsönözni, a kik olyan nagylelküek és bőkezűek voltak vele szemben s egyszersmind írt straszburgi ismerőseinek is: e két helyről remélte, hogy összegyül annyi, hogy a négy forintot tizenötre egészítheti ki. Útra is kelt s bekopogtatott hozzájok. Nagyon szivesen látták, déltől estig etették, itatták s a vidám társaságban elfelejtette, vagy elő sem merte hozni a kölcsönzési ügyet s így a nélkül ment haza, hogy a kivánt összeg meg lett volna. E miatt nagy aggodalmak között szomorúan zárult be rá nézve ez év, melynek utolsó napját a «bölcsészek hóval fedett útján» magánosán sétálva töprengés között töltötte, keresve, de nem találva utat és módot, hogy szorult helyzetéből szabaduljon. Aggodalma nem annyira a tartozás nyomasztó érzése, mint azon tudat miatt volt, hogy ha azt egy bizonyos határideig ki nem fizeti, elveszíti alapítványi helyét az intézetben s ismét nyomornak néz elé. Az ó év aggodalma és izgatottsága átment az új évbe (1598) is, a kilátás most sem változott. Reggel a gond miatt már négy órakor ébren volt, hasztalan keresett az ellen az áhítatoskodásban menedéket s hiába énekelt zsoltárokat három nyelven is: magyarul, latinul és németül, még mikor templomba ment is, hiába igyekezett azon, hogy kedvelt papja Tossanus beszédét áhítatosan végig hallgassa, prédikáczió alatt is újra meg újra eszébe jutott a pénz, csak akkor felejtette el egy kevés időre, midőn templom után honfitársát Tököly Istvánt látogatta meg, hogy boldog újévet kívánjon neki. Megnyugtatólag hatott kedélyére, hogy e magyar főúr két óra hosszant elbeszélgetett vele s beszélgetés után megajándékozva bocsátotta el.

17. TOLNAI FABRICIUS TAMÁS NÉVALÁÍRÁSA.^[115]

Az alatt, mig Molnár Heidelbergben remény és kétség között hányatott, már írták Magyarországban a levelet, amely belé újra életkedvet volt hivatva önteni s a mely a jövőre nézve is kilátást nyitott meg előtte. Ha a postai közlekedés nem lett volna annyira nehézkes s nem kellett volna hónapokig várni, mig valaki Magyarországból Heidelbergbe utazik, a kitől a levelet el lehessen küldeni, a kiállott aggodalmaktól Molnár jórészben meg lett volna kímélve.

Novemberben írta Tolnai Fabricius Tamás sárospataki ref. lelkész azt a levelet, melyben, mint Molnár gondolta, «várakozásán és érdemén kivül», a sárospataki iskolánál újabban megüresedett tanári (lectori) állást fölajánlotta neki.

«Hallottam – így szól a levél – az onnan most hozzánk visszaérkezett atyafiaktól, milyen állapotban forgolódtál közöttük és micsoda nagy buzgóság hevít, hogy közös hazánknak szolgálhass; ezek miatt részint szánalom, részint különös szeretet fogott el mindjárt irántad. Ez az oka, hogy elmém arra adtam, hogy a mennyire tőlem telik, rólad gondoskodjam.»^[116]

Elmondja azután, hogy az idő rövidsége miatt pénzt és hivatalos meghivó-levelet nem küldhetett, de mihelyt értesíti, hogy elfogadja a felajánlott állást, mind a kettőt küldi. Mi lesz ott a tiszte, azt a Tököly István nevelőjétől megtudhatja, de siessen az elhatározással, mert tavasz kezdeténél tovább az állás betöltésével nem várhatnak.

Egy másik levélből azt is megértjük, hogy Nagytállyai István volt az a jóakaró barátja, a ki ügyében a sárospataki lelkésznél közbenjárt s annak figyelmét reá irányozta.

Most, midőn buzgólkodásának sikerét látta, szintén levelet irott hozzá: «… Hogy kegyelmedet el ne felejtsem több dolgaim közét, megértheti kegyelmed az Tamás uram (t. i. Fabricius) leveléből, mint forgattam legyen az kegyelmed dolgát az mostani utamban, mely ha kegyelmednek tetszik, ugy vagyon, hogy az munka nagy, de mindazáltal tisztességes és következendő dolgaidnak előmenetelire igen hasznos lészen, ha kegyelmed felveszi ezt a munkát, az pataki kollégaságot, mely nem csak mostan, de még ennek előtte is tisztességes hivatal volt. Azért én az kegyelmedre hagyom, ha akaratja kegyelmednek, mihelt ir Kegyelmed, mindjárást kész költséggel értetik kegyelmedet, mind könyvek szerzésére és útaidnak elegedendő véghezvitelére. Ennél én jobb állapatot kegyelmednek soha nem reménlek jövendőben, ha Magyarországnak szegény nyomorult állapatjában akar velünk együtt kegyelmed türni.»^[117]

Molnár válasza, melyet e levélre adott, elveszett, de azon levélből, melylyel Fabricius az ő két levelére felelt, kivehetjük, hogy az állomás elfogadására késznek nyilatkozott, oly feltétellel, hogy csonka egyetemi évét szabad legyen befejeznie.

Ismét hosszú idők teltek el várakozás közepette, hónapokon keresztül hiába várt az igért meghivó-levélre és pénzre. Kénytelen volt másfelé fordulni levelekkel, írt Kassára Pap Ferencznek, egykori tanítványának, Ambrosius késmárki papnak.

Aggodalmát, a mire sivár anyagi helyzete elég okot szolgáltatott, otthonról érkezett rossz hírek növelték. Nagytállyai előbb említett levelében atyjáról is írt, hogy «a gondok miatt nagyon megvénhedett s kezd világtalanodni és siketedni».

Iskolai pályája ezalatt a rendes mederben folyt tovább: husvét vasárnapján sor szerint reá került a prédikálás s a Kázmér-kollégiumban az intézet növendékeinek ő mondott latin nyelven beszédet a feltámadásról, melyen a héber nyelv tanára is jelen volt.

Ápril 2-ikán küldte el Molnár Fabriciusnak irott levelét, elérkezett május s hiába várt, nem kapott semmi választ. A «kellemetlen hitelezők» pedig mindinkább zaklatták: mit tehetett egyebet, nem győzte tovább kiállani s június elején, hogy tőlük szabaduljon, Straszburgba ment. Pünkösd ünnepére érkezett oda s régi ismerőseivel Büschweiler faluba is kirándult. Templom után elpanaszolta nekik szorongatott helyzetét; megkönyörültek rajta s hat Fülöp-tallért raktak össze számára, igy csináltak neki pünkösdi örömöt. «Vigan tértem vissza Heidelbergbe – írja Naplójában – s kielégítettem azon hitelezőimet, a kik leginkább zaklattak».

E legnagyobb gondtól egyidőre ismét megszabadulva, könnyebb szívvel viselte a betegséget is, mely több mint két évig ágyba szegezte, annyival is inkább, mivel magyar tanuló-társai, kik akkor meglehetős nagy számmal, 12-en voltak az egyetemen, pénzzel ellátták, hogy a szükséges gyógyszereket beszerezze.

Ez idő alatt a Jób könyvét olvasgatta, a kiről úgy találta, hogy némileg azt is hasonló betegség sújtotta; azonkívül sürgető leveleket írt haza, Kassára, Patakra, szüleihez, testvéreihez; ajánló-levelet írt egy haza utazó barátja részére s a Kügler levelével vigasztalta magát, a ki az összeköttetést vele ezután se szakította meg s mihelyt betegségéről értesült, nem késett soká a vigasztalással. Ekkor kapott Debreczenből is levelet egy ott tanuló rokonától, szenczi Szijgyártó Lukácstól, melyben az is keservesen panaszolkodik, milyen nagy nyomorusággal kell küzdenie: az iskola 45 tanulója közül alig kettő-háromnak van nála rosszabb dolga, még szolgagyermeket sem kapott, a ki legalább szobáját rendben tartaná; könyvei sincsenek, ezeket legalább használatra küldhetné Molnár neki stb.

Végre mire felgyógyult, az óhajtott levél és a várva-várt pénz is megérkezett. A levélből megtudta a késedelem okát is. Az öreg lelkész beteg volt, szélhűdés érte s e miatt levelét is mással iratta; a pénz összeszedése is időbe került, nem volt még sem egyházi, sem iskolai pénztár, a miből azt fizethették volna, úgy kellett azt összegyűjteni innen-onnan a buzgóbb hívektől, Pap Ferencztől és másoktól. Mikor már együtt volt az igért összeg fele (50 forint), akkor sem küldhették egyenesen: Késmárkra vitték Ambrosius Sebestyénhez, hogy a mikor Tököly Istvánnak pénzt vagy levelet küldenek, azzal együtt küldjék föl ezt is Molnárnak. A mindenre kiterjedő figyelem talált még más nehézséget is: a lengyel és magyar forintot bajos lett volna Heidelbergben használni vagy beváltani, tehát elküldés előtt beváltották egy késmárki polgárnál arany pénzre: mindez időbe került, úgy, hogy október lett, mire Heidelbergbe érkezett. Egy este hét óra tájban épen vacsoráját költötte el, a mikor a pósta bekopogtatott hozzá s átadta a pénzt s a «legkellemesebb feleletet».

Minő örvendetes meglepetés volt reá nézve e segedelem, melyről már azt kezdte hinni, hogy végleg el is marad, s hogy milyen kellemes változást idézett elő kedélyállapotában, egy fogadalmából sejtjük, melyet nem sokkal ezután tett. Vallásos érzülete sokáig kereste a fogadalom tárgyát, mig végre megtalálta. Egy vasárnap Tossanus az fejtegette, hogy «mikor istennek fogadást teszesz, ne halogasd annak megadását.»^[118] Hazamenve, bibliaolvasásba merült el s ekkor nyitott be hozzá az intézeti szolga azzal az izenettel, hogy a gazda a bor árát kéri ^[119] s ezután nem hitelez neki tovább borral, mivel hallotta, hogy újabb pénzküldeményre Magyarországból egyhamar nem lehet kilátása. «Ó hitetlenség és irigység! – kiáltott fel – mintha bizony nem lennének még Magyarországon kívül kegyes emberek, a kiknek jótéteménye által az ilyen adósságtól megszabadulhatok!) Másik napon három orvosdoktort avattak föl s a fölavató beszédben Smetius a kar dékánja egy bibliai hely alapján a bor különféle fajait és hasznait fejtegette. A szolga megelőző napi figyelmeztetése s a beszéd hatása alatt felfogadta, hogy három hónapig egyáltalán nem iszik bort.

Ez az adat mellékesen vallásos érzületén kivül azt is sejtetni engedi, hogy, a miről a heidelbergi egyetemi tanulók különben is híresek voltak, a bort ő sem vetette meg s a mellett, hogy az intézeti gazdától néha ebédhez bort is rendelt, talán olykor-olykor honfitársaival el-elmulatott egy heidelbergi vendégfogadóban …

A küldött pénzt különben beosztotta s mig benne tartott, nyugodt, megelégedett életet élt, a mit Naplója is bizonyít, melybe a következő (1599) újév napján ezt írta: «Dicsőség legyen a legkegyelmesebb Jehovának, ezt az új évet örvendetesebben kezdettem el, mint minden eddigit, a melyeket Heidelbergben töltöttem.»

Életmódja különben a megszokottól nem igen tért el s kevés változatosságot mutatott. Csak akkor voltak derültebb napjai, ha otthonról levelet kapott, a hova írni soha sem mulasztotta el, mikor csak értesült, hogy valaki honfitársai közül haza utazik: vagy egy-egy régi ismerőse fölkereste, mint straszburgi barátja Kügler, aki már ekkor elvégezte az egyetemet s Speyerben joggyakorló volt s midőn a választó-fejedelem leányának keresztelőjére Heidelbergbe jött, Molnárt is meglátogatta. Máskülönben egészen beleélte már magát az intézet szellemébe, sőt buzgóságában még tovább ment, mint az a nélkül is szigorú szabályok megkövetelték s az áhítatoskodást ő még külön megtoldotta s rendesen egy órával előbb fogott az énekléshez és imádkozáshoz.

A magános áhítatosságon kivül vallásos érzületének az is bizonysága, hogy valahányszor templomba ment, mindannyiszor följegyezte a végig hallgatott beszéd alapigéjét, a végig olvasott bibliai szakaszokat, ugy hogy erről Naplója segélyével jobban tájékozódhatunk, mint arról, hogy egyetemi pályáján micsoda tantárgyakkal foglalkozott, micsoda előadásokat hallgatott. Azt bizonyosra vehetjük, hogy oly irányban folytatta a tanulást, a milyen irányban Straszburgban megkezdte s készült a magisterségre. Azonkívül attól fogva, hogy Fabricius levelét és segélyét megkapta, tanulmányai tárgyait úgy válogatta meg, hogy a tanultaknak nemsokára elfoglalandó új állásában gyakorlati hasznát vehesse. Ezt ajánlotta neki Fabricius is: «Tudod, hogy a tanulóknak nem kell mindent össze-vissza tanulni, mivel annak semmi haszna nincs, lehetetlen is, hanem csak azt, a mi szükséges és a mi az életben valamely hasznos czélra vezet. Ezt tedd tehát kérlek, hogy neked hazatérésed után méltán kivánhassunk szerencsét s a tanuló-ifjúság is nagy haszonnal hallgathassa tanításodat.»

Márcziusban letelt fogadása, melyet szigorúan megtartott s ezután némileg kárpótlásul egy kirándulásra határozta el magát, a mitől eddig azért is tartózkodott, hogy folytonos kísértéseknek ne legyen kitéve. Egy barátja, Heysen Károly, rokonai látogatására Kreuznachba utazott s őt is felszólította, csatlakozzék hozzá útitársul. Hajón tették meg az útat a Neckáron Mannheimig s innen a Rajnán fölfelé északnak utazva, este hét órakor Gundersheimba jutottak el s itt töltötték az éjét. Reggel gyalog folytatták tovább az utat s még aznap elérték Alzeyt. Másnap Weltsteinba, innen pedig Siversheimba mentek, a hol a pap fogadta szíves vendégszeretettel, borral is bőven tartva őket. A két deák s körükben a lelkész is, jól érezte magát, úgy hogy rájuk esteledett, mire beszélgetésük az egyház-igazgatásról s több efféléről véget ért. Jókedvűen, félig mámorosan tértek vissza Weltsteinba. Másnap Molnár egyedül utazott Kreuznachba, hogy Heysen levelét átadja a falu diaconusának. Ez ebéd után elvezette a kis város kitünőségeihez, az iskolafelügyelőhöz, a rektorhoz, a városi medicushoz, megmutatta neki a templomot s «édes ozsona után» bocsátotta útjára. Visszaérkezve Weltsteinba, a hol barátja várta, mi hírt hoz, a lelkész családjával együtt újra Alzeybe mentek, a hova nagy vendégségbe voltak híva. Itt várta már őket Marcellides, sőt egy magyar deák, Szerdahelyi Mihály is, a Tököly István nevelője, a kit szintén meghívtak. A nagy vacsora és mulatás után, melyet még egy nappal meg is toldották, Molnár elbúcsúzott Heysentől, a ki itt maradt, vagy másfelé utazott tovább s egyedül kelt útra Heidelberg felé. Visszatérő útjában Neuhausen-ben időzött hosszasabban s innen, nyolcz napi távollét után (28-ikán) visszatért ismét Heidelbergbe.

Huszonnegyedik életévét már ekkor betöltötte Molnár és még mindig csak tanuló volt az egyetemen.

Tanuló-társai közül azóta már több pap vagy tanító lett s honfitársai közül többet haza hívtak iskola vagy egyház vezetésére és ő még mindig bizonytalanságban volt jövője felől. A Fabricius levele ugyan biztos állást helyezett kilátásba, de az első pénzsegedelem küldése után ő is elhallgatott és sem az igért hivatalos meghivó-levelet a sárospataki lectori állásra, melynek betöltését pedig olyan sürgősnek tartotta, sem a pénz többi részét nem küldte el.

Így azután ismét pénzzavar következett be s képzeletében már újra látta a nyomort, a hitelezők zaklatását s az intézet gazdáját, a ki kitiltással fenyegetőzött.

Úgy tetszett neki, mintha most már hiába «menne föl naponként a szent hegyre» is, azaz hiába énekel és imádkozik, sorsa azért még sem akar javulni. Mint vallásos felfogás tekintetében teljesen korának gyermeke, a mihez az intézeti szellem: a hol naponta háromszor olvastak előtte bibliát, még tovább fejlesztett, annyira beleélte magát az ó-testamentom gondolatvilágába: (melyhez e kor különös hajlandósággal még inkább ragaszkodott, mint az újhoz), hogy azt hitte, bűnei miatt hagyta el isten, s megpróbálta hátha az ájtatoskodás fokozása által engesztelhetné ki maga iránt s egész hetet töltött el folytonos éneklésben, imádkozásban és bőjtölésben.

A folytonos aggodalom és bizonytalanság, a lázas izgatottság, melyet egy másnemű csalódás tetőpontra emelt, lassanként megtörték szelleme edzett rugékonyságát s leroskadva, a gondok terhe alatt beteg lett, úgy hogy a fejedelmi kórházba kellett szállítani. Mintegy két napig eszméletlenül feküdt itt, lázas álmok és rémképek kisértették.

Barátai, jobbára mind külföldiek, felváltva állottak őrt ágyánál.

Csak lassanként, hetek múlva jött ismét magához s tért vissza az intézetbe. Betegsége utóhatásául bizonyos szomorúság és levert kedélyhangulat még sokáig megmaradt.^[120]

Ezalatt hazulról is csak szomorú hírek jöttek. Egyik főpártfogója, Fabricius, «a minden test útjára lépett», azaz meghalt, a mi azt jelentette, hogy végleg elesett a sárospataki lectori állástól.

Bánatában gyógyszer gyanánt hatottak s gondjait feledtették vele távoli barátainak levelei. Az egyik, Heysen, ki időközben lelkész lett, egy vidám hangú levélben meghívta magához s azonkívül tudatta vele, hogy nemsokára megnősül s már nagyban el van foglalva lakodalmi készülődésekkel s Molnár már hozzá is foghat a lakodalmi vers készítéséhez. Másik barátja, Kügler, a kit Molnár maga tudósított felgyógyulásáról, többek között azt ajánlotta neki, hogy gondja felejtése végett egy barátjával tegyen valahová kirándulást.^[121]

E tanácsot Molnár megfogadta s mivel útitársa nem akadt, elindult egymaga, azzal a szándékkal, hogy a zweibrückeni herczegség nevezetesebb városait sorra járja.

Útjában betért Kügler barátjához, a ki Speyerben lakott s azután, mint rendesen, most is ellátogatott a lelkészhez, a ki ebédre magánál marasztotta. Hasonlóképen járt Knittelsheimban és Hunspachban, hol egy Formicarius Mihály nevű költővel és lelkészszel ismerkedett meg. Ez ajánlólevelet adott neki Zweibrückenbe Pantaleonhoz, a ki szintén költő volt s megajándékozva és újabb ajánlólevéllel ellátva bocsátotta el. Innen Hornbachon, melynek a zweibrückeni herczegtől fentartott kollégiumát nézte meg s néhány jelentéktelen városon át ismét Straszburgban szállott meg hosszabb időre.

Az egykor itt töltött boldog idők emléke vigasztalóan hatott kedélyére, épúgy, mint az öreg Kügler-család szíves vendégszeretete is, a kiknek körében öt napig időzött s a kik most is, midőn a visszatérésre határozta el magát, megajándékozva bocsátották vissza Heidelbergbe.

Kilencz év óta volt már távol Molnár hazájától, a mely időből mintegy három év esik Heidelbergre. Ez idő alatt különféle vándorlásai közben nem egyszer útba ejthette volna hazáját is, de nem akarta ezt addig tenni, mig egyetemi tanulmányait be nem fejezte s mig otthon biztos és megfelelő állás nem akad számára.

Fabricius ajánlatának azért örült eleinte annyira, mert az mindkét óhajának megvalósulása lett volna. Most annak váratlan halála számítását egyszerre meghiusította s ily körülmények között nem érezte jól magát Heidelbergben s nem volt ott tovább maradása.

Vigasztalan anyagi helyzete, gondja, a jövőről való tépelődései következtében fölmerült emlékezetében hazája, a sírhoz közel álló öreg atyja, a ki talán meghal, a nélkül, hogy tőle utoljára elbúcsúzhatna, testvérei, a kik már annyiszor hívták haza, a kik azóta családot alapítottak, a kik között még sem lesz olyan árva s ez emlékek vonzóerejének nem tudott ellenállani: végre elhatározta magát a hazatérésre.

Nem volt szándékában, hogy végleg elhagyja a külföldet: csak meglátogatja rokonait s ismerőseinél, hitsorsosainál összegyűjt annyi pénzt, a mennyiből adósságait kifizetheti s egyetemi pályáját befejezheti.

Október 28-án indult el a városból s kikisérték jó barátai, köztük báró Tököly István is nevelőjével, Szerdahelyivel s két német tanulótársa Walter és Hopf, a kik betegségében is mellette voltak. Ezektől, kik barátjukat, s tapasztalt tanácsadójukat tisztelték benne, az öreg deákban, a város végén elbúcsúzva, Ulm felé vette útját.

Heilbronn, Schorndorf, Keppingen és Geislingen városokon keresztül négy napi dunai út után érkezett meg ide. Két ismerősén Huberen és Ammannon kívül, a kikkel levelezett is, itt találta a Camper-fiuk nevelőjét, a ki tanítványaival szintén haza készült Pozsonyba s ezekkel együtt folytatva tovább az utazást, 12 napi út után elérték Bécset. Útközben többször tartottak pihenőt, hogy megtekintsék az útba eső városok művészeti és történeti nevezetességeit; Lavingenben Nagy-Albert regensburgi püspök képét nézte meg, Regensburgban az a leonini vers ragadta meg figyelmét, melyet egy feszület alá írva látott.

Bécsben hat napot s Pozsonyban a Camper Ferencz özvegyénél, a ki vendégszeretettel látta, két napot töltve, november 26-án, vasárnapon, végre megérkezett «óhajtott» szülőföldére Szenczre, hol már együtt várta kedves családi köre. Még mint gyermek hagyta el azt s mint tapasztalatokban gazdag, huszonöt éves ember tért oda vissza. Leánytestvérei is, kiket mint játszótársakat hagyott ott, most már mint asszonyok férjeikkel s gyermekeikkel vártak reá.

18. ZÁRÓ-VIGNETTE A «POSTILLA SCULTETICÁ»-BÓL.^[122]

MÁSODIK KÖNYV.
AZ IRODALMI MUNKÁSSÁG ÉVEI.

19. ÍRÓI JELVÉNYEK.

Körutazás a hazában. Molnár tervei. Tököly Sebestyén. Dobó Ferencz. A pátronusok. Asztalos András. Hitbuzgósága és áldozatkészsége. Békési János. Somlyói Báthori István. Ujabb külföldi út. Nürnberg. Altdorf. Heidelberg. Kocher melletti Neustadt. Hála.

MOLNÁR hazatérése egészen új fordulatot jelez életében. Azon körutazás alatt, melyet most a szülei házból kiindulva a hazában tesz, hogy meglátogassa azon főurakat, polgárokat és lelkészeket, kik az egyház és irodalom pártolásáról voltak ismeretesek, megismerkedik azon férfiakkal, akik lehetővé teszik, hogy régóta ápolt irodalmi terveit megvalósítsa s a mellett – a mi ezzel szorosan összefügg – a tanulást is folytathassa.

Előbbi pártfogói, Fabricius s egykori tanítványa, Pap Ferencz, már elhaltak s újak után kellett nézni.

Egy régi jóakarója, a ki egykor a Fabriciustól gyüjtött pénzt közvetítette, Ambrosius késmárki lelkész még élt s most elvezette Topoly Sebestyénhez, a gazdag főúrhoz, Késmárk urához, a ki Győrnél tanúsított hősiességéért két év előtt nyert bárói czímet. Ez már István fia miatt is, a kiről Molnár hírt hozott, nagyon szívesen fogadta, a lelkészszel együtt magánál marasztotta ebéden s csak két nap múlva bocsátotta el.^[123]

Szintén egy lelkész, Siderius János, ajánlotta Sárospatak ura s Bars vármegye főispánjához, Dobó Ferenczhez, az egri hős fiához.

De valódi, lelkes és bőkezű pártfogói nem a főurak, hanem az egyszerű polgárok soraiból kerülnek ki.

Ez osztály, dicséretére legyen mondva, a haza, az egyház, a nevelés, az irodalom és művelődés érdekében hozott áldozatokra nézve versenyez a dicsőségért a főurakkal. Az egyháznak ők a legerősebb és legbuzgóbb támaszai, templom- és iskolaépítésnél ők buzgólkodnak leginkább, sokszor erejüket meghaladó módon; a külföldi egyetemeken tanuló ifjak nagy része őket vallja kegyes patronusának, ők küldik föl, hogy ott kiképezzék magukat pappá, vagy tanítóvá; a magyar nyomtatványok egy része is nekik ajánlva s az ő költségükön jelenik meg.^[124]

20. ASZTALOS ANDRÁS NÉVALÁÍRÁSA.^[125]

Ez emberek ügybuzgosága, haza- és egyházszeretetének példányképe volt Asztalos András. Egy tekintélyes polgár Nagyszombatban, a kit egy időben városa hadnagynak is megválasztott.^[126]

Javakorban levő családos ember volt már ekkor, nem nagy családdal: felesége volt és három leánya. Gazdag ember, a kinek több háza, földbirtoka, szőlője s nagy marhatenyésztése volt s e nagy vagyon fölösségét az egyház és iskola czéljaira költötte el. Buzgó kálvinista ember volt. Oly időben, mikor e vallásfelekezetre az egész országban rossz idők jártak, de különösen Nagyszombatban nehéz volt nekik megmaradni, ő viselte különösen szívén annak sorsát s ő volt legfőbb támasza, éltető lelke, irányzója. Tanult ember volt, a ki levelezésben állott külföldi tudósokkal is, a kik műveikkel is kedveskedtek neki.

A magyar irodalom ügyét is szívén viselte, ismerte és megszerezte annak minden nevezetesebb termékét. Külföldi egyetemre a maga költségén küldött fel tanulókat s buzgósága annyira ment, hogy a mikor felekezete később templomát és iskoláját elveszítette, egyik házát is átengedte e czélra, papról, tanítóról gondoskodott s az összes tanulókat saját költségén tartotta.^[127]

Szenczről kiinduló útjában legelőször is őt kereste föl Molnár. Asztalos bizonyára hallott már róla, sőt talán szüleit is ismerte, kik gyakran jártak be Nagyszombatra s a nagyreményű ifjút szívesen fogadta. Ekkor ismertethette meg Molnár a szótár szerkesztése s a biblia új kiadására vonatkozó terveivel, melyeknek ezután Asztalos lesz egyik legfőbb pátronusa. Most egyelőre barátsága és pártfogása zálogául öt aranynyal ajándékozta meg.

Másik pártfogó, mintegy az elvesztett Pap Ferencz helyébe, Kassán akadt Békési János személyében. Ennek életéről nincsenek bővebb adataink, csupán azon élénk érdeklődésnek maradt fenn emléke, melylyel a magyar irodalom iránt viseltetett s az őt Siderius ajánló-levelével meglátogató Molnártól is magyar könyveket kért. Molnárnak épen ilyen irodalmi tervei voltak s talán csupán e miatt, megtetszett neki, pártfogásába fogadta s «tanúsága folytatására» száz forintot adott neki.^[128]

Általában ez út eredményére Molnárnak nem lehetett semmi panasza, mindenütt szívesen fogadták, ki kisebb, ki nagyobb összeggel segítette.

Utazásában még sok helyütt, jobbára lelkészeknél, tanítóknál, megfordult, így volt Gönczön, Visolyban, a hol akkor épen zsinat volt s végig nézett egy lelkészavatást, Szepsiben, Eperjesen, Lőcsén stb., s mire körútját bevégezte, együtt volt az az összeg, a mely a külföldi tartózkodást számára ismét egy időre biztosította.^[129]

Útja vége felé Rosenbergen somlyói Báthori Istvánt látogatta meg, a ki épen útra készen állott, hogy a pozsonyi országgyűlésre menjen. Fölvette Molnárt kocsijára s elvitte egészen Szenczig, úgy folytatta útját tovább Pozsony felé.^[130]

E hosszú, majd három hónapi utazás után megelégedéssel töltött el egy pár hetet szülőföldén s ismét föléledt reménynyel nézett a jövő és egy újabb útazás elé.

Ez új külföldi útra, melynek czélja egyelőre ismét Heidelberg volt, márczius 6-án indult el egy barátjával, Suri Orvos Mihálylyal, a ki oda tanulás végett készült.

