NEGYEDIK FEJEZET.
A TÖRÖK HÁBORÚ ELSŐ ÉVEI.


A tályai s kassai gyűlések 1683-ban. Lessenyei Nagy s Görgei lengyelországi követsége. Thököly s az udvar 1683 elején. Szirmay és Fajgel törökországi követsége. Thököly Eszéken. Thököly s az udvar az eszéki fogadtatás után. A bányavárosok átadása. Thököly 1683-iki hódításai. A dunántúli főurak. Harczok Pozsonyért. Szirmay a nagyvezírnél, Harsányi veresége. Nagyszombat pusztulása. Galga szultán Thökölyhez, a stammersdorfi ütközet. Kara Mustafa Bécs előtt, Apafy közvetítő kísérlete. A magyar főurak Kara Mustafánál, a nagyvezír bécsi táborába hívja Thökölyt. Thököly Pozsonyt kivánja, izenete a lothringiai herczeghez. Thökölyről általában, tekintettel az 1683-diki események előzményeire. Thököly reményei Bécs felmentése után, Sobiesky közvetítése. Thököly s a párkányi csata, követei Sobiesky táborában Esztergomnál. Ipolysági tanácskozás Thökölyről. Sobiesky téli szállása. Thököly tályai kiáltványa, menekülése Debreczenbe. Sobiesky haza vonul; akkori viszonya Thökölyhez, Thököly visszatérése Tokajba. Harczok Ungvár körül, Thököly követei Krakkóban 1684 elején, szerződés Sobieskyvel. Thököly csatározásai 1684 elején, a lithvánok, a tatár segítség, jószágelkobzások. Géczi és Jánoky a portán. A pozsonyi s eperjesi kegyelmi bizottságok. Követküldés Caraffához, Izdenczy Linczben 1684 aprilisában. Kuruczok elpártolása, Thököly közfelkelést hirdet. 1684-iki harczok majusban s juniusban, Ungvár átadása. Harczok october elejéig, Kis-Szeben, Bártfa, Makovicza, Sztropkó elfoglalása, az eperjesi vereség. Eperjes ostroma 1684-ben, a szerencsi kiáltvány. Thököly 1684-iki levelei a franczia királyhoz, a szász s brandenburgi választókhoz és a pápához. Thököly s a protestáns fejedelmek. Lipóczi Keczer Miklós 1684 juliusban Sobieskynél. Sréter küldetése Francziaországba, a regensburgi fegyverszünet. Forval utazása. Thököly s a szerdár 1684-ben, az iglói vereség, Érsekújvár élelmezése. Thököly erdélyi jószágainak elkobzása 1685-ben. Horváth Ferencz drinápolyi útja 1685 elején. Thököly s a végbeli törökök, a magyarság részvétlensége. A tokaji kiáltvány, a miskolczi vereség. Schultz Ungvár előtt 1685 tavaszán, Krasznahorka elfoglalása, csatározások. Eperjes ostroma. A Géczitől vezetett követség a szerdárnál, a szerdár hivja Thökölyt Thököly s az udvar 1684 nyarától 1685 octoberéig. Thököly várainak elfoglalása. Thököly váradi fogsága s annak előzményei. Kassa elfoglalása, Thököly Belgrádban, memorialéja a béke tárgyában, Amhát szerdár s Thököly.

I.



TERMÉSZETES, hogy a rendek nem titkolták elégületlenségöket a gyűléseken, melyeket a fejedelem a terhek arányos felosztása és általában az új állam ügyeinek rendezése végett hívott össze. Igen tanúlságos a kassai és tályai gyűlések lefolyása. A rendek most nemzeti fejedelemmel állottak szemben, még pedig olyannal, ki méltóságát az alkotmányos formákért és a nemesi szabadságokért küzdött harczban szerzé meg. Mint Tályán mondották a rendek, «azzal volt dolguk, ki fájlalhatja romlásukat.» De mi történt? Mennél kevésbé voltak hajlandók a rendek elviselni a mind inkább gyarapodó állami terheket, annál kevésbé volt hajlandó a fejedelem tisztelni az alkotmányos formákat. Az 1683 májusában tartott tályai gyűlésen a rendek igen túlságosnak találták a fejedelem azon követelését, hogy személyesen fölkeljenek s azon kívül a húszezer főnyi tábor számára élelmet és szekereket is adjanak. Felfogások szerint nem voltak kötelezve a fölkelésre, ha a táborozás költségeinek egy részét magokra vállalták. Thököly inkább rövid, mint alkotmányos úton intézte el sérelmeiket. «Isten úgy segéljen, valaki fel nem ül, nemcsak jószágával, hanem életével fog fizetni» – így hangzott izenete a rendekhez – «a kegyelmetek eloszolhat, nincs semmi dolguk, nem kérjük kegyelmeteket, hanem magunk biztosai által meghatározzuk minden megyének illetőségét».


2. THÖKÖLY ÉS SOBIESKI ÉRME.[2]


A január 11-ére Kassára hívott gyűlés nem végződött ily disharmoniával, de Tályára már kedvetlenül érkeztek a rendek, sokallva a Kassán elvállalt terheket. Azonban itt sem folytak símán a dolgok és ha Thököly fenyegetései nem lohasztják az ellenzéki tüzet, már Kassán is kitört volna a viszály. Nem csupán a sereg rendes és hadi szükségletei, vagy a végvárak jó karban tartásának költségei, vagy kamarai hivatalnokok önkénye táplálták a rendek ellenzéki hajlamait. Mind a két gyűlésen türelmetlenül kérték a fejedelmet, hogy terjeszsze eléjök a Füleken kapott athanamét.

Talán azok sem emlékeztek biztosan az athnamé pontjaira, kik előtt Füleknél kihirdették azokat. Híre terjedt, hogy a portának fizetendő adó negyvenezer tallérnál többre rúg. S mi még fontosabb, mindenki hallotta, hogy a porta az athname szerint köteles átadni Thökölynek az elfoglalt várakat. S mi történt az utolsó hadjáratban? Ónodot megrongálta, Füleket pedig egészen lerontotta a török s a két várban talált ágyúkat a maga számára lefoglalta. Ha már kezdetben ennyire becsüli az athnamét a porta, mit fog később tenni? Nem fogja-e kénye szerint sarczolni és nyesegetni a magyar területet, melyet egész kiterjedésében a magáénak fog tekinteni? A papirosra írt biztosítékok a rendeket nem nyugtatták meg, úgy halljuk, izené az ingerült fejedelem, hogy némelyek becstelen emlékezettel voltak az athnaméról, mintha annak semmi haszna sem volna. A rendek tárgyalni szerették volna az athnamét, nem mintha lehetségesnek hitték volna módosításaikkal emelni annak gyakorlati értékét, hanem úgy érezték, hogy a magyar közjog lényeges átidomítása nem oly ügy, melyet a nagyvezír és Thököly elintézhetnek az ország hozzájárulás nélkül. Thökölynek azonban alkalmatlan volt e kívánság, «nem hordozhat mindenhová ily fontos okiratot, s nem is szokás az dolgoknak megállapodása előtt az olyat közönségessé tenni» – válaszolá a rendeknek. – Nem úgy értjük izenetét, mintha ügyére nézve ártalmasnak találta volna a közzétételt, hanem azt akarta mondani, hogy az okirat alkotmányos tárgyalása akkor lesz helyén, ha az ország valamennyi megyéje neki fog hódolni.


