MÁSODIK FEJEZET.
A BUJDOSÓK KÖZT.


I.



Magyarország s az udvar 1670 után. A gubernium s Ampringen. Adózás 1670-167. Ellenreformatio 1670-1675. Kollonics s Szelepcsényi. A bujdosók Erdélyben s az 1672-iki támadás. A bujdosók harczmódja. Teleki Mihály. Petrőczy István. A bujdosók s Erdély 1673-1674. Bánffy Dénes története. Wesselényi László s a lengyel-magyar érintkezések. Beaumont küldetése. Akákia, a Totiban tartott gyűlés s a fogarasi szerződés. Erdély s a bujdosók 1675-ben. Wesselényi Pál s Teleki. A bujdosók a portán 1675-ben. Az udvar s a bujdosók 1674-ig. Lessenyei Nagy Mihály Erdélyben 1675-ben. Az udvar, Erdély s a bujdosók 1675-ben. Thököly gyermekkora, Apafy és Huszt. Thököly, Teleki, az udvar, a porta s XIV. Lajos viszonya a bujdosókhoz 1676-ban. A varsói szerződés 1677-ben. Thököly viszonya Telekihez s a bujdosókhoz, Erdély, a porta s a bujdosók 1677 september végéig. Boham, a nyalábvári csata, Thököly kivonulása, Böszörmény ostroma s Cob hadjárata 1677 végéig. Az udvartól kiküldött 1677-iki bizottság s a bécsi conferentia 1678-ban. Béldi Pál. Thököly s a somkuti gyűlés. Teleki kivonulása, a kővári szerződés. Az 1678-iki hadjárat Teleki visszavonulásáig.


18 VAJDA-HUNYAD VÁRA.


MÁSOKAT is ért akkor hasonló sors. Történelmünk 1671 elején kezdődő vagy tíz évi szakaszát a bujdosók korának nevezhetjük. Thökölynek fellépése e korszaknak új jelentőséget ad. Hogy megérthessük a hatást, melyet kora reá s ő viszont korára gyakorolt, át kell tekintenünk a bujdosók korának eseményein egész 1676-ig, midőn Thököly élete az országos történet egyik alkatrészévé lesz.

A XVII. század közepe táján a fejedelmi hatalom a legtöbb európai monarchiában megerősödik a rendek hatalmának rovására. Az osztrák örökös tartományokban is gyöngűl a rendek befolyása s bár az állami központosítás itt nem sikerűl oly mértékben, mint Francziaországban, a II. Ferdinánd idejebeli jelenetek megújulásától többé nem kellett tartani.

A tartományok e változott helyzete a magyar viszonyok változtatására is vágyat ébreszthetett az udvar híveiben, kik előtt különben is az államtudományok akkor uralkodó tanai s a Fronde leveretése után megerősödött franczia monarchia példája kívánatossá tették a fejedelmi mindenhatóság teljes diadalát. Battista Nani, velenczei követ, 1658-ban azt jelenti kormányának, hogy a magyarok csupán a bányák jövedelmét s a királyi czímet engedik át a császárnak, egyébiránt néhány család osztozkodik a hatalmas királyság maradványaiban.[20] A viszonyok e sötét felfogásában az udvari körök hangulata is visszatükröződik. De kivált a török szomszédság félelmessége miatt a változtatás szükségének érzete nem alakúlt ki tervvé s érintetlenűl maradtak a visszásnak érzett állapotok. Leopold korában az országgyűlés egybe nem hívása s a nádori szék be nem töltése jelei a kormány még mindig passiv újítási vágyának. Végre az a nevezetes mozgalom, mely még Wesselényi életében titkos és körűlményes tanácskozásokon kezdődik, majd halála után megfontolatlan és össze nem függő fegyveres támadásokkal végződik, kizavarta a kormányt nyugalmából. Előbb a személyek ügyét kellett elintézni, példaadás végett meg kellett torolni a felségsértést. Leopold most oly értelmű tanácsokat hallott minisztereitől, minőt Richelieu adott XIII. Lajosnak e szavakban: «A keresztyén mennél hamarább bocsássa meg a sértéseket, de a király mennél hamarább torolja meg azokat».[21] Leopoldban úgy látszik a keresztyén engedékeny volt a király iránt, mert «ugráltak a fejek», mint azt a császár élczelve megjósolta vagy egy évvel azelőtt, mielőtt Hocher ékesszólása «a szent Numát és szelíd Titust» a halálos ítéletek aláírására késztette.[22]

De a feladat terhesebb része, az erős központi hatalom állandósítása, ezzel még nem volt megoldva. A rég lappangó szándék valósítása könnyűnek látszott most, midőn a nagy nevű arisztokraták kivégzése, a tömérdek vagyonkobzás, s az országba küldött katonaság miatt a közvélemény meg volt félemlítve. Csak látszott könnyűnek, de valójában a magyar nemesség még nem volt megtörve, mint a cseh nemesség a fejérhegyi csata után, pedig II. Ferdinánd csehországi reformja mint követendő minta lebegett most Lobkovitz és a körötte csoportosúlt tanácsosok szemei előtt. Talán kivihettek volna ahhoz hasonló reformot Magyarországon is, ha el vannak szánva védeni művöket a végletekig. A véglet itt török háborút jelent, mert a török kiszorítása előtt lehetetlen volt a magyar ellenzék erejének és reményeinek forrását kiapasztani. Azonban e háborút ki akarták kerűlni Bécsben s mégsem akartak lemondani az újításokról. Az intéző körök gondolkozása módjára hatással volt a XVII. század tudományos, sőt költői irodalmának azon iránya, mely a tisztes régiségből vett idézetek vagy példák gyűjtésével annyira el volt foglalva, hogy a viszonyok helyes felfogására s az élet benyomásainak visszaadására alig törekedett. A csehországi példa nagyon csábító volt, feltámasztását meg kellett kísérteni egészen más viszonyok közt. Azonban a viszonyok nyomása mind inkább éreztette a tisztes idézet helytelenségét, azért engedni kellett a valóságnak, némileg már a tervelgetés közben s annál inkább az új rendszabályok életbe léptetése után.

Mi az intézmények kérdését illeti, szóban forgott eleinte, a megyei jogkör megszorítása, a királyi tábla, a nyolczados törvényszékek, az országos fő tisztségek eltörlése, a kanczellária átalakítása s a tripartitum átdolgozása. Tehát nem csupán a központi hatalom erősbítésére gondoltak, hanem újabb s talán a fejlettebb jogérzetnek megfelelőbb intézmények felállítására is. Azonban a tervekből nem maradt meg egyéb, mint a nádorság hatalmi körének átruházása egy többtagú kormánytanácsra. A nádorság intézményét rég gyülölte a Habsburg-ház, mivel a «királyi hatalmat nagyon is elhomályosítja», mint II. Ferdinánd idejében mondották.[23] 1673-ban forma szerint eltöröltetett és helyét a gubernium foglalta el, egy kipróbált hűségű idegen vezetése alatt.

A gubernium arra lett volna hivatva, hogy mint tekintélyes központi hatóság a zavargásoknak elejét vegye, hogy megkönnyítse a lakosságnak a reá rótt terhek elviselését, s hogy általában a kormányzat minden ágára kiterjesztve felügyeletét, méltányos és erélyes eljárása által érje el azt, hogy az ország megnyugodjék a dolgok új rendjében. De hogyan teljesíthette volna hivatását? Az ország egyik része lángba volt borítva, a kormány főfeladata volt a veszedelmes tűznek elfojtása s így a dolgok természeténél fogva a magyar katonai és pénzügyi kérdésekben a haditanács és kamara intézkedtek, míg a gubernium hatásköre ama sarkalatos kérdésekben inkább névleges fontosságú volt. Az egyházi kérdésben a legkülönbözőbb tényezőké volt a döntő szó, bárminő mérsékletet és ügyességet fejtett volna ki a gubernium, el nem érhette, hogy a katholiczizmus terjesztése rázkódások nélkűl menjen végbe. Mi az igazságügyet illeti, különösen az árvák ügyét kívánta rendezni a gubernium és ezt is főleg a katholiczizmus szilárdítása szempontjából. Különben az igazságügy csak részben tartozott hatóságához; a mit e téren s továbbá mit a közigazgatás terén tehetett, az csak kisebb körökre hatott csillapítólag s nem volt semmi befolyással azoknak magatartására, kiknek megnyerése nélkűl a rendet helyreállítani nem volt lehetséges. Hogy a gubernium munkássága meg volt bénitva, hogy hivatása lényegét nem teljesíthette, azt senki sem érezte jobban, mint maga a kormányzó, a nálunk többször elrágalmazott Ampringen. A német rend nagymestere ötvennégy éves korában s már törődött egészségben érkezett Magyarországba. Komoly becsvágygyal látott feladatához s ép azért kedvetlenűl hatott reá, midőn érezte, hogy nem fog boldogúlni. Különben is bántotta nagyúri önérzetét hatáskörének korlátozása. Mint katonaviselt ember némi félénkséggel hajolt meg a tudós államférfiak belátása előtt, noha nem volt tanúlatlan és józan ítélettel alkotott nézeteit nem is hallgatta el. Veszélyesnek találta a kihívó politikát, s a tisztán alkotmányos kérdések kivételével majdnem teljesen egyetértett az udvarhoz hajló aristokratákkal. Igen kényes helyzete volt, a kikhez jó indulata, természetes mérséklete és politikai okossága vonzották, azok elfordúltak tőle, nem a személye, hanem a hivatala ellen érzett ellenszenvből, míg azok, kik e hivatalra kijelölték, csak kímélték, de nem támogatták.[24]


AMPIRINGEN GÁSPÁR, MAGYARORSZÁG KORMÁNYZÓJA.
(Sandrart eredeti metszvénye után, mely Bubics Zsigmond tulajdona.)


Ampringen a nem magyar államférfiak közől az első volt, ki felszóllalt az országra rótt adók és másnemű terhek ellen.

Battista Nani jelentéséből láttuk, hogy az udvar leginkább az országból befolyt jövedelem csekélysége miatt neheztelt Magyarországra. Valóban az örökös tartományok 1670-ig többet költöttek a magyar végvárakra, mint a mennyi jövedelme volt az udvari kamarának Magyarországból, kivált ha a bányák és más kamarai birtokok jövedelmét nem vesszük tekintetbe.[25] Ez állapot mutatja leginkább a fejedelmi hatalom akkori gyöngeségét. A mondott évben beállott visszahatás a pénzügyek terén nyilatkozott a legnagyobb erővel. Gyarapítani a kincstár jövedelmeit a honvédelem czéljaira, magában véve nem lett volna igazságtalan törekvés magyar szempontból sem; tudjuk, hogy már Esterházy Miklós is javasolta, hogy a nemesek a régi rend szerint szavazzák meg jövedelmeik kis részét a haderő tartására.[26] De a kincstár jövedelmeit gyarapítani a most szándékba vett módon s arányban és hozzá még az országos önállóság megsemmisítése czéljából, ez már a fejedelmi hatalom oly kiterjesztése volt, minőre ugyanez évekből nem találunk példát az örökös tartományok történetében. Az örökös tartományok rendeitől időnként kérte a császár az adót s a mennyiségre nézve alkudozott velök oly szelídséggel, mely figyelemre méltónak látszott egy XVII. századbeli szemlélő előtt.[27] Magyarországon azonban egyszerűen adópatenseket hirdettek ki, mint Csehországban a századnak húszas éveiben. És a mi a mennyiséget illeti, látni fogjuk, hogy igaza volt Pufendorf svéd követnek, ki azt írta jelentésébent hogy a magyaroktól annyit csikarnak ki, a mennyit csak lehet.[28]

A jószágok elkobzása is mint pénzügyi rendszabály vehető számba. A büntető hatalom ily kizsákmányolása a kincstár érdekében a XVII. században még nem volt elavúlt szokás. Egy osztrák kamaratiszt a jószágok elkobzását a kamara előre nem látható rendkivűli jövedelmei közt első helyen említi.[29] Tudjuk, hogy Erdély történetében mily kiváló szerep jutott e kincstári rendszabálynak. Az osztrák kormány 1671-ben kíméletlenűl alkalmazta, hogy mennél bővebb jövedelemforrásra tegyen szert. Kollonich 1672-ben 66,000 forintnyi évi jövedelmet várt az elkobzott jószágokból.[30]

De mi volt ez csak a magyarországi háború szükségeihez is mérve? Az 1671 márczius 21-iki rendelet nyitja meg az adópátensek sorát. Itt nincs határozott összeg említve, csak annyi van mondva, hogy az ország tartsa el a terűletén élő katonaságot.[31]

A június 20-án kiadott rendelet a katonai költségeknek csak fele részét róvja az országra s kimondja, hogy ez összegnek felét a nemesek s felét a parasztok fizessék.[32] Látszólag két humanus intézkedés, de tulajdonkép két okos fogás. Adóleszállítás volt engedélyezve, de még a most kivetett adót is előre láthatóan nem lehetett behajtani, s a parasztok iránt részvét volt színlelve, hogy azokra essék az adó egy része, kiktől inkább volt beszedhető, hisz volt rá eset, hogy az uraság tiszttartója fizetett a vármegyére az állítólag kíméletben részesűlt jobbágyokért, «mivel magok szegények meg nem győzték volna annyi sok adót fizetni».[33] A júniusi rendelet nem említ ugyan határozott összeget, de úgy látszik, hogy a kormány körűlbelűl 436,000 forintot követelt az országtól.[34] Midőn Bécsben látták, hogy a leszállított adó nem fog befolyni, a hiány pótlása végett egy Magyarországon egészen új, de másutt rég ismert adóra, az accisára, vagy fogyasztási adóra gondoltak. Ausztriában is kisegítőűl, kiegyenlítés végett alkalmazták az accisát, a mennyiben s a mikor a főadó, a contributio nem volt elégséges.[35] Hasonló eset állott be most Magyarországon s noha arra is gondolt a kormány, hogy «ez adó nagyon is szokatlan lesz a magyaroknak», tekintettel az akkori körűlményekre, mégis remélte, hogy erélyesen behajtva bőven fog jövedelmezni.[36] Már 1671 nyarán behozták az accisát az ország egyes vidékein,[37] de mint kiegészítése a repartitionak az egész országban csak 1672 újév napjától fogva fizettetett.[38] Kirovatott ez adó a borra, pálinkára, sörre, húsra és föltételesen, a legnagyobb szükség esetén a gabonára is. Kényelmetlenségét minden társadalmi osztálynak kellett éreznie. Egyes megyéket pedig különösen sújtott az adórendelet azon pontja, mely szerint a bőven fizető megyék accisa fölöslegét a szűkebben fizetők quotájának kiegyenlítésére kellett fordítani. Így a kamara jobban kihasználhatta azokat a megyéket, melyek hatalma körébe estek. Némileg az ügyvitel egyszerűsítése, de főleg a portai kulcs szerint adózók terhének könnyítése végett adta ki a kormány az 1672 május 25-iki adórendeletet. A rendelet június elsejétől kezdve minden portára negyven forint adót vet ki és elrendeli a még hiányzó összeg behajtását az accisából, melyet a nem portai kulcs szerint adózó városok és helységek tartoznak fizetni. Most már az adószedők így számítottak: Az egész adóösszeg 436,002 frt s 45 denár. Ez összeg a 7213 portára felosztva portánként 60 és fél forintot tesz. Mivel példáúl Turócznak 127 portája van, 7683 forint s 50 denárt kellene fizetnie, azonban 40 forintot számítva egy portára, csak 5080 forintot fog fizetni és így a hiányzó 2603 forintot az accisából kell fedeznie.[39]


LEOPOLD ADÓ-PATENSE 1672. MÁJ. 25-RŐL.
(Eredeti az Orsz. ltárban.)

A számítás elég könnyű volt, a fizetés annál nehezebb, noha a kamara többnyire gabonát fogadott el pénz helyett. Az 1672-ik év, úgy látszik, rosszabb eredményekkel végződött, mint az előző, mert míg 1671-ben a szepesi kamara kimutatása szerint az ország éjszakkeleti részeiben az adónak hátraléka a kivetett összegnek majdnem 19 százalékára volt tehető, 1672-ben a körűlbelűl megfelelő terűleten az adónak már majdnem 81 százaléka maradt hátralékban.[40] A nagy különbséget az adózók kimerűltsége, a beállott háborús idők és a rossz termés teszik érthetővé. Ily körűlmények közt a kormány a szükségből erényt csinálván, ujabb adóleszállításhoz fogott. 1673 január elsejétől kezdve minden portára 28 forint volt kivetve 40 frt helyett, úgy hogy most az előző évben követelt 288,605 frt helyett 202,023 forintot követeltek portai adóban,[41] míg az accisát tovább is a repartitio kiegészítése végett vetették ki a városokra.[42] Így állott az adóügy még 1675 végén is.

Mindehhez járúlt még a katonatartás terhe. Elméletileg és kivált az 1671. júniusi adórendelet óta a lakosság e czélra csak a servitiumokat tartozott megadni, vagyis a sót, fát, világítást és a fekvőhelyet. 1673-tól fogva a sót a kamara szolgáltatta.[43] Különben minden élelmet a katona tartozott volna megfizetni.[44] Az útban lévő katonaságot megyei biztosok fogadták s a hadi biztosokkal együtt kijelölték a szállásokat; a megyék biztosainak ilyenkor a szükséges élelmet és takarmányt előre kellett készen tartaniok s a szolgáltatott mennyiségről nyugtát kellett volna kapniok. Egy menetelő század négy kocsit követelhetett a vármegyétől, mindegyikbe négy ló vagy ökör volt fogva, a kocsik a lovasságot egy napon három mérföldnyire s kettőre, legfeljebb harmadfélre kísérjék a gyalogságot.[45] Így hangzottak a rendeletek, de a valóság más képet mutatott. A rendeletek gyakori ismétlése mutatja, hogy az élelmet sokszor nem fizette meg a katonaság, a legtöbbször azért, mivel nem volt miből fizetnie[46] s hogy a sűrűn ide oda költöző századok semmiben sem tartották magokat az előírt rendhez.[47] Hogy a tisztek féken tartsák katonáikat, arról szó sem lehetett, hisz tőlök származtak az extorsio extraordinariák, mint a szepesi kamara egyik hivatalnoka nevezi a megyék, városok s falvak sarczoltatását és más mindenféle erőszakosságot.[48] Vesszük, a honnan kapjuk, mondogatták a katonák. Oly időben, midőn egy Bagni nevű főtiszt az esztergomi érsek gazdatisztjeit erőszakkal kényszeriti a gabonás vermek megmutatására, azokból kocsiszámra viszi el a gabonát s az érsek jószágáról több mint 300 marhát elhajt, képzelhetjük a kisebb urak s a jobbágyok helyzetét a katonasággal szemben.[49] A kormány némely higgadtabb tisztviselőire is kellemetlenűl hatottak e viszonyok, kivált midőn 1672 óta a rend helyreállítása pénzügyi és politikai okokból kívánatosnak mutatkozott.[50] Leginkább sajnálták a parasztok sanyargatását, nem mondhatni, hogy humanitásból, hanem mivel a politikai reformprogramm egyik nem szabatosan formulázott pontja szerint szerették volna megnyerni szövetségöket a nemesség ellen intézett harczban.[51] Azonban az egész élelmezési rendszer újjá alakítása, s a fegyelmi viszonyok rendezése nélkűl a visszaéléseket nem lehetett orvosolni, már pedig e szükséges reformok még a század utolsó tizedében sem voltak végrehajtva.[52]

Engedelmesség, adófizetés és katholicismus, voltak az osztrák-spanyol absolutismus jelszavai a XVI. és XVII. században.

A katholicismus terjesztése miatt 1670 előtt is panaszkodtak a magyar protestánsok. Most azonban rendszeresebben folytak a térítések, a földesúri hatalmat általánosabban s nyomasztóbban érezték a protestansok s még a városokban) is vége volt a vallásszabadságnak. Figyelemre méltó az udvar magatartása e mozgalmak közben. Némi aggodalmat érez a támadás következményei miatt, az eszélyt s a «színlelés» szükségét hangoztatja.[53] Hasonló aggályok s elvek a nádorság eltörlése és az új adók behozatala alkalmából is fölmerűltek, de nem jutottak annyira érvényre, mint a vallás ügyében. Szegedy Ferencz, egri püspök, 1671 végén azt írja Rottalnak Kassáról, hogy «correspondeálván Generál Spankau urammal, úgy azért, hogy ne láttassék ő kegyelme semmit is cselekedni, mesterségesen elfoglaltam az templomot parochiával és az iskolával együtt, nem is volt más resistentia az egy protestation kívűl. Azt pedig azért cselekedtem, hogy eltávoztassam az ő felsége udvarától az ilyetén odiosa materiákat, inkább magamra hárítottam».[54]

Lehet, hogy a püspök nagyon is kiemeli a maga érdemét, de itt nem az elfoglalás körűlményeire akarunk súlyt helyezni, hanem a tényre, hogy már 1671-ben is egy főpap az udvarnak úgy vél szolgálatot tenni, ha eltávoztatja tőle a vallásüldözés odiumát. S más jelek is mutatják, hogy a püspök ügyesen símúlt az udvar hangulatához. Mindig általánosabbá vált a meggyőződés, hogy a protestans papok szítják a fölkelést, hogy részt is vesznek benne, s hogy eltávolításuk a térítés munkáját igen megkönnyíti.[55] Azért úgy akarták sújtani a protestans papságot, hogy egész összességében száműzessék az országból, vagy legalább megfosztassék hivatalától. Ily végből idéztettek a lelkészek és tanítók két ízben a pozsonyi rendkívűli törvényszékek elé. De az udvar gondosan gyűjtötte ellenök a bizonyítékokat,[56] melyek alapján mint lázadók s nem mint protestansok legyenek elítélhetők, kívánván tőlök, hogy vétkeik bevallását nevök aláírásával tegyék vissza nem vonhatóvá. Mindezzel nem az ítéletek jogi érvényét, csak az udvar törekvéseinek természetét kívántuk jellemezni.[57]

E törekvésre vezethető vissza azon körűlmény is, hogy a világos erőszak igazolása végett néha nem akartak királyi parancsra hivatkozni az udvar hívei.[58] Nem akarjuk e viszonyokat igen erősen kiemelni. Tudjuk, hogy «a régi vallás» mellett leginkább buzgólkodók nem estek ki az udvar kegyéből, az is igaz, hogy az odium elhárításának módszere nagyon hiányos következetességgel volt végrehajtva, de mégis tény, hogy létezett. E tény pedig azt jelenti, hogy Bécsben a vallás kérdését sokkal veszélyesebbnek tartották, mint az adók ügyét vagy az alkotmány eltörlését és leginkább e tényből látszik, hogy a kormány a bizonytalanság érzetével fogott reformművéhez s mintegy előre fölszerelte a rabulistika tárházát, melyből szokása volt érveket meríteni a protestansok országgyűlési gravamenei ellenében. Másrészt a bécsi udvar az európai protestans közvélemény csillapítására is alkalmasnak találta a magyar protestansok üldözésének tisztán politikai okokra való visszavezetését.[59]

Némileg az odium elhárításának módszeréből, de leginkább a hitterjesztés munkájának természetéből folyt, hogy a reform ezen ágának vezetésére nem annyira testületek, mint egyes személyek voltak irányadó befolyással. Kollonics és Szelepcsényi voltak ekkor vezérei az ellenreformatiónak.

Kollonics egy magyar indigenatust nyert convertita mágnásnak és Khueffstein Anna grófnénak volt gyermeke. Midőn II. Ferdinánd kérdezte a grófnétól, hogy mikép érzi magát Komáromban, ezt a választ kapta: . . . «igen jól, csak óhajtanám, hogy a Jézus-társaság papjai is ott laknának».


19. KOLLONICS LEOPOLD ARCZKÉPE.


Az ifjú Kollonics a máltai rend vitéze lett, a törökök ellen harczolt s egy tengeri csatában mint első ugrott át az ellenség hajójára, kitűzve ott a fehér keresztes zászlót. A rendje czimerén olvasható jelszóhoz mindig hű maradt, pro fide harczolt később is, mint kamaraelnök, mint püspök s mint a magyar egyház feje.

Nem szerette a magyar viszonyokat, az ide származott külföldi szemével nézte azokat. Azt mondották róla, hogy előbb rabbá, azután koldussá, és végre katholikussá akarta tenni az országot. Pedig tulajdonkép alkotmánytalan, jobban berendezett, jobban benépesített, sok adót fizető, lehetően katholikus és lehetően német országgá akarta változtatni Magyarországot. Mindez így egészben véve csak mint kívánat élt lelkében, melyből alkalmilag valósított egy egy töredéket, de az ország jövőjét nem hordozta annyira szívén, oly mély reformatori becsvágy nem gyötörte, hogy a bonyodalmas nehézségekkel szembe szállva, a gyökeres reformok tervszerű kiviteléhez fogott volna. A dynastia és a katholiczismus hatalmának biztosítása s fejlesztése érdekelték őt első sorban.

Teljesen hiányzott belőle az a hajlékonyság, melylyel Ampringen tudott símúlni a magyar felfogáshoz. A komáromi születésű főúr osztrák aristokratának érezte magát s az udvarnál a legmerevebb «absoluta dominationak» volt szószólója.

1672 óta mint kamaraelnök kivált a jezsuiták anyagi és szellemi támogatásával segíti a magyar ellenreformatio ügyét. «Leopold után» – így beszélik a jezsuiták – «Kollonics a második jóltevője társaságunknak, bennünket választott társaiúl Magyarország reformatiójának súlyos munkájában, a mi segélyünkkel alakította át az eretnekek parochiáit a római egyház mintája szerint.» És a jezsuiták mindenben megfeleltek Kollonics várakozásának, szavaik szerint fő gondjok volt «az igazság útjáról letévedteket az örök üdv ösvényére téríteni». Ha hihetünk szavaiknak, 1675-ben egy Patakról Jolsvára ránduló jezsuita rövid idő alatt háromszáz s nehány lélekkel növeli az ecclesiát. Számadataik bizonyára túlzottak, de ismeretes művészetök Magyarországon sem hagyja őket cserbe és évről évre gyarapodnak a convertiták – «a szent ragadmányok» mint a jelentés írója mondja.[60]

Hasonló sikerrel terítgették «a juhocskákat az egyház aklába» Szelepcsényi papjai és tiszttartói. Az esztergomi érsekség terűletén 1671-1675-ig hatvanháromezer lélekkel gyarapodott az új katholikusok száma, a beérkezett jelentések szerint.[61]

Az öreg Szelepcsényi csak ebben a pontban egyezett Kollonicscsal, különben nagy ellensége volt az absoluta dominationak. A gubernium behozatalát, mely miatt helytartói tisztéről le kellett mondania, egy ideig bátran ellenezte. Büszkesége volt megsértve és a magyar közjog, melynek védelmére ő érezte magát hivatva. Igaz, hogy hamar megadta magát; megvigasztalták a locumtenens in judicialiis méltósággal, egy kicsit a fizetését is emelték, mert fösvénységét az udvar jól ismerte – megfogatnak, kik elfogadnak, mondották róla Bécsben.[62] Azért nem szűnt meg küzdeni az absolutismus ellen, főúri körökben becsűlték is e miatt, Illésházy csak arra kéri, hogy maga se kövesse el, mi ellen küzdeni szokott. «Szegény madaracskával az héja» – írja neki a megbántott főűr – «úgy bánik gyakran, mint hatalma engettetik, de gyakran hatalma által vadászatját el szokta veszteni, utolsó kárával.»[63]

Kollonics, Pálffy, Széchenyi sem szerették az alacsony származású s méltóságára annál féltékenyebb főpapot. De 1671 óta nagy örömek kárpótolták Szelepcsényit az irigyei által szerzett rossz órákért. Ekkor már majdnem nyolczvan éves volt. Átélte Bethlen s I. Rákóczy György korát, még érezte tövisét a katholicismus rossz napjainak. Most elérkezett a bosszú órája. Hallani sem akart engedékenységről, vagy óvatosságról. Hány kanonokot, jezsuitát és szerzetest öltek meg ők, mikor szabadon tehették, írta Leopoldnak. Tartozunk-e nekik kímélettel, vagy azt hiszszük, hogy ha övék lesz egyszer az uralom – mi többé meg nem történhet – viszonzásúl velünk irgalmasan fognak bánni? A lelánczolt kutya nem tud úgy harapni, mint a szabadjára bocsátott. Tűrelmetlen gyanakodással tekintett társaira, kik aristokratikusabb phlegmával vagy politikus elővigyázattal nyesték az Úr kertjében a fattyúhajtásokat.[64] Igaz magyar katholikus volt némi parasztos urbanitással modorában. Nem szerette a németet, még a katholikust sem, ha az országba jött az ő hatalmát kisebbíteni, vagy jószágait pusztítani és kivált Luther miatt hadi lábon állott a németséggel. Midőn 1674-ben a megidézett protestans lelkészek és iskolamesterek küldöttsége megjelent nála, odafordúlt a német ruhában járó Lani György iskolamesterhez: Hová való vagy fiam? Miért viselsz plundrát? Mióta a német vallás Magyarországba jött, azóta nem lehet itt rend. És szidta Luthert úgy, hogy Lani le sem meri írni.[65] Később a francziákkal éreztette visszatetszését, midőn ünnepélyesen tiltakozott a gallikán pontok ellen, mert még azoknak idejét is megérte. A fösvénység egészséges vétek, mondja Vischer. Szelepcsényi kilenczvenegy évet élt s élete utolsó éveiben mérges vitája volt Kollonicscsal, ki lefoglaltatta kincseit az ostromlott Bécs fölmentése érdekében. Jobb napjai aligha voltak életének, mint mikor a magyarországi protestans papokat törvényszéke előtt látta, kegyesen intve őket: Catholici estote. Azt azonban rossz szemmel nézte, hogy már 1675-ben némely végvárban vallásszabadságot engedélyezett a kormány[66] és még rosszabbúl eshetett neki az a császári resolutio, mely meghagyja, hogy nem kell fenyegetni a prédikátorokat, kivált Felső-Magyarországon.[67] E rendeletek is mutatják, hogy 1675-ben az ellenreformatio heve csillapúlni kezd, a kormány legalább mind sűrűbben hangoztatja az óvatosság szűkségét, szemben az ország ingerűltségével.[68]


SZELEPCSÉNYI GYÖRGY ARCKÉPE.

