HARMADIK FEJEZET.
A FÖLKELÉS ÉLÉN.

I.

Az 1678-iki őszi hadjárat, Thököly s a bányavárosok. Thököly viszonya az udvarhoz, Erdélyhez, Wesselényihez s Zrínyi Ilonához. Zrínyi János fogsága, Teleki Anna. Erdély, az udvar s a bujdosók 1679 első felében. A krasznai gyűlés 1679 juliusában, Thököly főgenerális képe. Thököly s Wesselényi viszálya 1679-ben. Harczok 1679-ben. Miskolczi gyűlés, Erdély s Thököly 1679-ben. Thököly fővezérré választása 1680-ban. Alkudozása az udvarral 1680 elején, a jolsvai fegyverszünet, Caprara kinevezése s Szelepcsényi megbizása. Erdélyt fenyegető magatartása s Sebestyén útja. Harczok 1680-ban. Thököly s az udvar 1680 juliusától, a somlyai értekezletig, a november 15-iki jolsvai fegyverszünet. Az 1681-iki országgyűlés s Thököly viszonya az udvarhoz s az országgyűléshez. Az Apafynak adott 1681-iki athnamé, a beregszászi találkozás, a fegyverszünet felmondása, harczok 1681 nyarán. Az 1681-iki hadjárat, Thököly s az erdélyiek. Thököly találkozása Saponarával, Caprara sikerei, az erdélyi politika fordulata 1681 végén. Leopold keleti politikája, a szoboszlói fegyverszünet. Thököly követei a portán 1681 végén, alkudozás Saponarával 1682 april végéig. Thököly budai útja. Saponara s Thököly 1682 majusában Izdenczy útja, Zrínyi Ilona, Thököly házassága. A fegyverszünet felbontása, az 1682-iki hadjárat kezdete. Zrínyi János Thökölynél. Fülek ostroma. Az athnamé átadása, az Erdélyben maradt bujdosók pártfoglalása. Az 1682-iki hadjárat Fülek megvétele után, Szirmay és Jánoki bécsi útja. Thököly mint uralkodó fejedelem 1682 végén.

58. MUNKÁCS.

LESLIE nyomon követte Telekit. Bejárta a Szilágyságot és Kővár vidékét, de sehol sem találta az ellenséget, mert az üldözöttek Erdélybe húzódtak, vagy Kővárba zárkóztak.^[301] Leslie azt hitte, hogy a Telekit közvetlenül kísérő csapatok visszaszorításával az ellenség fő seregétől szabadúlt meg. Nem kell többé félni, jelenté a vérmes hadvezér Bécsbe.^[302] Leslie nem vette figyelembe a Szinyérváralja körül gyülekező kuruczokat és lengyeleket, kiket Boham. és Thököly vezérelt.^[303] Pedig azok észrevétlenül átkeltek a Tiszán és már a Szepességben voltak, midőn Leslie Szathmárra térvén, még mindig azt hitte, hogy Ónod felé járnak s csupán a hegyaljai szüretre kívánkoznak.^[304] Ez országban lehetetlen a hadviselés, – kiáltott fel a most már kétségbeesett Leslie – nem kaphatunk megbízható híreket, csak akkor tudjuk meg az ellenség szándékát, mikor mán régen végre is hajtotta.^[305]

Leslie e kijátszását Teleki nem merte volna megkísérteni. De midőn visszavonúlt, magával vivén a gyalogság jó részét, a hátramaradt csapatokkal Thököly és Boham szabadabban rendelkeztek. Jól tudták, hogy veszélyes volna döntő harczba bocsátkozni a most már elég erős Leslievel, de azt is tudták, hogy a nyugati határ felé oly lassan fogja követhetni őket, hogy jó ideig urai maradnak az éjszaki és nyugoti megyéknek.

Tervök alapjában csak ismétlése volt a régi kurucz. harczmódnak. De 1678 őszén a régi modor folytatására az eddigieknél nagyobb tömegek vonúltak ki és mi még lényegesebb különbség, ép oly egységes, mint merészen a czélra törő vezérlet alatt. A tervnek kezdeménye sok valószínűséggel Thökölynek tulajdonítható. Bizonyos, hogy Boham szívesen engedte át a döntést Thökölynek, mivel becsűlte okosságát és gyorsan elszánt természetét.^[306] Thököly és Boham szeptember első napjaiban még Munkács és a Tisza közti területen tartózkodtak.^[307] Szeptember 17-én már Iglóban találjuk őket. A fősereg előtt és attól függetlenül Józsa pater fosztogatott. A volt pápai generalis ugyanis épen nem elvi okokból ez időtájt a kuruczokhoz szegődött. A császáriak veszedelmes főnöknek tartották, mivel nagy népszerűsége volt a fosztogatók és a földönfutókká lett jobbágyok közt.^[308] Thököly a Szepességből nem a rövidebb úton haladt a bányavárosok felé, hanem Liptón át éjszaknyugotnak tartott egyrészt, hogy útjába ejtse ősi birtokait, másrészt az örökös tartományok nyugtalanítása végett. Valószínű, hogy szeptember 20-dika táján Liptóba érvén, Likavától, Rózsahegytől és Árvától megkövetelte a földesúrnak járó adót. Rózsahegyet ostrommal megvette, «az hol is kétszázhuszonhét németet rakattunk halomban», mint a bujdosók pontosságra törekvő jelentése mondja. Az e környéken elterülő Thököly-féle urodalmakból a tót jobbágyság csoportosan a kurucz hadsereghez csatlakozott, mely szeptember végén tízezernél többre szaporodván, Trencsénmegyébe érkezett.^[309] Úgy látszik, hogy innen Morvaországra és Sziléziára néhány száz tatárt eresztettek a vezérek,^[310] de a fősereget délre küldötték Pálffy Károly bajnóczi jószága felé. Pálffy császári szolgálatban több ízben harczolt a fölkelők ellen, most tehát a kuruczok «egynéhány falu s város felégetésével értésére adták, mely jóízű légyen maga nemzete, vére ellen való támadása». Még Szelepcsényi Bán nevű kastélyát is megvették, de jószágát nem égették, noha úgy gondolták, «hogy elég oka volt volna reá az magyar nemzetnek». Valószínűen Thököly tiltotta a sok égetést, mivel a jobbágyságot táborába akarta édesgetni.^[311] Thököly az ifjabb Petrőczivel együtt a háromezer főnyi előcsapat élén Bajnóczról Zólyomnak indúlt és október 3-án egyesülvén Bohammal, a város előtt rögtön táborba szállott.^[312] Ugyane napon jelenté a betegen Kassára érkezett Leslie a hadi tanácsnak, hogy legújabb hírei szerint az ellenség már Trencsénmegyében van és bizonyára nyugtalanítja az örökös tartományokat.^[313]

59. LESLIE ALÁIRÁSA.

Thököly e váratlan megjelenése a nyugoti határszélen és a bányavárosok előtt először híresíték el nevét a külföldön is. Az egykorúak azt hitték, hogy ekkor választották meg a kuruczok vezéröknek és történetírásunk is magáévá tette az egykorú hírlapok és évkönyvek felfogását. Pedig Wesselényi Pál vezéri méltóságát a somkúti gyűlés nem semmisíté meg, csupán hallgatagon mellőzte a Teleki kedvéért. Wesselényi Pál nem akart részt venni Teleki hadjáratában, mivel hiában kérte Telekitől a mezei, a nemesi hadak és a gyalogság generalisságát.^[314] Midőn Teleki viszavonúlt, még mindig tőle és Apafytól függött Wesselényi igényeinek teljesítése s így érthető, hogy miért nem vett részt a kuruczok választott generálisa Thököly hadjáratában. De azért a csatári választásnál fogva még mindig joga volt e czímre, ép azért Thököly, mióta Telekivel kibékűlt, folyvást azon volt, hogy az ő segélyével minél távolabb tartsa Wesselényit az ügyek vezetésétől. Hogy czélját elérhesse, egyrészt Wesselényi megbízhatóságát tűntette föl gyanús színben az úgy is gyanakodó fejedelem előtt, másrészt minden alkalommal bizonyítgatta Teleki előtt a saját ragaszkodását és föltétlen megbízhatóságát. Most is egész hadjárata folyamában folyvást hívta Bohammal együtt a visszamaradt fővezért a táborba, az ügynek szerencsés lebonyolítása érdekében. Pedig tulajdonkép nem Teleki jelenlétére vágyódtak a vezérek, hanem a Clanleu vezérlete alatt Teleki körűl maradt gyalogságnak érezték hiányát.^[315]

60. ZÓLYOM.

De Teleki nem bocsátotta el Clanleut, leginkább azért, mivel maga készűlt a kiindulásra, melyet betegsége és az útnak biztossága iránt fölmerülő aggályai miatt addig halasztgatott, míg ideje múlt a táborozásnak. Thököly nem csupán Clanleut várta hiába a zólyomi táborba. Józsa támogatására is számított.^[316] De időközben Józsa hősi pályáját félbeszakította Gerstorff alezredes, ki meglepte a kedvesénél mulatozó vezért és elkísértette a kassai börtönbe.^[317]

Thököly serege még így is elég erős volt arra, hogy a bányavárosokat elrémítse s hogy a bécsi udvart fölrázza indolens tétlenségéből. Az udvari kamara sürgette a császártól a segítséget, mivel szerinte a bányavárosok elvesztése súlyosabb csapás volna a császárra nézve a királyság többi részeinek elvesztésénél. Az udvartartás költségeinek egy részét is a bányavárosok jövedelmei fedezik – fejtegeté az udvari kamara. A császár október első felében ismételt resolutiókban megígérte, hogy gondoskodni fog a bányavárosokról, e legbecsesebb drágaköveiről.^[318] De míg a császári akaratot a nehézkes szerkezetű hatóságok és a lassan mozgó tábornokok végrehajtották, addig Thököly szabadon rendelkezett Leopold drágaköveivel.

Először is Zólyom ellenállását akarta megtörni. Marchese Bagni alig harmadfélszáz emberrel négy napig «keményen viselte magát » a túlnyomó erő ellenében. De hatodikán éjjel «előálomban» a kuruczok «lármát csináltak», azaz jelt adtak az ostromra.^[319] Thököly az útja közben összetoborzott parasztokat küldötte a veszélyesebb pontokra és azon volt, hogy elrémítse az ostromlottakat a házak lángba borításával.^[320] A várost rövid küzdelem után megvette, az őrég a fellegvárba menekűlt, de csakhamar megadta magát. Körűlbelűl negyven német esett el, Bagni elfogatott és az őrség a Boham katonái közé soroltatott.^[321] Zólyom példája leverően hatott a három legfontosabb bányavárosra. Selmeczbánya, Körmöczbánya és Beszterczebánya már október 3-án megkapták Thökölynek a zólyomi táborból írt fenyegető levelét. A levél «baráti szeretettel» felhívta a városokat, hogy küldjenek két vagy három becsületes embert a táborba az átadást előkészitő ajánlatokkal. De azon esetre, ha a városi polgárok és őrségek nem bírnák méltányolni a barátságos intést, ha ellenállni merészelnének, akkor – így írja Thököly – várostok hamuvá fog égettetni, magatokat pedig gyermekeitekkel együtt kardélre hányunk. A városok jól tudták, hogy e török ízű fenyegetéssel komolyan kell számolniok.

61 I. LEOPOLD SAJÁTKEZŰ ELHATÁROZÁSA.

Rettegve gondoltak arra, hogy Thököly elpusztítja a bányákat a császár, a lakosság s az egész környék «örökké pótolhatatlan kárára». A lakosság a három városban fenálló bányakamarákkal egyetértve minden áldozatra el volt szánva, hogy a vészt elhárítsa. Pedig Thököly sokat követelt. A selmeczi bányakamarától hatezer aranyat kért, az ottani bányapolgároktól ötezret, a várostól háromezret és így csak Selmeczbányától összesen tizennégyezer aranyat. Ily összeg rögtöni lefizetése nehezére esett volna a városnak. Alkudozott és könyörgött, hogy húzza az időt esetleg a segítség megérkezéséig. Emlékezteté Thökölyt arra, hogy a bányák sértetlenek maradtak az eddigi belzavarok alatt, hogy a legutolsó török háborúban még a pogány is megkímélte azokat a szultán jól felfogott érdekében, mert a szomszédos hódoltság nem bírná megfizetni az adót, ha a bányák nem dolgoznának. A bányavárosok lakói békés polgárok, a bányák után élnek és munkájokkal elősegítik az ország jóllétét.

62. SELMECZ VÁROS.

Ily érvek nem igen hatottak Thökölyre. A bányák jövedelmét kiviszik az országból – így válaszolt a selmeczi követeknek – és Bécsből a törököt vesztegetik azzal a magyarság kárára. Mivel a magyar nem veszi hasznát a bányáknak, ő nem bánja, ha más sem élvezi azoknak jövedelmét.^[322] Nem voltak e szavak puszta számításból mondva a küldöttség megfélemlítése végett. Némi őszinteséggel nyilatkozik azokban a magyarság ama régi panasza, hogy a bányák nagy évi jövedelme, mely kétszázezer forintot felűlhaladott, nem fordíttatik országos czélokra.^[323]

De most a körűlmények nem kívánták Thökölytől fenyegetése teljesítését. Báró Kuslan, Beszterczebánya parancsnoka, el volt szánva a védelemre, állítása szerint «az utolsó csepp vérig». Azonban katonái megtagadták az engedelmességet, a polgárság és a kamara a bányákat féltették s így Kuslan kénytelen volt feladni a várost október 10-én tisztességes feltételek alatt.^[324] Selmeczbánya meg sem várta az ostromlókat. Az ottani őrség élelmi szerekkel, takarmánynyal s még lőporral sem lévén ellátva, Zólyom eleste után rögtön menedéklevelet kért Thökölytől, hogy szabadon elvonúlhasson.^[325] Körmöczbánya őrsége erősebb volt és gróf Kéri vezetése alatt a védelemre készűlt. A megijedt városbeliek kiűzettek, hogy az őrségnek terhére ne essenek, de midőn Thököly a város elé szállván, most már több ágyúval is rendelkező seregét az ostromra vezette, gróf Kéri jobbat gondolt és Kuslan példáját követte. Thököly ezután kedve szerint sarczolhatta a bányavárosok lakóit, kik nem bírván nyomban teljesíteni minden követelését, kénytelenek voltak túszokat tartani nála, ígéreteik beváltásáig.^[326] A kamarák tulajdonára nézve a Beszterczebányával és úgy sejtjük, hogy a többi városokkal kötött egyezségben is Boham és Thököly megígérték, hogy a bányakamarák ingó és ingatlan javait bántani nem engedik. Nem tudjuk, hogy az átadás után mikép értelmezték a győzők kivált az ingó javakra vonatkozó ígéretet, csak annyi bizonyos, hogy a hutákat föl nem gyújtották. Thököly ez alkalommal a protestáns istentiszteletet visszahelyezte régi jogaiba, «mivel – úgymond – a magyar nemzet leginkább és majdnem egyedűl a protestáns templomok elfoglalása s a protestáns istentisztelet eltiltása miatt fogott fegyvert». Azonban a katholikusokat is meg akarta nyugtatni, jogaik kíméletét ígérvén nekik és csak azt kívánta, hogy a jezsuiták távozzanak el békében az elvonuló katonákkal együtt.^[327] Az elvonúltak helyett magyar őrségeket hagyván a bányavárosokban, további foglalásokhoz látott.

63. BESZTERCZEBÁNYA.

Rövid idő alatt minden erőfeszítés nélkűl elfoglalta Lipcsét, Saskőt, Revistyét, Breznóbányát, Korponát, Divényt, Gácsot és Kékkőt. A roszszúl fizetett őrségek többnyire kiszöktek a várakból az ellenség közeledtének hírére.^[328] November első hetében Thökölynek már be kellett végeznie a nógrádi foglalásokat, mert akkor a császáriak közelsége miatt hátrálnia kellett. Würmb, Dünewald és Pálffy Károly grófok Lipótvárnál gyülekeztek október utolsó napjaiban, míg ugyanekkor gróf Esterházy Pál a nógrádmegyei Lest nevű falunál táborozott. «Oly szép és friss erős népét kegyelmes uramnak ő felségének együtt lenni nem láttam» – írta ekkor Koháry a lesti táborból.^[329] Würmb november elsején ütközött össze valószínűen a lengyelországi segédcsapatokkal Bars-Szentkeresztnél. A császáriak győztek s újra övék lettek a bányavárosok. Thököly nem vett részt a szentkereszti ütközetben, már ekkor távol volt Barsmegyétől és midőn Esterházy november 19-én egyesűlt a német tábornokokkal, Thököly mind közelebb húzódott a Tiszához.^[330]

64. KORPONA.

A bujdosók régi óhaját teljesítette Thököly, midőn a bányavárosokat elfoglalta. Igaz, hogy nem valósúltak a foglaláshoz fűzött remények; Teleki otthon maradt, a megyék nem sereglettek a fölkelők táborába és így a bányavárosokat rövid időn fel kellett adni, noha a bujdosók azt remélték, hogy «ez erősségek birtokában, ha compositióhoz kell is fognunk, annál nagyobb energiával lehet meg». De így sem maradt hatás nélkűl Thököly hadjárata az udvari körökre. Ily veszély és ily károk megújulását nagyon szerették volna lehetetlenné tenni és e hangulat bátorította a magyar főurakat a békítési kísérletek folytatására. Gróf Forgács Ádám országbíró még Zólyomra érkeztök előtt levelet írt a bujdosókhoz, melyben felszólítja őket, hogy ha nem elégszenek meg a kihirdetett amnestiával, küldjenek hozzá követeket további kívánságaikkal, és ő azokat át fogja adni ő felségének.^[331] Ez előzékenység ily főrangú úr részéről hízelgett Thökölynek és a bujdosóknak. Azt is belátták, hogy hasznát vehetik a felhívásnak. Forgács a hozzá küldött követektől art izente a bujdosóknak, hogy küldjék el Bécsbe Szalay Pált az udvar ajánlatainak meghallgatására.^[332] Az izenet tartalma, vagyis az a tény, hogy a fölkelők követe az udvarhoz mehet az országbíró felszólítására, nagy újitás volt az udvar békítő kísérleteinek eddigi módszereivel szemben. Lehetetlen volt föl nem fogni ez újítás jelentőségét és meg nem ragadni a jó alkalmat előnyök kivívására.

Thököly egyelőre oly előnyökre gondolt, melyek a fölkelés ügyét a legközelebbi jövőben megóvnák a hanyatlástól, mert sikerei közben is aggályai voltak e jövőre nézve. A császári csapatok két felől közeledtek s ha már sikerűlni fog a sereget épségben haza vinni, a téli szállások bajai következnek. A bihari szállások évről évre jobban pusztúltak és a kapzsi basák önkénye miatt igen költségesek voltak. Erdélyre sem lehetett számítani, 1678 elején elég baja volt Thökölynek Apafyval az Erdélybe húzódott hadak miatt. Hozzá még Lengyelországból is rossz hírek érkeztek. XIV. Lajos a császárral a béke iránt alkudozván, Béthune tanácsosnak látta előkészíteni az útat, melyen tisztességgel vissza lehetne vonúlni a magyar ügyben vállalt kötelezettségtől.^[333] Már októberben tudták a bujdosók, hogy Béthune a lengyelországi segédhadakat ki fogja vonni az országból.^[334] A török annyiszor ígért segítsége a jövő évre nézve is igen kétséges lévén, Thököly egyelőre fegyverszűnetet akart kivinni minél kedvezőbb feltételek alatt.

THÖKÖLY IMRE.
(Thomas egykorú metszvénye után.)