3. FÜLEK VÁRA.
CSERNA KÁROLY RAJZA UTÁN.


A rendek talán nagyobb készséggel nyugodtak volna meg e felfogásban, ha Thököly nem követeli tőlök, hogy az adó első ízben való törlesztésére ajánljanak meg bizonyos összeget. A tizennyolcz megye és kilencz szabad királyi város követei kénytelenek voltak ötvennégyezer forintot megajánlani, vagyis az adóösszeg nagyobb felét. Thököly kölcsön adta a pénzt a megyének s midőn több megye nem tartotta meg a határidőt, a késedelmes megyék tisztviselőit jószágaik elkobzásával figyelmeztette Thököly az elvállalt kötelezettségre.[3]

A megszavazott összegből négyezer forint a követ költségeire volt szánva, kit a rendeknek a nagyvezírhez kellett küldeniök, hogy nevökben megköszönje az athnamét. Tulajdonkép a követség elindítása lett volna a gyűlés fő czélja, mert Thököly meghívó leveleiben azt hirdette, hogy az udvar elfogadta az ő közvetítését a béke ügyében.

De Leopold bizonyára nem helytelenítette Esterházy Pálnak a megyékhez intézett köriratát, mely a kassai gyűlés törvénytelenségét magyarázta mondván, hogy Thökölynek csak szállásúl adattak át a megyék s hogy Leopold nem fogadta el a gróf közvetítését.[4]

Noha Thököly fejedelemsége ily formán csak tűrve volt, de hivatalosan el nem ismertetett, érintkezései a szomszédos udvarokkal 1683 elején az addiginál mégis nagyobb jelentőségre emelkedtek.

Varsóba küldött követeinek martius közepén kiállított utasításában Thököly előadta, hogy a törökkel csupán a magyar szabadság biztosítása végett kötött barátságot; a viszonyok kényszeríték arra, hogy e veszedelmesnek látszó orvosszerhez nyúljon. De Lengyelország a magyarnak régi szövetségese s alig hihető, hogy most megtámadná a magyart minden kihívás nélkül. Bámulna a világ, ha összeütköznék a két nemzet, mely jellemre, szabadságának szeretetére, szokásokra s harcziasságra nézve annyira hasonlítanak egymáshoz. Ne higyje a király, hogy ő ellensége a katholikus vallásnak, csupán a protestansok jogos sérelmeit akarja orvosolni, de a katholikusok jogait nem csorbítja. És vallási türelmét mintegy azzal is bizonyította, hogy Sebestyén püspököt küldötte követűl Görgei János lőcsei kapitánynyal együtt. Sebestyén jószágait féltvén, kénytelen volt Thökölynek meghódolni; de talán több buzgalmat mutatott új urának szolgálatában, mint a mennyit igazolni bírt volna, ha később az udvar felelősségre vonja. Megmenekűlt minden bajtól, mert meghalt, mielőtt lengyel útjára elindúlhatott. Utódjával, Lessenyei Nagy Mihálylyal, Görgei János april elején érkezett Sobieski udvarába. Utasításából azt lehetne következtetni, hogy csupán a lengyelek Magyarországon való átvonulását kellett volna megakadályoznia, ébresztgetve a lengyelek rokonszenvét a kedvezőtlen színben föltűntetett magyar mozgalom iránt.

De más czéljai is voltak a követségnek. Thököly remélte, hogy ez alkalommal Sobieski nyilvánosan el fogja ismerni fejedelemnek s igen valószínű, hogy Görgei társával a lengyel-osztrák szövetség felbontására is törekedett akár Sobieski, akár a lengyel országgyűlés tagjainak megnyerése által, mert az országgyűlés még nem járúlt a szövetséghez a követség elindulásakor. Gróf Waldstein Károly és Zierowszky, Leopold varsói követei még Görgei megérkezése előtt kijelentették, hogy el fogják hagyni Varsót, ha Sobieski Görgeiéket úgy fogadná, mint egy fejedelem megbizottjait. Pallavicini, a pápai nuntius azt javasolta, hogy ne is bocsáttassanak az országgyűlés színhelyére, mert itt izgatásaik veszedelmesek. Waldstein és Zierowsky a nuntius aggályait nem tartották alaptalannak, de szerették volna, ha Sobieski mintegy véletlenűl egy magános jellemű találkozás alkalmával kitudná Thököly követeitől uroknak kívánságait.


4. GÖRGEI JÁNOS ALÁÍRÁSA.[5]


Némileg engedett Sobieski a nuntius s a császári követek felszólításainak, noha nem a kívánt készséggel. Nem hiszszük, hogy elszánta magát Thököly fejedelmi czímének formalis elismerésére, de követeit minél előzékenyebben akarta fogadni. Tévedés volna e szándékát kizárólag vagy első sorban a magyarság iránt érzett rokonszenvéből kimagyarázni. Hisz buzgó katholiczismusa s azon megfontolás, hogy a török diadala Lengyelországra nézve veszedelmesen kiterjesztené az ozmán birodalom határait, éles ellentétbe hozták Sobieskit Thököly törekvéseivel. De másrészt attól tartott, hogy az ő távollétében Thököly gyors csapataival megrohanhatná Lengyelország védtelen részeit. Különben is a hadjárat sikere s kivált saját seregének biztossága végett le akarta kötni Thököly hadi erejét a vele folytatott alkudozások s esetleg bizonyos szolgálatok által is. S végül Görgeyék izgatásai iránt elég fogékonyság volt Lengyelországban, ha nem is csupán a magyar ügy kedveltsége miatt. Sobieski irigyei s a franczia politika pártfelei nem alaptalanul hirdették, hogy nem pusztán országos érdekek bírták a királyt a szövetség megkötésére. Tartott e párt a tervbe vett házasságtól, mely Sobieski fiát Leopold vejévé tette volna. Pedig e rokonságtól s általában a dynastia hatalmi gyarapodásától szabadalmait féltette a lengyel nemesség. Sobieski családjának érdekében nem akartak a lengyelek áldozatokat hozni s azt hitték, hogy a szövetség politikai czélja nem követeli szükségképen Thököly megtámadását. E hangulatra is tekintettel volt Sobieski s az országgyűlés eloszlása után Görgeit igen udvarias válaszszal bocsátotta vissza. A Leopolddal kötött szövetség – így hangzott a válasz – még nem jelent háborút Thököly vagy a magyarok ellen. Sobieski csak azokat tekinti ellenségeinek, kik a törökhöz csatlakozva hadakozni fognak a lengyelek ellen. S hogy kimutassa jó indulatát Thököly gróf iránt, felajánlja ügyében közbenjárását a császárnál.[6]

Sobieski valószínűen a császári követek tudtával adta e választ. Mert bár az udvar folyvást tartott Sobieski engedékenységétől Thökölyvel szemben, zavarában mind kevésbé idegenkedett a lengyel király közbenjárásától.