Útjok Pozsonyon ment keresztül, a hol akkor épen országgyűlést tartottak. Itt fölkeresték az ismerős főurakat, a többi között Tököly Sebestyént, a ki mindkettővel barátságosan kezet fogott s útjokhoz sok szerencsét kivánt.^[131]

21. POZSONY A XVII. SZÁZADBAN.^[132]

Bécsből a nürnbergi postással utaztak tovább s Linzen, Regensburgon, Neumarkon keresztül husvét második napján megérkeztek Altdorfba. Itt megnézték az egyetemet, melyet a nürnbergi tanács 1573. alapított, másnap pedig Nürnbergbe mentek át, mely város régi szép épületei, forrásai, rendezett utczáival az utazókat általában elragadta s később Molnár is azt írta róla: «Németországi főváros, mely szép épületekkel, gazdagsággal, árosnéppel, külömb-külömb drága mívekkel és mesteremberekkel híres-neves ez egész Európába’, Németországban egyéb városokat fölyülmulván, az olasz Valencével vetekedik.» S azt is megjegyezte róla, hogy «ez a város nemcsak Németországnak, hanem az egész Európának szinte közepén vagyon.»^[133]

Altdorfban Rittershausen Konrád tanárral ismerkedett meg, a ki később legnagyobb pártfogója lesz. Most csak szóbeli üdvözleteket küldött tőle heidelbergi tanárokhoz és tudósokhoz, mely egyúttal a vivőnek ajánló-levele is volt.^[134]

Heidelbergbe Molnár Surit csak elvezette, de maga nem időzött ott hosszasabban, csak megpihent a baráti körben, «a kikkel való találkozás az út minden bajait elfelejtette» s könyveket küldött a haza utazó magyar tanulóktól Sideriusnak és pártfogójának Békésinek s azután útra kelt, hogy megnézze e vidék nevezetességeit.

E kiránduláson, mely egy hétig tartott, a Kocher melletti Neustadtban megnézte azt az óriási hársat, mely legvastagabb egész Németországban, «melynek – mint írja – külső széle az ellenben való széléhez 44 lépésnyire vagyon, az minemő lépést én tehettem». Ezt, hír szerint, egy kocsis ültette oda s akkor már száztizennyolcz oszlop tartotta, rajta fejedelmek czímereivel, egyen 1530 évszámmal.^[135]

Hálában megnézte, hogyan főzik a forrás-vízből a sót s azután meglátogatta egy barátja s volt heidelbergi lakótársa szüleit, a kik nagyon szívesen fogadták. Mig a háziasszony ozsonnát készített azalatt leánya levelet irott Minnebergben levő testvérének, melyet Molnár visszatérő útjában átadott neki.

II.

Irodalmi foglalkozása. A bibliakiadás terve. Majnai Frankfurt. A könyvvásár. Claude Marne. Herborn. Kirándulások. Hazahivások. Sauer János. Molnár nyomdai korrektorsága. Taksonyi Péter. Ambergi nevelőség. A hazatérés sürgetése. A bibliakiadás ügye.

HEIDELBERGBEN, hol Molnár egy maga által épített házban lakott ^[136] most ezután öt hónapot irodalmi foglalkozással töltött. Eszébe jutott, hogy Kassán magyar könyvet kért tőle pártfogója Békési s hogy neki kedveskedjék s háláját is lerója, németből magyarra fordította s elküldte neki Tossanus «Lelki iskola» czímü imádságos könyvét.^[137] Ambrosius Sebestyén késmárki lelkész ekkor tájban egy magyar történeti művet írt s annak kéziratát Molnárhoz küldte, hogy közölje az ottlevő történettudósokkal, Melissussal, Calvinnal, Gruterrel s tanulótársával, az erdélyi származású Felkmannal, kérdezze meg azok véleményét felőle.^[138]

De e kisebb irodalmi dolgok mellett különösen a magyar biblia kiadása foglalta el lelkét: hogyan valósíthatná meg e rég ápolt kedvencz tervét, mely folyton megújulva, szünet nélkül foglalkoztatta. Pedig annyira hijjával volt a hozzá szükséges segédeszközöknek, hogy még az a Károli-féle fordítás sem volt kezénél, a melyet újra ki akart adni. A kiadáshoz szükséges anyagi eszközök még inkább hiányoztak. De ez akadályok nem rémítették el. A magyar biblia felküldését, úgylátszik, már Asztalos megígérte neki s fel is küldte az egyetemre menő Taksonyi Pétertől, de Bécsben rekedt s nem volt, a ki onnan tovább vigye s várni kellett, míg valamely tanuló Bécsen keresztűl utazik Heidelbergbe.^[139] Addig is, míg ez megérkezik, mintegy előtanulmányul hozzáfogott a német biblia olvasásához s végig olvasta az egészet.

Továbbá, mivel magát e nagy munkára elégtelennek tartotta, igyekezett munkatársul megnyerni Thury Györgyöt, a ki Rákóczy Zsigmond költségén már négy év óta tanult a heidelbergi egyetemen, koszorús költő volt s a héber nyelvet oly alaposan értette, hogy az új-szövetség egy részét görögből héberre fordította s nyomtatásban is kiadta.^[140] Thury késznek is igérkezett a segítésre s biztatta Molnárt, hogy csak keressen kiadót.

22. THURY GYÖRGY NÉVALÁÍRÁSA.^[141]

A tervezett biblia, az akkor használatban volt kiadásnál kisebb, kezelhetőbb alakban kiadva, érezhető hiányt töltött volna be, kelendősége is lett volna, e miatt Molnár remélte, hogy külföldön kap reá kiadót. Hozzá látott tehát idejében a kiadó kereséséhez. Két terve volt. Az egyik az, hogy míg kiadót talál, oly helyre megy lakni, hol ezek leggyakrabban megfordulnak s a velők való érintkezésben valamelyiket csak megnyeri tervének s azután valami csendes helyet keres Németországban, a hol munkáján kedve szerint kényelmesen dolgozhat. Az elsőre legalkalmasabbnak majnai Frankfurt kinálkozott.

E város kedvező fekvése, melynél fogva a nevezetesebb kereskedővárosokkal, Parissal, Straszburggal, Nürnberggel stb. szárazon és vizén könnyen közlekedhetett, már régen Európa legnevezetesebb nemzetközi piacza volt s különösen könyvkereskedelme legnagyobb és legélénkebb volt egész Európában.

Vásáraira Európa minden részéből özönlöttek a könyvnyomtatók és könyvkereskedők. Egy egész városrészt, az úgynevezett könyvkereskedői negyedet foglalták el áruikkal, melyeket hordókba csomagolva szállítottak ide. A vásár e része mozgalmas képet mutatott. A rendes áruházakkal biró nagykereskedők boltjai előtt, kik állandóan Frankfurtban laktak, vagy ott évenként rendesen megjelentek, plakátok s az ajtókra és ablakokra ragasztott czimlapok tudósították a közönséget a vásárra hozott vagy kiadás alatt levő művekről; némelyik előtt a könyvkereskedő arczképe is ki volt függesztve, a kiváltság-levéllel, melyet valamely mű kizárólagos kiadására nyert. Ezenkivűl sátrakban és az utakon egész sereg vándor-könyvárus kinálgatta kalendáriumait, polemikus iratait, röpiratait háborúkról, gyilkosságokról, vagy kiáltotta ki a könyvpiacz újdonságait.^[142]

Mivel a könyvforgalom jobbára csak a vásárra volt korlátozva, a nagyobb könyvnyomtatók és könyvkereskedők rendesen itt adták bizományba áruikat kisebb vidéki könyvkereskedőknek, itt vásároltak be papirt és betűket s itt várták, hogy őket nyomdai megbizásokkal felkeressék.

Írók és könyvkiadók egyaránt arra törekedtek, hogy műveik a vásárról le ne maradjanak, mert e vásár volt az író népszerűsége s műve kelendőségének próbaköve.

Természetesen, a hol ennyi nyomtatvány halmozódott föl s a hol ily élénk volt a könyvforgalom, ott legalkalmasabban lehetett tájékozódni az irodalom újabb termékeiről is. Ugyanezért a könyvnyomtatókon és kereskedőkön kivűl nagyszámmal jöttek ide tudósok, egyetemi tanárok Bécsből, Vittenbergből, Lipcséből, Heidelbergből, Straszburgból, Páduából, Oxfordból stb., kik a könyvárus boltokban épenoly komolyan filozofáltak, mint otthon a tanári széken,^[143] költők, szónokok, mathematikusok, könyvtárnokok. Az utóbbiaknak e vásár látogatása kötelessége is volt, hogy itt könyveket vásároljanak és saját szemeikkel lássák, hogy mily tárgyú művek kelnek legjobban, mily irányú művekben van túlbőség, vagy hiány. Sokszor itt adtak a könyv-nyomtatóknak találkozót, itt beszélték meg velük műveik kiadását s esetleg itt vették föl az írói honoráriumot, melynek kifizetését az élelmes kiadó, ha annak megigérésére csakugyan rá lehetett bírni, a mi ritka eset volt, a vásár eredményétől tette függővé. Sűrűen látogatták a vándortudósok is, hogy a kiadókkal személyesen megismerkedjenek s nekik magukat korrektorul, vagy más irodalmi foglalkozásra felajánlják.^[144]

Ezek miatt szeretett volna Molnár is Frankfurtban letelepedni s ott maradni, míg irodalmi terveit megvalósíthatja. Az 1600. év őszén el is ment Frankfurtba s ajánlkozott Claude Marnehoz, Frankfurt egyik legnagyobb könyvkiadójához,^[145] de ezúttal sikertelenül. Újra visszament tehát Heidelbergbe, azzal a szándékkal, hogy kisebb város után néz, hol nyugodtabban szentelheti magát irodalmi tanulmányainak s azonkivűl a félbenszakadt tanulást is folytathatja. E czélra legalkalmasabbnak Herbornt tartotta.

Herborn, Nassau grófság városa, jeles főiskolával birt ez időben, melyben az e korbeli gymnasium rendes tantárgyam kivűl a theologiát is tanították. Nem volt ugyan egyeteme, de «jeles és híres scholája az akadémiákkal vetekedett, némelyeket meg is haladott».^[146] Egyébként maga a város, ha Molnár barátjának, Surinak, hinni lehet, nem valami kellemesen hatott arra, a ki a «szép» Heidelberg-ből ment oda. Úgy tünt föl, írja ez, mintha az Éden kertjéből valami piszkos és zord helyre került volna, melyben a borzas gétáknál alig láthatni egyebet. Az éghajlat is oly zord, hogy már szeptemberben majd megvette a hideg az embert s benne még a ser is «keserő» volt.^[147]

A főiskolának különösen két hírneves tanára vonzotta ide a tanulókat, Piscator János és Zepper. Amaz theologiai, ez egyházjogi és neveléstörténeti előadásaival.^[148]

Molnár legelőször is az előbbit kereste föl ajánló-leveleivel, melyeket mindig magával hordott s azután beiratkozott a theologia hallgatására. Ellátást némi díj fizetése mellett az intézetben kapott, lakást előbb egy másik tanulóval közösen fogadtak, később egy vallásos lelkű fiatal nemes, Nolde Ernő adott neki szállást. Az az előnye is megvolt itt az iskolai életnek, hogy könnyebben ment a bizalmas érintkezés a tanárokkal, mint a népes heidelbergi egyetemen: itt Molnárt tanárai meghívták ebédre vagy vacsorára is, a mely alatt egyik a maga theologiai vitáival, a másik vallásos nézeteivel ismertette meg.^[149]

Most Molnár ismét szorgalmasan látogatta az előadásokat s résztvett az iskolai vitatkozásokban s tanárai annyira megszerették, hogy ha üresedés lett volna, tanítóul is szivesen alkalmazták volna.^[150]

A tanulás mellett volt ideje kirándulásokra és irodalmi foglalkozásokra is. Egyszer Dillenburgba sétált ki, megnézni a nassaui gróf várának belsejét. A gróf ekkor el lévén foglalva, Textor püspök vezette körül s mutogatta meg neki a vár nevezetességeit, a fegyvertárat és muzeumot. Azután jól tartották s a kis gróf-fiuk iskolájába is bevezették, a kik kezet nyújtottak neki s azután Albumába is beírták nevüket.^[151]

A bibliakiadás ügye ez idő alatt ismét kedvezőtlenül alakult. Thurytól levelet kapott, melyben tudósította, hogy haza hívják s e miatt visszalép a biblia tervezett kiadásában való segédkezéstől. Thury különben sem lelkesedett úgy ez ügy iránt, mint Molnár s higgadtabban fontolva meg a tervet, nem sokat remélt a magánvállalkozástól, mert szerinte az ilyen munka igen szerencsétlenül szokott sikerülni, ha abban egy patronus akarata, vagy segítsége nem támogatja a vállalkozót.^[152]

23. SIDERIUS JÁNOS NÉVALÁÍRÁSA.^[153]

Ehhez járult az is, hogy Siderius a Békési nevében a Molnár hazatérését is mindinkább erélyesebben sürgette. Úgy látszik, mind Békési, mind Siderius több hasznot vártak otthoni tanítói vagy lelkészi működésétől, mint külföldi tartózkodásától, ezért sürgették annyira. Még három hónapot se töltött Herbornban, mikor Siderius levelét kapta, hogy késedelem nélkül mentül előbb térjen haza, – hogy adósságba ne kelljen keverednie. «Ez a pártfogód akarata – teszi utána – a minek egyáltalán nem szabad ellene szegűlnöd. Ő ezután is kegyes, jóindulatú és mindig bőkezű lesz veled szemben, ha most az ő felőled táplált reményének és egyszersmind az én ajánlásomnak eleget teszesz.» Egyszersmind harmincz aranyat küldött neki, melyet újra Békésitől eszközölt ki.^[154]

Molnár a küldött pénzt nem kapta meg, heidelbergi «irigyei» maguknál tartották,^[155] de ha megkapta volna is, sem ez, sem a Thury visszalépése nem tántorította volna el feltett szándékától, hogy csak tőle kiadott magyar' könyvekkel tér haza. Újból próbát tett Frankfurttal s ha az első kisérlet meg is hiusult, másodízben eredménynyel járt: Sauer János könyvnyomtató korrektornak fölfogadta.^[156]

24. MAJNAI FRANKFURT.^[157]

Tanulóknak, kik a megélhetéshez szükséges anyagi javakkal nem birtak, sőt egyetemet végzett ifjaknak is, míg biztos állást kaptak, két olyan megélhetési mód kinálkozott ez időben, mely némileg előtanulmányaiknak is megfelelő volt: a nevelőség és a könyvnyomtatói korrektorság. Mindkét állást rendesen az ilyen egyetemi tanulók látták el s hírneves tudósok is pályájukat sokszor itt kezdték, vagy egyidőre az egyikkel, vagy a másikkal keresték kenyerüket. Brant Sebestyén Báselben és máshol is korrektoroskodott, Melanchton még mint tizenhét éves ifjú Tübingában egy könyvnyomtatóhoz szegődött el s három éven át dolgozott nála s nyolcz latin mű az ő javításán ment keresztül.^[158]

Molnárnak is ez volt a tiszte Sauernál, hozzá költözve szorgalmasan hozzálátott a javításhoz a jóforgalmú nyomdában, melyben előbb három, majd négy és hat sajtóval nyomtattak. Naplójában le is jegyezte azon művek czímeit, melyek ekkor kerültek ki sajtó alól, melyeknek házi korrektúráját ő végezte.

Az e korbeli nyomtatókat és könyvkereskedőket a kortársak mogorva összeférhetetlen és kapzsi embereknek festik, a kik mindig csak a nyereséget nézik, a tisztességre semmi tekintettel nincsenek s az írókat és tudósokat is kevésre becsülik.^[159]

Egyik író panaszkodik, hogy egy könyvnyomtatót többször kért, hogy művéből rendezzen újabb kiadást s az hátat fordított neki. Azután megtiltotta neki a kiadást s később tudta nélkül mégis hozzáfogott a nyomtatáshoz. Mikor ennek hírét vette, kérte, hogy legalább javítás végett a szedést hadd nézhesse át, ingyen megcsinálja: azt is visszautasította s mikor az ívek már ki voltak nyomtatva, akkor küldte el, hogy tárgymutatót készítsen hozzá. A ki a fösvénységtől és mogorvaságtól irtózik – teszi utána elkeseredve – annak ezek mindenféle fajtáját kerülni kell.^[160]

25. EGY XVII. SZÁZADBELI KÖNYVNYOMDA BELSEJE.^[161]

Egy másik szerint a könyvkiadók csak azt nézik, hogy az író pénzét kicsikarják,^[162] egy harmadik azt állítja róluk, hogy magukat Lucrius (Nyereség) istennek eladták stb.^[163] A kik kevés kivétellel az írókkal szemben ilyenek voltak, alkalmazottjaikhoz sem voltak méltányosabbak s miként az irók, úgy a korrektorok is folyton panaszkodnak a nyomdatulajdonosok ellen. Pellican, a ki Luther bibliafordításának három kiadását javította, ezért a kiadótól semmi díjazást nem kapott. Froschauer zürichi könyvnyomtatóra is panaszkodtak, hogy nagyon jól értett ahhoz, hogyan kell a szöveg átnézését, javítását és a tartalommutatókat díjtalanul vagy csekély díjért végeztetni.^[164] Az ezekénél kisebb nyomdák tulajdonosai még kevésbbé voltak bőkezűek s alkalmazottaiknak az ellátáson kivűl rendesen semmit sem adtak; e mellett nem is részesítették azokat képzettségüknek megfelelő bánásmódban és becsülésben. Ritka kivétel volt az olyan eset, mint a Geleniusé, a ki Frobennél elfoglalt javítói állását nem cserélte föl a görög és latin nyelv tanszékével, melyre őt Melanchton ajánlotta.^[165] Molnárnak is a sok dolog mellett rossz dolga volt Sauernél, a ki e tekintetben nem volt jobb a többi könyvnyomtatónál, legalább erről tanúskodik egy Naplójában megörökített sóhaja: «Jó Isten! mennyi kellemetlenséget nyeltem itt el!»^[166]

Ez azért nem akadályozta abban, hogy ismét a bibliakiadás eszméjével foglalkozzék. Most, midőn a nyomdánál alkalmazást nyert, közelebb látta magát czéljához s tudósította erről a Heidelbergben tanuló Taksonyit s együtt örülnek a siker halvány reményének. Ez azután sietett arról tudósítani az ügy iránt érdeklődő Asztalost is. Ettől fogva Taksonyi szakadatlanul buzdítja és bátorítja terve kivitelére.

«Ha alkalom van a biblia kinyomatására (bár volna!) – írja mindjárt a második hónapban, a hogy Sauerhez költözött – azonnal írj nekem … Nem veszne kárba a munkád, sőt az összes magyar nemzetiségű hiveknél örök és boldog emlékezetet szereznél magadnak.»^[167]

A hazulról ismét megújuló hivások, sürgetések ellensúlyozásául, melyeknek irói, szerinte, mintegy akarata ellenére a haza határához akarják szegezni, azzal igyekszik megnyugtatni, hogy a biblia egyetlen, bármelyik fejezetének kinyomatásával nagyobb hasznot tesz az egyháznak, mint ha azok hazahívó szavára hallgat s utal az Asztalos hozzáfűzött várakozására is.

Úgy látszik ez ügynek most Taksonyi lett Asztalosnál a közvetítője, ő levelezett vele s hogy nem eredmény nélkül, az is mutatja, hogy már egy ízben affelől is kérdezősködött, hogy a kinyomtatott példányokat hogyan lehet majd Magyarországba szállítani?^[168]

Segített az érdeklődés ébrentartásában Taksonyinak Suri Mihály is, a ki egyszer Molnárt meglátogatta Frankfurtban s ott a könyvnyomtatóval is beszélve, személyes tapasztalatait oly lelkesedéssel beszélte el Taksonyinak, hogy még nagyobb reményt keltett benne a terv sikerülése felől, mint Molnár a maga leveleivel. Most már ő is megigérte, hogy «minden követ megmozdít» ez ügyben, és Samarjai Mátét is «felbújtja» az Asztalos «füstölgő kedvének lángra gyújtása végett.»^[169]

Mindezek arról tanúskodnak, hogy Molnárt a bibliakiadás gondolata folytonosan foglalkoztatta s hogy baráti buzdításokban nem volt hiány, de tényleges eredménye az ő buzgólkodásuknak sem mutatkozott. Hazulról még mindig nem jött egyéb, mint tervének helyeslése, a mi különben természetes is volt, de semmi pozitív Ígéretet nem kapott, sőt még annyit se tudott barátjai támogatása mellett sem elérni, hogy egy magyar bibliához juthasson.

A könyvkiadók közül, kiket Molnár e végett fölkeresett, egy sem vállalkozott. Szintén eredmény nélkül múlt el a frankfurti őszi vásár, melytől pedig legtöbbet várt; hasztalanul járta sorra a könyvárúsnegyed árúházait, ajánlatokat téve kiadóknak és nyomtatóknak, a biztos nyereség kilátásával kecsegtetve azokat: egy sem vállalkozott rá. Mogorva főnöke, Sauer, még kevésbbé. Nem tudjuk, hogy a Surinak tett igéret mi volt, alig lehetett más, mint föltételes biztatás. Bizonyára Sauer is a Thury nézetét vallotta s biztatta Surit és Molnárt, hogy keressenek e czélra otthon pártfogókat.

Még öt hónapot töltött ezután Sauernél, fáradságos munka és vesződség között, melytől csak néha szabadulhatott meg egy kevés időre, mint midőn Heidelbergbe utazott a Sideriustól küldött pénz átvételére, vagy midőn a vásáron rátalált Keckermannra, egykori kedves tanárára, Gocleniusra és több herborni tanulótársára, a kik a találkozás örömére magukkal vitték és megvendégelték.

Egy ízben Sauer elvitte magával az új belga egyházba istenitiszteletre s itt később a lelkészszel személyesen is megismerkedett. Ennek útján azután Duboisnak is, a gallican egyház lelkészének is ismeretségébe jutott, a kivel ezután gyakrabban érintkezett. Ez megsajnálta a jobb sorsra érdemes s bizonyára többször panaszkodó ifjút s magához fogadta. Lakást és ellátást adott neki s egyúttal arról is gondoskodott, hogy pénzt kereshessen. Genius, a belga egyház lelkésze és Bongars pénzért másoltattak vele, ez utóbbi számára Dudics leveleit is lemásolta. A humánus lelkész családja gondosan ápolta betegségében is, mely ez idő alatt egy baleset miatt érte.^[170]

Mintegy két hónapig élt a Dubois jóindulatával, most is folyvást érintkezve a könyvnyomtatókkal, a kik között már sok ismerőse volt. Némelyik, mint Claude Marne, megbizásokat is adott neki. A tavaszi könyvvásárra elmenni sem mulasztotta el, itt mint mindig, úgy most is találkozott ismerőssel ^[171] s azonkívül újabb ismeretségeket is kötött. Itt ismerkedett meg a vásáron Forster ambergi könyvnyomtatóval, a kinek biztatására elhagyta Frankfurtot s elment Ambergbe. Nem akarta Dubois jószivűségét tovább igénybe venni, azért nézett ismét valami állás után, a miből megélhessen.

26. AMBERG ^[172]

A korrektori állás mellett a tanítói pálya volt az, melyen alkalmazást remélhetett s Ambergben is ilyenért folyamodott. Ajánló levelekkel bőven el volt látva, de alkalmazásának útjában állott, hogy a fejedelem engedelme nélkül idegent sem egyházi, sem iskolai hivatalra nem volt szabad választani. Hanem azért itt mégis jutott valami megélhetési módhoz: egy városi tanácsos ^[173] nevelőséggel kinálta meg. Gernand Jánosnak hívták ezt a tanácsost s egy fiát kellett volna tanítani. Molnár a szükségtől is kényszerítve, örömmel elfogadta az ajánlatot, egy időre ezáltal legalább felmentve érezte magát a mindennapi megélhetés gondjától. A családhoz kellett költöznie s a lakáson s élelmezésen kívül ruhát és valami csekély díjazást kapott. E korban általános szokás volt ily magántanítók alkalmazása; már az iskolai tanítási módszer, mely inkább csak a leczke feladására és kikérdezésére szorítkozott, szükségessé tette, hogy legyen valaki, a ki a tantárgyat megmagyarázza és betanítsa.^[174] Iskolai törvények intézkedtek e pædagogusok kötelességeiről. A hospitiumokban – mondja egy ilyen törvény – az úr és az asszony iránt tiszteletet, engedelmességet és félelmet tanúsítsanak, magokat szolgálatra készeknek mutassák; azok tudta és engedelme nélkül a házból ki ne menjenek, sem pedig éjszakára kint ne maradjanak; a mindennapi élelemmel és fekhelylyel, bármily hitvány legyen is az, megelégedjenek. A gyermekekkel szemben barátságosak és szelidek legyenek, azokat kellő időben felköltsék, felöltöztessék, megmosdassák, megfésüljék és imádkoztassák, iskolába vigyék és ismét elhozzák, katekhismusra, szép zsoltárokra és imádságokra tanítsák, magyarázzák meg, hogy értsék iskolai leczkéjöket … illedelmes evésre, kevés beszédre, szerény életre és finom taglejtésre, mindkettőre szóval és saját jó példájukkal szoktassák, helytelenkedéseiket és kihágásaikat megfelelő módon büntessék. És mert némelyek azon balhiedelemben vannak, hogy ha az iskolában szünet van, nekik otthon sem szabad semmit ismételni, ezután ez nekik többé meg ne engedtessék. Megtiltják még e törvények a lopást, fecsegést és a cselédséggel való czivakodást.

Molnárnak is kétségkívül ez volt kötelessége a Gernand-gyermeknél. Hogy a paedagogus helyzete nem volt valami kecsegtető, az ebből is látható, de ezenkívül erre nézve e korból még sok más adat is maradt fenn. Nem emelkedtek még ekkor annak tudatára, hogy a szülők részéről a nevelő iránt tanusított becsülés és elismerés, a nevelés sikerének egyik alapfeltétele. A nevelőnek legtöbbször szolgai szerep jutott a háztartásban. Érdekes erre nézve Molnár egy kortársának, Naubitzer Györgynek, később tanítónak és papnak leírása, melyet saját nevelősködéséről ad. Hat év alatt négy családnál volt nevelő, a kiknél paedagogiája mellett sokféle házi munkát is kellett végeznie. Az egyik családfő többször magával vitte a vásárra s ott a boltosinas szerepét juttatta neki; többször meg is verte. Második gazdájánál, egy cserző-vargánál gyakran neki kellett a taposott bőrt targonczán hazaszállítani s a cserző-házban csávázni segíteni. A harmadik helyen a malátakészítésnél és sörfőzésnél vették hasznát s olykor szombaton negyven cseber vizet hordott a fürdőbe a vállán; az ő tiszte volt bort és sört hozni s ezért akárcsak mint egy szolgát sokszor éjfélkor is elszalasztottak. Utolsó helye egy chirurgusnál volt, itt éjjelenként recepteket irogatott, ha vendégek voltak, az asztalnál felszolgált s ha este gazdája vagy a korcsmába vagy a szomszédba ment egy kis vidám poharazásra és ott maradt, neki kellett érte menni és haza hozni.^[175]

Molnárnak sem lehetett sokkal jobb helyzete s szorult és inséges állapotát mi sem bizonyítja jobban, hogy azért itt kilencz hónapig meg tudott lenni. De akármennyire igyekezett is a család kedvében járni és kötelességét hiven betölteni, azt már nem mondhatta el magáról, a mit Naubitzer mondott, t. i., hogy megkedvelték és nem szívesen bocsátották el. A férfi csak meg lett volna vele elégedve, a minek bizonyságául többször meg is ajándékozta, Szent-György-napkor egy tallérral, pünkösdkor egy magyar aranynyal, de az úrnő, egy fösvény, házsártos és czivakodó asszony sehogy sem szívelhette. Már az is bosszantotta, hogy a férje szépen megfér vele s addig zsörtölődött s addig panaszkodott róla, hogy végre a férj is megunta hallgatni s a házi béke kedvért felmondta Molnárnak az alkalmazást. A felmondás épen a legrosszabb időben, januárban történt. Molnárnak télvíz idején kellett ismét vándorbotot fogni kezébe. Ezen a barbarismuson «sokan csudálkoztak – mondja Ladislaus tanár ajánló-levelében – a kik ez ifjúembert ismerték.» A barátai által ez időben hozzá írt levelek értesítenek egyéb foglalkozásairól, melyek között a nevelőségtől szabadon maradt idejét töltötte. Leghívebb levelezője, Taksonyi leveleiből látjuk, hogy a Károli-biblia még mindig nem jutott el hozzá, habár őt avval most is váltig biztatgatta, a többi levelek a hazatérést emlegetik s mindinkább erősebben sürgetik. Siderius levele pedig már a neheztelés hangján beszél a belehelyezett bizalom megrendüléséről.