Ha Thököly most mint seregével szabadon rendelkező vezér küldheti Bécsbe Szalayt, talán mindjárt szabadabban lépett volna föl, de erdélyi honosságára nézve is tartózkodónak kellett lennie. Azért Bécsbe küldötte Szalayt «nem úgy, mint követet, hanem csak hallóját, értőjét német császár resolutiójának».^[335] Szalay október 28-dikán érkezett Bécsbe és 31-én már visszaútazott.^[336] Így tehát a szentkereszti ütközet napján Szalay már Pozsonymegyében lehetett. A haditanács ugyane napon felhatalmazta a tábornokokat a fegyverszünet megkötésére azon hozzátétellel, hogy ha a fölkelőkre érzékeny csapást mérhetnek, csak folytassák tovább mozdulataikat.^[337] De mivel Würmb a szentkereszti nap után a bányavárosokat könnyen visszafoglalta, nem akart tovább fáradni és november közepe táján megkötötte Thökölyvel a fegyverszünetet.^[338]

Azonban Szalay korlátozott hatáskörű küldetése is rossz vért szűlt Erdélyben. Apafy nyugtalanná lett, azt hitte, hogy Thököly nélkűle akarja megkötni a békét, s igy a «caput rei», vagyis a díj, melyet a bujdosók támogatása fejében kivívni remélt, ki fog siklani kezéből.^[339] Ugyane napokban a portáról is kedvező híreket hallott. Most már remélte, hogy a portától «parancsolatja lesz az ügynek gondviselésére tovább való hatalommal mint sem eddig».^[340] És így, midőn Apafy Szalay küldetésének hírét hallotta, nem csupán attól félt, hogy e «tovább való hatalom» már későn fog megérkezni, hanem attól is, hogy a magyar mozgalom lecsendítése miatt a porta őt fogja felelősségre vonni. Azért igen keményen megfenyegette Thökölyt. «Kegyelmednek serio parancsoljuk» – írja neki november 3-án – azon dolgot míg újontanában vagyon, teljes tehetsége szerint supprimálja, mert ha a magyarok dolga a miatt boldogtalaníttatik, erdélyi jószágaira számot ne tartson; ha penig Isten után a mi alkalmatosságunkkal boldogúlni fog, még a magyarországi jószágaitól is elesik».^[341]

Teleki még ekkor kevésbé gyanakodván Thökölyre azon volt, hogy megnyugtassa Apafyt és megírta Thökölynek a fejedelem nevében, hogy a fegyverszünet iránt alkudozhatik.^[342] Így Thököly újra felküldhette Szalayt színleg a béketárgyalások előkészítése végett, de valójában azért, hogy a királyi Magyarország területén néhány megyét jelöltessen ki az udvartól téli szállásúl hadai számára. Szalay most november 29-től deczember 29-ig tartózkodott Bécsben az udvar költségén.^[343]

A helyzet olyan volt, hogy Thököly küldöttje Leopold minisztereinél ügyesebb diplomatának mutathatta magát. Tulajdonkép az udvar eljárásában nem volt semmi diplomatia. Gyanították sokan, hogy mire törekszik Thököly, hogy csak a téli szállásokat akarja s hogy Szalay előzetes tárgyalásaival az udvart félrevezeti.^[344] De visszafojtották a gyanút, hogy ne legyenek kénytelenek lemondani reményeikről. A török Czeherinnél győzött, gondolható volt, hogy elfoglaltsága nemsokára véget ér és hogy ekkor megragadva a magyar fölkelés által nyújtott jó alkalmat, a vasvári békét nem fogja meghosszabbítani. Nagyon jól esett az udvarnak a remény, hogy a török útjából eltávolíthatná e csábító alkalmat a magyaroknak teendő engedmények által. Azért igen előzékenyek voltak Bécsben Szalay iránt. Úgy gondolták, hogy az udvar méltóságát is megóvják és egyszersmind a magyarokat is kielégítik, ha a bécsi conferentia különben már kihirdetett határozatait közlik Szalayval, válaszúl küldőinek kívánságaira. A határozatok közől a legfontosabb, az országgyűlés összehívásának ígérete, elnémíthatott minden követelést, mert a kormány szerint csak az országgyűlésen lehetett törvényes úton orvosolni a fenforgó sérelmeket.^[345] De Szalay, úgy látszik, többet kívánt, szóba hozta az elfoglalt templomok rögtöni visszaadását is.^[346] Különben követelései és a reá adott válaszok csekély jelentőségűek a végeredményhez képest. Az udvar megerősíti a fegyverszűnetet, továbbá kijelöli Bereg és Ung vármegyéket téli szállásúl a fölkelőknek. Az egyetlen mód, melylyel az udvar a fölkelést a végkimerűlésig sújthatta volna, abból állott, hogy a téli szállásokat minél szűkebb körökre szorítsa akár üldözés, akár a basák megvesztegetése által, de most még aránylag ki nem pusztított terűleteket jelölt ki az udvar a megszorúltaknak. Remélte, hogy viszonzásul a fölkelők 1679 február végéig, vagyis a fegyverszűnet leteltéig teljhatalmú követeket fognak küldeni a béke megkötésére. Leopold még mentegetőzött, hogy nem fogadhatta audientián Szalayt, mivel a régi szokás szerint a még fegyverben álló ellenség követét nem lehet fogadni, de mihelyt a békét megkötik, színe elé fogja bocsátani őt és követtársait.^[347]

I. APAFY MIHÁLY FEJEDELEM.
(Egykorú olajfestményről, mely a herceg Esterházyak fraknói képtárában őriztetik.)

Szalay még Bécsben tartózkodott, midőn egy váratlan eset megzavarta a beállott fegyverszűnetet. November vége felé Leslie kigyógyúlt és átvette a fővezérletet. Leslie talán hevesebben gyülölte helyettesét, Würmb grófot, mint a fölkelés vezéreit. Már a nyáron mindent ellenzett, mit Würmb jónak látott. «Az Isten szerelméért» – írta ekkor Leslie egy bécsi miniszternek – «vagy ez embertől, vagy hivatalomtól szabadítson meg excellentiád, mert úgy látszik, hogy az egyikkel több bajom lesz, mint a másikkal.»^[348] Most, hogy Würmbnek sikerűlt Leslie távollétében visszaszorítani az ellenséget, Leslie a helyettesétől kötött fegyverszűneten töltötte ki bosszúságát. Azt izente a fölkelőknek, hogy reá nézve nem kötelező Würmb egyezsége és hogy felbontja a fegyverszűnetet, ha a fölkelők vissza nem adják a kezökben maradt Divényt, Tornát és Szalánczot. Az udvar kénytelen volt a főtábornok részére állani és Szalay útján szintén visszakérte a várakat. Sőt Leslie meg is kezdte Divény ostromát, de a Bohamtól oda rendelt franczia tiszt megvédte ellenében a várat. Leslie ezután bizonyára Esterházy Pál ösztönzésére nem folytatta tovább a támadásokat és elfogadta a fegyverszünetet. Miatta tehát szabadon küldhették volna a fölkelők az udvarhoz teljhatalmú követeiket.^[349]

II.

Kétségtelen, hogy Thököly Apafy fenyegetése miatt csupán a fegyverszünet megkötésére merészelte felhatalmazni Szalayt. Lehetséges, hogy Szalaynak Thököly személyes igényeire vonatkozó utasításai is voltak, különben már azon körülmény is, hogy Szalay megbízó levele egyedűl Thököly aláírásával volt ellátva,^[350] fölkeltette az udvar érdeklődését az ifjú vezér szándékai és helyzete iránt. Óhajtották az udvari körök, hogy Szalay távozása után a fölkelők részéről Thököly küldetnék Bécsbe a béketárgyalások megindítása végett. Úgy gondolták, hogy vele igen simán folynának az alkudozások, mert atyai öröksége nagy részének visszaadása hatással volna magatartására. De az udvar nem ragaszkodott e kívánsághoz, mivel ismerte Thököly helyzetét és tudta, hogy nem jöhet Bécsbe.^[351] Mégis bizonyos, hogy Thököly jól volt értesűlve a császáriak hangulatáról, tudván azt, hogy atyai örökségére nézve kedvező válaszra számíthat, ha a béke ügyében némi buzgalmat fejt ki. Vegyük még e csábító reményhez azon tényt, hogy Thököly ez idő tájt már megkérte Zrinyi Ilona kezét. I. Rákóczi Ferencz özvegye nem válaszolt tagadólag, de nem akarván még saját és gyermekei sorsát a kurucz vezér szerencséjéhez kötni, egyelőre a béke megkötéséig és Thököly hazájába való visszatéréséig kívánta elhalasztani a házasságot.^[352]

A békétől tehát sokat várhatott Thököly 1679 elején, ellenben a háború folytatásától, úgy látszott, hogy nagyon keveset. Újév táján a lengyel segédcsapatok lázongtak, sőt a hónapok óta ki nem fizetett zsold miatt Bohamot megöléssel fenyegették.^[353] E zendülés elég világos előjele volt a kuruczokra nézve annyira fontos csapatok felbomlásának. Ha így mérlegeljük a háború és béke előnyeit Thököly szerencséjére nézve, valószinűnek fog tetszeni történetíróink azon feltevése, hogy Thököly a fegyverszünet alatt igen kívánta a békét s még katholikussá is akart lenni, hogy hamarább nőül vehesse Zrinyi Ilonát.^[354]

Történeti hagyománynyal van itt dolgunk, melynek keletkezését kell ismernünk, hogy kivehessük belőle az igazságot.

Nem ismerjük Thököly azon követeléseit, melyeket ekkortájt talán közvetlenűl az udvarral, vagy esetleg Leslievel közölt. De később formulázott kívánságaiból biztosan következtethetjük, hogy nem csupán jószágainak visszaadását kívánta, hanem a fenyegető erdélyi veszteségek pótlását is. Már e követelés lehetetlenné tette az egyezményt, mert az udvar ekkor még magyarországi jószágainak teljes visszaadására is nehezen határozta volna el magát. De még ha az udvar készséggel teljesíti is e kívánalmakat, Thököly még mindig többet követelt volna.

A bujdosók korának benyomásai határozták meg nagyravágyása irányát. Bethlen utódja, a Thököly család hagyományainak örököse, nem kaphatott örömmel az első kinálkozó alkalmon, hogy hűségre térjen dicsőség nélkül és a protestantismus jogainak cserbenhagyásával. És bár a politikai helyzet pillanatnyira elborúlt, nem kell hinnünk, hogy Thököly elcsüggedt volna. Még igen fiatal volt, pedig érettebb korában is a legnagyobb csapások után folyvást felujultak reményei. De bár alapjában a török segítségtől várta minden reménye teljesítését, egy neme a korán kifejlett életbölcseségnek és a hagyományos politikai módszerek tudatos utánzása arra ösztönözték, hogy a nyugati szomszéddal is keresse az összeköttetést. Tudta, hogy Apafy haragját még akkor sem csillapítja le, ha Szalayt csak a fegyverszünet megkötésére hatalmazza fel. De magára vette a gyűlölséget, nem csupán a fegyverszűnetre szorúlt hadak kedvéért, hanem azért is, mivel a saját előmenetelére és az ügy jövőjére nézve végzetes hibának tartotta volna az oly magatartást, mely őt a békíthetetlen vezér színében tűnteti föl. Nem akarta elzárni a Bécstől hozzá vezető útat. Úgy látszik, hogy akkor sokat is várt az udvar engedékenységétől. De midőn Debreczenbe érve megtudta, hogy Szalay kérelmére a Leslietől követelt három várat sem akarták a bujdosók birtokában hagyni, s hogy a templomok visszaadását is megtagadták, a «német csalárdságot» emlegette és nem is gondolt arra, hogy ily engedmények kedvéért szembe szálljon Apafy haragjával.^[355] Még sem kerűlhetett ki bizonyos ellenkezést Apafyval. A hadak jóvoltáért, de Bécsben szerzett jó hírének fentartása végett is azon volt Thököly, hogy a fegyverszünet pontjai végrehajtassanak. Apafy ellenben megparancsolta a hadaknak, hogy együtt maradjanak Debreczen körül és ne merészeljenek a némettől átengedett szállásokra költözni. Thököly hiában fejtegette a bihari szállásolás nyomorúságát, Apafy nem engedett, mert attól tartott, hogy Beregből és Ungból a katonák át fognak szökdösni a császáriakhoz.^[356]

65. NAGYBÁNYA.

Már ez ellenkezés is a béke őszinte hívének tűntette föl Thökölyt. Ehhez járúlt még Wesselényi Pál föllépése. A bujdosók választott generalisa Teleki előtt kénytelen volt meghátrálni, de Thökölynek nem akarta átengedni tisztét. Nem merte Thökölyt háborgatni szerencsés hadi útjában a bányavárosok felé, de a fegyverszűnet után reá nézve is megváltozott a helyzet. Nem mondhatni, hogy Wesselényi konok ellensége volt a békének, sőt úgy hiszszük, hogy pártolta volna a fegyverszűnetet, ha véletlenűl Thököly ellenzi azt. De most hasznára akarta fordítani az erdélyi udvar elégűletlenségét Thökölyvel, elhagyta Hadadot és a bujdosók hozzá szító részével Nagybányára tört, megszegvén a fegyverszűnetet.

Ekkor hirdették mindenütt, hogy Thököly nagyon szeretne békét kötni, de Wesselényi és Apafy miatt nem teheti.

Németországi lapok is hirdették ezt azon hozzátétellel, hogy Thököly Zrínyi Ilona kedvéért kívánja a békét.^[357] Későbbi toldás lehet az, hogy Thököly ekkor katholikussá akart lenni, csakhogy az udvart megnyerje házassági terve részére. Mi kétkedünk abban, hogy Szalay Pál általában alkudozott volna az udvarral a házasság ügyében, de annyi bizonyos, hogy Thököly katholizáló szándékairól nem értesítette a bécsieket. Nem is, értesíthette, Thököly nem ragaszkodott kétségbeesett makacssággal a házassági terv rögtöni kiviteléhez; nyugodtan halasztotta azt jobb időkre, midőn az udvarral szemben kedvezőbb helyzetben lévén, eloszlathatja Rákócziné aggályait jövőjük bizonytalansága iránt.^[358] Most is jó részt Zrínyi Ilona kedvéért mutatta magát békülékenynek és Leslievel jó ideig folytatta a barátságos érintkezést a békülés komoly szándéka nélkül. De kivált Wesselényi kitörése óta igen kényelmetlenné vált helyzete. Teleki Wesselényi támogatása által seregétől akarta megfosztani Thökölyt, hogy meghiusítsa alkudozásait a császáriakkal.^[359] Thököly jól tudta, hogy Teleki nélkül nem boldogúlhat versenytársa ellenében, és most szükségesnek látta visszahódítani Teleki és Apafy kegyét. Engedve Apafy parancsának, január közepe táján Erdélybe utazott, de elutazása előtt udvariasan értesítette Lesliet, hogy miért volt kénytelen eltávozni Debreczenből, s hogy kit jelölt ki helyettesének.^[360]

66 THÖKÖLY IMRE ARCKÉPE.

Valószínűen együtt utazott vele Erdélybe gróf Zrínyi János Antal is. Zrínyi Péter fia az udvar felügyelete alatt nevelkedvén, a császári hadseregben vállalt szolgálatot. Hűséggel és vitézséggel akarta kinyerni az udvar tetszését, hogy rangban előbbre haladjon, s hogy az atyai örökséget visszaszerezze. Kevés sikere volt igyekezetének. Magas, szőkehajú, kerekarcú ifjú volt, kinek szép vonásain némi komorság volt észrevehető.^[361] 1678 nyarán nénje látogatására Magyarországba érkezett. Midőn a kuruczok a bányavárosok felől visszavonúltak, valószínűen nénjének egyik fenyegetett várából értékes holmikat akart vitetni biztosabb helyre. Leslietől fedezetet kért, de a tábornok a vállalat kis ideig való elhalasztását tanácsolta, mivel nem bírt elegendő fedezetet adni. Zrínyi szégyelte volna az elhalasztást. Mint rendesen a császári tisztek, ő is csőcseléknek, disznópásztoroknak nevezte a kuruczokat és nem akart félelmet mutatni ily haddal szemben. Útközben azonban körűlvette egy ötszáz főnyi kuruczcsapat, mely legyőzvén a jóval gyengébb kíséretet, felprédálta a Zrínyire bízott kincseket és őt magát fogolylyá tette.^[362] Thököly kivétette Zrínyit durva őrzői kezéből, magához hozatta és mindent elkövetett, hogy minél vígabban múljanak el az úri fogoly napjai, s hogy minél hamarább haza térhessen. Így lekötelezte maga iránt Zrínyit, ki megígérte, hogy tudósításokat fog neki küldeni az udvarból, de még inkább lekötelezte Zrínyi Ilonát, ki nem bírt eléggé hálálkodni Thökölynek az öcscse iránt mutatott jó indulatáért.^[363] Szerelmesek szokása a testvér barátságát keresni, de 1679 júliusa körűl úgy látszott, hogy Thököly hűtlen lesz Zrínyi Ilonához és hogy egy másik házasság tervével foglalkozik. 1679 elején ugyanis Teleki Mihály veje meghalt és a tanácsúr Thökölyt szemelte ki özvegygyé lett leánya második férjének.

67. ZRÍNYI JÁNOS ALÁIRÁSA.

Thököly vagyona és grófi rangja emelte volna a Teleki ház fényét, de különösen az imént elmúlt év tapasztalatai tették e házasságot kivánatossá Telekire nézve. Wesselényi Pált régóta nem szerette és 1678-ban Thökölyben is csalódott, kitől mégis több erdélyi hazafiságot várt volna. Teleki azért e házasság által a saját és Apafy szerencséjéhez akarta kötni Thököly érdekeit, hogy így annál könnyebben érje el czéljait a bujdosók segélyével. Thökölynek nem tetszett a házassági terv, mert ő is az erdélyi arisztokratia szokásos megvetésével tekintett Teleki származására; de úgy viselte magát, mintha valóban nőűl akarná venni Teleki Annát és talán csak a gyászév leteltére látszott várakozni, mert kivált 1679 júliusa körűl nagy szüksége volt Teleki jó indulatára.^[364]

Már ez év elején magokhoz ragadták az erdélyiek a bujdosók hadi és diplomatiai ügyeinek vezetését. Nem akarták megengedni, hogy Thököly szedje le harczi munkájának gyümölcseit, de ők nem átallották felhasználni az általa teremtett helyzetet az alkudozások megindítására. Vajda Lászlónak, az erdélyi követnek bécsi útjait, Apafynak az udvarral folytatott alkudozásait, szóval a hosszasan elhúzódó tárgyalásokat nem akarjuk itt részletesen elbeszélni. Csupán az alkudozó felek szempontjait akarjuk ismertetni.

Apafy és Teleki alapjában óhajtották a békét. Nem mellőzhetjük hallgatással, hogy apróbb előnyöket is vártak a szabályos állapotok visszatérésétől.

A szathmári őrség kirohanásai a Szilágyságba és Kővár vidékére, a mármarosi só kivitelének megnehezítése, a debreczeniek károsítása a zavargások alatt Apafyra nézve nem voltak oly közönbös bajok, hogy azoknak orvoslásáért ne fáradott volna.^[365] A protestans fejedelem kötelességeit is átérezte, de bizonyára megengedte volna Thökölynek is az alkudozást, ha pusztán a protestansok jogait akarta volna biztosítani. Apafy azonban területe növelését is óhajtotta és szerette volna óhaját valósítani még most, mielőtt a török segítség Magyarországba érkezik, mert félt e segítség utóbajaitól.^[366] Az udvar gyanakodva fogadta Apafy közvetitő ajánlatát, mert tudta hogy a fejedelem a porta engedélye nélkűl nem alkudozhatik, s hogy ez engedély árát a császárnak kellene megadnia.^[367] Pedig a nymvegeni béke után az udvar erősebbnek érezte magát Magyarországgal szemben. Ha Szalay a bujdosók teljhatalmával ellátva visszatér is esetleg Bécsbe, itt újra csak a bécsi conferentia határozatait közölték volna vele és Apafyval szemben az udvar ez állásponthoz még inkább ragaszkodott. Így nem is kerültek sorra a tulajdonképeni tárgyalások, hanem hónapok teltek el előzetes kérdések vitatásával.

A bujdosók főbbjei szerették volna a döntést siettetni. Nem kívánták ugyan-minden áron a békét, de elégületlenek voltak Erdélylyel, a törökkel, a lengyellel, a francziával és bár a moszkvai czár követküldése a portára felujította reményeiket, a hosszas és eredménytelen küzdés miatt mégis oly nyugtalanságot s részben oly kimerűltséget éreztek, hogy engedtek volna régi követeléseikből, ha az udvarral önállóan alkudozhatnak, sőt így is néhányan igénybe akarták venni az 1678-ban kihirdetett amnestia jótéteményeit.^[368]

Az utóbbiak közé tartoztak Szalay Pál és Klobusiczky Pál. Veszedelmes példájoktól, vagy épen izgatásaiktól annyira félt Apafy, hogy elzáratta őket. Nem Teleki indítványozta elfogatásukat, de midőn észrevette, hogy az udvar nem Erdélylyel akarja megkötni a békét s hogy egyenként szeretné hűségre téríteni a fölkelőket, a foglyok kibocsátását határozottan ellenezte.^[369]

Thököly Erdélybe érkezése óta szabadúlni akart a gyanútól, mintha Szalay Pál mindenben az ő megbízása szerint járt volna el. «Kiki az maga hadáról dézmáljon» írta Telekinek, midőn bécsi követe ellen föllobbant Apafy haragja.^[370] De később nyugtalanítá híveinek sorsa. Jól tudta, hogy nehezen nyílik a fogarasi börtön zárja és kérte Telekit, hogy «tegyen jót vélek, mert ide vesznek».^[371] Nem koczkáztatott semmit, midőn e kéréssel Telekihez fordúlt; őt már ekkor kevésbé terhelte az erdélyiek gyanúja s kivált Telekinél rendben volt minden dolga. Ez oldalról biztosítva lévén, nyugodtabban utazott a bujdosók julius huszadika körűl tartott krasznai gyűlésére, melyben Erdély részéről Teleki Mihály és Rhédey Ferencz is részt vettek. A gyülésnek legfontosabb eredménye az volt, hogy Apafy részéről Thököly Imre küldetett a bujdosók közé «főgeneralis képének».^[372]

68. RHÉDEY FERENCZ ALÁIRÁSA.

De rögtön a krasznai gyűlés után «az jó Pál uram» mint Thököly nevezte Wesselényit, csorbítani igyekezett Thököly új méltóságát. A nagybányai kaland után Wesselényit a megindított béketárgyalások miatt visszahívták Erdélybe és Teleki Ispán Ferenczre bízta a Biharban szállásolt hadakra való gondviselést. Ispánnal könnyen bántak a váradi törökök, a katonák sokat szenvedtek s különösen a mezei hadakhoz tartozók, mert a végbelieknek aránylag biztosabb szállásaik voltak és ügyesebb hadnagyok vezetése alatt könnyebben is tudtak zsákmányt szerezni magoknak. Jelentékenyen megfogytak a mezei hadak egy idő óta; a labancz, a török s a jobbágyság egyaránt öldöste a kisebb csapatokban lézengőket. Ép a krasznai gyűlés kezdete táján újra kiszorította őket a török szállásaikból. «Nem volna oly szív, ki meg nem esnék s nem szomorkodnék rajtunk» – így panaszkodtak – «feleségünket, apró gyermekinket, a kinek vagyon, lóháton hordozzuk kevés portékáinkkal együtt». Vezért kivántak, ki anyagilag támogatná őket, kinek a váradi török előtt nagyobb tekintélye volna s ki erélyes kézzel rendezné ügyeiket. Nem voltak megelégedve a krasznai gyűlés határozatával. Úgy látszik, hogy a vezér, kit ők kívántak, maga is ajánlkozott a hozzájuk menetelre. Elég az, hogy julius 28-án, a mezei hadaktól küldött lovasok Zsibóról a margitai táborba kisérték Wesselényi Pált, ki Apafyval el akarta hitetni, hogy «kedve és akarata ellen» vitték Margitára vezérnek. A mezei hadakon kívül a végbeliek közül a kállaiak, továbbá az Abauj és Zemplén vármegyék zászlói alatt levő nemesség is Wesselényi körűl csoportosúltak. Wesselényi hívei nem merték egyenesen visszautasítani az új főgenerális «képét». De nem szerették volna magokat közvetlenűl Thököly alá rendelni, hanem azt akarták, hogy Wesselényi hatáskörének önállóságát ne érintse Thököly hivatala. Bár egyelőre színleg elismerték a krasznai választást, mégis jól látta Thököly, hogy kívánságaikat teljesítve, tulajdonkép csak a végbeliek egy részének generálisává lesz. Az 1677-ki hadjárat alatt megelégedett e méltósággal, de azóta változtak a viszonyok.