II.



De 1675-ben az apró engedmények gyönge óvszerek voltak a már hatalmas baj ellen. Az 1671 óta történtek felizgatták az ország minden rendű lakóját, főúr, köznemes, polgár avagy jobbágy, mindenki meg volt sértve érzéseiben és érdekeiben. Azonban ellenszegűlésre csak azok gondoltak, kiknek nem volt mit veszteniök többé.

A jószágaiktól megfosztott bujdosók már a pozsonyi pörök befejezése előtt, már 1671 juniusában jelét adják annak, hogy el vannak szánva a megtorlás művére. Szőni kezdik politikai terveiket, vagy inkább tovább szövik a régieket új vezérek szavára hallgatva. De az új vezérek is a Wesselényiék nyomán haladnak, szerintök is csak a török pártfogásban és Erdély szövetségében lehet föllelni a magyarság üdvét. Csakhogy a bujdosókat egy újabb kötelék fűzi Erdélyhez, a protestans rokonszenv, melyet a kivégzett katholikus aristokraták nem éreztek, csak számba vették és megalkudtak azzal politikai kénytelenségből. Most azonban, midőn a protestantismus ki volt szolgáltatva a felingerelt győztesek bosszúvágyának, a bujdosóknak többet jelentett Erdély, mint politikai szövetségest. Reménynyel és bizalommal eltelve menekültek a protestáns fejedelem országába, az egykorú dal szerint:

Pathmos szigetébe,
Hol hűvösen csorog a Jézus beszéde.[69]

Apafy és tanácsa jó protestansok voltak, vallásuk üldöztetését, a nagyrabecsűlt aristokraták kivégeztetését és a magyar nemesi szabadság letiprását részvéttel szemlélték, de puszta részvétből fegyverhez nyúlni nem voltak hajlandók. Egész Európában a hatalmak nem vallásuk kívánalmai szerint szövetkeznek s háborúskodnak akkor s bár a magyar nemzetiségű Erdélyt mélyebb rokonszenv fűzte a magyar ügyhöz, mint a németországi protestans hatalmakat, kik szintén felszóllalnak Bécsben a magyarok érdekében, mégis a politikai szempontnak volt döntő súlya Apafy tanácsában. Részt vettek az erdélyiek Wesselényiék tervelgetéseiben, mert azt remélték, hogy a török pártfogás alatt küzdő magyarok segélyével kivívhatják majd az erdélyi terűlet növelését.

Most is leginkább ily remények kötik Erdélyt a bujdosók ügyéhez s míg azok elérését a körűlmények nem mutatják lehetségesnek, addig Erdély ki nem mozdúl részvevő tétlenségéből. A porta pártfogása, vagy beleegyezése nélkűl nem akar Erdély semmire sem vállalkozni, arra gondolni sem mer, hogy előre törve magával rántsa a törököt a háborúba, akarata ellenére. Nagy félelemben volt ekkor Erdély a portától. II. Rákóczy György lengyel vállalata, a sors, mely az engedetlen vazallt és országát érte, mint lidércznyomás nehezedett az erdélyi politikára. A részekben hatalmassá lett török mindent tehetett Erdélylyel, zsarolta, terűletét szabdalta, vérlázító gőggel bánt vele, de hová folyamodjék az ország segítségért? Tapasztalta a múlt évtizedben, hogy mire vezet a keresztyén szövetségbe bizakodó politika. «Két hatalom közt lebeg Erdély» – írta Bethlen János, a történetíró és kanczellár – «Kréta szigetéhez hasonlóan két tenger csapdossa». Tűrni kellett a csapdosást, inkább mindent tűrni, mint újra mindent koczkáztatni, volt az erdélyiek jelszava.

A bujdosók a török pártfogás szűkségére nézve egyetértenek Erdélylyel. De követeik nem alkalmas időben útaznak Törökországba. Mióta Dorosenko, kozák hetman, Ukrainiát a portának behódoltatta, a törököt kiválóan e tartomány érdekelte. Miatta Lengyelország ellen háborúra készűlt, midőn 1671 junius végén Szepessy, Petrőczi és Radics, a bujdosók követei, megjelentek Filippopolisban. Leopold többé nem királyok, így nyilatkoztak, nem kaptak ugyan az egész országtól megbízatást, de a többiek börtönbe vannak zárva, vagy a német katonáktól elnyomatva és mindnyájan segélyt kérnek, még a meggyilkoltak is sírjaikból. Tizennyolczezer ember kiállítására és ötvenezer tallér évi adó fizetésére kötelezik magokat, ha a porta kiterjeszti Magyarországra pártfogását. A porta nem akarta őket elriasztani, de kívánságokat sem teljesíthette. Semmit mondó szavakkal oltalmába fogadta a magyarokat és a további teendőkre nézve a budai basához utasítja követeiket. Szepessyék azt hiszik, hogy minden meg van nyerve. Belgrádból Radicsot Erdélybe küldik, ők pedig Budára útaznak. Radicsnak elő kellett adni Szepessyék azon véleményét, hogy a magyar ügy már meg van mentve és csak az hiányzik még, hogy Apafy fegyvert fogjon. Itt tűnt fel először a nagy különbség a bujdosók és Erdély politikája közt.

Az erdélyi tanácsurak radnóthi űlésében mosolyogva hallgatják a magyar követek véleményét. Nem így szoktak szövetséget kötni a nemzetek egymással, mondák a tanácsurak, nem elegendők az üres szavak ily fontos ügyben. «De a szerencsétlen száműzöttek» – irja Bethlen – «hazájukba visszatérni vágyván, mindent kivihetőnek hisznek, minden körűlményt magokra nézve kedvezően magyaráznak és a tanácsurak aggályait kákán való csomókeresésnek nevezik.»

Híven ki van itt fejezve a biztos otthonjukat féltő óvatosak és a tűzhelyöktől elűzött vakmerők lelki állapotának különbsége. Az év végén a portához küldött új követnek adott válaszból és Szepessyék eredménytelen budai útjából megérthették a bujdosók, hogy az erdélyiek jól ismerik a török urak szólásmódjának jelentőségét.[70]

1672-ben a török megkezdvén a háborút Lengyelország ellen, nem akarja nehezíteni helyzetét Ausztriával szemben, azért a tavaszszal keményen megparancsolja Apafynak, hogy a két császár közt kötött békét ne merje megzavarni. A bujdosók azonban úgy okoskodnak, hogy a porta őket nem utasította el határozottan, mindent megmozgatnak tehát, hogy lerázhassák «az osztrák igát».[71] Szeretnék reávenni Apafyt, hogy a porta felhatalmazása nélkűl is védelmökre keljen. Apafy nem meri megtenni, még seregök szervezésére sem akar alkalmas helyet kijelölni országában.

Másfelől azonban bátorítóbb szavakat hallanak. A nyár folyamán Ghika, az oláh vajda, felajánlja ügyökben közbenjárását a portánál. Úgy látszik, hogy a porta szívesebben érintkezett velök Bukaresten át, mint az erdélyi fejedelem követei segélyével. Ghika azt mondja Absolonnak, a bujdosók megbízottjának, hogy ha a porta magáévá tette a paraszt kozákok ügyét, csak nem fogja cserben hagyni a magyar nemességet. Kísértsék meg az ellenállást, ha elég támogatásra számíthatnak az országban, mert nem volna tanácsos czéltalanúl elpazarolni erejöket.[72] A bujdosók többet vártak Ghikától, de már oly hangúlatban vannak, hogy csak a bíztatást jegyzik meg izenetéből.

Magyarország protestans vidékeiről forrongások hírei érkeznek. XIV. Lajos németalföldi háborúja miatt a császár sereget küld a birodalomba és híre jár, hogy sógorát, a lengyel királyt is segíteni fogja. Az Erdélybe menekűlt főrangú hölgyek, Kemény János özvegye és Bocskainé «asszonyi tűrelmetlenséggel», mint Bethlen kanczellár mondja, rosszalják a késedelmezést és megesküsznek, hogy ők rögtön kitörnének, ha férfiak volnának, mert szégyen, gyalázat, hogy harczedzett férfiak többre becsűljék a gyáva bujdosást, mint a tisztességes halált.[73] A bujdosók pénzt szereznek gazdagabb társaiktól és erdélyi főuraktól, a váradi basa némi segélyét is biztosra vehetik s így augusztus végén meginditják az első támadást a császár magyarországi birtokai ellen. Nagy reményeket fűztek az első támadáshoz. «Mire vélni» – irják Petrőczi, Szuhay, Kende és Szepessy a nagyidai táborból Tornamegye rendeihez – «mire vélni nem tudjuk ily nagy hidegségét, hogy ugyan magát s nemzetét, hazáját szánni, magát feleszmélleni nem tudja, és az mely alkalmatosságot Istentől még belső házában való titkos imádságában is óhajtva kívánt s most szeme előtt áll, két kézzel kapni nem tudja Ngtok. »[74]


21. GHIKA VAJDA ARCZKÉPE.


Az 1672-iki támadás leginkább érdemli meg a hadjárat nevét az 1676-ig vívott harczok közűl. A bujdosók Enyiczkénél jelentékeny sikert aratnak, várakat foglalnak el s messze száguldanak az éjszaknyugati határ felé. Felhasználják az általános elkeseredést és a császáriak készűletlenségét. Fő erejük a könnyű lovasság. A megszaporodott császári seregek október végén Györkénél döntő csapást mérnek reájok. A várakat feladják és szétverve szaladnak a török terűletre.[75] A következő években beteljesűlt az, mitől Barkóczi István már 1672-ben tartott. «Félő» – úgymond Szelepcsényihez írt levelében – «hogy ez istentelen katonák utoljára mind az törökök háta mögé vévén magokat, tatár és kozákság szerint reánk ne csatázzanak.»[76]

Valóban a török segítsége nélkűl hamar vége lett volna a kurucznak, mert így nevezik most a felkelőket egy régebbi s eddig inkább gúnynévnek használt szóval. Zsákmánynyal megrakodtan a török terűletre futottak, hol biztos menhelyet találtak. A törökök katonákkal is erősítik a kuruczok csapatait, Györkénél az elesettek közt számos törököt ismertek fel. A végbeli török felsőbb parancsra adta a segítséget, haszna is volt a zsákmányból, és ez időben a törökök és kivált a protestáns magyarok közt bizonyos rokonszenv fejlődik ki az érdekközösségből. A magyarok azt tartják; hogy a törökök nem adóztatják meg oly kegyetlenűl alattvalóikat, mint a németek a magyart.[77] 1674-ben a budai vezér meg akarja hiúsítani a dunántúli protestans papok Pozsonyba vitelét.[78] Különben a törökök csak ritkán és nagyobb kalandok alkalmával vonúlnak ki a kuruczczal. Többnyire szökött végbeli katonákból, s a Tisza vidékéről oda futott szolga-emberekből verődnek össze a bujdosók századjai. Eleinte kalvinista papok és deákok is voltak találhatók soraik közt. Zsoldot ritkán kaptak e katonák, inkább a zsákmány volt fizetésök. Szerte jártak a Tisza vidékén, rémei voltak a katolikusoknak, egyháziaknak, vagy világiaknak. A katholikusok birtokait különös előszeretettel pusztították, de saját hitfeleik tulajdona sem kerűlte ki figyelmöket. «Csiripoltak» az ellenségen akkori szólás szerint, hatalmukba ejtettek kisebb s rosszúl őrzött várakat, nagy gyorsasággal menekűltek nagyobb csapatok elől és békési, hevesi vagy bihari szállásaikra térve, a szállásadó szegénységnek nem voltak szívesen látott vendégei.


22. MAGYAR HUSZÁR ÉS HAJDU.


A tisztek sem voltak jobbak a legénységnél. Elhisszük, mit Tholnai Mihály, a becsületes kalvinista pap mondott rólok egy prédikáczióban: «Sokan az előljárók közől lágy pásztorok, ha megfenyítik is az alattok való levőket, édesdeden, igen lágyan, mint a szegény Éli pap az ő lator fiait. Csak részesűljenek a praedált, tolvajlott, erőszakkal elvont marhákban, jószágban, elhallgatja affelől vitézének latorságát, bűnét megészi és igy annak vétkében részes leszen.» Tholnai egyáltalán nincs megelégedve a kuruczokkal.

Nem rég tért vissza a «belgiumi akademiákból», szemével láthatta, hogy «napnyugoti országokban» is kegyetlen a hadviselés; látta «Belgiumnak akkori siralmas sorsát a Franczia miatt». De a franczia az ellenség földét dúlta. «Azonban ki látta valaha, s hol hallotta, hogy az atyafiak szívek egymás ellen Adámás kövekké változzanak?» S ha legalább helyt állanának a kegyetlenek a csatamezőn. «Régen» – úgy mond – «a magyarok nem voltak ily gyalázatos futók, szaladók.» Nevezetes, hogy a katholikusok sanyargatását is elítéli. «Magyar ne veszesd a magyart! Vigyázz jövendőbéli megmaradásodon, hitesd el magaddal, hogy kevesen vadnak emberek közt jóakaróid. Akár Lutherista, akár Pápista, akár Calvinista légy, csak hogy magyar vagy, ezért egyenlő sorsod, egyenlő jobbágyi állapotod leszen, legyen tudva nálad s emlékezzél erre.»[79]


23. A «VITÉZEK TÜKÖRE» CZÍMLAPJA.


Beszédét Tholnai bátran ajánlhatta Wesselényi Pálnak, mert a bujdosók élén állók helyeselték a szigorú bírálatot, csakhogy mint katonák és forradalmi politikusok nem alkalmazhatták magokat mindenben az evangelium szavaihoz. Azt mondogatták, hogy mivel zsoldot nem igen fizethetnek, kénytelenek eltűrni a garázdaságot, különben szétoszlanék seregök. Rosszúl esett nekik is «a gyalázatos futás, szaladás», de hadseregöket nem lehetett döntő csatákra vezetni egy különböző fegyvernemekben jól kiképzett ellenséggel szemben. A katholikus nemesség üldöztetését és elriasztását magok is rosszalták politikai okosságból, de nem voltak mindig urai a fegyelmetlen hadnak. Így kénytelenek voltak az «igazi magyaros magyarok» vezetői az ország legmagyarabb vidékeit pusztítani, hogy valamennyire nyugtalaníthassák az ellenséget. De a kívánt czél elérésére ily hadviselés nem volt elegendő, a bujdosók tekintélyes vezér és szövetségesek nélkűl nem remélhettek diadalt.

1672-ben az első támadás kezdetén úgy látszott, hogy meg van már a tekintélyes vezér és szövetséges sem hiányzik. Mert Apafy tanácsurai közt nem hasonlított mindenki Bethlen Jánoshoz, a csalódásoktól megtört politikushoz, ki az önálló Erdély bukásának előérzetétől már nem bírt szabadulni. Friss erőben éltek még a régi Erdély ambitiói Apafy egy másik nevezetes hívében, Teleki Mihályban, kiről a bujdosók azt írták, hogy magyar indulattal érzi sorsukat. Teleki vállalta magára Bethlen Miklós Austriaca Austeritásának kinyomtatását. A gonosz kiadványt, mint a kormány hívei nevezték Bethlen munkáját, egy kolozsvári könyvkötő árulta a nagybányai vásáron és a kormány tartott a vádirat hatásától, mert a példányokat szerette volna lefoglalni.[80]

Teleki nagyobb költséget sem kímélt és sokkal veszélyesebb vállalatoktól sem riadt vissza, hogy a magyarországi elégületlenséget éleszsze s hogy a bujdosók ügyét támogassa. Nem a protestáns és magyar rokonszenv volt tetteinek legerősebb rúgója. Erdély, és pedig Apafy Erdélye állott tervei központjában. Mindig e központra kell figyelnünk, hogy megérthessük pályája ingadozásait. Apafynak legbizalmasabb embere volt. A fejedelem váratlan ajándékúl kapta méltóságát a portától, de midőn megizlelte örömeit, félénk és ideges makacssággal ragaszkodott ahhoz. Szilárdítani akarta uralmát és meg akarta alapítani házának fényét egy büszke és zajongó aristokratia féltékenységével küzdvén. különösen neje bátorította e törekvésében és Apafy nehány heves kitöréssel eleget tévén a férfiúi méltóság követeléseinek, rendesen követte az okos és bátor gazdasszony tanácsait. Bornemisza Anna kiérezte, hogy senkiben sem bízhatnak meg oly föltétlenűl, mint unokatestvérében, Teleki Mihályban, e józan életű, komoly férfiúban. Teleki is szeretett fényleni és parancsolni, de nem oly mértéktelenűl, hogy a fejedelem féltékenységét fölébreszsze. Nem könnyen ragadták el indulatai, a szenvedélyes, gyűlölködő és szókimondó főurak között bámulatosan uralkodott vonzalmán és gyűlöletén. Hálás lévén hívei iránt, ezek is ragaszkodtak hozzá és majdnem babonás tisztelettel hajoltak meg felsőbbsége előtt. A kiktől vagyonra és a családi név régi fényére nézve elmaradt, azokat kímélte, észrevétlenűl vezette, magához édesgette mindaddig, míg elbizakodott vigyázatlansággal oly sikamlós talajra léptek, honnan saját biztossága és az állam nyugalmának koczkáztatása nélkűl az örvénybe taszíthatta őket.


AZ AUSTRIACA AUSTERITAS ELSŐ KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.


Még nem szabadúlt meg a hatalmas erdélyiektől, mikor már sikerűlt meggyőznie Apafyt, hogy csak barátjainak barátja és ellenségeinek ellensége akar lenni. E folyvást nyugodt és határozott, sokáig fontolgató, de a neki alkalmasnak látszó perczben váratlanúl merész és erélyes szellem hatalmába ejti a habozó és indulatos Apafy akaratát. És Teleki jól érzi magát Apafy alatt, Apafy érdeke összefonódik képzeteiben Erdély, a protestantismus, a magyarság s saját személyének előmenetelével, minden érzését és vágyát kielégíti fejedelme hatalmának növelése.

Valószínűen az ő tanácsára, de bizonyára helyeslése mellett vonúlt vissza Apafy a Wesselényi féle mozgalomtól, midőn észreveszi, hogy I. Rákóczy Ferencz akar Erdély trónjára ülni. A bujdosókhoz örömest csatlakozott Teleki, hisz köztök nem volt főúr, ki versenyezne Apafyval. Biztosítva lévén Apafy trónja, óhajtotta a magyarság és Erdély szövetségét, mert sok jót várt a diadalmas magyarságtól Erdélyre s önmagára nézve. Azért mintegy összekötő kapocs kívánt lenni a bujdosók és Erdély között. Kőváron elismerteti magát a bujdosókkal vezéröknek addig is, míg a rendek összegyűlnek, vagyis míg a kivívandó siker után az állapotok új elrendezése alkalmával a maga és Erdély szolgálatainak jutalmazását követelhetné a magyarságtól. A legkicsapongóbb remények izgatták a kedélyeket az első támadás kezdetén és Teleki minden külső nyugalma mellett, oly erősen érdeklődött az ügy iránt a legkülönbözőbb okokból, hogy az általános izgalomban ő sem bírt megmenekűlni néhány illusiótól. A török engedélye nélkűl szerinte is könnyelmű kaland lett volna Erdély kivonulása, de észrevevén azt, hogy a török jó szemmel nézi a mozgalmat, hogy a váradi basa nyiltan is segíti, jól tudta, hogy mint kővári kapitány állítólag nem országos sereggel maga is bátran kitörhet. Inkább az erdélyiektől tartott, mint a portától. Irígyei nótapör útján könnyen földönfutóvá tehették volna a merész tanácsurat, ki az országot kényes helyzetbe hozza a portával szemben. Teleki mégis kivonúlt, annyira bízott a bujdosók szerencséjében. Erdély és a saját követeléseit akarta biztosítani a felkelők sikerének esetére. Seregei Apafy hűségére esküsznek, ellenben a bujdosók csapatjai az ország hűségére.[81]

Mint katona nagyon szerencsétlen volt, néhány napi táborozás után vége volt seregének, maga is életveszélyben forgott. A fejedelem erős rokonszenvén s Teleki jó barátjainak igyekezetén megtörik az irigyek támadása, s a legyőzött főúr nagy kísérettel akárha győztes volna, úgy vonúl be Gyula-Fehérvárra. Most azonban óvatosabb lesz, jobb viszonyokra vár s csak arra vigyáz, hogy a bujdosók el ne szakadjanak tőle és Erdélytől.[82]

Pedig ez nem volt könnyű feladat. Mert a közös protestans és hazafias pathos, melylyel a bujdosók és az erdélyiek egyaránt éltek, az érdekek mindinkább erősbödő ellentétét nem bírta eltakarni.

Midőn 1672 végén a bujdosók szétveretnek, vereségök okát abban látják, hogy nem volt fővezérök. Teleki is a főseregtől különválva vezérelt. Különben a bujdosók egyik töredékének nem tetszett az ő fővezérsége. Ez a töredék Petrőczy István, Thököly Imre nagybátyja, köré sereglett. Oly föllengző optimismussal, mint Petrőczy, kevés bujdosó volt megáldva. Reményei versenyt vágtattak lovával. Képzelete egész keletet mozgósította az 1672-iki támadás érdekében. Az oláh és moldvai vajdák ki fognak vonúlni – így képzelte, vagy legalább elhitte nagy részét annak, mit másokkal elhitetni akart – Erdély sem fog hiányozni, a végbeli basák ott lesznek, a lengyel sem marad el, a bányavárosok meghódolnak, az országgyűlés összeül, a bécsi béke meg lesz újítva és Petrőczy Istvánt egy török athname megerősíti majd a fejedelemségben. De a ragyogó képzetek Györkénél a porba hulltak. Petrőczy el van keseredve, kivált az otthon maradt Erdély és a magános sereggel kivonúlt tanácsúr ellen, kinek vezérségében nem akar megnyugodni. Időközben a török legyőzi a lengyelt, a bucsáczi béke meg van kötve, Petrőczy reményei felújulnak, megválasztatja magát fővezérnek és elindúl Erdélyen át athnamét kérni. Most már nem kell nekik Erdély, így nyilatkozik Bánffy előtt, majd az oláh vajda megszerzi a török segítséget. Petrőczynak már megválasztása is sérti Telekit és igy Apafynak sem lehetett ínyére, nyilatkozata pedig bántott minden igaz erdélyit. Teleki kudarcza, a bécsi kabinet fenyegetései s a porta tilalma miatt különben is terhére esik Erdélynek a bujdosók ügye. S ekkor érkezik Petrőczy a fejedelmi udvarba nagy kíséretével, kihallgatást követelve oly órában, mely az udvari szabályok értelmében, nem volt jól megválasztva. Petrőczy reszket a dühtől, hogy őt megváratják, őt, ki sok ezer magyarnak fegyverével van körűlövezve. Neki nincs többé köze Apafyhoz, így kiáltott kardját csörtetve és kirohant a palotából. Apafy elzáratja, majd szabadon bocsátja, de Petrőczy a váradi basához fut s innen izeni, hogy neki nincs is joga lemondani a fővezérségről, Apafy ellen nem forral rosszat, de semmiféle erdélyi úrnak nem fog szót fogadni. Apafy újra elzáratja és most hosszabb időre.[83]


24. PETRŐCZY ISTVÁN ALÁIRÁSA.


Petrőczy elfogatása a mérsékeltebb bujdosókra is roszszúl hatott, mert bár személyes ambitióit nem pártolták, volt iránta annyi rokonszenvök, hogy személyének sértését magokra vegyék; azonkívűl az a keserűség és türelmetlenség, mely fellépésében nyilatkozott, bennök is élt. A surlódásokat Erdély és a bujdosók közt a portához való viszonyuk különböző természete okozta. Bethlen nyomán már kiemeltük e viszonyra nézve a felfogások különbségét. A vérmesek és kiábrándultak vitatkoznak egymással, Erdély komolyan veszi a porta tilalmát, a bujdosók azt hiszik, hogy bátran túltehetné magát rajta. Volt ez optimismusban valami ravaszság is. A bujdosók arra számítottak, hogy Erdélyt magukkal sodorván, felidézhetik Ausztria és a porta összeütközését. Apafyék azonban ismerték a számítás hibáját, tudták, hogy a porta leverheti őket a végbeliek segélyével, vagy Ausztriának szabad kezet engedvén és mindig talál erdélyi főurat; ki nyugton marad a trónon, ha a porta úgy kívánja.

Az ellentétek a felfogások e különbségével még nincsenek kimerítve. A portán 1673-ban azt mondják Székely Lászlónak, az erdélyi követnek, hogy az ottomán nemzetség soha sem fogja tűrni Magyarország és Erdély egyesítését bármily nagy érdemű halandó uralma alatt. E szavak mint kiröpített nyíl Apafynak és Telekinek félig titkolt vágyait sebzik. Hiába kéri Apafy a portát, hogy ne «a futott magyarocskákra» bízza az ügyet, mert akármit mondjanak szegények, hatalmas császárnak ők nem segíthetnek, hiszen «vannak köztök emberséges, jó rendű főemberek, de az nagy és az országot igazgató urak, statusok otthon vannak, resolutusok is arra, ha Erdély által nem lészen a segítség, készebbek extremitásra és végső veszedelemre bocsátkozni, mint sem behódolni.» A porta nem enged. Teleki Bethlen és a Rákóczyak Erdélyéről álmodozik, melyet helyreállítani vélt, a porta és az elégületlen magyarság segélyével. A porta azonban még nem felejtheti II. Rákóczy György hatalmi vágyait, Erdélyt háttérbe akarja szorítani, és a bujdosók által választandó vezérnek akarja átadni az athnamét.

Most még csak akarja, de nem teheti, mert a bucsáczi békét Szobieszki sürgetésére felbontotta Lengyelország s a megújult háború 1674-ben sem szűnt meg. Míg e háború leköti a portát, addig Erdély ráér a bujdosókat annyira magához csatolni, hogy segítségökkel kimenekűlhessen a lealázó helyzetből, melybe a porta szorítani akarja. Ez a remény ép annyira, mint a protestans rokonszenv nem engedi, hogy Erdély elűzze magától a bujdosókat, bármily nehezen is esik neki támogatni azokat pénzzel és téli szállásokkal. Továbbá a porta is rossz néven venné, ha Erdély egészen magára hagyná az ő felkészítendő hadseregének előcsapatait. Különösen Teleki óhajtja a bujdosók rokonszenvét ápolgatni, mert Apafy könnyen kifogy tűrelméből és Telekivel is néha élesebben beszél a bujdosók ügyéről.