27. TAKSONYI PÉTER NÉVALÁÍRÁSA.^[176]

Eddig – úgymond – pártfogójának, Békésinek, a ki már többször megszólította s kérdezősködött utána, hogy akaratjuk ellenére hol késik oly soká, mindig valami tisztességes kifogással állott elő s védelmezte. De most már ő is csudálkozik a halogatáson s igazság- és hálaérzetére utalva, ismét kéri, hogy térjen haza. Ne okozzon kárt másoknak és ne veszélyeztesse jó hírnevét.

A Siderius levele a «tízszeresen nyomorúságos és minden orvosság nélkül való esztendőben» kelt,^[177] s ha egyéb hírekből nem tudta volna, ebből is sejthette Molnár, hogy otthon a hazában még kedvezőtlenebbek a viszonyok irodalmi terveinek megvalósítására, mint külföldön. Inkább várt tehát és tűrt tovább, bármily nagyon vágyott is oly biztos állásra, a minővel otthon két pártfogója biztatta. Aggódó lelkiismeretét Taksonyi sietett ismét megnyugtatni. Bármennyire megróják is mások – írta már előbb, – ő tettét mindig helyeselte,^[178] most pedig arról értesítette, hogy a biblia ismét útban van, minden nap várhatják Bécsből.^[179] Ez ugyan egyelőre hiú remény volt, a mennyiben egy újabb levelével ismét lerontja azt, arról tudósítván, hogy most meg már el is veszett a biblia; az, a kire Asztalos bízta, hanyagul járt el a megbízásban s most újra kell írni, hogy nagyobb óvatossággal és megbízhatóbb póstástól más példányt küldjön, mert ez aligha kerül meg többé.^[180]

De ötödfél hónap múlva végre mégis megérkezett a várva-várt biblia Taksonyihoz. Sőt egy más kellemes meglepetés is várt Molnárra a Taksonyi leveléből, melyben ezt neki megírta. Asztalos ugyanis megigérte, hogy ha valaki vállalkoznék a kinyomatásra, háromszáz tallért ad s Molnárnak is megtéríti az úti költséget, vagy méltó tiszteletdíjat fizet, ha könyvnyomtatót keres reá. Molnár legfőbb óhajtása beteljesedését a közelben látta. Most már ha közvetett úton is, de tekintélyes helyről jött igéret s kezében volt a levél, melyre a könyvkiadókkal tárgyalás közben hivatkozhatott.

Csakhogy most megint más akadályok merültek föl. Taksonyi helyzete megváltozott s ennek ez ügyre is elhatározó hatása volt. Míg az a heidelbergi egyetemen tanult, lelkesedéssel karolta fel ez ügyet s leveleivel köz-vetetlen és mások útján izgatott mellette; mert szerette volna saját nevéhez fűzni e kiadás dicsőségét. Levelei világosan tanúskodnak erről. Abban a levélben, mely tudósítja Molnárt, hogy az elveszett biblia helyébe más példány küldését kéri Asztalostól, ezt is irja: «Akkor, t. i. ha ez a könyv megérkezik, majd meglátom, mit kell csinálni a könyvnyomtatókkal. Inkább itt akarnám Heidelbergben kinyomatni, mint bárhol másutt, – a Camper költségén, a ki a kiadásról bennem némi reményt is keltett.»^[181]

Midőn e közben a hazatérésre felszólították s arra elhatározta magát, s így egyszerre minden reménye elenyészett, hogy része lesz a «kibocsátás szolgálatában»: föltűnő változás állott be gondolkozásmódjában is. Alább hagyott a biztatással is, sőt szinte meglepő módon ajánlja most már Molnárnak is a hazatérést. «Megvallom – írja – igen sok akadály van ugyan, melyeket nekem is megírtál; melyek késleltethetnek, ha test szerint itélünk. De több ok van, a mely haza hív és követeli, hogy a közös hazát erődhöz képest segítsed. Ezeket nem azért írom, mintha tanácsot akarnék adni, a mire semmiesetre nem szorulsz, sem nem azért, hogy téged kellemetlenül érintő szavakkal hazatérésre nógassalak, hanem hogy kijelentsem, hogy nekem tisztességes dolognak látszik sietni a hazatéréssel …»^[182]

Talán ez volt az oka annak is, hogy nem sietett a biblia átküldésével, miután már megkapta: pedig azután még négy hónapig maradt Heidelbergben s így elég ideje lett volna az elküldésre. Mikor pedig indulásra készen állott, Asztalos megbizásából, a ki nem akarta, hogy a nagynehezen Heidelbergbe felküldött könyvet onnan újra visszahozzák, átadta egy tanulótársának, hogy az egyetemi könyvtárba vigye, hadd legyen ott mindaddig, míg alkalom nem kinálkozik a kinyomtatásra.^[183]

Így omlott össze a remény, melyet a Taksonyi közvetítésére épített, épen akkor, mikor az az eddigieknél sokkal kedvezőbb kilátásokkal kecsegtetett.

Mindezek akkor történtek, a midőn a Gernand családot «a fösvény és nagyon mogorva úrnő miatt» el kelle hagyma.

III.

Molnár Altdorfban. Rittershausen Konrád. A magyar szótárirodalom. Molnár Latin-magyar szótára. Módszere. Forrásai. Molnár atyjának halála. Molnár Gergely latin nyelvtana, A magyar-latin szótár. Hutter Illyés könyvnyomtató. Üdvözlő versek a szótárra. Az irói tiszteletdíjak. A dedikálás. II. Rudolf császár. Molnár ajánlólevelei Megérkezése Prágába. Prága irodalmi körei. Bachaček, Carolides, Weston Erzsébet, Wacker Máté. Kepler János. Molnár II. Rudolf császárnál. Bürgi Jost. A prágai magyarok. Kisérlet Molnár áttérítésére. Rudolf ajándéka. Visszatérés Altdorfba.

A KÉTSZERES csalódástól elkeseredve hagyta oda Amberget s a téli utazás veszélyessége daczára útra kelt Altdorf felé. Itt már volt egy ismerőse, a «lyceum tündöklő csillaga», Rittershausen Konrád, a római jog tanára s azonkívül híres nyelvtudós, a kit hasonlításokban gyönyörködő kortársai a század Scævolájának neveztek el s azt is állították róla, hogy a görög nyelvet irásban és szóban, prózában és versben oly könnyedséggel s folyamatossággal kezelte, hogy a klasszikus irók és költők bármelyikével kiállotta az összehasonlítást. Bámulatos tevékenységű író, a ki számos görög író művét adta ki latin fordítással s jegyzetekkel, görög-latin szótárt szerkesztett, a zsoltárokat s több bibliai könyvet héberből latin versekbe fordított stb.^[184]

28. RITTERSHAUSEN KONRÁD.^[185]

Míg tudományossága által csodálatra ragadta kortársait, barátságos és bizalomkeltő modorával lebilincselte azokat, a kik vele érintkeztek. Senki előtt sem zárkózott el s ismerősei feljegyezték róla, hogy leggyűlöletesebbnek azt tartotta, ha valaki megközelíthetetlennek mutatta magát s mikor kedve vagy ideje nem volt, nem fogadta el azokat, a kik vele beszélni szerettek volna.^[186]

Altdorfba érkezve, Molnár először is hozzá kopogtatott be ajánlóleveleivel. A nemes szivű tudós megszánta a sorsüldözött ifjút s az egyetem deákszállásán azonnal lakást rendelt számára. Hogy pénzhez jusson, másoltatott vele, majd később az egyetem felügyelőinél közbenjárva érdekében, lakáson kívül ellátást és pénzsegélyt eszközölt ki részére; nürnbergi ismerőseinél pedig pénzt gyűjtött, a miből régi adósságait kifizethesse.^[187]

Megszabadulva e szerint a megélhetés gondjától, irodalmi terve kiviteléhez fogott, mely keletkezésére nézve csaknem egyidejű volt a bibliakiadás tervével s a melyet, habár az nem foglalkoztatta is annyira, mégis hamarabb megvalósíthatott. Ez volt egy latin-magyar szótár írásának terve. Még heidelbergi tanuló korában, midőn Sárospatakra hivták lectornak, egyik tanárjának, a kivel bizalmasan közölni szokta belső aggodalmait, megvallotta, hogy fél ez állás terhétől, mivel a magyar ifjúság alkalmas könyvek hijjával van, s még egy közönséges szótár sincs számára.

Tanárja azt felelte rá: «Tehát az egész haza iránt érdemet szerezhetnél, ha ilyesmit irnál».

Molnárunknak e nyilatkozat – mint maga megvallja ^[188] rendkívül jól esett. Midőn tehát saját hibája, vagy a nélkül, hogy arról lemondott volna, elesett ez állástól, ezután már csak valami nyugalmas állapotra várt, hogy egész idejét ennek szentelhesse. Ehhez jutott most hozzá Altdorfban.

Nyugodt s gondtalan helyzetében, Rittershausentől is bátorítva, 1603. július elején hozzá is fogott az íráshoz.

Egy ily szótárra valóban nagy szükség volt. Az eddig kiadott szótárak, melyek egyéb nyelvek mellett a magyart is magukban foglalták, vagy már rendszerüknél fogva voltak, a mennyiben tárgyi és fogalmi csoportok szerint sorolták föl a szavakat, iskolai czélokra alkalmatlanok és egyébként is nehezen kezelhetők,^[189] vagy kevés példányban voltak elterjedve,^[190] vagy nagyon sok nyelvet öleltek fel s e miatt drágák és szintén nehezen használhatók voltak.^[191] Ezek mellett nagyon élénken érezhető szükség volt egy kisebb terjedelmű s egyszerű betűrendes szótárra, miként azt a gyakorlati észjárású Molnár felismerte: olyanra, mint a Dasypodius szótára, a kit e művéért a strassburgi szellemes Sturm szerint nagyobb dicsőség illett meg, mint a minőt ócsárló birálói valaha szerezhetnek.^[192]

29. ALTDORF.^[193]

Ezt a latin-német szótárt ^[194] vette tehát alapul, a mely már Kassán nevelő korában annyira megtetszett neki, a melynél jobbat azóta sem látott, pedig az egyetemeken tizennégy év alatt a frankfurti könyvvásárokon elég sok szótár megfordult a kezén.^[195]

Ezt azután összehasonlította más szótárakkal, így több latin-franczia szótárral s azokból is vett át szavakat.^[196] E munkájában ismét Rittershausen volt nagy segítségére, a ki könyvtárát rendelkezésére bocsátotta s kieszközölte, hogy az egyetem könyvtárát is szabadon használhassa s a kétes és nehéz latin szólásokat is megmagyarázta neki.^[197] Azonkívül felvette szótárába azon szavakat, melyeket strassburgi tanuló korában az iskolában kellett lejegyezgetnie,^[198] a Clusius-Beythe-féle latin-magyar növénytani szótárt stb.^[199] Nagy hasznára volt Calepinus magyar tolmácsa is, a kinek mint említi, nevét nem tudhatta meg.^[200] Figyelme arra is kiterjedt, hogy a magyar tanulók a latin szavakat rendesen magyar hangsúly szerint ejtik ki, ezért megjelölte azok hangsúlyát, továbbá a főnevek nemét, a beszédrészek nevét, úgy a mint Dasypodiuson kívül egy franczia szótárban látta.^[201] A ritkán előforduló városnevek helyett másokat s főleg olyanokat vett föl, melyekben megfordult, vagy hosszasabban tartózkodott;^[202] ezeknek nevezetességeit is megemlíti: Strassburgnak magas tornyú ékes templomát, kinek Európában nincsen mássa, Zürichnek szép tavát, stb.^[203] A hol a latin szóra megfelelő magyar kifejezést nem talál, vagy olyan nem volt, körülirással s meghatározással segített magán.^[204] Különösen nagy nehézséget adtak a tudományos műszavak s a tudományok nevei s az ilyenekre két- vagy háromféle fordítást, helyesebben magyarázatot is ad.^[205] Általában igen szivesen magyaráz,^[206] világosító példákat is gyakran idéz a magyar nyelvből ^[207] s olykor a magyar és idegen-szokások között való különbségre is figyelmeztet.^[208]

Az irodalmi munkásság ezen első éve, melyet gondtalan helyzete s egy régi irodalmi tervének teljesedése miatt a boldog évek közé számított volna, nem volt zavartalan, bánat és csalódás nélkül. Midőn szótárán javában dolgozott, Sideriustól levelet kapott, melyben szemrehányást tesz neki, a miért nem tér haza;^[209] majd egy másik levél érkezett Taksonyitól, mely atyja halálhírét hozta meg. Levert hangulatát, melyet e gyászhír okozott, a szótára előszavában atyja emlékének szentelt kegyeletes sorokban örökítette meg.^[210] Ez a levél még más szomorú híreket is foglalt magában. Ez hozta meg a választ arra a levelére is, melyet Asztalosnak a biblia kiadása felől írt s ez a válasz szintén kedvezőtlen volt: Hagyjon fel most e gondolattal, – írja neki Taksonyi az Asztalos megbízásából, – elegendő pénzforrás nélkül, a mi most Asztalosnak sincs, nem kell sietni a kiadással. Nem azt jelenti ez, – teszi utána mintegy mentségül, – mintha megbánta volna igéretét, vagy a költséget sajnálná, hanem azt, hogy most oly szomorú idők járnak, hogy attól is lehet félni, hogy az idő és munka kárba veszne. Hadd maradjon azért a biblia is Heidelbergben. Hasonló okból nem fogadta el «Molnár Gergely latin nyelvtanának»^[211] ajánlását sem, melyet Molnár újra ki akart adni: félt, hogy megsérti Nádasdy Ferencz grófot, a kinek az előbbi kiadások ajánlva voltak.^[212] S ha kiadja, ne szóljon előszavában a biblia kiadás tervéről, s az Asztalostól igért összegről, mert az is megeshetnék, hogy e miatt a városból kirekesztenék vagy talán Magyarországból is vagy legalább Pozsonymegyéből kitiltanák.

Volt egy biztató szó is a hosszú levélben: A latin-magyar szótárt és megfordítva, ha elvégzed, nem csekély szolgálatot teszesz az irodalomnak, mely hogy mindenkinek és neked is javadra szolgáljon, kérem az Istent fia által.»^[213]

E biztatásból is erőt merítve, csak annál serényebben látott a szótár szerkesztéséhez s öt hónap alatt elkészülve az első részszel, menten hozzáfogott a második, magyar-latin rész irásához.

E szótárhoz, mely nálunk az első kisérlet volt, az első rész forrásain kívül számos magyar művet is használt, melyeket részint Magyarországból kapott és vitt ki magával, részint Frankfurtban és Nürnbergben vásárolt az ószerárúsoknál.^[214] Ezenkívül a szavak egy részét emlékezetből írta össze. «Kétségkívül csodálkoztok – mondja a magyar és erdélyi tanulóifjúsághoz intézett előszóban – hogy épen én készítettem nektek magyar-latin szótárt, a kit Magyarországon kevesen ismernek, a ki sok éven át a hazától távol voltam s nagyrészt Németországban nevekedtem. De megszűntök csudálkozni, ha okaimat megértitek. Abban a családban születtem (távol legyen a mondottól az irigység), a melyben a régi magyar nyelv romlatlanul maradt. Ősöm az erdélyi székelyek nemzetéből származott, a kik azzal dicsekesznek, hogy náluk a magyar nyelv tisztább, vajjon azért-e, mivel először, vagy utoljára jöttek ki Scithiából, azt nem tudom, csak tudom, hogy dicsekesznek.»^[215]

Míg a szótár első részének szerkesztése öt hónapig tartott, addig e második részszel egy hó alatt elkészült, úgy hogy a következő év január havában már az egész munka teljesen kész kéziratát mutathatta meg a nürnbergi könyvnyomtatóknak.^[216]

Ezek között csakhamar kapott rá kiadót is a jeles tudós és könyvnyomtató Hutter Illyés személyében. A kor egyik legnagyobb orientalistája volt ez, a ki egy ideig Lipcsében a keleti nyelvek tanára s Ágost szász választófejedelem héber nyelvmestere volt, később pedig egy könyvnyomdát alapított s azzal előbb Hamburgban, majd Nürnbergben telepedett le. Híres volt héber nyelvű kiadványairól s hat és tizenkét nyelvű bibliáiról, melyeknek nemcsak nyomtatója, hanem szerkesztője is ő volt, valamint egy felfedezéséről, egy új nyelvtanulási módszerről, mely szerint három-négy év alatt csekélyebb fáradsággal több nyelvet meg lehetett tanulni, mint az előtt tíz, húsz vagy több év alatt.^[217]

Ez vállalkozott a kiadásra s már februárban hozzá is kezdett a nyomtatáshoz. Molnár Nürnbergbe tette át lakását, Hutterhez költözött, hogy a javítást jobban végezhesse s a nyomtatásra is állandóan felügyelhessen, nála lakott azon hat hónap alatt, míg a mű nyomtatása tartott.

Midőn a szótári rész kikerült a sajtó alól s csak az ajánlás és előszó hiányzott még belőle, hogy a könyvpiaczon is megjelenjék, Molnár elvitte vagy elküldte tanáraihoz, s azon tudósokhoz, a kikkel ismeretségben állott s fölkérte őket üdvözlővers, úgynevezett «epigramma» írására. Rendes irodalmi szokás volt ez s egy kis doktori értekezés sem jelenhetett meg a nélkül, hogy három-négy ily vers ne magasztalná a művet és szerzőjét. E verseket rendesen latinul írták, de találunk héber, görög stb. nyelven írottakat is. Különösen kezdő irók fontosnak tartották, hogy minél több és minél tekintélyesebb neveket függeszthessenek műveik elé. Néha bizonyos jótállás volt ez, melyet elismert tekintély egy kezdő iróért a közönség előtt vállalt, máskor viszonzás fejébe ment, de legtöbbször egyszerű udvariassági tény volt, melyet ritkán tagadtak meg attól, a ki ezért hozzájok fordult.

Molnárnak, a ki barátai műveihez szinte írt ilyeneket,^[218] hét tanár- és tudós-ismerőse kedveskedett ily üdvözlő verssel.^[219] Rittershausen épen görögül akart írni, de az elkezdett verset elvesztette s a helyett gördülékeny latin versekben magasztalta a Molnár hazaszeretetét, melynek e mű a bizonysága; Girschner szerint: «Ha szeretsz latin vagy franczia nyelven beszélni, mért ne szeretnél pannoniai nyelven is? Pasor azt fejtegeti, hogy a szótár mennyire szükséges tudósoknak, tudatlanoknak egyaránt, úgy hogy, ha Calepinus élne, szinte rászorulna lexikonára.

Jellemző, hogy Molnár lassanként mennyire felköltötte az érdeklődést a magyar nemzet és nyelv iránt oly tudósokban is, a kik helyzetüknél és szakjuknál fogva ezekről tudomást is alig vettek volna.

Rumel Konrád orvosdoktor előbb is kérte, hogy írja le neki a biblia első fejezetét magyarul,^[220] most pedig, midőn szótára nyomtatás alatt van, mint a pannoniai nyelv megtartóját üdvözli, ki dicsőséget hoz a hazára, melynek földjét lovon, füvét aranyos féken s vizét nyergen vette nemzete s egyszersmind dicsőséget saját nevére …^[221] Rem szerint a Hunyadi, Attila, Béla, László, István, Géza hősi tetteiért szükséges lenne megtanulni e nyelvet, Keckermann pedig a magyar nyelv eredetének süppedékes talajára is rálépett s szerinte igen sok magyar szó héber eredetű s nincs oly nyelv Európában, mely közelebb állana az Isten és angyalok nyelvéhez, mint a magyar, melynek neve már a bibliában is előfordul,^[222] – a mely állítását azután Rem sietett kétségbe vonni.^[223]

30. RUMEL KONRÁD NÉVALÁÍRÁSA.^[224]

Az így most már teljesen készen levő munkáért Molnár kiadójától 12-25 tiszteletpéldányra számíthatott. Ekkor még az irók rendszerint nem kaptak műveikért tiszteletdíjat. Luther, Melanchton díj nélkül irták műveiket, Erasraus és Hutten élesen visszautasították a vádat, hogy a könyvkiadók műveikért megfizetik őket. Kivételesen ugyan arra is találunk példát, rendesen olyankor, a mikor a kiadó adja a megbizást, hogy a szerző előre egyességre lép avval a honorárium dolgában. Így egy frankfurti kiadó szerződés szerint minden nyomtatott példány után egy krajczárt fizetett az irónak, egy másiktól csak nagy nehezen lehetett kierőszakolni, hogy ívenként egy fél tallért adjon. Meglepő nagy díjat kötött ki magának egy theologus, a ki egy nagyobb művéért 500 forintot fizettetett magának, de ez annyira hallatlan eset volt, hogy azt e miatt erősen meg is támadták, hogy simoniát űz, pénzért eladja a szentlélek adományát.^[225]

31. REM GYÖRGY.

Az irói tiszteletdíjat pótolta némileg a könyvajánlás (dedicatio), mely e korban s egész a XVIII. századig feltűnő nagy mértékben divatozott.^[226] Rendesen fejedelmeket, főurakat, vagy nagyon gazdag embereket választottak ki e czélra, a kikről föltehették, hogy ez hiúságuknak hízeleg s kellőkép honorálják a megtiszteltetést, Erasmus kiváló gonddal választotta meg patronusait s figyelme még magyar emberekre is kiterjedt s egy művét Thurzó Jánosnak ajánlotta. Gazdagabb városok tanácsa is gyakran jutott ily kitűntetéshez, úgy hogy az ajánlásokról rendes jegyzéket kellett vezetni.

A dedikálás sokszor csupán tiszteletből, de legtöbb esetben jutalom reményében történt, a mi ritkán is maradt el, bár nagyon változó volt. Egy iró száz dukátot, egy másik aranyozott és aranynyal megtöltött serleget, egy harmadik gabonát és bort, Erasmus Thurzótól egy hermelinbőr-süveget kapott.^[227] Az egyes városok tanácsa nagy óvatossággal járt el a jutalom utalványozásában s különbséget tettek oly művek között, a melyek a város dicsőségére szolgáltak s olyanok közt, melyek tisztán haszonlesésből készültek. A svájczi szövetség történetének irója Zürichtől s Berntől 200-200 tallért s a többitől is nagy összegeket kapott, míg egy másik jelentéktelen irót csak két tallérral fizettek ki, s némelyiknek azt is tudtára adták, hogy máskor ne merészeljen hasonló ajánlásokkal alkalmatlankodni.^[228]

A királyok és fejedelmek is így jártak el, de nálok sokszor a miniszterek vagy a körükben élő tudósok hangulata döntött az ajánlás elfogadása vagy a tiszteletdíj nagysága fölött.^[229] Hogy őket leggyakrabban keresték föl ily ajánlásokkal, azt ezek után természetesnek találjuk. És sokszor fejedelmileg is jutalmazták meg az írót. Ferdinánd magyar király egy irót, a ki görögből latinra fordított művét ajánlotta neki, a görög nyelv egyetemi tanárává nevezett ki.^[230] A tudományszerető és tudóspártoló Rudolf császárnak és magyar királynak is bőven kijutott az ajánlásból s oly műveket, melyek iránt érdeklődött, valóban bőkezűen jutalmazott. Keplernek például 100 tallért utalványozott Optica czímű műve ajánlásáért.^[231]

Molnár is Rudolfot választotta műve patronusának. Az ügyesen szerkesztett és lendületes ajánlólevélben, mely egy mythologiai képpel, Minerva és Mars születésének elbeszélésével kezdődik, először magasztalja a németek feltalálói ügyességét, melynek szerinte, nyilvánvaló czélzással Rudolf kedvteléseire, az óra is egyik ékesen szóló bizonysága s azután rátér arra, miért ajánlotta a császárnak e művet. Mert míg Európa minden részének tudósai képviselve vannak e téren, addig Magyarországból, melynek koronáját pedig harminczkét év óta viseli, az egy Zsámbokin kívül senki sem gondolt erre.^[232]

Nem felejtkezett el ajánlásában a császár mindenható tanácsosairól sem. Tudta, hogy azok útján juthat csak a császár elé s megemlítette, hogy a főhivatalnokok és gyermekeik is hasznosan élhetnek művével, ha az alattvaló nép beszédét ismerni akarják. Most még hátra volt, hogy művét személyesen vigye el Prágába a császárhoz, mert csak így remélhetett onnan eredményt.

És ez volt a dolog legnehezebb része. II. Rudolf császárt négy évvel azelőtt búskomorság lepte meg s azóta meghasonlott kedélylyel, azon képzelődéstől gyötörtetve, hogy egy szerzetes tőre alatt vérzik el: félrevonult a világtól.

Mindenkiben, még testvérében is ellenséget látott, mindenkire gyanakodott s e miatt kerülte az embereket. Ha olykor a hradšini várpalota kertjének fedett sétányain sétált, vagy egykori kedvencz lovait ablaka elé vezettette: mindössze ennyivel árulta el, hogy még némi gyönyörűsége telik a világban. Máskülönben magába zárkózott, elhanyagolta a misét, csak nagy ritkán ment el a tanácsülésekre, még ritkábban fogadott el valakit kihallgatásra: ezek helyett inkább az alkhimiára és asztrologiára fordította minden idejét.^[233] Hogyan lehetne aranyat csinálni s ez által a császári kincstár gyakran előforduló pénzzavarán örökre segítem, vagy a planéták állásából a jövőt, halála módját és idejét megtudni; mit jelent egy üstökös vagy új csillag feltűnése, mi változást idéz elő a politikai viszonyokban egy nem várt napfogyatkozás: ezek voltak azok a dolgok, melyek a császár érdeklődését éveken át lekötötték.^[234]

32. II. RUDOLF CSÁSZÁR.^[235]

A császárnak e csillagászati kedvteléseinél, melyekbe mind inkább elmélyedt, e század legnagyobb csillagásza, Kepler János volt segítségére. 1601 óta ő volt a császári mathematikus s a fent előadott kérdésekre rendesen neki kellett a horoskop segélyével megfelelni.^[236]

33. KEPLER JÁNOS.^[237]

Mint ilyennek nagy befolyása volt a császárra, a ki bizalmával teljes mértékben megajándékozta. E miatt nagy összeköttetése volt az udvari személyzettel és a tanácsosokkal is, a kikkel folytonosan érintkezett s a kik gyakran ő általa vitték keresztül szándékukat.^[238]

A fent előadottakból következik, hogy Rudolf nem azon uralkodók közé tartozott, a kik az ügyek legnagyobb részét maguk intézik el s annak a ki ügye gyors elintézését óhajtotta, a befolyásos tanácsosoknál kellett kopogtatni, mivel ezek jóindulatától függött rendesen ügyének sikere.^[239]

Molnár is csak ily úton remélhette, hogy czélt ér ajánlásával s ajánlólevelekkel bőven ellátva érkezett Prágába.^[240]

Már említettük, hogy a tudományos körökkel ismerős és levelező Rittershausennek mennyire kegyében állott Molnár.^[241] Rajta kívül pedig még számos jóakarója és pártfogója volt. Ilyen volt többek között Rem ^[242] György, egy előkelő származású ^[243] nürnbergi tanácsos és jogdoktor, költő és tudós, a ki Európa minden részének tudósaival levelezett s voltak ismerősei Prágában úgy, mint Parisban, Angolországban, mint Magyarországon s egy életirója szerint kevés tudóssal érintkezhetett s nem sokáig tanulhatott az, a ki Remet nem ismerte, vagy legalább nevét nem hallotta.^[244] Ez Molnár iránt kiváló vonzódást érzett, attól kezdve, midőn megismerte. Buzdította, jóakaró tanácsokat adott neki. Mikor műve elkészült, sürgette, hogy siessen a prágai úttal, mert a tél közelget; sürgette a szomszédjában lakó könyvkötőt is, a kinek Molnár hat példányt bekötés végett adott, felajánlotta neki az útiköltséget, majd megadja, ha visszajön;^[245] ilyen volt Gentilis Scipio,^[246] Rumel János Konrád, koszorús költő, a kihez útközben tért be Neumarkba stb.^[247]

34. GENTILIS SCIPIO.

Ezek ajánlása vezette be Molnárt Prága tudós és befolyásos köreibe. Ezeknek voltak tagjai Bachaček Márton, a Károly-kollégium rektora, hírneves számtan-tudós, a ki egyébként magyarokkal, többek között Ambrosiussal is levelezett s Honter egy művét is kiadta;^[248] carls-bergi Carolides György,^[249] költő és Prága város tanácsjegyzője; Weston Erzsébet a híres költőnő, a «tizedik Múzsa», vagy «negyedik Gráczia», kinek szülei a vallási üldözések miatt menekültek ide Angliából. Egy bámulatos tehetséggel megáldott nő, a ki német, cseh, olasz és franczia nyelven beszélt s a latin nyelvet is annyira elsajátította, hogy már tizenhat éves korában sikerült költeményeket írt s a legnehezebb versmértékek kezelésében is meglepő könnyedségre tett szert. A kor elsőrendű kritikusaival s tudósaival levelezett, 1601-ben pedig költőtársa Melissus Heidelbergből koszorúval és üdvözlő versekkel is megtisztelte;^[250] wackhenfelsi lovag Wackher Máté császári tanácsos, a prágai udvar legbefolyásosabb embereinek egyike, a tudósok nagy pártfogója, kinek szintén volt egy csodagyermeke, egy költőnő, a latin nyelven kívül a görög és héber nyelv ismerője, a zene és számtan nagy kedvelője, a korán elhunyt Ilona;^[251] és végül Kepler János, az udvari mathematikus, a legnagyobb csillagászok egyike.