De egyelőre az egyezség sikere azon alkudozásoktól függött, melyeket az udvar közvetlenül folytatott Thökölyvel. Természetes, hogy e siker reménye nélkül az udvarnál senki sem vállalta volna el a felelősséget a bécsi fegyverszünetért. S Thököly bár nem igen számított ily sikerre, óvakodott megfosztani a reménytől Badeni Herman pártját. 1683 elő napjaiban Saponarával együtt Pethenády György, Thököly embere is Bécsbe érkezett. Pethenády leveleket vitt Esterházynak és Szelepcsényinek.

Az érsek Thököly ügyében közelebb állott Badeni Hermann, mint Esterházy pártjához. Nem vette rossz néven Sebestyéntől, hogy elfogadta Thököly meghivását a kassai gyűlésre, és megbízta a püspököt, hogy az esztergomi érsekség nevében irásbeli tiltakozást adjon át a gyűlésnek azon esetre, ha ott oly kérdések merűlnének föl, melyek a királynak, a katholikus vallásnak, az egyházi és világi katholikus rendeknek és végre az érsek jószágainak kárára válhatnának. Pethenády megérkeztekor az érsek kijelentette, hogy örömmel fogadja Thökölynek «a mostani állapotoknak lecsendesítésében ő Felségéhez hajolását», s még fontosabb körülmény volt az, hogy Badeni Hermann hasonlókép nyilatkozott Saponara jelentéséről.[7]

A bécsi fegyverszünet megkötésekor Szirmay és Jánoky nem akarták világosan kimondani, hogy urok mily áron volna hajlandó a török békét közvetíteni. Saponara most fel volt hatalmazva Thököly kivánságainak kijelentésére. Úgy hallatszott, hogy Thököly a bécsi béke megujítását sürgeti és hogy a maga számára a Bocskainak adott területet kívánta a római birodalom fejedelmének czímével. De az alkudozások részleteit kevésbé jól ismerő udvari hívek nem tudták, hogy minő lesz az új fejedelemség viszonya a portával s a magyar királylyal szemben. A nádor kijelentette, hogy egy új magyarországi dynastia megalapítása sokkal inkább sértené a korona jogait, mint a bécsi, nikolsburgi és linczi békék, melyekben már fejedelmi czímmel felruházott dynastáknak adattak át egyes országrészek a magyar korona souverain jogainak fentartásával.

A nádor a korona jogait és saját méltósága tekintélyét féltette Thökölytől, mások pedig azt kérdezték, hogy lehet-e hinni Thökölynek az eddigi tapasztalatok után? Saponara arra figyelmeztette a kételkedőket, hogy Thököly félvén a lengyel-osztrák szövetségtől, biztosítani kívánja magát a veszély esetére. Könnyű volt Badeni Hermannt megnyernie. A hadi tanács elnöke egy hosszadalmas iratban kifejtette, hogy nem kellene visszariadni bizonyos engedményektől, mert ha már a török béke meghiusúlt, nyereség lenne a fölkelés lecsillapodása is, sőt szerinte a császárra nézve kedvezőbb volna a Thököly föltételei alapján kötött török béke, mint XIV. Lajos ajánlatának elfogadása. Saponara sürgette az udvar határozatát, mert elutazásakor Thököly felszólította, hogy a kassai gyűlés kezdetére térjen vissza. De az udvar máskor sem bírt gyorsan határozni s annál kevésbé most ily kényes kérdésben. Saponarát csak február végén bocsátották vissza Thökölyhez, midőn a kassai gyűlés már eloszlott. Utasítása nem hatalmazta fel Thököly föltételeinek elfogadására, de bizonyára meg volt hagyva neki, hogy el ne ejtse az alkudozások fonalát.[8]


5. XIV. LAJOS. VAN SCHUPPEN METSZETE UTÁN.


Biztosítva volt e diplomatiai feladat sikere, mert Thököly sem akarta kiábrándítani Saponarát és tudta, hogy eléri czélját jó szóval s ígéretekkel, ha különben kimutatja is megvetését az udvar gyengesége iránt.

Jól fogadta a január vége felé hozzá küldött Hoffmann alezredest, kit a hivatalos kifejezések szerint «a fegyverszűnet kétes pontjainak tisztázása végett» küldött a hadi tanács Kassára. De Hoffmann azzal is meg volt bízva, hogy jelentést tegyen a kassai gyűlésről és Thököly további szándékairól. Hoffmann előljárói örömmel hallották, hogy Thököly szabadon bocsátotta a fogoly katonákat Herberstein s Koháry kivételével s hogy a legnagyobb előzékenységgel engedte meg a felsőmagyarországi császári várak élelmezését.[9] De annál rosszabb hatást tett a hír, hogy aprilis elején megtámadta Dunajeczet, Joanelli Szylveszter, egykori kamaratiszt várát, mivel a vár ura nem jelent meg a kassai gyűlésen. E támadással meg volt szegve a bécsi fegyverszünet; a császáriak kérésére Sobieski is közbenjárt Joanelli érdekében, de hasztalanul, s öt heti ostrom után Thököly elfoglalta Dunajeczet s elzáratta Joanellit.[10] Továbbá bajos volt összeegyeztetni a fegyverszűnet pontjaival a huszonkét muskatéros leöletését Likava környékén[11] és más egyebet is, de Badeni Hermann nem vizsgálta figyelmesen az ily jeleket. April 27-én, midőn Caprara Albert internuntiust kénytelen volt visszahívni a portáról, már nem hitte, hogy Thököly közvetítésével kivívhatja a török békét, de azt még valószínűnek tartotta, hogy Thököly egy alkalmas percben a császáriakhoz fog csatlakozni. Előre is számot vetvén ez eshetőséggel, a mondott napon megbízta Caprarát, hogy alkudjék meg a portával a bányavárosok biztosságáért fizetendő összegre nézve, mert lehetséges, hogy Thököly a háború folyamában képtelen lesz azok biztosságáért kezeskedni.[12]

Badeni Hermann e reményeket Thököly ígéreteiből merítette, melyeket Saponara vagy Thököly emberei tudattak az udvarral. De az igéretekhez csatolt föltételekre még májusban sem érkezett meg a kedvező válasz, bármennyire fáradozott Borgomaynero Thököly érdekében. A spanyol követ azt ajánlotta a császárnak, hogy nyugodjék meg néhány megyének a magyar koronától való elszakadásában, mint annak idején a spanyol korona megnyugodott Németalföld önállóságában.