Azonban Teleki tűrelme sem végtelen, őt is nyugtalanná teszi a tapasztalás, hogy a bujdosók mindinkább elidegenednek Erdélytől s hogy mindinkább kiérdemelni látszanak az új törökök nevét, melylyel Báthory Zsófia szokta illetni őket. Az erdélyieknek úgy tetszett, hogy a bujdosók már minél többet átengednének a magyar terűletből a töröknek, csakhogy pápistává ne legyen az ország, csakhogy haza mehessenek, hogy kiváltságaik épségben maradjanak s hogy az ország önrendelkezési joga úgy a hogy meg legyen mentve. Élénk rosszalással szól Bethlen János Forgács Miklósról és Szepessy Pálról, kik nem pirulnak a töröknek oly diadalt óhajtani, hogy Szathmárban, Ecseden, Patakon, Kassán, Pozsonyban és Bécsben székelhessenek a basák és vezírek, mert ők előbb nem remélik a magyarok testi és lelki szabadságának biztosítását. A lelkiismeretes történetíró igen is szószerint veszi e nyilatkozatokat. Az elkeseredés ragadta azokra a bujdosókat, kik különben nem egyszer tartottak közjogi előadásokat a portán a magyar terület épsége érdekében. De az erdélyiek méltán tartottak attól, hogy a bujdosók Magyarországba csábítván az összes török erőt, nem lesznek képesek megakadályozni a terület csonkítását, még ha komolyan akarnák is és úgy látszik, mintha Bethlen még akaratuk komolyságában is kételkedett volna. Az meg épen fölháborította az erdélyieket, hogy a bujdosók a váradi basa azon követségéhez, mely öt Erdélyhez tartozó megyének török kézre jutását akarta kivinni a portánál, a magok követeit is csatolják, állítólag azért, hogy a basa szándékát meghiúsítsák. De mivel ez öt megyét a basa téli szállásra jelölte ki a bujdosóknak, nem lehetett tudni, mit akarnak a portától a bujdosók követei. Erdélyben nagyon gyanús színben tűnt fel a bujdosók barátsága Sziliktár Mehemed váradi basával, Erdély telhetetlen zsarnokával, pedig a basa pártfogása nélkűl a bujdosók nem bírták volna fentartani csapataikat. Különös élénkséggel nyilatkozott az erdélyiek e gyanúja Farkas Fábián portai követsége alkalmával. Farkast 1674-ben váradi törökök kísérték Temesvár felé Oláhországon át a török táborba, hol tekintettel az osztrák residens gyanújára, Farkas örmény papnak öltözetében tartózkodott. «Farizeus köntösben jár» – írja Naláczi István, az erdélyi követ, ki találkozván vele, kérdezte tőle, hogy mily választ kapott – «nem akar igen kiterjeszkedni a beszédben, csak tűvel üti véli az dolgot.» Az erdélyiek azt hitték, hogy a bujdosók a váradi basa biztatására ellenök ingerlik a portát, miben annyi igaz lehetett, hogy panaszkodtak a portán Erdély némely intézkedése ellen. Mert a kölcsönös keserűség mind élesebb összeütközésekben nyilvánult. 1673 végén a bujdosók csapatjai kizavartatnak szilágysági téli szállásaikból. A főbb bujdosóknak Apafy hűségére kötelező reversalisokat kellett aláírniok és 1674 körűl szabad járásuk kelésök Erdélyből a bihari csapatokhoz meg volt akadályozva. Viszont a bujdosók sem voltak hajlandók kimélni az erdélyiek érzékenységét. 1673 végén a krasznai gyűlésen nem akartak tanácskozni az erdélyi követek jelenlétében és Bihar helységbe tették át a gyűlést. «A föld nem hordoz nehezebb terhet az háládatlan embereknél», írja a krasznai békétlenekről Apafy.


25. FARKAS FÁBIÁN ALÁIRÁSA.


Így mérgesítették el az érdekek természetes ellentétét a gyanusítások és sértések. Láttuk, mily okokból keletkeztek az ellentétek, és most úgy állott a dolog, hogy a bujdosók háborút akartak minden áron minden tekintet nélkűl Erdély érdekeire, a törökkel szemben a legengedékenyebb hangulatban; míg Erdély a bujdosók szoros függését a portától mostani hatalmi körére és a jövőbe néző terveire nézve egyaránt veszedelmesnek tartotta. Úgy látszik, mintha Erdély segíthetett volna a bajon azzal, hogy Telekit küldi a bujdosók közé fővezérűl, mint azt magok is annyiszor sürgették. A bujdosók addig is, míg megérkezik a török sereg, melynek kivonulását minden tavaszra biztosan. várták, nagyon óhajtották Teleki vezérségét. Tudták, hogy a Teleki neve emelné tekintélyöket, hogy nagyobb számmal csatlakoznának hozzájok az országban lévő elégűletlenek és hogy Erdély a Telekire való tekintettel pontosabban fizetné a havi zsoldot. «Ha Ngdnak maga embere» – írja Lóczi János Apafynak – «lészen feje az hadaknak, úgy várják mindenek, mint az rabságbúl szabadulást, megszaporodnék fegyvere ez nemzetnek.» Már eddig is, ha itt volna .köztök Teleki, írja Lóczi Debreczenből, «a Tiszán innen való földet Nsgod számára meghódoltattuk volna». A fegyelem érdekében is szükségesnek látszott Teleki kijövetele. Midőn 1674 augusztus elején Harsányba érkezett a hír, hogy Sennyei Ferencz kastélyát a fölkelők fölverték s őt tizenegyed magával megölték, Kende Gábor rögtön értesíté erről Telekit. «Ezt hozá» – írja Kende – «a fő nélkül való létel, ezek csak ölik, vágják az pápistát, ha fejök nem lészen.»


26. KENDE GÁBOR ALÁIRÁSA.


Teleki azonban mint magánember sem vállalhatta el újra a vezérséget, melyre különben fentartá jogát, mert az 1672-iki kudarcz ismétlését várhatta, ha csak nem akart tétlenűl vesztegelni Biharban. A háború erélyesebb folytatására pénz kellett, ő nem adhatta a magáéból, Apafy segélyére sem számíthatott és hozzá még megingott volna állása Erdélyben. Egyelőre csak pártját akarta erősíteni a bujdosók közt, és szerette volna meggátolni, hogy mást válaszszanak vezérűl. Azt hiszszük, összefüggésben van e törekvéssel azon körűlmény, hogy Petrőczyt a bujdosók sürgető kérelmei sem szabadíthaták ki börtönéből. De a bujdosók gyökeresen megunták a fő nélkűli helyzetet.

Eddig egy bizottság vezette ügyeiket a deputatusok czímét viselve; már 1673 novemberében úgy akarják kicsikarni Teleki kiküldését Apafytól, hogy más vezér választását helyezik kilátásba. Különösen a portán szerettek volna megjelenni az új vezér nevében, hogy az óhajtott athnamét megkapják; igen valószínű, hogy a porta bíztatta őket Teleki mellőzésére, elég az, hogy 1674 augusztus 23-án a csatári gyűlésen Hadadi Wesselényi Pált választják vezéröknek.[84]

Erdélyben e választás senkit sem ingerelt fel annyira, mint Bánffy Dénest. De Bánffy nem annyira a bujdosót gyűlölte Wesselényiben, mint Béldi Pálnak vejét, mert Béldi és Bánffy halálosan gyűlölték egymást. Hogy Bánffy a bujdosók legnagyobb ellensége volt, hogy Leopoldhoz hajlott, hogy miatta Erdély nem gyámolíthatta a magyar ügyet kedve szerint és hogy ez okokból kellett buknia, mindezt különböző változatokban ellenségei hirdették üldöztetése és kivégzése alkalmából és e híreknek nyoma maradt történetírásunkban is.

Horváth Mihály fölemlítvén XIV. Lajos ügynökének Erdélybe küldését, így folytatja: «Teleki Mihály, ki eddig is minden módon pártolá a bujdosók ügyét, örömest indúlt volna a franczia tanács után, de kivált Bánffy Dénes hazája veszedelmét látta oly háborúban, melyet Erdély a porta sikeres támogatása nélkűl kezdene a császár ellen. Teleki ezóta még inkább vesztére tört.»

Azt hiszszük, hogy máskép kell felfognunk az ellentétet, mely Bánffyt Telekitől elválasztotta a bujdosók ügyében. Bánffy a főbb pontokra nézve egyetértett Telekivel a «magyarországi atyafiakat» illető dolgokban. Teleki egyelőre nem akarta Erdély háborúját a porta tilalma ellenére s mint láttuk 1672 óta passiv jóakaratra szorítkozik a bujdosók irányában. Bánffy pedig Telekinek czéljait jó ideig nem zavarván, befolyását arra használja föl, hogy az egyik végletből a másikba eső Apafyt a jóakaratú semlegesség útjára térítse. Azt hiszszük, hogy Bánffy pártját fogta Telekinek az 1672-iki kitörés után. Bizonyos, hogy ő is adott pénzt az első támadás előkészítésére. Midőn a debreczeniek felhatalmazást kérnek Apafytól, hogy ne legyenek kötelesek befogadni a bujdosókat, Bánffy ellenzi a kérelmet, mert úgy látszanék, hogy Apafy «kegyelmes protectióját» elveszi a bujdosók ügyéről, «mely is sem az Isten dicsőségére sem a Ngod méltóságára nézve jól nem esnék». Sőt midőn Farkas Fábián 1674-iki követsége miatt Erdélyben annyira haragudtak a bujdosókra, Bánffy kidühöngvén magát az izgágák ellen, azt tanácsolja Apafynak, hogy «nem kell az ő rossz cselekedeteket tekinteni Nagyságodnak, hanem az közönséges jót». Bánffy éles különbséget tett az ügy és harczosai közt. Már az 1670-iki fölkelőket bolondoknak mondja, kik jégen építettek és azért nyakok szakadt. Keserűsége az ügy iránt érzett rokonszenvből fakad, mert a fölkelés leveretésének hírét hallván, rögtön tartott attól, hogy «az magvar szabadság s keresztyéni vallásunk tőstűl-gyökerestűl ki ne szaggattassék Magyarországból». A bujdosókkal szemben is fentartja e különböztetést. Gyűlölte a vezetők optimismusát és barátkozását a törökkel, miben, mint láttuk, nem tért el az általános erdélyi felfogástól. Azonban Teleki nem csupán Erdély érdekeinek szempontjából, hanem személyes okokból is kímélni akarta a bujdosókat, míg Bánffyt ép személyes viszonyai hozták összeütközésbe a bujdosók egy részével. Bánffy, mint a véghelyek főparancsnoka, a Szilágyságot úgy tekintette, mint saját terűletét, pedig a bujdosók csapatjai egy ideig ott voltak elszállásolva és tudjuk, hogy ez mit jelent. Sőt mikor nem voltak ott elszállásolva, akkor is kirándúltak Biharból Krasznamegyébe és hogy egyebet ne említsünk összelövöldözték a sertéseket az erdőn s a falvakban is. Bánffy somlyai kapitánya, Keresztesi András, hasonló hőstettek benyomásaitól nem bírván szabadulni, kegyetlenűl üldözte a kuruczokat.

Bánffy hivatalához tartozott az országot védeni a váradi basa követelései ellen; Sziliktár Mehemedet ő úgy tekintette, mint személyes ellenségét. Azért a bujdosók barátsága a basával senkinek sem volt oly gyűlöletes, mint Bánffynak. Továbbá Bánffynak régóta voltak összeköttetései a bécsi udvarral és egyes híveivel. Nevezhetjük e viszonyt Horváth Mihálylyal «Bécshez való szításnak», csak azt ne mondjuk egy másik történetírónkkal, hogy Bánffy német segélylyel ki akarta szorítani a török befolyást Erdélyből. Nagy különbség volt Bánffynak Kemény János idejebeli és mostani pártállása közt. 1674 táján a szerzett tapasztalatok után és tudván azt, hogy Bécsben igen örülnek, ha a török nem szegi meg a békét, Bánffy nem gondolhatott a Kemény János kísérletének megújítására. Azonban aristokrata híúsága megkívánta az összeköttetések gondos ápolását, mert Lobkovicz, Rottal, a Pethők s általában a befolyásos katholikus aristokratia jó indulatát többre becsűlte, mint a Petrőcziét vagy Keczerét. Családi jószágai miatt is levelezett Bánffy aulikus ismerőseivel, de maga Teleki is igénybe vette közbenjárását hasonló ügyben. 1674 elején arra kéri Bánffy Rottalt, hogy Telekinek elfoglalt nagybányai házát adják vissza a felség emberei. Teleki bűnbánatát jelenti Bánffy Rottalnak és azon ígéretét, hogy ezentúl híve lesz az udvarnak. Országos ügyekben is felhasználta Erdély Bánffy ez összeköttetéseit. 1673-ban Apafy Bánffyval együtt kéri Rottalt, hogy legyen szószólója a magyaroknak Leopold előtt. Alapjában tehát nem volt tiltva Erdélyben ily Bécshez való szítás, sőt javára vált az országnak, hanem ép azért, mivel meglehetősen Bánffyra szorúltak e tekintetben, irígységet keltett kiváltságos helyzete és Bánffy nem volt arra teremtve, hogy szerénységgel lefegyverezze az irígységet. Másrészt elkeseredése a váradi török túlkapásai miatt, annak a helyzetnek nyomasztó érzete, melyben a töröknek adózó vazall állam sínylődik, az élénk rokonszenv a császáriak iránt bár nem gyöngítették részvétét az elnyomott protestans és magyar ügy iránt és nem is csábították a portához való viszony felforgatásának kalandos tervére, mégis oly magatartásra bírták, mely tényleg túlment a megengedett határán és igazat látszott adni ellenségeinek, kik Bécshez való szítása miatt árulással vádolták. Magatartása a bujdosók iránt leginkább táplálta e gyanút. A bujdosók szokásai közé tartozott a vadászat egészen békés katholikus urakra is. Azoknak elfogása igen jó űzletnek ígérkezett. Tudjuk, hogy a török világban divatban voltak az ily űzletek, egy jómódú török foglyot, kit az övéi előreláthatóan nagy áron fognak kiváltani, magyar részről igen kívánatos tulajdonnak tekintettek. Azonban a bujdosók magyar katholikus urakat használtak fel árúczikkeknek. Bethlen János mély megbotránykozással beszéli, hogy a bujdosók Barkóczi Sándort majd hogy el nem adták a töröknek.

Az ily űzletek senkit sem keserítettek el annyira, mint Bánffyt, kinek barátjai is voltak az elfogottak közt.

Ez összeköttetések miatt Bánffynak arra is kellett vigyáznia, hogy az udvar hívei ne tekintsék őt a bujdosók támogatójának. Törekvéséből érthető, hogy a bujdosók mozgalmairól híreket küldött császári részre. Mi nem hiszszük, hogy rendszeres kémszolgálatokat teljesített volna, mint a bujdosók hitték, de hihetőnek tartjuk, hogy egyrészt tetszeni vágyván barátjainak, másrészt gyűlölve különösen a Wesselényi körűl csoportosuló bujdosókat, oly hírek küldésére is elragadtatta magát, melyek által ártott Wesselényiéknek. Hogy mindezt nem a bujdosók összessége, vagy az azok ügye ellen érzett gyülöletből tette, az abból a körűlményből is kitetszik, hogy a bujdosók közt neki is volt pártja. Úgy látszik, hogy Rákóczy Ferencz, Ispán Ferencz s Szőcs János tartoztak ahhoz. Mikor Bánffyt üldözői Szamosujvárra szorították, Haller János attól tartott, hogy Szőcs sok haddal segítségére fog menni. Sőt egészen kétségtelen, hogy Bánffy a menekűltek hadainak legderekabb részét Erdélyben akarta elszállásoltatni. Az ellene intézett vádírat huszonhetedik pontja ezt szemére is hányja. Nagyon különös, hogy a bujdosók állítólag legnagyobb ellensége azoknak pártolása miatt védekezett bírái előtt. Jól tudjuk, hogy e szállásolás nem egészen a bujdosók érdekében történt volna, tudjuk, hogy ez által Bánffy hadi erejét akarta növelni erdélyi ellenségeivel szemben, kiktől ez időtájt igen félt. De azzal a logikával, mely a XVII. századi főúr pártszerző törekvései és személyes torzsalkodásai mögött mindig elvi szempontokat kutat, a szállásolási tervből azt kellene következtetnünk, hogy Bánffy volt a bujdosók legmerészebb pártolója, mert Teleki vagy Béldi ily tervvel nem mertek volna előállani.

Itt értünk a ponthoz, hol Telekinek terhére esik Bánffy eljárása a bujdosók ügyében. Bánffy gyűlölsége Wesselényiék ellen megnehezíti Teleki helyzetét, ki szintén nem szereti őket, de romlásukat nem szívesen látná és diplomatiai barátságot akar tartani velök. Másrészt Bánffy pártszerző törekvései a bujdosók közt Erdély belső békéjét fenyegették. De ne felejtsük, hogy Teleki nem egyedűl s nem is főleg a bujdosók miatt veszi üldözőbe Bánffyt. Bánffy minden más ügyben hasonlókép cselekszik, mindenütt sérti a szokást, a törvényt és közérdeket, mindenütt nem elvei, hanem modora miatt zúdítja maga ellen Teleki és az erdélyiek haragját. Elvakúlt gőgjében megbántott sokféle magánérdeket és hiúságot. Tömérdek vagyont gyűjtött birtokigényei erőszakos érvényesítése által és az ország katonai erejének egy része az ő keze alatt volt. «E szép sereget» – mondották az erdélyiek – «nem mondhattuk országénak nyavalyásokúl, hanem Bánffy Dénesének igazábban.» Minden kérdésben ő kívánt dönteni. 1674 septemberében odáig fejlődtek a viszonyok, hogy Székely László szavai szerint mindent Bánffyra halasztottak; miatta elkésett a portai adó beküldése is, pedig a pontatlanság ezen a téren igen veszedelmes volt. Nem hisszük, hogy Bánffy a fejedelemségre vágyott, sőt úgy latszik, hogy Béldivel szemben Apafyra és Telekire kívánt támaszkodni, de sokkal hatalmaskodóbb volt, semhogy azokat magához csatolhatta volna. Apafy félt tőle és Teleki emberei az udvarnál, Naláczi és Székely, élesztették Apafy gyanakodó félelmét. Teleki visszahúzódott, Keczer és Székely ingerelték Bánffy ellen és kifejezték csodálatukat nagy tűrelme miatt. Teleki nem bánta, hogy ingerlik, hogy gondolatát megelőzik, de azért csöndesen várt, vagy arra, hogy Béldi forduljon hozzá az ajánlattal, vagy azon időpontra, midőn Béldi elé léphet az ajánlattal ő maga a nélkül, hogy a visszautasítás vagy a habozó válasz veszélyétől tartania kellene. Bánffyt a legutolsó perczig kímélte, látszólag a legjobb barátságban élt vele, miközben a hálót szőtte megejtésére. A kővári kapitány Richelieuhöz hasonlított, ki nyugodtan megebédelt marquis Fargisval, mielőtt a börtönbe kísértette. Más tekintetben is kell itt Richelieure gondolnunk. A Bánffy tragédiája czímű liga aláírói közől leginkább Telekit vezették magasabb szempontok a bosszú művében. Teleki nem egyedül sértett hiúságból, vagy Gernyeszeg birtokáért tört Bánffy életére. Apafy Erdélyét féltette a féktelen dynastától. Nem mintha attól tartott volna, hogy Bánffy nemsokára Apafy ellen vezeti katonáit, de a közérdekre nézve veszélyesnek találta az egyéni akarat e túltengését, mely már is zavarólag hatott az állami ügyekre minden irányban.

Midőn XIV. Lajos első ügynöke megjelent Erdélyben, itt már megindúltak az előkészűletek Bánffy megbuktatására. Az ügynök általános ígéreteket hozott és csak tüzetesebb alkudozások előkészítése végett küldetett. Erdélyi tartózkodása idején az a kérdés, vajon Erdély kitörjön-e a porta tilalma ellenére is, még nem volt égető és csak mint távolabbi eshetőség vétetett számba. De Teleki elhatározását annyiban mégis siettette az ügynök megérkezése, a mennyiben most még nagyobb szüksége volt a bujdosók simulékony türelmére és a mennyiben nem tudhatta, hogy Bánffy a most kifejlődő új helyzetet mikép akarja kihasználni személyes ambitiói érdekében. Azért nem minden őszinteség nélkül írta Teleki a franczia ügynöknek Bánffy halála után, hogy a kivégzett főurat az alkudozások akadályának tartotta. A bujdosók azonban egész őszintén azt hitték, hogy Bánffy a német udvar megbízásából üldözte őket és azt híresztelték, hogy Apafy az ő kedvökért fejeztette le az árulót. Az erdélyieknek dícséretére váltak e hirek a török és franczia felfogás szerint, ép azért magok is hirdették Bánffy németességét, különben is jól esett nekik e népszerű ürügy segélyével elvonni a közvélemény figyelmét Bánffy üldöztetése valódi okainak gyűlöletes természetéről. De ha mi az akkori híreszteléseket átveszszük a szükséges helyreigazítások nélkül, megzavarjuk az 1674-iki helyzet képét, Teleki s Erdély viszonyát a bujdosókhoz a valódinál barátságosabbnak tűntetvén föl. Mert Wesselényiék hiában újjongtak nagy ellenségök bukásán, Bánffy halálával Erdély politikája a bujdosók irányában semmit sem változott.[85]

Egy újabb mozzanattal kellett számolnia e politikának, midőn XIV. Lajos érdeklődést mutatott a magyar mozgalmak iránt. Ne higyük, hogy az első ajánlat Párisból történt, itt még nem tartották oly fontosnak az ügyet. Magyar részről és lengyel közvetítéssel indúltak meg az alkudozások, de nem egészen úgy, mint Horváth leírja, ki Absolon 1674-iki lengyel útjával kezdi az alkudozások elbeszélését. Absolon igen valószínűen 1675-ben indúlt első lengyel útjára, különben nem erre akarunk itt súlyt helyezni. Mint a Nádasdy és Zrínyi idejében, úgy most is gróf Wesselényi László volt a magyar-lengyel érintkezések egyik közvetítője. Ferencz nádor fiát 1672-ben még Trencsénben találjuk, hol jószágán lutheranus jobbágyaira katholikus plébánost akar erőszakolni.[86] Lehet, hogy e «jó érzelmű» tettét valami módon jóvá akarta tenni protestans barátjai előtt, de bizonyos, hogy 1674 körűl már mint proscribált tartózkodik lengyelországi jószágain és bíztatja Lubomirszky Szaniszlót, hogy adjon segítséget a magyaroknak, mert jutalmúl a magyar koronát várhatja tőlök. Lubomirszky, a római birodalmi herczeg, lengyel főudvarmester (Curiae Regni Mareschallus) és a tizenhárom szepesi város főkapitánya, hivatva érezte magát a kilátásba helyezett méltóságra és talán odaigérte Wesselényinek a nádorságot.


27. KORIBUTH MIHÁLY LENGYEL KIRÁLY ARCZKÉPE.


Lehet, hogy Wesselényi Koributh Mihály halála előtt ajánlotta fel Lubomirszkynak a koronát, de bizonyos, hogy az ajánlat csak Leopold sógorának halála után nyert bizonyos jelentőséget. Valószínű, hogy nyomban Mihály király halála után a bujdosók Szobieszkitől is tudakolták, hogy hajlandó volna-e a magyar korona elnyerésére törekedni. Marie Casimire d’Arquien, Szobieszki neje még az interregnum alatt értesítette XIV. Lajost a férjének tett ajánlatról, ki akarván mutatni a királynak, hogy fontos szolgálatokat tehetne férje Magyarországon a franczia ügynek. Szobieszki a lengyel trónra jutván, magyar trónjelöltsége a háttérbe szorúl, de Lubomirszky és Wesselényi most jobban mozognak. Szobieszki is sürgeti a magyar elégületlenek támogatását, nem annyira franczia származású neje, vagy a magyarok, vagy épen Lubomirszky kedvéért, hanem mivel a török háború folytatására, és annak idején a jó békepontok kivívására pénz kellett neki és XIV. Lajostól nagy összegeket kérhetett már most is a béke megkötése után Magyarországon teljesítendő szolgálatok czímén. Forbin de Janson, a marseillei püspök, XIV. Lajos varsói követe, is támogatja Szobieszki nézeteit és kérelmeit. XIV. Lajos jól tudja, hogy Szobieszki addig nem segítheti a bujdosókat, míg a törökkel van elfoglalva, azért egyelőre nem akar igen messze menni a magyarok támogatásában. 1674 augusztusában csak annyit mond, hogy Lubomirszkyt bátorítani kell, mert ez alkudozások legfőbb haszna maga az alkudozás, hisz annak puszta híre is Bécsben nyugtalanságot kelthet. Szeptember elején már százezer franknak Danczigban való átvételére hatalmazzák fel Párisból a varsói követséget, mivel XIV. Lajos «solid bizonyítékokkal» szeretné meggyőzni a fölkelőket szeretetéről.[87]


28. SZOBIESZKI NEJÉNEK ARCKÉPE.



29. SZOBIESZKI JÁNOS ALÁIRÁSA.


Wesselényi László el volt ragadtatva a lengyel udvar hangulatától. Meg volt győződve, hogy a lengyel király az ő kérésére határozta el a Magyarországba szánt hadak fogadását és egy diadalittas levélben jelenti a bujdosóknak, hogy azoknak generalisságával a király őt ajándékozta meg. Már a hadak élén képzeli magát, csak jőjjenek a bujdosók követei a határhoz, «bizony oly módot mutatok, hogy soha magyar német iga alól való fölszabadulására jobb és csendesebb mód nem volt, talán ha ezt elbocsátjuk, soha nem is lesz. Akkor hajtsuk az hársat, mikor hámlik.» A bujdosók megkapták a levelet, de nem tudjuk, hogy elküldhették-e a követeket, mert mióta Wesselényi vezérnek választatott, Teleki még inkább gyanakodott a bujdosók önálló külföldi összeköttetéseire és mint mármarosi főispán megakadályozhatta követeik útját.[88]


30. WESSELÉNYI LÁSZLÓ ALÁIRÁSA.


Ugyanekkor egy erdélyi követ küldetett Lengyelországba az új király üdvözlésére. Szobieszki jobb szeretett Erdély útján érintkezni a fölkelőkkel, neki Erdély jó szolgálatokat tehetett a portán a békealkudozások alkalmával, azért örömest kötelezte le maga iránt Apafyt és Telekit, ha csak tehette. Szeptember közepén Forbin de Jansonnal egyetértve, a lengyel szolgálatban lévő Beaumont Miklós dragonyos alezredest elküldi Apafy követével Erdélybe, Telekihez czímzett megbízó levéllel.