Nem csupán Thökölyt sértette Wesselényi váratlan kivonúlása. A nagybányai kalandot elnézte Apafy Wesselényinek, de most megtorlásra gondolt, arra hivatkozván, hogy Wesselényi erdélyi úr s mivel engedély nélkül távozott az országból, megszegte az erdélyi törvényt. Apafy arra, gondolt, hogy Hadadba országos őrséget vitet s hogy Wesselényit katonai erővel fékezi meg. Úgy látszik, hogy eleintén Thököly is helyeselte az erőszakos rendszabályokat. De Wesselényi Margitától Kőrös-Ladányig húzódott a attól tartottak Erdélyben, hogy átkelve a Tiszán, a császári kegyelmet fogja kérni, ha családját és vagyonát az erdélyiek nem kímélik. A legjobb esetben is véres összeütközéstől lehetett félni. Azért valószínűen a Teleki tanácsára meghagyta Apafy Thökölynek, hogy óvakodjék az erőszaktól, vesztegesse inkább Wesselényi híveit s általában igyekezzék szép szerével boldogúlni. A feladat nehéz volt, mert Wesselényi számíthatott seregének hűségére.

E ragaszkodásnak jó részt személyes okai voltak. Wesselényi régóta táborozott a hadakkal, «jó lélekkel csak meg kell vallanunk – mondották ezek – «hogy mi velünk sokat szenvedett, nyomorgott ő nagysága, s minket sok búsulásával s költségével tartogatott, oltalmazott». Úgy látszik, hogy mindig igen kiméletesen bánt velök a szükséges fegyelem ártalmára is, mivel kezdettől fogva féltenie kellett hatalmát idegen befolyástól. Végre a hadak felfogása szerint Wesselényit a hosszas tapasztalás különösen képesítette arra, hogy a váradi törökkel szemben védelmezze őket. Ellenben Thökölyt nem régóta ismerték és. nem bírták megkedvelni. Thököly szoros fegyelmet tartott, igen szeretetreméltó tudott lenni az ügyes és szükséges. tisztek iránt, kivált ha még nem voltak teljesen megnyerve részére, de ha nem használt a szép szó, ha büszkesége sértődött, nehéz volt haragját elviselni. A huszonkét éves vezér szertelen önérzete különösen az élemedett és saját tapasztaltságokat sokra becsülő tisztek és nemesek köreiben keltett visszatetszést. Általában még nem bíztak eléggé ügyességében s mivel lutheranus volt, szándékai tisztaságában sem.

De nem csupán a személyek ügye választotta el Wesselényi és Thököly táborát. Thököly Erdély nevében követelte a fővezérséget s így neki is jutott rész a gyülöletből, melyet a bujdosók éreztek ekkor az erdélyi politika vezetői ellen. Apafy nem segíti a bujdosókat és mások segítségét sem bírja nekik megszerezni, nem akar szállást adni nekik Erdélyben és a bihari szállásokat sem tudja biztosítani számokra, nem bír részökre kedvezményeket kivívni az udvarral megindított alkudozás útján és még sem akarja megengedni, hogy a bujdosók magok alkudozzanak, sőt börtönözteti azokat, kik arra törekednek. Tulajdonkép mit akar velünk Apafy? – kérdezgették a mezei hadak és a nemesség, kik leginkább felfogták a méltatlanságot, vagy leginkább sínylették annak következményeit. Apafyék «az mi vérünkkel kereskednek», mondogatták Wesselényi táborában. Jól tudták, hogy Wesselényi is kénytelen lesz alkalmazkodni Erdélyhez, de mégis ragaszkodtak régi vezérökhöz, kit az erdélyi udvar gyanúja a csatári gyűléstől fogva szakadatlanúl s Béldi futása óta még élénkebben üldözött.

Thököly augusztus 20-án a végbeliek élén Berettyó-Újfalu körűl a bocsi mezőn találkozott Wesselényi Pál táborával. A krasznai gyűlés határozata értelmében engedelmességre intvén a hadakat, fölhívta Wesselényit, hogy kövesse őt Túrra. Thököly arra számított, hogy Túron könnyebben gyarapíthatja seregét a Tiszán túl barangoló és hozzá szító hadakkal, ellenben Wesselényi a költözés közben hadainak oszlása által gyengülni fog. De a mezei hadak és a nemesség nem akartak Túrra menni. Sejtették, hogy mire czéloz Thököly; nem akarták elhagyni Wesselényit s különben is attól tartván, hogy Thököly át fogja vezetni őket a Tiszán az ellenség földére, előbb szállásokat követeltek, mert nem szerettek volna kalandokra indulni, míg otthonjuk nem volt biztositva. Thökölyt az ellenkezés kihozta sodrából, rútul fenyegette és szidalmazta Wesselényi híveit. Ezek most kereken megtagadták az engedelmességet. «Lelkünkre behatott fájdalmunkat» – írták Apafynak – «vegye kegyelmes füleiben s ne terheljen tovább bennünket Thököly uram személyével, sem fizetett szolgái, sem annál inkább jobbágyi nem lévén, törvénytelen, erőszakos generalist szabadságunk ellen, valahová tészen Nagyságod bennünket, Isten minket úgy segéljen, be nem veszünk s nem agnoscálunk.» Thököly türtőztette magát.

Kezében volt Apafy titkos parancsa, mely felhatalmazta, hogy fogassa el erőszakkal Wesselényit, ha a mezei hadak önkényt nem akarnák Erdélybe küldeni. Várt a jó alkalomra, hogy a parancsot vérontás nélkül teljesíthesse. Átköltözött Túrra s ott megerősödvén, september 4.-én fölverte Wesselényi kismarjai táborát s a menekülő vezért néhány főbb hívével elfogatta. Erdélybe akarta kísértetni a foglyokat, de Toti körűl kiszabadították őket Wesselényi emberei. Most újra kezdődött az üldözés, Thököly még kétszer volt szemben Wesselényivel, de el nem foghatta s midőn ellenfele hadának nagy részét már az elpártolásra csábította, magának Wesselényinek elfogatására nem nagy súlyt helyezett. Végre Wesselényi a körülötte maradt gyalogsággal a Rézaljára menekűlt s ott a hegyes vidéken jó kalauzok vezetése alatt lappangván, egy ideig biztosságban volt, mert most senkinek sem volt kedve őt odáig követni. De ő maga megunta a bujdoklást, Erdélybe nem akart menni, azonban Thökölyhez folyamodott, hogy vegye maga mellé, hisz ő ezentúl jó egyetértésben kíván vele élni. Thököly örűlt, hogy a Wesselényi kísérőivel is erősítheti hadát és az előtte magát megalázó Wesselényi ellen többé nem volt kifogása.^[373]

Csak most fordíthatá teljes figyelmét a katonai helyzet fejleményeire. Boham csapatai még az év elején feloszolván, Tornát, Divényt és Szalánczot visszahódították a császáriak s a kuruczok hadviselése újra a kisebb és össze nem függő kalandok sorozatává lett. Ki kell emelnünk ezek közűl Józsának áprilisban történt selmeczbányai vállalatát. Az a tény, hogy Thököly múlt évi példáját kisebb csapatok is merik ismételni, a császáriak közt oly nyugtalanságot keltett, mely fontos tényezőjévé lett a következő hónapok történetének. Józsa föl nem prédálhatta volna a gazdag arany és ezüstbányái miatt legjelentékenyebb bányavárost, ha Strassoldo könnyelműségből nem gyengíti Selmeczbánya őrségét. Leopold azért meghagyta Leslienek, hogy mostanában a bányavárosok védelmét tekintse legfőbb feladatának.^[374] De Józsa nem a magyar ügy jóvoltáért félemlítette meg a császáriakat. A hajdani plébános még az egyházat is kifosztotta és az elrablott egyházi kincseket kiváltás végett felajánlotta a selmeczieknek.^[375] A rablófőnök nemsokára megunta a kuruczokat és a császáriak zsoldjára tért vissza.

E menekülés is mutatta, hogy a fölkelés hajója ingadozik. Thököly ekkortájt Petneházy Dávid megbízhatóságában is kételkedett és visszaszerzendő jószágaiból egy falut ígért a kuruczvezérnek, vagy utódainak, hogy «annál készebb szívvel kövesse kötelességét».^[376] De mindenkinek nem ígérhetett falvakat; sikereket akart kivívni, hogy kitartásra bátorítsa a csüggedőket, s hogy a fölkelés hanyatló tekintélyét emelje. Bámulatos erélylyel összegyűjtvén a szétszórt csapatokat, octoberben fölgyújtatta Putnokot.^[377] Onnan Jászberényre térve, november elsején meghallotta, hogy La Borde, a sárospataki parancsnok, a tokaji szüretre készűl. Rögtön útnak indúlt vagy kétezer végbelivel, éjjel sem pihenve a legnagyobb gyorsasággal költözött nagy patakokon és a kiáradt Sajón át. Három katonája a vízbe fuladt, de ez csekélység volt azon előnyhöz képest, hogy már november 3-án virradta előtt a Szikszó melletti Újfalu nevű szőlőhegyek felett lesbe állíthatta seregét. Itt tudta meg, hogy La Borde a Hernád partján táborozik Dobszánál nagyobb számú sereggel, mint ő Jászberényben gondolta. Thököly kiküldötte Harsányit, Szűcs Jánost és Petneházyt négyszáz lovassal a Hernád felé, hogy ütközzenek össze La Borde zsákmányosaival és «lesre hozzák ki a németeket». La Borde Gerstorf alezredest százötven lovassal Aszalóra küldötte, élelemszerzés és az út kikémlelése végett. Harsányiék megtámadták Gerstorfot, ki a temetőbe szorúlt s onnan védte magát. Az aszalói tüzelés a dobszai táborba hallatszott. La Borde ép oly kevéssé volt értesülve az ellenség számáról és tartózkodása helyéről, mint annak idején Schmidt vagy Leslie. Majdnem ezer főnyi csapatot küldött Gerstorf segítségére s a segítséghez csatlakozott néhány főrangú úrfi, kik a szüreti mulatságra készültek La Bordedal s most részt akartak venni a biztosnak hitt diadalban. Az Aszalónál harczoló kuruczok észrevevén a segítség közeledését, hátrálni kezdtek Szikszó felé. A «császáriak neki ízeledtek az űzésnek», mert azt hitték, hogy a Sajóba szoríthatják Harsányiékat. Midőn az üldözők már a szőlők mellett elvonúltak, Thököly «sebes nyargalvást» lemenvén a hegyről, űzőbe vette a császáriakat. Most Harsányiék is visszafordúltak; a körűlfogottak megzavarodtak és rendetlen futással a Hernád felé menekűltek. A császáriak közűl csak kevesen mehettek át a folyón, számos főtiszt fogságba kerűlt, ellenben a győzők vesztesége aránylag csekély volt.^[378]

69. DE LA BORDE ALÁIRÁSA.

70. SZIKSZÓ-UJFALUSI CSATATÉR.

A kemény téli idő sem lankasztotta Thököly serénységét. Deczember elején Nógrádban nyugtalanította Strassoldót és elhitette vele, hogy Selmeczbányára akar törni.^[379]

Ezzel bevégezte az 1679-iki hadjáratot, mert hadainak nyugalomra volt szüksége, különben is tudta, hogy a kívánt hatás el van érve s hogy most már ki tudná vinni a császáriaknál a fegyverszünetet épen úgy, mint 1678-ban.^[380] De az volt a kérdés, hogy a «főgeneralis képének» meg van-e engedve az, mi Teleki czímnélküli helyettesének tiltva volt.

III.

Thököly kezdettől fogva nem volt hajlandó a krasznai mandatumból reá háramló kötelezettséget teljesíteni. Bár 1679 juniusában «lelke idvessége» és erdélyi jószágai elveszése alatt kötelezte magát arra, hogy Apafyhoz «igaz és hív» lesz, s hogy Telekivel, mint «előtte járójával tökéletes correspondentiát tart»,^[381] nem sokáig mutatta magát Apafy igaz hívének és Teleki alárendeltjének. Míg Wesselényi Pált teljesen meg nem alázta, addig tüntetően kiemelte erdélyi hazafiságát és élénk színekkel festette Wesselényi híveinek Apafy ellen érzett gyülöletét. Így elzárta Wesselényit Erdélytől s mintegy két tűz közé szorította. Midőn már ártalmatlanná tette ellenfelét, épen nem gátolta, sőt bizonyára elősegítette az egyesült végbeli és mezei hadak 1679 october 12-diki miskolczi gyűlésének létrejöttét.

E gyűlésből a még nem rég szemben álló hadak egyetértve kérték Apafyt, hogy segítse őket minél hamarább vagy fegyverrel, vagy a békealkú útján, de ha nem segítheti őket, legalább ne tartóztassa tovább dolgaikat és engedje meg, hogy ők magok foghassanak «az tractához». Apafy zavarban volt, nem vallhatta meg őszintén, hogy nem igen akar áldozatokat hozni s alig képes bármit is tenni a bujdosó hadak jóvoltáért. Mentségeket keresett és mivel részben hitte is, hogy leginkább Wesselényi idegeníti el tőle a hadakat, azt izente a magyar táborba, hogy Wesselényit, mint egyik legnagyobb akadályát a magyar ügy előmenetelének, szolgáltassák ki Erdélynek. De Thököly nem akarta elidegeníteni magától Wesselényi híveit az Apafy kedvéért és Gyulafy László, az erdélyi követ, novemberben a hadak tagadó válaszával tért vissza urához.^[382]

Apafy most maga köré gyűjtötte az Erdélyben élő bujdosó nemeseket, kik a hadakozásban nem igen vettek részt s kiket úgy látszik anyagi érdekek is fűztek az erdélyi udvarhoz. E nemesek deczember 2-án Gyulafehérvárt arra kötelezték magokat, hogy el nem pártolnak Apafytól és elvárakoznak mindaddig, míg Apafy és «az fényes porta segítsége jó végre hozza dolgaikat».^[383] A fejedelem bosszúságát némikép enyhítette a nyilatkozat, de annak aláírói nem bírtak volna számbavehető pártot szervezni Apafy politikájának védelmére. Különben 1679 végén még számított az erdélyi udvar Thököly hűségére, de az új évnek első napjai megrendítették bizalmát.

A szikszói ütközet emelte Thököly vezéri hírnevét és a hadjárat befejezése után oly események történtek, melyek Thökölyre és a hadakra nézve egyaránt tűrhetetlenné tették a további függést Erdélytől. A végvárakban fellázadt a török katonaság előljárói ellen, a kuruczoknak adott szállások miatt. Wesselényi hadait elűzték a váradi törökök, a szolnokiak Thökölyt támadták meg és a Szikszónál kapott sebéből még ki nem gyógyult Petrőczy Miklóst Szolnoknál egy jancsár golyója újra megsebesíté. Apafy áthívta a hadakat a Tiszán, hogy Debreczen körűl egy csoportban legyenek és íme a debreczeniek, Apafy alattvalói, szintén lövésekkel fogadták a kuruczokat ép úgy, mint a szolnoki törökök. Thökölynek sikerült megakadályozni a debreczeniek megfenyítését, de a hadaknak 1680 január 8-án tartott szoboszlói gyűlésén többé nem volt a mérséklet szószólója. A gyűlés Thököly Imrét kiáltotta ki a magyar hadak fővezérének. E határozat semmisíté meg végleg a csatári választást, mert Wesselényi Pál volt az első aláírója a szoboszlói választás okíratának.^[384]

Thököly régebben óhajtotta a méltóságot, melyet a reá nézve oly kedvezően alakúlt helyzet felhasználásával most vívott ki az erdélyieket meglepő hirtelenséggel. A krasznai mandatumot ez által széjjel tépte s annyira bízott okosságában és szerencséjében, hogy nem habozott szembe szállni az Erdély részéről fenyegető veszélyekkel a Szoboszlón szerzett dicsőség kedvéért. De a hadak, kiket inkább a legújabb események benyomásai ragadtak e határozatra, bizonyára nem fogták föl a megejtett választás teljes jelentőségét. A fölkelés sorsát Szoboszlón oly férfiúra bízták, ki el volt szánva küzdeni a befolyásért Telekivel bármely körűlmények közt. És e küzdelem fejleményei mély hatással voltak a magyarság sorsára. Egyelőre Thökölynek szállást és élelmet kellett szereznie választói számára. Mivel Biharban, Hevesben és Pestmegyében kényelmetlenné lett a tartózkodás a török urak kedvetlen vendéglátása miatt, Gömör felé húzódott, hogy egy ideig ott pihenjen «az ellenség akaratja ellen».^[385] De az ellenség akaratja ellen bajos volt pihenni hosszabb ideig, Thököly tehát biztosított szállást akart szerezni hadainak a királyi terűleten, mint a bányavárosok elfoglalása idején.

Említettük, hogy akkor békülékenynek mutatta magát és talán nem pusztán a téli szállások kedvéért mindaddig, míg a Szalaynak adott válasz nem jutott tudomására. De azután inkább színlelte a békevágyat s általában tartózkodóan kellett viselnie magát Erdélytől függő helyzete miatt. Most szabadabban lépett föl, mert 1680 február vége előtt is, midőn Abdurrahman aga, a nagyvezir kapucsija, titkos megbízással küldetett hozzá, remélhette már, hogy mint a fölkelők fővezére, számíthat a porta támogatására Erdély ellenében.^[386]

Ekkor ujra s élénkebben alkudozott az udvarral, meg nem elégedve a hivatalosan tőle és hozzá küldött követek közbenjárásával. 1680 elején ugyanis gróf Zrínyi János visszatérvén a prágai udvarba, Thököly megbízásából fölszólította Lesliet, hogy ösztönözze az udvart a béketárgyalások folytatására. A fölkelők kívánságai közűl, melyek ez alkalommal Zrínyi és Leslie közt szóba kerűltek, a legfontosabb az, hogy az ország fizessen évi adót a portának. Nem kell-e hinnünk, hogy Thököly nem remélhette e merész kívánság teljesítését s hogy csupán az ideiglenes kedvezmények végett áltatta az udvart alkudozásaival? De gondoljuk meg, hogy e kívánságban a vasvári béke óta keletkezett ellenzéki mozgalmak programmjának egyik sarkalatos pontja van kifejezve. Inkább akkor kellene Thökölytől megtagadnunk minden őszinteséget, ha e kívánságra súlyt nem helyezve, mégis elég messze menő föltételeket közölt volna a császáriakkal. Vegyük hozzá, hogy 1679 végén az udvar lankadt és erélytelen hadviselése nagy reményekre bátoríták Thökölyt, s a császáriak engedményeiből kivehetjük, hogy reményei nem voltak teljesen alaptalanok. A prágai udvarban Zrínyi azt hallotta, hogy a protestans istentisztelet szabadsága helyre fog állíttatni az országban, néhány kiválóbb város kivételével. Thököly atyai örökségén kívül más jószágokra is számot tarthat, ha nem is mindazokra, melyeket követel. A lengyel indigenatust szívesen megszerezné számára az udvar, az országos adó is elengedtetnék, de hogy az ország a portának évi adót fizessen, abban nem fog az udvar megnyugodni, ha mindennek vesznie kell is.^[387]

Az 1680 márczius végén adott válasz utolsó pontja jelzi az ingerűltséget, melyet az udvar Strassoldo ellen érzett, ki a február elején Thökölyvel kötött fegyverszünetből ki nem hagyta Thököly azon javaslatát, hogy a porta közvetítésével biztosíttassanak a királyi hitlevélben foglalt szabadságok. Strassoldo ugyanis, mint Leslie helyettese, február 6-ika körűl Jolsván kötötte meg e fegyverszünetet, előljárója megkérdezése nélkűl és az udvar utólagos jóváhagyása fentartásával. A fegyverszünet értelmében a fölkelők rögtön elszállásolhatták magokat Beregben és Ugocsában, sőt Strassoldo megígérte, hogy a pünkösdig tartó fegyverszünet alatt még egy megyét fog kérni számokra az udvartól. Strassoldo engedékenységét érthetővé teszi az udvar azon 1679-iki határozata, mely a csapatok leszállítását elrendelé. Hiában küzdött Montecuccoli e határozat ellen, Imre páter, Sinzendorf és Abele befolyása győzött vagyis a tapasztalt katona tanácsa mellőztetett, a tétlenség és az egyoldalú pénzügyi szempont védői kedvéért. Már pedig Strassoldo felfogása szerint csak a fegyverszünet nyugalma alatt lehetett a csapatokat leszállítani és egyszersmind megvédeni a bányavárosokat a hirtelen támadások ellen, melyektől Józsa múlt évi vállalata óta nagyon féltek.^[388]

De bármennyire méltányolta is az udvar a tábornok okait, mégsem ratifikálta a jolsvai fegyverszünetet, mivel abban szó sem volt a fölkelők kegyelemkéréséről és mivel az úgy tűntette fel a viszonyokat, mintha Thököly a császárral alkudozhatnék oly ügyekről, melyeket az országgyűlés van hivatva elintézni. Továbbá az udvar nem tartotta kötelességének a fölkelők jóllétéről gondoskodni addig, míg a nagyvezir segítsége meg nem érkezik. Ez annyi volna, mint keblünkön melengetni a kígyót, mondá a prágai udvar. Mégsem akarta felbontani a fegyverszünetet, hanem megengedte, hogy a fölkelők a Strassoldotól kijelölt két megyébe vonúljanak; Leslie utódjává gróf Caprara Aeneást nevezte ki, Montecuccoli rokonát, kinek buzgalmától és tapasztaltságától sokat várt és Szelepcsényire bízta az alkudozások vezetését. De Szelepcsényinek meg volt hagyva, hogy egyezséget addig ne kössön, míg az udvar véleményét ki nem kéri, mert attól tartottak, hogy Szelepcsényi a vallásügyet nem érintő kérdésekben más okokból ugyan, de ép úgy elragadtatná magát, mint Strassoldo.