A történelmi események érdekes fejleménye az, hogy II. Fülöp utódjának ministere ily példát ajánlott a római császárnak ama protestáns főúr érdekében, kit gyermekkorában ép a németföldi szabadságharcz sikere is vigasztalt s bátorított. Borgomaynero remélvén tanácsainak elfogadását, május elején megizente Thökölynek, hogy ne siessen teljesíteni a török parancsait, hisz ő felsége jóakarattal fontolgatja ajánlatait.[13] De Thököly gyorsitani kívánta ő felsége fontolgatásait.

Az udvar megígérte Szirmaynak és Jánokynak, hogy Caprara Albertet értesíteni fogja Thököly békeközvetítő szándékáról. Meg is tette s Caprara 1683 elején, utasítása szerint, tudatta Drinápolyban Thököly kapikihajával, hogy látogatását nem venné rossz néven. A kapikiha megigérte látogatását, de nem tartotta meg ígéretét s a helyett urának utasítása szerint arról beszélt a portán, hogy a magyarok «igen megunták a német regiment» s készek volnának behódolni.[14]

Ugyanezt hirdették a Thököly hírnökeitől hozott levelek, melyek a nagyvezír szája íze szerint voltak írva. Ki volt azokban színezve a császáriak gyengesége s ennek bizonyságául hivatkozott Thököly a fogadtatásra, melyben az udvar részesíté követeit, kik a császár elé bocsáttattak, körülövezve német vérbe mártott kardjaikkal.[15]

S ez alaphangot variálták az april elején Filippopolisba érkezett Szirmay István és Fajgel Péter, kik Kassáról a fejedelem és a rendek részéről küldettek, állítólag a béke érdekében. Az idők jele volt, hogy a nagy kísérettel utazó követségnek jutottak a szállások, melyeket a császári internuntius foglalt el, midőn a múlt évben Konstantinápolyba utazott. Kárpótlásúl kigúnyolták Thököly emberei Caprara kiszorúlt kiséretét.[16]

Szirmay és Fajgel húszezer tallért hoztak, vagyis az évi adó felét, tehát ép annyit, mennyit a kassai gyűlés megszavazott. Filippopolisban bevárták a nagyvezirt,[17] ki Belgrádnak tartott s még útközben fogadta őket. Ez audientián nem csupán a behódolás készségéről, vagy az athnaméért mondott köszönetről volt szó. Szirmay István meg volt bízva a kassai gyűléstől a töröktől szenvedett sérelmek elpanaszlására. «A hódoltság eddig is sokat szenvedett» – mondották a rendek Kassán – «de a fejedelem ő nagysága szerencsés felavatása óta sokkal súlyosabban terheltek bírságokkal, szokatlan adókkal s mindenféle önkénynyel.» Mind kedvezőtlenebbb színben tűnt fel a török honszabadító küldetése. Hevesmegye február 23-iki közgyűlésén az alispán előterjeszté, hogy Fülek végvára elpusztítása óta a köznép egyedül a török hatalmában bízván, a taxákat, adókat nem fizeti s nem törődik a megyei tisztek rendeleteivel. Thököly egyik követe 1682 vége körül a fejedelem sérelmeinek elősorolása után fölemlíti, hogy némelyek, kik eddig a fölkeléshez csatlakoztak, látván az athname semmibe vételét, Lengyelországba menekültek, inkább akarván a száműzetést tűrni, mint a túlkapásokat.[18]

Ezekhez hasonló panaszokat tolmácsoltak most Szirmay és Fajgel, s kivált az 1663 óta erőszakosan kiterjesztett hódoltság kiigazítását kérték. A nagyvezír kegyesen megígérte, hogy mindent kedvezően fog elintézni, s hogy audientiát fog szerezni a követeknek a szultánnál. Mindezt tudatta Thökölyvel egy Ali agától küldött levélben, melyben a fejedelmet legelőkelőbb mágnásaival együtt a török táborba hívta megjegyezvén, hogy meg lesz elégedve a porta kegyeivel.[19]

A nagyvezír Belgrádba érve, az ottani táborban valóban megszerezte Szirmayéknak a kegyelmet, hogy «arczczal a földre borúlhassanak» a szultán színe előtt, de a követektől érintett ügyek nem intéztettek el, állítólag nagy jelentőségök miatt, hanem az eszéki táborban tartandó conferentiára halasztattak.[20]

A visszatérő követség nyomában haladt a török tábor az ország belsejébe. E hír kedvetlen volt Thököly eddigi alattvalóinak is.

A Kassán összegyűlt rendek komolyabban vették Thököly békeközvetítő szerepét, mint maga a fejedelem. Nem kell üres szavaknak vennünk azt, mit e tárgyról mondottak. «Köszönettel tartozunk» – így szóltak – «ő nagysága ez üdvös javaslatáért könyörögvén Istenhez, ki a fejedelmek szívét igazgatja, hogy ő nagyságát e nem egyedül Magyarországot, hanem az egész kereszténységet oly mélyen érdeklő szándékában a kívánt czélhoz segítse.» S most, miután megszavazták az évi adó felét, s a télen át élelmezték Thököly több mint tizenhétezer főnyi seregét, még személyesen kellett fölkelniök s junius 6-ára ezernégyszáz szekeret, ugyanennyi vágó marhát s tizenegyezer köböl lisztet tartoztak szolgáltatni, nem is számítva a lerombolt vagy megrongált várak ingyen munkák által való fölépítését s kijavítását. A felső magyarországi városok april 6-án tízezer forintot voltak kénytelenek magokra vállalni a táborozás költségeire. A mi szegény városunkra ezernégyszáz forint esett – panaszlá a lőcsei krónikás.[21]

A megyei seregek még nem szálltak táborba majus 20-án, midőn Thököly Szerencsen «generalis mustrát» tartott hadai fölött, a valószínűen Ali agától vezetett «nagy pompával való török követség» jelenlétében.[22]

Szerencsről indúlt el Thököly a nagyvezírhez s junius 10-én érkezett az eszéki táborba. Kíséretének tagjai közül kiváltak gróf Homonnay Zsigmond és Barkóczi Ferencz, kik még nem régen alig sejtették, hogy ily szerepre lesznek kényszerítve. De Thököly elkobozta jószágaikat s most azokat igyekeztek visszaszerezni pénzzel s kedvetlenűl teljesített szolgálatokkal. Midőn Eszékre értek, a császári internuntius már el volt bocsátva s csak tovább küldését késleltették, hogy láthassa a Thökölytől kifejtett pompát s különösen a fényes fogadtatást, melyet Kara Mustafa rendezett a magyarországi fejedelem tiszteletére.[23]