Beaumontnak főfeladata volt, hogy bíztassa a bujdosókat és Erdélyt, nagy reményeket ébreszszen mindenütt s hogy puszta megjelenésével nyugtalanítsa Leopold udvarát. Utasítása szerint sokat kellett szavalnia XIV. Lajos mély részvétéről általában az elnyomottak ügye, s különösen a magyar szabadság vértanúi iránt.[89]

Beaumont először is Telekihez utazott, alighanem Kővárra. Teleki a legnagyobb örömmel fogadta Beaumont ígéreteit és bíztatásait. Az ő felfogása szerint az a politika, mely az összes török haderőnek Magyarországba csábítását óhajtotta, igen veszedelmes orvossággal akarta gyógyítani a meglévő bajokat. Leginkább azóta fordult el rokonszenve e politikától, mióta meg volt győződve, hogy a porta háttérbe akarja szorítani Erdélyt. Legjobban szerette volna, ha a magyar fölkelést ő vezethetné a porta beleegyezésével és részleges segélyével. Beaumont látogatása új életre keltette reményeit tervének kivihetősége iránt. Mily szerencse volna franczia pénzzel s lengyel hadakkal rendelkeznie. A török a lengyel béke után, Szobieszki és a franczia kormány közbenjárására, aligha ellenezné az erdélyi úr vezérségét s talán maga is adna kisebb segélycsapatot. Ha így lehetne egy jó sikerű támadás után békét kötni Leopolddal, mennyivel többet érne ily béke Erdélynek, a protestans és magyar ügynek, mint a túlnyomóan török erővel kivívott béke, mely Magyarországot és Erdélyt az eddiginél még nagyobb szolgaságba sűlyesztené. Úgy gondoljuk, hogy ily remények izgatták Telekit, midőn Beaumont megjelenésével a franczia-magyar érintkezések szálait nagy mohósággal a maga kezében kívánta összpontosítani.[90]

Megígérte Beaumontnak, hogy mihelyt az ígért segítség megindúl, megbuktatja Wesselényit s önmagát választatja meg a bujdosók vezérének.[91]

Beaumontnak már utasítása szerint is a lehető sietséggel kellett visszatérnie Lengyelországba, hogy így mind a bécsiekben, mind a fölkelőkben azt a hitet ébreszsze, mintha a magyar ügy támogatását igen sürgősnek tekintené a varsói franczia követ. De valószínűen Teleki tanácsára utazott el oly gyorsan, hogy a fölkelőkhöz el sem látogatott. Csak Teleki értesítette őket Beaumont ottlétéről azon felszólítással, hogy jelentsék ki írásban egy nemsokára küldendő másik franczia megbízott kedvéért készségöket az ígért segély elfogadására.[92]

Wesselényiék azonban a Forbin de Jansonhoz küldött köszönő levélben panaszkodtak, hogy nem hozzájok, hanem Erdélyhez voltak intézve az ajánlatok.[93] Beaumont ittléte alatt Lubomirszky ügynöke is Magyarországba érkezett. Nem tudjuk, hol járt és mit végezett, de bizonyos, hogy azóta az Erdélyen át folytatott hivatalos franczia-magyar összeköttetések mellett Lubomirszky és Wesselényi László közvetlenűl érintkeztek a bujdosókkal és ezeknek pártfogói lettek Szobieszki és a varsói franczia követség előtt.[94]

Nem tudjuk, hogy Beaumont hozott-e magával valamit a Danczigban fölvett összegből, de úgy látszik, hogy már 1675 végén Wesselényi László révén a franczia pénz egy része eljutott a bujdosókhoz. A franczia követségtől ígért pénzbeli küldeményeknek is része volt abban, hogy Teleki mindjárt kezdetben magához ragadta az alkudozások vezetését.

Időközben Beaumont és Wesselényi László jelentései XIV. Lajos kormányának álláspontját meg nem másították. XIV. Lajos 1675 február 7-én újra kijelenti varsói követének, hogy mivel a lengyel-török háború befejezése előtt Lengyelországban fogadott hadakkal nem lehet erősbíteni a magyar fölkelést, az óhajtott béke megkötéséig csak szép reményekkel akarja hitegetni a fölkelőket. Szobieszki már úgy is sok pénzébe kerűl, a magyarokra sem akar többet költeni a már kiutalványozott összegnél. Nem szándékozik a fölkelők seregeinek eltartását magára vállalni, nagyon nehéz ily messziről az összegek czélszerű felosztását ellenőrizni és a fölkelők kénytelenek folytatni küzdelmöket, ha magokra hagyatnak is. Egyelőre maradjon Forbin de Janson a bátorításoknál.[95] A varsói követ ily újabb bátorítások és talán még a hátralévő összeg kifizetése végett február végén Magyarországba küldötte Akákia Rogért, a münsteri congressuson D’Avaux gróf titkárát.

Akákia a lengyel határon nehány hétig várakozott, mert a varsói követség abban állapodott meg a fölkelőkkel, hogy küldöttségök Telekinél fogja bevárni Akákiát, kinek a küldöttség megérkeztét majd hírűl adják a határon. Azonban a fölkelők küldöttsége nem jelent meg Telekinél s úgy látszik, hogy tőle függetlenűl szerettek volna értekezni a bujdosók Akákiával, de Teleki megparancsolta mármarosi tisztjeinek, hogy tudta nélkül senkit se bocsássanak a lengyel határra. Akákia nem akarta ismételni Beaumont hibáját, nem akarta küldetését oly színben tűntetni föl, mintha az kizárólag, vagy csak főleg Erdélynek szólna, de a Teleki érzékenységét is kímélni akarta és útközben találkozván néhány bujdosóval, megizente tőlök a vezetőknek, hogy a küldöttséggel az erdélyi fejedelemnél óhajt találkozni. Szükséges is volt Telekit ily módon csillapítani, mert haragudott Wesselényi Pálra, ki – úgymond – ki akarta őt játszani a megállapodás megszegésével. Ugyan hiában akarta. Volui ostendere me esse virum, kiáltott föl Teleki, latinul társalogván Akákiával. Volt némi mutogatás is a tanácsúr haragjában, mert Akákiával minél erősebben kívánta éreztetni azt, hogy semmire sem lehet menni Erdély és a saját tetszése ellenére.

Akákia úgy sem volt idegen e felfogástól és most egészen a Teleki ügyvédje lesz. Fogarasra érve, a bujdosók küldöttségének magyarázza a Teleki vezérségének okvetetlen szükségét.


31. AKÁKIA ROGER ALÁIRÁSA.


A Totiban tartott gyűlés választotta e küldöttséget és úgy látszik, hogy a tagok kijelölésében is érvényesítette Teleki befolyását. Erdélylyel szemben a bujdosók még mindig a régi állásponton vannak. Ki nem ábrándítható makacssággal ragaszkodnak minden nézetökhöz és reményökhöz. Még mindig kérlelik Apafyt, most is ugyanazon érvekkel akarják kimozdítani tétlenségéből, melyekkel bujdosások kezdetén ostromolták. Nem akarták megsérteni Telekit, midőn Wesselényi Pált választották vezéröknek. Csak le akarták kötelezni az elhalt nádor vagyonos unokaöcscsét, és a már ismert okokból szükségök volt tekintélyes nevére.

Elvben azért el volt ismerve Teleki joga a vezérségre, el volt ismerve, hogy ha kijönne közéjök, újra megragadhatná az elejtett gyeplőt. Mégis a csatári gyűlés határozata mint bizalmatlansági szavazat sértésnek vétetett Erdélyben és az ott választott vezér személyes igényei Erdély és a bujdosók közt újabb surlódások okai lettek a franczia alkudozások kezdetén.

De Teleki kemény föllépése megtette a kívánt hatást és most változtatja modorát Apafy minisztere.

Midőn a Totiban választott küldöttség szentpéteri birtokáról vele együtt utazik Fogarasra Akákia ajánlatainak meghallgatására, akkor már csupa gyöngédség a bujdosók iránt. Az Akákiával utazó Ghiza Kázmér lengyel követ kérelmére, ki bizonyára Lubomirszky és Wesselényi László utánjárására kapott ily utasítást, Petrőczi kiszabadúlt hosszas fogságából. Telekié volt a fő érdem a kiszabadításban, s még pénzzel is segítette az elzáratása előtt mindenéből kifosztott bujdosót.

Más tekintetben is engedékeny. Nem ellenzi a küldöttség közvetlen érintkezését Akákiával. Különben mindenről értesítve van, mi köztök történik, s mi egyelőre a legfontosabb, a hozott pénz kiosztása valószinűen reá van bízva.

A küldöttség meg van nyerve, szívesen elismeri Akákia előtt Wesselényi vezérségének ideiglenes természetét. A franczia ajánlatokra nézve sem volt semmi nehézsége, bár nem mondhatni, hogy a Totiban tartott gyűlés lelkesedéssel fogadta volna a franczia segély kilátását. A gyűlés a török pártfogás eszméjéhez ragaszkodott, mint minden igaz nemzeti politika alapdogmájához és a még eléggé nem is ismert franczia ajánlatok ellen fölhangzottak a szónokok közjogi óvástételei s furfangosan gyanakodó politikai elmefuttattásai. Mit akarhat a franczia király? Mire adja pénzét? Csak nem tör a porta érdeke, vagy a haza szabadsága ellen? Így meg lévén tartva az országgyűlések szokásos színezete, szabadon kitörtek a ragyogó illusiók és a délibáb tükrözte a nemzetközi viszonyokat. Bármit akar a franczia király, a bujdosók becsületes szövetségesei lesznek. Nem békűlnek meg az ellenséggel a franczia király tudta és beleegyezése nélkűl, «ellenben» – így hangzik a küldöttségnek adott utasítás – «a franczia király is míg e két fegyvernek conjunctiója lészen, ne békélhessék meg akaratja és híre nélkűl a magyarságnak a római császárral, ha penig megbékéllenék, azon békességben mindenek felett includáltassanak a magyarok, hogy minden immunitások, jószágok, lelki testi szabadságok juxta diplomata regia megadatnak és azokban sancte megtartatnák, ha magyarországi királysága birodalmában hagyatnék is a római császárnak».

Sejtelmünk szerint Akákia az utasítás e pontjára lekötelező nyájassággal csak annyit felelt a küldöttségnek, hogy bízzanak királya jó indulatában és hatalmában. Ily válasz messze menő reményeket keltvén, megegyezett volna utasításával. Különben nem volt tanácsos csupán határozatlan reményeket ébresztenie. A franczia-német békekötés kérdése úgy sem tartozott az égetők közé, és mi a fölkelés hathatós támogatását illette, Akákia részint jó hiszemű, részint túlzott, bár nem föltünően valószínűtlen ígéreteket tehetett. Így kötötte meg a küldöttséggel az ápril 28-iki fogarasi szerződést.

Ebben a bujdosók kötelezik magokat, hogy Telekit fogják vezérűl kérni Apafytól, hogy ellátva seregöket ágyúkkal és hadi szerekkel, tizenkétezerre fogják annak számát felszaporítani. E szám körűlbelül kétszerese volt az akkori tényleges létszámnak. Akákia ellenben királya nevében julius elsejétől kezdve 40 ezer forint havi segélyt ígért a sereg tartására. Utasítása ez ígéretre aligha kötelezte, nem tarthatta valószínűnek, hogy XIV. Lajos ennyit fog fizetni és pedig már a következő julius elsejétől kezdve, mikorára a lengyel-török béke megkötését ily határozottan várni nem lehetett. De Akákia tudta, hogy szabad többet is ígérnie, mint a mennyi teljesíthető.

Ígérte továbbá, hogy a lengyel-török béke megkötésének esetére a lengyel király hatezer dragonyost fog küldeni a fölkelők erősbítésére Béthune marquis vezérlete alatt. A sereg számára nézve még ekkor nem állapodott meg a franczia követség Szobieszkivel, de Akákia ígéretét jó hiszeműnek gondoljuk.

A szerződés szerint a töröktől is fognak kérni kisebb segítséget a fölkelők, továbbá Béthune marquist, mihelyt az országba érkezik, elismerik «a legkeresztyénibb király árnyékában élő pártfogójuknak mindaddig, míg isten megáldotta a közös fegyvereket; ekkor a porta engedélyével és jóváhagyása mellett választanak magyar királyt az ország régi szokásai, és szabadságai szerint, a szultánnak évi adó fizetésére kötelezvén magokat».

Ez a pont a bujdosók minden vágyainak netovábbját fejezi ki. Egy, a szerződésben nem található, csak kevesektől ismert s talán írásba sem foglalt megállapodás szerint «Béthune marquis a franczia pénz és a lengyel király szomszédsága segélyével tekintélyre tévén szert, a magyarok közt odáig vigye, hogy e nemzettől mindent remélhessen». A «minden» a magyar koronát jelenti. Francois Gaston, marquis de Béthune, (de Selles) 1638-ban született és az 1667-iki háborúban egy lovas ezred élén állott. Szerepet játszott Cleveben az 1672-iki hadjáratban, mint diplomatának 1671 és 1674-ben voltak küldetései a heidelbergi választóhoz. Neje Szobieszki nejének nővére lévén, 1674-ben XIV. Lajos őt küldötte rendkivűli követűl az új király üdvözlésére. Szobieszki neje a lengyel-franczia barátságot ügyesen kihasználta családja emelésére. Béthune marquis nem rég volt lengyel földön, midőn a lengyel király XIV. Lajostól egy biztos állást kér számára – quelque établissement – mondja Szobieszki. Choisy abbé szerint Béthune a szeretetreméltó udvaroncz minden tehetségét a magáénak mondhatta, eleven, ékesszóló, munkás ember volt; bámulatos könnyedséggel írt, szép alak, bátorság, nagyravágyás is jellemezték s nem volt idegen nagyralátó tervektől. Így tehát igen valószínű, hogy trónjelöltsége nem Akákia kezdeményének köszöni létét s hogy a magyar királyi méltóságot Béthune nem tartotta megvetendő établissementnak, bár egyelőre csekélyebb hivatalokkal is megelégedett. A bujdosók azonban egyideig áltatták magokat a reménynyel, hogy a lengyel király sógora egyrészt a török pártfogásra, másrészt a lengyel-franczia szövetségre támaszkodván Leopold ellenében, bátran uralkodhatnék juxta diplomata regia.


TELEKI MIHÁLY.
(Nagy-Bányán gróf Teleki Sándor birtokában levő egykorú eredeti olajfestményről.)


Teleki azonban nem engedte át magát képzelődéseiknek. Neki is hízelgett a nagyhírű király leereszkedése; lehet, hogy túlbecsülte Akákia ígéreteinek értékét. De meglehetős szabatos fogalmai lehettek arról, hogy egy békecongressuson mennyiben mutatkoznék XIV. Lajos a magyarok megbízható szövetségesének. Nem volt könnyű Telekit fölhasználni. Akákiát és elődjét ő használta fel Wesselényi Pál visszaszorítására. Számíthattak reá a francziák, míg ő is tapasztalhatta a szövetkezés hasznát. Bizonyos fokig Teleki sem volt ment a forradalmi politikus koczkáztató merészségétől, de merészségének mindig közel eső, gyakorlati czéljai voltak és csak addig haladt előre, míg érezte, hogy a visszavonulás útja nincs elzárva mögötte.[96]

Akákia ép oly tűntető gyorsasággal utazott el, mint Beaumont, de a fogarasi szerződést mégsem lehetett végrehajtani. A lengyel-török háború még nem szűnvén meg, franczia részről nem küldöttek pénzt s így a kitörés is elmaradt. Már julius 4-dikén figyelmezteti Teleki a marseillei püspököt, hogy ő nem állott el a magyar ügy támogatására és a franczia király dicsőségének emelésére czélzó szándékától. Úgy vannak elintézve a dolgok, – írja Teleki – hogy ő felsége segélyét rögtön fogja követni a kitörés. Augustusban Absolont küldi a püspökhöz az ügy siettetése végett. Forbin de Janson nem győzi eléggé dicsérni Teleki állhatatosságát s nem bírja eléggé kiemelni, hogy királya mennyire szeretné segíteni a jogtalanúl elnyomott magyarságot. Csakhogy most is fontos levelet vár, oly messziről nem kaphatja meg elég gyorsan, de mihelyt lehetséges lesz és így tovább. A fő dolgokról azonban kevés szó van ez udvarias levelekben. Valószínű, hogy Absolon pénzt is kért, de lehet hogy a bujdosók más úton s külön kérték a marseillei püspöktől azt a «kis segélyt», melyet septemberi levelében említ. Szobieszki nagyon támogatta az ily kérelmeket; ugyancsak 1675 septemberében kijelenti, hogy az eddig kiosztott összeg nem volt elegendő s ha több nem adatik, félni lehet, hogy föloszlik a fölkelők serege.[97]

Hasonló fenyegetéssel éltek a bujdosók Erdélylyel szemben, ha a szokásos segélypénz nem érkezett meg onnan a kellő időben, vagy a kívánt mennyiségben. Erdély, illetőleg Teleki, az áldozatokért biztosítani akarván a hálát, nem csupán a franczia alkudozások alkalmából vigyázott arra, hogy Wesselényi Pál vezérsége a bujdosók függő viszonyát Erdélylyel szemben meg ne változtassa. Bár nem tetszett Wesselényinek a neki szánt szerep, kénytelen volt abba beleélni magát, a mennyire érzékenysége engedte. Helyes tapintattal első sorban a váradi basával való szoros barátkozás gyanújától akart szabadulni. «Nekem is káros volna akár mi formában való ennél is nagyobb birodalma a töröknek, váradi vitézeknek», írja Apafynak 1675 elején, midőn a váradi basa neki téli szállásokat ajánlt az Erdélyhez tartozó megyékben. Az erdélyiek tudomásul veszik a jó indulatot, de azért jó szántokból nem adnak szállást a bujdosóknak a Szilágyságban, sőt ügyelnek, hogy a kuruczok el ne látogassanak arra a vidékre s még a vezértől a csapatokhoz vagy innen oda küldött hírnökök is a somlyai kapitány ellenőrizete alatt állottak. Olasz Ferencznek, ki e hivatalt viselte, még az is meg volt hagyva, hogy Wesselényi nejének, ha biztossága végett Hadadból távozni volna kénytelen, csak kevesed magával adjon szállást Somlyón. Ily nagy volt az erdélyiek bizalmatlansága a «magyarországi hadak» vezére iránt. Ugy látszik, hogy eleinte el sem ismerték méltóságát s úgy bántak vele, mint nagyhatalmak szoktak egy hivatalosan el nem ismert, de állásából ki nem mozdítható kisebb hatalmassággal. A fogarasi szerződésben mintegy ártalmatlanná volt téve, de midőn a szerződés végrehajtása elmaradt, szükségesnek látszott helyzetének szabályozása. 1675 septemberében Szamosujvárra gyűltek a bujdosók főbbjei, nem annyira tanácskozni, mint az erdélyiek akaratát meghallgatni. Innen adatott ki Olasz említett utasítása s innen utasította Apafy Wesselényit, hogy híre nélkűl ne távozzék el a hadaktól s hogy őt, vagy Telekit mindenről értesítse és hogy soha el ne felejtse a fejedelem hűségére kötelező reversalisát. Így csak névleges volt Wesselényi vezérsége, tulajdonkép Teleki alvezére lett.


32. OLASZ FERENC ALÁIRÁSA.


Wesselényi Pál még igen fiatal volt, eleinte anyja ingerelte nagyravágyását. Lónyai Annának, a Kemény János özvegyének öröme telt első férjétől született fiának emelkedésében. Fia azonban töviseit is érezte a dicsőségnek, s mégsem bírta egészen megunni azt. Érzékenykedett s alkalmazkodott. Mire is mehetett volna Erdély nélkűl? 1675 végén hírűl hozzák neki «sok ezer embereknek az pápistaságra való hajtását» és hogy «Kassán felyűl Pozsonyig sem városokban, sem várokban ellenség nincsen, az Bánya városokon sehol nincsen» . Kéri tehát Telekit «Istenért, és a Krisztus kinszenvedéséért», hogy ha többel nem, legalább négy vagy ötszáz kopjással segítsék, s engedjék meg neki, hogy vagy harmadfélezer emberrel előre nyomúljon. Nem kapta meg a segítséget, mert bármennyire fájlalta Erdély a protestantismus veszteségeit, addig, míg nem tartotta tanácsosnak megbízható emberét kűldeni a táborba, nem minden nyugtalanság nélkűl látta volna a bujdosók foglalásait. Wesselényi kedvetlenné lesz, az hallatszik, hogy ki akarja kérni reversalisát s azon esetre, ha ki nem adják, lemond hivataláról és visszavonúl Hadadra. De mégsem teszi, sőt jó szemmel nézi személyes pártja gyarapodását. Természetes volt annak gyarapodása, hisz Wesselényi sokat áldozott a bujdosók ügyeért és hozzá simult a nagy többség, melyet elkeserített Erdély tartózkodása és gyanakodása. «Az emberek sokfélék» – írja Illosvai Péter, a Teleki embere a bujdosókról – «kik Pálé s kik másé, és annyira megvesztegettődtek, többen vadnak Pálé».[98] Illosvay azokat is megróvja, kik azt hirdetik, hogy Erdélyben nem kell bízni, mivel a portán nem támogatja eléggé, a bujdosók kérelmeit. Valóban Erdély gyengének érezte magát a háborúra, a porta parancsára kénytelen lett volna megfeszíteni erejét, de a Székely Lászlónak adott válasz óta, melyből Erdély kiolvashatta a neki szánt szerepet, nem igen akarta kierőszakolni azt a parancsot, még ha bírta volna is s annál kevésbé kivánta a teljes török erő kivonulását. De midőn remélhette, hogy franczia segélylyel nem költséges és mégis nagy eredményekkel kecsegtető háborút viselhet, akkor kezdé őszinte igyekezettel a bujdosókkal együtt sürgetni az engedélyt Teleki vezérré választására.[99]


33. LÓNYAI ANYA ALÁIRÁSA.


A bujdosók azonban minden tartalék, minden ha és volna nélkűl, most is, mint eleinte, csak a porta beavatkozását akarják, teljes vagy részleges erejével, vagy az Apafynak adott parancscsal. Követeik folyvást járnak portára bizonyos változó folyó ügyek végett is, melyek a végbeli basák irányokban mutatott magatartására vonatkoznak, de alapjában mindig ugyanazon kérelmekkel s körűlbelűl mindig ugyanazon válaszszal térve vissza.

1675 martiusában Szepessy Pál, a Haubt Rebell, mint Kindsberg, Leopold portai követe nevezi, újra elviszi «szegény hazátlan fejét» Drinápolyba. Martius 30-án fogadja a kihája, a nagyvezér államtitkára. Szepessy előadja kétségbeesett panaszait a németek ellen és azzal akarja rémíteni a törököt, hogy ha meg nem kapják az annyiszor ígért pártfogást, neki rohannak összes erejökkel a németnek és vagy győznek, vagy elpusztúlnak.[100]

A kihája újra elmondja, hogy a lengyel háború miatt nem adhat határozott választ, de majd fölemlíti a panaszt a nagyvezirnek és azután válaszolni fog.[101]

Szepessyt a válasz el nem csüggeszti. «Minden jóval bíztatnak» írja néhány hét múlva Apafynak,[102] és őszig ott marad a portán. Végre septemberben értesíti a nagyvezir, hogy a basáktól szállást fognak kapni a bujdosók, ha a falvakat nem pusztítják, de a nyílt pártfogásra most ne számítsanak s idegen vezért ne válaszszanak.[103]

A nagyvezir itt a francziákra czéloz. Nem is tagadhatjuk, hogy a lengyel háború tartama alatt a franczia érintkezések Lengyelországon át nyugtalanították a nagyvezirt, de még sem oly mértékben, mint a hogy mutatta Kindsberg kedvéért. Úgy gondoljuk, hogy több kifogása volt a nagyvezirnek Teleki vezérsége, mint a Béthuneé ellen, noha ezúttal talán nem Telekire czélzott. Szepessy nemsokára visszatért a válaszszal, bizonyára nagyon kedvetlenűl, de ha nem csalódunk, szíve mélyén azzal a reménynyel, hogy a jövő évben sikerűlni fog, mit az idén nem lehetett kivinni.

E boldog optimismus, ez annyiszor csalódott és folyvást felújuló bizalom, e kitartás a legmostohább körűlmények közt, több sikerrel ostromolták Lobkovitz és Hocher rendszerét, mint a higgadtak érzékeny kérelmei és körűlményes fölterjesztései.

Fegyverrel lecsendesíteni a fölkelést, majdnem lehetetlennek bizonyúlt. Az a futás, szaladás, melyet Tholnai oly szégyenletesnek tartott a magyarra nézve, nagyon terhére esett a császáriaknak. Nem bírták elérni a futókat, vagy nem merték őket követni a török területre.

A szepesi hamara egyik tisztje szerint többre lehetett volna menni, ha a horvátok helyett, kiktől a szegény parasztok jobban félnek, mint az ellenség, a dragonyosokat szaporítják. Ezek gyalog és lóháton harczolnak és messzetaláló muskétáiktól félnek a fölkelők.[104] A magyar mágnások és velök együtt Ampringen Gáspár azt ajánlották, hogy erősbíttessék a magyar könnyű lovasság, mely kitűnő szolgálatokat tett s a hadi tanács mégis létszámát apasztotta. A hadi tanács a takarékossági szemponttal mentette magát, de hogy épen a magyar lovasságnál érvényesűlt e szempont, annak okát abban találjuk, hogy nem akarták a Wesselényi-féle mozgalomban részt vett, de most már a huszárok élén a császárt oly híven és oly ügyesen szolgáló Barkóczy Istvánnak hatalmát növelni.[105]

Akárhogy áll e dolog, annyi bizonyos, hogy a császár pénzbeli segélyforrásait s katonai erejét, de még a legfőbb katonai halóság figyelmét is annyira igénybe vette a XIV. Lajos elleni háború,[106] hogy hiányzott a kellő erély a fölkelés fegyveres elnyomására.

Más útakon próbáltak tehát a czélhoz jutni. Még 1673 végén is nyomtatott kiáltványok díjakat tűznek ki a fölkelők vezetőinek fejére, de ugyan e kiáltványok hírűl adják a «kisebbszerű rebelliseknek» (minorum Gentium Rebellibus) és a szökött végbeli katonáknak, hogy ha visszatérnek a hűségre, visszakapják javaikat és házaikat.[107] E fölhívás már korábban is közzé volt téve, de csak kevesen fogadták el az ajánlatot. Tyúkodi György, a Szathmárban élő jezsuita, rosszalta a kormány ez eljárását és sikertelenségét igen természetesnek találta. «Ha csak a grátiát mutogatják» – így szólt – «s a fegyvert a gyükerére nem merik vinni, az az ellenség úgy a prédának ízeledett, hogy a grátiáért azt el nem hagyja».[108] Nem volna igazságos teljesen elfogadni a páter magyarázatát. Komolyabb okokból maradt állhatatos a bujdosók legnagyobb része. A közjogi és vallásos sérelmek gyökeres orvoslatát kívánták. Most térve vissza tűzhelyökhöz, kénytelenek lettek volna egy törvénytelen kormány parancsaihoz alkalmazkodni és vallásul kiszorítását tétlenűl szemlélni. Van-e oly becses, van-e oly kívánatos tulajdona az emberi nemnek, mint az arany szabadság? kérdezi egy egykorú író.[109] Ezt a tulajdont kívánták a bujdosók biztosítani, mint szerződő felek akartak a császárral szemben állani, hogy megújíthassák a bécsi békét.[110]

De az udvar 1674-ben is azt tartja, hogy a bujdosók igaz poenitentiátúl viseltetvén, magokat megalázzák és megismervén, hogy legitimus királyokkal vagyon dolgok, ő Felségével végeződni s tractatusokra ereszkedni ne merészeljenek, hanem a fegyvert letévén és gonosz szándékjokat elismervén, folyamodjanak alázatosan az ő Felsége kegyelmességéhez».[111]

Azonban a büszke szavak kíséretében egy kérés is jelentkezik. Gróf Rottal János az udvar megbízásából Apafy ügyességét igénybe szeretné venni «a csendesebb állapotok» előidézésére. Apafy már korábban is jelentkezett a közvetítő szerepére. Mint protestáns fejedelem szükségét érezte annak, hogy követeket küldjön az udvarhoz hitfelei érdekében, s egyúttal a bújdosók pártfogása miatt tanácsosnak látta, ha nem is mindig egyenes mentegetődzéssel, de figyelmes és udvarias magatartással csillapítani a császáriak neheztelését. Az udvar is lehetően kímélni akarta Apafyt. Kérelmére tagadóan, noha elég udvariasan válaszolt, de midőn 1674-ben arra hívja fel, hogy a kegyelemkérésre bírja a fölkelőket, túlbecsüli Apafy befolyását és szolgálatkészségét, vagyis inkább mutatja, mintha túlbecsülné azokat.[112]


34 GRÓF ROTTAL ARCZKÉPE.

Beaumont magyarországi útazása, kapcsolatban a bujdosók szakadatlan portai követségeivel fokozták az udvar békevágyát és előzékenységét Apafy iránt.