Molnár Prágába megérkezve (1604. szept. 25.) a város mindezen kitünőségeivel megismerkedett. Különben sem járt volna sok nehézséggel, hogy iró az irókat, tudós a tudósokat fölkeresse. Az ilyen tisztelgés, mely mintegy hódolat számba ment, e korban egész természetesnek tűnt föl s ez esetben hízelgett volna is, mint annak bizonysága, hogy hírnevök Nürnberg határáig is eljutott: de Molnárnak ezenkívül is volt, a mivel beköszöntsön. Bachačekhez Rittershausen ajánlotta,^[252] Carolidesnek levelet kellett átadni Grutertől s azonfelül mindkettőnél bocsánatot kelle kérni a Rittershausen nevében a hosszas hallgatásért,^[253] Weston Erzsébettől, a bájos és alig huszonkét éves fiatal asszonytól, a ki egy év óta Leo János udvari ágensnek volt neje, meg kellett kérdeni, hogy megkapta-é azt a költeményt, melyet Rumel az elmúlt tavaszszal küldött neki egy levél kiséretében s tévedés kikerülése végett meg is mutatni, hogy az volt-é s újabb levelet is adni át a Rittershausen üdvözletével, a ki a távolból hírneve után ismerte.^[254] Szintén a Rumel költeményével kopogtatott be Wackherhez, «a császári felség belső tanácsosához» s azonkívül Rumelnek tizenkét prófétáról írott művét is át kellett adni neki.^[255]

A mindenkivel ismerős Rumelnek Keplerhez volt leghosszabb izenete. Meg kellett tőle kérdeni, hogy emlékszik-e még arra, a mikor Tübingában a Rumel doktori felavatásán volt s a felavatást követő doktori lakomán örök barátságot igért neki. Ő abban a hitben volt, hogy már rég elveszett. Mert, nem tudja honnan, de egyszer az a hír jutott a fülébe, hogy Gráczból Stájerországba távozva, a barátságtalan Dunában a halak eledele lett. Nagyon fájlalta a tehetséges költő és mathematikus elhunytát, sőt meg is könnyezte. Most, midőn hallja, hogy él: újra éled. Azonkívül megbízta Molnárt, hogy figyelmeztesse arra, hogy az egyszer elkezdett szeretetben tartson ki, a melyben ő is örökké megmarad.^[256]

A MARBURGI EGYETEM REKTORÁNAK BIZONYITVÁNYA MOLNÁR BEIRATKOZÁSÁRÓL. 1607. JUN. 18.
(Eredetije a M. Tud. Akadémia birtokában.)^[257]

MOLNÁR ALBERT LEVELE REMHEZ. 1610. SZEPT. 18.
(Eredetije a göttingai kir. könyvtárban.)^[258]

35. WESTON ERZSÉBET JOHANNA.^[259]

A fogadásra és vendégszeretetre nem lehetett Molnárnak panasza. Wackher, Keplernek e nagy pártfogója, a kinek nagy érdeme volt abban, hogy az udvari mathematikus állását ő nyerte el,^[260] ebédre hívta meg magához,^[261] s bizonyára Weston és Carolides is szivesen látták, de legszivesebben a Kepler családja. Bár ekkor mind ő maga, mind felesége – a különben is gyenge szervezetű és beteges nő, mindketten betegeskedtek, de azért nem engedték, hogy egy hitsorsos és derék tudós iránt való vendégszeretetben rajtok más túl tegyen: hozzájok kellé Molnárnak költözni, náluk lakott és étkezett: így akarták viszonozni azt a vendégszeretetet, melyet Gráczból kiűzetésekor Magyarországon talált,^[262] a mit nagy örömmel adott a Rumel tudtára.^[263] Innen azután Bachaček is elhívta magához, s így idejét kettejük között kellé megosztani.^[264]

Ennyi és ily pártfogók mellett a királyi udvarba is sikerült bejutnia: alig egy héttel azután, hogy Prágába jött, a császárnak is bemutatta művét, a ki azt szivesen fogadta,^[265] s ötven forintot utalt ki, melyet a császár questora fizetett ki.^[266] Ekkor fordult meg a császár csillagászati termében, vagy mint ő nevezi «mathematicához való szerszámosházában» is, a hová bizonyára Kepler vezette be s ott beszédbe elegyedett Móricz hesseni tartománygróf csillagászaival. Közöttük volt Bürgi Jost is, Móricz atyjának egykori udvari órása,^[267] a ki Kepler számára csillagászati műszereket készített, egyébként is alaposan képzett ember, a kinek a nevét a tizedes törtek és logarithmusokra vonatkozó felfedezései tartották fent:^[268] mikor ezeknek említette, hogy ajánlása nem volt a császár előtt «kedvetlen», biztatták, hogy ha egy új könyvet ír, kisértse meg az ő fejedelmükkel is, az szintén szivesen szokta fogadni az ilyen ajánlásokat.^[269] Szótárát is nagy örömmel fogadták s csakhamar elfogytak a példányok, melyeket magával hozott s írnia kellett Altdorfba, hogy még hat példányt küldjenek utána;^[270] Himmelreich Tibor a magyar kanczellária titkára ^[271] s az ott élő magyarok: Topos Bálint,^[272] és Szentmarjai mind a hárman aranynyal fizettek érte; egy példánynyal kirándult Libochovitzba is, Báthori Zsigmondhoz, a volt erdélyi fejedelemhez, a ki szintén megajándékozta.^[273] Itt tartózkodása alatt több tanácsossal és kamarással, a kikkel találkozott, elbeszélgetett a magyarországi eseményekről, a kik figyelmeztették a támadásra, mely a magyar protestánsok ellen megindult s mely csak kezdete egy még fokozottabb mértékű támadó föllépésnek; ez ijesztésekkel egyszersmind figyelmeztetni akarták, hogy nem lesz tanácsos sokáig protestánsnak maradni. Molnár ezzel szemben az ellenmozgalomra utalt, melyről ekkor már hírek kerengtek Prágában, különösen az ott élő magyarok között s a melyről tudhatott Kepler is, a ki a magyar eseményeket folytonosan figyelemmel kisérte.^[274] Unverzagt Farkas, a bécsi udvari kamara elnöke szép szerével át is akarta téríteni s egy ajánló levelet adott neki, a bécsi akadémia cancellárjához, hogy az egyetemen valami alkalmazást adjanak neki, a mi természetesen csak vallásváltoztatás mellett lett volna lehetséges, s biztatta, hogy a császártól kapott ötven forintot fordítsa útiköltségre.^[275] Molnár bármint szeretett volna is Bécsbe menni, – nem azért ugyan, hogy az egyetemen alkalmazást nyerjen s még kevésbbé azért, hogy ott «Krisztusban való igaz hitét próbára tegye», hanem, hogy onnan hazájába is ellátogasson: de a folyton érkező háborús hírek miatt nem mert útra kelni, attól félve, hogy nem mehet majd vissza, hogy többi irodalmi terveit is megvalósítsa.^[276] Hetvennégy napi prágai időzés után tehát ismét Altdorfba tért vissza.^[277]

IV.

Az altdorfi pártfogók. Rem «Omnia» czímű verse. Utazás. Donaver pártfogása. Nevelőség a Stäntzing családnál. A Zsoltár-fordítás terve. A Zsoltár jelentősége a prot. cultusban. Molnár magyar verselési kisérlete. Nyilatkozata a versnemekről. A Lobwasser-féle német Zsoltár-fordítás. Franczia dallamok. Molnár Zsoltár-fordításának méltatása. Stäntzing bizonyítványa. Molnár Catechismusa. A Zsoltár ajánlása.

PRÁGAI útja anyagi és erkölcsi eredményeivel Molnár meg lehetett elégedve. Ha a prágai viszonyokat ismerte, a kincstár üressége miatt a király ajándékának nagysága felől különben sem lehettek vérmes reményei. Ez volt a véleménye barátainak is, a kik szerint Rudolf, ha nem oly bőkezűleg is, mint kellett volna, de mégis tisztességesen megfizetett fáradságáért.^[278] E siker nagyra emelte őt pártfogói előtt is, különösen mikor meghallották, hogy nem megvetendő ajánlatokkal komoly kisérletet is tettek áttéritésére, de ő annak rendületlenül ellene állott. Helyzetét úgy fogták föl, hogy most módja lett volna szerencséjét megalapítani, ha az igazhitüeket romlással fenyegető «dögvészes levegő vagy forgó szél» – czélzás a térítési kisérletre – útjába nem állott volna.^[279] Most még serényebben buzgólkodtak, hogy valami állást kerítsenek számára. Ezek között jó példával most is Rem György járt elől, ő járt közbe érdekében Volckamer György iskola-felügyelőnél,^[280] hogy az altdorfi iskolánál valami alkalmazáshoz jusson; ő írt egy Omnia czímű, idyllnek nevezett latin költeményt számára, melyet Molnár saját verse kiséretében Wackernek ajánlott, hogy háláját kimutassa iránta a leereszkedő barátságért, melylyel Prágában tartózkodása alatt kitüntette, vagy, hogy jó indulatát még jobban meghódítsa.^[281] Rittershausen pedig nagyon jó bizonyítványt adott az Altdorfban eltöltött két évről, dicséretekkel halmozva el.^[282] Valószínű, hogy ő ajánlotta nevelőnek is Fleischbachba egy nemes emberhez, a hol azonban csak két hétig volt maradása.^[283]

Az altdorfi két esztendő után ismét a vándorlás ideje következett. E két év alatt eléggé megmutatta, hogy, ha az életfentartás gondjától csak rövid időre is megszabadul, komoly munkásságra képes s kitartó szorgalommal tud a magára vállalt munkán éjjel-nappal dolgozni.

Mostani útjában, melynek alkalmazáskeresés volt a czélja, megfordult Regensburgban és Augsburgban is. Itt a könyvtárat nézte meg s a könyvtárnok egy görög nyelvű Corvin-codexet is mutatott neki; Regensburgban Rem ismerősének Donaver lelkésznek vendége volt, a ki most Remtől átvette a pártfogolás gondját is és serényen működött, hogy valamiképen segítsen rajta.

Előbb egy báró fiához akarta ajánlani, de erre még egy hónapig kellett volna várni, a mikor a bárónak valami birtokvásárlási ügye eldől, mert addig nem akarta fiát egyetemre küldeni.

– De nem mindennap, vagy akkor nem akadsz ilyenre magad és tieid számára – mondta neki Donaver.

– Melyik vallásfelekezethez tartozik? – kérdezte.

– Az evangelikushoz, – - felelte Donaver.

– Tán a kálvinistához?

– Sőt a legnagyobb mértékben, – monda, – de nem tudom, mit tartozik az a kor és tanulásra nézve zsenge gyermekekre? A grammatika elemeire s nem a theologusok vetélkedésére s a veszekedő felekezetek mesterkedéseire tanítja azokat.

– De Altdorfból jő, a hol mindnyájan olyanok.

– A milyeneknek – válaszolt sértődve Donaver többnyire azok vádolják, a kik sem a dolgot, sem a személyeket nem ismerik.

Míg így folyt a beszélgetés, látogatók jöttek s Donaver távozott, mielőtt rábeszélhette volna a bárót, hogy Molnárt nevelőnek fogadja föl.^[284]

De azért ezután sem vette le gondját róla s a Regensburgból útra kelt vándornak csakhamar levél ment utána, hogy egy engelsbergi nemes ember két fia mellé nevelőt keres s ez állást azonnal elfoglalhatja. Stäntzing Sebaldnak hívták e nemest, a kinek protestáns vallása miatt Steyer-országból menekülnie kellett s így telepedett le a bátorságosabb Engelsbergben. Nagyobb fiai voltak, a kiket Lavingenben, vagy Straszburgban kivánt taníttatni.^[285]

Molnár a levél vétele után azonnal beköszöntött a családhoz, a hol csakugyan tárt karokkal fogadták. A család feje s a nevelő jellemre nézve nagyon hasonlítottak egymáshoz.^[286] Itt a család körében töltött másfél hónap után, abban egyeztek meg, hogy Lavingen helyett Altdorfba mennek tanulni, hol Molnár már ismerte a tanárokat és tanrendszert. Úgy is lett, a gyermekek Rittershausen tanítványai lettek s ellátást egy tanárnál, Mauritius Györgynél nyertek.^[287]

Molnárnak tanítványai mellett, a kik olyan jól tanultak, hogy inkább fékezésre, mint buzdításra volt szükségük,^[288] elég üres ideje maradt irodalmi foglalkozásokra.

Ismét fölelevenült tehát lelkében a Zsoltár és Biblia kiadásának terve.

A protestáns cultusnak a nemzeti nyelvű egyházi ének egyik leglényegesebb alkatrésze, legfőbb vonzereje az egyházi beszéd mellett ebben rejlett s hódításait is javarészben ennek köszönhette. Luther énekei körútat tettek a világon ^[289] s midőn Baselben a zsoltárokat német nyelven kezdték énekelni, sokan a meghatottságtól örömkönnyekre fakadtak.^[290] Az éneklés nagy fontosságára nézve Lutherrel Kálvin is egy nézeten volt, csakhogy ő kizárólag a Dávid zsoltárai mellett foglalt állást, melynél szerinte nincsenek jobb énekek s e miatt a cultusban más énekeknek helyt sem akart adni.^[291] Az ő tekintélye fogadtatta el, sőt részben az hozta létre Marot Kelemen, a jeles franczia költő s Béza (Bèze) Tivadar franczia zsoltárfordításait,^[292] melyeket régi egyházi énekek, népdalok és Bourgeois dallamai szerint énekeltek,^[293] később pedig (1565) a világhírű zeneszerző Goudimel Kolozs, Palestrina egykori tanára zenésített s alkalmazott négy szólamú karénekre.^[294] Közkedveltsége voltaképen ezután kezdődik; egymásután fordítják németre,^[295] latinra,^[296] cseh, holland ^[297] stb. nyelvre s e szerint kezdték énekelni templomokban és az egyetemek énekkaraiban. Molnár már svájczi útja alatt hallotta ez énekeket, heidelbergi tanulókorában maga is énekelte a templomban németül, s a Kázmér-collegiumban latin fordítás szerint. Bárhová ment, mindenütt e franczia dallamu énekeket hallotta. Így ébredt föl benne a vágy, hogy azzal megajándékozza nemzetét. A zsoltárokat ugyan már ekkor magyarul is énekelték, leginkább a Sztárai Mihály fordítása szerint,^[298] sőt ő is énekelte,^[299] de élénken érezte, hogy menynyire hátrább állanak ezek nemcsak dallam, hanem verselés tekintetében is akár a franczia eredetinél, akár a különböző fordításoknál. Miként később írja, bántotta őt az, hogy e magyar zsoltár-énekek közül némelyek «igen paraszt versekben vadnak foglalván, noha még az szent léleknek is kedves az versek szép egyező volta»^[300] s azok verselése alig különbözött a historiás énekekétől, a melyekben tíz vers is egymás után mind egy igében megy ki, a honnan számtalan bennük a sok vala, vala, vala, kin az idegen nemzetek, a kik ezt látják, nem győznek eleget nevetni.»^[301] így érlelődött meg benne az elhatározás azoknak újból lefordítására.

Molnár a verstan elméletét alaposan értette s gyakorlatilag is állandóan foglalkozott a versírással. Már debreczeni tanuló korában magyar verseket írt s külföldi tartózkodása alatt sem hagyott föl vele: midőn egy ízben honfitársai áskálódtak ellene, egy költeményt írt ^[302] az irigység mardosásáról; nem sokkal azután doktorrá avatott barátainak latin versekkel kedveskedett, melyet azok ki is nyomattak s ezek a latin versformák könnyed kezeléséről tanuskodnak.^[303] így nem minden előképzettség nélkül fogott a fordításhoz. Már altdorfi tartózkodása alatt megkezdte azt, sőt néhányat mutatványul ki is nyomatott belőle,^[304] de a szótár irása, prágai utazása miatt munkáját félbe kellett szakítani. A Stäntzing-gyermekek mellett a tanítástól elég üres ideje maradván, egészen újból fogott ismét hozzá a fordításhoz.

36. A «PSALTERIDM UNGARICUM» CZÍMLAPJA.^[305]

Még előbb azonban körülnézett a magyar irodalomban s mestert keresett, a kit a magyar verselésben például választhasson. Helyes érzékét mutatja, hogy e közben figyelmét épen Balassy költeményei ragadták meg, melyekről ő is észrevette, hogy e korszak legjobb költői termékei s miután a «paraszt» versekről megemlékezett, ezekre czélozva, örömmel utána tette ezt is:

«Hála Istennek ez egynéhány esztendőkben az mi embereink is ékesb verseket szoktak írni» s idéz is néhány példát «egy vers nemének megjobított módjaira». A mint írja: «Az első és köz mód ez:

Láss hozzám Úr Isten kegyelmes szemeiddel,
Nyomoruságimban vigasztalj szent lelkeddel,
Sok boszuságimat hogy elszenvedhessem jó lelki békességgel.

Második azon nótán ímez:

Csuda álhatatlan
Lám ez világ dolgában;
Mint kerek forogván
Inkább minden órában,
Változik különböz,
Számtalan sok bút hoz
Minden szempillantásban.

Harmadik azon nótára legszebb:

Bocsásd meg Istenem, ifjúságomnak vétkét,
Sok hitetlenségét, undok förtelmességét
Töröld és rútságát,
Minden álnokságát:
Könnyebics lelkem terhét.^[306]

A szöveg fordításához alapul a Lobwasser német fordítását vette,^[307] vagyis – a mint ő kifejezi – ennek vezető sinórját követte,^[308] mivel németül jobban tudott, mint francziául,^[309] de különösen a versformák végett a franczia eredeti is előtte volt ^[310] s a hol ezt nem értette, Dubois Kelemen, a franczia lelkész szolgált neki útbaigazítással.^[311]

A Marot-Béza-féle zsoltár százharminczféle dallam szerint ment, s csaknem ugyanannyiféle versnemben, s így elhihetjük Molnárnak, hogy fordítás közben sok nehézséggel kellett küzdenie, ha a tartalomhoz és formához egyaránt hű akart maradni. «Annakokáért meggondolhatja minden – írja maga annak Ajánlásában – minemő nagy munkával kellett ennekem ez hosszú magyar igéket az franczia apró igékből álló versekre formálnom, holott egy syllabával sem tehettem többet hozzá, sem a sensustul nem kellett eltávoznom. Mert nagyobb gondom volt az fondamentombéli igaz értelemnek fordítására, hogy nem az verseknek ékesgetésére».^[312]

1606 márcziusban fogott Molnár a fordításhoz – vagy a mint ő nevezi – «magyar zubonköntöskébe öltöztetéséhez», s szeptemberben már készen volt az egészszel. Ha tekintetbe veszszük, hogy azzal csak szabad óráiban foglalkozhatott, valamint azt, hogy időközben több mint három hónapig a fordítást abba hagyta, el kell ismernünk, hogy ügyes verselő volt, a ki a változatos versformákat meglepő könnyüséggel kezelte, s valamint azt is, hogy a ráfordított időhöz képest nagyon sikeresen oldotta meg feladatát.

Nyelve magyarosság, erő és tisztaság tekintetében a Balassyéval is kiállja az összehasonlítást: bámulatra méltó körülmény, ha meggondoljuk, hogy ekkor már tizenöt évet töltött idegenben, távol hazájától.

Költészeti szempontból tekintve, a zsoltárok fordítása nem mind egyformán sikerült, de van köztük több olyan – különösen a 33, 42, 50, 86, 90. zsoltár – mely valóban szépnek mondható s költői tehetségre vall.^[313] A birálatnál az is figyelembe veendő, hogy az alapul vett Lobwasser-féle fordítás több darabja messze mögötte marad a francziának s itt is a Marot és Béza zsoltárai költői szempontból nagyon különböző értéküek.^[314]

Alig hogy elkészült Molnár fordításával, helyzetében ujabb fordulat állott be.

Stäntzing megigérte neki, hogy Altdorf után Heidelbergbe fogja őt fiaival együtt küldeni. Időközben azonban a terv a családi körülmények miatt változást szenvedett: leányának hozományt kellett adni, maga is megnősült s e miatt tett nagyobb kiadásai következtében igéretét nem teljesíthette. Molnár, a ki főleg a biblia kiadása, de más okok miatt is Heidelbergbe vágyott, ekkor haza vitte tanítványait szüleihez s másfél évi tanítás után búcsut vett tőlük s elment Heidelbergbe. Stäntzing bizonyítványában említi, hogy nem szivesen vált meg tőle, Rittershausen pedig ajánlólevelében áradozóan magasztalja erkölcsét és érdemeit, a kire soha sem volt panasz s a ki a tudományszeretete miatt száműzött lett s Németországban él, nem hogy hazáját feledje, hanem hogy tudományt és tapasztalatot gyűjtsön, melylyel később reászoruló hazájának tehetsége szerint szolgáljon és használjon.^[315]

Heidelbergben egy ideig a Tököli Miklós vendége volt, később a Frigyes által alapított Sapientiæ-collegiumban, mely 60-80 nagyobb tanulót fogadott be, a tanítók asztalánál nyert ellátást.^[316]

Most végre a heidelbergi egyetem könyvtárából kivehette az Asztalos rendeletére ott letett magyar bibliát s hozzá foghatott annak tanulmányozásához. De még előbb a zsoltár kiadásának gondjától akart megszabadulni. Heidelbergben, Frankfurtban hasztalan kinálta a kiadóknak. Itt is Dubois buzgókodott érdekében, ő ajánlotta Paltheniusnak, a ki kezdetben hajlandónak is mutatkozott, azután (1607) Herbornban Corvinus (Raabe) Kristófnak ^[317] a ki végre vállalkozott kinyomatására. Mint Molnár mondja, e kiadást Corvinus is nagy áldozatnak tekintette s inkább csak Istennek tett fogadásból vállalta el, a miért a pusztító pestis közepette életben maradt.^[318]

37. CORVINUS KRISTÓF NÉVALÁIRÁSA.^[319]

Molnár művét, melyhez egy Catechismus fordítást is csatolt, IV. Frigyes pfalzi választófejedelemnek s Móricz hesseni tartománygrófnak ajánlotta. Az előbbinek hálából, a miért az ő akadémiáján «öt esztendőnél többig volt jótéteménynyel élő tanítvány» és mert Németország volt «tanuságának csendes partja», a hol életének csaknem felét töltötte el; Móricznak, mivel már Prágában hallotta, hogy az ilyen ajánlást szivesen fogadja és azért is, mivel Tököli Miklós azt beszélte neki, hogy őt Dillenburgban magyarul szólni hallotta.

A nyomtatás befejezése után útra kelt, hogy személyesen átadja művét a két fejedelemnek.

Mindkettő szívesen fogadta és megajándékozta. Ekkor találkozott először Hessen tudománypártoló fejedelmével, itt kezdődik a fejedelmi pártfogás, mely irodalmi munkásságának új irányt ad.

Móricz hesseni fejedelem. Neveltetése és tudományos műveltsége. Irodalmi foglalkozása. Molnár bemutatkozása. A fejedelem pártfogása. Molnár Marburgban, Barátainak szerencsekivánata. Hülsz Levin özvegye. A Károli-féle biblia correctiója. Móricz tervei a magyar bibliáról. Wolf levele Molnárhoz. A biblia kinyomtatása. Megbizás egy magyar nyelvtan irására. Molnár módszere. Móricz hesseni fejedelem sürgeti e művet. A Nyelvtan ajánlása. Jelentősége. Békési és Siderius neheztelése. Miskolczi közbenjárása. Siderius a magyar bibliáról. Érdeklődés a megjelent biblia iránt. A könyvszállítás tilalma. Hazahivó levelek. Asztalos levelei. A szenczi tanács meghivása.

MÓRICZ egyike volt kora legnagyobb fejedelmeinek, kinél kitünő uralkodói képességekkel bámulatosan sokoldalú tudományos míveltség párosult. Uralkodására esik Hessen fénykora s ő maga méltán viseli a «tudós» melléknevet. Geniálitása sok tekintetben Mátyás királyunkra emlékeztet. Jeles hadvezér volt s példányszerűen újjászervezte hadseregét, a politika és kormányzás mellett épenúgy kedve telt az építkezésekben és a folytonos utazgatásokban. Casseli udvara a finom erkölcsök, szépművészetek és a tudományos képzettség valódi iskolája volt.^[320]

38. MÓRICZ HESSENI FEJEDELEM.^[321]

A tudományt nemcsak pártolta, hanem művelte is. A héber, görög és latin nyelven kívül megtanult angolul, francziául, olaszul, spanyolul és magyarul ^[322] s számtalan művet írt versben és prózában, latin, német és franczia nyelven, melyek részben nyomtatásban is megjelentek. Nagy zenekedvelő és színpártoló volt. Udvari zenekarát maga gyakorolta be s az messze földön híres volt; Casselben színházat építtetett, melyben tanulók, egyetemi polgárok s szerződtetett angol színészek többféle nyelven tartottak előadásokat, sokszor pedig épen a fejedelem drámáit adták elő.^[323] Több üdvös mozgalomnak állott élére: egyik alapítója volt a mértékletességi rendnek, mely a fejedelmi udvaroknál divatozó dőzsölések megszüntetésére alakúlt, tagja volt a Pálmarendnek stb. A művelődés terjesztése érdekében figyelme minden irányban kiterjedt. Az iskolaügy pártolásának élénk bizonysága a Casselben alapított lovagiskola, iskolai rendeletei s az a szokása, hogy gyakran meglátogatta a marburgi egyetemet és a lovagiskolát s maga is ügyes vitatkozó lévén, részt vett a vitatkozásokban, jutalmakat tűzött ki, sőt olykor az iskolai dolgozatokat maga átnézte.^[324]

Mint nagy zenekedvelő az egyházi énekügyre is kiterjesztette figyelmét. Az egyházakat új orgonával látta el, a Casselben alapított könyvnyomdában négyhangú karénekes könyvet nyomatott ki; az ő költségén jelent meg Schönfeld György német bibliája is (1601).^[325]

Tudósokkal, művészekkel szemben különösen bőkezű volt s velük levelezésben s állandó összeköttetésben állott, tehetséges ifjakat külföldön tovább képeztetett s egész kis könyvtár lenne, a neki ajánlott művekből, melyeket nagyobbrészt bőkezűleg honorált.^[326]

E tudománypártolás híre indította Molnárt arra, hogy zsoltárfordítását Móricz fejedelemnek ajánlja s reményében, hogy azt kedvesen fogadja, nem is csalódott. A fejedelem még mint tizennyolcz éves ifjú, maga is foglalkozott zsoltárfordítással s latinra fordított zsoltárai Schmalkaldenben (1593) meg is jelentek, a melyet mint Molnár a Dictionariumot, ő is bemutatott Rudolf császárnak és az köszönő levelet küldött neki érette.^[327] Büszke volt most arra, hogy az első magyar Zsoltár neki ajánlva jelenik meg, annyival is inkább, mert családja is tartotta a magyar rokonságot: ezért tanították neki gyermekkorában a magyar nyelvet. Ha magyarokkal találkozott, azokkal magyarul beszélt, mint azt Tököli Molnárnak elmondta, midőn Heidelbergben egy hétig az ő vendége volt. A Móricz szíve szerint beszélt tehát Molnár, midőn később egyik műve ajánlásában arra hivatkozott, hogy neki magyar vér is foly ereiben, hogy «anyai nemzetében tündöklik és örökké fénlendik jó emlékezeti az istenes Ersébet királné asszonnak, az hatalmas magyarországi második András király leányának, Lajos hesseni és thüringeni tartománygróf nejének». A fejedelem ezen családi hagyományai, saját zsoltártanúlmányai, valamint a Molnár szerény föllépése egyaránt okai lehettek annak, hogy műve ajánlását kedvesen s őt magát pártfogásába fogadta, midőn 1607. május utolsó napján nála megjelent.^[328]

Itt kezdődik Molnár életének fénypontja, az altdorfi nyugodt napok után most lát újra boldog és szerencsés napokat, melyekben ismét gondtalanul irodalmi munkásságnak szentelhette idejét.