Sokkal kimerítőbb és pontosabb tudósításaink vannak a fogadtatás külsőségeiről, mint a táborban tartott értekezletek lefolyásáról. Természetes, hogy első sorban a hadi tervet tárgyalták. Nem annyira Thököly tanácsait tudakolta a nagyvezír, hanem inkább már régebben eltökélt szándékának javallását s magasztalását várta a fejedelemtől. Már 1678 elején mondá a budai basa, hogy a moszkvai háború befejezése után a török a többi várak elmellőzésével Bécs ellen fog indúlni. Thököly sikerei 1682-ben meggyőzték Kara Mustafát a nagy vállalat kivihetőségéről. 1683 májusában még a belgrádi táborban megmondta a szultán főlovászmestere Caprarának, hogy hasztalan fárad, mert a nagyvezír Bécs vívására készül.[24]

Kara Mustafa tudta, hogy mennyire óhajtja a bécsi ostromot Thököly, ki már 1682-ben beküldte a portának a bécsi erődítések rajzát. Drinápolyban Thököly hívei s jóakarói, sőt ellenségei is oly színben szerették föltüntetni Szirmay és Jánoki követségét, mintha e rajznak megszerzése lett volna annak fő czélja.[25] A beküldött tervrajznál is tanulságosabbnak látszott a nagyvezír előtt a követek bécsi útja, az általok kötött fegyverszünet s az ezt követő alkudozások, melyeket leginkább Thököly czélzatosan szerkesztett közléseiből ismert. Hinnie kellett mindazt, mit Thököly Eszéken elmondott a császár hatalmának gyengeségéről s minisztereinek tehetetlenségéről.[26]


6. ESZÉK VÁRA S AZ ESZÉKI HÍD.[27]

Bizonyára szóba kerűlt a lengyel-osztrák szövetkezés is. Már ekkor az országgyűlés is megerősítette Sobieski és Leopold szövetségét. Egy Bécsbe érkezett jelentés szerint a nagyvezír megpirongatta Thökölyt, mivel ügynökei mindig azt jelentették a portán, hogy a lengyel országgyűlés határozat nélkül fog szétoszlani. A hír nem látszik egészen alaptalannak,[28] de úgy hiszszük, hogy a nagyvezír nem sokáig bolygatta e kellemetlen kérdést. Ellenben Thököly már nem fogta fel ily nyugodtan az ügyet. Attól tartott, hogy egy jelentékenyebb lengyel csapat Felső-Magyarországba fog törni s úgy gondolta, hogy egy erős török-magyar különítménynyel fenyegetni kellene Lengyelországot, vagy esetlen Krakkóig pusztítván a lengyel földet, országának védelmére kellene kényszeríteni a királyt.[29] De a nagyvezír nem akarta koczkáztatni a fővállalat sikerét, úgy sem hitte, hogy Sobiesky elég vakmerő volna serege legjavának élén megtámadni a vele békében élő törököt s a legrosszabb esetben is remélte, hogy Bécset hirtelen hatalmába fogja ejteni a segédcsapatok megérkezte előtt. Igen hihető, hogy e reményben Thököly is megnyugodott.[30]

A török főemberek közül többen tanácsosabbnak tartották volna Győr vagy Komárom ostromát, noha nem igen merten szembeszállni Kara Mustafával. De nem is Eszéknél tartották a döntő tanácskozást, mert erre még be kellett várni a tatár khán megérkeztét.[31] Egyelőre a nagyvezír kegyes volt megigérni Thökölynek, hogy a diadal után le fogja rombolni Bécsnek várát a magyarok kedvéért.[32]

Nem kapott Thököly ily kielégítő választ bizonyos pontokra, melyek valószínűen a Szirmaytól és Fajgeltől előadott sérelmeket foglalták magokban. A nagyvezir azok egy részének elintézését újra elhalasztotta.[33] De talán nem csupán ama sérelmekről szóltak az említett pontok. Annyi bizonyos, hogy a nagyvezír elindulása előtt egy éjjeli conferentiára hivatta Thökölyt. Valószínű, hogy ekkor a szerencsés hadjárat nyomában kifejlő új viszonyok is szóba kerültek. Füleknél megelégedett Thököly a felsőmagyarországi fejedelemséggel, midőn már abban az évben többet nem remélt elérni. De most az egész ország birtokát remélhette s Magyarország jövendő urának eddig még föl nem merűlt kivánságai lehettek a portához. Ausztriához s a többi hatalmakhoz való viszonyára nézve. Különösen nehezen esett neki Erdély trónján megtűrnie Apafyt.[34]

S ha netalán e kérdésekre is vonatkozott a nagyvezír elhalasztó válasza, egy nem kevésbé fontos s még sürgősebb kérdésben teljesűlt Thököly akarata. A nagyvezír magához hívta a Duna balpartjáról Ibrahim basát s megengedte, hogy Thököly biztosai a török tábor előtt járjanak a Duna jobb partján. Így mind a két felől Thököly vehette át a lakosság hódolatát, megkímélhette, a mennyire lehetett a tatárság dúlásától az országot s a nehány ezer főnyi török-tatár csapattal megerősített seregének élén mint egyedűli s a budainál kisebb rangú basáktól tekintélyét már nem féltő vezér vonúlhatott Szerencsről Pozsony felé.[35]

Ily előnyös helyzetben még nem volt az udvarral szemben. Eszékről Bécsbe küldötte Melczer Jánost, ki junius 21-én oda érkezvén, bejelentette az egy havi felmondással kötött fegyverszűnet felbontását. Másnap már tudatta az udvar Saponarával a legvégső engedményeket.

Thököly a tizenhárom vármegyét kérte a birodalmi fejedelem s a magyarországi részek urának czimével a maga s fiutódjai számára. Kijelentette, hogy mint e megyék ura, Leopoldot királyának ismeri el, alávetvén magát a királyság törvényeinek s hogy háború esetén seregét a királyéhoz csatolja. Családja férfiágának kihaltával a megyék visszaszállnának a koronára, de míg annak birtokában vannak, addig a nádor s az országbiró hatósága alól ki volnának véve. Leopold e pontokra nézve oda utasította Saponarát, hogy megigérheti a birodalmi fejedelem czímét, de csak akkor, ha más kérdés már nem akadályozza az egyezség megkötését, addig azonban arra törekedjenek, hogy Thököly érje be a spanyol királytól felajánlott megfelelő czímmel. A többi követelést rendkívül súlyosnak találta Leopold, de mivel az illető pontokra nézve Thököly már eddig is engedett valamicskét, Leopold remélte, hogy többet is fog engedni. Meghagyta Saponarának, hogy csak bizonyos egymásutánban fokozatosan tudassa vele az engedményeket. Különösen az öröklés jogát szerette volna lealkudni a király, s a végső esetben felhatalmazta Saponarát Szathmár, Ugocsa s Szabolcs átadására. E három megye Thököly ősi jószágaival együtt elég lesz a fejedelmi rang fentartására – jegyzé meg Leopold azt gondolván, hogy ez ajánlattal lefegyverzi Thökölyt.