1675 elején egy Erdélybe küldött követnek kellett volna Apafy jó indulatára hatnia. De az udvar nem tartotta illőnek, hogy a követ mint a saját megbízottja szerepeljen, azért Szelepcsényire bízta az ügyet, ki a maga nevében küldötte Lessenyei Nagy Mihályt Apafyhoz. Nagynak fő feladata volt arra bírni Apafyt, hogy a maga, illetve a fölkelők részéről két megbizottat küldjön egy kijelölendő helyre, hova Szelepcsényi is elküldene két «békeszerető» egyéniséget. Az érsek előre is Mokcsay Ferencz, corbaviai püspököt és Lessenyei Nagyot jelölte ki a követségre, megígérvén, hogy ha az alkudozásnak előmenetelét látja, maga is hajlandó lesz bozóki jószágáig elútazni, hogy innen a dolgok szerencsés fejlődését siettesse.[113]

Az érsek rosszúl választotta követét. Lessenyei Nagy Mihály testvére volt annak a Ferencznek, ki a feladó szerepét játszotta a Wesselényi-féle mozgalomban. Egy kihíresztelt áruló nevét viselni akkor sem volt irigyelt kitűntetés a két magyar hazában. Midőn az erdélyiek azt magyarázták a követnek, hogy nincs ellenökre az alkú, ha ő felsége magas állású magyarokat fog kiküldeni, egy tanácsúr Nagy Mihályhoz fordúlva, így bővítette ki a választ: «de ne küldjön oly kétszínű hazugokat, minő Nagy Ferencz volt, téged nem ismerlek, de azt hallottam, hogy a Ferencz testvére vagy».[114] Egy jelenlévő beszéli ezt bízalmas jelentésében és annyi minden esetre igaz, hogy senki sem bízott oly békeajánlatok őszinteségében, melyeket egy Lessenyei Nagy közvetít és Apafy nem tartotta volna méltóságával megegyezőnek, hogy követei Nagy Mihálylyal alkudozzanak. Azt izente az érseknek, hogy pünkösd után kész tractálni, ha maga az érsek, a győri püspök és gróf Esterházy Pál jönnek alá, de másokkal nem.[115] Ily főméltóságok kiküldése erős záloga lett volna az udvar őszinteségének, de Apafy alig hihette, hogy kívánságát teljesítik s már e magas állású urak kijelölése is arra látszik mutatni, hogy ő és a bujdosók most nem sajnálták volna az alkudozások elmaradását.

Mert Lessenyei Nagy rossz időben érkezett Erdélybe, Akákiát találta ott; egy kedvező körülmények közt viselendő háború kilátása izgatta Apafy és a bujdosók képzeletét.

Szelepcsényi ellenségei – a legkonokabb volt köztök Pálffy Tamás, a nyitrai püspök és magyar kanczellár – azt mondogatták, hogy Nagy Mihály nem járt el ügyesen megbízásában, és úgylátszik, hogy szerették volna az érseket követűl küldetni a Tisza vidékére.

A kik Nagyot vádolják – írja Szelepcsényi Hochernek ellenségei ingerkedésének hírét hallván – azok nem értik a dolgot úgy, mint én. Ha engem kűldenének ki követűl, ő felsége érdekei csorbát szenvednének, mert velem szemben a fölkelők fölcsigáznák követeléseiket. És illenék-e, hogy a magyar egyház főpásztora, ki a királyi táblával együtt bírói ítélettel sújtotta a lázadó prédikátorokat, most megfordítsa a rúdat és azoknak visszahozásában közremunkálkodjék? Menjen követnek a magyar kanczellár, bizony kötelessége volna, úgy is leráz magáról minden kényes küldetést. Úgy hallom, hogy nagyon gyűlölik azon a vidéken, egyedűl neki tulajdonítják a dolgok e siralmas állapotát, ha valahogy a tiszavidékiek megkaphatnák, nem hiszem, hogy jól bánnának vele.[116]

Hocher azonban a versenygő főpapok közűl egyiknek sem szerezhetett örömet, mert Apafy kívánságának teljesítésével az udvar megalázta volna magát. Még sem akarta megszakítani az érintkezéseket, csupán a császár méltóságát nem kisebbítő módot keresett az alkudozások megindítására. Julius elején Hartyáni Andrással, a szepesi kamara egyik tanácsosával, leveleket íratott Apafynak, Telekinek és egyes bujdosóknak is.[117] A levelek nem az udvar nevében voltak írva, de úgy voltak fogalmazva, hogy ki lehessen olvasni belőlök a császár készségét az alkudozás megindítására.[118] De a bujdosók nem is válaszoltak a levelekre.[119] Tudhatták, hogy az engedmények terén meddig akarnának menni a császáriak. Hallották, hogy a hűségre térőknek kegyelem adatnék s hogy egyes kijelölendő helységekben a protestans istentiszteletet megengedné a kormány.[120]

Mindez messze mögötte maradt a bécsi békének. Pedig annyira el voltak keseredve a bujdosók, annyira elfoglalta lelköket a bosszúvágy, a különböző helyekről ígért segélybe vetett bizalom, hogy sokkal nagyobb ajánlatok elfogadására sem lehetett volna bírni őket. Ehhez járúlt még a mélyen meggyökerezett bizalmatlanság, mely minden ajánlatban cselfogást gyanított.

Hogy a katholikusok felszabadítva érzik magokat a protestansoknak adott szavok megszegésére, azt különböző változatokban nagy hévvel hirdették akkor a kalvinista papok. Tholnai Mihály szerint a constanzi zsinat idejéből «vőn eredetet amaz egeket irtóztató, Istent büntetésekre fizettető ördögi axiomájok: Haereticis data fides non est servandan.[121]

Úgy látszott, mintha Leopold is ez axioma hívei közé tartoznék. Sokszor emlegették a bujdosók megszegett hitlevelét. «Isten úgy segéljen» – kiáltott fel egyszer Szuhay Mátyás – «a királyi hitlevelet a zászlóra fogom tűzni és úgy vezetem csapatomat a német ellen».[122] Bizonyára igazat adtak a bujdosók Bethlen Miklósnak, ki Leopoldra nézve igen jellemzőnek találta azt, mit az Annalesek írója Tiberiusról mond. «Tiberiust, még ha nem is akart titkolózni – idézi Bethlen – akár természete, akár a megszokás odáig vitték, hogy szavai mindig lebegők s homályosak voltak, de ha el akarta rejteni szándékát, bizonytalan és kétértelmű beszéde annál inkább összebonyolódott. Mert bárha türelmet és irgalmat ígér is Leopold király – teszi hozzá Bethlen – ne higyj, vana nomina sunt, fuge, latet angvis in herba».[123]

Mivel a bujdosók így gondolkoztak Leopold megbízhatóságáról, nem találhattak semmi csábítót az annyira tartózkodó ígéretekben, melyeket egy alárendelt hivatalnoka közlött velök nem is mervén bevallani, hogy felsőbb parancs készteti az ajánlatokra. Megnyugodtak tehát Keczer Menyhért véleményében, ki azt mondta, hogy «nagyobb süvegű embereknek kellene ezt a dolgot forgatni, mint András úr».[124]

Azonban Apafy és Teleki válaszoltak Hartyáni leveleire, noha az erdélyiek is a közjogi és vallásos sérelmek gyökeres orvoslatát tartották e mozgalmak kívánatos végczéljának,[125] noha elég élénk volt bennök is a bizalmatlanság az udvarral szemben és ők is átérezték a magyar protestansok elkeseredését. De Erdélynek saját érdekeiről is gondoskodnia kellett s már ezért is különbözött politikai modora a bujdosókétól. Különben is az erdélyi politika hajlékonyabb volt, számba vette a különböző eshetőségeket, simának és békülékenynek szeretett látszani, a meddig csak lehetett. Mivel Erdély még nem szakíthatott nyíltan a császárral, szükségesnek tartotta táplálni az udvar azon reményét, hogy számíthat még Apafy közbenjárására a bujdosók visszatérítése ügyében. A varsói franczia követség áldozatkészségének fokozására is alkalmas eszköznek tűnhettek fel a béketárgyalások. S végre is az udvar most másodízben nyújtott békejobbot, az erdélyiek tehát nem tartották teljesen valószínűtlennek a kívánt békepontok kivívását. Már pedig ha nem volt balgatagság az udvar ily nagy engedékenységét remélni, az a remény sem volt egészen kizárva, hogy az erdélyiek aspiratiói a hajdani Rákóczy-birtokoknak legalább némely részére békés úton lesznek valósíthatók. Úgy gondoljuk, hogy ily remények és megfontolások hatása alatt határozták el az erdélyi tanácsurak a tárgyalások megindítását.

Septemberben Baló Mátyás küldetett Bécsbe, talán annak kitudására is, hogy az udvarnál mily fogadtatásra számíthat egy teljhatalmú utasítással ellátott erdélyi főúr.[126] Baló visszatérvén október vége felé gróf Csáky László, a dobokai főispán, útazott az udvarhoz, mint Apafy megbízottja. Gróf Csáky nem csupán a magyarság kivánalmait tolmácsolta az udvarnál, hanem valószínűen Tokajt, Kállót és Szatmárt is kérte Apafy számára, mintegy jutalmúl Erdélynek a béke érdekében kifejtett fáradozásáért.[127]

Annyi bizonyos, hogy Csáky tagadó válaszszal tért vissza. Az udvar mint már régebben kihirdette, megigérte az elkobzott javak visszatérítését, azonban az elfoglalt templomok legnagyobb részének visszaadását megtagadta, mivel azok, mint hajdan katholikus templomok, szerinte joggal foglaltattak el. Az elűzött papok visszatérését nem akarta megengedni, mivel azok, felfogása szerint nem vallásuk miatt, hanem mint lázadók és felségsértők ítéltettek el. Engedményeinek részletes megállapítását és a többi, neki inkább magántermészetűnek látszó kérelmek elintézését egy Kassán összeülendő bizottság feladatává tette, elvárván, hogy Kassára az erdélyi fejedelem és a többi érdekeltek szintén elküldik követeiket.[128]

De ily válasz után «az érdekeltek» nem éreztek kedvet a kassai bizottság létrejöttét elősegíteni.

Így ismét a fegyverek döntésére kellett bízni az ügyet, noha az udvar aggodalommal gondolt a küzdelem esélyeire. Már 1675 tavaszán Francesco Michiele, Velencze bécsi követe, egyik jelentésében a magyar ügyekre térve, így nyilatkozik: «Hogy a nemzet idegenkedve fordúl el a királyság új intézményeitől, azt nagyon is világosan látja mindenki. Attól tartanak, hogy rossz fordulatot vehetnek az ügyek, mert akadhat egy merész ember, ki a helyzetet bonyolítni s a forradalmat erősbítni képes, esetleg a keresztyénség ártalmára.[129]

Bécsben már elfelejtették Thököly Imre nevét, nem is sejtették, hogy ő lesz az a merész egyéniség, ki másokon uralkodó akarattal a keresztyénségre nézve félelmessé növeli majd a magyarországi mozgalmakat. Pedig a gyermek, kinek «szerelmes édes atyja» az «idegen nemzet miatt erős ostrom alatt lévő Árva várában idvözűlt»[130] élénk részvéttel és mind nyugtalanabb tettvágygyal figyelt a bujdosók küzdelmeire.

III.



Említettük, hogy Thököli Imre 1670 deczember 27-én indúlt el Husztról. Január 17-én érkezett Apafyhoz Fogarasra,[131] februárban már krakkai udvarházában találjuk Hunyadmegyében.[132] A gyermek menekülését Apafy még deczember 21-én mentegette Rottalhoz irt levelében. «Atya nélkűl maradván» – úgy mond – «noha minden gyanúságtól üres, de az ő gyermeki mivolta megijedkezvén az körűl való sok fegyverek zörgésétől, kételenített Lihavából eljönni». Teleki is szívére köti Rottalnak az ártatlan gyermek ügyét; s maga Thököli is folyamodik a magyar főúri családok e befolyásos barátjához január 10-dikén, előadván, hogy atyja őt végrendeletében az erdélyi fejedelem oltalmára bízta s ezért menekűlt annak országába atyja halála után. «Nagyságodat, mint kegyelmes uramat» – írja a gyermek – «alázatosan kérem, tekintvén az élő istent és keserves árvaságra jutott igyemet, ő Felsége az mi kegyelmes koronás királyunk előtt méltóztassék dolgainknak jó segítője lenni».[133]


35. GRÓF ROTTAL JÁNOS ALÁIRÁSA.


De hasztalan volt minden kérelem, az 1671 november 6-án kihirdetett ítélet szerint a Thököli árvák megfosztattak, az anyai rész kivételével, egész örökségöktől.[134] Így tehát 1671-ben már a fiscus élvezi Késmárk, a négy Murányhoz tartozó falu, a kereszori ház, a hegyaljai szőlők, Enyiczke, az árvai rész, Likava, Rózsahegy, Lietava, Zsolna, a fél Rima-Szombat és Gyöngyös egy részének jövedelmét. E roppant jövedelemtől megfosztatván, Thököly Imre még mindig elég gazdag maradt, Erdélyben bírván a hunyadi, az illyei, a krakkai, a csúcsi jószágot, Husztot, Szilágy-Cseht, egy máramarosszigeti udvarházat, Gyulafehérváron, Tordán egy házat s ez utóbbihoz tartozó praediumot, végre Küküllő vára egy részét.[135]

De bármily részvéttel fogadták az erdélyiek a menekűltet, ki négy évvel azelőtt atyjával érkezett Erdélybe lovasok, gyalogok, társzekerek s fényes udvari nép kíséretében,[136] nemsokára Huszt miatt mégis magokra vonták Thököly Imre neheztelését. Ez ügynek messze visszanyúló előzményei vannak.

Bethlen Gábor ötvenezer aranyban inscribáltatta Husztot testvérének, Bethlen Istvánnak. 1666-ban Huszton kívűl még a hunyadmegyei uradalmak birtokában Zólyomi Miklós, Barkóczy Sándorné, Thököly Istvánné gyermekei és Bethlen Drusianna osztozkodtak, mint Bethlen István örökösei.

A mondott évben a Vajda-Hunyadhoz tartozó jószágok egy részének átengedésére nézve Barkóczi Sándorné megegyezett Zólyomi Miklóssal, de Zólyomi megbánta az egyezséget s így pör keletkezett, melyben az első forumon Zólyomi lett a vesztes fél.[137] Mielőtt a felsőbb forum is kimondta volna ítéletét, 1667 január 2-án Thököly István, gyermekei nevében Ebesfalván az Apafy «erkélyes palotájában» Barkóczi Sándornéval oly szerződést kötött, melyben Ilye várán, a csúcsi jószágon és négyezer forinton megvásárolja nem csupán Barkócziné akkori követeléseit, de minden a Zólyomi révén örökség gyanánt esetleg Barkóczinéra szálló s Vajda-Hunyadhoz tartozó jószágrészeket is.[138] Thököly István e szerződés megkötésekor figyelembe vette, hogy Zólyomi dolga rosszúl áll Erdélyben. Zólyomi a Barkócziné részéről kezdett pörben vesztett s így Vajda-Hunyadot meg kellett volna osztania Thököly Istvánnal. De az osztozkodás foganatba vétele előtt kiszökik Törökországba s ezután a porta Zólyomit fölhasználta Erdély kizsarolására.


36. BETHLEN ISTVÁN.



37. VAJDA-HUNYAD. BETHLEN TORONY.


Az erdélyiek e csapást Thököly Istvánnak róvták föl és a közfelháborodást némikép ürügynek használva, tagadólag válaszolnak a bajszerzőnek, ki ismételten kéri a Zólyomi birtokait.[139] Úgy látszik, hogy a Barkóczinéval kötött csereszerződésben nyert birtokrészeket sem engedte át Apafy a kérelmezőnek.[140] Thököly István ekkor Husztot is félteni kezdi, vagyis jobban mondva a Zólyomi ottani részét gyermekei számára elnyerni óhajtván, azzal fenyegetőzött, hogy Huszt várába őrséget fog vinni.[141] E jól erődített fiscalis várat, melynek bizonyos fontossága is volt, közel esvén a lengyel határhoz, nem akarták egy magyarországi főúr kényére bízni az erdélyiek. Megelőzvén Thökölyt, 1667 május végén országos őrséget küldöttek Husztra, melynek őrzői meg lévén lepetve, kénytelenek voltak kaput tárni az erdélyiek előtt.[142]


VAJDA-HUNYAD.
(Dörre Tivadar eredeti felvétele után.)



38. THÖKÖLY ISTVÁN ALÁIRÁSA.


Thököly István protestál a gyulafehérvári káptalan előtt e jogsérelem ellen gyermekei, de kivált Imre nevében, kit Apafy nevezett ki mármarosi főispánnak s egyszersmind Huszt kapitányának (gubernator). Kijelenti, hogy «a várbeli praesidiumnak, mint nem maga szolgáinak, gyermekei sóaknabeli jövedelmek diminutiójával semmikép nem fizethet»[143] A tiltakozás, majd a kérelmek mitsem használnak, az országos őrség ki nem mozdúl a várból, de úgy látszik, hogy a már koros Bethlen Drusianna életében Apafy nem akar tovább menni. Azonban Rhédey özvegye meghalván 1670 elején, ez év septemberében azon alkalomból, hogy Bánffy Dénes szerette volna kiváltani Husztot igen olcsó áron, Apafy kijelenti a gyulafehérvári káptalan előtt, hogy nem adja senkinek az annyira becses várat még sok ezer tallér árán sem, mivel Bornemisza Annának akarja inscribáltatni.[144]

1671 márcziusában, tehát nem sokkal Thököly Imre Erdélybe érkezte után, Apafy elfoglalja a huszti urodalmat, saját tisztjeire bízván annak igazgatását. Mivel ez elfoglalást nem előzte meg a jogérvényű alku Barkóczi Sándornéval és a Thököly-árvákkal, a most már egyedűli örökösökkel, az a gyanú keletkezett és alighanem a Thököly Imre környezetében némi hitelre talált, hogy Apafy az örökösöket a bevégzett tény elé állítván, elegendő kárpótlás nélkül akarja hagyni. Azért Apafy meg akarta nyugtatni Thököly Imrét. Mentegetőző levele szerint el kellett foglalnia a jószágot, «hogy a sok collateralis addig ott lakott tisztek többet ne lophassanak», de különben mint ítélőmestere előtt is kijelentette, ki fogja elégíteni az örökösöket az inscribált összeg erejéig.[145]

Thököly Imre nagyon zokon vette az egész eljárást. A tizenhárom éves gyermeknek értelmisége már eléggé fejlett volt arra, hogy megítélhesse, mi válik javára érdekeinek és méltóságának. Az apai nevelés mindenkép igyekezett fejleszteni érzékenységét ez irányban. Alig töltötte be tizenharmadik évét, midőn atyja Likava várának s jószágának tényleges birtokosává teszi.[146] Még atyja életében ismerte Apafy szándékát Husztra nézve, de általában rosszúl esett neki, hogy meg kell válnia ily előkelő birtoktól s ha már megnyugodott is Huszt átadásában, legalább méltányos eljárást és minél kedvezőbb föltételeket kívánt Apafytól.

Azonban a fejedelem a birtokba vételen kezdte s csak azután tette ajánlatait. Mivel Huszt 50,000 aranyban, vagyis 100,000 tallérban volt inscribálva, a Thököly-árvákra esett volna 50,000, magára Thököly Imrére csupán 12,500 tallér. Ez összegből levonván az időközben a Bethlen-családtól másoknak elzálogosított jószágok értékét, maradt Thököly Imre számára 9500 tallér az Apafy ajánlata szerint.[147] Thököly azonban nem akarta elfogadni ez összeget, hanem az 50,000 tallér kifizetését kívánta. De még nem mutathatván fel törvényes felhatalmazást nővérei részéről, 1671 deczember 21-én a gyulafehérvári országgyűlés alkalmából a tábla ítélete Thököly ügyvédének erőlködése ellenére az Apafy ajánlatát törvényesnek ismerte el.[148]

Thököly Imre vagy talán Keczer Menyhért, s mások, kik ez ügyben tanácsadói lehettek, a kínált összeg föl nem vétele s beadott tiltakozásukkal időt akartak nyerni, hogy kedvezőbb ajánlatot kapjanak. Úgy látszik, hogy leginkább a levonásokat sokallották és magok akartak rendelkezni az egész összeggel; követeléseik is lehettek Zólyominak vagy Bethlen Drusiannának a huszti urodalomban maradt hagyatékára nézve, és mivel Apafy az inscribált összeg egy része fejében Zólyomi azon vajdahunyadi részeivel akarta kielégíteni Thököly Imrét, melyekre Thököly Istvánnak 1667 óta igényei voltak, ez ajánlatban is Thököly jogos követeléseinek csorbítását láthatták. Elég az, hogy a pernek, vagyis az alkudozásnak folyamában Thököly Imre keserű panaszokra fakadt. «Legkisebb dolgomban sem mehettem elő» – így panaszkodott – «mióta az Úristen ez hazába behozott, semmi tekintetit nem látván az üdvözűlt édes atyám uramnak, sem pedig az én ügyefogyott számkivetett voltomnak, de leginkább világos igazságomnak.»[149]

Végre 1673 junius 16-án Radnóton megkötötték az alkút, melynek értelmében Husztért Thököly Imrének s testvéreinek átadja Apafy Zólyominak 17,000 tallérra becsűlt vajdahunyadi részét, továbbá fizet neki készpénzben körűlbelűl 30,000 tallért, mivel 3082 s fél tallért levon az inscribált összegből a már említett czímen.[150]


39. RADNÓT.


Négy nap múlva már föl is vette Thököly Imre a ki kötött összeget.[151] Apafy Barkócziné részét is kiváltván, 1673 november 18-ikán a gyulafehérvári országgyűlés Huszt várát, az ahhoz biratott városokkal, jószágokkal, sóaknákkal és minden jövedelmekkel inscribálja Bornemisza Annának életéig kiválthatatlanúl, két ágon lévő maradékinak pedig százezer birodalmi tallér letételéig.[152]


PETRŐCZY ISTVÁN.
(Báró Bánffy György kolosvári palotájában levő egykorú eredeti olajfestményről.)


Bornemisza Anna a rendek e készségén annyira megörűlt, hogy «eddig szokatlan bőkezűséggel» ajándékúl a tanácsuraknak drága szövetű ruhákat osztogatott.[153] De Thököly Imre nem örült az inscriptiónak, sokszor emlegette később, hogy Husztot torkon verve vette el tőle Apafy Mihály[154] és 1673-ban is így gondolkozhatott.

Adjuk még ehhez Petrőczy István, Thököly Imre nagybátyjának elfogatását és elképzelhetjük, hogy a gyermekben nem a legbarátságosabb indúlat fejlődött Apafy és Teleki irányában, kiket kénytelen volt pártfogóinak nevezgetni. A korán meggyökerezett ellenszenv és bizalmatlanság az erdélyi politika vezetői ellen elhatározóbb befolyással voltak Thököly szereplésére, mint a nagyenyedi collegiumban töltött két vagy három esztendő, vagy mint Hieronymi András magánoktató tanításai.[155]

Nem akarjuk ezzel kisebbíteni tanulékonyságát, vagy tanárai oktatásának gondosságát. Thököly Imre későbbi elfoglaltságának szüneteiben is szeretett olvasgatni, gyermekkorában pedig történelmi és politikai olvasmányok bizonyos hatással lehettek reá. Ez időtájt a protestantismus harczainak történetét bizonyára élénk részvéttel olvasta. Jámbor protestansnak nevelték, még visszhangzottak lelkében atyja utolsó intései. Végrendeletében Thököly István mindenek előtt fiát «mind az több kedves gyermekit» istenre inti s kényszeríti «az mint az igaz Evangelica Religioban születtek, s eddig nevekedtek, mind végig abban áhitatosan megmaradjanak.[156]


40. GYULAFEHÉRVÁR.


Thököly Imre nővérei nem teljesíthették az apai parancsot. Katalin, kit röviddel Thököly István halála előtt vett nőűl gróf Esterházy Ferencz azon kötelezettséggel, hogy hitében háborgatni nem fogja, katholizált, mert a pápa csak oly feltétel alatt küldött dispensatiót Esterházynak harmad ízi rokonának elvételére, ha neje áttér a katholikus hitre.[157] És Thököly Katalinról már nemsokára azt írja egy jezsuita, hogy gyönyörködik a magyar ájtatos könyvekben.[158] Thököly Máriát és Évát is azon meghagyással bízta Leopold Esterházy Ferencz gyámságára, hogy neveltesse őket a katholikus vallásban.[159]

Még Imre nagybátyja, Thököly Zsigmond is kénytelen volt katholizálni, 1672-ben a hűtlenség gyanújába esvén.[160] Így hajdan oly buzgó családjának most már Thököly Imre volt talán egyetlen protestans ivadéka. E körűlmény alighanem élénkebben éreztette vele a protestantismus általános szenvedéseit. Bizonyára vigasztalták és becsvágyát is sarkalták oly könyvek és egyházi szónoklatok, melyeknek tanúságát föltaláljuk az egykorú lelkész azon szavaiban, hogy «mindenkor támasztott isten az ő anyaszentegyházának szabadúlására, háborúságának idején istenes Mózeseket, Józsuékat».[161]


41. THÖKÖLY ÉVA ALÁIRÁSA.


Kedvelt hőse lehetett Gustav Adolf, kiről akkor egy magyar könyv jelent meg, mely a vajdahunyadi könyvtárból sem hiányzott.[162] De még inkább fölkelthette Thököly Imre érdeklődését a németalföldi szabadságharcz története, melyet ha nem is a könyvekből, de hallomásból bizonyára ismert.[163] Mert műveltebb protestans körökben sokat beszéltek akkor e mozgalomról és annak fényes sikeréről, hisz a II. Fülöp korabeli németalföldi helyzet meglepően hasonlított a magyarországi helyzethez. Ott Egmont és Horn, itt Nádasdi, Zrínyi és Frangepán kivégeztetése, ott az alcabala, itt az accisa, «e szörnyű és dőre szó», mint Bethlen Miklós mondja.[164] Ott Alba, itt Cob és társai kegyetlensége, mind a két országban a kiváltságai élvezetében megtámadott nemzeti élet és a protestantismus harcza az idegen és katholikus absolutismus ellen.


42. A KEGYES VITÉZ CZÍMLAPJA.


Egy korszak szívbeli titkai legbiztosabban kitalálhatók történelmi vágyódásaiból, mondja Treitschke. Nem ok nélkül érdeklődtek a magyar protestansok a németalföldi tartományok múltja iránt; ha azoknak sikerűlt az elszakadás a spanyol koronától, így gondolkoztak, Magyarország is remélhet hasonló szerencsét.[165]


43. COB FRIDRIK ALÁIRÁSA.


De még többször emlegették akkor Bocskay és Bethlen korát. És kit érdekelt volna mélyebben Bethlen története, mint épen Thököly Imrét? Nagyanyja Bethlen Gábor unokahúga volt. E leszármazásnak köszönhette majdnem összes vagyonát, mely magyarországi veszteségei után még megmaradt. Vajdahunyadi várában, ilyei, vagy krakkai udvarházában tartózkodva, folyvást kellett emlékeznie nagy elődjére, kiről mindenki annyi kegyelettel szólt. Oly fényben állani a protestans világ előtt, mint Bethlen, oly nyomatékkal lépni föl az európai egyensúly ingadozásai alkalmával, mint ő tevé, mindennél kívánatosabb dicsőségnek tűnhetett föl a gyermek előtt.


ILYE VÁRA.
(Eredeti felvétel után.)


Hogy a török pártfogása nélkül e szerep kivívása nem lehetséges, azon nem ütközhetett meg Thököly Imre. Erdélyben is a gyermek ép azoknak befolyása alatt állott, kik e pártfogás keresésében talán a legbuzgóbbak voltak a bujdosók között. Ha Petrőczi István előtt a török zsarnokságot emlegették, azt felelte, hogy inkább bármi féle ördög alatt, mint a német alatt.[166] Keczer Menyhért pedig oly szoros barátságban volt a törökkel, hogy Bánffy Dénes környezetében azt a gyanút keltette föl, mintha török kézbe akarná ejteni Erdélyt s e gyanút Bánffy erdélyi ellenségei sem tartották egészen alaptalannak.[167]

Az emberek és viszonyok e hatását Thököly gyermekkorára számba kell majd vennünk, ha pályája döntő fordulataihoz érünk.

Tulajdonkép a bujdosók mozgalmának kezdetével kezdődik a Thököly szereplése is.