A fejedelem az első bemutatkozás után el sem eresztette, hanem magával vitte egy kiránduló útjára, melyet feleségével, három fiával és Wolf Hermannal hajón tett meg.^[329] Azután megajándékozva, egy levelet adott neki, mely a marburgi egyetem rektorának szólott s arról intézkedett, hogy az egyetemre felvétessék s hogy ott ellátása legyen.

Most Molnár Marburgban telepedett le hosszabb időre s irodalmi terve, mely már annyiszor foglalkoztatta, de a melyet mindenféle akadályok miatt folyvást jobb időkre kellett halasztani, ismét felszínre került. Értjük a biblia kiadását.

Heidelbergi útjának meg volt az az eredménye, hogy az Asztalos-féle bibliát magához vehette s így legalább az olvasás és javitáshoz hozzáfoghatott. De egyszersmind kiadó után is nézett. Először is Corvinust, zsoltára nyomtatóját próbálta a kiadásra rábírni, s egy siegeni barátját is felszólította, hogy beszélje rá erre őt. De hiába, nem vállalkozott reá.

«A magyar biblia nyomtatásáról – írja ez a barátja – tanácsot sem adhatunk, mivel nem vagyunk bizonyosok affelől, hogy Corvinus ily nagy munkát kára nélkül felvállalhatna-e? Mi lenne akkor, ha míg azt sajtóján nyomtatná, másutt a magyaroknak tetszetősebben kinyomatnék? Tehát te, a ki a hazai viszonyokat ismered, előbb országotok nagyjaival tárgyalhatsz, hogy Corvinus óva legyen a kártól, ha ilyes valamitől fél. Ha önként nem kész akaratodnak kedveskedni: a mi véleményünkre, a melyről tudja, hogy e tekintetben semmit sem ér, nem sokat hajt. Kegyes szándékodat helyeseljük, de azt kell nézni, hogy milyen úton lehetne legjobban végrehajtani.»^[330]

39. MÓRICZ HESSENI FEJEDELEM ÉS FIAI.

40. MÓRICZ HESSENI FEJEDELEM NEJE ÉS LEÁNYAI.^[335]

Ez még akkor volt, mikor Móriczczal nem találkozott Molnár. Csakhamar ezután híre ment, hogy az idegen tudóst a fejedelem állandó pártfogásába vette. Molnár maga is hirdette ezt. Természetesen legelőször egykori pártfogóit és barátait tudósította, a kik egymásután kivántak neki szerencsét.

«Örülök, hogy Istennek és a felséges fejedelemnek kegyébe jutottál», írja neki tántoríthatatlan pártfogója Rem, a ki a Zsoltárból is kért egy példányt, nem annyira a műért, mint inkább a szerzőjéért, mivel neki úgy is olyan az, mint maga megvallja, mintha æthiopiai nyelven volna írva.^[331] Rittershausen munkára buzdítja s figyelmezteti, hogy hazájában, vagy külföldön nem egy könnyen kinálkozik másik ilyen kedvező alkalom,^[332] az ifjú Cuno szerint az ő esete arra példa, hogy az Isten az övéit úgy fölmagasztalja, hogy a leghatalmasabb fejedelmek szolgálatára is alkalmasak lesznek;^[333] egy másik barátja Ézsaiás azon jóslatának beteljesedését látja e pártfogásban: «Királyok lesznek a te táplálóid» stb.^[334]

Most már a könyvkiadók is szívesebben szóba állottak vele s Genius Izsák frankfurti lelkész és Brederode közvetítésével nem sokára csakugyan talált vállalkozót, Hülsz Levin könyvkiadó és kosmograf özvegye személyében, a kit apró szívességgel Molnár maga is igyekezett megnyerni.^[336] Midőn a kiadás föltételeiben: hogy Molnár ez időre Hanauba költözik s maga ügyel fel a nyomtatásra, hogy «közép formában» azaz kis ívrét alakban s 1500 példányban ^[337] nyomtatják stb. megegyeztek, azonnal hozzáfogott az új átdolgozáshoz. Változtatásai a mű berendezésére, a szövegre és orthographiára egyaránt kiterjedtek. Az apokryph könyveket külön választotta a kanonikusoktól, miként egykori tanárától Piscatortól látta, a sajtóhibákon kívül «kitisztította a szólásnak dísztelen módját» vagyis a solœcismusokat, melyek abba a magyarul nem eléggé jól tudó Mancskovits miatt csúsztak be; a fordítást egyes helyeken az eredetivel összevetette, s időrendi táblával és lapszéli jegyzetekkel tette kiadását még használhatóbbá. Ismerősei, barátai, mint a zsoltároknál, úgy itt is igyekeztek munkáját megkönnyíteni. Genius saját könyvtárából több bibliafordítást adott neki, Hartmann János a marburgi egyetem rektora pedig szabad bemenetelt engedett neki az egyetem könyvtárába.^[338]

Mikor mindezekkel elkészült s a kiadó megbízásából Frankfurtba utazott, hogy ott magyar betűket öntessen, ezalatt két oly akadály merűlt föl, mely már-már a megkezdendő nyomtatást veszélylyel fenyegette. Az első az, a mire Molnárt Martin figyelmeztette, t. i. az alatt, míg ő itt a nyomtatásra előkészületeket tett, Bártfán is hozzáfogtak egy új kiadáshoz, de időközben felsőbb rendeletre a nyomtatást abba kellett hagyni, mivel a lutheranismus érdekében több rendbeli módosítást tettek a fordításban.^[339] Molnárnak ezt Miskolczi tarczali iskolamester írta meg s egyszersmind biztatta is: «Azért ha kegyelmed mostan kinyomtatná, nem lenne kegyelmed munkája szidalmas. Sok keresztyén embernek a kegyelmed intentióját megmondottam és felette igen dicsérték az kegyelmed kivánságát, de az irigyeket igen szidalmazták. Isten segítségéből kezdj hozzá társ, megsegít az Isten ez szent cselekedetben. Én is, ha egy exemplárt küldesz benne, megsenkellek ^[340] 2 aranynyal.»^[341] A másik és nagyobb baj, Molnár bátortalanságából eredt, mely miatt kevés hiányzott, hogy a fejedelem kegyét el nem veszítette. Ő a biblia kiadásánál is számított a fejedelem támogatására, de egyideig egyenesen nem merte ezt kérni, hanem kerülő úton igyekezett benne ezt a gondolatot felébreszteni. Ez lehetett a czélja pl. azzal, hogy a magyar biblia első levelét egy levél s a Molnár Gergely latin grammatikája kiséretében megküldte neki. A bibliakiadás segélyezését azonban nyiltan csak akkor kérte, mikor már a könyvkiadóval egyezségre lépett. Két kérőlevelet is írt, a nélkül, hogy erre czélzott volna. Csak akkor tudta meg a fejedelem, mikor egy harmadik levélben megemlítette, hogy kiadója megbízásából Frankfurtba készül, hogy ott betűt öntessen. Móricznak nagy tervei voltak e mű kiadására vonatkozólag; szerette volna a magyar Zsoltár segélyezése után a magyar biblia kiadásának dicsőségét is nevéhez fűzni, hogy két nemzet, a német és magyar együtt emlegesse hálával nevét s azért nem is titkolta el neheztelését, midőn Molnár sietése által tervét megsemmisülve látta. Azonnal levelet iratott Wolf által, hogy ha még nem késő, közölje vele szándékát.

«Az ajándékozott iratokat – írja – ő felsége kegyelmesen elfogadta s kegyesen megigérte, hogy a biblia támogatásáról is gondoskodni fog. Alig három óra múlva azután, hogy ezt a mondott választ kaptam, hozzák nekem másik leveledet, melyet márczius utóján írtál s jelented, hogy most Frankfurtba mégy, hogy megöntesd a hiányzó betüket és hogy mihelyt lehet, dologhoz fogsz Hanauban. Midőn ezt felséges urunknak jelentettem, megparancsolta, rögtön írjam meg neked, hogy ő felsége egyáltalában azt akarja, hogy azt a magyar bibliát Hessenben nyomtassák. Gondolkodjál tehát komolyan arról, hogy felséges urunk előtt megjelenhess s akaratát e munka végrehajtása módjáról a legelső alkalommal megérthesd. Cselekedjél e dologban a fejedelem akarata szerint s azt hiszem, nem lesz okod készségedet megbánni.»^[342]

Elképzelhetjük, mily zavarba hozta e levél Molnárt. Őt eljárásánál a legjobb szándék vezette, arra pedig gondolni sem mert volna, hogy a fejedelem ily rendkívüli áldozatot hozni is kész legyen. Nem is mert megjelenni a fejedelem előtt, attól félt, hogy élőszóval nem tudja előadni mentségeit. E helyett töredelmes levelet írt, melyben előadta, hogy mi indította arra, hogy maga keressen könyvkiadót, s hogy Brederode ajánlotta neki Hanaut, hogy már meg is egyezett a Hülsz-örökösökkel, hogy a nyomda e czélból már költségekbe verte magát stb. Mindenképen jóvá akarta tenni hibáját, s nagy igyekezetében olyanokat is írt, a melyek a fejedelmet csak ismét sérthették: nevezetesen, hogy ha Hanauban nyomtatják is, azért a mű czímlapjára Casselt lehet tenni nyomtatási helyül, hogy ő így is a fejedelem neve alatt akarta kiadni stb.

A Wolf újabb válaszán, melyet Schmalkaldenből küldött. meglátszik, hogy a fejedelmet ez a válasz csakugyan nem engesztelte ki.

«Mihelyt leveledet megkaptam, – írja – nyomban alázatosan átadtam felséges fejedelmünknek olvasás végett és ő felsége elolvasta. De a mennyire én megitélhettem, nem követted ő felségének szándékát, mert midőn felséges urunk megértette, hogy e dologra nincs alkalmas könyvnyomtató: hogy ezen dicséretes vállalatnak semmi hiánya ne legyen, saját könyvnyomdáját akarta annak szentelni és hogy a magyar biblia ezt a kiadását óhajtása szerint hathatósabban támogathassa, Casselben a fejedelmi palota szomszédságában jelölt számára helyet. Ez volt fejedelmünk szándéka. De mivel úgy látszik, hogy Brederode úr inkább néz az övéi hasznára, mint a fejedelem tervére s ez úttal mind a helyet, a hol a mű nyomattassék, mind a szükséges költségeket megtalálta: felséges urunk ebben kegyesen megnyugodván, úgy látszik, nem törődik többé ez ügygyel. Sőt inkább, mivel ezen nehéz dolog támogatása által nem neve dicsőségét kereste, úgy látszik, teljességgel nem akarja, hogy a biblia czímlapjára nyomtatási helyül mást tegyenek, mint azt, a hol nyomtatták s nem vágyik arra, hogy ő felségének neve e műhöz adassék, hogy netalán mások, kik nem oly nemes érzésűek, nem mondom, hogy azt ne gondolják, de azzal még csak ne is gyanusíthassák, hogy támogatása büszkeségből eredt».^[343]

E levél május 2-ikán kelt ^[344] s mire Molnár megkapta, akkor már jól előrehaladtak a nyomtatásban. Régi, gyermekkori vágya teljesedett most be s lelkesedéssel s lankadatlan búzgósággal feküdt neki a munkának. Örömmel küldözgeti szét a mutatványíveket; ezzel ad életjelt magáról Remnek, a ki már holthírét hallotta s jóleső megnyugvással fogadja a mindenfelől érkező buzdításokat.

«Méltán dícsérik – írja Rem – a szent könyvek írói a hősöket, kik az Úr harczát harczolták, kik az Úr munkáját végezték, szorgalmasan, nem hátrálva elernyedés miatt sem jobbra, sem balra. Hasonló dicsőség illet meg szerintem téged, jámbor férfi, legigazabb barátom; … az Ur szőlőjében szerényen dolgozol … s nem saját dicsőséged, hanem a magyar egyház hasznát keresed.»^[345]

«Mily nagy hivséggel és szorgalmatossággal forgottam a kinyomtatásban – írja ő maga – tudja az Isten és az én lelkem esmereti»,^[346] elhiszszük neki, de leginkább bizonyítja az, hogy a közel másfélezer lapra terjedő, sűrű nyomású mű, melynek egész korrekturáját is ő végezte, már szeptember 19-ikén ^[347] kikerűlt a sajtó alól, tehát öt hó-napig se tartott,^[348] pedig a mellett Bocskay István Apologiáját is újra kinyomatta.^[349]

Időközben valamiképen Móricz fejedelmet is annyira ki tudta engesztelni, hogy az nemcsak megengedte, hogy az «ő árnyéka alatt elkészített biblia az ő dicsőséges nevének eleiben írásával legyen kedvesb a magyar nemzetnél»^[350] s nemcsak «víg tekintéssel, kegyes és kegyelmes kézzel» vette,^[351] hanem később egy másik munkát is, melyet Molnár az ő egyenes megbizásából írt, szintén Hanauban nyomatott ki.

41. A «SZENT BIBLIA» (1608.) CZÍMLAPJA.

Mert Molnár a biblia mellett más munkán is dolgozott. Élete ama legnevezetesebb napján, midőn kis Zsoltárával kezében, a fejedelem magyar sympathiája s azon tudat által bátorítva, hogy a fejedelmeknek nemcsak a hasznos és szükséges, hanem néha még a ritka és idegen ajándékok is kedvesek szoktak lenni,^[352] megjelent nála: az nemcsak kegyesen meghallgatta «valamint selpeghetett»,^[353] hanem megbízást is adott neki egy magyar grammatika írására. A magyar tudós és a magyar zsoltár látása eszébe juttatta a magyar nyelvet, melynek elemeire gyermekkorában tanították s azt a gondolatot ébreszthették benne, hogy most kedvező alkalom lenne annak alaposabb megtanulására. E kivánsága akkor meglepte Molnárt, a ki ily mű irására soha sem gondolt, de elfogadta azt és büszke volt reá, mivel e megbizás által nemzetét látta megtisztelve.

Sokat tünődött magában azon, hogyan írja, minő rend- és módszert fogadjon el. Ismert ugyan több ily művet, például a Béza és Ramus franczia grammatikáját, több német és cseh nyelvtant, de más volt e nyelvek szelleme, más módszert kivánt a nyelvtan tárgyalása is. A korábbi magyar munkák példányai ^[354] oly ritkák voltak, hogy Molnár azoknak létezéséről sem szerezhetett tudomást.^[355] Utoljára is a Ramus módszerét fogadta el, tekintettel a fejedelemre, a ki szintén ebben írta a hesseni iskolák számára latin nyelvtanát.

A szerkesztésnél úgy járt el, hogy elővette a Károli-féle bibliát, eleitől végig olvasta s abból és egyéb magyar könyvekből, mint a Székely István Krónikájából, az orthografiai, nyelvi és mondattani példákat. E munkájának kettős haszna volt, mivel egyúttal kijavíthatta a biblia számtalan hibáit, következetlenségeit.

A munka így lassan haladt s nem maradt el az azt türelmetlenül váró fejedelem sürgetése sem. Molnár sietett őt egy levéllel megnyugtatni, a mi a Wolf közvetítésével sikerült is.

«Munkád illetőleg – írja ez neki ^[356] – felséges fejedelmemnek nem csak előadtam, a mit megirtál, hanem a levelet is odaadtam ő felségének olvasni s elolvasás után azt válaszolta, hogy ő kegyesen megnyugszik a te dolgaidban; nem azt kivánja, hogy mennél gyorsabban, hanem hogy mentül jobban végezd el a dolgot; nem kell tehát sietned, hanem kellő időt fordíts reá; felséges urunknak gondja lesz arra, hogy valósággal tapasztald, mily kedves leend ő felségének ez a munka.»

Két hónap mulva újabb sürgetésnek kelle menni, mert Wolf ismét azt írja Molnárnak, hogy a fejedelem elfogadta mentségeit, hogy miért halad olyan lassan a munkában s szivesen vár, csak jól dolgozza ki.^[357]

Molnárt ezalatt a bibliakiadás gondolata és munkája is nagyon elfoglalta s főleg e miatt haladt oly lassan a grammatika irásában. A lassúságért azzal vigasztalta magát és talán a fejedelmet is, hogy Clajus német grammatikairó húsz évig dolgozott munkáján, pedig voltak előtte, a kiket követhetett.^[358] Két évi munka után ^[359] mégis elkészült vele s 1609 junius 17-ikén ^[360] «a könyvnyomtatás feltalálása napján» az ajánlólevelet is megírta az ifjú Móricz herczeghez, pártfogója fiához, a ki ekkor a marburgi egyetem rektora volt, a következő évben pedig ki is nyomatta Hanauban.^[361]

42. WOLF HERMANN ALÁIRÁSA.^[362]

Az érdekes ajánlólevélnek, azért, hogy az ifjú Móriczhoz van intézve, nagyobb részét mégis a tudománypártoló atya magasztalása foglalja el. Miután fölemlítette, hogy a hesseni udvarban a görög és latin nyelven kívül, franczia, olasz, spanyol, angol, és belga nyelvű társalgást lehet hallani, a mely nyelveket a herczeg és testvérei is értenek és beszélnek, így adja okát a grammatika ajánlásának:

«Én ugyan önként megvallom, hogy a magyar nyelvnek a föld ezen távolabb eső részén csekély haszna van s rá csaknem semmi szükség sincsen, de a kik Pannonia híres-nevezetes földjét megnézni s török katonaságot látni óhajtanak, azoknak valóban hasznos és szükséges. És ki tudja, hátha az isteni felség a magyar nemzet folytonos szenvedéseit és szomorú gyötrelmét megszánván, valahára annak is csendességet ajándékoz és oly boldoggá teszi, hogy más fejedelmi férfiak is látni akarják s Felséged is évek multával azt a pannoniai országot haszonnal és gyönyörűséggel nézegetheti meg.^[363]

Ezután rátér a magyar irodalom szegénységére, a minek bizonysága, hogy sehol nem talált magyar nyelvű kézirati codexre, hogy magyar könyv is kevés van ^[364] s e miatt a magyar nemzet és nyelv régiségéről keveset tudott kinyomozni. Előszavában a nyelvrokonság kérdéséről is megemlékezik s nyiltan bevallja, hogy nem tudja, melyik nyelvből származik, vagy mely nyelvekkel rokon a magyar; csak az bizonyos szerinte, hogy egyetlen európai nyelvvel sem rokon, ha nem vesszük annak a Pannoniában található tárgyak némely szláv elnevezéseit s azt sem tudja, hogy vajjon maradt-é fent Ázsia scythiai határain valamely nemzet, mely a mi hunn nyelvünkkel él? Azután Székely István után megemlíti a székelyek hunn betűit, melyeket soha sem látott, sem olyan embert nem ismert, a ki valahol látta volna s egyben felszólítja honfitársait, különösen az erdélyi székelyeket, hogy ha ilyen van náluk, bocsássák azt közre s ne vessék meg a szlávok példájára a magyar nyelv mívelését.^[365]

Molnár, mint azt a czímben is jelezte, két részre osztotta föl munkáját, u. m. etymologiára és syntaxisra.^[366] Első nyelvtan, mely mondattannal együtt csonkítatlanul maradt ránk s egész a mult század végéig használt kézikönyv volt. Nagy hibája, hogy mint a korabeli nyelvtanírók, úgy a latin grammatika békójától ő sem tudott megszabadulni, bár némi ily irányú törekvést árul el;^[367] valamint az is, hogy a helyett, hogy magából a nyelvből vonná el a hang-, nyelv- és mondattani törvényeket, más rokontalan nyelvből elvont, készen talált szabályokat erőszakolt rá s e miatt a nyelv szellemébe sem hatolt be, bár finom nyelvészeti megfigyelésnek s önálló nyelvészi gondolkodásnak is számos jeleit találjuk nála.^[368]

Az így nagy szorgalommal és fáradsággal készült nyelvtan, annak, a kinek első sorban készült, tetszett: a fejedelem gazdagon megjutalmazta érte s Molnár megelégedéssel tekinthetett vissza a marburgi három évre, melynek tevékenységét két nevezetes munkája: egy régi tervének megvalósulása s egy igéretének beváltása hirdeti.

De egyéb okok is voltak, a miért Molnár örömmel gondolhatott később vissza az itt eltöltött időkre. Már említettük, hogy a fejedelmi kegy sugárzása hogyan, mennyire emelte hazai és külföldi barátai szemében Molnárt, hogy miként siettek ezek szerencsét kivánni emelkedéséhez.

A szerencsekivánatok, buzdítás és elismerés mellett is volt valami, a mi miatt öröme nem lehetett teljes, a minek emléke fájóan érintette kedélyét. Nagyon bántotta az, hogy két régi pártfogója Békési és Siderius, a kiknek segedelme által a legválságosabb napokban tartotta fent magát, mivel hazahívó szavuknak nem engedelmeskedett, megsértődve végleg elhallgattak s többet reá sem gondoltak. Megkérte jó barátait, hogy járjanak közbe érdekében s győzzék meg e haragos patronusokat arról, hogy nemes és szent czél tartja őt a hazától távol; hivatkozzanak szótára mellett zsoltárára s előre keltsenek jó hangulatot a magyar biblia iránt, melynek nyomtatását nem sokára megkezdik. Több barátja buzgólkodott ügyében. Midőn Hanauban a bibliát nyomatta, csaknem egy időben ketten is tudósították a Miskolczi István tarczali rektor közbenjárása eredményéről; az egyik, Szepsi Mihály azt irta meg, hogy a magyar biblia kiadását Siderius is szükségesnek tartja, csakhogy nem látja, hogy ilyen veszedelmes időben honnan lehetne támogatást kicsikarni; de azért maradjon meg feltett szándékában s a miben lehet, annak idején segítségükre számíthat. Ebből megitélheti, hogy milyen indulattal van ő hozzá Siderius. «Azt mondom azért – teszi utána – hogy adjon Isten sok embert hasonlót Sideriushoz.»^[369]

Ugyanez az értelme Váradi Farkas Gergely levelének: «Az felfődrül Siderius uram irta kegyelmednek, hogy az bibliakinyomtatásban kegyelmed találjon módot, ha hazánk nem nyújthat segítséget is, melyből kegyelmed megitélheti, hogy ez az elkezdett szép munka nem leszen kegyelmednek kárára, sőt nagy tisztességére.»^[370] Nem oly megnyugtató volt magának a Miskolczinak levele:

«Siderius és kassai pártfogód, Békési előtt – írja – gyakorta sokat beszéltem rólad s nem hizelgésből mondom, de nem fogyok ki magasztalásodból, bár annak hatását az irígység lerontsa is. Sok ócsárlód ellenébe magyar-latin Calepinusodat, többeknek Zsoltárodat hozom föl és ez becsületes nevednek oly világos bizonysága, hogy a aljnép szitkai be nem feketíthetik.»^[371]

Sideriust csakugyan nem sikerült kiengesztelni; ez nem sokkal ezután meghalt, annélkül, hogy Molnárnak megbocsátott volna. «Az egyetlen Siderius János úr volt ellenséged, – irja alig négy hónap mulva szintén Miskolczi – a ki 1608. augusztus végén az új számítás szerint megszűnt élni, – mást senkit sem tudok. Vagy ha tudnék is, hát azután? Vajjon az indiai elefánt fél-e a szunyogtól?»^[372]

De volt még más is, a ki haragudott Molnárra, ha épen ellensége nem volt is. Ezt Miskolczi ezen levele is elárulja, melyben tanácsolja Molnárnak, hogy mi módon engesztelhetné ki Békésit. Megírja neki, hogy sokat beszélt vele róla s hogy napról-napra szelidebb lesz. Jó ember az és őt igen kedveli. Elmondta neki, hogy a Zsoltár magyar nyelvű ajánlásában hálásan emlékezett meg róla; jó néven vette, de még jobb néven venné, ha egy vagy két példánynyal köszöntené s kéri, hogy ha a biblia megjelent, azzal együtt csakugyan küldjön egy példányt.^[373]

Bízvást feltehetjük, hogy Molnár e jó tanácsot megfogadta, valamint azt is, hogy Békési végre maga is belátta, hogy Molnárt nem önző czélok tartották vissza a hazameneteltől s megbocsátott neki s lelkében megnyugodva nem sajnálta többé a reá fordított költséget.

Az itt említett biblia nyomtatása még be sem volt fejezve, s otthon már elterjedt a hire, hogy új biblia jelenik meg, az eddigieknél kezelhetőbb alakban s egymásután jönnek a tudakozó levelek:

«Mit reméljünk a bibliáról? – kérdi Miskolczi – hát az a vaskos és temérdek kötet, melyet sok szép szóval csikarhattunk ki a könyvtárnoktól, a heidelbergi egyetem könyvtárából,^[374] még nem szült? Adjon Isten, a keresztyének Lucinája, neki szerencsés szülést, s ivadékában általad nekem is legyen részem.»^[375]

Ezután egymásután jöttek a megrendelések egyszerre két, három és több példányra.

«Kegyelmedet kérem, mint uramat, barátomat és atyámfiát, írja Foktői ^[376] – hogy az én számomra mintegy hármat avagy négyet foglaljon, válasszon és vegyen ki. Egyik közülök amaz jó papirosú legyen, valami az ára leszen, jó szívvel igazán megadom. Az uraimék is ugyanezen dologra általam igen kérik kegyelmedet. Kegyelmed azért szeretettel forgolódhatik ebbeli munkánkban, mölyet mi is fejenként, míg élünk, igyekezönk kegyelmeteknek megszolgálni …»

Bátyja, Benedek is, arra kéri, hogy küldjön egy «kicsin magyar bibliát», ha elvégezte; szintén azt köti lelkére unokaöccse Szíjgyártó Lukács; Miskolczi pedig levelében már «parancsolja neki és nem trafál», hogy küldjön egy díszkötésű példányt marburgi vagy vittenbergi kötésben, kapcsosan, kinek a sarka bőrön forogjon, a könyvtáblán monogrammjával. «Igen, igen megveresd társ, ne kiméljed»; teszi utána.^[377]

A mint a mű csakugyan kikerült a sajtó alól, első dolga volt küldeni testvérének, Asztalosnak és barátainak. Bécsben volt egy könyvkereskedő ismerőse, Wechel Máté, rendesen ez közvetítette az ilyen könyvküldeményeket, ő hozzá azután felmentek időközönként Szenczről és Nagy-Szombatból, megtudni, Molnártól nem érkezett-é valami?

A könyvszállítás ez időben rendkívül sok nehézséggel járt. Szigorú tilalom gátolta azok behozatalát s csak titkon és nagy óvatossággal történhetett. Érdekes erre nézve Miskolczinak egy levele, melyben Molnárt fölszólítja, hogy legyen segítségére neki könyvei hazaküldésében s keressen olyan embert Frakfurtban, a ki azokat hordóba csomagolva, mintha egyéb vásári árúczikk volna, Bécsbe szállítaná.

«Felette igen kérem kegyelmedet, – írja ^[378] – hogy értekezzék valóban kegyelmed Francofurtban azféle ember felől és hogyha kegyelmed találand, kegyelmed legyen szemben azzal a jámbor urunkkal és kérje, ha annyi keresztyén jámborsággal lehetne, hogy két hordó könyvportékát,… mintha nem könyv volna, hanem egyéb marha, Bécsben az mi költségünkre elküldhetne. Kegyelmed elszámlálhatja nekie, miért kelljen könyvünket olyan honestus praetexus ^[379] alatt elküldenünk az inquisitiok miatt és ennekelőtte is Ulmából micsoda szín alatt vitték haza marhájokat egyéb magyar atyánkfiainak …»^[380]

Ilyen nehézségekkel volt egybekötve a biblia hazaküldése is s azért még ennyi elővigyázat mellett is megesett, hogy nem érkeztek haza s azokat a bibliákat, melyeket fent említettünk, még sok ideig hiába sürgeti Molnár Benedek, Albert testvérétől.

A mint e nagy munkát, a melyet Rem herkulesinek nevezett ^[381] befejezte, ismét megújultak a hazahivások. Már előbb külföldi barátai leveleiben is vannak czélzások. Így egyik azt kérdi tőle, hogy miután hazájában csendesség van, nem tér-e vissza övéihez?^[382] Egy rokona is figyelmezteti erre:

«Magyarországunk már-már csendességhez jut s kiterjesztett szárnyakkal sovárog utánad, a haza sóhajtva hív. Mi rokonok mindnyájan nagy fohászkodások között kivánunk, minden barátod óhajt. Nosza tehát, jelenjél meg közöttünk. Vajha megérhetném, hogy téged láthassalak.»^[383]

Miskolczi is arra kéri, hogy tudósítsa, hogy mikor tér haza ^[384] s figyelmezteti, hogy gondolkozzék már a visszatérésről, mert ha valamikor, most igazán szüksége van a hazának az ilyennek munkájára.^[385]

De különösen Asztalos buzgólkodott, hogy Molnárt rá birja a hazajövetelre.