Thököly az arany gyapjú rendjelét is kérte a császártól, hivatkozván arra, hogy Ruyter tengernagy is megkapta e rendjelet, mire Leopold azt válaszolta, hogy Ruyter a dán királytól az elefánt rendjelt kapta, de az arany gyapjú a katholikusoknak nem adható. Németországi uradalmakat is kért Thököly azon esetre, ha minden várakozás ellenére a török találna győzni, mivel – úgymond – a franczia király is kielégítő biztosíték mellett igért neki uradalmakat s czímeket, ha a császár ellen folytatott küzdelmében legyőzetnék. Leopold talán elhitte, hogy az 1683 elején Párisból visszatért Nemessányi Bálint hozta ez igéretet a franczia királytól a kielégítő biztosítékkal együtt, de egyelőre nem szándékozott e követelést tekintetbe venni, csak arra figyelmeztette Thökölyt, hogy a spanyol királytól lehetne számára kapni ily jószágokat, ha a kívánt egyezség létre jő.

Thököly titoktartást kívánt e tárgyalásokra nézve s némi óvatosságot a lengyel udvarral szemben is, tekintettel az ottani franczia követre. Ez ellen Leopoldnak nem volt szava. Thököly még azt kívánta, hogy a spanyol és lengyel király garantiája mellett köttessék meg a szerződés, de Leopold elegendőnek találta a lengyel királyt, mert illetlen volna ilyen dolgokba ártani a császári ház oly kiváló tagját, minő a spanyol király.[36]

Thököly valószínűen kedvezőbb választ várt az udvartól. Fő czélja még is el volt érve. Táplálta az udvar optimismusát, hogy lankaszsza serénységét a védelem előkészítésében és minden eshetőségre nyitva tartotta az útat a tovább alkudozásokra. Remélte azonban, hogy a háború esélyei kényszeríteni fogják az udvart még nagyobb követelések elfogadására.

Már is jó hasznát vette az udvar engedékenységének. Alig hogy visszatért Eszékről, Saponara önkényt átadta neki Sáros-Patak várát. Gondolható volt, hogy a Thimb ezredbeli alig négyszáz főnyi őrség nem sokáig védhette volna a várat, de nem ez volt főoka az átadásnak. A vár I. Rákóczi Ferencz birtoka volt 1670-ig s e czímen követelte azt. Úgy hitte az udvar, hogy e követelés teljesítésével kézzel fogható jelét adja jóhiszemének s Thököly iránt érzett jó indulatának.[37]

De ez nem volt elég. Thököly még a császáriak hadi tervének megállapítására is befolyást akart szerezni. Talán még a köpcsényi hadiszemlét megelőző hónapban azt kívánta Thököly az udvartól, hogy Győr legyen a császári seregek előnyomulásának határa. E merész kívánságát vagy a császári seregek biztossága, vagy a dunántuli terület megóvása, vagy épen a saját átpártolása könnyebb kivihetőségének szempontjából indokolhatta. És így akarta a császáriakat az ország határainak védelmére szorítani, hogy ő maga szabadabban mozoghasson, s hogy minél kevesebb ideig maradjon harcztérnek Magyarország területe.

Az udvar ez ügyben is csak Melczer bécsi útja után küldött utasítást Saponarának. Azt izente Thökölynek, hogy tulajdonkép kívánsága szerint járt el, mert az esztergomi kémszemle s az érsekujvári ostrom csak az ellenség félrevezetésére voltak rendezve, s abban a reményben, hogy az esetleg oda siető segédcsapatok megsemmisítése által ártani lehet majd az ellenségnek. Most azonban – így végződött az izenet – seregünk Komárom felé huzódik, hogy onnan jobban vigyázhasson az ellenségre.


7. KELLEMESI JÁNOS ALÁÍRÁSA.


Tévedés volna azt hinni, hogy ez izenet megmagyarázza az esztergomi és érsekujvári vállalatok cserbe hagyását, mely az egykorúakat oly kellemetlenűl lepte meg. Lothringiai Károly valóban szerette volna egy jeles hadi ténynyel megkezdeni a háborút. De serege nem volt elég erős és a herczeg nem akarta koczkáztatni főfeladatát, az örökös tartományok védelmét. A takarmány hiánya, veszélyeztetett visszavonulási vonala s Buda közelsége miatt nem merte megtámadni Esztergomot; Érsekújvárt pedig a török főerő közeledtének hírére hagyta el, hogy még idején átkelhessen a Dunán. És így a Thökölynek küldött izenet a szükségből erényt csinál, az udvar diplomátiája számára értékesítvén a szomorú katonai helyzetet.[38]


8. LOTHARINGIAI KÁROLY HERCZEG.[39]


Mindenesetre bízott az udvar e diplomatiai munkássága sikerében. Junius 30-án midőn oly égetőn szükséges kiadások fedezésére kellett a pénz, a hadi tanács meghagyta az udvari kamarának, hogy a köteles hűségre térítendő Thököly s hívei számára tartson készletben bizonyos mennyiségű aranypénzt. Nemsokára el is küldték Saponarának a tízezer forintnyi összeget.[40]

Végre is a fegyverszűnet csak julius 21-én telt le s bármit tett addig Thököly, az udvar e határidőig nem akart véteni a fegyverszünet ellen. Thököly ellenben csak Szathmár és Bereg területére nézve kívánta meghosszabbítani a fegyverszünet érvényét, megigérvén Saponarának a Szikszónál julius 11-én kötött egyezségben, hogy ottani katonái nem fogják ellenségeikűl tekinteni a szathmári és ecsedi németeket, ha ezek is így járnak el Thököly várainak őrségével szemben.[41]

De ennél többet nem engedett Thököly. Még juniusban követelte, hogy a bányavárosokból vonúljon ki a német őrség, mert különben nehéz lesz azokat megóvni a török rossz indulatától. S mivel Caprara Albert a hozzá intézett felszólításra május 14-én azt válaszolta, hogy a törökkel bajos alkudozni a bányavárosok érdekében s hogy biztosabb volna azok megmentése végett Thökölyhez fordulni, a hadi tanácsnak számolnia kellett Thököly fenyegetésével.[42]

Julius elején Schultz altábornagynak, ki eredetileg a felső vidékre a fölkelők ellen volt rendelve, megparancsolta a hadi tanács, hogy a Wallis ezred három századját vonja ki a bányavárosokból, mert azokat ezentúl Thököly őrsége fogja védelmezni. Julius 20-án Bozók várából írja Thököly a szepesi kamarának – «hogy Isten jóvoltából a bányavárosok és kamarák kezünkhöz devenialván, azoknak gondviselését bíztuk Jánoky Zsigmondra.»[43]