Az 1672-iki támadás egyik czéljáúl az ő birtokainak visszahódítását tűzik ki a bujdosók.[168] Szirmay Miklós el is foglalta Késmárkot Thököly Imre nevében, Pika Gáspár pedig Árváig hatolván, elfoglalta a várat, s midőn visszaveszté, válogatott kínzások közt kivégeztetett 24 falusi bírával együtt, kik a protestans jobbágyságnak a Thököly ház és a fölkelés ügye iránt kimutatott buzgalma miatt lakoltak.[169] A következő években Thököly Imre neve is szerepel a deputatusok névsorában. Midőn Beaumont 1674-ben Telekinél volt, Thököly is Teleki körűl tartózkodott, vagy legalább részletes tudomása volt a követ ajánlatairól.[170] A következő évben Fogarason Akákia előtt Thököly Imre tolmácsolta a bujdosók kívánalmait, mint a Totiban választott küldöttség vezére.[171] 1674 óta kérték a bujdosók Erdélytől Thököly Imre kibocsátását «nemzete szolgálatjára», 1675 végén azzal a hozzátétellel, hogy «hozna a gróf úr annyi pénzt magával, lenne mivel fizetni az hadnak».[172] Thököly eddig is költött a bujdosókra, nem csupán az 1672-diki támadás előkészítése alkalmából,[173] de nem egészen ifjúságán múlt, hogy még 1675 végén sem vonúlt ki a bujdosók táborába.


44. AZ ÁRVAVÁRALJAI KIVÉGZÉSEK.

IV.



Mint a bujdosók kérelmeiből is kivehetjük, Thököly bizonyos függő helyzetben volt Apafyval és Telekyvel szemben. Bár a gyámság alól már kinőtt a tizennyolcz éves ifjú, a táborba menetel kérdésére nézve szívesen alkalmazkodott az erdélyi udvar kívánalmaihoz. Teleki azt a gyarapodást, melyet ily gazdag főúr kivonulása a magyar ügynek szerzett volna, nem akarta megvonni a bujdosóktól, de illőnek és Erdély érdekeire nézve is tanácsosnak tartotta, ha az ifjú vele együtt és mintegy az ő védszárnyai alatt vonúl a táborba. Thököly pedig nem akarta magát egyszerűen a Wesselényi Pál vezérkarába soroztatni, és így jobbnak tartotta bevárni Erdély kivonúlásának idejét, midőn a bujdosók mozgalma nagyobb jelentőséget nyervén, személyes igényeit is könnyebben és az ügynek veszélyeztetése nélkül remélte érvényre juttatni. És 1675 végén igen valószínűnek látszott, hogy Erdély rövid idő múlva csatlakozni fog hadi erejével a bujdosókhoz.


45. WESSELÉNYI PÁL ALÁIRÁSA.


Hogy e csatlakozás még 1676 végén sem történt meg, annak okát ne keressük abban a körűlményben, hogy Béldi Pál, a székelyek generalisa, ellenezte Teleki háborúra vágyó politikáját.[174] Kezdetben a Béldi tragédiájának még kevesebb érintkezési pontja volt Erdély politikájával, mint a Bánffyénak. Eredetét tisztán személyes érdekek összeütközésében kell keresnünk.

Az elfogúlt, de jól értesűlt Bethlen Miklós nem akarta elhallgatni a gyanusitást, hogy Teleki előrelátó ravaszságból szerezte volna meg Béldi számára azon fejedelmi patenst, melynek értelmében Béldi mint az ország főgeneralisa fel volt jogosítva a vármegyék és székek fölött hadi szemlét tartani. Az említett méltóság czíme és hatásköre mint szokatlan újítások sértették az erdélyieket, s különösen a főispánokat és főkapitányokat, kik a megyék és székek fölött a szemletartás jogát másnak átengedni nem voltak hajlandók.[175] – Így beszéli Bethlen Miklós s annyi bizonyos, hogy Teleki szívesen csillapitotta az erdélyi főurak nagyravágyását kitűntetésekkel, azt sem bánván, ha egyúttal minél hatalmasabb irigységet támaszt ellenők. Bánffy Dénes és Béldi gyűlölködését főleg Béldi generalisságának szokatlan hatásköre mérgesité el. Bánffy kivégeztetése veszedelmes példa volt, maga Béldi mondta a hatalmas főúr bukására czélozván, hogy nem tanácsos erdélyi úrnak ezüst tálból enni rántottát, és nemsokára tapasztalnia kellett, hogy a bölcs mondás érvénye Bánffy halálával sem szűnt meg. Sőt ellenkezően az a tudat, hogy a főúri túlkapások megtorlása kölcsönös egyetértéssel könnyen elérhető, élesítette a közvélemény érzékenységét ily túlkapások iránt. Másrészt Béldi Bánffy halála után a legnagyobb úrnak érezvén magát Erdélyben, épen nem volt hajlandó az önmérsékletre, kivált a generalisság hatásköre tekintetében. Az 1675 májusában tartott fehérvári országgyűlésen kitört a rendek ingerűltsége Béldi ellen, de egyelőre megelégedtek egy törvényczikk készítésével, mely főleg Béldi túlkapásait volt hivatva megakadályozni.[176]

Nevezetes a Teleki magatartása ez országgyűlés alkalmával. Bizonyos határig a békítő szerepét játszotta, de kevesebb nyomatékkal, mint azt Béldi kívánta volna, elvárva Telekitől, hogy a Bánffy ellen kötött ligának kölcsönös támogatásra irányuló czélzatát ép ily válság idején nem fogja elfelejteni. Teleki azonban tanácsosabbnak tartotta úgy viselni magát, hogy ne mondhassák őt sem Béldi Pál, sem az erdélyi nemesi szabadság ellenségének.

Béldi mélyen megsértve távozott a gyűlésből, bosszúra gondolt, nem annyira a nyílt ellenfelek, mint a lanyha, a megbízhatatlan hajdani szövetséges ellen, ki nem is született Erdélyben és mégis oly boszantó ügyességgel bírt ez országban szert tenni hatalomra és befolyásra. A magyarországi kérdésre nézve elvi ellentét nem választotta el Telekitől, sőt mint Wesselényi Pál ipjának nem lehetett ellenére a bujdosók támogatása, legfeljebb Teleki vezérszerepével volt elégületlen.

Rossz kedve nem ragadta épen összeesküvési tervre, vagy támadó előkészűletekre, de igen hihető, hogy keserűségét nem fojtotta magába, hogy a fejedelem, az udvar és Teleki ellen intézett sértő vagy fenyegető nyilatkozatokkal könnyitett bosszúságán. E nyilatkozatoknak híre terjedt, ellenségei ijesztő részletekkel toldották meg azokat, és 1676 elején a fejedelem, Székely László és Naláczi meg voltak győződve arról, hogy Béldi már minden előkészűletet megtett Apafy megbuktatására és több hívének, nevezetesen Teleki Mihálynak megöletésére. Wesselényi Pálra is gyanakodtak a nevezettek, vagy azt hitték róla, hogy Bélditől ki van jelölve a merénylet egyik végrehajtójának, vagy attól tartottak, hogy jelenléte Erdélyben meghiusíthatná a Béldi ellen szándékba vett intézkedéseik sikerét. Elég az, hogy 1676 áprilisában meghagyja Apafy Wesselényinek, hogy be ne utazzék Erdélybe, míg helyettese nem érkezik a táborba.[177]

Teleki Kőváron volt, mikor az udvarnál tartózkodó barátai tudósították a rossz hírekről és kérték, hogy siessen az udvarba. A kővári kapitány nem volt oly hiszékeny, mint tudósítói, de ismerve Béldi ellenséges érzületét, még életét is féltette Fogarasra utaztában.[178] De oda érkezvén, nem sürgette Béldi elfogatását. Bizonyára terhére esett a büszke s ingerlékeny főúr, ki az ország hadi erejének egyik részével rendelkezett és kit az udvari párthoz csatolni már lehetetlennek látszott. Úgy sejtjük, hogy még 1676 áprilisa előtt puhatolta Teleki, hogy mennyiben számíthat egyes főurak támogatására Béldi ellenében.[179] De az volt a nehézség, hogy Béldi ellen nem lehetett oly hatalmas szövetséget támasztani, mint annak idején Bánffy ellen. Béldi szegényebb volt, egész magaviseletében is aránylag mérsékeltebb, mint Bánffy. Továbbá mindazok, kiknek büszkeségét sértette az, hogy Bánffy halála után már majdnem ellensúly nélkűl uralkodik a parvenu udvari párt, ha nem is tevékeny, de elég élénk rokonszenvet éreztek Béldi iránt. Végre Béldiről nehéz volt elhitetni az erdélyiekkel azt a vádat, hogy az ország vesztére egyetért a némettel. Mindez okok miatt Teleki Mihály, ki Fogarason alighanem fölismerte a szállingó hírek nem egészen megbízható természetét, igen valószínűen inkább nem ellenezte, mintsem sürgette volna a Béldi elfogatását. A módot, melylyel a gyanútlan Béldi és bizalmas barátja Bethlen Miklós elfogattak, mielőtt a védelemre gondolhattak volna, Teleki mérséklő befolyása eredményének vehetjük.

Midőn Béldi és Bethlen már a börtönben voltak, Apafy egyrészt hűségét akarván fitogtatni, másrészt hogy megelőzze a portának zsarolásra czélzó felszóllalását, egymás-után két hírnököt is küldött Köprili Ahmed nagyvezírhez és a kihájához azon értesítéssel, hogy az ország előkelő főurai közűl néhányan titkosan leveleztek a német császárral, kinek rendelete szerint fellázadtak s magokkal akarták ragadni az egész országot, hogy a portát megtámadhassák. Már az elhalt Bánffy gondolta ki mindezt és Apafy kénytelen volt a gonosztevőket részint levágni, részint a börtönbe zárni.[180] A porta a lengyel háború befejezésével lévén elfoglalva, nem volt hajlandó Erdély belügyeibe avatkozni, különben is elég volt neki Apafy ijesztésére és kizsarolására Zólyomi Miklóst készletben tartani, azért azt izente a nagyvezir Apafynak, hogy csak vágja le bátran engedetlen főrendeit.[181]


46. FOGARAS.


Így zavartalanúl előkészíthette az erdélyi udvar Béldi elitéltetését és bár ez ügyben nem volt teljesen megelégedve az erdélyiek hangulatával, nem Béldi miatt volt kénytelen elállani a bujdosók fegyveres támogatásától.

A császáriakkal folyó alkudozások sem voltak döntő hatással Erdély magatartására. Mert Csáky László eredménytelen útjával nem szakadtak meg teljesen az érintkezések az udvari párt és Erdély között. 1676 márczius 5-én gróf Strassoldo Károly, kassai generalis, Józsa Istvánt küldi Apafyhoz hat pontban foglalt kívánságaival. Józsa, a tályai plébános, pap létére e korszak egyik legszilajabb kalandorja volt. A pápa generalisának nevezte magát, midőn 1675-ben a német hadakkal együtt Debreczenben garázdálkodott, most követnek küldetvén, fényes vitézi öltözetben jelent meg Erdélyben, fején sastollas kalpaggal, nyakába vetett párduczbőrrel, oldalán aranyos karddal, veres, sarkantyús török csizmában, huszonegy szolga kíséretében. A magával hozott kívánságok lényegesebb pontjai szerint Strassoldo arra kérte Apafyt, hogy buzdítsa a fölkelőket a császár gratiájának elvételére vagy legalább szállítsa oly helyekre, «honnét a törökkel rabolni ki ne járnának s hazájokat égetéssel, sarczoltatással, pogány rabságára vitellel ne fogyassák és pusztítsák», tiltsa el az erdélyi főrendeket a bujdosókkal váló barátkozástól és hagyja meg nekik, hogy ne fenyegessék ő felsége országát, mert Erdélyre bajt hozhat az ily magatartás. Az erdélyiek nem csupán a fenyegetést fogadták kedvetlenűl, hanem azt, hogy Strassoldo Apafy segélyével «a császár botja alól elhajlott magyarságot ő felsége számára visszaszerezni kívánván», méltó jutalmáról e munkának semmit sem szól. Úgy találták, hogy ez a dolog «semmiképen nem Strassoldo uram személyét illeti csak».[182]

Lehetséges, hogy az év folyamában Apafy is küldött követet a császáriakhoz, de aligha a békeszerzés őszinte vágyára mutató utasításokkal,[183] és annyi bizonyos, hogy követének útja csak oly keveset lendített a béke ügyén, mint Strassoldo érdekes követének erdélyi utazása.

Strassoldo 1675 nyarán az elhalt Spankau helyére jutván, néhány merész csapással gyökerestől akarta kiírtani a fölkelést. Debreczen volt a kuruczok fészke, mint Strassoldo mondá. Itt laktak a kurucz katonák és tisztek nejei és gyermekei, itt telelt a csapatok egy része, leginkább ide szállították mindenfelől a zsákmányt, melyre vevőt is találtak a jómódú városban, foglyaikat is ide hozták a fölkelők és innen küldötték ki sokszor portyázó csapataikat.[184] Már 1675 június 12-én meghagyja a haditanács Spankaunak, hogy gyújtassa fel Debreczent, ha lehet gyújtogatók segélyével alattomban, de ha máskép nem lehet, nyilvános erőszakkal.[185] Ez évben ötszáz tallérért újra megengedte a nagyváradi basa, hogy a kurucz csapatok Debreczenben és Biharmegyében teleljenek.[186] Már 1675 november közepén jelenti a Kállóban tartózkodó Schmidt tábornok Strassoldonak, hogy nagy számban gyűlnek a fölkelők Debreczenbe, már pusztítják a környéket, elhajtanak lovat, marhát, embert, mindent a városba hurczolnak, de az ottani bíró mégsem küldött erről jelentést császári részre, mint kötelessége volna. Strassoldo erre elindúl Kassáról, Tokajnál átkel a Tiszán s Nánásnál Schmidttel és Barkóczival együtt elhatározta Debreczen megtámadását. Deczember 6-án reggeli 4 órakor egy jó német mérföldnyire Debreczentől egyesűltek a császáriak és pater Józsát a lovassággal előre küldötték.


47. STRASSOLDO ALÁIRÁSA.



48. SCHMIDT TÁBORNOK ALÁIRÁSA.


Az ellenállás a falakkal nem védett városban nem látszott tanácsosnak. Strassoldo a városba vonúlt, néhány főbb bujdosót elfogott, vagy hatvan fölkelőt hűségre térítve haza szállíttatott s a bujdosóknak a városban található holmiját felosztotta katonái között. Alig érdemes e holmiról beszélni, írja Strassoldo.[187] Annál többet beszéltek arról a fölkelők és a debreczeniek. Különösen a debreczeniek panaszkodtak, hogy Strassoldo tizenhét napi ottléte alatt több mint 80,000 forintnyi kárt okozott nekik.[188]

De az eset jelentőségét ki nem merítik az okozott anyagi veszteségek. Alig volt helység a magyar földön, mely az ország közjogi szakadozottságát oly híven tükrözte volna vissza kicsiben, mint Debreczen. A város az erdélyi hódoltsághoz tartozott, évenként nyolczezer tallért fizetett a váradi basának, kétezret az egrinek, a robotszolgálatot ide nem számítva. Erdélynek is adózott s mivel egy utczája Szabolcsmegyéhez tartozott, a szepesi kamara évenként ezer köböl gabonát követelt tőle az országos adó fejében.[189]

Ez utóbbi követelés nem szabadította meg Debreczent a dicsőségtől, hogy a török ne tartsa különös pártfogása alatt álló városának. Éreztette is a porta neheztelését a debreczeni pusztítás miatt, a császári udvarra nézve igen alkalmatlan hévvel támogatván a városnak kárpótlási követeléseit. Bécsben azonban tudták, hogy a török számtalan ürügyet találhat a háborúra s míg érdekében van a békét fentartani, addig Debreczen miatt nem szegi meg azt.[190] Így gondolkozván Strassoldo is, a végbeli törökök ellen más alkalommal is erélyesebben lépett föl, mint elődje, s ez által egyrészt nyugtalanította a fölkelőket és másrészt a végbeli törököket is inkább a bujdosók hadai, mint a császáriak ellen ingerelte. De mennél megbízhatatlanabb menedékhelye volt a bujdosóknak a török terűlet, annál fogékonyabbak lettek az udvari párt édesgetése s ígéretei iránt. Valóban 1676 utolsó napjaiban Kende Márton és Jaksó Dénes ezredesek századjaikkal a császáriakhoz pártoltak.[191]

Különben Strassoldo merészsége nem vált mindig hasznára a császár ügyének. Szokása volt egyszerre több apró portyázó csapatukat kibocsátani és hiában fejtegette neki a parancsnoksága alá rendelt Schmidt, hogy ez veszedelmes eljárás, mert a gyors ellenség hirtelen összeverődik és egymásután levágja a kiküldött csapatokat. Schmidt azt tartotta, hogy a fölkelők ellen a legnagyobb erőfeszítéssel sem lehet sokra menni, azonban vigyázatlansággal koczkáztatni lehet a sereget, mely a császár magyarországi uralmát védi. Szerinte a legtanácsosabbnak látszott a hajduvárosokban biztosított állást elfoglalni, egyrészt, hogy a hajduk megtartassanak a császár hűségében, másrészt, hogy a fölkelők és esetleg a Szathmáron át támadó erdélyiek ellenében kipihent csapatokkal rendelkezzék a császári vezér. Strassoldo azonban nem hallgatott e tanácsokra; 1676 júliusában Schmidttől elvette seregének legderekabb részét, újra négy részre osztotta fel csapatait, minek következtében oly vereséget szenvedett, hogy a Pálfy-ezred majdnem tönkre jutott.[192] Igaz, hogy a császáriak 1676 folyamában boszút állottak a veszteségért, azonban e csatározások ép oly kevéssé döntötték el a viszályt, mint az előző évek hadviselése és nem voltak oly természetűek, hogy a habozó Erdélyt megfélemlítsék, vagy felbátorítsák.

Több hatással voltak az erdélyiekre a portáról érkezett hírek. A fejedelem, Teleki és a bujdosók most már egyetértő igyekezettel kérték és remélték a porta felszabadító engedélyét. De innen még mindig a régi válaszokkal tértek vissza az erdélyi s a magyar követek. Csakhogy a varsói ajánlatok óta Teleki többé nem akarta szó szerint értelmezni a porta halasztó vagy épen tiltó válaszait.

A lengyel-török alkudozások mind előbbre haladván, Apafy is gondolhatta, hogy a porta nem fog komolyan haragudni, ha egy «képebeli» erdélyi úr kivonúl majd a bujdosók táborába. Szeptember végén már készűlt Teleki a kivonulásra. Fejedelmének helyesléséről biztosítva lévén, nem igen törődött a katholikus, unitárius és némely reformatus rendek véleményével, kik a porta határozott engedélye nélkül kezdett vállalatot igen veszélyesnek tartották. Teleki már megkapta a bujdosók hűségi nyilatkozatait is. Mióta a franczia segély kilátása felvillanyozta Teleki jó indulatát s mióta a váradi basa csak oly ellensége lett a bihari jobbágyokat kiélő bujdosóknak, mint Erdélynek, azóta a bujdosók nem várták többé oly gyanakodó türelmetlenséggel az erdélyi segítséget, viszont Apafy és Teleki is, bár nem nézték szívesen, de eltűrték, hogy a bujdosók Biharból lassanként a Szilágyságba szivárogtak. Ily körűlmények között a bujdosók örömest megígérték, nevök aláírásával hitelesített nyilatkozatokban, hogy hű emberei lesznek Apafynak s hogy a nevében vezérlő Telekinek mindenben alárendelik magokat.[193]

Teleki csupán a varsói franczia követség ígéretének beváltását várta, mielőtt kiindúlt volna. Ez évben két ízben is küldötte Lengyelországba Absolont, kit ott kitűntető szívességgel fogadtak.

XIV. Lajos nagyon fontosnak tartotta már a magyarországi diversiót; tudta, hogy az a császár hadait biztosabban kicsalja a birodalomból, mint bármely más háború.[194] De azt hitte, hogy nem jól fog kamatozni pénze, ha azt csupán a fölkelők vezéreire és hadaik eltartására költi. Segédcsapatokat akart küldeni az országban és a segélypénz kiosztását az azokat vezérlő franczia tisztekre kívánta bízni. Mivel csupán lengyel csapatokat küldhetett, meg kellett várnia az október 27-én megkötött zuravnói békét, mely a lengyel katonaság franczia szolgálatba fogadását lehetővé tette.[195] Novemberben a marseillei püspök és Béthune jelenlétében fogadta Szobieszki Absolont. Absolon deczemberben haza térve, meggyőzte Telekit arról, hogy már nem sokáig kell várakoznia a lengyelországi segélyre.

Teleki indúlóban volt, midőn egy november 25-én kiadott fejedelmi parancs meghagyta neki, hogy várakozzék. November 2-án ugyanis Köprili Ahmet meghalt, utódja Kara Mustafa lett, az eddigi kajmakam. Későbbi tetteit tekintve, pályája kezdetén az új nagyvezírről elég különös hírek voltak elterjedve. Kindsberg hálát adott az istennek, hogy meghalt a keresztyénség nagy ellensége, ki folyvást készűlt a Magyarország és Ausztria elleni háborúra. Szerinte az új vezír békés érzelmű s vezírsége alatt a béke aligha fog megzavartatni.[196] Varsóban is azt hitték, hogy a vezírváltozás miatt a porta háborúja Ausztria ellen el fog maradni.[197] Apafy is így gondolkozhatott Kara Mustafáról, de másféle s őt különösen nyugtalanító híreket is hallott róla. Úgy tudta, hogy Kara Mustafa pártját fogja Zólyomi Miklósnak. Attól tartott, hogy a porta most már nem viselvén háborút, Teleki kivonúlását ürügynek fogja felhasználni és visszavezeti Erdélybe Zólyomit, ki Brassót odaígérte a töröknek és kész lett volna Erdélyt Oláhország sorsára juttatni.[198] Azért előbb «ki akarta tanúlni az új igazgatók elméjét», mielőtt Teleki vállalatát, melyet oktoberben maga is siettetett, újra megengedné.[199]

Thököly Imre Apafy megváltozott szándékáról azt jegyzi fel naplójába, hogy «nagy szomorúságunkkal esett».[200] Ő is. készen állott az indúlásra, és azon reményben határozta el magát az otthon maradásra, hogy csak rövid időre van elhalasztva az erdélyiek kivonulása.[201] [202]


49. KARA MUSTAFA.

V.



Már 1677 januárjában tudták Erdélyben, hogy Zólyomi miatt nem kell oly túlságosan tartania Apafynak Kara Mustafa rossz indulatától. Saepe munera placant hominesque deosque idézte jó kedvében Teleki és újra megindította az alkút Béthunenel.[203] Május 19-én érkeztek Lengyelországba a magyar követek: Fajgel Péter, Farkas Fábián, Absolon Dániel a bujdosók, és Macskási Boldizsár Apafy részéről. Maga Szobieszki is fogadta a követeket előbb az egész senatus jelenlétében nyilvános audienczián, mintha Erdély megbízottjai volnának, kik bizonyos határigazítás végett küldettek udvarába, majd többször értekezett velök titkosan.[204] Szobieszki előzékenysége megkönnyítette az alkudozók munkáját; már május 27-én megkötötte Béthune királya nevében Erdélylyel s a bujdosókkal a varsói szerződést. Ebben ép úgy, mint a fogarasi szerződésben Teleki Mihály van kijelölve a mozgalom vezetőjének, még a Béthunetől küldendő segédcsapatok is az ő vezérletére vannak bízva. Béthune évenként százezer tallért ígért a magyar csapatok eltartására és előlegesen egyszer mindenkorra húszezer tallért.[205]

A fő különbséget a fogarasi és varsói szerződések közt nem azok tartalmában, hanem azon körűlményben kell keresnünk, hogy amazt a lengyelországi franczia követség megbízottja kötötte csupán a bujdosókkal, míg emezt maga a franczia nagykövet Erdélylyel és a bujdosókkal. Már július 10-én ratifikálta XIV. Lajos a varsói szerződést, ellenben a fogarasit sohasem ratifikálta és alig gondolt annak végrehajtására.[206]

Macskási és társai visszatérését kevesen fogadták oly örömmel, mint Thököly Imre. Érezte, hogy most elérkezett ideje, tárgyalgatott a franczia ügynökökkel, kik márczius óta tartózkodtak Erdélyben s kik közől Révérend abbé a magyar követekkel együtt útazott Varsóba és vissza Apafy udvarába. Úgy látszik, hogy Thököly jobban érezte magát a másik franczia megbízott, a művelt és katonásan vidám Forval gróf társaságában, ki júniusban több erdélyi úrral együtt részt vehetett a vajdahunyadi mulatságon, melyet Thököly némikép a varsói szerződés örömére rendezett s mely alkalommal a franczia kedvéért a várúr kirándúlt vendégeivel az urodalmaihoz tartozó Várhelyre, Ulpia Trajana romjainak megtekintésére.[207] Thököly e vendégség és az útikészületek befejezése után elindúlván Ilyéről, azt hitte, hogy «isten jóvoltából a táborozásba való menetelét e házától elkezdé.[208]

Teleki Mihály szintén meg volt elégedve a varsói szerződés pontjaival. Vezérségének ily általános és ünnepélyes elismerése, a franczia költségen viselendő háború régi vágyainak teljesítését jelentették. Igaz, hogy Macskási és Fajgel visszatérésekor Gyulafehérvárra sietve, Forvaltól hiában kért 16,000 aranyat szolgálatai jutalmáúl s eddigi költségeinek megtérítésére. Forval «üres szavakkal» válaszolt és a szerződés végrehajtását sietteté. Teleki most nem akarta hátráltatni az ügyet; különben is remélte, hogy később nem utasítják vissza kérelmeit és kitűzette a hadi vállalat megkezdését augusztus nyolczadikára.[209] Teleki el volt szánva megindítani a vállalatot a porta engedélye nélkül is.[210] Elhatározását úgy értjük, hogy a porta két értelmű vagy legalább némi részben kedvező magyarázatot is megengedő tilalma ellenében újra az 1672-diki fogáshoz folyamodván, színleg mint magános úr akart volna kivonúlni. De július utolsó napjaiban nyugtalanító hírek érkeztek a portáról.

Kindsberg már ekkor tájt megváltoztatta nézetét Kara Mustafáról. Attól tartott, hogy a vezír még a nyáron megindúl Magyarország ellen és felhasználván a magyarországi elégűletlenséget, Erdélyt a török birodalomba kebelezi.[211] Azonban a zuravnói béke még nem volt ratifikálva, és mi sokkal fontosabb volt, Dorosenko Czeherinben szorongattatván, átadta a várost a moszkvai czárnak. A porta háborút izent III. Feodornak és Ibrahim serasker a jól védett Czeherin ellen indúlt. Ily viszonyok közt a nagyvezír kegyelmesen fogadta Kindsberg tiltakozásait Apafy háborús szándékai és a francziákkal kötött szövetsége ellen. «Úgy cselekedjék az urad» – izente a, nagyvezír Buda Jánosnak, az erdélyi kapikihának – «hogy jövendőben mind orczájára ne forduljanak ezek». Augusztus elsején már olvashatták Erdélyben a kapikiha izenetét, a kihája levelét és a Maurocordatoét, melyet a nagyvezir nevében írt. Ez irományok értésére adták Apafynak, hogy mivel vádolja őt Kindsberg a portán, és hogy e vádakat a nagyvezír alig hiheti a szultán ily hű és engedelmes vazalljáról, azért az ügynek tisztázása végett küldje Apafy rögtön a nagyvezírhez «egyik belső meghitt eszes emberét». Sőt a kapikihának azt is megizente a fővezér, hogy fejét véteti, ha az Apafynak küldött parancsot közli a bujdosók követeivel.[212]


50. GRÓF FORVAL ALÁIRÁSA.


Apafy megijedt és noha csak néhány nappal azelőtt írásban biztosította Telekit, hogy kivonulván, még akkor sem kell a tábort elhagynia, ha a porta esetleges tilalmára hivatkozó fejedelmi parancs késztetné is,[213] most az ellenkező végletbe csapott át hangulata. Míg Székely László vissza nem érkezik a portáról, addig Teleki ki ne mozduljon Kővárból, így hangzott a fejedelem újabb rendelete.[214] Forval most már bánta szűkmarkúságát, még julius végén, mikor a nagyvezír szándékáról előzetes hírek érkeztek Radnótra, újra alkuba bocsátkozott Telekivel. Gondoljuk, hogy ekkor adott át neki kétezer aranyat. Hitelezőim között kellett szétosztanom az összeget, – panaszkodott Teleki a Béthune körűl tartózkodó Absolonnak – mely ugyancsak kevés, ha számba vesszük eddigi és jövendőbeli költségeimet. Tekintettel a portára az én szolgálataim elhalasztatnak, de azért el nem maradnak. Hanem mit tehetek a szükséges segélyeszközök nélkül?[215]

Mivel Forval s Révérend nem állottak elő fényes ajánlatokkal s mivel a Béthunetől fogadott segédcsapatok augustus elején még nem érkeztek Magyarországba, mint a francziák igérték, Teleki, ha nem is készséggel, de minden jelentékenyebb ellenállás nélkül megnyugodott a fejedelem akaratában elhatározván, hogy bevárja Székely László visszatérését.