«Kérem én kegyelmedet – irja neki 1608. márczius 6-án ^[386] – ha ott fen valami kötelessége még nincsen kegyelmednek, jöjjön ki kegyelmed közénkben; szolgálj nemzetednek és hazádnak és szüleidnek is, ne nézzed az ott benn való békességes állapotot… Most bévebben nem irhatok foglalatos dolgaim miatt, hanem még is intem és kérem kegyelmedet, jöjjön meg kegyelmed ez mi nyomorult földönkre, az kegyelmed hazájában, hol kegyelmed kedves dolgot cselekszik Istennek előtte, hogy szolgálhass szent nevének tisztességére, ecclesiájának épületire és atyádfiainak épületire. És ugyanitten ez mi városunkban ^[387] kegyelmednek tisztességes helye, fizetése lenne, kin kegyelmed megelégedhetnék.»^[388]

S mikor e hivásnak semmi sikere nem volt, azért nem hallgatott el s a következő évben ismét előhozakodott vele.

«Az kegyelmed becsületes jó hirén és nevén örülök szüvem szerént, – írja ismét egy másik levélben, melyet egészen a hazahivásnak szentel ^[389] nemcsak azért penig, hogy kegyelmed minden jóakaratját mutatja hozzám, hanem kegyelmed távollétében is nemzetségének és szerelmes hazájának hogy örömest szolgál. De úgy tetszik ennékem, hogy mind enni sok munkája és szolgálatja után is kegyelmednek nagyobb kedvessége, becsületi lenne, ha személy szerint is az mi megfogyatkozott és sok nyomorúságban forgott országunknak fiainak az Istennek tiszta anyaszentegyházában szolgálna kegyelmed.»

«Noha kegyelmednek az ország mintegy natale solum ^[390] immár, azért hogy patria est ubicunque bene,^[391] de azért lehetetlen, hogy nemzetéhöz és természet szerint való hazájához ne vágyakozzék kegyelmed.»

«Továbbá azt is kell kegyelmednek meggondolni, mely nagy becsületes és kedves lenne a kegyelmed hazajövetele. Mert minden rendek: főemberek és közönségesek, iffiak és vének nagy ájtatossággal emlegetik és szüvek szerént várják kegyelmedet. Annakfelette kiváltképen való főtanítóhelyek megfogyatkoztanak most, melyeket kegyelmed énnálamnál jobban tud. Mind az keresztyénségnek öregbülésére és hasznára s mind penig néminémő barátinknak és szomszédinknak, kik ottan-ottan szarvat emelni szoktak, hátrább állására és rész szerint való félelmére lenne az kegyelmed hazajövése és földünkben való lakása, Kegyelmedet nem tudom micsoda difficultas tartóztatná meg a hazajöveteltől. Mert mindjárt vocatioja lenne kegyelmednek, mihelt az kegyelmed jelenlétét megértenék azok a helyek, az kik leginkább szükelkednek az kegyelmed szolgálatja nélkül.»

Majd az által is kiván rá hatni, hogy a zsoltárokat hitfelei nem tudják énekelni. «Merthogy az magyarok nem tanulják a musicát, nem találják fel az nótáját mindeniknek.»^[392] «Hogyha volna, ki tanítaná az psalmusoknak franczia nótáit… írja ismét – igen kedves volna az kegyelmed munkája. Mert ha tudnák az nótáit, az templomban ugyanezekkel élnének mindenütt. Azért meggondolhatja kegyelmed minémő kedves és becsületes lenne az kegyelmed köztönk való lakása.»

«Az keresztyén istenfélő fejedelem is mindaz mi nemzetségünknek fogyatkozott állapotját s mind az Istennek tisztességében járó hivatalt meggondolván, nem tartóztatja meg kegyelmedet.»

A hazahivó levelek egy része az országot és egyházat ért veszedelemmel vagy üldözéssel kivánta bizonyítani, hogy otthon nagy szükség lenne reá. Most Asztalos egy levelében kellemes hírekkel is kecsegtette: A magyar koronát hazahozták, a magyar urak a kassai országgyűlésen «megegyesedtek szép módjával egymással», a törökkel való frigy is véghez ment, békeség van, jó termés és nagy olcsóság stb.»^[393]

Mikor Molnár e leveleket kapta, még javában dolgozott a magyar grammatika irásán és kinyomtatásán, ezt megirta Asztalosnak, és az igazat adott neki abban, hogy azt félbe nem hagyhatja:

«Bizonyára nincs panasz kegyelmedre irta azután megnyugtatásul – mindazonáltal mert távollétében többet szolgált kegyelmed az mi nemzetünknek, hanem mint némelyek jelenlétekben mennyi hasznot tettek az ecclesiában.»^[394]

Megnyugodott benne s később csak arra figyelmezteti, hogy ha e munkát bevégezte, a jó sorsban ne felejtkezzék meg hazájáról:

«Ottan-ottan – írja neki erről a jóakarat és hazaszeretet sugalta bőbeszédűséggel – szoktuk leveleink által kegyelmedet molestálni és incitálni arra, hogy valaha nyomorult országunkba kegyelmed nemzetsége közibe haza jönne. De az gondviselő Isten kegyelmednek az idegen országban naprul-napra jobb-jobb állapotot parancsol és ez az oka, hogy kegyelmed az megmutatott jó szerencsét el nem akarja hadni. Hogy ha szinte távoly vagyon is, sok hasznos munkáival, hűséggel és szeretettel szolgál hazájának. De énnékem úgy tetszik, hogy még annál is becsületesb, kedvesb és hasznosb lenne az kegyelmed állapotja, ha személy szerént is szolgálna kegyelmed hazájának. Adja az Úr Isten, hogy azt a munkát, kit jó rész szerént elvégzett kegyelmed, minden hozzávaló szükséges dolgokkal teljességgel elvégezvén (mely az magyar grammatika, az mint az kegyelmed leveléből értem) hazájához békességgel és jó, jó egészséggel jöhessen.

«Bizonyára – irja tovább mintegy bátorításul – az magyar grammatikát akarnák sokan látni, kiváltképen azok, az kik közöttünk magyar nyelvet akarnának tanulni.»

Így sürgetik folyvást testvérei, barátai, pártfogói. S hogy e sürgetés még ennél is hatásosabb, szinte ellenállhatatlan legyen, szülőföldének Szencznek tanácsa is összeült s a szenczi biró és az egész tanács ünnepélyesen szólítják föl a visszatérésre. Kérve kérik, jőjjön már haza közéjük, hiszen olyan epedve várják; egyszersmind bocsánatot kérnek tőle, hogy eddig nem segíthették s hogy kedves hangú levelük még kellemesebb hatást érjen el, ajándékot is küldenek neki «városostul». Ide iktatjuk az egész érdekes levelet:

«Az Atyaistentől, ő szent fölsígítől kévánjuk kegyelmednek ez uj esztendőben minden lelki és testi sok áldást, azmellett szolgálatunkat is ajánljuk kegyelmednek, mint fiunknak. Ezért akaránk kegyelmedet megtalálnunk levelönk által, miért hogy kegyelmed sok időtől fogva kezenkben nem jött; nem tudjuk, ha él-e kegyelmed és jó egíssígben volna kegyelmed vagy nem? Azért ha ily kegyelmed az világon és jó egíssígben vagyon kegyelmed, kit nem is kételkedönk: csudálatos, hogy kegyelmed enni időtől fogva nem jött kezenkben.»

«Azért ha az ur Isten élteti kegyelmedet és ez világon vagyon kegyelmed, kérjük mint jóakaró fiunkat, szomszéd barátunknak fiát, hogy kegyelmed jöjjen hazádban, ugymint városodban; kit hálálhatnánk, hogy az ur Isten hozná kegyelmedet közinkben. Bizonyára szivönk szerint akarnánk az kegyelmed atyafiaival egyetemben látni kegyelmed jövetelit.»

«Ne nézze kegyelmed az mi hálaadatlan voltunkat, hogy semmi segítsíggel nem voltunk az kegyelmed odalítelíben, tulajdonítsa kegyelmed néminemő részit az sok háborúságnak és sok visszavoniásnak, az ki itt köztönk volt. Tudjuk, hallotta is kegyelmed oda az mi országunkban lött háborúságokat, ki miatt csak Isten tudja, ki, mint és hogy maradott az sok bujdosásban az sok ellensíg között.»

«Azért, Istennek hála, mostan azok mind megszöntenek és az ur Isten békessiget adott. Kegyelmed bizvást jöhet közinkben, mert az ur Isten békességben tart benönket. Kit ha megcselekeszik kegyelmed kérísönkre, meglátja kegyelmed, hogy mi is városostul hálaadatlanok nem leszönk kegyelmednek és örömest is látjuk kegyelmedet. Kegyelmedtől, mint fiunktul erre az mi levelönkre választ várunk, az mellett Istennek, ő szent fölsígének oltalma alá ajánljuk kegyelmedet.»

«Költ Szempczen die 5. Februarii. anno 1610.»

«Kegyelmednek örömest szolgálunk mü szempczi biró és az egész tanács.»

«P. S. Im kegyelmednek elsőben városostul ött aranyat köldönk, kit kegyelmed jó neven vegyen. Ha az ur Isten kegyelmedet közinkben hozza, többel akarunk kegyelmed lenni; az város is naprul napra jobban megépül.»^[395]

Mikor Molnár szülőfölde e meleghangú levelét kapta, akkor már elérte legfőbb vágyát: beváltotta a fejedelemnek tett igéretét, megvalósította irodalmi terveit, a melyek külföldön maradásra késztették. Pénze is volt, annyit kapott a Grammatikáért Móricztól, hogy úti költségre bőven elég lett volna ^[396] s így abban, hogy az útra határozza el magát, ez sem lett volna akadály.

De azért még mindig volt egy másnemű s nem kevésbbé fontos akadály: egy régi szív ügy, mely a hazatérés előtt szintén elintézésre várt.

43. ZÁRÓ-VIGNETTE A «PSALTERIUM UNGARICUM»-BÓL.^[397]

HARMADIK KÖNYV.
A VÁNDORPAP ÉS ISKOLAMESTER.

44. KOLOZSVÁR.

Molnár kinézése. Műveltsége. Modora. Nőismerősei. Heuschlin Elisa. Társadalmi viszonyok. Heidelbergi szerelme. Háztűznézés és kikosarazás. Molnár kedélybetegsége. Újabb nősülési tervek. Löchler Margit. Toussaint Julia. Walter levelei. Ferinari Kunigunda. Vietor zsidóvallásra térése. Molnár Marburgban. Megkéri özvegy Vietorné kezét. Jegyváltás. Lakodalom. Üdvözlő versek.

HARMINCZÖT éven túl volt már ekkor Molnár és még mindig egyedül állott a világban, szerető hitves nélkül, akivel az életnek ha nem örömeit, legalább búját, baját, gondját megoszthatta volna. Pedig kedvelt volt a nők előtt. Egy barátja, kinek arczképével kedveskedett, azt írta neki: «Az én kedves feleségem nagy gyönyörűséggel szemlélte az előtte jól ismert képet; óhajtá eljöveteledet”.^[398] Napbarnított arcza, mely miatt «fekete» Molnárnak nevezték el,^[399] szemei, melyből bizalmat keltő jóság sugárzott, az a könnyed és szellemes társalgási modor, melyet a folytonos társas érintkezés közben sajátított el, tudományos műveltsége, mely világlátással és gazdag egyéni tapasztalatokkal párosult: bizonyos rokonszenves érdeklődést keltett e messze idegenből külföldre szakadt vándor iránt, s a kiknél megfordult, nem egyhamar felejtették el. Ismerősei közül mi is tudunk olyanokat, kik élénken érdeklődtek iránta. Még straszburgi tanuló korában ismerkedett meg Heuschlin Elisával, a ki később is egyik barátja által üdvözöltette, míg azután évek múltával kölcsönösen elfeledték egymást.

Molnár sem volt a nők ellensége s olykor-olykor, mikor elhagyatottságát nagyon érezte, komolyan foglalkozott a megnősülés gondolatával is. Az, hogy nem volt biztos állása, e tekintetben nem ejtette gondolkodóba; e korban, a midőn mindenféle rendű és hivatású ember vándorolt ide s tova, ma itt, holnap ott ütve föl a sátorfát: e lépés nyilván úgy tünt volna föl, mint a békés, csendes élet után vágyódás első komoly megnyilatkozása, a mi jó ajánlólevél volt arra, hogy azután ennek révén álláshoz is jusson, ha családi és rokonsági összeköttetések nem jöttek volna is figyelembe.

Huszonöt éves korában gyuladt először Molnár szerelemre egy heidelbergi leány iránt. Egyetemi tanuló volt ekkor s a szüntelen tanulás mellett inséggel és nyomorral küzdve s jövője felől, mely kevés kilátással biztatott, csaknem kétségbe esve, bizonyos búskomorság és életuntság vett rajta erőt. Barátai, Keckermann és Heysen, a kik észrevették kedélyváltozását, azt ajánlották neki, hogy nősüljön meg. Az előbbi szóba is hozta előtte egy üvegárús özvegyasszony leányát, a kit kiszemelt számára s a kit megkérhetne. Molnár nem idegenkedett volna a megnősüléstől s estefelé barátjával elsétált az üvegesbolt előtt s ott meg látta a szorgalmasan dolgozó leányt. Csinos külseje megtetszett s belé szeretett.^[400] Egy nyugtalan és álmatlan éj és még két napi bátortalan habozás után elhatározta magát arra, hogy feleségül veszi. Reggel, még alig hajnallott, levelet írt Keckermannak és Becker lelkésznek, s megkérte őket, hogy menjenek el a leány anyjához s az ő nevében kérjék meg ünnepélyesen leánya kezét. Az alatt, míg ezek megbízásukban eljártak, hogy útjokat siker kisérje, elővette a bibliát s elkezdte olvasni kedvencz zsoltárait: azokat, a melyekben Dávid kéri, hogy a meghiúsult törekvés szégyenétől mentse meg Isten. Mikor már négy zsoltárt elolvasott s a 29-iknek negyedik versénél járt, a hol ez áll: «a felséges Istennek szava megdördült», úgy tetszett neki, mintha valósággal mennydörgött volna s ez rendkívül megdöbbentette, mert ezt magára nézve, – mintha csak az «Orleánsi szűz» egy jelenetét olvasnók – kedvezőtlen égi jelnek tekintette. Aggodalom és izgatottság között telt az egész péntek: nem érkezett semmi válasz. Másnap újabb levéllel fordult a két közbenjáróhoz. A leánykérés kedvezőtlenül ütött ki s ezek, úgy látszik, gyöngédségből halogatták a rossz hír tudtára adását.

Az anya még sem akarta egy vándordeák bizonytalan sorsához kötni leánya jövőjét, a leány talán nem is látta Molnárt s e miatt nem érdeklődött iránta különösebben, vagy az ő véleményét talán meg sem kérdezték.

A sürgető levélre Keckermann azt válaszolta,^[401] hogy vigasztalásért és tanácsért Heysen barátjához forduljon s ha óhajtása nem teljesült is, azért maradjon meg feltett szándékában: «Isten talán másutt – teszi utána – jobban fog gondoskodni, mint Heidelbergben».

Molnárt e kikosarazás nagyon elkeserítette. Lázas álomképek gyötörték egész éjjel. Álmából fel-felriadva, egyik intézeti lakótársát költötte fel, hogy énekeljék el együtt a 91. zsoltárt: «Nem lészen néked félelmed éjjeli írtózástól…» Menekülni akart rémképeitől. Hasztalan keresett a templomban is enyhűletet. Kedélybaja oda is követte. Ellenségeket látott maga körül s többször zokogásban tört ki. S ez így tartott napokon keresztül. Tanulótársai részvéttel ápolták s egész éjjel virrasztottak mellette. Majd láza oly magas fokra hágott, hogy az ágya körül álló barátokat sem ismerte meg s négyet közülök védangyaloknak, kettőt ördögöknek képzelt s zokogva könyörgött a megmentésért. Betegsége egy hónapnál tovább tartott s láza csak lassan szállott alább. Volt olyan hét, a mikor egy nap sem volt eszméleténél.^[402]

Lassanként magához térve, betegségének nyomai, a búskomorság és kedélylehangoltság még sokáig megmaradtak nála, csak nehezen és sok idő múlva tudta bánatát felejteni. Némileg jótékony hatással volt rá, hogy nagyobb kirándulásokat tett a környékben régi ismerőseihez, miként résztvevő barátai tanácsolták. De azért emlékei fel-felújultak, s ehhez, bár akaratlanul, barátai is hozzájárultak. Bizonyára nagy keserűséget okozott neki a kirándulás után egypár hét múlva a Kügler levele,^[403] a ki betegségéről tudott ugyan, de annak okáról nem s vigasztalásul azt ajánlotta, hogy gondoskodjék feleségről, Istennek e legnagyobb áldásáról, a ki minden küzdelemben és balsorsban társ legyen. Mintha nem épen e gondolatnak lett volna betege.

E bánat nyomait szülőföldére tett hosszabb útja irtotta ki végkép, rég nem látott családja s férjhez ment nőtestvérei körében nem érezte többé magát elhagyatottnak s jobban felejtett.

A nősülés terve később ismét foglalkoztatta. Három év múlva Sauer könyvnyomtatótól rokonának és gyámleányának Löchler Margitnak kezét kérte meg,^[404] de itt is kosarat kapott. Ezt már nem vette annyira szivére, nem sokáig bánkódott miatta, azért a Gernand-család körében is, hol pedig elég másféle gondja és baja volt, gondolt erre néha-néha s egy ízben Gernandnével a kertben sétálva, az «óhajtott házasságról» s Toussaint Juliáról beszélgettek, a ki, úgy látszik, újabb ideálja volt, de a kihez való további viszonyáról semmit sem tudunk.^[405]

Különben barátai gondoskodtak róla, hogy a nősülés gondolata ismételten felújíttassék. Akkor tájban, mikor Löchler Margit kezét megkérte, Suri orvos azt írta neki: «Jőjj hozzánk újsággal, gazdagsággal, ha tetszik, fordul, házastárssal is».^[406] De különösen Walter Gotfried nevű barátja, a kinek tiszteletére heidelbergi tanuló korában üdvözlő verset is írt, évődött sokat vele leveleiben.

Ez idővel Küpperauban pap lett s onnan szorgalmasan levelezett régi iskolatársával. Természetesen mihelyt papi állást kapott, azonnal megnősült s nagy kedvteléssel rajzolta Molnárnak családi boldogságát, tréfás leveleiben bátorította példája követésére.

«Hiányzik – írja többek között – a mint kedves leveledből látom, a neked rendelt Dorottya: sajnállak a nélkülözések miatt, de ismered a késedelem s az isteni gondviselés óráinak szokását. Az a Dorottya, Margaris, vagy Örzse azután kamatostul kipótolja az örömöket: az isteni gondviselés a késedelemért mindig ikrekkel fizet s így az a szám, a mely fiúkból és leányokból neked van rendelve, annál gyorsabban meglesz».^[407] Azután tudósítja, hogy kis leánya született, a kit Dorottyának kereszteltetett.

«Ezt a Dorottyát – teszi utána – a ki neked hiányzik, ha az Isten is úgy akarja és mindnyájunkat életben tart, tizennyolcz év múlva a te régi barátodnál megtalálod». De azután mégis azt ajánlja, hogy ne várjon oly soká s házasodjék meg: a mit talán – írja azután – már magad is szeretnél, a minek kétségkívül eljön az ideje».^[408] Hasonló buzdítások vannak többi barátai leveleiben, kiknek jó része már szinte megnősült s írtak neki feleségről, beszélni tanuló gyermekekről stb.

Akkor, midőn Molnárnak barátai e leveleket írták, csakugyan volt már Dorottyája, a kit magának feleségül kiszemelt.

Egy fiatal özvegy, Ferinari (Wildpreter) Kunigunda, egy a Luther családdal is rokonságba álló marburgi tanár leánya, a ki tizenkilencz éves korában ugyanott Vietor Konrád pædagogiumi tanítóhoz ment férjhez. Hosszú ideig éltek együtt megelégedéssel, zavartalan családi boldogságban, melynek összhangját három szép leánygyermek növelte. A férj általánosan kedvelt és becsült ember volt, nem közönséges képzettséggel, a ki különösen a héber és káldeai nyelvet tanulmányozta nagy szorgalommal. E nyelvek tanulmányozása közben megszerette a zsidó vallást és arra a gondolatra jött, hogy Mózes törvénye minden nép hitvallását magában foglalja s theosophiai vizsgálódásokban merült a szentháromság titkáról, melyet semmikép sem tudott felfogni.^[409]

1608. márczius 17-én elhagyta Marburgot, feleségét s gyermekeit. Családjának azt mondta, hogy Altdorfba megy jobb állást keresni. Csak később, évek múltán értesültek egy leveléből, hogy «az Izráel istenéhez való szerelme s a Mózes törvényének tanulmányozása Thessalonikába vitte s ott zsidó vallásra tért át, nevét is Pardo Mózesre változtatva. Mint azok beszélték, a kik vele később találkoztak, ott élt nagy szegénységben, állhatatosan és meggyőződéssel ragaszkodva új vallásához, melyet legtökéletesebbnek tartott. Ha olykor Thessalonikába vetődött utazók hazatérésre buzdították, azt felelte, hogy ezt csak akkor tenné meg, ha megengednék, hogy élete hátralevő részét e vallásban töltse el, mert ebben kiván meghalni.

Felesége és családja sok ideig nem hallott semmi hírt felőle. Azt csakhamar megtudták, hogy nem is volt Altdorfban s azt hitték, útközben baleset érte, vagy rablók áldozata lett. Özvegy Vietorné, hogy családját fentarthassa, miként már előbb is tette, tanulókat fogadott föl ellátásra, nála étkezett többek között a magyar származású Filiczky János tanítványaival, négy cseh báróval s egyideig Molnár is, a ki még korábbi időből, még a férj eltünése előtt ismerte a családot, már előbb is bérelt ott ebédet.

Most a folytonos érintkezésnél bizalmas viszony fejlődött ki közte és Kunigunda asszony között, mely azon végződött, hogy «házassági tisztes szándékát» megvallotta neki s az nem sokáig vonakodva, azt felelte reá: «Hogyha Istentől neked rendeltettem, meglészen».^[410]

A jegyváltás után még hosszú ideig jártak jegyben, mely idő alatt Molnár valami biztos állás után látott, az özvegy pedig családi ügyeit rendezte, házasságbontó itéletet eszközölt ki, mely első férjétől hűtlen elhagyás czímén törvényesen elválasztotta, s csekély vagyonát biztosította gyermekei számára s végre negyedfélévi özvegység után 1611 szept. 10-ikén a kézfogót, rá egy hónapra az esküvőt is megtartotta Molnárral. A vőlegény ekkor volt harminczhét, a menyasszony harmincz éves, leányai közül a legnagyobb – Magdolna – tizenkét, a legkisebb – Juliánna – hat éves.

Kézfogón és esküvőn előkelő közönség, pap, városi tanácsos, jegyző stb. vett részt. Az esküvő Oppenheimban a szent Katalin-templomban orgonaszó mellett ment végbe. Molnár tanúi voltak a polgármester és lelkész, a menyasszonyé Genius Izsák frankfurti lelkész és Hülsz Levin könyvkereskedő özvegyei.

A házaspárt az esküvő alkalmából barátai, ismerősei, pártfogói üdvözlő versekkel árasztották el, kiknek soraiban a haza és a külföld egyaránt képviselve van. Az öreg Goclenius Rudolf nyitja meg a díszes sort, őt követik Lingelsheim Frigyes, Virdung, Piccard, Hartmann, Piscator, Magyarországról Szepsi Korocz György és Bocatius. Pareus a heidelbergi egyetem rektora, a kit a lakodalomra meghivott, szintén üdvözlő verssel képviseltette magát. Öreg barátai, egykori tanárai, komoly, atyai tanácsokkal látják el, fiatalabb ismerősei pajzán, tréfás hangú versekben kivánnak szerencsét az élet e fontos lépéséhez. Rem a meleg barátság hangján kíván neki családi boldogságot és hosszú életet, hogy láthassa meg dédunokáit is; egykori házigazdája, a ki most rokona is lett, egy vittenbergi tanár arra emlékezteti, hogy hányszor kivánta, hogy e napot megpillanthassa … egyik barátja a Molnár, a másik a Ferinari névből csinál szójátékot, a kassai Bocatius könyvei száma szerint kiván neki családi szerencsét, Picard üdvözlését azzal kezdi: «Tehát az én Molnárom végre mégis pihenni fog! A ki annyi éven át tengeren és szárazon annyit hányatott, végre mégis megállapodik s határt szab a munkának?» … Egy másik megczáfolja Bonfint, a ki szerint a magyarok idegenkednek az igától stb.

45. OPPENHEIM.^[411]

Még el sem mult a lakodalmi öröm mámora, a régi és sokszor hallott ének, mely azért mindig kellemes és mindinkább ellenállhatatlan volt, ismét megcsendült Molnár fülében. A hazahivó, édesgető hang! «Értem a kegyelmed házasságban való elkezdett állapotját, – írja csakhamar utána unokaöcscse ^[412] – kin örültem, részből-részből bánkódunk is, gondolván ezt, hogy talán sohasem láthatjuk kegyelmedet személyében. De vigasztaltatunk az kegyelmed igéretivel, hogy kegyelmedet az házasságra való kötelesség is nem tartja meg… Adja Isten ő felsége …» Most már csakugyan maga is óhajtotta a hazatérést.

46. BOCATIUS JÁNOS NÉVALÁÍRÁSA.^[413]

II.

A katholikus reactio megindulása. A protestansok védekezése. A nagy-szombati protestáns üldözés. Asztalos András megbirságolása. Hitbuzgósága. Molnár hazatérését sürgető levelek. Latin-görög-magyar lexicon. Molnár szótárának kelendösége. A biblia újabb kiadása. Tudományos hírneve. A külföldi barátok ragaszkodása. Hazatérés. Thurzó Borbála lakodalma Bicsén: Thurzó nádor ajánlólevele. Batthyány Ferencz meghivása. A Molnár-család hazaköltözése. Molnár Szalonakon és Rohonczon. A rohonczi papság. Zsinatok. Alföldi és felsőmagyarországi utazás.

MINT A MÉHEK, ha a kast durva kéz illette, úgy zudultak föl a protestánsok, midőn meghallották, hogy Belgiojoso várparancsnok a karthausiak egykori rendfőnöke, a kassai lutheranus templomot katonáival elfoglalta s a papot és tanítót elkergette.^[414]

A nem várt erőszak meglepte és készületlenül találta őket: nem volt, a ki a jelekre figyeljen és előre figyelmeztessen. Rögtön feleszméltek. Vagyonukat török, német, magyar egyaránt pusztította és dézsmálta: a nehéz idők egyetlen megmaradt vigaszát, lelkiismereti szabadságukat nem akarták oly könnyen veszni engedni. Ez volt a csatakiáltás s csakhamar talpon volt fél Magyarország.

Éleslátású szemek fölismerték, hogy ez még csak bevezetés volt egy nagyobb támadáshoz: a kivívott győzelem után nem bizakodtak el, ébren maradtak, készülődtek s szervezkedtek. És a jelek nem is csaltak, csakugyan jól szervezett, kitartó és kiméletlen harcz volt készülőben, most már nemcsak katonai erővel, hanem szellemi téren is: a kezeikből kicsavart fegyvert fordították ellenük, a magyar szó és toll hatalmát, melylyel ők is szívig tudtak hatolni. Azonkívül lehetőleg fölhasználták helyzetük előnyeit, mögöttük pénz, befolyás, hatalom állott s feléjük sugárzott az udvar biztató tekintete. A tábori székhely Nagy-Szombatban volt, innen intézte támadásait Forgách Ferencz, a biboros-érsek. Ettől kezdve Asztalosék rossz időket éltek. Még alig dicsekedett el Molnárnak, hogy «Isten kegyelméből most minden helyeken, hol ennekelőtte még csak házoknál sem volt szabad olvasni az szentirást, most nyilván nagy bátorsággal hirdettetik az evangelium ^[415] Posomban, Szombatban, a jezsuitákat be sem bocsátják az országba; sok helyeken, hol ez háboru előtt be sem mert menni az evangelikus predikátor, most már a pápistát be sem bocsátják:»^[416] még egy év sem telt el utána, már panaszolkodnia kelle, hogy a városbeli tanács az érsek és a papság ösztökélésére «ellene támadt» s 250 forintnál többet érő árút ^[417] vittek el erővel tőle, egy birság biztosítékául, a melyet azért vetettek rá, mert az iskolának és tanítónak «szállásos helyt» merészelt adni. Két hét mulva ^[418] azután négy tanácsbeli ember kiséretében fertálmesterek, drabantok jelentek meg Rátkay György lelkész házánál is, szekerekre rakták butorait s «feleségestül, gyermekestül kiküldték a város határából»: akarva, nem akarva, vele kellett menni az iskolamesternek is. A bibornok pedig, mikor később értésére adták, hogy egy református pap ismét «be akar lopózni» Nagy-Szombatba, azt az utasítást adta, hogy gondosan kell őrködni s nem kell beereszteni, s ha bejön, nem szekeren kell kivinni, hanem egyszerűen ki kell dobni. «Inkább haljak meg – tette utána ingerülten – semhogy megint jöjjön Nagy-Szombatba valami református predikátor.»^[419]

A predikátor ugyan, egy hónap sem telt bele, már visszament s a nádor Asztalos jogtalanul elhurczolt marhabőreinek visszaadását is megitélte:^[420] de a békeség azért nem állott többé helyre s újabb izgalmakban nem volt hiány.