9. JÁNOKY ZSIGMOND ALÁÍRÁSA.[44]


Jó ideig fenmaradt e gondviselés emléke. Jánoky a városok és bányák igazgatását kivette a régi hivatalnokok kezéből és protestansokat nevezett ki utódjaikká. Úgy látszik, hogy bizonyos áron meglehetett váltani a hivatalvesztés büntetését, elég az, hogy a kamaratisztek s kivált a körmöcziek, ezerszáztíz aranyat, s néhány dénár híján négyezerötven forintot voltak kénytelenek fizetni Thökölynek. Jánoky – ha ugyan teljes hitelt érdemel egy későbbi kamaragróf jelentése – az összes pénzkészletet átadta Thökölynek, serényen felolvasztotta az érczeket és annyi adósságot hagyott hátra, hogy eltávozása után még hónapok mulva is sok baja volt a kamaráknak a hitelezőkkel.[45]

Tovább is ily símán hódított Thököly, s a magát nem védő ellenség gyengeségét már alig takarhatta a még le nem járt fegyverszünet tekintetbe vételének ürügyével. Még is történtek bizonyos hadi mozdulatok és összeütközések. Ha ostromra került a sor, a várakkal nem boldogúlt Thököly. Árva várát Kiechler Ferencz, a Knigge ezred zászlótartója nehány muskatérossal s vagy tizenhat ágyúval védelmezte a számos, de ágyúkkal nem igen rendelkező kurucz had ellen. Thököly fenyegette nagy erejével s hivatkozott izeneteiben a császáriak kétségbeejtő helyzetére, de Kiechler daczosan válaszolt s rútúl bánt Thököly követeivel.[46] Lietavát azonban csellel hatalmukba ejték Thököly hívei[47] s e várat menedékül használva biztosabban érezte magát a török-tatárral elegyes kurucz had az éjszaknyugati határon. E csapatok még az eszéki út előtt a határra voltak rendelve, valószínűen azért is, hogy meggátolják a májusban Varsóból elindult Lubomirski csapatának egyesülését Schultz hadaival. Ez a föladat ugyan nem sikerült, de Bittse mellett ötszáz fölkelő megtámadta a lengyel Tetwin János Kázmér ezredét, mely ez alkalommal negyven embert veszített. Ez junius végén, vagy julius elején történt s mind a két hónapban többször érezték a morvaországi és sziléziai városok az ellenség közelségét. Wisowitz leégett s Magyar-Bród tövig leromboltatott.[48]

Részben e pusztításoknak köszönhette Thököly a bányavárosok elfoglalását, mert Schulczot julius elsején Morvaország és Szilézia védelme végett hívták vissza arról a tájról. De midőn julius 7-én Ausztriába rendelték s vele együtt Lubomirskit is, midőn nemsokára Bercsényi Miklós, Esterházy helyettese, sem bírta visszatartani a semptei táborból haza kivánkozó magyar hadakat, akkor már nem volt több mezei hada Leopoldnak ez országrészben.[49] Szathmár, Ecsed, Szendrő, Szepesvára, Murány, Árva, Likava, Trencsén és Leopoldvára megmaradtak Leopold birtokában, de e várak falain kívül Dunán innen a keleti határig minden megye és város befogadta Thököly védőrségeit, hűséget esküdött az új fejedelemnek s kitűzte annak jeléűl a fehér zászlót. Szabadon járhattak-kelhettek Thököly biztosai, elrendelhették a fölkelést, elkobozhatták a vonakodók vagy úgynevezett hűtlenek jószágait és sarczolhattak. Az uraktól ugyan hiába kérette Thököly a katonai segélypénzt, «nem fizethet», úgy mond ő, «kiki, hisz pro libertate kötött fegyvert».[50] Nyitva állt az út Pozsonyig, nem volt tehát fölösleges Esterházy nádor tanácsa, melynek értelmében a hadi tanács alelnöke, Caplirs gróf Pozsonyba utazván, julius 5-én idősb Zichy István és Erdődy koronaőröktől átvette a magyar koronát.[51]

A tatárdúlástól való félelem a Dunántúl is megtette hatását. Barkóczy, Szalay és Szepesi nyolczszáz kurucz élén járták be ez országrészt s mindenütt velök tartott a fehérvári bég néhány száz jancsárral. De nem volt szükségök a fegyveres erőre, az úgynevezett «hódító levelek» ékesszólásának lehetetlen volt ellenállani. A levelek személy- és vagyon-biztosságot ígértek azoknak, kik «Thököly fejedelem hűségéhez hajolnak», a vonakodókat ellenben «magoknak s gyermeköknek utolsó veszedelmével, és minden lakó helyüknek hamuval való hagyásával» fenyegették.[52]


10. GRÓF CAPLIRS ZDENKÓ GÁSPÁR.
(Eredeti olajfestményről).


Hogy a városok s a gyönge végvárak szó nélkül megadták magokat, az kevésbé volt föltünő, mint a nagy katholikus aristokraták elpártolása. E körök nem utánozták a nádor büszke példáját, ki «Bál előtt nem akarván térdet hajtani» jószágai feláldozásával a menekülő udvart követte. Nem is becsülték meg eléggé egy másik Esterházy, János, a győri vicegeneralis szavait, ki így intette őket: «csak bátran és serényen alkalmaztassuk magunkat, isten bizony megsegít bennünket! Az német is úgy teszen reflexiót reánk, ha hogy ő is mind hívségünkben, mind erőnkben bizakodhatik.»[53] Még sem kell hinnünk, hogy szívesen hódoltak meg Thökölynek, mint némely egykorúak hittek. Marsigli szerint Batthyányi árulása tette oly könnyűvé a tatárok átkelését a Rábán.[54] Pedig nem úgy történt. Draskovics már május 16-án intézett egy felterjesztést az udvarhoz a Rába-vonal védelme ügyében s Batthányi helyeselte a tervet, sőt maga is buzgón előkészíté a védelmet.[55] De itt is meghiusított minden fáradságot a haditanács lanyhasága. Junius végén Draskovics Bécsbe utazott segítség végett és megkérdezni, hogy mit válaszoljon Thököly leveleire. Kapott is bizonyos segítséget, de nem elegendőt oly nagy erő ellen. A fizetetlen hadak haza futottak otthonjuk védelmére, nem hallgatva Batthányi Kristófra, ki «jól eleikbe adatta, hogy akármi szelletre meg ne induljanak».[56] Draskovics Bécsben maradt az udvar elutazásáig és zokogva nézte a menekülő Leopold távozását. Magaviseletét később színlelésnek magyarázták.[57] Annyi igaz, hogy nem tartozott Leopold trónjának megbízható támaszai közé. Az udvar az alkotmány helyreállítása után sem szánta el magát arra, hogy magához csatolja a magyar nevelésű s érzelmű aristokratiát s még Esterházy is panaszkodott a bizalom hiánya miatt. Vegyük ehhez Draskovics rokonságát az érdekeiben s érzéseiben oly mélyen sértett Nádasdy-családdal. De ha lappangtak is az országbiró lelkében bizonyos frondeur érzelmek, épen mint jó magyar s kivált mint jó katholikus őszintén sajnálta a dolgoknak ily fejleményét. Azonban el volt szánva jószágait megmenteni s visszatérése után rögtön meghódolt Thökölynek, barátjaival együtt. Nevezetes, hogy a királyválasztás későbbi heves védője sokkal óvatosabban viselte magát ez alkalommal, mint Batthányi Kristóf. Érintkezésben maradt a Muraközben s a stájer határra rendelt német hadak parancsnokaival, gondoskodott arról, hogy az udvarhoz küldött jelentéseikben tanúságot tegyenek alapjában meg nem ingott loyalitásáról.