71. GRÓF CAPRARA.

Így határozott az udvar, egyrészt a békét kívánván, másrészt az uralkodói tekintélyt féltékenyen őrízvén.^[389]

Ily körűlmények közt Sebestyén Endre erdélyi püspök, Szelepcsényinek Thökölyhez küldött követe csupán annyit ígérhetett s talán annál is kevesebbet, mint a mennyi a Zrínyi Jánosnak adott válaszba volt foglalva.

Formalis, s a porta garantiája mellett kötendő békével nem bíztathatta Thökölyt. Pedig ily béke nélkül Thököly még Sebestyén jóhiszemű ígéreteinek teljesítését sem tartotta valószínűnek. Már ez okoknál fogva is csak színlelte a békevágyat Sebestyénnel szemben. Továbbá nyugtalanítani kezdé a zivatar, mely Erdély felől volt készülőben. A szoboszlói választás, a jolsvai fegyverszünet s végre Thököly nyilvános alkudozásai a császáriakkal felháborították Apafyt és Telekit. Az erdélyi udvar fenyegető hangon emlékeztette Thökölyt a krasznai gyűlés előtt kiállított reversalisára. A főgeneralis most úgy gondolkozott, hogy erdélyi jószágai elvesztésére biztosabban számíthat, mint az udvartól ígért jószágokra. S noha elég erősnek érezte magát az esetleg Apafytól szenvedett bántalom megtorlására, jövedelmének ideiglenes lefoglalását is nagy csapásnak tekinté. Most tehát úgy akarta magát viselni, hogy a császáriak tovább is a békére hajlandó vezérnek tartsák s hogy Apafy gyanúja is csillapodjék.

72. SEBESTYÉN ENDRE ALÁIRÁSA

Azért hadaival Biharba készűlt azt izenvén Sebestyénnek, hogy nem mehetett Beregbe és Ugocsába, mivel útja közben a kétszínű Strassoldo támadásától kellett tartania. A fegyverszünet ratifikálásának elmaradása Thökölynek újabb érvet szolgáltatott a Biharba vonulás kimentésére.

Február második felében találkozott Thököly először Sebestyénnel Kapiban, Eperjestől egy mérföldnyire. A püspök egyszerű jó magyar ember volt, ki ép oly alaposan gyülölte a német minisztereket és tábornokokat, mint bármely kurucz tiszt. Jószágainak pusztítását is sajnálta, szerette volna minél hamarább végét érni a zavaros időknek és az idegen uralomnak. S ha az óhajtott béke az ő közbenjárására létesűl, boldogsága teljes lett volna. Thököly az első találkozás alkalmával Pécsy Gáspárt küldte száz lovas kíséretében a püspök fogadtatására, Kapiban fényesen megvendégelte Sebestyént, «protectionális levelet» adott jószágaira, apró szolgálatokkal s előzékeny modorával egészen meghódította Szelepcsényi követének rokonszenvét. Sebestyénnek lehetetlen volt kételkednie a derék ifjú őszinteségében, ki így fogadkozott: «tudgya Isten, egy esztendőt is ha módom lett volna benne, három órára rövidíteném, hogy annál inkább is mennél hamarább keresztény királyomnak s Uramnak udvarolhatnék».^[390]

De Thököly meg nem elégedett Sebestyén kedvező jelentéseivel, követeket küldött Caprarahoz és Nagyszombatba Szelepcsényihez, sőt leveleiben is folyvást bizonyítgatta békevágyát.^[391] Ez mégis sok volt Apafynak. «Ily állhatatlanságát nem hittem volna» – kiáltott fel a fejedelem – «ne higye Thököly, hogy más ember bolond».^[392] De mégsem merte elkobozni az «állhatatlan» jószágait. Nagyon veszélyes volt a végsőre ingerelni a fölkelők vezérét, ki Wesselényivel legalább Erdély ellenében egyetértvén, majdnem az összes kurucz sereggel szabadon rendelkezett. Májusban Apafy arra gondolt, hogy néhány száz lovassal egy hű emberét küldi a magyar táborba, hogy «a két gyermek» megtartassék Erdély hűségében,^[393] de tervét nem hajtotta végre. Thökölyre nézve azonban így is kellemetlen volt Apafy és Teleki neheztelése. Hogy mást ne említsünk, Kapiné halála után Küküllő várát szerette volna elnyerni Apafy segélyével.^[394] Hogy az erdélyiek bizalmát végkép el ne veszítse s hogy a császáriakat minél nagyobb engedményekre kényszerítse, nem újitotta meg a pünkösd táján lejárt fegyverszünetet és mindenütt kihirdette a háború megújítását.^[395]

73. KAPI VÁRA.

A háború, vagyis jobban mondva az égetés, fosztogatás és sarczolás a fegyverszünet alatt sem szűnt meg. Mennél tovább tartott a fölkelés, annál számosabbak voltak az úgynevezett szabad csapatok s annál bajosabb volt a régibb tiszteket is eltiltani a kalandozástól. De Thököly ép abban különbözött elődeitől, hogy nagyobb tömegeket tudott parancsszavával féken tartani, és serege koczkáztatása nélkül mindig talált egy pontot, hol az ellenfélt érzékenyen sebezheté.

IVÓ ÉS DOHÁNYZÓ KURUCZOK.
Eredeti olajfestmény. Gróf Berchtold Artur tulajdona.

1680-iki hadjáratából is azon mozzanatokat akarjuk kiemelni, melyekben leginkább nyilvánul említett törekvése. Juniusban egy kisebb kurucz csapat felveri Budetint, Trencsénben, Árvában, Liptóban fosztogat; majd Liptóból ugyane csapat gyalogsága tutajokra ülve; a Vág folyón visszatér Trencsénbe és a lovassággal egyesülve Klobuknál Morvaországba tör. Itt néhány falut felégetnek, egy várat is próbálnak ostromolni, de zsákmánynyal megrakodva hátrálni kénytelenek. Szepesben Petrőczy Istvánhoz csatlakoznak, kit juliusban küldött Thököly a nyugati határ felé. Petrőczy másfélezernél többre szaporodott seregéből a jablunkai szoroson át Sziléziába küldi katonái jó részét, kik Friedeck környékét dúlták föl. De most rosszúl jártak, mert a dragonyosok és horvátok vagy háromszázat levágtak közülök és tömérdek zsákmányt vettek el a menekülőktől. Azért maradt elég nyereség a kuruczoknál, kik kirándulásaik után egy biztos helyen rendesen elárverezték az összeszedett lovakat, fegyvereket és edényeket.

74. PETRŐCZY ISTVÁN ALÁIRÁSA.

Thököly ezalatt a Szepességben volt, de Caprara miatt vissza kellett fordulnia. Julius végén Jászberénybe rendelte Petrőczy lovasságát, vagy háromszáz török is seregéhez csatlakozott, és így több mint hatezer emberével Nagyszombat felé szándékozott. Útközben meghallotta, hogy Trencsénben Birócztól egész Zablátig a Caraffa ezred vagy 350 katonája szétszórtan a falvakban van elszállásolva. Tehát oda sietett és kegyetlenül felkonczolta a genuai származású Doria vezérletére bízott vasas németeket. Elrémíté a vidéket egész Pozsonyig. Caprara bizonyára a bányavárosokat féltette tőle, de Thököly augusztus 15-dikén Késmárk előtt termett, a várost rögtön elfoglalta s az ötven főnyi őrséget katonái közé osztotta. Lőcsével azonban nem boldogúlt. A védelemre jól felkészült városban Hans Carl, a katonai parancsnok, oly biztosnak érezte magát, hogy az óvatosabb polgárok nagy bosszúságára a város tornyából trombita s dobszóval és Victoria-énekléssel ingerelte az ostromlókat. Mivel Thököly Caprarától is tartott, el kellett hagynia Lőcsét augusztus 22-dikén és azontúl tisztjeire bízta a hadi próbákat.^[396]

A szokásos szólammal nem mondhatnók, hogy Thököly most babérain pihent, de a szenvedett veszteségek, a folytonos zaklatottság, s annak tudata, hogy ily ellenség harczmódjával szemben tehetetlen a legtudósabb hadvezér is, kivált leszállított csapatokkal, Caprarát és az udvart ép annyira csüggesztették, mintha döntő ütközetet vesztettek volna. Thököly jól tudta mindezt s hasznát akarta látni nyári munkájának.

Még a háború folyamában is hitegette az udvart békevágya mutogatásával. «Kételkedtem eddig ígéreteikben,» – irja Szelepcsényi juliusban Leopoldnak – «de mivel maga Thököly sajátkezű aláírásával hűséget ígér felségednek, nem hiszem, hogy megcsalatnánk».^[397] Az örökös tartományok pusztítása alkalmával a magyar egyházi főméltóságok azzal vigasztalták az udvart, hogy Thököly meg fogja büntetni azokat, kik akarata ellen követtek el ily sajnos vétséget. De alig olvasták az udvarnál e bíztató nyilatkozatot, már is hírét hallották Thököly trencséni útjának.^[398]

75. GRÓF CAPRARA ALÁIRÁSA.

És Thököly mégsem félt attól, hogy az udvart erélyre fogják ingerelni e csalódások. Inkább Erdélytől tartott s az onnan várható akadályok elhárításához látott. Ismételt sürgetései után végre október elsején Apafy engedelméből találkozhatott Erdély küldötteivel Somlyón. Négy napig értekezett itt Telekivel és az erdélyi udvar befolyásos híveivel. Teleki és Thököly a krasznai gyűlés óta nem látták egymást, pedig azóta viszonyuk gyökeresen megváltozott.

Már az év elején tudta Teleki, hogy leányát Thököly nem akarja nőűl venni. E sértést még tűrte volna Apafy minisztere. De tűrhetetlen volt az, hogy Thököly a Telekitől adott krasznai mandatum segélyével valóságos hatalommá lett és Erdély politikájának mindenütt útját állotta. E politikának a porta, a bécsi udvar és XIV. Lajos magatartásával kellett számolnia.

Az erdélyi udvar jól tudta, hogy a jövő évben a szultán még nem fogja összes erejével megtámadni a császárt, mert a moszkvai háború befejezése után pihenésre lesz szüksége. A pihenés időközét akarta kihasználni Apafy, attól tartván, hogy a nagy háború alkalmával Leopold épen a magyar és erdélyi terűlet rovására fogja elhárítani birodalmától a török vészt, mint 1664-ben tette. A jövő tavaszra ígért részleges török segély vezetését szerette volna Apafy elnyerni és remélte, hogy így rövid idő alatt oly békét köthetne a bécsi udvarral, mely a portát s a magyarságot kielégítené és Erdély területét növelné a királyi Magyarország rovására. E végből szükséges volt fentartania az érintkezést Leopold udvarával is, melyet arra akart szoktatni, hogy Erdély közvetítését vegye igénybe a béke megkötésére. 1679-ben úgy látszott, hogy az udvar nem akart Erdélylyel érintkezni, de 1680 elején a Bécsből sokáig hiában várt útlevél megérkezvén Vajda László számára, Apafa ez irányban a viszonyok jobbulását remélte. A francziától leginkább pénzbeli segélyt vártak Teleki és a fejedelem, s mivel azzal, mit Akákia, a Révérend utódja, hozott Erdélybe, nem voltak megelégedve, Absolont küldötték Párisba, XIV. Lajos adakozó hajlamának élénkítése végett.

Most már éreznie kellett Telekinek, hogy nagy hiba volt 1679-ben Thökölyt támogatni Wesselényi ellenében. Mennyivel nehezebb volt Thökölyt vezetni, mint Wesselényit. Thököly már mint gróf és mint Bethlen utódja is a nagyvezír figyelmére számíthatott. 1680 nyarán a portáról többször küldöttek izenetet Thökölynek, mi elég rosszúl esett Apafynak, kivált azért, mert soha sem volt biztos abban, hogy Thököly híven tudósítja-e az izenetek tartalmáról. És hozzá még a tekintély; melyet Thököly Bécsben szerzett. Kiviheti a fegyverszünetet, mikor szüksége van reá és az a körűlmény, hogy Apafy már kétszer eltiltotta Thökölyt a fegyverszünet pontjainak teljesítésétől, nagyon rontotta Apafy hitelét a bécsiek előtt. Thökölynek is gondja volt arra, hogy elidegenítse az udvart Apafytól. 1680-ban a francziák is élénkebben érdeklődtek Thököly iránt, mint eddig s ha talán nem is tudta Apafy, hogy a nyáron Thököly már tizezer aranyat kért Béthunetől, nagyon gyanúsnak tűnt föl előtte az, hogy a franczia követ Fajgel Pétert Thökölyhez küldötte.

76. FAJGEL PÉTER ALÁIRÁSA.

Mind e bajokat csak elmérgesítette volna Thököly jószágainak elkobzása. Lehetetlen volt e rendszabályt a portán igazolni mindaddig, míg Apafy kétségtelen módon be nem bizonyíthatta Thököly hűtlenségét a portához. Teleki azért tanácsosabbnak tartotta fölváltva fenyegetéssel és édesgetéssel alkalmazkodásra bírni Thökölyt. Somlyón le akarta beszélni arról, hogy fegyverszünetet, vagy esetleg békét kössön az udvarral. Vigyázzon Thököly, valószínűen így hangzott Teleki egyik érve, a németet még senki sem csalta meg. Thököly azt hitte, hogy őt e tekintetben nem kellene félteni, különben megígérte, hogy a porta és Apafy beleegyezése nélkűl nem fog békét kötni s hogy bármily körűlmények közt nem fog megfeledkezni Erdély érdekeiről. Az erdélyi politika hivatalos szólásmódjai szempontjából lehetetlen volt e nyilatkozatot megtámadni, noha mindenki ismerte Thököly ígéretének értékét. De Teleki sem tagadhatta, hogy a hadaknak szüksége van a fegyverszünet kedvezményeire s kénytelen volt megígérni, hogy annak megkötését Apafy követe is igazolni fogja a portán. Midőn e nagy engedményre határozta el magát az erdélyi udvar, abban bízott, hogy még sikerűlni fog fölkeltenie a porta gyanúját Thököly ellen s hogy őt magát is főleg a küküllővári örökség segélyével egyelőre bizonyos függésben tarthatja.^[399]

Már a somlyai értekezlet előtt találkozott Thököly a Linczből visszatért Sebestyénnel Kállón, most Somlyóról Tályára utazott s ott újra alkudozhatott az erdélyi püspökkel, kinek közbenjárására Caprara november 15-én Jolsván fegyverszünetet kötött Thökölyvel. 1678 óta ekkor kötötték a harmadik fegyverszünetet a császáriak Thökölyvel s mig eddig csak két megyét engedtek át hadainak szállásul, most Beregen és Ugocsán kívül Szatmárt sem tagadták meg tőlök.^[400]

Thököly jól tudta, hogy minek köszönheti ez előzékenységet. Tudta, hogy XIV. Lajos békés hódításai Elzászban a reunio kamarák segélyével s a moszkvai czár béketárgyalásai a portával mennyire nyugtalaníták az udvart. Az egykorúak sokat beszéltek ekkor vésztjósló égi jelekről. Thököly is érdekkel hallgatta a hírt, hogy Regensburg felett az ég nagy csattogással kétfelé nyílt s hogy egy tüzes golyó leesett a város piaczára és azzal eltűnt.^[401] Valóban nem volt hihető, hogy a német birodalom ege fölött csendben elvonuljanak a keletről és nyugatról tornyosuló felhők. Thököly a legjobbat remélve költözött téli szállására, a beregmegyei Váriba.

IV.

A helyzet, mely Thökölyt felbátoritá, viszont arra ösztönözte Leopold környezetét, hogy az 1678-diki conferentiától kijelölt úton minél messzebb haladjon. Hogy az országgyűlés még mindig nem hivatott össze, mint a conferentia határozata értelmében várható volt, azt az udvar a pestissel indokolta, mely Magyarországot és Ausztriát dúlta ekkortájt.^[402] De a halasztás legfőbb okát abban kell keresnünk, hogy Leopold tanácsosai egyrészt nehezen határozták el magokat az eddigi rendszer teljes elejtésére s másrészt mennél inkább erősödött a fölkelés, annál kevesebb békítő hatást vártak az országgyűléstől.^[403] Végre győzött a magyar egyházi s világi főrendek befolyása és megnyílt az 1681-ki sopronyi országgyűlés, mely a politikai kormányzat terén megsemmisíté Lobkovitz rendszerének maradványait. Az új adók megszűntek, a gubernium eltöröltetett s vele együtt az esztergomi érsekek helytartói méltósága is, Szelepcsényi nem csekély bosszúságára; felújult a nádorság s régi hatásköre, noha ezt az udvar némikép korlátozni törekedett. A király jelenléte az országgyűlés színhelyén s a királyné megkoronáztatása, ünnepélyes színt adtak a frigynek, melyet a dynastia kötött a katholikus és rendi Magyarországgal. De a protestánsok elégületlenül távoztak Sopronyból. 1670 óta elfoglalt templomaik s iskoláik nagy része a katholikusok kezében maradt, a földesúri jogot ellenök fordították s istentiszteletök szabadsága csak bizonyos helyekre szoríttatván, saját kifejezésök szerint vallásuk «megrongált hajója» itt-ott kijavíttatott ugyan, de hajdani «fényét és épségét» nem nyerte vissza.^[404]

Az országgyűlés tárgyalásai és eredményei csekély befolyással voltak Thököly magatartására. Konstantinápoly felé fordult figyelme. A hír, hogy a porta 1681 február elején megkötötte a radzini békét a moszkvai czárral, mélyebb hatást tett reá, mint Leopold alkotmányos engedményei.

Márczius közepén Beregszászon egy török követet fogadott, talán a nógrádi Memhet agát, kit Csonka bégnek is neveztek. A követ nevezetes levelet vitt tőle a nagyvezírhez. Ki voltak fejezve a levélben a nemzeti uralkodót óhajtó magyarság érzései és aspiratiói egy történelmi áttekintés fonalán, mely János király korától a bujdosók idejéig terjed.

Különös hévvel szól a levél Wesselényi és társainak sorsáról, emlékezteti a nagyvezírt, hogy kajmakám volt akkor, midőn a meggyilkolt főurak a porta pártfogásába ajánlották magokat. Legyen tehát most véröknek bosszulója – sit vindex sangvinum ipsorum. Május 30-án Ibrahim budai basa értesítette Thökölyt, hogy a nagyvezír elfogadja a magyarság szolgálatait.^[405]

És mindez a fegyverszünet alatt történt, melyet Caprara azért kötött meg kedvező föltételek alatt, hogy a béke ügyén lendítsen. A tél folyamában Thököly nem akarta kiábrándítani Caprarát s az udvart. Követei Linczben jártak Sebestyénnél s Esterházy Pállal is értekeztek.^[406] Most is, mint a mult év elején, a török védnöksége alatt kötendő béke volt követeléseinek sarkpontja.^[407] De az 1681-iki követelést máskép kell értelmeznnük, mint az 1680-dikit. Akkor még nem volt befejezve a moszkvai háború, és Thököly nem tudta biztosan, hogy annak befejezése után a portát nem fogják-e elfoglalni újabb bonyodalmak, mint az már annyiszor történt az utóbbi évtizedben. 1680 elején tehát talán haza tért volna, ha a porta garantiája biztosítja azon feltételek teljesítését, melyeket Zrínyi János közölt Leslievel. De mennél biztosabban várta a porta fegyveres beavatkozását, annál inkább fokozódtak kívánságai. Midőn a radzini béke után emlegette a török garantiát, már oly feltételek biztosítására gondolt, melyeket alig mert közölni az udvarral, hogy azt el ne riassza magától.

Különben zavarba jött volna ekkor, ha szaván fogják, mert a nagyvezír még csak általában biztosította jóakaratáról s személyes viszonya a portához még nem volt kívánsága szerint szabályozva. Midőn 1681 májusa körűl Esterházy Pál arra kérte, hogy a vasvári béke megújítását ő is sürgesse a portán, azt válaszolta, hogy most nem teheti, de később jó szívvel fog fáradozni abban.^[408] Nem tehette, mivel május 28-án a hat heti felmondásra kötött fegyverszünetet főleg a portára való tekintettel fel kellett bontania,^[409] s mivel ekkor tájt nem akarta egyszerűen elősegíteni az osztrák-török békét, hanem közvetíteni kívánta azt, mint alkura képes hatalom. Az ajánlatok, melyeket ekkor a császáriak részéről kapott, nem voltak oly csábítók, hogy eltántorítsák útjáról. Személyes igényeit illetőleg a Zrínyinek adott válasznál maradt az udvar azzal a különbséggel, hogy Thököly lengyel indigenatusát megakadályozni törekedett, noha Leslie megígérte a császár támogatását ez ügyben. A török garantiára nézve Thököly csak kitérő, de nem határozottan tagadó választ kapott.^[410] Egyéb politikai kívánságaira a sopronyi országgyűlés határozataival válaszoltak.