51. SZÉKELY LÁSZLÓ ALÁIRÁSA.


Rosszúl esett ez elhatározás Thököly Imrének. «Hetekre haladván az dolog, tovább mitevő leszek, magam sem tudom», így nyilatkozott a rossz hírek hallatára.[216] Helyzetének nehézsége abból állott, hogy a bujdosókkal együtt azon hiszemben volt, mintha a porta ép oly rossz indulattal tekintené a bujdosók szövetkezését a francziákkal, mint az erdélyiekét. Igaz, hogy Kubinyi László, Keczer Menyhért, Kende Gábor és Radics András, a bujdosók követei a portán, inkább kétértelmű és elhalasztó válaszokról, továbbá nem mindig örvendetes élményekről értesíthették küldőiket. Kubinyi László, ki már 1677 eleje óta a portán tartózkodott, mint a bujdosók kapikihája hiában kért kihallgatást a vezírtől és a kihájától, sőt a kihája két csausz által elűzette, kiüzenvén neki, hogy többé ne jőjjön a portára.[217] Midőn Kende, Keczer és Radics május elején Konstantinápolyba érkeztek, és fejtegették a portán, hogy már évek óta mennyire várják a bujdosók az ottomán nemzet megígért segítségét, hogy egy részök már átszökött a németekhez, de a nagy többség még megmaradt a porta hűségében, a vezír azt válaszolta nekik, hogy csak menjenek ők is a többiekkel együtt a németek táborába.[218]


52. KUBINYI LÁSZLÓ ALÁIRÁSA.


A bujdosók iránt mutatott kíméletlenség többnyire tüntetés volt a porta részéről nemcsak a bécsi udvar megnyugtatására, de Kindsberg adakozó hajlamainak ápolása czéljából is, mert a residens a tolmácstól a kihájáig minden hivatalnokot megvesztegetett, hogy a magyar követek minél ridegebb bánásmódban részesüljenek. Pedig tulajdonkép a porta máskép bírálta meg a bujdosók törekvéseit, mint Erdély nagyravágyását. Apafy önálló és csak némi sikerrel bíztató fellépése iránt nem érzett semmi rokonszenvet, s ha már engedménynyel tartozott a politikai helyzetnek, a legelső gondolata volt Apafy elrémítése. Azonban a bujdosók felbíztatását könnyű volt eltagadnia, pedig foglalásaikat Magyarországon szívesen vette, mivel azok hivatva voltak könnyíteni a nagyvezír munkáját a császár ellen tervezett háborúban és mivel a hódoltság nyomasztó tehertől szabadult volna meg, ha a bujdosók a királyi Magyarország terűletén szerezhetnek téli szállásokat. A Béthune királyságával Kara Mustafa aligha volt kibékülve, de egyelőre nem nagy fontosságot tulajdonított a tervnek és így csak örülhetett annak, hogy jövendő szövetségese, a franczia király, oly készséggel segíti a portát a magyarországi elégületlenség élesztésében.[219] De a bujdosók követeinek ezt nem mondhatta meg őszintén, a követek pedig igen is szószerint vették helytelenítő nyilatkozatait a francziákkal kötött szövetségről. Tudósításaik után indúltak a bujdosók és annyira tartottak a porta haragjától, hogy nem akarták közvetlenül Clanleutől, a hozzájok küldött franczia tiszttől, elfogadni a zsoldot, hanem azt kívánták, hogy fizettessék az a hadaknak az erdélyi fejedelem nevében.[220] Telekinek ez a gondolat nagyon tetszett és Thököly vele együtt fáradozott annak kivitelében. Augustus elején úgy látszott, hogy Thököly mindenben helyesli az erdélyiek törekvéseit, pedig azok azt kívánták, hogy a magyarországi hadak, melyeknek nagy része a Szilágyságba gyülekezett Teleki kivonulásának támogatására, ne egyesüljenek a Lengyelországból várt segédcsapatokkal, hanem térjenek régi szállásaikba, sőt hogy még a Béthunetől fogadott hadak is, melyek már Mármaroshoz közeledtek, maradjanak a határon mindaddig, míg Székely László vissza nem tér a portáról.[221] A bujdosók félvén a portától is, nem igen akartak Erdélynek ellenszegülni és azon reményben, hogy még ki nem pusztított szállásokat kapnak Apafytól, be akarták várni az erdélyi követség visszaérkezését. Azonban Wesselényi Pál az előnyomulás mellett izgatott,[222] továbbá Forval a segédcsapatok útját sietteté és a bujdosókat önálló fellépésre bíztatta.[223] Ily körűlmények közt Thökölynek azzal a lehetőséggel kellett számolnia, hogy míg ő maga az erdélyiekkel együtt otthon vesztegel, Wesselényi Pál egyesül a segédcsapatokkal, velök együtt sikert arat, kivívja a bujdosók még nagyobb ragaszkodását és a francziák rokonszenvét. Szeptember első napjaiban a követtársai részéről haza küldött Radics András megváltoztatja a helyzetet és véget vet Thököly habozásának. A kihája meghagyta Radicsnak, hogy bíztassa a bujdosókat és a követek tőle küldött levelei értésére adták Thökölynek és a bujdosóknak, hogy a hadak bátran fölvehették volna a franczia pénzt.[224] «Bár azt írják vala eddig is Kende uraimék, s jobban lettek volna az dolgok», jegyzé meg erre Thököly. Megjegyzése mutatja, hogy többé nem akart tétlenül vesztegelni s hogy el volt szánva Teleki nélkül is a Béthune hadaihoz csatlakozni, mert Radics hírei Erdély s a Teleki helyzetét meg nem változtatták. Csupán a kivonulás módjára nézve voltak még kételyei Thökölynek. Oly módot akart választani, mely megóvná Apafy kegyének elvesztésétől és egyszersmind biztosítná számára a bujdosók táborában azt a kiváló állást, melyet előbb is Erdély támogatásával vélt elérhetőnek. Szerencsére szeptember elején Apafy az udvarhoz hivatja, mivel Radics visszaérkezése óta Wesselényi Pál és a magyar hadak magatartása nyugtalanítá a fejedelmet, ki Thökölytől elvárta, hogy Wesselényi ellenében Telekivel együtt Erdély kívánságait fogja védeni és ez ügyben beszélni akart ifjú barátjával.[225] Thököly rögtön felismerte a helyzet előnyeit személyére nézve s elhatározta, hogy felhasználja azokat minden tekintet nélkül Teleki érzékenységére. Szeptember 11-én elindúlt Szilágy-Csehről s útja közben nem is igen alhatott, alig várván, hogy Radnótot érhesse.[226]

Szeptember 13-án megérkezvén előadta Apafynak, hogy a bujdosók hadai a Szilágyságban nem maradhatnak tovább, hogy Béthune hadait sem lehet tartóztatni s igy Apafyt az a veszély fenyegeti, hogy Wesselényi a fejedelem tiltakozása ellenére egyesülvén a francziákkal, Erdély érdekeinek nem fogja gondját viselni. És mit mondanak majd a francziák, ha Apafy a varsói szerződés végrehajtásától minden további kísérlet nélkül elállana? Ha Telekit ki nem kűldheti, kűldje ki őt, gróf Thököly Imrét, ki «az erdélyi nemes hazának is egyik első rend és nevezetes tagja» és ki, mint magyarországi úr, a porta engedélye nélkül is kivonúlhat. Ha ő kimehetne a hadakkal mint a fejedelem megbízottja, végrehajtaná az egyesülést a francziákkal Apafy nevében és addig semmire sem vállalkoznék, míg Székely László visszaérkeztével Teleki át nem vehetné a vezérletet.[227] Apafynak tetszett az ajánlat, talán azt gondolta, hogy úgyis nemsokára kiküldheti Telekit, hisz Székely Lászlótól négyezer aranyat kűldött a vezirnek és kétezret a kihájának.[228] Különben nem sokáig fontolgatott. Teleki Kőváron volt, a többi tanácsurakat alig hallgatta meg a fejedelem és már szeptember 16-án kiállította Thököly részére a felhatalmazást úgy, a hogy maga Thököly kívánta.[229]






THÖKÖLY IMRE ŐRMEZŐN 1677. SEPT. 1-ÉN KELT LEVELE APAFY MIHÁLYHOZ.
(A Nemzeti Muzeum birtokában levő eredetiről.)


Most a húsz éves bujdosó birtokába jutott azon kiváló méltóságnak, melyet a varsói szerződés Telekinek biztosított. Igaz, hogy csak. rövid időre és egy határozott feladat teljesítéséig volt reáruházva a méltóság, de így is becses volt az előtte. Mert most Forval és Révérend kénytelenek voltak elismerni őt a franczia érdekek talán leghívebb és igen jelentékeny gyámolítójának, mert most Wesselényi Pál fölé emelkedett s végre mert ennyire nagyobbított hatáskörével az ügynek újabb lendületet adhatott. Éjjel-nappal utazván, 18-án reggel Kővárra ért és rögtön bemutatta felhatalmazását Telekinek. Szükségesnek tartotta ez alkalommal körűlményesen emlékeztetni Telekit, hogy «sok hitet és fogadást tett a közönséges jónak előmozdítására». Teleki Thököly megnyugtatására alighanem megígérte, hogy nem is akarja megszegni fogadását, de bizonyára kifejtette, hogy félti a magyar ügyet a hirtelenkedéstől s hogy a porta miatt a magyaroknak még most nem tanácsolhatná az egyesülést. De Thököly most már jól tudta, hogy mit merészelhetnek a bujdosók, tekintettel a porta hangulatára és azt válaszolta Telekinek, hogy ő inkább a késedelmezéstől félti a magyar ügyet.[230] Teleki egyelőre nem akarta mutatni neheztelését, sőt külső látszat után ítélve azon fáradozott, hogy a hadak is elismerjék Thököly új méltóságát.[231] Pedig Teleki ugyanekkor már elhatározta, hogy nem engedi át Thökölynek még ideiglenesen sem az Apafy helyettesítését, mert attól tartott, hogy Thököly végrehajtván az egyesülést, korlátozott hatáskörével nem fog megelégedni és általában félt, hogy az ideiglenesség majd igenis elhúzódik, miből érdekeire nézve káros bonyodalmak keletkezhetnek. Azért mindent megtett, hogy Thökölynek megnehezítse a hadak összegyűjtését ez által időt akarván nyerni, mert remélte, hogy vagy Székely László tudósításának megérkezése, vagy a más véleményre térített Apafy rendelete nemsokára érvénytelenné teszik a Thököly felhatalmazását.

Midőn Thököly Kővárra érkezett, a bujdosók hadainak egy jelentékeny részét Teleki többé vissza nem tarthatta az egyesűléstől. Majos Ferencz értesülvén arról, hogy Béthune hadai közelednek a határhoz, vagy másfélezer lovassal elébök vonúlt, vele együtt útnak indúlt Szuhai Gáspár a nemesség mintegy hetven lovasával, továbbá Nemessányi Bálint, ki egész a Beszkidig utazott, hogy az idegen hadakat a dolhai völgybe vezesse.[232] Wesselényi Pált is alig lehetett tartóztatni. A bujdosók generálisa szívesen elismerte Thököly méltóságát, csak azt kötötte ki magának, hogy a saját vezéri tisztében Thököly ne háborgassa, mire nézve megnyugtató választ kapott Apafy új helyettesétől.[233] A két ifjú vezér most minden nehézség nélkül megalkudott, mert érezték, hogy dicsvágyukat ugyanegy ellenség fenyegeti s mert mindketten a külföldi segítség megérkeztével égtek a vágytól, hogy a harcztéren megjelenhessenek. Azonban Teleki észrevétlenűl fáradozván, már odáig vitte a dolgot, hogy Wesselényi és Thököly körülbelől sereg nélküli vezérek maradtak. Teleki különösen a végbeli hadakra igyekezett hatni, vagyis a bujdosóknak talán leghasználhatóbb katonáira. A végbeli hadak törzsének azokat a szendrői, ónodi, putnoki és diósgyőri huszárokat és hajdúkat vehetjük, kik 1672 juliusában feleségeikkel és gyermekeinket együtt, talán takarékoskodó vagy gyanakodó császári tisztviselők rendeletéből kiüzettek eddigi lakhelyökből és nemsokára a bujdosókhoz csatlakoztak.[234] Később más várak szökevény katonáival gyarapodtak, mert oly rendetlenűl fizették valamennyi végvárban a végbeliek zsoldját, hogy a katonák inkább a szabadabb életű kuruczokhoz pártoltak, sem hogy otthon nyomorogjanak némi fegyelemtől korlátozva. E hadak a váraikról nevezett osztályokba csoportosítva a mezei hadaktól és a nemesség katonáitól különválva táboroztak s bár számra nézve nem igen múlták fölűl a mezei hadakat, katonai gyakorlottságuknak oly jó híre volt, hogy a bujdosók vezetői és az erdélyiek némikép vetekedve törekedtek kiérdemelni hűségöket.[235] De mivel jobbára Erdélyből küldötték a pénzt zsoldjuk kifizetésére, Apafy és Teleki többnyire számíthattak szolgálataikra.


THÖKÖLY IMRE.
(Gr. Apponyi Sándor birtokában levő eredeti metszvényéről.)


Thököly ép a végbeliek élén szeretett volna megjelenni a csatatéren, Teleki azonban tudatta akaratát a kapitányokkal és hadnagyokkal, minek következtében a végbeliek kitakarodván a Szilágyságból, visszatértek előbbi szállásaikra, Túr és Dévaványa felé. Sőt útjokban a Szilágyságba igyekező mezei hadak katonáiból is többeket visszatérítettek Biharba, úgy hogy a september 28-ára kitűzött indulás előtt alig ezerkétszázra olvadt le a Wesselényi és Thököly rendelkezése alatt álló csapatok száma.[236] Teleki ezzel be nem érte, hanem azt izente Thökölynek, hogy Apafynak hozzá érkezett parancsa szerint a magyaroknak és Thökölynek várakozniok kell a porta válaszára. Thököly nem igen hitt az izenetnek, inkább az udvarnál tartózkodó egyik barátja megnyugtató értesítését vette tekintetbe és a Telekitől másolatban beküldött fejedelmi parancsból nem olvasott ki, vagy legalább nem akart kiolvasni határozott tilalmat.[237] Különben nagyobb akadály volt terveire nézve a Szilágyságban maradt hadak gyengesége. Szeptember 26-án Hadadra utazott, hogy a teendőkről tanácskozzék Wesselényi Pállal. A két vezér abban állapodott meg, hogy Forval vagy nyolczszáz emberrel indúljon el minél hamarább Mármaros felé, hogy Wesselényi menjen ki az Érmellékre, gyűjtse össze a hadakat és várja ott meg Thökölyt, kinek Radnótra kellett menni, hogy a fejedelmet a végbelieknek szóló felkelési parancs kiadására bírja. Másnap Forval Szilágy-Csehen találkozván Thökölyvel, bizonyára örömmel fogadta a hadadi egyezményt.[238]

Thököly a hadadi és szilágy-csehi tanácskozásokról Telekinek küldött tudósításaiban leplezni akarta a szoros egyetértést, mely Wesselényi Pál, Forval és közte fenállott.[239] Ez igyekezet, bár bizalmat kérő nyilatkozatok kíséretében jelentkezett, nyugtalanítá s felingerlé Telekit. Úgy érezte, hogy ki van játszva, hogy háta mögött szövetkeznek ellene s hogy Thököly a szövetség lelke, kit még nem rég megbízható emberének tartott s ki Wesselényi Pálnál veszedelmesebb ellenfélnek mutatkozik, mert Apafynak kedvében jár s a fejedelmi kegyre támaszkodva ép annyi kíméletlenséggel, mint ügyességgel rontja el hajdani gyámja terveit. Teleki «elég mocskosan» irt levelekben felszólítá Thökölyt, hogy küldje el neki Apafy felhatalmazását, mert a fejedelem így akarja. Thököly nem válaszolt és az udvarhoz sietett.

Szeptember 30-án ért Radnótra s itt eleinte azt akarta kivinni, hogy újra mint Apafy megbízottja küldessék ki a hadakhoz. De a fejedelem most nem hajlott szavára. Kimélni óhajtotta Teleki érzékenységét, ennek gyanusításai is hatottak reá s bár nem akarta mutatni, hogy kételkedik Thököly hűségében, mégis szerette volna reá bírni fiatal hívét, hogy maradjon egyelőre Erdélyben. Thököly látván, hogy eredeti szándékát el nem éri, legalább a végbelieknek szóló felkelési parancsot szerette volna kinyerni és engedélyt kért a kivonulásra egyszerűen mint magánember. Ha Apafy e kérelmére is tagadólag válaszol, a magyar ügy ellenségének tűnt volna föl, már pedig tényleg nem volt az s még kevésbbé akart annak látszani. Azonban a válaszszal most nem sietett a fejedelem és a tanácsurak határozatát akarta bevárni.[240] Időközben az események Thököly szándékára nézve kedvezően alakúltak.

September utolsó hetében a Béthunetől fogadott háromezer főből álló csapatok átkeltek a Beszkiden.[241] Christophe d’Alenduy de Boham volt vezérök. Boham ezredes sokáig szolgált XIV. Lajos hadseregében, de a pyrenaei béke óta Lengyelországban «kereste a háborút». Midőn a magyarországi vállalatra indúlt, királyától a général brigadier czímet kapta[242] és nemsokára méltónak mutatta magát a kitűntetésre. Miután egyesűlt a Majos Ferencz és Forval vezérlete alatt álló magyarokkal, október 10-dikén a még 1671-ben lerombolt Nyalábvára mellett, az ugocsai Királyházánál összeütközött Schmidt tábornokkal. Schmidtnél jelentkező lengyel katonák elhitették a tábornokkal, hogy a lengyelek át akarnak pártolni hozzá. Az öreg tábornok nem bírálta meg a szökevények állítását oly okosan, mint annak idején Strassoldo hadviselését. Sőt hirtelen Boham ellen indúlt, és előcsapatját visszaszorítván, még bátrabban tovább haladt lovasságával, míg egyszerre körül volt fogva s az ép oly váratlan, mint heves tüzelés elől nagy veszteséggel menekűlt.[243] Október 13-án érkezett a diadalról szóló tudósítás Radnótra. A tudósításból Thököly azt vette ki, hogy «Isten az franczia hadaknak és az mi véllek conjungált magyarinknak szép győzedelmet s olyat adott volna, az minemű az mióta az némettel bajoskodnak még nem volt». Ily körűlmények közt Apafy részéről igenis gyűlöletes személyeskedésnek tűnt volna föl Thököly tartóztatása. A tanácsurak véleménye szerint Thököly magyarországi úr lévén, országos megbízás nélkül bátran kivonúlhat és Apafy október 13-án megadta a kívánt engedélyt, a végbelieknek szóló patenssel együtt, Thökölytől csak egy magát hűségre kötelező iratot kívánván.[244]


53. VEZÉRLŐ FRANCZIA TISZTEK.

Thököly 14-én virradat előtt már úton volt Szilágy-Csehbe sietvén, hogy onnan a végbeliek összegyűjtésére indúljon. Midőn megtudta, hogy Wesselényi Pál már elérte a lengyel tábort, még serényebben készülődött, de 21-én, ép mikor «legjobban várta» a végbeliekhez küldött követét, Szamosujvárról fejedelmi parancsot kap, mely sietve hívja az udvarhoz, mert Székely, Keczer és Kende a portáról elindúltak és már a Dunához közel járnak. Apafy úgy gondolhatta, hogy e visszahívással akár az ügyet, akár Thököly szerencséjét nem hátráltatja, de az is igaz, hogy nem nagy kíméletet mutatott Thököly türelmetlensége iránt, mert a bujdosók vezetői közűl leginkább tőle várta el, hogy minél hívebb erdélyinek mutassa magát. Bármily nehezére esett Thökölynek a bemenetel, «nem akarta elmulatni ő nagysága parancsolatját».[245]

Thököly jóval hamarább érkezett Szamosujvárra, mint az árvizek miatt késlekedő portai követek, kik most jó híreket hoztak küldőiknek. A nagyvezir addig nem akarta elbocsátani a követeket, míg a Czeherin körűl történtekről biztos hírei nem voltak.[246] Ha Ibrahim győz, Kara Mustafa alighanem kirendelte volna a végbeli basákat a bujdosók segítségére, de a czeherini vereség után is lehetően bátorítani kivánta nemcsak a bujdosókat, hanem Erdélyt is. Kara Mustafa megúnta már az ukrainiai hadakozást, úgy gondolta, hogy nem kellene hadait oly messzire fárasztani, midőn a közeli Magyarországon az éghajlat, a talaj s a fölkelés miatt a háború jóval kényelmesebb volna.[247] És hogy e kényelmek gyarapodását előkészítse, barátságosan fogadta a magyar követeket, elmondván nekik, hogy még, a nyáron akarta megsegíteni őket, de a kozák dolga elbontotta szándékát. Kárpótlásúl a francziával való alkura felszabadítja a bujdosókat, kiterjeszti szállásaikat a hódoltságon és megparancsolja az erdélyi fejedelemnek, hogy a jövő tavaszszal vonúljon ki segítségökre, sőt ugyanakkor ő maga is megsegíti őket.

Október 19-én adták át a követek a fővezír izenetét előbb a fejedelemnek és tanácsuraknak, majd Thökölynek és nehány épen az erdélyi udvarnál tartózkodó bujdosónak.[248]

A fölkelés kezdete óta ily kedvező válasz még nem érkezett a portáról. Most mindenki a legjobbat remélvén, az ellentétes érdekek kiegyenlítése simábban ment végbe. Apafy október 31-én a bujdosóknak megengedi, hogy tetszésök szerint vagy menjenek most a többiek után, vagy várják be a tavaszt.[249] Leginkább Thökölyre nézve volt jelentősége az engedélynek.

Teleki sem ellenezte Thököly kiindulását mióta ez a hivatalos megbízásról lemondott. Szamosujvártt a tanácsúr jónak látta fékezni ingerültségét és mivel Thökölynek is szüksége volt Apafy ministerére, helyreállott köztök a békesség, noha Barcsai Mihály e kibékülésre czélozván, nem bírta elhallgatni azon axiomát, hogy «megbékélt ellenséghez ne mindenben bízzék az ember».[250]

Feltünő, hogy Thököly, kinek annyira óhajtott útját most már senki sem tiltotta, Magyarország felé indúlván mégis fontolgatni kezdi, hogy tanácsos-e tovább útaznia. Nem a végbeliek magatartása okozta habozását. Ők türelmetlenűl várták, kivált mióta Apafy sem tiltotta csatlakozásukat a lengyelekhez. De úgy gondoljuk, hogy tekintetbe vévén az őszi esőzések miatt elrontott útakat s a tél közelségét, nem sok dicsőséget várt Thököly ily késői táborba indulásától; másrészt megfontolta azt is, hogy ha bevárja az erdélyiek tavaszi kivonulását, igen lekötelezi Apafyt. De ha a dicsőségre gondolt, melyet a tavaszig mások arathatnak, ha arra gondolt, hogy a francziák s a magyarság rossz néven vennék visszamaradását, tűrhetetlennek érezte a további veszteglést.[251] Végre egy álmatlanúl töltött éj után november 6-án kiindúlt a magyar táborba Szilágy-Csehről «isten kegyelméből becsülete megtartására nézve». Hosszas keresgélés és ismételt izenetküldések után november 24-én egyesűlhetett a végbeliek gyalogságával Berettyó-Ujfalun, és 27-én a lovassággal is a derecskei malomnál.[252]

Az egyesülés azért ment végbe oly nehezen, mert októberben megunták a végbeliek a Thökölyre való várakozást és Zemplén felé kalandozván, több szekér hegyaljai bor birtoka végett összeütköztek a szüret őrzésére kirendelt Poyger ezredessel Tisza-Lúcz táján. Mivel a végbeliek vagy kétezren voltak, Poyger alatt pedig alig ötszáz katona harczolt, a császáriak oly vereséget szenvedtek, hogy csak igen kevesen menekültek közűlök.[253]

«Elevenen 32 németet karóztattak fel végbeli uraim» – jegyzi naplójába Thököly a diadal részleteiről szólván – «áldassék istennek az ő szent neve, ki az erőtlenek által is véghez viszi az maga dicsőségét».[254]

A kegyes szavú vezér végre maga köré gyűjtvén katonáit, először is egy protestáns magyar város ellen akarta vezetni őket. Mert Hajdú-Böszörményt, valamint a többi hajdúvárost a legvadabb gyűlölettel emlegették a kálvinista kuruczok és a magyarországi törökök is. A hajdúk ugyanis 1672 óta állhatatosan szolgálták a császárt. Nem lehettek semleges nézői a harcznak és így kálvinista létökre is inkább a császáriak oltalmára bízták magukat, semhogy otthonjukat elhagyván, a kuruczokkal szerte kalandozzanak. Sziliktár Mehemed 1674-ben azzal fenyegette a hajdúkat, hogy a «török lova lába» fog taposni gyermekeiken, ha viseletök meg nem javúl.[255] Most, hogy Thököly Biharba érkezett s hogy Kara Mustafa a kuruczok iránt barátságos magatartást parancsolt a végbeli basákra, Arnaut Husszain, az új váradi basa,[256] a törökök segítségét ajánlotta fel Thökölynek a Böszörmény ellen tervezett vállalatra. Thököly nem akarta rögtön igénybe venni a segítséget, mert már Szamosujvártt hallotta Apafytól és Telekitől, hogy előbb szép szóval kellene átpártolásra bírni a hajdúkat és csak azután kell «tűzzel-vassal rajtok lenni», ha a szép szóra nem hajtanak. De midőn a vállalat kiviteléhez fogott, hírűl hozzák neki, hogy Cob és Barkóczi már Kállóhoz közel járnak s így abbanhagyva minden készületet, be akarta várni Wesselényit és Bohamot, kik Szatmáron át Biharnak tartottak.[257] A nyalábvári diadal ugyanis csak annyiban változtatta meg a katonai helyzetet, hogy a császáriakat újabb erőkifejtésre ösztönözte. Strassoldo utódja, Cob az ütközet után Kassáról Ugocsa felé sietett. Szerednyei táborából írja Bohamnak november 2-án, hogy azért fáradt ide oly messziről hegyeken át e rossz időben és alig járható útakon, hogy egy alkalmas téren a Bohammal való mérkőzés szerencséjében részesülhessen, de alig ért Szerednyére, már is azt kell hallania, hogy Boham néhány órányi távolságra van a lengyel határtól, melyet ha átlépne, Cob többé nem követhetné. Erre Boham azt válaszolta, hogy a szerednyei levél vétele előtt nem bírt biztos tudomást szerezni Cob hollétéről, noha a maga részéről mindent megtett, hogy föltalálhassa a tábornokot, de már majdnem lemondott igyekezete sikerének reményéről, mit nagyon sajnált, már csak azért is, mivel ő a dicsőség szerzésére minden alkalmat meg szokott ragadni.[258] Úgy látszik, hogy mind a két tábornok gúnyjában volt valami igazság. Cobot az a gondolat vezethette, hogy nem szükséges összeütköznie. Bohammal, elégnek tartotta látszólag üldöző mozdulatokkal fárasztani ellenfelét, ki az idegen és szegény vidéken úgy is nehezen élelmezheti seregét.[259] Másrészt Boham valóban közeledett a lengyel határhoz, mert nem merte gyűlevész csapatját Cob ellen vezetni, ki most számosabb és válogatottabb sereg élén állott, mint annak idején Schmidt. De midőn Boham hallotta, hogy Cob Szabolcs felé vonúl, délkeletnek tartva Wesselényi Pállal egyesűlt, hogy téli szállásokat keressen. Deczember elsején Mihályfalván csatlakozott Thököly Wesselényi és Boham táborához.[260] Böszörményt szerették volna megvenni a vezérek s ott kevéssé megpihenve Zemplénen át Eperjest akarták elérni.[261] A böszörményiek alkudozni kezdtek a majdnem kilenczezer főnyi kurucz sereggel.[262] Sikerűlt is nekik vagy másfél napig elhúzni az alkudozást, de a kuruczok 6-án arról értesülvén, hogy Cob Tisza-Eszlárhoz érkezett, félbeszakították az alkút, tapasztalván «az hajdúknak hamisságokat».[263]

Böszörményt csak nem rég vették körül a császáriak árkokkal és földbástyákkal».[264] Cob szerint az árkok kicsinyek, a bástyák gyengék voltak s az őrség sem volt igen erős. Vagy harmadfélszáz muskétás német és talán ugyanannyi hajdú védték az erődítéseket.[265] Mégis visszaverték a kuruczok első rohamát. A kuruczok igen hamar akartak végezni, nem töltötték be az árkokat s így rohanván a bástyáknak, csakhamar hátrálni voltak kénytelenek vagy háromszáz holtat hagyva a csatatéren.[266] Az ostromlók helyzetét a havas eső és Cob közelsége igen kényelmetlenné tették. Deczember 8-dikán már Debreczen felé hátrált a kurucz tábor, de itt sem volt maradása.