Az is méltán elkeseríthette a protestánsokat, hogy saját fiai is ellene támadtak: egy kálvinista gyermekből lett jezsuita ördög imádással vádolta őket ^[421] s még olyan túlbuzgó fia is elpártolt tőle, a ki debreczeni deák korában háborút akart izenni a pápistáknak.^[422]

Ily körülmények között nem csoda, ha a védelemre készülődés közben a lelkészek s a buzgó egyházpatronusok tekintete akaratlanul is Molnár felé fordult, a ki még mindig külföldön «tanult»: nem «e világon gazdagító tudományokat», hanem «olyakat, melyekkel legtöbbeknek használhasson az mi nyomorgó hazánkban»,^[423] a ki még nem régen is e sorok kiséretében küldötte meg Zsoltárát egyházának: «Szerelmes anyám, keresztyén anyaszentegyház, hozzád való hálaadóságomnak ez küsded jelét vöd jó néven addiglan, míg az te szerelmesed az Jézus Christus ennél nagyobbal szeret.»^[424]

S megértjük, hogy miért újul meg mindinkább a hivás, sürgetés, a mint képességeinek, tudományos sikereinek újabb jeleit látják s miért fokozódik az csaknem esedezéssé.^[425]

E hivó szavak nem hangzottak el hatástalanul. Molnár maga is érezte, hogy kötelessége egyházának bajában segítségére menni s midőn irodalmi terveit megvalósította s a családi boldogságban egy másik régi hő vágya is beteljesedett: csakugyan elhatározta magát a hazatérésre.

Még csak, hogy üres kézzel ne menjen, ajándékokról akart gondoskodni. Ilyenekül szolgált a már előbb (1611) kinyomtatott Latin-görög-magyar lexicon ^[426] mellett a bibliának egy újabb nyolczadrétű kiadása, mely az előbbi kiadásokhoz képest oly kicsiny volt, hogy hitsorsosai akár magukkal hordozhatták.^[427]

Egy nagy hiányon akart ezek által segíteni. Ugyanis hazulról folyton panaszkodtak, hogy szótárának otthon szinét is alig látják, a kik csak feljöttek az egyetemekre, barátjaiktól vagy tanítványaiktól azt a megbizást hozták magukkal, hogy ha rá találnak, vegyék meg ^[428] s tényleg a frankfurti könyvvásár egyik legkeresettebb árúczikkei közé tartozott;^[429] a biblia másfélezer példánya is már jobbára elkelt ^[430] s máskülönben is szükség volt az «utonjáró hivekre» s a kevés költségüekre tekintettel egy ilyen «kisded formájú» bibliára.^[431]

A szótárt mint vőlegény Hanauban, a bibliát ^[432] már mint nős ember Oppenheimban nyomtatta. Ez idő alatt ez volt egyetlen foglalkozása. Eltökélt szándéka lévén, hogy hazájába visszatér, nem fogadta el a tanítói állást, melyet az ambergi gymnasiumnál fölajánlottak neki, hanem mihelyt a nyomtatással elkészült (1612), készülődött a hazamenetelre.^[433]

Nem volt ugyan még biztos állás, a melynek elfoglalására menjen, a beregszásziak meghívó levelét sem kapta meg, a kik száz forint uti költséget ajánlottak föl neki, ha elfogadja a városi iskola igazgatását,^[434] de a sűrű hivásokból meggyőződhetett, hogy lesz üres állás s nem fárad hiába. Erre nézve már a Szíjgyártó levele megnyugtathatta, melyet két évvel előbb írt neki: «A helyet kérdezed, hogy hová menj? Hidd el nekem, óhajt téged az, a mely alkalmas és vágyadnak megfelelő lesz. Ha hazajösz, az orthodox lelkipásztorok mindnyájan gondoskodni fognak helyről, gondoskodnak a közrendű emberek, még ha a főrendek nem akarnák is.»^[435]

De azok is akarták. Általánosan ismert és becsült volt a neve itt is, még a vallási ellenfél táborában is, a miről alkalma nyílt neki meggyőződni, mikor II. Mátyás császárrá választása alkalmával Lépes Bálint nyitrai püspök és magyar kir. kanczellár Frankfurtban lekötelező nyájassággal fogadta, sőt vacsorára is meghívta magához.^[436] Egy barátja leveléből azt is megértette, hogy nyelvtana Forgách Ferencznek és Pázmány Péternek is tetszett.^[437]

Tehát a meghivások, biztatások és egyéb jelekből következtetve, a legszebb kilátások között határozhatta el magát az útra. 1612. augusztus havában indult el magánosan, családját Marburgban hagyva, most még csak azzal a szándékkal, hogy előbb megfelelő állás után néz s ha ilyet talált, azután költözik haza feleségével és gyermekeivel.

Pedig oly sok jó barátja volt már itt, kiket most elhagyni készült. Molnár mindig szeretettel ápolta összeköttetéseit: régi jó barátait nem hanyagolta el, szerencséje és jobb sorsa pedig újabbakat is szerzett számára. A régiek közül különösen Rem ragaszkodott hozzá. Egy levelében szemefényének, egy másikban «nagy és tisztelendő», «legigazabb», «régi hű barátjának» nevezi s elhalmozza magasztalásokkal, «legkegyesebbnek», «legistenfélőbbnek»^[438] mondja s nem szűnik meg csodálni fáradhatatlan szorgalmát. «Szeretlek téged – kiált fel egy levelében nemes lelkesedéssel – … te, a magyar egyház oszlopa és fénye, … szeresd Remet, ha megérdemli»; hasonló érzülettel van hozzá Rittershausen, első pártfogóinak egyike. Az újak közűl Heidfeld ebersbachi lelkész és író, a ki «Sphynx» czimű művéhez függelékül az ő latin elmésmondás-gyűjteményét, vagy Analecta Aenigmaticá-ját is kiadta,^[439] az ifjú Piscator, Alsted Henrik, a ki egy levelében még a török nyelv tanulására is buzdította,^[440] és különösen Scultet Ábrahám heidelbergi lelkész, a ki mindjárt nagyon megszerette, midőn legelőször látta s talán az egyetlen, a ki külföldi barátai közül nyiltan elismerte, hogy Németországban jobban hasznára lehet hazájának, mintha épen Budán laknék;^[441] Hartmann tanár, Móricz fejedelem bizalmasa és kegyeltje, újszülött János fiának keresztapja stb. E regi és új jó barátok miatt, a kik mindent elkövettek, hogy közöttük elhagyottnak, idegennek ne érezze magát, nehezére esett a válás. Különösen Marburgtól, mely sikereinek, szerencséjének s boldogságának volt tanuja. De azért vissza ezek sem tarthatták többé.

Hazatérő útjában, melynek, mint már említettük, tájékozódás volt a czélja s melyet, mint rendesen, most is részint hajón, részint szekeren és gyalog tett meg, Ulm, Regensburg s Bécsen keresztül szeptember 27-én érkezett vissza Szenczre. Itt most csak egy napot töltött s Bicsére ment, a hol most tartotta lakodalmát Thurzó Borbála, gróf Thurzó Györgynek, a nádornak leánya, gróf Erdődy Kristóffal. Legjobbnak gondolta ez alkalmat használni föl arra, hogy pártfogót keressen magának, mert itt a nagyobb főúri családokat mind együtt találta.^[442] Hetven főurat sorol föl az a lajstrom, melyet az itt egybegyűlt lakodalmi vendégekről készítettek, kik nagyobbrészt családjaikkal és kisérettel jöttek. A lengyel király fiai és követe, osztrák főurak, a brandenburgi őrgróf követe, két magyar érsek, a Nádasdy, Forgách, Perényi, Eszterházy, Lórántffy stb. családok, a vármegyék, városok, káptalanok képviselői s rajtok kivűl mintegy háromezer ember vett részt a vendégségben, kik részint a várban, részint a városban voltak elszállásolva.^[443]

47. BICSE.^[444]

Molnár okt. 1-én érkezett meg s a főurak és nemes embereken kívül egy vándor tudósnak is hely jutott a vendégségben. Másnap az egybegyült násznép előtt valami vándor szintársulat egy komediát adott elő, ezt ő is végig nézte. A tulajdonképeni lakadalom 3-ikán volt s itt Molnár átnyujtotta a nádornak azt az ajánló-levelet, melyet a pfalzi választó-fejedelemség administratora, II. János zweibrückeni gróf állított ki részére. A lakodalom még másik nap is tartott s Molnár csak 5-én folytatta tovább útját. A nádor elindulása előtt ajánlólevelet iratott Kassára a város birájának s esküdt polgárainak, a melyben elismeréssel emlékszik meg nagy érdemeiről, úgy hogy e miatt nem is szorul ajánlásra. «Nem is annyira ajánljuk, mint inkább mintegy kézről-kézre adjuk», mondja az ajánlólevél.^[445] És valósággal Kassáig se juthatott el. Alig jött el Bicséről s alig hogy Nagymegyeren unokaöcscsénél kipihente magát, levelet kapott Patai Istvántól, melyben Batthyány Ferencz nevében felszólította, hogy menjen Rohonczra.^[446]

48. THURZÓ GYÖRGY.^[447]

Batthyány Ferencz királyi főlovászmester, a dunántúli részek főkapitánya, Vas- és Sopron vármegye leghatalmasabb és leggazdagabb főura volt. A két egymásután következő király Rudolf és II. Mátyás rendületlen és kedvelt híve, kit Bocskay föllépése sem tudott a hűségben megtántorítani;^[448] jeles katona, a ki fiatal korában kitűntette magát a fejérvári csatában (1575); gazdag főúr, a ki a németújvári, szalonaki, rohonczi és sok más jószágoknak volt ura. Lakóhelye is hol itt, hol ott volt, leginkább mégis a vasvármegyei Rohonczon tartózkodott. Buzgó református volt, a ki nemcsak érdeklődéssel kisérte egyháza dolgait, hanem részt is vett annak ügyei intézésében s levelezett Pataival, a püspökkel s együttesen intézkedtek zsinat összehivása felől és más fontos ügyekben.^[449] Ez hivatta most őt a Patai levele által. Különben nem most hallotta Molnár először a Batthyány nevet. Régebb idő óta ismerte legalább hiréből Ferenczet és az uradalmain levő papokat. Már két évvel előbb azt írta neki Szijgyártó,^[450] hogy mikor Németújvárt Beithe István lelkésznél látogatóban volt s «ebédjét jó beszédivel egyetemben vette», ő róla is beszélgettek. Beithe jól emlékezett még reá s elmondta, hogy milyen jó néven vette tőle, hogy a külföldön ő róla sem feledkezett meg s Prágából szótárát megküldte neki s panaszképen említette, hogy fia Beithe Imre, a körmendi lelkész elvitte tőle s nem adta többé vissza. «Ennek urát is, – így folytatja tovább Szijgyártó – körösztyénségében jó volna kegyelmednek irásával meglátogatni Botthiáni Ferenczet. Hasznosabbnak itélném bizony Tökölinél és Turzó Szaniszlónál.»^[451] Molnárra az ilyen figyelmeztetések rendesen megtették hatásukat. Nem szívesen szalasztotta el a legcsekélyebb alkalmat sem, hogy valakit pártfogójának megnyerhessen s bízvást föltehetjük, hogy már ekkor legalább levél és művei útján megismertette magát Batthyányval.

A Patai levelét kapva, útra kelt Rohoncz felé. Útközben a nagyobb egyházakban a hívekkel ismerkedett, néhol talán prédikált is s Köveskuton a zsinaton is résztvett, melyen Patai püspök elnökölt. Batthyány Molnárt Rohonczra az udvari papság ^[452] végett hivatta. Kész örömmel vállalkozott rá s a bőkezű főúr kétszáz forintot adott neki foglalóul és útiköltségül. Nagy összeg e korban, mely a rendes papi fizetésnek kétszeresét is meghaladta.^[453] Molnárnak ezután már nem volt maradása, másnap útra kelt, hogy haza költözteti feleségét s gyermekeit.^[454]

49. BATTHYÁNY FERENCZ NÉVALÁIRÁSA.^[455]

Hosszú és fáradságos volt ekkor az utazás, melynek veszedelmeit a téli idő még nevelte. Molnár az által akarta megkönnyíteni s gyorsabbá tenni az utazást, hogy lovakat vásárolt, hogy ne kelljen minduntalan a póstára várakoznia, de így is majdnem két hónapot vett az igénybe s január vége felé járt, mire Marburgba eljutott.

Itt családja körében, megvárta míg a tél elmúlik s azután elbúcsúzott Németországtól.^[456]

Hazafelé az utazás, családostul, podgyászostul még több időbe, teljes két hónapba került s május lett, mire a hajó és a lassan haladó podgyászos szekerek őt és családját ingóságaival együtt Rohonczra szállították.

Rohonczon csak megpihentek s azután Szalonakra költöztek át, itt volt lakásuk egy fél éven keresztül, a másik fél évet Rohonczon töltötték.

Úgy szalonaki, mint rohonczi papsága alatt nem sok dolga volt otthon lelkészi teendőkkel, inkább a tanácskozás és szervezkedés munkája foglalta el most a lelkészeket, hogy a katholikus ellenhatással szilárdan daczolhassanak. Molnár tapasztalataira és elméleti ismereteire ennél nagy szükség volt s mikor már biztos volt hazajövetele, el is halasztották érette a zsinattartás idejét, akkorra, mire haza jön. Mikor már útban van, Patai írja egy másik lelkésznek: «Molnár Albert urat várom» – s azután nagy megnyugvással írja ismét: «Molnár Albert úr már itt van; a napokban elvitetem hozzád a zsinati meghivókat.»^[457] Két zsinat is volt ez idő alatt, az egyik a közeli eső Körmöndön, a másik Komjátiban ^[458] s egy kisebb gyűlés is volt Liszkán, Molnár mindeniken részt vett. Azonkívül a püspök magával vitte egyházlátogató útjára, Batthyány is többször el-elvitte Németújvárra s egy alkalommal könyvtárát is vele rendeztette.

Kétszer nagyobb útat is tett az Alföldre egy «deákinas» kiséretében, hogy behajtsa a pénzt, melylyel talán könyveiért maradtak adósok s hogy tanulmányozza az itteni viszonyokat. De nem hajthatta végre teljesen szándékát, az utazás nagyon veszedelmes volt ez időben, az utas folyton remeghetett, hogy török martalócz csapatokkal találkozik; ez ellen keveset használt az az egy katona, a kit kisérőül egyik másik főúr, mint Sárospatakon Lorántfi Mihály adott mellé, azért folytonos félelem között utaztak Böszörményig. Tovább nem mertek menni, innen «visszafutamodtak tatártul féltükben».^[459] E helyett a bátorságosabb felső Magyarországot járták be, mely már gyermekkori emlékek miatt is kedves volt Molnárnak. Ellátogatott Gönczre, Kassára, a hol Bocatius Jánosnak volt vendége s Váczi Gergely pedig úti tervet készített neki,^[460] Márkusfalván a Máriásyakhoz, Késmárkon a Tökölyekhez kopogtatott be.

III.

Molnár és a Batthyány-család. Komjáti zsinat. Találkozás Vág-Sellyén Veresmartival. Párbeszédük. A komáromiak lelkészül hivják Molnárt. Komáromi papsága. Könyvnyomda-alapítás terve. Szíjgyártó és Patai levele. Újabb utazás. Látogatás Szécsi Tamásnál. Molnár és Rimai János. Sárospatak. Molnár Károlyi Mihálynál, Rhédei Ferencznél. Megérkezés Fogarasra.

A KÖVETKEZŐ (1614) év június havában újabb alföldi útra készült, de ez meghiúsult. Ez útjának czélja az volt, hogy új lelkészállomás után néz. Bármily jó helyzete volt is Rohonczon, az eddig lakóhelyét tetszés szerint változtató Molnár szabadabb mozgás után vágyódott, «nem tudta az ottan való állapothoz alkalmaztatni magát»,^[461] a mint később maga megvallja. És a nagyobb városi élethez szokott családja is, bármint igyekezett is az úrnő, Batthyányné Poppel Lobkovicz Éva bárónő megkedveltetni az új otthont ajándékok és kedvesség által, mint mikor a családot meglátogatta s új ruhát vitt a «Jánoskának» s abba maga felöltöztette:^[462] azért Kunigunda asszony is másuvá kivánkozott. Nem tudták, hogy még rosszabb egy oly lelkész helyzete, a hol hiányzik egy buzgó főúr pártfogása és gondoskodása. Molnárt úti szándékában a komjáti zsinat akasztotta meg. E zsinaton az ő lelkészkedési ügye is szóba került s azt határozták felőle, hogy nem bocsátják el maguk közül az Alföldre, hanem a komáromiaknak ajánlják s ezt az ajánlólevelet mindnyájan aláírták.

Visszajövet Vág-Sellyénél a jezsuiták birtokán érdekes találkozása volt Veresmarti Mihálylyal, a négy évvel ^[463] azelőtt katholikussá lett kálvinista pappal, a kinek áttérési ügye nem sokkal azelőtt a református lelkészi kart s két zsinatot nagyban foglalkoztatott, melyről Molnár az egyház minden ügye iránt melegen érdeklődő Asztalos által még külföldön értesült.^[464]

Ez a Veresmarti most a Vág mellett Sellyén volt plébános s midőn látta, mint mennek tömegesen a zsinatra egykori paptársai, meghagyta a révészeknek, hogy ha majd azok visszafelé jönnek, értesítsék őt. Czélja az volt, hogy megszólítja régi barátait és hitfeleit s vitatkozást kezd velök. Mint nyughatatlan s megrendült öntudatu ember, ki a lelki egyensúlyt az áttérést megelőzőleg kiállott izgalmak miatt örökre elveszítette, a hol csak tehette, különösen ha kálvinista papokkal találkozott, vitatkozást kezdett, sokszor sírva is kérte őket, hogy győzzék meg s visszamegy hozzájok. Bármennyire is meggyőződésből hagyta el egyházát, olykor-olykor fölmerült elméjében a gyötrő kétség, hátha az elhagyott egyház volt az igaz?

A megszólított kálvinista papok eleinte türelmesen szóba és vitatkozásba bocsátkoztak vele, de később, mikor látták, hogy az elhagyott vallás tanainak igazságáról meggyőzni úgy sem lehet, kerülték a vele való találkozást, annál is inkább, mert utóbb arra is rá jőttek, hogy e vitatkozásoknak titkos czélja is van, az által, hogy úton, útfélen fogja el, vagy hosszú ideig, úton, piaczon keresztül követve, hangosan kéri őket, hogy győzzék meg, nemcsak a maga lelkiismeretét kivánja megnyugtatni, hanem a körötte összeverődő, bámuló néptömegre is kivánt hatni.

50. A VÁGSELLYEI KASTÉLY.

Tudta, hogy Molnár Albert is elment a zsinatra s különösen óhajtotta volna hallani az ő véleményét. Mert – mint ő maga beszéli el – a kikkel eddig szóba állott, legfeljebb három-négy esztendeig jártak külföldön, nem úgy, mint Molnár, a ki ifjú korától fogva majdnem minden idejét a Heidelbergben s egyebütt való tanulással töltötte s e miatt a többieknek tudományos képzettség és tekintély dolgában felette állott.

Midőn a révészek hírül adták, hogy a papok jönnek, Veresmarti az út szélére kiállott s a mint a Molnár kocsiját meglátta, közeledett s megkérdezte a rajta ülőt, ha ő volna-é Molnár Albert? Ez nem tagadá meg magát. Veresmarti erre hozzá ment s kezét nyújtva monda:^[465]

– Akarom, hogy szömélyébe is látom, kit már valami időtül fogva nevérül ismertem.

Molnár azt felelte, hogy nevéről már ő is rég ismeri s egy magyarra fordított könyvecskét is látott tőle. «Bizony szeretöm is az orthographiát benne», jegyezte meg reá, mint valódi nyelvtudós, a kinek egy műben legelőször is ez ragadja meg figyelmét. Azután a vallásváltoztatásra is átvitte a beszédet.

– Csodálkozom, hogy olyan aprólékos dolgokban meg tudtál volt akadni. És akarnám, ha itten közel lehetne maradásom, mert a hol mi orvosságot találnék, örömest reád költeném. Voltam pedig én is amaz Antikrisztus lakóhelyébe’ Rómába’, jártam benne stb.

Veresmarti mindezt türelmesen végig hallgatta s azután megjegyezte:

– Én sem bánnám, ha közel maradna hozzám, mert noha nyavalyámat nem érzem, de azért ha valami betegségemet aranyozza, kész volnék azt én is üsmérni és az ellen a mutatott orvosságokkal élni.

– Jó ez, monda Molnár, mert ugyanis gyógyulását kévánó embernek elsőben is nyavalyáját kell üsmérni.

– Nem mast tanulom azt én elsőbe – felelt Veresmarti megsértődve, – hogy annak ösmerése, hogy vagyon betegsége embernek, fél megnyert egészsége.

Veresmartit bántotta a Molnár hangja, melyből az erős meggyőződésen kívül bizonyos szánalom és kicsinylés is kiérzett, főleg pedig az, hogy őt lelki betegnek tartotta, a kinek gyógyulásra van szüksége.

– Jó, – monda azután, – de nem úgy viseled magad, hogy ember conversálkodhatnék veled, mulathatna, szólhatna, beszélhetne, traktálhatna.

– Miért? – kérdezte Molnár, a ki hangjában nem talált semmi kifogásolni valót s a mely valóban e kor vallási vitatkozásainak hangjához mérve annál nem volt erősebb.

Veresmarti csak fejét rázta, ezzel jelezve, hogy nem szereti a dolgot. Molnár kész lett volna a társalgást folytatni s azért kétszer is megkérdezte: Miért nem?

– Azért, – felelt végre Veresmarti, – mert im mast látja elsőbe, most is három-négy szónál többet nem szólhat vele s im csak abban is szidogatódik.

Molnár mentegetőzött, hogy ő nem szidogatódik.

– Nem tudom hát, – – monda Veresmarti, – az Anti-krisztust miért kelljen egyébért annyiszor forgatni. Tanításomért? Hiszen tudhatja, hogy tudom azt én, micsoda itélettel legyenek a pápa felől s mint beszéljenek affelől.

S ezzel véget ért beszélgetésük. Veresmarti sértődve ott hagyta Molnárt s ez tovább hajtatott. Molnár semmi fontosságot nem tulajdonított e találkozásnak s Naplójában meg sem említette. Veresmarti, a ki az egész beszélgetést gondosan megörökítette, elmondja, hogy azonkívül, hogy Molnár a pápát Antikrisztusnak nevezte, végtelen sértette őt az is, hogy hitbeli kételyeinek tárgyát aprólékosnak nevezte.^[466]

Egyszóval e találkozás nem emelte szemében Molnárt s keserűen jegyezte meg róla, «hogy hiába szerzett külföldön nevet magának, az itthon levők hiába csudálták, táplálták, kévánták, hitták, várták s most tenyéren tartják: mert azonközben úgy jött ő is, hogy mind annyi bölcseségben is majd húros madár módjára jár… mikor im csaknem minden szavaiból hálót köthetni, melyben magát rekeszszék meg.»^[467]

A komjáti zsinat határozatát csakugyan végrehajtották. Nem sokkal utána négy lelkészből álló küldöttség ment Batthyányhoz: az egyház java érdekében engedje meg, hogy Molnár állomását a komáromival cserélje föl, hol működésének több tér nyilik. Nemesnépi lelkész pedig Komáromban egy egyházi beszédet tartott s abban lelkészül ajánlotta Molnárt a komáromi népnek.

51. KOMÁROM.^[468]

Batthyány, ha nem szivesen is, beleegyezett az eltávozásba. Megválasztása ezután nem ment nehezen: hiréből is «személyéből» is ismerték már és ő neki sem most jutott először eszébe a komáromi lelkészség. Még külföldön volt, mikor Szijgyártó azt irta neki erről:^[469] «E hely feje hazánknak, ennek lakosainak István urammal ^[470] egyetemben tettem kegyelmed felől böcsületes emlékezötet, kik kivánták volna a kegyelmed személyét, sőt tisztbeli fáradságát, ha ki lett volna István uram mellett oly jóakarattal azok közül, a kik ebben használhattanak volna.» Az egész zsinat papságának ajánlása bőven pótolta ezt a jóakaratot s a következő hónapban Molnár már komáromi lelkész lett.

Szalonakon és Rohonczon egy évig és két hónapig volt lelkész, Komáromban három hónapig sem volt maradása. Azért-e, mert családja e magyar városban még idegenebbnek érezte magát, mint előbbi állomása német és magyar lakossága között, vagy az elbeszélések után, melyeket Molnár a törökökről és tatárokról úti élemények alapján velük közölt, itt sem érezték magukat bátorságban s visszavágytak Németországba? Talán a hivek is idegenkedtek az idegen nyelvű és míveltségű családtól, vagy Molnárnak magának sem volt kedve vagy képessége a folytonos lelkészi szolgálathoz, melyhez nem volt meg a szükséges gyakorlata,^[471] vagy talán egy régi terve, melyet külföldről hozott magával, mely egyéni hajlamainak s eddigi munkakörének inkább megfelelt s a melyet most megvalósíthatónak gondolt?

Régóta ápolt gondolata volt egy könyvnyomda alapítása. Már négy évvel előbb írta neki Szijgyártó,^[472] hogy ellenségei, a kik inkább jóakarói magoknak, mint másoknak, s a kik féltik tőle a konczot, ha haza jönne: úgy vélekednek felőle, hogy az iskolában való tanítás nem neki való már, hanem «a typographiát inkább exerceálná, vagy talán a papi hivatalt is». «Bátor úgy volna – írta tovább, mintegy bátoritásul – – ebben is nemde nem nagy haszna jönne-é meg hazánknak? Gallus Huszár ^[473] Pápán a ministeriummal ^[474] együtt nemde hasznosan ezeket űzte-é? … Én nékem, kérem kegyelmedet, kegyelmed intentióját jelentse meg … Hadd torkoljam le azokat, a kiket illik. A typografia felől mit reméljünk? Uno verbo:^[475] mit óhajtana inkább kegyelmed megnyerni, vagy véghez vinni?»

Ezt a tervet csakugyan nem adta föl s egy Kanizsai Pálfi Jánoshoz írt levele sejteti velünk, hogy Komáromból is igyekezett tervének barátokat és pártfogókat szerezni.

De erre most rossz idők jártak. «A mi a nyomda vásárlására vonatkozó igyekezetet illeti – írja erről Patai Pálfinak, – a szándékot dicsérem, az útját nem ismerem; várjuk meg az országgyűlés végét, az idő megtanít reá. Fegyverek között a törvények hallgatnak, a Musák gyászolnak.»^[476]

Milyen reményei, minő kilátásai lehettek, arra nézve nincsenek adataink, csak gyanítjuk, hogy ez is egyik oka lehetett, hogy már október elején «istenhozzádot mondott» a komáromi lelkészségnek is s ismét vándorbotot vett kezébe. Talán azt remélte, hogy ily uton összegyűjtheti az ehhez szükséges pénzösszeget.

Ez új útjában előbb felkereste neje rokonát «nagyságos» Scultetus Tóbiást, a ki gazdagon megajándékozta, s azután útra kelt Erdély felé, hogy Fogarason meglátogatja Bethlen Gábort.^[477]

Útjában jól esett látni, hogy főurak, várkapitányok, papok és közrendüek mindnyájan kitüntető szivességgel fogadják, vendégelik, ajándékozzák s kalauzzal, katonával kisértetik át a szomszéd faluba vagy városba.

Batthyány Ferencz sógora Szécsi Tamás udvari papsággal is megkinálta,^[478] a mit az előbb említett okokból, de azért sem fogadhatott el, hogy Batthyányt meg ne sértse; a lévai, a palánki várkapitány, a szécseni alkapitány mind szivesen látták.

Ez utóbbi, Szinyei Kristóf, két katonával átkisértette Esztergára Rimai Jánoshoz, a jeles költőhöz és államférfiúhoz, mivel az egyedül utazás veszedelmes volt.