Maga Thököly is sürgette az országgyűlés egybehívását^[411] s mégis felbontotta a fegyverszünetet, midőn a tárgyalások elkezdődtek Sopronyban. Esterházy Pál, az uj nádor s az udvar azért nem szűntek meg őt kéréseikkel ostromolni. Kétszer is küldött a király útlevelet Thököly követei számára, hogy jelenjenek meg az országgyűlésen a bujdosók kívánságainak elintézése végett. De Thököly csak egyszerű izenetet küldött Sopronyba s nem tárgyalásra felhatalmazott követeket. A nádor titkárát küldötte Thököly táborába, harmadszor is ajánlott fel követei számára útleveleket, fölkereste leveleivel az ellenségeskedés megkezdése után is,^[412] de bármennyire szerette volna megmutatni az udvarnak, hogy nem hiában tanácsolta az országgyűlés egybehívását, Thökölyvel nem birt boldogulni. Eljárása igazolására Thököly mindig talált okokat és mentségeket.

Már az országgyűlés előtt – így hangzottak panaszai – kellett volna a felségnek biztosítnia vallásos és egyéb szabadságainkat. Az útlevelek úgy voltak szerkesztve, mintha könyörgés és nem alkudozás végett kellett volna követeinket Sopronyba küldenünk. Ez okból a bujdosók közől senki sem akarta elvállalni a követséget. A fegyverszünet alatt a clerus folytatta a vallásos üldözést s a kassai administrator meg tudta akadályozni a szabad királyi városokban az evangelikusok követté választását. Most Caprarát vádolta illoyalitással, majd a nádor választását nem akarta törvényesnek elismerni.^[413]

És bármily megbízhatatlannak mutatkozott Thököly, még mindig bíztak békevágyában, mert oly lekötelező előzékenységet fejtett ki az alkudozások külső formáiban, annyira szívén látszott viselni a béke ügyét, hogy folyvást táplálta az ellenfél reményét. A békét óhajtók egészben véve állhatatlan és elkapatott fiatal embernek tartották, kit erős csábítások tereltek a rossz útra. «Más ember kosarába ne szedje az eperjét» írta akkortájt Thökölynek az udvar valamelyik híve – «én ha Nagyságodnak volnék, az mint Nagyságod dolgainak minden részről jó folyamatját látom, az mely gloriát eső félben látok Nagyságod iránt se Erdély, se török Uraméknak nem engednék.»^[414]

Jóakarójának abban szót fogadott Thököly, hogy Erdélynek nem engedett. Sőt most döntő harczra kellett készülnie ellenében. Az athnamét, melyet a magyarság számára Wesselényi társaival együtt, s utánok a bujdosók annyiszor kértek a portától, IV. Mehemed szultán végre aláírta 1681 ápril 18-án és elküldötte azt Apafynak. Miért Apafynak? Annyi bizonyos, hogy ez Thökölynek nem tetszett. Úgy látszik, hogy Ruszkai, a bujdosók ekkori kapitihája, nem viselte gondját Thököly érdekeinek.^[415]

Bizonyos, hogy az erdélyi követek gazdag ajándékokat adtak a nagyvezírnek.^[416] Az is bizonyos, hogy mindenkép igyekeztek Thököly hírnevének ártani.^[417] Ha nem is sikerült elhitetniök a vezírrel, hogy Thököly hűsége a portához igen gyanús, hatást tehettek annak fejtegetésével, hogy Thököly generalisságát a bujdosók összessége nem ismeri el s hogy az otthon lakó magyarok közt az ifjú grófnak nincs tekintélye. Ez utóbbi körülményt fontosnak tartotta a nagyvezír, mert 1681-ben csak előkészíteni akarta a nagy háborút egyes várak kézrekerítése által, és azt is szerette volna kitudni, hogy számíthat-e oly mértékben a magyarság behódolására, mint azt a bujdosók éveken át hirdették a portán. Jobb szerette volna egy magyar főúrnak átadni az athnamét, mert azt akarta, hogy az esetleg behódoló Magyarország Erdélytől különváltan fizesse az adót a portának. De ha most Apafyt a mellőzéssel megsérti egy meg nem állapodott tekintélyű magyar főúr kedvéért, vállalatának sikerét szükségtelenül koczkáztatta volna. Azért Apafyt rendelte a végbeli törökökből, a havasalföldi és moldvai csapatokból álló segítség élére anélkül, hogy a jövőre nézve kötelező ígéretet tett volna neki. Az athnamé a magyarok szabad akaratjára bízza a királyválasztást és a kívánt siker elérése idejére újabb athnamét ígér nekik.^[418]

77. IV. MEHEMED SZULTÁN.

A hitlevél nem sértette Apafy méltóságát, és nem semmisíté meg reményeit. Minden attól függött, hogy mennyiben sikerül czéljai számára megnyernie a bujdosókat. Úgy látszik, hogy Teleki már a somlyai értekezlet alkalmával alkudozott Wesselényivel. Annyi bizonyos, hogy Wesselényi 1681 elején már Apafyhoz kezdett szítni, látszólag egyetértve Thökölyvel.^[419] A bujdosók volt generalisa csak addig maradhatott Thököly mellett, míg Erdélytől tartott, vagy tartania kellett. De mihelyt észrevette, hogy versenytársa ellenkezése Telekivel igen komoly természetű, úgy gondolta, hogy a fenyegető esélyekkel szemben tanácsos lesz legalább erdélyi jószágait biztosítnia. Teleki most az athnaméra való utalással Thökölyt is engedékenységre akarta birni.

1681 május 11-én találkoztak az erdélyi követek Thökölyvel Beregszászon. A találkozásnak nem volt oly hatása, minőt Teleki várt attól, de a török és erdélyi segítség közeledésének hírére bontotta fel Thököly a fegyverszünetet és junius elején Biharnak tartott.^[420]

Itt hallotta a budai vezér egy hozzáküldött csauzától, hogy az athnamé, mely által a szultán pártfogása alá vette a magyarokat, elküldetett Apafynak.^[421] Thököly szívesen fogadta volna az erdélyi segítséget és készséggel megadta volna a tisztességet, mely Apafynak járt. De itt arról volt szó, hogy akár formálisan, akár tényleg lemondjon a vezérségről, alárendelvén magát az Apafytól kinevezendő generálisnak. Ezt nem akarta tenni. Junius 14-én Diószegen maga köré gyüjtötte tisztjeit, kik kinyilatkoztatták, hogy egyedül Thökölyt ismerik el vezéröknek s követeket küldöttek Apafyhoz, kérvén a fejedelmet, hogy adja át nekik az athnamé eredeti példányát.^[422] A diószegi határozatok nem ösztönözték serénységre az erdélyieket, a többi segédcsapatok is lassan mozogtak, már pedig a tétlen veszteglés, kivált Biharban, emésztette Thököly hadi erejét s mert «fizetetlen voltokhoz képest az hosszas frigyes idő után az vitézlő rendnek valamely próbát és nyereséget kellett mutatnia»,^[423] julius 13-án, vagyis négy nappal a felmondott fegyverszünet letelése után Fürednél átkelt a Tiszán.^[424]

Ő maga Szikszó, majd a gömöri Bodoló körül táborozott, de katonáit két nevezetesebb próbára küldötte. Madács Pétert ugyanis ezer emberrel Breznóbánya ellen rendelte, s ugyanekkor a háromezer főnyi csapatot vezető Füleki Kiss Mihályra bízta Szilézia pusztítását. Madács a száz főnyi őrségnek egy részét levágta, más részét Geldy századossal együtt elfogta s a várost kifosztotta. Caprara Fülekről indult ellene a «kegyetlen hegyeken» át nagy sietséggel, de hogy birta volna elérni a zsákmánynyal menekülő kuruczokat? Most azt hitte, hogy legalább megfoghatja Füleki Kisst, ki ezalatt Bielitz környékét pusztította. Caprara Liptóba és Árvába küldte katonáit, hogy elállják a kuruczok útját, de Füleki Kiss neszét vévén a reá várakozó fogadtatásnak, Lengyelországnak tartott Novytarg felé s igy jutott a Szepességbe.^[425] Caprara tapasztalatai újra gyarapodtak, de augustusban már a Tiszán túli események foglalák el figyelmét.

Hosszú idő telt el az athnamé kiadásának napjától az erdélyiek kivonulásáig. Augustus 21-én indult ki Apafy Szamosujvárról és Somlyón Telekit nevezte ki fővezérnek.^[426] Egyelőre az volt főtörekvése, hogy a kuruczok egyesüljenek vele, még mielőtt az erdélyi tábor Hasszán váradi basához, a török csapatok szerdárjához csatlakozott. Wesselényi örömest szót fogadott, már ekkor nem titkolta, hogy Apafy hívei közé akar tartozni. Thököly hiában kérte őt táborába, hiában gúnyolta, hogy «Jákob módjára Esau képében első alkalmatossággal» akarja elvenni az áldást,^[427] Wesselényi mintegy ezerkétszáz emberrel a somlyai táborhoz csatlakozott.^[428] De Thököly körül hatodfélezer ember volt és neki hasztalan parancsolta Apafy, hogy «kegyelmed nekünk legyen szemben, minekelőtte az szerdárral megegyezünk».^[429] Thököly szoboszlói táborából a diószegi határozatok bővebb kifejtésével válaszolt a parancsra. Ha Apafy őt nem háborgatja tisztében, ha átadja az athnamét, ha biztosítja arról, hogy az elfoglalandó várakat a magyaroknak átengedi s hogy a fölkeléshez csatlakozó vármegyék a magyar táborba osztatnak, akkor Thököly kész volna egyesülni vele^[430]. Szóval Thököly azt kívánta a fejedelemtől, hogy az ő kedvéért mondjon le tiz évi fáradozása most már elérhetőnek vélt jutalmáról.

Ily merészen alig mert volna Thököly fellépni, ha a szerdár támogatására nem számíthat. Hasszán basai hivatalánál fogva is gyűlölte Apafyt, mivel mindig voltak a szomszédsági viszonyból folyó surlódásai az erdélyiekkel. Azonkívül igen rossz néven vette a szerdár Apafytól késői táborba szállását. Másrészt nagyra becsülte Thökölyt, kinek vezetése alatt oly jól sikerült minden hadi vállalat. Csak utóbb is érdekkel hallgatta Madács és Füleki Kiss szerencsés kalandjainak részleteit. És mi a legfontosabb volt egy váradi basára nézve, Thököly Biharon kívül is tudott szerezni téli szállást, vagy foglalkozást hadainak. Sőt még kevésbé esett volna terhére a váradiaknak, ha Apafy útját nem állja igyekezetének. Juliusban is a bihari szegénységen élődtek a mezei hadak, mivel Wesselényi az Apafy kedvéért nem akarta őket Thököly szikszói táborába vezetni. És ki versenyezhetett Thökölyvel a fölkelők közől rangra, ajándékainak, s egész föllépésének fényére s mégis oly színes, oly behizelgő modorára nézve?^[431] Hasszán is biztatta Thökölyt, hogy ne tartson Apafytól. Thököly tehát nem hajtva Apafy parancsára és fenyegetéseire, egyesült Hasszánnal, ki a pocsaji mezőn táborozott Kis-Marja mellett. September 5-én Apafy meglátogatta a szerdárt.^[432] Úgy látszik, hogy Hasszán védte Thököly követeléseit, mert Teleki a pocsaji mezőről vissza akart fordúlni Erdélybe.^[433] Érezhette, hogy ily körülmények közt a hadjárat eredményei fel nem érnek majd a reá fordított költségekkel, de mégsem akarta ennyire kihívni a nagyvezír haragját. Másnap Apafy egy követe indult a basához és kijelentette, hogy a fejedelem a szerdár tekinteteért kegyelmesen látja Thökölyt s megbocsátja neki az eddig történteket. De gondolja meg a basa, hogy Thököly csak «reversálisos szolgája» a fejedelemnek. Úgy is mindén bajnak Thököly az oka, ő alkudozott a némettel; ha a nádorválasztás miatt a magyarság többé nem akar úgy szítni a portához, mint eddig, azért Thököly a felelős. Apafy nem tűrheti, hogy «egy olyan gyermek nálánál nagyobb, vagy csak kisebb, de őt megsértő tekintetben legyen».^[434]

Hasszán és Thököly azt gondolhatták, hogy nem volna tanácsos szakításig vinni az ügyet. September 7-én Hasszán és Thököly átmentek Apafy táborába, mely az aranyszegi mezőn terült el Kis-Marja és Diószeg közt.^[435] Egy óráig tartott «ő Nagyságok beszélgetése»^[436] s úgy látszik, hogy Thököly elismerte Apafynak az athnamén alapuló szeraszkieri méltóságát, ellenben Apafy is teljesítette Thököly néhány kívánságát, és így megindulhatott a hadjárat, mely Bethlen Miklós szavai szerint «folyásához képest gyengén érdemli a hadakozás nevét». Igaz is, hogy a hadjárat nem mondható dicsőnek, de lefolyása nagy hatással volt az események fejlődésére.

Vagy huszonötezer ember ágyúkkal is ellátva könnyén boldogulhatott gyengén védett erődök ellenében. Böszörmény rövid idő alatt elfoglaltatott s most ki volt szolgáltatva a győzők régóta forralt bosszújának. A böszörményi ostrom után Thököly Apafy beleegyezésével, elvált a főtábortól oly végből, hogy Rakamaz felé menve Caprarára vigyázzon s hogy védje a meglepetéstől a Kálló alá készülő sereget.^[437] Thököly úgy gondolta, hogy Kálló ostroma után legjobb volna az egész sereggel átkelni a Tiszán s azért Rakamaztól már nem akarta visszafárasztani csapatját Kállóhoz.^[438] De a terv nem tetszett Telekinek és Thököly september 23-án az ostromló táborhoz csatlakozott, hogy meggyőzze terve helyességéről az erdélyieket.^[439] E közben a császáriak nyugtalansága növekedett. Caprara gyengének érezte magát a fenyegetett várak felszabadítására és így tanácsosnak látszott a szövetkezett ellenfelek közől annak jó indulatára hatni, kiben még leginkább bízott az udvar. Saponara alezredes, a sárospataki parancsnok, september 25-én értesítette Thökölyt, hogy az udvar őt bízta meg az alkudozások megindításával.^[440]

E levél még inkább ösztönözte Thökölyt arra, hogy tervének végrehajtását sürgesse. Most azt hitte, hogy tekintve az ellenfél gyengeségét s a szövetséges tábor jelentékeny erejét, túl a Tiszán a hadi mozdulatok és az alkudozások szerencsés combinálásával kedvező fegyverszünetre s még kedvezőbb békeajánlatokra lehetne birni a császáriakat. Igen valószinű, hogy Apafynak megmutatta Saponara levelét. Már pedig az erdélyiek nem azért táboroztak annyi költséggel és fáradsággal, hogy sulyt adjanak Thököly alkudozásainak. Teleki az ősz beálltával különben sem akarta hosszúra nyujtani a táborozás idejét, még csak sarczolni akart könnyű szerrel és szerette volna a szathmári erősségek elfoglalása által megszabadítani a Szilágyságot a császári őrségek kirohanásaitól. Thököly azonban kifejtette, hogy Kálló ostroma is elhúzódik s hogy Szathmár várát még nehezebb lesz elfoglalni.^[441] Thökölyt igen bántotta a követelés, hogy erdélyi szolgálatban vesztegesse idejét és seregét. September 27-én, két nappal Kálló várának feladása után^[442] Thököly és Teleki közt heves jelenet fejlődött ki a fejedelem előtt; «rútul veszekedtenek együtt;» mondja a szófukar Inczédi.^[443] Az bizonyos, hogy többé ki nem békültek. Thököly seregestől elszakadt a kállói tábortól, tisztelettel elbúcsúzván Apafytól.

Október 7-én találkozott Thököly Saponarával Zemplénben. Érzékeny szavakban fejtegette Saponara a béke szükségét s figyelmezteté Thökölyt, hogy nyomor és veszedelem várja őt híveivel együtt eddigi útjokon. Világos – így nyilatkozott az udvar küldöttje – hogy mindenki kívánja a békét, de úgy érzem magamat, mint Jehu próféta, midőn Joram király kérdezte tőle, hogy a békét hozza-e? Micsoda békesség – válaszolt a próféta – holott Jézabelnek a te anyádnak paráznaságai és varázslásai felette igen sokak? Jézabel a törököt jelenti, tevé hozzá Saponara. Thököly sem kimélte a szép szót és megigérte, hogy őszinte keresztyéni érzéssel fogja előmozdítani a béke szent ügyét. Saponara Thököly szavaiból azt vehette ki, hogy september 22-ikén irt levele volt egyedüli oka Thököly elszakadásának a kállói tábortól.^[444] Saponara tehát igen meg volt elégedve Thökölyvel s kivált midőn hallotta, hogy Teleki elfoglalta Kis-Várdát, Ibrányt s Nagy-Károlyt, de Ecsedet, és Szathmárt nem birta megvenni,^[445] a két fontos várnak megmentését Thököly elszakadásának tulajdonította.^[446] Thököly azonban már a zempléni találkozás előtt Füleki Kiss és Madács juliusi kalandjainak megújításával törekedett megakadályozni Rabatta egyesülését Caprarával, hogy a német tábor át ne kelhessen a Tiszán az erődök visszafoglalására.^[447] Ez átkelést a Saponarával folytatott barátságos érintkezés útján is szerette volna elodázni, de hasztalan volt minden igyekezete. Caprara értesülvén az erdélyiek és a törökök hazatértéről, végre átkelt a Tiszán és Saponara azt izente Thökölynek, hogy a tábornok csak Ecsedet és Szathmárt akarja megvizsgálni.^[448]

Midőn Caprara már visszafoglalta Kállót, Strassoldó azt kívánta, hogy a tábornok vegye üldözőbe a Szoboszlónál táborozó Thökölyt s hogy az erdélyi területet is támadja meg. De Caprara nem tartotta kivihetőnek e tervet, továbbá az udvar parancsa is tiltotta, hogy török vagy erdélyi területre lépjen.^[449] És így elmaradt a vállalat, mely az udvarra nézve kedvezőbb fordulatot adott volna az eseményeknek.

Az erdélyiek féltették országukat a tábornok bosszújától, és Thököly is őszintén óhajtotta az erdélyiek segítségét, hogy a várakat megmentse.^[450] A várak elvesztése után is szerette volna Thököly szolgálataival és alkalmazkodásával megbékíteni Apafyt, egy újabb fegyverszünet kötésére alázatosan engedélyt kért tőle és azon volt, hogy a fegyverszünet által az erdélyi terület oltalmát is biztosítsa. Hisz Küküllővára ügye még függőben volt s hunyadi jószágait is féltenie kellett sokféle alkalmatlanságtól.^[451] Végre a portán még nem volt kimondva a döntő szó.

De nehéz volt megbocsátani a «reversalisos szolgának», hogy szolgálatait Apafynak örömmel kellett fogadnia. És minő helyzetbe sodorta Thököly Erdélyt a portával szemben. Hasszán basa már október 19-én írta Thökölynek, hogy «az, kik kegyelmednek ellene jártak, hiszem Istent, rövid időn fejet hajtván kegyelmed előtt térdre esnek és úgy könyörögnek, reménykednek, magok fejek oltalmáért»^[452]

Hasszán jelentéseinek igazat adott a nagyvezír. Roszszalta Apafy késői táborba szállását, korai hazatértét s az elfoglalt várak cserbehagyását. És mi lett a magyarországi urak behódolásából, melyet Apafy annyiszor ígért a portának? Ha a magyaroknak még nincs általánosan elismert generalisa – izené a nagyvezír – egyetértve nyugodjanak meg valakiben, kit a porta is meg fog erősíteni. A nagyvezír még Apafy fiának fejedelemmé választását sem akarta megerősítés végett felterjeszteni a szultánhoz.^[453]

A portáról érkezett hírek elrémíték Apafy udvarát. Különös nyugtalanságot keltett a magyarok generálisára vonatkozó izenet. A generalisság megerősítése után a magyarországi fejedelemség következik s akkor Thökölytől féltenünk kell Apafy trónját, mondogatták a fejedelem tanácsában.^[454]

Az erdélyi politika azon fordulatát, melyet ez aggodalmak előidéztek, nem szükséges Teleki kezdeményének tulajdonítanunk. Maga Apafy ép úgy, mint egész tanácsa érezte, hogy az eddigi politika többé nem követhető, hogy az erdélyi terület növelése a török pártfogás, a magyar fölkelők ragaszkodása s a franczia pénzsegély által többé el nem érhető. Mert 1681 végén Thököly befolyása a portán legyőzte az Apafyét, ez év novemberében már Wesselényi hadainak nagyrésze is átpártolt Thökölyhez^[455] s ugyane hónapban írta marquis de Vitry, XIV. Lajos varsói követe királyának, hogy «ő felsége szolgálata érdekében Erdélytől függetlenül kell érintkeznünk Thököly gróffal».^[456]

Ekkor tehát Thököly már felforgatta a tíz év óta folytatott erdélyi politika minden számítását. Teleki ugyan tovább is kérte a pénzt XIV. Lajostól, de ez csak mellékes dolog volt ezentúl.

Mindenki tudta Apafy udvarában, hogy most meg kell kimélni az országot a czéltalan s költséges hadakozástól, hogy mégsem szabad kihívni a porta haragját s hogy vissza kell szerezni a bécsi udvar jóindulatát. Csakhogy Teleki a legrövidebb idő alatt biztosabban és bátrabban mozgott az új viszonyok között, mint Apafy többi tanácsosai, kiknek könnyebben esett az elszakadás a régi politikától.