Midőn 14-én megtudták a kuruczok, hogy Cob már Böszörményen van, előbb azt határozták el, hogy kivonulnak a város elé és ott várják be a tábornokot. De midőn a kivitel órája közeledett, Wesselényi Pál és Boham újabb tanácskozásra hívták a tiszteket. Némelyek azt mondották, hogy Debreczenben kell bevárni az ellenséget, Wesselényi Pál és Boham figyelmeztették a bujdosókat, hogy nem szabad a sereget most koczkáztatni, mert ha e sereg elpusztúl, vége lesz az egész ügynek. Thököly és vele együtt Wesselényi László, ki a lengyelekkel jött az országba, azt vitatták, hogy a város elé vonulván, ütközetre kell várni Cobot. A legóvatosabb vélemény győzött. A kuruczok nemsokára «Bihar vármegye felé tartották az ló száját». Cob nem merte őket követni a váradi basa területére és visszament Kassára.[267]

Jellemző, hogy Thököly a debreczeni tanácskozásban a legkoczkáztatóbb intézkedést javasolta. Később is az audaces fortuna juvat volt strategiájának egyik alapelve.

VI.



Már 1677 elején tartott a kormány a lengyelországi diversiótól és hogy a veszélyt megelőzze, újabb módot gondolt ki a fölkelés gyöngítésére. Pénzzel akarta elérni, mit eddig Apafy közvetitése és a fegyverek segélyével nem tudott kivinni. 1677 január 25-én tízezer forintot kűldenek Bécsből ama bizottságnak, mely hívatva volt a fölkelőket az átpártolásra csábítani és nagyobb összeg kűldését is ígérik azon esetre, ha számos fölkelő kérné a császár kegyelmét.[268] A bizottság egyik helyről a másikra utazott, követeket kűldött a fölkelők táborába, leveleket írt a tisztekhez, egyebek közt a Nyalábváránál elesett Majos Ferenczhez is, de csak igen kevesen követték Kende és Jakso példáját.[269] Ugy látszik, hogy a bizottság tagjai nem osztották ki előre a Bécsből kűldött pénzt, hanem visszatartották az összeg nagyobb felét azon kinyilvánított szándékkal, hogy a már átpártoltak jutalmazására fogják fordítani. De a fölkelők nem bíztak sem a pénzbeli, sem másnemű ígéretekben és gyanakodásukat táplálták az elpártoltak helyzetéről keringő hírek. Végűl a császári biztosok a vallásszabadság kérdésében a régi és oly kevéssé kielégítő engedményeknél voltak kénytelenek megállapodni.[270] Midőn Cob visszatért Kassára a nélkűl, hogy Bohamot kiszorította volna az országból, midőn 1678 elején a nyugati csatatereken a katonai helyzet a császáriakra nézve kedvezőtlenné alakúlt, Bécsben mind élénkebben érezték a békítő rendszabályok szükségét. Leopold tehát a magyar egyházi és világi főméltóságokat tanácskozás végett Bécsbe hívatta 1678 márczius végére.[271]

A kitűzött időre Bécsbe érkeztek Szelepcsényi, Széchenyi György, a kalocsai érsek, Pálffy Tamás kanczellár, Kollonics, Kéry csanádi püspök, Forgách Ádám, Esterházy Pál, Pálffy Miklós, Draskovics Miklós, Illésházy György, Zichy István grófok és Majthényi báró, a personalis. Az udvar részéről Schwarzenberg, Nostitz, Abele Montecuccoli és Hocher tanácskoztak velök.

Schwarzenberg vezette a közös tanácskozásokat, Abele szerkesztette a jegyzőkönyveket és felolvasta azokat, a német miniszterek külön tartott és teljesebb tanácsülésein Leopold jelenlétében, ki «igen szép és igen virágos latin szónoklatokban» rendesen helyeslé miniszterei véleményét.[272]

Hasonló tanácskozások 1672 óta többször tartattak, de a formák ünnepélyességére és kivált a hozott határozatok jelentőségére nézve az 1678-iki conferentia felűlmúlta előzőit.

Schwarzenberg az április 22-iki, alighanem első, közös tanácskozás alkalmával felszólította a mágnásokat, hogy adjanak véleményt a magyarországi állapotok javításának módjairól, mivel most kell a dologhoz látni, midőn a mindenfelől támogatott lázadás még «oly hydrának látszik, melynek az igazi feje ki nem nőtt».[273] A mágnások ezután előadták a rendi és katholikus Magyarország sérelmeit és felfogását, hű alattvalóknak mutatták magokat, de a kárhoztatott lázadás miatt érzett nyugtalanságot a legnagyobb hévvel használták fel az eddigi rendszer megingatására. Megköszönték Leopold atyai gondoskodását, majd kiemelték a helyzet veszélyeit, tekintettel a fölkelők külföldi szövetségeire, feltűntetvén a rajz hátterében a török veszélyt. Ez aggodalmak ép úgy vonatkozván az ország, mint a dynastia biztosságára, barátságos viszhangot keltettek. «Jól tudja a császár» – mondák a miniszterek – «hogy a magyarok a németek nélkűl s viszont a németek a magyarok nélkűl meg nem lehetnek. A természet egymáshoz csatolt bennünket jó és balsorsban s mivel ugyanegy az ellenségünk, legyünk érzésben is egyek.»[274] Hogy túl ne becsűljük e szavak értékét, tekintetbe kell vennünk az akkori sententiosus styl követelményeit, de másrészt nem tagadható, hogy az idézett szavakban a solidaritás érzése is jelentkezik, mely át kezdi törni a rögzött ellenszenvet és kedvencz eszmék elejtésére csábít.

A mágnások a részletekre térve azt indítványozták, hogy magyar és német biztosok kűldessenek a felkelőkhöz. Nem oly biztosokat értettek, minők a múlt évben vagy azelőtt inkább rábeszélés, vagy épen vesztegetés czéljából kűldettek, hanem alkudozásra felhatalmazott biztosokat és II. Ferdinándra hívatkoztak, ki kűldött ilyeneket az ausztriai lázadókhoz. De a miniszterek felfogása szerint a dynastia még nem jutott odáig, hogy kénytelen volna ennyire megalázni magát. Ők elégnek tartották az általános amnestia kihirdetését és a hűségre térőknek az elkobzott javak visszaadását. Ez engedmények nem voltak újak, de többször meg kellett azokat újítani, mivel érvényök bizonyos időhöz volt kötve. Továbbá most az eddiginél ünnepélyesebb formában készűlt az udvar kihirdetni a királyi kegyelmet és feljogosította annak élvezetére kevés kivétellel valamennyi fölkelőt. Csupán az elhaltak örököseinek nem akarta visszaadni az atyjuk hűtlensége miatt elkobzott jószágokat.[275]

Mind ez határozattá lett a nélkűl, hogy a mágnások nagyon ellenezték volna. Annál élénkebben vitatták az adó ügyét és a közjogi sérelmeket. A repartitiót a legnagyobb botránykőnek nevezték már kivetésének módjára nézve is, mert az hívek és hűtlenek, urak és parasztok közt minden különbséget megsemmisít. A mágnások úgy gondolták, hogy ők is kérhetnek annyi szabadságot, a mennyi meg van engedve az örökös tartományok rendeinek, kikkel tárgyalni szoktak az adóról. Nem akarják ők a kormánytól megvonni a honvédelem segélyeszközeit, de azoknál akarnak maradni, melyeket a törvények említenek. Ott van a személyes fölkelés, ott a dica, taxa és a subsidium. Ezek megszavazása végett országgyűlést kell összehívni. Ne tartson a kormány az országgyűléstől, egészen más színe lesz annak, mint az 1647-ikinek, mely megkárosította a vallás érdekeit. Most egész Horvátország katholikus, a magyar nemesség jó része az, a főúri családok kettőnek kivételével katholikusok, a városok erőtlenek és meg vannak félemlítve. A fölkelők és a megyék követei ez országgyűlésen nem sokra mehetnének vallási sérelmeikkel. A királynét is megkoronázhatná ez országgyűlés, s talán Leopold két első nejének inkább kedvez vala a sors; ha koronázott királynék lettek volna.[276] Végűl az adóhátralékok szigorú behajtása, a kamarai és katonai főtisztségeknek idegenekkel való betöltése, a katonai kihágások és a gubernium miatt panaszkodtak. Véleményök szerint a kormány ha előzetesen eltörli a repartitiót és elengedi a hátralékokat, nagy sikert érhetne el az amnestia s az országgyűlés kihirdetésével.

A miniszterek kiemelték a mágnások előterjesztéséből az országgyűlés összehívásának javaslatát, elfogadtatták azt Leopolddal és így a közjogi sérelmek elintézését elhalaszthatták annak megnyitásáig. Mint látjuk, a Lobkovitz-Hocher-féle rendszer elvben már el volt ejtve; az udvar a katholikus és rendi Magyarország álláspontjához közeledett. Csupán az adó kérdésében kellett még egyezkedni. A repartitió rögtöni eltörlése s a hátralékok teljes elengedése igen merész kívánságok voltak. Csak a felkelés megszűntével lehet megszűntetni a rendkívüli adókat is, – mondá az udvar. Gondolják meg a mágnások, hogy a repartitió ő felsége költségeinek huszadrészét is alig fedezi. Háborús időkben a német birodalom leghívebb és szabadalmakkal legjobban ellátott rendjei is kénytelenek alkalmatlanságot tűrni s mindenféle terhet elviselni. A hátralékokra nézve egyezkedni fog a kormány az egyes megyékkel és a körülményekhez képest részben vagy teljesen el fogja engedni azokat.

A mágnások most az adóösszeg felének elengedését kérték. Hivatkoztak a zavarok miatt pusztuló országra s a jobbágyok nyomorára. A miniszterek aligha túlzottaknak nem tartották a panaszokat. Bizonyos, hogy Montecuccoli több mint félmillió forintnyi adó fizetésére hitte képesnek Magyarországot.[277] De most engedékenység volt a jelszó.

Az udvar már hajlandó lett volna százötvenezer forintra szállítani le az eddig kétszázezer forintnyi adóterhet, ha föl nem merűl a mágnások azon követelése, hogy a városok többé ne választassanak el a megyéktől és azoknak accisa jövedelme is a megyékre eső quotába legyen foglalható. Kollonics azonban kimutatta, hogy az accisa eddig nem volt a kétszázezer forintnyi adóösszegbe foglalva és így azon közvetítő javaslat fogadtatott el, hogy a kormány 1678 juliusától kezdve az országgyűlés újabb rendelkezéséig 170,000 forintot követeljen az országtól, de engedje meg, hogy a városok adója is a megyék quotájának törlesztésére fordíttassék.[278]


54. MONTECUCCOLI ARCKÉPE.


A bécsi conferentia julius elején szétoszlott, de kihirdetett határozatai a fölkelés vezéreit nem bírhatták arra, hogy lemondjanak már elérhetőknek látszó vágyaikról.[279]

Időközben csalódott az udvar a Béldi-féle mozgalomhoz fűzött reményeiben is. 1677 márcziusában Béldi és Bethlen kiszabadultak a börtönből. Bármennyire rajta voltak az elfogottak ellenségei, nem bírtak oly bizonyítékokat összeszerezni, melyek segélyével a törvény bosszúját a jogosság némi látszatával lehetett volna kihívni az üldözöttek ellen.[280] Ily körűlmények közt fölűlkerekedett a Teleki befolyása. Valószínűen nem csupán embertelennek, de fölöslegesnek és károsnak tűntette föl Apafy előtt a foglyoknak további sanyargatását. Nem akarta az udvar ellen érzett közgyűlölséget gyarapítani ily tekintélyes és eléggé kedvelt urak vesztének felidézésével. Remélte, hogy Béldi ezentúl óvatosabb lesz, érezvén gyengeségét a fenálló hatalommal szemben. E várakozás nem teljesűlt. A megsértett főúr kiszabadulása után rögtön bosszúra gondolt és most komolyabban, mint az előző években. Pártot toborzott magának a főurak, a székelyek s a szászok közt. Tulajdonkép jelentékeny pártja volt az országban. A székelység ragaszkodott hozzá és annak segélyére támaszkodva számíthatott mindazokra, kik elégületlenek voltak Apafy kormányával a legkülönbözőbb okokból. Az általános elégületlenség leginkább azon ellenszenvből fakadt, melyet Apafy és Teleki magyarországi politikája keltett az országban. E politika sértette a katholikus főurak érzéseit, a szász polgárok érdekeit, sőt a protestans rendek jó részének sem tetszett, mivel koczkáztatónak s költségesnek tartották és mivel Teleki úgy igazgatta azt, mintha a saját és Apafy magánügyeiben járna el. Béldi leginkább az utóbbi körűlmény miatt ellenezte a politikát, de csakhamar fölvette magába barátjai és hívei érzelmeit s most úgy lépett föl, mint a minden áron nyugalmat kívánó Erdély vezére, ki a békebontók megfenyítésére törekszik. Nem az volt szerencsétlensége, hogy hangoztatta tervbe vett forradalmának békés és törvényes czélját, hanem az, hogy törvényesnek tetsző és békés módon akarta elérni azt. Béldi nem született forradalmi politikusnak. Sarkalta, a harag, a gyűlölet, de tartóztatta ezer aggály s az esélyek latolgatása. Igen is biztosan akart haladni, lehető keveset akart a szerencsére bízni. Mind nyugtalanabb és ügyetlenebb lett. Békésen izgatott a Teleki baráti köre ellen s a portára követet kűldött, hogy bevádolja az Apafyt rossz útakra terelő tanácsosokat.

E tényeivel a forradalom terére lépett s most oly helyzetben volt, hogy fegyveres támadással sokat nyerhetett és sokat veszthetett volna, ellenben tétlen várakozása csak pártját fogyasztotta és az udvarnak időt adott az előkészületekre.[281] Béldit a fegyveres támadástól az a téves felfogás is tartóztatta, mintha a porta igen komolyan tiltaná Erdély szövetkezését a francziákkal és a bujdosókkal. Midőn nevében Paskó Kristóf e bűnök miatt bevádolta Telekit és Apafy kormányát a nagy vezir előtt, Kara Mustafa nagy megbotránkozást mutatott. Némi hatást tett reá a panasznak azon része, hogy az Erdélybe húzódó fölkelők elpusztítják az országot, de még sem gondolt Apafy letételére, hanem megragadta a szép alkalmat az erdélyiek kifosztására.[282] Egy kapucsi basát kűldött Erdélybe jelentéstétel végett. Teleki időközben tartóztatta Apafyt a hirtelenkedéstől. Legjobban szerette volna elfogatni Béldit vérontás nélkűl. A kapucsi basa oly megbízásokkal volt ellátva, melyekből Béldi némi bizalmat meríthetett, de melyek ügyén semmit sem lendítettek.[283] Béldi az üldözés első hírére Törökországba menekűlt.[284] Most Kara Mustafa bíráskodván ügyében, a gazdagabb fél lett a nyertes. Béldi a jedikulába záratott és ezzel a porta azt is kimutatta, hogy nincs ellenére a Teleki politikája, mint azt a látszat után ítélők hitték.[285] E látszat nem rémíté el Telekit még akkor sem, midőn legtöbb oka lehetett félni Béldi izgatásainak hatásától. Sőt ekkor igyekezett még jobban lekötelezni maga iránt a bujdosókat, mivel segítségöket igénybe akarta venni a fegyveres összeütközés esetére. Midőn Béldi kiszökött Erdélyből, Teleki még biztosabban lépett föl. Serényen előkészíté kivonúlását és tekintettel Apafy félénkségére azon volt, hogy a bujdosók fővezéröknek ismerjék el a nélkűl, hogy a nyilvánosság előtt mint Apafy megbízottja volna kénytelen szerepelni. Ez izgalmas napokban jó hasznát vehette Thököly Imrének.

Már maga az a tudat, hogy a bujdosók hadainak jelentékeny része a Thököly kezében van s hogy ez által Wesselényi Pál befolyása csekélyebb körre szorúlt, megnyugtató hatással volt Telekire és Apafyra Béldi forradalmi kísérletének idején. Mert Thököly most csupa szolgálatkészség volt Teleki iránt. «Annyira disponáltattak Isten segítsége után általam az emberek» – írja 1678 elején Telekinek – «nyugodjék meg benne, életünk fogytáig Teleki uramtól el nem állunk.» Thököly most azon volt, hogy a múlt évi viszályok nyomait lehetően elsimítsa és Teleki mindig hálásnak mutatkozott befolyásos emberek ilynemű törekvései iránt. Jó részt Thököly fáradozásának volt köszönhető, hogy márczius 7-én a bujdosók gyűlést tarthattak a Kővár melletti Somkúton. Itt Thököly volt a gyűlés vezérszónoka; képzelhető, hogy szónoklatokban nem volt hiány, míg végre az 1672-ben Telekinek tett ígéretek megújítása után Szepesi Pál «az magyar nemzet neve alatt» üdvözölhette Teleki Mihályt, mint a bujdosók hadainak generalissimusát. Részt vettek a gyűlésben Boham és Forval is, kik a varsói szerződésre hívatkozván, a magok részéről is elismerték Teleki méltóságát.

Mind ez nem volt üres ünnepélyesség, mert mindenki érezte a gyűlésnek jelentőségét. Igaz, hogy Somkúton meg nem újúltak a régi idők, midőn az erdélyi fejedelem vezérlete alatt Erdély egész hadi erejétől támogatva vonúlhatott ki a protestáns magyarság szabadságai visszahódítására, de mégis úgy látszott, hogy ott a bújdosók és Erdély viszálya véget ért s hogy köztök oly szövetség létesűlt, mely némileg emlékeztetett a régibb időkre. Úgy látszott, hogy a magyarság részéről e szövetség legfőbb támasza Thököly Imre, ki Telekit az első helyre segítvén, a maga számára követelte a másodikat, Ellenben a bujdosók eddigi generalisa, Wesselényi Pál teljesen a háttérbe szorúlt s a gyűlés végén vetődvén Somkútra, csak azon kitűntetésben részesűlt, hogy a Teleki mellé rendelt tizenkét tagú tanácsba választatott. Pecsétőrt, nemzet titkárát, strázsamestert és tábormestert is választott e háborút viselő aristokratikus köztársaság.[286]

Thököly is tagja lett a tizenkettes tanácsnak, de tényleg több volt, mint egyszerű tanácsos. Rögtön a gyűlés után – «mindenféle dolgokat reám bíztak», mint maga beszéli önelégűlt panaszszal. Legfontosabb megbízatása abból állott, hogy a végbeli hadakat, melyek mindannyian távol voltak Kővár vidékétől, egyesítse a fősereggel. Rögtön Biharba, onnan Túrra és Dévaványára útazott. Csakhogy a végbeliek közül sokan nem voltak találhatók szállásaikon, mert átkeltek a Tiszán és felszágúldottak egész Kassáig «prédálni és nyerekedni». Nagyon nehéz volt őket a kalandozástól eltéríteni. Továbbá alig lehetett velök elhitetni, hogy Teleki most valóban ki fog vonúlni. De Thököly jól választott tisztek segélyével, hol szigorral, hol rábeszéléssel élvén, végre összegyűjthette a féktelenek nagyobb részét és április végén Kis-Marja körűl táborozott a végbeli hadakkal. Itt azonban újra meggyűlt a baja katonáival, kik Teleki késedelmes indulása miatt gyanakodni és zsibongani kezdettek.[287]

Nem a porta okozta Teleki késedelmét. Teleki még nem olvashatta Nointelnek, XIV. Lajos konstantinápolyi követének leveléből azt a bátorítást, hogy a porta «hallgatása beszédnek vehető», de azért előre tudta, hogy ez oldalról minden rendben van.[288] Beaumont erdélyi útja óta Teleki mindig több súlyt helyezett a francziák magatartására, mint a portáéra. Azonban Béthunenel nem volt mindig megelégedve. Béthune ugyan nagy számmal fogadott hadakat Lengyelországban 1678-ban is, de a határon csak igen kevés katonája mehetett át, mivel a Szobieszkivel versengő s részben a bécsi udvar és a pápai nuntius befolyása alatt álló lengyel aristokratia és főpapság meg tudták akadályozni a seregkűldést. Szobieszki neje is az osztrák párthoz csatlakozott, mivel személyes sérelmek miatt neheztelt XIV. Lajosra. Továbbá nehéz volt Béthunetől a magyar hadak zsoldját megkapni, noha annak fizetésére kötelezte magát. És hozzá még a Teleki részére kikötött jutalom is elmaradni látszott. Teleki ugyanis február 16-án Kőváron szerződést kötött Révérenddal, melyben kűlönösen a saját érdekeiről gondoskodott.[289] Béthune úgy látta, hogy Teleki túlcsigázza követeléseit, mert tudja, hogy a francziák reá szorúltak.[290] Ellenben Teleki a francziákat vádolta, mondván, hogy fösvénységök maholnap proverbiumban megyen. Én – úgymond – többet költöttem az ügyre, mint a mennyit a francziák adni akarnak, három- vagy négyszáz aranynyal ki nem indúlhatok. Végre Béthune kénytelen volt ápril 16-án megerősíteni a kővári szerződést, melynek értelmében Teleki táborba szállásától számítva ezer magyar forint havi fizetést kapott. Ápril végén Révérend átadta Telekinek a havi fizetésen kívűl kikötött kétezerötszáz aranyat[291] és most már Teleki elszánta magát, hogy a francziák csapatjaival átkeljen a Szamoson. Nem talált ellenállásra, mivel Nagybánya és Felsőbánya még márcziusban önkényt meghódoltak. Teleki május 11-én Darócz és Tasnád közt egyesűlt Thököly Imrével.[292]


55 RÉVÉREND ALÁIRÁSA.


Tízezernyi magyar, lengyel, kozák, tatár és erdélyi had gyűlt itt össze Teleki vezérlete alatt.[293] Eleinte igen lassan mozdúlt az ágyúkkal is ellátott sereg. Május 30-án még Vezendnél állott Nagy-Károly táján. Teleki és tanácsa nehezen bírták megoldani a kérdést, hogy hol keljenek át a Tiszán. A szolnoki hidon könnyű az átkelés, – így gondolkoztak – de húsz napig tart és nem tudni, hogy megengedi-e a török. Továbbá a Béthunetől ígért segítség bajosan érheti el őket, ha Szolnoknál kelnek át. Tokajnál is veszedelmes az átkelés, mivel úgy hallották, hogy Würmb gróf hatezer emberrel elsánczolta magát Rakamaznál. De május végén megérkezett a lengyel segitség Husztra, igaz, hogy csekély számban. Béthune négyszáz katonánál többet nem bírt átszöktetni a határon. Szerencse, hogy a hadak számára zsoldot és ruhát is hoztak a lengyelek. Május 31-én elindúlt Teleki Huszt felé, arra számítván, hogy ha Ugocsának és Beregnek fog tartani, a fölkeléshez hajló megyék is megerősítik seregét.[294] De Teleki a még jobban megerősödött sereg élén is aligha boldogúlt volna. A vigyázva haladás, s némileg a szükséges egyének érzékenységének kimélete, szóval azok a tulajdonságok, melyek segélyével a saját és Apafy hatalmát oly szépen megerősíté Erdélyben, a harcztéren nem váltak dicsőségére. Kerülni akarta a döntő harczokat és a kelleténél többet adott a tizenkettes tanács többségének véleményére, mely most is a kuruczok régi harczmódjától alig akart eltérni.


56. ERDÉLYI KATONÁK.


Junius 8-án ért Teleki Tisza-Ujhelyre, Nagy-Szőllős tájára. Időközben Würmb is elindúlt Rakamazról Ungvár felé. Forval, Boham és Thököly meg akarták támadni a tábornokot, mielőtt Ungvárra ér. Nem kételkedtek a győzelemben, mivel Würmbnek alig volt fele annyi ereje, mint a kuruczoknak. De Teleki és a tizenkettes tanács véleménye győzött, a kuruczok az összeütközés kikerülésével junius 15-ike körűl értek az ungmegyei Daróczra, ugyanaz nap, midőn Würmb Ungvárba vonúlt. Teleki még éjszaka fölszedte táborát s a kocsikat, marhákat ott hagyván, Terebesen át Abaújba sietett. Senki sem örűlt jobban az éjjeli futásnak, mint Würmb. Mert ő ép annyira félt Telekitől, mint Teleki tőle.[295]

Würmb a Szepességbe vonult és a fölkelők serege most kétfelé oszlott. Ezzel Teleki támadása elvesztette jelentőségét, most csupán a kisebb várak gyakoribb ostroma különböztette meg az előbbi évek csatározásaitól. Teleki junius második felében és juliusban szabadon kalandozhatott Abaujban, Tornában, Gömörben és Zemplénben.

Megvette Bodókő-Váralját, Tornát, Putnokot és Szalánczot, Ónodnál a Petrystől vezérelt nyolczvan ember ellen nem bírt boldogulni, elfoglalta Szerencset és hiában ostromolta Tokajt.[296]

Thököly ez idő alatt a sereg másik részével Sárosban és a Szepességben tartózkodott. Innen nyugtalaníthatá Würmb seregét és másrészt örűlt, hogy ősi birtokai közelségében táborozhat. Azóta, hogy Erdélyből kivonúlt, folyvást zaklatta elkobzott birtokain élő volt alattvalóit fenyegetésekkel kényszerítvén őket követelései teljesítésére. A rimaszombatiak az év elején az egri basa segítségét hivták fel Thököly ellen és Ibrahim aga, a basa fő kajmakámja megírta a magyar vezérnek, hogy «lehetetlen kivánsággal terheli kegyelmed az jobbágyokat». Most a késmárki urodalom érezte hajdani urai utódjának közelségét; Thököly egy napot töltött Késmárkban, melyet nyolcz év óta nem látott.

De úgy látszik, hogy nem ő volt oka a sereg kétfelé oszlásának; annyi bizonyos, hogy hívta Telekit Sárosba, mert a német tábor megerősítése előtt szeretett volna egy kiválóbb haditényt végrehajtani.[297] Julius vége felé Teleki valóban elindúlt, hogy Thökölyvel egyesüljön. Kassát nem merte ostromolni,[298] hanem julius 28-án Eperjes ostromához fogott az egész kurucz sereggel. A tizennyolcz napi ostrom alatt csak a külváros pusztult el a kertekkel együtt, a várban az őrség a polgársággal együtt vitézűl ellenállott, de nem sikerült volna megmenteniök a várat, ha Dünewald alezredes dragonyosaival még ideje korán meg nem érkezik.[299] Időközben gróf Leslie Liptóban vesztegelt, mivel összesen ezer lovasa volt és a hadak számára hozott zsoldot nem merte ennyi erőnek védelmére bízni. De midőn a Massimi és Dünewald ezredek megérkeztek augusztus 10-ike körűl, Szepesnek tartott és egyesülvén Würmbbel, Eperjes fölmentésére sietett. Teleki nem akarta bevárni, augusztus 15-én elhagyta Eperjest és 27-én már Kőváron volt.[300]


55 SZERENCS.





Jegyzetek




HátraKezdőlapElőre