Az ó-év utolsó napján, kis-karácson este érkezett meg ide s a jeles költőnél és államférfiúnál szives vendégszeretetre talált.^[479]

Mostani utazásában sok családnál fordult meg, s minden rendű és rangú emberekkel ismerkedett meg s a vendégszeretetnek is sokféle nyilvánulásait látta, de mégis az itt eltöltött időt tartotta útja a legkellemesebbek napjainak.

52. RIMAI JÁNOS NÉVALÁIRÁSA.^[480]

Külföldi hosszu bolyongása alatt több költővel ismerkedett meg, itthon Rimai volt az első, a kivel a költészetről eszmét cserélhetett.

Az együtt töltött estén, barátságos poharazás közben, mi volt beszélgetésük tárgya, sem Rimai, sem Molnár nem jegyezték ugyan fel, de mindkettőjük közös jellemvonásaiból mégis sejtelmünk lehet róla.

Az énekköltő Molnár neve, azóta, hogy zsoltár-fordítása megjelent, a hazában mindenütt ismeretes, hitsorsosai között általánosan emlegetett és ünnepelt volt.

A fordításnál – mint már említettük – a vallásos czélon kivűl költői czélja is volt: az új versalakok meghonosítása által ki akarta végre valahára küszöbölni a nálunk divatos száraz, rímetlen, vagy egyhangú rímes verselést, melyekben számtalan volt a sok «vala».

Volt már előtte egy költő, kit e törekvésében például választhatott, a kinek műveit úgy ismerte, mint az «ékesb versek példáit» s mint «a vers nemének megjobbított módját»: ez a költő Balassi Bálint volt.

Rimai is költő volt, a ki költészetében épen Balassit választotta minta gyanánt. Mint mester és tanítvány állt a kettő egymással szemben; az becsülte és barátságával ajándékozta meg, ez tisztelte és szeretettel ragaszkodott hozzá. Balassi avatta be a verselés titkába, első kisérleteit talán ő is javította ki: sokat várt tőle, azt, hogy idővel nemcsak utóléri, de túl is haladja. Barátsága és becsülése utolsó jeléül halálos ágyán is őt kérte fel, hogy emlékét verseivel ékesítse meg, a mit az tanítványhoz méltóan teljesített is.^[481]

Ez a tisztelet, melylyel Balassi, a közös mester emlékét mindketten környezték, megtaláltatta velük a társalgás tárgyát.

Ezenkivűl működésüknek és jellemüknek volt még más közös vonása is, mely egymás társaságát kellemessé tette. Rimai is zsoltárfordító volt s több zsoltár fordítása fenn is maradt tőle. Ilyen volt az a mély vallásos szellem is, mely annak egész életműködését, ennek költeményeit jellemzi, melyekben őszinte hit, erős buzgóság és megható áhítat nyilvánul átszőve azon borongó fájdalommal, mely a szomorú, türelmetlen kor miatt fogta el szívét.

Szóba hozhatták most s közösen aggódhattak az idők kedvezőtlen jelein s talán bánatukban együtt el is énekelték Rimainak azt a szép énekét, melyben a vallásszabadságért oly meghatóan könyörög:

Hiveidnek, uram,
Enyhítsed rabságát
Add meg mi lelkünknek
Hiti szabadságát!

A lélek, a gondolkozás és működés e rokonsága érthetővé teszi előttünk, hogy mennyire kellemesek és később is feledhetetlenek voltak Molnárra nézve az esztergai napok s nem csudáljuk, hogy e napról ezt írta be Naplójába:

«Itt e tudós nemes embernél az új szerint kezdem el örömmel ez következendő 1615. esztendőt.»^[482]

Még az újévnek ezt az elkezdett napját is Esztergán kellett eltöltenie. Csak másnap bocsátotta el Rimai házától, a mikor azután nehéz szívvel búcsút véve költőtársától, Sárospatak felé vette útját.

Sárospatakon egykori tanulótársát Suri Orvos Mihályt találta; nem soká maradt nála, mihamar tovább folytatta útját. Kövesden Bocskay István sógorával Sóvári Soós Kristóffal ismerkedett meg, a ki főúr létére predikácziókat s bibliamagyarázatokat írt és adott ki;^[483] volt Nagy-Károlyban a Bethlen rokonánál Károlyi Mihálynál, ki még ekkor szintén protestáns volt, a ki szánon vitette Szatmárra, Szent-Jóbon a «beteges» Rhédey Ferencznél, a későbbi fejedelem atyjánál, a hajduk híres kapitányánál, a ki a lelkészhez szállásolta be; innen a váradi káptalan tagjaival Nagyváradra ment. Itt egy hétnél tovább pihent s úgy Kolozsvárra, Enyedre, Szebenbe, hol a polgármester vendége volt és végre február 14-én Fogarasra. Még az nap Rettegi János lelkészt látogatta meg a várban, másnap azután a fejedelemnek is bemutatták.^[484]

IV.

Bethlen Gábor és a tudósok. Molnár látogatása nála. Rettegi temetése. Visszatérés. Utazás Sziléziába. Molnár ismét külföldre utazik. János Zsigmond brandenburgi választófejedelemnél. Amberg. Molnár mint oppenheimi kántortanító. Iskolarektor. «Lusus poetici» cz. versgyűjteménye. Thuri «Ideá»-jának kiadása. Ajánlás. «Jubileus esztendei prædikátzio.» Bethlen Gábor irodalmi megbizása. Molnár Heidelbergben. «Imádságos könyvecske.» Nézetei a nőnevelésről. Segélygyűjtés. A Szótár harmadik kiadása. Heidelberg bevétele Tilly katonái által (1622). Molnár megkinoztatása. Németalföldi utazás. «A keresztyéni religióra és igaz hitre váló tanítás.» Bethlen Gábor meghivása. Hazatérés. Molnár Kassán. Bethlen gondoskodása. «Az legfőbb jóról» fordítása (1630). Molnár Kolozsváron. Darholcz Ferencz. Opitz Márton. Halála. Pályájának jellemzése. Hatása.

TALÁN Molnár volt az első, a ki Bethlen Gábort Mátyás királylyal hasonlította össze,^[485] de valósággal sok közös vonást találunk történetünk e nagy alakjában. Nemcsak abban hasonlítanak egymáshoz, hogy mindketten széles politikai látkörrel s a haza határain messze túlcsapongó ambiczióval birtak s világtörténeti szerepet játszottak, hanem abban is, hogy miként az folytonos háborúi, úgy ez a cseh királynál is megbizhatatlanabb német udvar s a Frigyesnél is haszonlesőbb törökkel való folytonos küzdelmei közepette sem hanyagolta el az irodalom, művészet és tudomány pártolását. Nemcsak az európai eseményekre figyelt, figyelmét nem kerülték el az irodalmi és tudományos élet mozgalmai sem s az egyház, iskola és általában a művelődés ügye bőkezű pártfogóra talált benne. Mátyás könyvtára romjainak visszaszerzésére tett kisérletei, a gyulafehérvári, kollégiumra vonatkozó nagyszerű tervei ennek világos tanubizonyságai. Nemcsak katonáit szerette, a segedelemért hozzáforduló tudósokat soha sem bocsátotta el üres kézzel. Káldynak ezer aranyat adott bibliafordítása kinyomtatására, Molnárt is kegyesen fogadta. Ismerte a művelődés ügyében tett nagy szolgálatait s megbecsülte a tudomány e szerény bajnokát. Hosszasan eltársalgott vele, talán megkérdezte véleményét a gyulafehérvári kollégiumra vonatkozó terveiről s megkinálta ott az első felügyelői ^[486] állással.

53. BETHLEN GÁBOR.^[487]

Molnár, bármily megtisztelő volt is reá nézve e bizalom, szerényen kitért előle, családjára tekintettel, melyet a török: s tatár hírek sokkal inkább elrémítettek, mint sem hogy ide követni merték volna. E vonakodás miatt azért nem esett ki a fejedelem kegyéből.^[488] Szivébe látott az embereknek, nem vette rossz néven egy szegény tudóstól, hogy a családi béke biztosítása miatt vonakodik elfogadni e szép állást, elnézte e gyarlóságát s azért egész haláláig nem vette le gondját róla.

54. BETHLEN GÁBOR NÉVALÁIRÁSA.^[489]

Három hétig maradt Molnár a fejedelem környezetében s ez idő alatt a fogarasi várban az ifjú Bethlen Istvánnal és Bethlen Péterrel is összetalálkozott.^[490] Tanulók voltak mindaketten s az előbbi már készült a külföldi utazásra, hogy itt az egyetemeken fejezze be tanulmányait. Jelen volt a Rettegi temetésén is, a ki megérkezésekor a fejedelemnek bemutatta s a kit még azután a várban prédikálni is hallott. Fogarasról Fejérvárra vitték a holttestet s Molnár a fogarasi városi pap társaságában szintén elkisérte. Nagy temetés volt, a püspök temette a lelkészi kar és a fejedelem jelenlétében.^[491]

Nem sokkal ezután búcsút vett Molnár a fejedelemtől, a ki e sorokat irta be albumába: «Ösztönt a magasratörő erény adott»^[492] s visszajött Magyarországra. Útközben egy-egy helyen megpihent: Enyeden, Kolozsváron, Gyalun, a «Kamuti Farkas szép várában»,^[493] Nagy-Váradon, s az ifjú korából emlékezetes helyeken, Debreczenben, Visolyon, Kassán; Eperjesen, Lőcsén és a pöstyéni hévvíznél. Innen Nagy-Szombatba, Komáromba s itt hajóra ülve, Győrbe utazott; Samarjában meglátogatták testvérei és rokonai s ez alkalmat arra használta föl, hogy bár maga is szegény volt, még szegényebb öcscse Lukács javára lemondott kicsiny örökségéről. Ekkor már pénze annyira kifogyott, hogy kölcsönpénzre szorúlt, a melyből neje sziléziai rokonait akarta fölkeresni.

1615. május 8-án szekérre rakva legszükségesebb podgyászát, feleségével s gyermekeivel elhagyta Magyarországot, a hol azok nem tudták otthon érezni magukat s inkább választották a bizonytalan jövőt. Sziléziában szives vendégszeretetre találtak, Görliczben családjának egy özvegyasszony tíz héten keresztül ingyen adott szállást s Scultetus Tóbiás pedig pénzzel segítette őket.^[494] Ez idő alatt Molnár családját Görliczben hagyva, hosszú utazást is tett, melynek álláskeresés volt a czélja. Volt oderai Frankfurtban, Berlinben, Kölnben meghívták a joachimsthali választófejedelemségi gymnasium vizsgálatára is, hogy nézze azt végig. A vizsgálat után a vizsgáló-küldöttséggel János Zsigmond brandenburgi választófejedelem üdvözlésére mentek, a ki ebédre marasztotta őket. Az ebéd alatt a zenekar játszott s utána egy színdarabot adtak elő, a melynek czime: «A számkivetett Cornelius»^[495] volt.

Hosszú utazásának máskülönben nem lett semmi eredménye, semminemű állást sem kapott. Frankfurtban egy régi ismerőse azt ajánlotta, hogy Pfalzban próbáljon szerencsét. Megfogadta a tanácsot, mert itt már úgyis ismerős volt s családjával együtt útra kelt Amberg felé.

A kollégiumban Anhalti Keresztély herczeg, a felsőpfalzi választófejedelemség kormányzója pártfogásából csakugyan kapott állást, collega vagy segédtanító lett s a kollégiumba költözött be.^[496] De ez csak ideiglenes állás volt, két hónap mulva már ismét útban van Heidelberg felé.

Itt is állásért folyamodott, az Oppenheimben megüresedett kántortanítóságért. Elfogadták jelöltnek s hogy hangjáról és éneklési képességéről meggyőződjenek, előbb az egyetem theologiai termében próbaéneklést kellett tartania. Úgy látszik a próba sikerült, mert ez állást csakugyan elnyerte. Útiköltséget kapott, hogy családját is oda vitethesse s egy hét múlva el is foglalta hivatalát. Az itteni viszonyokkal már ismerős volt, hazaköltözése előtt már lakott itt, e városban nyomatta ki szótárát, a biblia második kiadását s ezen város lelkésze eskette össze.

Most egy darabig ismét csendes és nyugodt napokat élt át. Nem volt túlságosan elhalmozva munkával, az iskolában éneket tanított s ha haláleset volt, a gyermekekkel elment a temetésre énekelni.^[497] Előljárói meg voltak vele elégedve, alig töltött el egy félévet, már javították a fizetését, s a következő (1617.) évben, mikor az iskolamesteri állás megüresedett, az egyházi tanács arra is őt választotta meg.^[498]

55. A «LUSUS POETICI» CZÍMLAPJA.^[499]

A mint így biztos álláshoz jutott, ismét hazájára s ismét irodalmi munkálkodásra gondolt. Míg Magyarországon járt az alatt jelent meg Lusus poetici czimű versgyűjteménye, mely az ő latin költeményei mellett különböző irók verseit foglalja magában a senkiről, a semmiről, valamiről, mindenről stb., a minémű szócsépelésekben e kornak nagy kedve telt;^[500] a Corpus Juris Ungarici javított kiadására is készült, de ez Rittershausen késedelmes munkája miatt elmaradt; lefordította Scultetus Ábrahám közkedveltségű Postilláit, vagyis rövid egyházi beszédeit, a melyeket húsz esztendő óta «örömest hallgatott» és olvasott, a melynek lefordítására egyes külföldi könyvkiadók már addig is biztatták.^[501]

56. A «POSTILLA SCULTETICA» CZÍMLAPJA.

Most volt annyi ideje, hogy engedhetett az új fölszólításnak s lefordítva a következő (1617.) évben ki is adta s a nagyszombati egyháznak s különösen négy oszlopos tagjának ajánlotta. A magyar lelkészi karnak akart ez által példaszerű egyházi beszédekkel szolgálni. Kiadta Idea Christianorum Ungarorum sub tyrannide Turcica (1616.) czimen Thury Pál levelét, melylyel Kassán Bocatius ajándékozta meg ^[502] s a mely élénk szinekkel rajzolja a török iga alatt lévő magyarok szenvedéseit s mivel e levél magában csak pár lapra terjedt volna, mellékelte hozzá Frangepán Ferencz, kalocsai érsek beszédét, melyet a regensburgi birodalmi gyűlésen mondott el, Mátyás király, Aeneas Sylvius egy-egy levelét s végül Frenzel Salamon «gyönyörűséges értekezését a tisztességes számkivetésről», melynek minden sora annyira az ő szive szerint volt irva s a Frankfurtban és Hanauban letelepedett franczia és belga menekült protestánsoknak ajánlotta, hálából a korábban vett jótéteményekért és vigasztalásúl, mert e műből szerinte meggyőződhetnek arról, hogy az ő számkivetésük sokkal boldogabb, mint sokaknak a hazában maradása.^[503]

Németből magyarra fordította Scultetusnak egy másik korszerű művét is, a Jubileus esztendei praedikació-t, melyet a reformáczió százados évfordulójára Heidelbergben tartott, mellékelve hozzá egy latin művet és Szkhárosi Horváth András hat énekét.^[504] E kiadványát Bethlen Gábornak ajánlotta, a ki itt is figyelemmel kisérte és irodalmi megbizást is adott neki. Levelet íratott hozzá s felszólította, hogy fordítsa magyarra Kálvinnak Institutióját, a kálvinismusnak ez alapvető hittani művét; ugyanerre bátorította Rákóczy György is, a ki Kecskeméti Elekes János prédikáczióit is vele akarta kiadatni.^[505]

57. A «SECULARIS CONCIO» (1618.) CZÍMLAPJA.^[506]

58. V. FRIGYES.^[507]

Molnár készségesen vállalkozott reá, s azonnal hozzáfogott a fordításhoz. Egyúttal azon óhajtással is fordult pártfogójához, eszközölje ki befolyásával V. Frigyes pfalzi választónál, szövetségesénél és «keresztkomájánál», hogy Heidelbergben az ő udvaránál vonhassa meg magát. hogy így teljesen az irodalmi megbízásoknak szentelhesse minden idejét.^[508] E kérése, úgy látszik, nem volt sikertelen, mert már 1619-ben Heidelbergben van az V. Frigyes «szárnyai alatt».

Az a nehány év, melyet itt töltött, szakadatlan irodalmi munkásság között telt el. Németből magyarra fordította s kiadta a zürichi Imádságos könyvecskét, hogy ne használjanak hitsorsosai tovább is «zavaros folyamatú imádságos könyveket».^[509]

59. I. RÁKÓCZY GYÖRGY BEIRÁSA A «SECULARIS CONCIO»-BA.^[510]

E fordításnak két «nemes, tiszteletes és istenfélő aszszonyhoz» intézett ajánlásában a nőnevelés mellett is síkra száll, a külföldi példa követésére serkentvén honfitársait, «holott mind falukban, városokban leánygyermeki scholák is vadnak, a melyekben tisztességes öreg asszonyemberek tanítják az apró leánkákat olvasásra és katechismusra» s azután leírja, hogy mily «szép dolog, midőn a házigazdának külső hivatalja szerint távollétében az gazdasszony az szent bibliát cselédinek olvassa, és azokkal is olvastatja, kiadott, bévött marháinak számát feljegyezheti, urának távolföldre állapotját megirhatja, annak leveleit önnönmaga megolvashatja».^[511]

Szintén innen értesülünk, hogy ismét nélkülözéssel küzd, hogy e miatt most sem szentelheti gondtalanul az irodalmi foglalkozásoknak idejét. «Az holdvilágtul nem érik meg a szőlő – írja ^[512] – hogyha a napfény nem érleli. Azonképpen én is igen lassu serénséggel nevelhetem és készíthetem el ez könyvbéli gyümölcsöket az szükségnek terhe alatt». Arról is panaszkodik, hogy a fejedelem udvarában ellenségei vannak, s «némely idegenekre irígykedők» azt tartják, hogy azok költségén kellene élnie, a kiknek használ irodalmi munkásságával.

A mint a hazában híre ment szűkölködő helyzetének, nem késett soká a segedelem. Bethlen Gábor négy ízben, Rákóczy György kétszer küld neki segítséget, megemlékezik róla Bethlen neje, Károlyi Zsuzsánna is; buzgó egyházi tagok Kassán, Sárospatakon és Nagyszombaton pénzgyűjtést rendeznek s az egyetemre menő tanulóktól felküldik neki; egy hitbuzgó ember még végrendeletében is megemlékezik róla, segíti a pfalzi választófejedelmen kívül annak nénje Katalin és Móricz, az ő régi tántoríthatatlan pártfogója.^[513]

Még azon évben elkészült szótárának harmadik bővített kiadása, melyet Bethlen Gábornak, «kegyes jóltevőjének» ajánlott. Alig végezte el egy művét, már újabb és újabb irodalmi tervei voltak. Könyvkiadók felszólították, hogy fordítson le egy művet, mely a vértanúk életéről szól («Martyrumkönyv») s a biblia új, nagyobb alakú kiadására is készűlt.^[514] De e terveit egy nem várt esemény szakasztotta félbe.

A pusztító háború borzalmaival, mely Németországban már 1618 óta dühöngött, Heidelbergnek is meg kelle ismerkednie. 1622 július 1-én Tilly spanyol katonái szállották meg a várost s az ostrom izgalmait a benszorult néppel Molnár családja is átszenvedte. Bár heves ellenállást fejtettek ki, szeptember 15-ikén mégis elesett a város s négy nap mulva szabad elvonulás föltétele alatt a várba szorított őrsereg is megadta magát. Ezzel ki volt szolgáltatva a város a rabló és vérszomjas, gyülevész had ádáz dühének s e napok történetében a zsákmányoláson és pusztításon kívül a vadállati kegyetlenségnek számtalan esetei fordultak elő.^[515]

A rablókatonák Molnárt is mindenéből kifosztották, csupán könyveit hagyták meg nála. Sőt ezzel sem elégedtek meg, hanem őt és a nála lévő magyar deákot, Sonkádit, gúzsba kötve csigára húzták, s úgy kínozták és «perselték», a minek vallatás lehetett a czélja, hová rejtette el vagyona többi részét.^[516]

MOLNÁR «INSTITUTIO»-FORDITÁSÁNAK CZIMLAPJA.^[517]

Heidelbergből elmenekülve Hanauban vonta meg magát s itt élt a német, franczia és belga egyház papjai és a frankfurti lelkészek «hűséges» segedelméből. Most újra az Institutio fordítása foglalkoztatta. Heidelbergben már lefordította az egész művet, most javítás végett újból átolvasta.^[518] A hanaui kiadók télre halasztották a nyomtatást, s ez időt Molnár arra használta fel, hogy Scultetus Ábrahám vejével, Wolf Reinharddal hajóra ült, s bejárta Belgium nagyobb városait, s volt Kölnben, Harderwickban, Amsterdamban, Leydenban, Hágában, Rotterdámban, Dodrechtban és Utrechtban, a mely városok nemcsak szívesen fogadták, hanem «szép segedelmekkel is megtisztelték».^[519]

Visszaérkezve a fordítás kinyomtatását elkezdték s az tartott egész télen át a következő év húsvéti vásárjáig.^[520] Egy hétre másfél birodalmi tallért kapott munkájáért, ez volt tiszteletdíja.^[521] 1624. márczius havában készült el az egész mű. «A keresztyéni religióra és igaz hitre való tanítás» a czíme s legjelentékenyebb nemcsak Molnár, hanem e kor összes magyar fordításai között. Kálvin theologiai nyelve, műszavai s tömör mondatfűzése erős próbára tette a fordítót, kinek a gazdag theologiai polemikus irodalom daczára is fejletlen nyelv állott rendelkezésére. Molnár vallásos lelkesedéssel, tárgyszeretettel és egész odaadással dolgozott felekezete e legjelentősebb hittani kézikönyvének híven való átültetésén, a theologus a nyelvészt is segítségűl hívta: új szókat alkot, szükség esetén körűlírással segít magán, de egészben az eredetinek még tömörségét is híven vissza tudta adni, tiszta, magyaros stylussal.^[522]

Még a nyomtatás előtt levelet kapott Gelei Katona Istvántól, melyben ez Bethlen Gábor megbízásából haza s valószínűleg Kassára hívja.^[523] Midőn elkészült a nyomtatással, mi sem tartóztatta tovább, hogy a kész művet személyesen mutassa be «Gábriel fejedelemnek», a kinek ajánlotta volt. Előbb ugyan tett Németországban is egy útat, melyből csak Danzig város nevét ismerjük;^[524] de 1624. aug. 3-án már Sziléziában van, a hová Bethlen Gábor küld neki negyvennyolcz forint útiköltséget, hogy Felső-Magyarországba mehessen,^[525] s még ez évben családostul haza érkezett. A következő év első napján jelen volt a bekecsi újra épített templom felszentelésén s a patronus, Monaki Miklós, és neje megbízásából, ő rendezte sajtó alá ez ünnepély emlékkönyvét.^[526] Most Kassa lesz tartózkodási helye, itt él a Bethlen Gábor gondjai alatt, a ki ellátásáról, sőt ruházatáról is gondoskodik. Az 1625. év elején tizenkét rőf fajlondis posztót küld neki ruhára, melyből egy rőf három forint volt,^[527] az ő pénztárából húzza fizetését, innen kap még ez év tavaszán negyvenöt forintot.^[528] A következő évben ügyében Kassa városához rendeletet küld s utasítja a város tanácsát, hogy állapotjához illendő csendes szállásról gondoskodjanak.

«Mivel Molnár Albert hivünknek – így szól a rendelet – az hűségtek városában állapotjához illendő csendes szállása nincsen és az mostanival nem is lehet contentus,^[529] akarván kegyelmesen arról provideálni,^[530] hűségteket kegyelmesen intjük, az német parochiában, holott ott sok és tágas házak legyenek, rendeljen alkalmatos szállást neki. Úgy itéljük, hogy az mely Fabricius prédikátort hozatnak, jól megalkoszik azzal, nem is veszekedő ember penig, ha penig ott valami okon nem lehetne szállása, az német káplán az mely házban lakik, az német parochiában felköltöztetvén onnét, adja azt szállásul neki.»^[531]

Minő volt a hivatal, melyet Kassán viselt, s a melyért e fizetés és ez illetmények jártak, arról nem maradtak fenn bővebb adatok. Némely irók szerint ^[532] a kassai iskolánál kapott alkalmazást: itt volt azon 24-40 növendék felügyelője, a kik Bethlen Gábor költségén előbb Nagy-Szombatban, később az iskola áthelyezése után itt neveltettek. Meddig tartózkodott itt, arról nincsenek adatok.

60. A «DISCURSUS DE SUMMO BONO» (1630.) CZÍMLAPJA.

1629-ben már Kolozsváron van s a lőcsei Brewer Lőrincz kérésére lefordította Ziegler Györgynek Az legfőbb jóról szóló vallásos elbeszéléseit s a következő évben (1630.) ki is adta. Itt jó alkalma lett volna kimutatni az elbeszélő prózában is fordítói ügyességét, de mintha erről mondta volna, hogy a «szükség miatt való szomoruság nem kicsiny homályosítására vagyon az illy munkára kivánandó elmei vidámságnak», stylusa hanyag, pongyola, s a megfelelő kifejezés keresése helyett körülirással, vagy magyarázattal segít magán. Ugyanekkor még más két művel: egy keserűség-vigasztaló és egy igaz szeretetre oktató könyvecskével is elkészült, de ezeket már nem adhatta ki.^[533]

Kolozsvárott nem volt állása. Talán azért jött ide, mert arra számított, hogy Bethlen, mint Alvincziról, úgy ő róla is megemlékezett végrendeletében;^[534] talán remélte, hogy a fejérvári «fejedelmi gymnasium» fundálására szintén Bethlen Gábortól végrendeletben hagyott alapítványból tanári állást szerveznek s ott végre most ő is alkalmazást talál; legalább erre czélozhatnak következő szavai: «Melynek (t. i. a végrendeletnek) felséges fejedelemasszonyunk és nagyságos gubernátor ^[535] urunk által való elteljesedése és véghezvitele felől Isten után igen jó reménységben vagyunk.»^[536] De hasztalanul remélt, a végrendelet végrehajtásával sem siettek, s azután is inkább újabban feltűnt, idegenből ide szakadt embereket választottak.

61. A GYULAFEJÉRVÁRI GYMNASIUM.

62. OPITZ MÁRTON.^[537]

Kolozsvárott adósságba is bonyolódott, melyből Darholcz Ferencz, egy gazdag főúr, kinek «A fő jóról» szóló művét ajánlotta, mentette ki. Ez küldött neki annyi segedelmet, hogy szűkölködő családját tarthatta, adósságait kifizethette, s férjhez adandó leányát kiházasíthatta. Kolozsváron van még ez év május havában is, legalább azt írja Opitz Márton egy Erdélybe utazó magyarnak, hogy ott fogja őt találhatni szükölködően, elhagyatottan.^[538]

Mint egy hátrahagyott jegyzete mutatja még 1633-ban is élt ^[539] s talán ez évben húnyt el, mert ezentúl semmi életjelt nem adott magáról.

Így végződött vándortudósunk pályafutása. Göröngyös pálya, melynek vándora keveset ismert abból, a mit az élet örömeinek nevezünk. Mint a mondabeli bolygó zsidót a reá nehezedő átok, úgy zaklatta őt folyton az a tudat, hogy még nem szolgált eleget hazájának. Mint bolygó fény hol itt, hol ott tűnt föl előtte csalogatóan a «közjó»^[540] ideálja s ő lázas sietséggel futott utána, futás közben nem törődve bajjal, szenvedéssel, nem életével, nem családjával. A vándorlásnak és nélkülözésnek szinte mondai alakjává lett,^[541] de a mi alakját megnemesíti, az önfeláldozó tevékenysége. Nem volt hitsorsosai között senki, a ki tudományos képzettség, látkör, ismeret és tapasztalat tekintetében vele versenyezhetett volna; kortársai közűl az egy Pázmány hasonlítható vele össze; Molnár kisebb nála eredetiség, de felér vele, sőt talán meg is haladja hatás és sokoldalúság dolgában. Molnár hatása a tanügy, az egyházi irodalom, nyelvészet és költészet terén egyaránt korszakot alkotó; szótára által a gyermekkornál kezdődött s többi művei által tartott az egész életén át; sőt zsoltárai útján még ma is hat, s a biblia mellett az egyetlen magyar könyv, mely száznál több kiadást ért; volt oly ember, a ki tizenhatszor végig énekelte a százötven zsoltárt,^[542] s bűbájos nyelvét még sem találta egyhangúnak, melyről hitsorsosai oly véleménynyel lehettek, mint a francziák a maguk zsoltáráról, hogy az angyalok is ezen fordítás szerint énekelik s ma sem tudnak megválni tőle.

63. ZÁRÓVIGNETTA A «SYLLECTA SCHOLASTICA»-BÓL (1621).^[543]