V.

Még Sopronyban volt Leopold, midőn ugyanegy napon több rossz hírről értesíték. Október 6-án tudta meg Strassburg elfoglalását, Boufflers bevonulását Casaléba, Kálló elestét s a törökök kirohanását Stájerországba. A császár e nap estéjén pacsirtafogással mulatozott. «Talán a zsákmány mennyisége» jegyzi meg a németországi franczia követ «vígasztalta a szenvedett veszteségekért».^[457] Az élczelő követet tulajdonkép bosszantotta a szívósság, melylyel Leopold még a török vész kitörésekor is megtagadta Lajos foglalásainak elismerését. És vegyük hozzá, hogy a császár el volt szánva meg nem vásárolni a török békét a magyar terület csorbításával, noha az udvar egy hatalmas pártja nem idegenkedett volna ily áldozattól. Gonzaga Eleonórát, az özvegy császárnét, a mantuai herczeg nagyanyját s Borgomaynero spanyol követet tekinthetjük e politika befolyásra és tevékenységre legnevezetesebb híveinek. Imre, bécsi püspök, az ügyes udvaroncz a spanyol követtel tartott, Badeni Hermán, a haditanács elnöke s Abele, a kamara elnöke, szintén e párthoz csatlakoztak s így részben politikai elvek ürügyével is menthették azt, hogy a magyarországi háború szükségleteiről oly hanyagul gondoskodtak. Buonvisi nuntius, Hocher, Schwarzenberg s Esterházy nádor a spanyol párt ellenében a franczia békét pártolták s bármennyire óhajtotta Leopold az osztrák ház érdekeit s a császári korona méltóságát megvédeni Lajos ellen, a magyar terület épségének érdeke Buonvisi s a nádor pártja iránt is engedékenynyé tették.^[458] Az irányok ez ellentéte, melyet a fejedelmi akarat teljesen ki nem békített, jellemzi az udvar keleti politikáját. Nem volt az elég erélyes arra, hogy elriassza az elbizakodott ellenséget, de azért lassú alapossággal előkészíté a védelmet s noha látszatra mindent megtett volna a béke kedvéért, akaratlanúl ingerlé az ellenséget, midőn békevágyat hangoztatott s a legcsekélyebb áldozatra sem volt birható. Mindenki csodálkozott, hogy az udvar Hasszán szerdár kivonulását nem tekinté a béke megszegésének s hogy gróf Caprara Albert internuntiust elküldé a portára. Mindenütt azt hitték, hogy az internuntius igen nagy ajánlatokra van felhatalmazva, pedig csak a császár békés szándékáról biztosíthatta a nagyvezírt, úgy hogy a törökök bosszankodva kérdezték, hogy mulatni jött-e a portára, hisz semmit sem hozott? Nem így fogadták volna a portán az internuntiust, ha zavartalanul uralkodhatik a spanyol párt, mely nem átallotta kimondani, hogy a török háború még a győzelem esetére is szerencsétlenség Leopold népeire nézve.^[459]

78. BUONVISI BÍBORNOK.

De ha kevés befolyása volt e pártnak az internuntius utasításaira, kárpótolta magát azzal, hogy Thököly ügyében szabadabban rendelkezett. Itt valóban minden attól függött, hogy a hadi tanács és a kamara elnöke képesek-e erélyt kifejteni. De ők, Borgomayneroval együtt, mennél fenyegetőbb volt a török vész, annál inkább ragaszkodtak a gondolathoz, hogy Thökölyt áttéríthetik a császár pártjára s hogy az ő segélyével kinyerhetik a török békét, vagy esetleg a Thököly hadi erejének még hasznát vehetik a török ellen. A nápolyi származású Saponara e pártnak volt eszköze, rendesen Borgomaynerohoz szállott Bécsben s talán jobb belátása ellenére alkalmazkodott pártfogói gondatlan optimismusához. Saponara pártfogóinak tulajdonítható, hogy Caprara november elején ki nem használta kedvező helyzetét túl a Tiszán s hogy november 1-én Saponara és Thököly Szoboszlón fegyverszünetet kötöttek, melyet Caprara három nap múlva megerősített a gávai táborban.^[460]

A fegyverszünet Ungvárt, Bereget, Ugocsát és Szabolcsot jelöli ki Thököly hadainak téli szállásul s az udvar azt hitte, hogy nemsokára tapasztalni fogja előzékenysége jó hatását.^[461]

Thököly nem is habozott alkudozni Saponarával. Előbb azonban másfelől is biztosítani óhajtván magát, Géczi Istvánt, Radics Andrást és Tunyogi Sámuelt küldötte a portára a nagyvezírhez szóló levéllel és igen fontos előterjesztésekkel. «Fenségednek lábaihoz borulva – így írt a nagyvezírnek – alázatosan kérem pártfogását a bujdosók kívánságai érdekében, hogy így egyedűl fenségednek tulajdoníthassam minden előmenetelemet». A követek a portán Apafy követeitől elkülöníttettek s január 9-iki audientiájokban azt kérték a nagyvezírtől, hogy nevezze ki Thökölyt Magyarország fejedelmévé. Két év alatt az egész ország be fog hódolni és az új fejedelem évi adófizetésre kötelezi magát.^[462]

79. RADICS ANDRÁS ALÁIRÁSA.

80. TUNYOGI SÁMUEL ALÁIRÁSA.

Szerényebben hangzottak a Saponarával közlött ajánlatok. Ősi jószágain kívül Lipcsét, Murány várát kérte s a Szepességben is új birtokot. Kívánta még a felsőmagyarországi tábornok méltóságát, a szokásos vallásügyi pontokon kívül újra a szállásokul átengedett terület nagyobbítását kérte és a porta kielégítésének szükségét hangoztatta.^[463]

Thököly még szóbeli magyarázatokkal adott nyomatékot ajánlatainak. Kifejtette Saponarának, hogy miért küldött követeket a portára. Apafy vádjai miatt kellett magát mentegetnie, úgymond, mert míg a császár ő felsége kegyéről biztosítva nincs, addig nem szabad elidegenednie a portától, különben egyszerűen a német kard alá tenné nyakát. Kérte a deczemberben Bécsbe induló Saponarát, hogy január végéig hozzon választ az udvartól, mert valószínű, hogy a portától bizonyos ajánlatokat fog kapni s szeretné, ha a császár szándékáról még ez ajánlatok megérkezte előtt értesülne. Attól tart ugyanis, hogy elveszíti a császár kegyét, ha a portai ajánlatokat elfogadja s ha visszautasítja azokat, életét veszélyezteti. És gondolja meg Saponara, hogy időközben a francziák is – ostromolhatnák javaslataikkal, s ő nem birna ellenállni, ha előbb a császár részéről nem volnának biztosítva ügyei.^[464]

Történetírásunk felfogása szerint Thökölyt békés szándékában megerősítette volna Saponara, ha visszatér a kívánt időben. E felfogás Saponara azon védiratából származik, mely Strassoldo ellen volt intézve, ki azzal vádolta Saponarát, hogy vagy ügyetlenségből vagy hűtlenségből inkább Thököly érdekében alkudozott, mint a császáréban.^[465] De mi Thököly idézett szavaiban s ajánlataiban több diplomatiát látunk, mint valódi békevágyat. Édesgetni és rémíteni akarta az udvart. A követ rögtöni visszatérését óhajtotta és szövetségeseire hivatkozott, hogy hatalmát s elszántságát mutassa, de egyúttal a tényeket úgy csoportosította, mintha áldozata s nem elvtársa volna szövetségeseinek s mintha az udvar jóindulata kiragadhatná őt visszás helyzetéből. Föltűnő, hogy Thökölynek a Saponara előadása szerint idézett szavaiból azt lehetne kivenni, mintha az udvar január végén megköthetné vele a békét esetleg a török beavatkozása nélkül. Úgy hisszük, hogy Saponara ily színben akarván föltüntetni az akkori helyzetet, némikép idomítgatta Thököly szavait. Lehetséges, hogy olykor Thököly is így beszélt, de ajánlataiban most is, mint kezdettől fogva, hangoztatta a porta kielégítésének szükségét. S ha Saponara e pontra nézve nem bír hozni kedvező választ, bármily korán érkezik vissza, s bármily engedményekkel, Thököly nem kötött volna békét a császárral, mivel valóban nem bízott az udvar jó hiszemében s mivel Hasszán biztatásaiból is kivehette, hogy Gécziék visszatérése után a porta kegyéből a tábornokinál magasabb ranggal vonulhat majd Kassára. Valószínű, hogy Thököly nem is hitte hajlandónak az udvart kívánságai teljesítésére, de szívesen mutatta magát békülékenynek nemcsak azért, hogy minél nagyobb terület osztassék szállásul hadainak, hanem azért is, hogy magához szoktassa az udvart, s hogy azt mindíg nagyobb engedményekre birván, a kedvező időszakban leszedhesse a jó béke gyümölcsét.

Esterházy nádor, mint törvényes közvetítő a trón és a nemzet közt, ugyancsak. 1682 elején Nagy-Szombatba hívta Thököly követeit s kész lett volna néhány főméltósággal együtt a tárgyalások megindítása végett Beszterczebányára utazni, de Thököly bár «ezeknek hallására be nem dughatta füleit», nem akart országos bizottságokkal alkudozni, mivel azok előtt főleg országos sérelmek elintézéséről lett volna szó s mivel ez az út a diplomatiai játék folytatására nem látszott alkalmasnak.^[466]

E közben Saponara Bécsben maradt a Thökölytől meghatározott időponton túl is. A Bécsbe visszatért Caprara ugyanis táplálta az udvar bizalmatlanságát Thököly szándékai ellen^[467] s különben is nehezen határozta el magát az udvar arra, hogy Thökölyt az ország egyik leggazdagabb főurává tegye, s hogy reá bízza Magyarország legfontosabb katonai tisztségét. Thököly úgy látta, hogy nem sikerült eléggé az udvar megfélemlítése s kissé nyugtalanná lett, midőn hírét hallotta Caprara internuntius utazásának. Attól tartott, hogy Leopold átengedi Szathmárt, Ecsedet a «Tiszántúl való földdel», s «hogy sok illetlen conditiókra kész reá menni, csak végezhessen a portával».^[468] Így Thököly ki lett volna zárva a békéből. De e nyugtalanságát csillapította az a gondolat, hogy a porta bizonyára szívesebben fogadja el az ő kezéből egész Magyarországot, mint Leopoldéból a néhány megyét.

Több gondot okozott neki az, hogy a fegyverszünetben kijelölt vármegyék a nagy inség miatt elégtelenek voltak katonái eltartására. A fegyverszünet felbontásával fenyegetőzött, ha nem segitenek baján és márcziusban le is küldték Bécsből Hoffman alezredest Kaposra, hogy Thökölyt megnyugtassa.^[469] De Hoffman igéreteivel be nem érte Thököly és visszaizente, hogy megindítja a hadakozást, ha Saponara tovább késik.^[470]

Midőn az így megintett Saponara útra készült, már akkor Thököly követei visszaérkeztek a portáról. Levelet hoztak a nagyvezírtől, ki azt irta, hogy a porta nagyon meg van elégedve Thököly hűségével s meg fogja hálálni szolgálatait. A követek hírül hozták, hogy a budai basa ki van nevezve szerdárrá s hogy tőle fogja venni Thököly az utasításokat a további teendőkre nézve.^[471] Saponara ép a budai basa küldöttével egy időben érkezett Thökölyhez Kaposra.^[472]

E találkozás nem volt kedvére az udvar követének, ki most először is azon volt, hogy Thököly a fegyverszünetet fel ne bontsa. E végre april 25-én egyezséget kötött vele, mely a Szoboszlón átadott négy megyén kívül egész Zemplént, Szathmárból két járást, Sárosból és Gömörből egy-egy járást jelölt ki Thököly hadainak szállásul, azon hozzátétellel, hogy a katonaság az utóbbi három megye egész területéről követelhet élelmet.^[473]

Eddig meg volt elégedve Thököly Saponarával, de az udvar ajánlataiban nem bírt megnyugodni. Úgy látszik, hogy a vallásügyre nézve egy új országgyűlésre hivatkozott Saponara, és a mi a töröknek kielégítését illette, szelíd iróniával jegyzé meg az udvar, hogy a porta eddig még nem kért adót a császártól, de ha kérni találna, ő felsége elvárja Thökölytől, hogy segíteni fogja az udvart e méltánytalan követelésnek elhárításában.^[474] A felsőmagyarországi tábornok méltóságát már a sopronyi országgyűlésen a rendek kívánságára gróf Csáky Istvánnak ígérte a király, de háromezer magyart és horvátot hajlandó volna az udvar Thököly vezérletére bízni s a követelt új uradalmakból csupán a bányavárosok birtokában lévő erdőségeket tagadja meg.^[475]

Thököly alig rejthette örömét, hogy egyszerre két hatalmas udvar ajánlatait fogadja s hogy Európa harmadik leghatalmasabb uralkodójával is érintkezhetik. Éreztetni kívánta Saponarával, hogy utolsó találkozásuk óta változott a helyzet. Miért nem jött vissza hamarább – mondá Saponarának – nem magyarázhatta jóra hosszas elmaradását, s így kénytelen volt a porta sürgetéseinek engedni. Különben ha a porta megbízásából kedve szerint választ hatná a békét, vagy a háborút, bizonyára a békét választaná. A porta az erdélyi fejedelemséget ajánlja neki s igéri a magyarországit is, a franczia herczegi ranggal kinálja és uradalmat ígér neki akár Francziaországban, akár Lengyelországban. Természetes tehát, hogy a császártól is ez ajánlatoknak megfelelő rangot s a rang fényének fentartása végett bizonyos területet kell kérnie.^[476] Saponara kénytelen volt elhinni a mondottakat. A török ígéretek valószínűeknek látszottak; a francziákhoz való viszonyról csak annyit tudott, hogy Du Vernay-Boucauld, Akákia utódja, ki eddig az erdélyi udvarnál tartózkodott, az év elején, Lengyelországba utazott, hogy szabadabban érintkezzék Thökölyvel, noha sok nehézséggel járt innen is az érintkezés, mióta Sobiesky szövetkezni készült Leopolddal. Nem tudhatta Saponara, hogy Thököly 1680-ban nem igen kapott pénzt a francziáktól s hogy 1681-ben egy drágakövekkel kirakott arczképen kívül nyolcz ezer aranyat adott neki XIV. Lajos, pedig csak a legutolsó portai követség is. négyezer aranyába került Thökölynek, mint maga panaszolta.^[477] Különben nehéz ellenőrizni XIV. Lajos igéreteit, de bizonyos, hogy bővebben osztotta; azokat, mint a pénzt.

SOBIESKY JÁNOS LENGYEL KIRÁLY.
(A Lovreban levő eredetiről Thomson metszvénye után, mely Bubics Zs. püspök tulajdona.)

Elég az, hogy Saponara szerette volna ellensúlyozni a két nagyhatalom kápráztató igéreteit. Szerencsére az udvar formalis ajánlatain kívül levelet is hozott Borgomaynerotól, ki királya nevében kérte a grófot, hogy alkalmazkodjék a római császár s a spanyol király kívánságaihoz. Szóbelileg ezért jutalmat is ígérhetett Saponara, bizonyára a spanyol követ felhatalmazásából. Megígérte a herczegi czím megszerzését, mi által Thököly megelőzné rangban Esterházy nádort, kinek ellenséges indulata miatt annyit panaszkodott. Még többet is ígért a spanyol követ megbízottja, Thököly környezete azt mondá, hogy «angyali nyelven beszél».^[478] Saponara ugyanis remélte ekkor, hogy az udvar nagy áldozatok nélkül kielégíthetné Thökölyt, ha ez Apafyt leszorítja trónjáról. Végül arra kérte a távozó vezért, hogy legalább ne végezzen Budán oly dolgokat, melyek ártalmára lehetnek ő felségének, ki még bízik Thököly jó szándékában.^[479]

April végén indúlt Thököly Budára. Már két mérföldnyire a várostól vagy ezer török katona fogadta s mind jobban gyarapodott kísérete török lovasokkal, kik teljes díszben várták az uton. Pest előtt a vezír fia fogadta Thökölyt. Zeneszó kísérte a menetet Pestig s midőn a várost megkerülve a Budára vezető hídhoz ért Thököly, Buda várából és városából ágyúlövések üdvözölték. Négy napon át lelte örömét Thököly a pompában, melyet tiszteletére a basa kifejtett. Végig vezették a törökkori Buda látványosságain. Meglátogatta a «leirhatatlanul szép és jó fürdőket,» látta Mátyás király palotája maradványait s felment a hegyre, hol dervisek őrizték két csodatévő szentnek sírját, kik közől az egyik oly hatalmas volt, hagy parancsára a Duna megváltoztatta folyását. Ibrahim átadta a grófnak a szultán ajándékait, részletezte a küldendő, török segítséget s kijelölte a hadak találkozási helyét. Ugy gondoljuk, hogy Saponara útja is szóba került ez értekezleten. Ibrahim helyeselte, hogy Thököly alkudozásai segélyével az ellenség földén élelmezi hadait s a németeket a hadi készületek elhanyagolására csábítja. Midőn Thököly a fogadtatás után lakására tért, az útczán a lakosság «éljen a magyar király» kiáltással fogadta. Török területen át vezetett az út vissza Kaposra s a végbeli törökök mindenütt ágyúlövésekkel, Egerben pedig egy bor nélküli lakomával s kötéltánczosok mutatványaival tisztelték meg a porta hívét.^[480]

Május 17-én találkozott Saponara a visszatérő Thökölyvel Olasz-Liszkán. Zavarban volt a békét óhajtó követ, mert april 28-án Bécsbe küldött embere még nem érkezett vissza, pedig Thököly most a budai basa parancsára hivatkozott oly hangon, mintha a legrövidebb idő alatt csatlakoznia kellene a török táborhoz. Saponara a fegyverszünet meghosszabbítására kérte s úgy látszik, hogy első sorban az erdélyi trónra való reményei iránt tudakozódott. Thököly valószínűen azt felelte, hogy e trón elnyerése egyelőre nehézségekkel jár s így kénytelen a császártól néhány felsőmagyarországi megyét kérni, hogy azoknak jövedelméből kiteljék a töröknek megigért évi adó. Jegyezzük meg Thököly ez új fordulatát az adó kérdésének feszegetésében. Eddig határozatlan szavakban hangoztatta, hogy meg kell adni az évi adót, most mondja ki először titkolt gondolatát, hogy ő mint fejedelem akarja fizetni ez adót. Végül abban egyezett meg az udvar küldöttével, hogy ez a Bécsből küldendő felhatalmazással Budára fog utazni a basához s az itt megállapított pontok majd Konstantinápolyba küldetnek az internuntiushoz a végleges béke okiratának elkészítése végett. Thököly részéről e követelésekkel Izdenczy Márton utazott Bécsbe azon meghagyással, hogy jelentse be a fegyverszünet felbontását, ha nem kapna kedvező választ.^[481]

81. IZDENCZY MÁRTON ALÁIRÁSA.

Izdenczy azzal is meg volt bízva, hogy kérje ki az udvar engedélyét Thökölynek Zrinyi Ilonával kötendő házasságára.

Az évek óta el nem ejtett tervnek csak most kedveztek a körűlmények. Úgy látszik, hogy Báthory Zsófia előtt Zrinyi Ilona alig merte szóba hozni az ügyet. Az öreg úrnő természetes ellenszenvét a másik, az ifjabb fejedelemasszony ellen, még fokozta azon körülmény, hogy fia Zrinyi Ilona atyjának társaságában ragadtatta el magát a fölkelésre. Szerinte esztelenség és kivált katholikus úr részéről vétek volt a pártütés. Mily keményen védte fia halála után a Rákóczi ház várait és urodalmait a bujdosók ellen. Pedig szerettek volna azokhoz férni a bujdosók s hol okokkal, hol fenyegetésekkel akarták megingatni Báthory Zsófia hűségét, de soha sem kaptak előzékeny választ. A nagy emlékezetű Báthory család utolsó sarja lévén – így válaszolt Wesselényinek – nem akarom magamat állhatatlansággal megjegyeztetni. S mi a fenyegetéseket illeti, Harsányinak egyszer azt izente vissza, «hogy valamennyi házat jószáginkban megéget, oly bizonyos legyen kegyelmetek mindnyájan abban, az mint ezen levelünket olvassa, hogy annyi kálvinista prédikátorokat öletünk meg az égésért.» S nem lehetett tudni, hogy mire viszi ama vallás ellen érzett gyűlölete, melyért ifjú korában meg kellett tagadnia a férje halála után vissza is szerzett ősi hitét. Fiatalon lett özvegygyé s azóta visszavonultan élt. Nem volt tehát hajlandó a türelemre menye irányában, ki felfogása szerint unokái szerencséjét készült koczkára tenni egy eretnek lázadó kedvéért. Midőn Zrinyi Ilona 1680 elején ebédre hívta Thökölyt szilaj tisztjeivel együtt, Báthory Zsófia egy kiméletlen levélben értesíté menyét a hatásról, melyet a vendégségről költött hírek tettek reá: «Ha szegény édes fiam élne, megpökné ezt» írta Zrinyi Ilonának.^[482]

82. BÁTHORI ZSÓFIA ALÁIRÁSA.

A fejedelemasszonynak 1680-ban történt halála után az udvart élénkebben nyugtalanítá Thököly házassági terve. A haditanács Caprarának meghagyta, hogy szép szerével német őrséget vitessen Munkácsba és egyúttal gróf Zrinyi Jánost megbízta, hogy beszélje le nénjét szándékáról.^[483] E megbízás kitüntetés volt a századosi rangban szolgáló grófra nézve, ki a levél miatt, melyben 1680 elején Thökölyt Leslie válaszáról értesité, egy ideig el volt zárva. A chiffrirozott levélben oly különös szavak, mint Tarquinius, Caligula, Colossus, Allobroges igen gyanúsoknak látszottak, de a levél tartalma kitudódván, Zrinyit megrótták ugyan a meg nem engedett levelezés miatt, de kiszabadították fogságából, felmentvén őt a hűtlenség vádja alól.^[484] Nem tudjuk, mint járt el 1680-iki megbízásában, csak annyit tudunk, hogy 1682 áprilisában az udvartól újra nénjéhez küldetett ugyanakkor, midőn Saponara Bécsből Thökölyhez utazott. Az udvar ekkor már nem merte nyiltan ellenezni Zrinyi Ilona házasságát, sőt Borgomaynero pártja azt mondotta, hogy ez hasznára fog válni a béke ügyének. Mégis igen valószínű, hogy Zrinyi János a másik udvari párttól a házasság meggátlására czélzó útasítást kapott, de az egészen bizonyos, hogy Thököly ekkor elégületlen volt vele és szabadulni akarván tőle kivitte, hogy Izdenczyvel együtt visszautazzék Bécsbe.^[485]

Nem kell hinnünk; hogy Zrinyi Ilona könnyen túltette magát mind azon, mit öcscse felhozhatott a házasság ellen. De az özvegynek tetszett a tizennégy évvel fiatalabb kérő; ki annyi hévvel sürgette a házasságot, mintha attól függne egész boldogsága.^[486] Báthory Zsófia sem tagadhatta, hogy Thököly előkelő családból való úri ember. S még érdekesebbé tette az, hogy híre s tekintélye naponként növekedett. Európa leghatalmasabb uralkodóinak követei gyülekeztek hozzá s mindenki találgatta, hogy a legközelebbi napok mily nagyra fogják növelni hatalmát. Zrinyi Ilona nem tagadhatta meg rokonszenvét a Thököly által vezetett mozgalomtól, mely a Zrinyi család szerencséjét is széjjelromboló idegen uralom megtörésére volt irányozva. Ellenben a mozgalom protestans szinezetét nem szerette, csak nehány héttel házassága előtt tiltakozott az ellen, hogy Thököly Munkács városába hivott egy protestáns papot. «Keresztény catholica hitünk ellen s mind ő felsége koronás királyom híre és akaratja ellen nem cselekedhetünk» – így szólt – «mert félünk isten itéletétől s ő felsége haragjától.» De leginkább azt vette rossz néven, hogy Thököly ekkor az ő, a «város asszonyának» híre nélkül parancsolgatott.^[487] Városainak asszonya akart maradni minden körülmények közt s mivel tudta, hogy már felkeltette az udvar gyanúját, a kuruczokról küldözött hírekkel békítette a császáriakat s az udvar engedélyétől tette függővé házasságát. Intette Thökölyt is az engedékenységre, de annál félénkebben, mennél inkább kellett bámulnia az ifjú gróf eszélyét. Hihette, hogy Thököly még visszaszerzi fiának az erdélyi fejedelemséget s 1682-ben legfélénkebb tanácsadójának is el kellett ismernie, hogy urodalmai nagyobb biztosságban vannak a kurucz hatalom, mint a császáriak pártfogása alatt. Úgy látszik, hogy szerette volna bevárni Izdenczyt, kitől levelet küldött a császárnak, de mivel Saponara élénken javalta a házasságot, nejévé lett Thökölynek az udvar formális engedélyének megérkezése előtt.^[488]

83. ZRÍNYI ILONA ALÁIRÁSA.

Mi Thökölyt illeti, a házasság terve nem volt oly befolyással politikai magatartására, mint történetírásunk hiszi. Ő maga eleinte Zrinyi Ilona, de később inkább az udvar kedvéért mondogatta, hogy kész volna a török és franczia ajánlatait visszautasítani, ha «a hazában megtelepedhetnék és istenes házastársat találhatna magának.» De már kezdettől fogva több oly követelése volt, melytől el nem állott volna a házastárs miatt és még sokáig hallgatott törökre s francziára a házastárs megtalálása után is. Hanem óhajtotta birni a szép özvegyet, kinek vagyona és rangja ép 1682-ben oly kivánatos mértékben emelték hatalmát. A Dóczi, Thurzó, Gyulafy s Bethlen családokkal való összeházasodás növelte fokonként a Thökölyek hatalmát; az elődöknél szerencsésebb utód azonban fejedelmi özvegyet hódított meg oly sok akadály legyőzése után. A junius 15-én Munkácsban végbe ment esküvő után kiváncsian kérdezgeté Thököly, hogy mit szólnak házasságáról? Örülik Nagyságod szerencséjét, válaszolá egy híve Mármarosból, hol Thököly sokat mulatott 1678 előtt.^[489]

Szerencse is volt mindenképen, hisz juniusban már Munkács, Regécz és Makovicza várai Thököly őrségével voltak ellátva. De ez évben még több várnak fokára akarta kitűzni zászlaját. Június 17-én visszatért Izdenczy a Zrinyi Ilonától várt házassági engedélylyel, mely a lakodalom után sem vált értéktelenné, mivel Leopold ezzel elismerte Thököly nejét a Rákóczy árvák gyámjának. De Thököly elbízott környezete gúnyolta az udvar elkésett engedélyét^[490]. Különben jól fogadták Izdenczyt Bécsben; Badeni Hermann palotájában volt szállása. Az őrgróf hajlandó lett volna a Tiszán túli vidékből egy kis herczegséget kiszakítani Thököly számára, de az udvar csak annyit izent Izdenczytől, hogy nincs ellenére Thököly erdélyi fejedelemsége s hogy Saponarat el fogja küldeni Budára. Rögtön ki nem állították ugyan Saponara utasítását, de remélték, hogy a követ budai utazásának ez előzetes bejelentésével Thökölyt reá lehet venni a fegyverszünet meghosszabbítására.^[491]

MUNKÁCS ÉS KÖRNYÉKE.
Soos Elemér festménye után.

85 SAPONARA ALÁIRÁSA.

Thököly ellenben már junius elején kijelenté, hogy fegyverben akar alkudozni s most az udvar merevségére hárította a felelősséget a fejlődő eseményekért.^[492]

Saponara kért, szónokolt, fejtegetett. Szerencsére Thököly hivatkozhatott Strassoldora, ki ekkor Caprarát helyettesíté. Strassoldo ugyanis mellőzve érezte magát Saponara hatásköre miatt és juniusban megizente Thökölynek, hogy neki, mint főparancsnoknak s ne másnak adja tudtára, hogy fel akarja-e bontani a fegyverszünetet. Nemsokára Thököly emberei felfogták Strassoldo leveleit, melyekben a tábornok a megyéket és a várparancsnokokat hűségre s vigyázatra intette a kétszínű ellenféllel szemben.^[493]

Thököly erre kijelenté, hogy Strassoldo e levelei miatt nem birja fékezni a legrosszabbat gyanító és igen ingerült híveit. Strassoldo – így panaszkodott Thököly Kaposban találkozva Saponaraval – a királyság békéjét bontja s ellensége ő felsége szolgálatának, mert megzavarja munkájában őt, ki nem erőszakosan, hanem szép szerével óhajtotta a közjót előmozditani, a mennyire az lehetséges ily zavaros viszonyok közt. De most kénytelen alkalmazkodni zavargó híveihez, mert nekik köszönheti minden szerencséjét. Végül Saponarát táborába hívta s Borgomaynero megbízottja a kitűzött napon valóban megjelent a táborban oly szándékkal, hogy bármi történjék is, mindenkor felvehesse az alkudozás fonalát.^[494]

Tulajdonkép már a kaposi találkozás előtt Thököly egy döntő csapás előkészítésével indította meg a hadjáratot. Julius 7-én ugyanis Heberstein gróf nyolczvan emberével s több tiszttel kurucz fogságba kerűlt, midőn mint ujonnan kinevezett parancsnok Kassára készűlt, magával vivén az ottani őrség négy havi zsoldhátralékát.^[495] Ez elfogatás annak jele volt, hogy apró segédcsapatok többé el nem érik Kassát, melynek ostromához készültek a kuruczok. A merész gondolat, hogy Kassát kell megtámadni a portától kirendelt csapatok táborba szállása előtt, meg nem valósúlt volna, ha annak kivihetőségéről Thökölyt meg nem győzi Szirmay András, ki Eperjesen iskolatársa volt a grófnak s az oderai Frankfurtban hadmérnöki tudományokat tanúlt. Szirmay jól ismerte Kassát s kifejtette, hogy a citadellát, nyugoti részének kevésbé kielégítő erődítése miatt, nem volna nehéz megvenni az őrséget meglepő rohammal. Úgy látszik, hogy Thököly a Herbersteinnal elfogott tiszteket is kikérdezte ez ügyben s hogy közűlök Krug hadnagy bizalmat keltő készséggel megerősíté Szirmay állításait.^[496]

86. SZIRMAY ANDRÁS ALÁIRÁSA.

Saponara a táborban neszét vette a tervezett vállalatnak és azon ürűgy alatt, hogy Eperjesre indul, julius 19-én reggel Kassára utazott, hová az nap este meg is érkezett. Lamb alezredessel, a város parancsnokával akart beszélni, de értésére adták, hogy Lamb beteg vagy ittas, mint Guadagni százados mondá. Erre Saponara Guadagnit kérte, hogy kétszerezze meg a citadella őrségét, virraszszon ott tisztjeivel együtt s legyen gondja az őrszemekre, kivált azon a részen, hol az árokban sekély a víz. Másnap Lőcsére útazván Saponara a Bécsből visszaérkező Zrínyi fogadására, elindulása előtt kérdezte Guadagnitól, hogy mit végezett. Jelentést tettem az alezredesnek, – válaszolt ez, – ki azt mondta, hogy jelenteni fogja a híreket a tábornoknak s bevárja annak parancsait. Saponara eléggé bosszankodott, de mennie kellett s míg kocsija el nem indúlt, folyvást vigyázatra intette a tiszteket. S valóban Szirmay nem várta be Strassoldo válaszát a Lamb jelentésére, hanem huszadikán éjjel megtámadta s egy órai küzdelem után el is foglalta a citadellát a gyenge és teljesen meglepett őrség megsemmisítése után.^[497]

Thököly ép reggelizett, midőn a diadal hírét hallotta; félbenhagyta az ételt és Kassa felé vágtatott. Főtörekvése az volt, hogy megvegye a várost a szerdár megérkezése előtt. Időt is akart nyerni, hogy a császáriak felkészüléséig minél több helységet foglalhasson, de bizalma sem volt a szövetségesben, ki a kivívott siker után kényelmetlenné válhat követelései miatt. Rémítette is a lakosokat az útban lévő törökkel, ki nem lesz oly irgalmas, mint ő, ha neki adják meg magokat. De Lamb szégyelvén az eddigi mulasztásokat, védte magát egy ideig s csak akkor tűzte ki a fehér zászlót, midőn a jancsárok már az árkokhoz értek. Kassának hatvanezer forinttal kellett megváltania a szerdártól lakosai életét és vagyonát. És így augustus 14-én Thökölyé lett Felső-Magyarország fővárosa s a szepesi kamara átalakúlt Thököly kamarájává.^[498]

És mind ezt meg nem gátolhatta Zrinyi János, ki bécsi útjának eredményét sietett közleni Thökölyvel a kassai táborban. Az altábornagyi rangot ígérte az udvar Thökölynek, Borgomaynero pedig újra írt levelet neki s nejének is figyelmeztetve őket a csekélyebb, de biztosabb előnyök birtokának örömeire.^[499] Borgomaynero jó indulatát nem szerette volna elveszíteni Thököly, de hozzá látott, hogy rövid idő alatt nagyobb terület birtokába jusson, minta mekkorával Borgomaynero csábítgatta.

E végre még julius 26-án közfelkelést hirdetett. Kiáltványában vádolja az ellenséget, hogy a sérelmek elintézését a jövő országgyűlésre halasztotta s a sopronyi végzéseket is alig engedi kihirdetni, hogy a szállások átengedésének szine alatt vesztére tör a fölkelőknek, s hogy az ő tudta nélkül az udvar a portára internuntiust küldött, ki a császárnak nyugalmat akar szerezni a magyar szabadságának árán. Ez utóbbi vádnak hatása volt a legáltalánosabb, mert el volt terjedve a hír, hogy a császár át akarja adni a töröknek a tiszántúli megyéket s az Érsekujvártól Nagyszombatig terülő földet az örökös tartományok nyugalma végett. Inkább Thökölynek hódolunk – mondák széltében – s adót fizetünk a töröknek, semhogy eladjanak bennünket, mint a rabokat. Saponara e hírek ellenében julius 29-én a kassai táborban a saját és Zrinyi János aláirásával egy nyilatkozatot tett közzé, melyben kijelenti, hogy Leopold a töröknek egy talpalatnyi magyar területet sem akar átengedni.^[500]

S mégis úgy látszott, mintha önkényt adná fel az udvar a magyar területet, oly könnyen hódították meg Thököly s a török annak jó részét. Kassa cserbenhagyása miatt Badeni Hermann Abelét vádolta, a kamara elnöke viszont a haditanács elnökét^[501] s még aligha dőlt el a két államférfiú pere, midőn Thököly már Szádvárt, Eperjest, Lőcsét, Tokajt, Ónodot és Putnokot is elfoglalta. Sőt augustus 22-én a török-kurucz had körűlfogta Füleket.

September 2-án végre Apafy is Fülek alá érkezett, pedig augustus 5-én indúlt el Szamosujvárról s hamarább kellett volna indúlnia. Ibrahim hiában siettette az erdélyieket, Apafy szándékos lassúsággal készűlt a táborba. Követei a nyár elején még egyszer próbálták Thökölyt megbuktatni, kérve a nagyvezírt, hogy helyette a fölkelők fejének Wesselényit ismerje el, az egykor annyira üldözött Wesselényit. Félelmes hírek nyugtalaníták a fejedelmet, midőn végre elindúlt a török táborba. Szobieszky levélben intette, hogy át ne keljen a Tiszán, mert a török többé nem engedi vissza. Később az hallatszott, hogy Thököly leginkább a szászok támogatásától várja az erdélyi fejedelemséget. Miles, a szász egyetem képviselője tiltakozott a hír ellen, de Apafy jónak látta megparancsolni a szászoknak, hogy tartsák magokat távol a nemességtől s még útjából kétszer is küldött Ibrahimnak ötezer tallért.^[502] S így képzelhető, hogy az erdélyiek harczias buzgalmától nem kellett volna tartania Füleknek.

A kettős körfallal védett város a hegy tövén közvetlenűl a magas szikla fölött épült vár alatt terűlt el. Négyezer főnyi magyar s német őrséggel védte Füleket főkapitánya, Koháry István. Koháry atyja a török elleni harczokban esett el, ő maga Nagyszombatban és Bécsben tanúlt, nevelésének minden hagyománya azon párthoz fűzte, mely a dynastia erejétől várta az oltalmat a török terjeszkedés ellenében. Tisztében nem állott, de kedve is aligha lett volna az udvart az ország iránti kötelességeire figyelmeztetni, mint Esterházy Pál tevé. Jól érezte magát a végbeli kapitány hivatalában, szilaj katona volt, szerette küldözgetni huszárjait s hajdúit a hódoltságra, hogy zsákmánynyal térjenek vissza, s hogy rettegjen a török «éles fegyverektől, megvetett lesektől».^[503] A végbeli törökök régóta kérték a portát, hogy rontassék le Fülek vára. Koháry büszke volt gyűlöletökre és gyalázatnak tartotta, hogy magyarok is segítik a pogányt a végvárak elfoglalásában. Daczczal fogadta a Fülek alá vonuló nagy hadat, mert bízott várának erősségében s hitte, hogy urának seregei nem fogják veszni hagyni őt Fülekkel együtt.

HAJDÚ CSOPORT.
Eredeti olajfestmény. Gróf Berchtold Artur tulajdona.

Midőn az erdélyiek a városhoz értek, a felperzselt külvárosban már tevék heverésztek. A vezír megadásra szólította fel Koháryt, ki hátat fordított a hírnöknek. September 2-án a törökök erős lövöldözése sejteté a fülekiekkel, hogy ostromra készül az ellenség. Koháry egy fogoly törököt felnyársaltatott és september 3-án reggel kifüggesztette a holttestet a vár falára. Három órakor reggel a két török sánczból kilőtt nagy tüzes gránátok hullottak a városba, mintha «vérszinű holdgömbök hullanának». Reggeli félhatkor a város több helyen felgyulladt, s a vár mögött egy falu is égni kezdett. Tiz órára már az egész város lángolt, a szép házak, a kálvinista és katholikus templomok, a ferenczrendiek kolostora tövig leégtek. A füst úgy elsötétítette az ostromlók táborát, hogy az írást bajos volt ott olvasni. «Haj a jeruzsálemi vésznek képe», kiáltott fel a nagyszebeni senator, kinek az ostrom részletes leírását köszönhetjük. A jancsárok reggeli hat órakor kezdettek a falra mászni s hét órakor már mindenfelől leereszkedtek a városba. Irtóztató tusára keltek most az ostromlottak a jancsárokkal, egymásután váltották fel a basák embereiket. Egy órakor a fülekiek elhagyták a város kapuját, de ekkor a kapu alatt elásott lőpor felrobbant és nehány száz török «Mahomedhez szállott». A halottak halmaín át nyomúltak az ostromlók a városba, a falon kívül állók az Allah! Allah! vagy Jézus! Jézus! kiáltásoknak nagyobb vagy kisebb erejéből találgatták, hogy ki győzött. Este már a várba szorúltak vissza az ostromlottak s reggelig a jancsárok vízárkokat ástak egész a várig.

September 4-én korán reggel a törökök megújították a tüzelést s nyolcz órakor Thököly egy trombitást küldött a várba Koháryhoz, ki elfogadta a felajánlott három napi fegyverszünetet. Thököly részéről Petrőczy, Ibrahim részéről Ulman bég küldettek túszokúl a parancsnokhoz s általuk Thököly felkérte a várat oly feltétellel, hogy Koháry neki adja meg magát. Koháry gúnyosan fogadta a követeket. A béget körülvezette a várban, megmutatta neki lőszereit, embereit s az eleséget. «Eredj» – így szólt hozzá – «mondd meg a vezírnek, ha ő mezőben lakik, mi várunkban és házunkban, ha ő doboltatja magát, mi is, ha ő nem fél, mi sem. »

Ötödikén reggel a fegyverszünet alatt a jancsárok a vár legalsóbb falához közeledtek, hogy a falon ülő magyarokkal beszélgessenek. Koháry néhány kézi gránátot dobatott közéjök, mi annyit jelentett, hogy menjenek tovább. A török sánczból visszalőttek s így vége volt a fegyverszünetnek. A török urak a biztos diadal reményében fogtak az ostrom megújításához. Az ázsiai Islar aga már tízezer tallért kínált a füleki basai hivatalért. Ibrahim a szászok sánczába küldte, hogy bátorítsa az oda rendelt katonákat, de midőn az aga a sánczhoz ért, egy ágyúgolyó ketté hasította. September 6-án a vezír felszólítására Apafy Apor Lázárt, Nagy István marosszéki kapitányt és Török István deákot küldötte Koháryhoz, de nem juthattak fel a várba, mert Koháry kiizente, hogy, nem akar alkudozni. A török ekkor már négyezer embert veszített, a jancsárok és spahik zúgolódtak, a vezír pedig a hónap közepére otthon szeretett volna lenni. Végezni akart minél gyorsabban. Tizenegy órakor éjjel a törökök dob, sípszó mellett, iszonyú kiáltással s lövöldözéssel rohamot intéztek a vár ellen, de visszaverettek. Egy órakor éjfél után még nagyobb erővel ismételték a rohamot s most három órai harcz után újra hátráltak. Fél órai pihenés után harmadszor rohanták meg a várat, s még délelőtt is sokáig küzdöttek siker nélkül. A három roham igen sok török életébe kerűlt, de az ostromlottak is kifáradtak, és örültek, hogy nyolczadikán a török tüzelését elnémította a Thökölyvel kötött fegyverszünet.

A vár falai nem voltak annyira megrongálva, hogy ne lehetett volna folytatni a védelmet. Tulajdonkép hármas erődből állott a vár olyformán egymás fölé építve, hogy mind a hármat külön kellett volna ostromolnia az ellenségnek. De az őrség fogyott, a váron belűl oly szűk volt a hely, hogy a szétrobbanó gránátok egyszerre harmincz embert is megsebesítettek, mint az ostromlottak beszélték. A katonák és a benszorúlt nemesség feleségei s gyermekei siránkoztak, Koháry kilencz követet küldött a nádorhoz s a királyhoz, de nem kapott segítséget. Az őrség fellázadt, Koháry és Erkrad a németek kapitánya már nem bírtak velök. Koháryt katonái azzal fenyegették, hogy ledobják a bástyáról. September 8-án egy kálvinista papot küldöttek a fülekiek Apafy sátorába oly izenettel, hogy a keresztyéneknek átadják magokat. Valószínűen Thökölyhez is küldetett követ, elég az, hogy ő kezdé vezetni az alkudozást. Kilenczedikén kora reggel a városba ment s rövid idő múlva a vár legfelsőbb erődjéről levétetett a vörös zászló. Ez azt jelenté, hogy az őrséggel már megindúltak az alkudozások. Tizedikén reggel meg volt kötve az alku. Az őrség azon része is, mely nem szegődött Thökölyhez, elvihetett mindent, mit a hátán elbírt. A vezír a muzulmánok vérdíjául 100,000 tallért követelt s úgylátszik, hogy övé lett Koháry pohárszéke és asztali készlete, melyek hatvanezer tallérra becsültettek. Maga Koháry reggeli nyolcz órakor lépett ki a várból, egy szép karabély függött vállán, ővébe két pisztoly volt dugva, jobbról s balról a kihaja, mint a vezír helyettese és Thököly fogták Koháry ővét, hogy megvédjék a boszút áhító jancsárok ellen. Midőn Koháry már a magyar táborban volt, Thököly valószínűen szemére vetette, hogy miért nem adta meg magát hamarább a keresztyéneknek? «Én nem akartam feladni a várat», – válaszolá Koháry, – «melynek kapujában megesküdtem Leopold császárnak, hogy ott fogok élni és meghalni, hanem embereim adták fel azt.» «Hát nem volt elég a mi hitünk?» – rivallt reá Thököly és Regéczre kísértette a vasra vert főkapitányt.^[504]

ŐRSÉG EGY VÁR KAPUJÁNÁL.
Eredeti olajfestmény. Gróf Berchtold Artur tulajdona.

Koháryt különben sem bocsátotta volna szabadon Thököly, mivel ily előkelő fogoly rokonaitól igen nagy váltságdíjt remélhetett, de a főkapitány törhetetlen büszkesége is megtorlásra ingerelte, hisz most már többnek érezte magát egyszerű grófnál.

September 16-án kora reggel nagy pompával a vezír sátorába indúlt. Díszben öltözött nemesekből s különböző fegyvernemekből válogatott zsoldosaiból állott kísérete. Muskatérosainak kék zászlaján a Thököly ház czímere volt látható e felírással: Tandem volente Deo!

A vezír magával szembe ültette Thökölyt s egy nem hosszú, de annál dagályosabb szónoklatban fejtegette a török-magyar barátság előzményeit. Nagy dicsérettel emlékezett Bethlen Gábor hazafias buzgalmáról s mivel – tevé hozzá – a mostani viszonyok hasonlítanak a Bethlen korabeliekhez s mivel a fényes porta háláját akarja kifejezni a nagy emlékű fejedelem szolgálataiért, utódját kívánja Magyarország urává tenni s ily szándékból küldé győzhetetlen seregeit az országba. Végül a vezir ünnepélyesen kikiáltotta Thökölyt Magyarország királyának. Ezután kihirdette a portáról nem rég küldött athnamét, melynek pontjait a budai értekezlet után a basa megbízottjával együtt állapította meg Thököly. E pontok lettek volna hivatva a vasvári békében kijelölt határok közt a magyar terület épségét s ezzel együtt a rendi és protestans szabadságokat biztosítani a török védnöksége alatt.

88. THÖKÖLY IMRE.

89. THÖKÖLYNEK ADOTT ATHNAME TUGRÁJA.

90. THÖKÖLYNEK ADOTT KORONA

Az athnamé kihirdetése után átadattak Thökölynek a királyi jelvények, a köntös, a kard, a bot, a zászló s a korona. Mindegyik jelvénynyel más-más basa látta el Thökölyt. Ki a köntössel felruházta, igy szólt hozzá Thököly Imre, vedd e köntöst, melyet a mi leghatalmasabb s győzhetetlen császárunk küld neked annak jeléül, hogy magyar királynak választott és tudd meg, hogy ki tőled e köntöst elveszi, a császár vállairól tépi le azt. És ugyanezt mondták a megfelelő módosításokkal a többi basák. Midőn már a korona is Thököly fején volt, a vezír fölkelt, üdvözölte az új királyt és felszólítá kísérőit, hogy ők is ismerjék el Thökölyt királyuknak. Thököly két basa kiséretében tért vissza sátorához, és a vezír akarata szerint az egész hosszú úton hordozta a koronát s a jelvényeket.

FŐUR ÉS KÖZNEMES.
Eredeti olajfestmény. Gróf Berchtold Artur tulajdona.

Midőn a basák eltávoztak, Thököly kísérői parancsait kérték az új királynak. De Thököly azt válaszolta, hogy e czím őt meg nem illeti s hogy ő csak a fejedelem s a magyarországi részek urának czímét veszi fel. Hivatkozott Bocskaira, ki visszaútasítá a töröktől ajánlott királyi czimet s némi körülírásokkal Bethlen példájára is hivatkozott.^[505] Ez utóbbi hivatkozás nem zárta ki teljesen a királyi czím fölvételének lehetőségét. A részek urának czíme is igen hajlékony fogalom volt.

Igaz, hogy az athname Felső-Magyarország birtokáról szól, de a hozzátartozó részeket is említi s általában úgy van fogalmazva, hogy a kellő időben Thököly az egész nem-török Magyarországot Horvátországgal együtt kérhette annak alapján.^[506]

A koronázás utáni napon egy érdekes csoport hódolt az új fejedelemnek. A bujdosó nemesek azon töredéke, mely az 1679-iki gyulafehérvári gyűlésből az Apafyt vigasztaló nyilatkozatot kiadta, azóta folyvást Erdélyhez szított s Apafyval együtt érkezett Fülek alá, de a koronázás után átment Thököly sátorába, bizonyára a legnagyobb készséggel, noha lehetséges, hogy a vezír parancsára. Az elpártoltak közt voltak Kende Gábor és Szepesi Pál, pedig Szepesinek neje még Kolozsvárt volt és fiát Apafy udvari, szolgálatba fogadta. Wesselényi azonban Apafynál maradt s Thököly megizente neki, hogy ez életben többé nem kívánja látni. Apafy környezete élesen kikelt a távozók ellen. Mobile vulgus, jegyzé meg a nagyszebeni senator. «Legalább elbúcsúztak volna a magyarok» – mondották többen – «ő nagyságától, hiszen eleget költöttünk reájok.» Csupán Teleki maradt nyugodtan, noha Szepesiék kivonulásával évek óta szőtt terveinek utolsó szálai foszlottak szét. Végre meg kellett történnie – e szavakkal csillapítá Apafy környezetét, midőn a bujdosók maradékja is az új fejedelem köré gyülekezett.^[507]

Thököly a királyi czím mellőzésével kimutatott tiszteletét a történelmi hagyományok iránt el nem mulasztotta kiemelni az udvar megbizottjaival szemben. Tudatta Saponarával, hogy az elődök példáját mindenben követni akarván, kész volna békét kötni a római császárral, de oly feltételek alatt, melyek mostani állásához illenek, s nem azok alatt, melyekkel a mult télen megelégedett volna.^[508] Hogy kivívhassa a felcsigázott követeléseket, hadi mozdulatait merészen kapcsolta össze alkudozásaival és úgy látszott, mintha a császáriak el lettek volna szánva bármily áron megmenteni eszélyének hírét. Nem lehet csodálnunk, hogy Füleket nem mentették föl. Borgomaynero kivitte, hogy a XIV. Lajosra vigyázó ezredek a Rajna mellékéről nem hivattak Magyarországba.^[509] A helyett az udvar újonczokat kezdett toborzani a nyár elején, midőn felébredt bizalmatlansága Thököly és a porta szándékai ellen.^[510] S így Caprara többnyire gyakorlatlan és igen rosszul ellátott hadak élén állott Zólyomnál, Fülek ostroma alatt. Apró csapatokat nem küldhetett az őrség támogatására, mert a szorosokat elfoglalták az ostromlók, s teljes erejével nem támadhatta meg a jóval nagyobb ostromló hadat.^[511] De Fülek eleste után Ibrahim haza tért és Thököly mellett csekély hadi erőt hagyott. Thököly panaszkodott a portán, hogy Nyitrát és Lévát is elfoglalhatta volna számára Ibrahim, ha még tovább marad a táborban, vagy őt jobban segíti.^[512] Caprara azonban nem várta be Ibrahim és Apafy september 19-iki visszavonulását, hanem rögtön Fülek átadása után sietett elhagyni Zólyomot s előbb Szent-Keresztig, majd Trencsénig hátrált.^[513] A nógrádi, zólyomi és honti császári őrségek nagy részében nem lehetett bízni, annyira nem, hogy Caprara szívesen vette, ha a várakból kivonulnak táborába, mert attól félt, hogy föladván a várakat, az ellenséghez fognak pártolni.^[514] És így Thököly szabadon nyomulhatott Zólyomig s elküldhette Görgei Boldizsárt a bányavárosok elfoglalására. Október 3-án Szelepcsényi már bemutatta az udvarnál a Körmöczbányán vert aranyakat, melyeken Thököly új czíme volt olvasható^[515] S Görgei Boldizsár serényen felhasználta a talált aranyat és ezüstöt, október 12-én egyszerre 490 új aranyat küldött Thökölynek.^[516] E jövedelemhez járult még a bányarészesek s valószínűen a városiak sarcza; a selmeczi bányarészesek háromezer aranyat fizettek a töröktől való váltság czímén, majd a körmöcziekkel együtt kilenczezer aranyat kölcsönöztek Thökölynek, ki kötelezte magát, hogy visszatéríti az összeget visszaszerzendő árvai jószágának jövedelméből, de úgy tudjuk, hogy a bányarészesek még 1704-ben is kérték pénzöket II. Rákóczy Ferencztől.^[517]

91. GÖRGEI BOLDIZSÁR ALÁIRÁSA.

HERCEG ESZTERHÁZY PÁL NÁDOR
Bubics Zsigmond birtokában levő egykorú rézmetszetről.

Thököly – nem szerette volna kiadni kezéből a bányavárosokat, pedig azoknak birtokában fenyegetve érezte magát a gyülekező császáriaktól. Október elején Starhemberg a Vág vidékén állott nem messze Caprarától s Nyitrában Esterházy Pál nehezen várta az udvar engedélyét arra, hogy magyar hadainak élén visszafoglalhassa a bányavárosokat. De Badeni Hermann megtagadta az engedélyt, azt mondván, hogy a császár a német csapatokkal szeretné megoldatni e feladatot.^[518]

Igaz, hogy sok rosszat tudtak beszélni Esterházy hadairól az udvarnál, de ez ellenszenv még nem fejti meg a tilalmat. Csak akkor lesz az érthetővé, ha számba vesszük Thökölynek a nádorhoz küldött azon izenetét, hogy átadná a bányavárosokat a bányák károsítása nélkül, ha fegyverszünetet kötnének vele, más különben nem ő lesz a felelős, ha a bányákat elpusztítja a török. Oly hírekkel is rémítgette az udvart, hogy a budai vezír s Apafy már visszaindultak s hogy ő hadaival hozzájok van rendelve. S hogy e fenyegetések még rémesebben hangozzanak, kétezer lovassal Sziléziába küldte Petrőczy Istvánt, ki Bielitz feldúlásával támogatta Thököly diplomatiáját és bőven zsákmányolt is.

Thököly ijesztgetéseinél több hatást tett az udvarra a remény, hogy a fegyverszünet komoly alkudozásoknak lesz megindítója. Badeni Hermann már október 11-én megparancsolta Capraranak, hogy ne támadja meg addig Thökölyt, míg követei vissza nem térnek a császári resolutióval.^[519]

És alighogy e követek Bécsbe érkeztek, Hoffman alezredes megjelent Thököly zsemberi táborában és vele október 18-án előzetes fegyverszünetet kötött.^[520] Ennek értelmében Thököly köteles volt átadni a bányavárosokat, mit meg is tett némi halasztás után. Úgy gondolta, hogy Szirmay István és Jánoky Zsigmond bécsi alkudozásai kárpótolni fogják a veszteségekért.

Leopold Badeni Hermannra és Hocherre bízta a követekkel való tárgyalásokat. A megbizottak október 19-én hallgatták meg először Szirmay és Jánoky kívánságait, miután megegyeztek abban, hogy a tárgyalások folyamában Thökölyt nem fejedelemnek, hanem a követek főnökének (principalis) fogják nevezni. Az első értekezleten Szirmay előadta, hogy a porta Thököly nélkül soha sem fog békét kötni, azért a közjó és a keresztyénség érdekében urok kész volna a békét közvetíteni. De az itt a kérdés – válaszolák a császár megbizottjai – hogy minő feltételekre birhatná Thököly a portát? Főczélunk a béke – válaszolá Szirmay – és ennek elérésére a fejedelem felajánlja szolgálatait; a többi s kivált Thököly személyes kívánságai csak mellékes dolgok. Kivehetni e válaszból Thököly szándékait.

93. SZIRMAY ISTVÁN ALÁIRÁSA.

A békeközvetítés ajánlatával bizonyos fokig puhatolódzott, hogy mennyire jutott az udvar engedékenysége. Ha ajánlata elfogadtatik, azzal elismerte volna őt Leopold a birtokában lévő terület fejedelmének és Thököly ez alapon küzdhetett volna további vívmányokért. Ha azonban az udvar el nem fogadja az ajánlatot a kívánt formában; fenmarad Thököly részére az előny, hogy a béke hívének mutatta be magát. Azért mondotta Szirmay mellékes dolgoknak Thököly személyes követeléseit; nem lett volna tanácsos igen sokat vagy igen keveset azokból fölemlíteni.; Szirmay csak átsuhant rajtok, hogy minél terjengősebben kiemelje urának. békevágyát. Igen nehéz és igen kényes feladat e tárgyról szólni – mondá Szirmay az október 23-iki második értekezleten, midőn a császáriak újra kérdezték tőle, hogy minő föltételei volnának az ura által közvetítendő békének? Az ő ura a portától függ – így folytatá a követ – nagyon óvatosan kell tárgyalnia, mert lám a porta azt is megtudta, hogy Thököly a kassai tábornok hivatalát kérte. Legyen elég az, hogy ura felajánlja szolgálatait, ne higye az udvar, hogy a magyar nem szeretne szabadulni a töröktől. A császáriak újabb faggatására Szirmay és Jánoky azt találták megjegyezni, hogy urok kevesebbel megelégednék, mint a mennyit a porta neki adni óhajt, az athnamé csak a háború czéljaira volt küldve, de ha küldetése volna Thökölynek a portához, ott máskép cselekednék.

Említették még a portának járó évi adót s további részletekbe nem akartak bocsátkozni. De mondják meg végre világosan, – kérdezék a császáriak, hogy tulajdonkép miért jöttek?

Felajánlani a közvetítést – válaszolá Jánoky – és fegyverszünetet kötni, ha ő felségének úgy tetszik:

Nem volt könnyű e két ajánlatra válaszolni. Badeni Hermann nem ellenkezett azokkal, kik a Thökölyvel való alkuvást elítélvén azt fejtegették, hogy a török háború már ki nem kerülhető s hogy legjobb volna támadással megelőzni a törököt, vagy visszavenni Thököly foglalásait, mert Thököly csak a porta megbízásából .alkudozik és el akarja fordítani az udvar figyelmét a készülődéstől. De azt mindenki tudta, hogy ama vállalatok bármelyikére még készületlen a császári sereg és Caprara mindig hajlandó volt nagyítani a nehézségeket, ha előnyomulásról volt szó. A haditanács elnöke örült, hogy politikai eszméjét tábornokai véleménye is igazolja. Lassú és határozatlan szellemében mindinkább fészket vert a gondolat, hogy áldozatot kell hozni a keleti békéért, s hogy jobb volna, ha ez áldozatoknak a török helyett Thököly venné hasznát.

A közvetítés ajánlatát egyszerűen el nem fogadhatta, mert ezzel lealázta volna a dynastiát egész Európa előtt, de nem merte azt mereven visszautasítani. A követektől hozott fegyverszüneti pontokat sem lehetett elfogadni. Thököly hadai számára az egész akkori Felső-Magyarországot kivánta a Vágon túli terület kivételével. Nem nekünk van szükségünk a fegyverszünetre – válaszolák a császári megbizottak – lehetséges-e oly területet is átadnunk, melyet Thököly fegyverrel nem foglalt el? A bányavárosokban Thököly is kívánt bizonyos őrséget hagyni állítólag oltalomul a török pusztító szándékai ellen és ez oltalomért havonként kétezer aranyat kért. Nem kevésbé bajos volt teljesíteni azon kívánságát, hogy követei audientián fogadtassanak Leopoldtól. Az udvar a magyar főurak véleményét is meghallgatta; a velök tartott november 12-iki értekezleten a nádor kifejtette, hogy a helyzet bizonyos engedményeket kíván, a fegyverszünet nélkül Szendrő, Patak, Ecsed és Szathmár is elvesznének, de szégyenletes föltételeket nem szabad elfogadni s mind a tizenhárom vármegyét nem kellene átengedni. Beszédét a főurak élénken megtapsolták.

E közben Thökölyt bántotta az, hogy követeit ily sokáig várakoztatják. Meghagyta nekik, hogy november 16-án hazatérjenek, még ha nem végeztek is. Szirmay bemutatta a levélbeli parancsot s midőn marasztották, szolgai kötelességére hivatkozott. Thököly levele hatott. November 19-én Hocher, Badeni Hermann, Szirmay és Jánoky aláirták a fegyverszünetet, melyben átengedtetett Thökölynek Felső-Magyarország a Garam folyóig. A bányavárosok jövedelméből az udvar havonként háromezer forint fizetésére kötelezte magát s kijelentette, hogy szívesen fogadja Thököly szolgálatait a béke ügyében, s erről értesíteni fogja gróf Caprara Albertet.

Thököly nem így szerette volna e pontot fogalmazni, de az udvar kárpótolta őt fejedelmi becsvágya egy másik követelményének kielégítésével. Szirmay és Jánoky Leopold szine elé bocsáttattak és hazatérésök előtt egy külön iratban köszönték meg a császári kegyet.^[521]

S így Thököly urává lett az ország keleti részének nehány vár kivételével. E területen most már «kalpag szabott rendet a kalpagnak», mint akkor mondák. Azt hihetnők, hogy ez állapot, melyet épen a nevezett országrész követelt a leghevesebben, általános megelégedést okozott. Pedig nem úgy történt. Az új államnak is voltak szükségei s az új uralkodó is elsőbbséget követelt a saját vallása számára.

A protestansok meg voltak elégedve a változással. Nem elég, hogy az 1681-iki országgyűlés végzései meg nem nyugtatták őket, de úgy vették észre, hogy a főpapság a kormány jóváhagyásával e végzéseknek érvényét is korlátozza. Thököly alatt azonban teljesen vége volt a «lelki üldözés» korszakának, vége a titkos éjjeli kereszteléseknek, a «halotti czerimónia» nélküli temetéseknek. Nem kellett a szabad ég alatt s gyakran titokban hallgatni papjaikat, mint 1681 előtt s nem kellett nézniök, hogy templomaikban bálványimádók imádkoznak s hogy iskoláikat magtároknak használják, mi az országgyűlés után is megtörtént.^[522] Midőn novemberben a bányavárosok felől visszatért Thököly, a hosszas szünet után megnyílt eperjesi collegiumban egy allegorikus szindarabot játszottak az intézet hajdani tanítványa tiszteletére. Constantius név alatt szerepel ott Thököly, ki a Furentius nevű ellenség kezéből kiszabadítja a protestans és magyar szabadságot.^[523]

De a kassai és ungvári jezsuita collegiumok nem örültek Thököly diadalainak. A tanárok elűzettek s az iskolák javai lefoglaltattak. Az «catholikus status mindenek előtt nagy contemptusban volt» mondja egy egykorú katholikus.^[524] De mégsem történtek Thököly alatt oly jelenetek, melyek a judicium delegatummal, vagy a protestans egyházi szertartások általános betiltásával volnának összehasonlíthatók. A protestans fejedelem udvarában a papság nem léphetett fel oly súlylyal, mint Leopold udvarában Kollonics vagy Szelepcsényi s továbbá a még nem szervezett állam külügyi összeköttetései, s egyéb érdekei is tiltották a példa utánzását.

A bujdosók most hazájokba tértek s visszakapták elkobzott javaikat, a mennyiben a szepesi kamara kezelte azokat. De a kamara jövedelmének hiányát pótolni kellett s Thököly az «elmúlt boldogtalan idők» leggyűlöletesebb rendszabályát nem átallotta feleleveníteni. A Thökölytől septemberre kihirdetett közfölkeléstől sokan elmaradtak. Thököly tehát elrendelte azoknak «jószáginak confiscatióját, kik vakmerőségtől viseltetvén és némelyekhez az nemes vármegyék conniventiája is járulván az insurrectiótól absentálták magokat». És kamarája kiküldé a végrehajtókat, kik járásonként foglaltak, pénzbirságokat szabtak a megyei jogkör megvetésével s mindenkép a legnagyobb szigorral. De főleg a katholikus egyház s aristokratia és a császári szolgálatban álló urak jószágaira tartott igényt Thököly kamarája. September 15-én inditványt terjeszt a még akkor grófnak czímzett ura elé, mely szerint «Homonnay és Barkóczy Ferencz, Semsey András, gr. Forgács Ádám maradéki, Csáky István, az esztergami káptalan s több ezekhez hasonlók jószágokat confiscálni kellene». És Thököly szívesen fogadta az ily indítványokat annál inkább, mivel nem csekély értékű javakról volt szó. Csáky István szepesvári uradalmát Draheim, a kamara praefectusa 104,935 forintra becsülte, szerinte az uradalom jövedelme 1676-ban 6910 forint és 69 denárra rugott. Százezer forintra becsülte Draheim Homonnay Zsigmond gróf homonnai uradalmát.^[525]

94. DRAHEIM ALÁIRÁSA.

A repartitio, az accisa már a gyűlölt mult emlékei közé tartoztak. De Thököly katonaságának is élnie kellett s most az ő kormánya ellen fordultak a régi panaszok. Szabolcsmegye devecseri gyűléséből október 10-én ezeket írja Thököly kamarájának: «az ő nagysága feles hada is beszállván Kállóban, Tokajban, Kis-Várdában és Ibrányban, vármegyénket magok között felosztották és elviselhetetlen pénz, búza, gabona, fűszerszám és minden kigondolható onusokkal és victualekkal hetek és holnap számra annyira onerálják az szegénységet, hogy az töröknek való hódolásnak quótáját és az előtt való Repartitiót is meghaladja».^[526]

95 MUNKÁCS VÁRA.