11. GRÓF ESTERHÁZY JÁNOS.[58]



12. DRASKOVICS MIKLÓS ALÁÍRÁSA.[59]


Nem is jelent meg az új fejedelem táborában; lovasainak oda küldését is késleltette, de azért elég szolgálatot tett a helyzet urának s igen valószínű, hogy elvállalta volna Thököly uralkodása alatt a nádorságot, mint Esterházy gyanította.[60]

S hogy már nemsokára az új nádor választására kerül a sor, abban maga Thököly kételkedett a legkevésbé, midőn julius 24-én Verebélyről elindúlt Sempte felé.[61] Pozsonymegye már a julius 12-iki bazini közgyűlésen elhatározta, hogy két rossz közül a kisebbiket akarván választani, Pyber kanonok vezetése alatt egy küldöttség által a fejedelem védelme fogja ajánlani magát.[62] Julius 25-én Garamszegi Géczy Zsigmond, Thököly teljhatalmú biztosa, háromszáz lovas élén bebocsáttatást kért Pozsony városától s noha a polgárok nem azért fogadták el Thököly védelmét, hogy a kurucz sereget láthassák falaikon belől, most kénytelenek voltak engedni az erőszaknak.[63] Időközben Lothringiai Károly Jedlersee melletti táborában megtudta, hogy a fölkelők a Morva folyóhoz közelednek. Féltette a pozsonyi várat, melyet Carlovitz őrnagy gyönge őrséggel védett. A herczeg Ogilvy és Horn őrnagyokat kétszáz gyaloggal s háromszáz lovassal küldötte Carlowitz segítségére s 25-én maga is elindúlt a magyar határ felé, csupán két ezredet hagyva hátra Bécs körül, a Duna balpartjának védelmére. 26-án este Ogilvy és Horn már közeledtek Pozsonyhoz, de a Pozsony és Cseklész közt táborozó Petrőczi törökökkel is megerősített serege szétverte a Carlowitznak szánt segítséget, melyből háromszáz ember a csatatéren maradt.[64]

A győzelem után szomorú nap virradt Pozsonyra. A kuruczok törökök társaságában a külvárosokra törtek s mitsem törődve Géczyvel s védőrségével, lefegyverezték a polgárokat, mindent összezúztak, mit csak elérhettek s különös előszeretettel keresték fel a pinczéket, helyenként térdig érő bortócsákban gázolván. Az oda siető Petrőczy alig bírta fékezni mámoros katonáit. Gyújtogatás volt a múlatság befejezése, estve felé egész utczák égtek, de most már Thököly is közbelépett. Megjelent a prímás elpusztított kertjében és éjjelre háromszáz német zsoldosát rendelte a kapuk őrzésére, hogy Pozsony városa meg legyen óva saját katonái dúlásától.

Különben nem akarta minden bajtól megmenteni a várost. Fölszólította, hogy javítsa ki a megrongált hajóhídat s bizonyára sarczot is készült követelni tőle, midőn 28-án este megtudta, hogy Lothringiai Károly délután átkelt a Morván s már nem messze van Pozsonytól. Valóban a herczeg éjszaka is folytatván útját, félórányira a várostól megállapodott egy útszoros előtt. Útjának biztosítása végett előre küldte a dragonyosokkal és Lubomirski herczeg lengyeljeivel Badeni Lajost, ki puskalövésnyire a várostól táborba szállt a szőllőhegyeken. Innen látta Badeni Lajos a fölkelők s a törökök tábortüzeit Cseklész irányában. Thököly jól értesíték kémjei az ellenség számáról s mozdulatairól. S bár kétszer annyi katonája volt, mint ellenfelének, nem akart megütközni vele. Csakhogy nem az ő akarata döntött. Igaz, hogy a mellé rendelt basáknak meg volt parancsolva, hogy ne ellenkezzenek Thökölyvel, de Hussein, egri basa, a segédcsapatok vezére, jobban jegyezte meg magának a szultáni rendelet azon helyét, mely viszont Thököly is a basákkal való egyetértésre intette. Thököly még este megmagyarázta Husseinnek, hogy tanácsos lesz előre küldeni a szekereket s az egész sereggel harczolva visszavonulni. Úgy is szoros a harczolásra a pozsonyi tábor helye, ellenben a visszavonuláskor egy tágas helyen szembe lehetne szállni az ellenséggel, vagy ha nem lehetne is, a Vágig való visszavonulással meg lesz mentve a sereg s «kár nem követi Hatalmas Császárunk vitézit». A Vágnál azután nyugodtan lehetne bevárni a sereg gyarapodását.

De Husseint elkapatták az eddigi török diadalok s büszkeségében kerülni akarta az alárendeltség látszatát. Azt válaszolta, hogy oly hamar meg nem ijed, hisz még nem is látta az ellenséget. Thököly Harsányi ezredét hagyta a táborban, mert nem merte Husseint magára hagyni, félvén a balsiker esetén a basa rágalmaitól. A háromszáz zsoldos még éjjel kimenekült a városból, de a midőn reggeli hét óra tájban Pozsony megadta magát, Badeni Lajos még elfogott vagy száz felkelőt s köztök Pethenády Györgyöt. Hussein valóban megvárta az ellenséget, noha Thököly éjjel eltávozott a tűzérséggel és gyalogsággal, de a lothringiai herczeg rögtön hátráltatta Husseint. Lubomirski gyors csapatainak üldözése rendetlen futássá változtatta a hátrálást. Vagy hatszáz török és felkelő maradt a csatatéren s több mint ezer megrakott társzekér került a győzők birtokaiba. Lothringiai Károly visszavonult Ausztriába, miután a vár őrségét megerősítette a magával hozott gyalogsággal. S e megerősítés volt a diadal legfontosabb eredménye.

Ha Lothringiai Károly csak nehány napot késett volna, Thököly elfoglalja a várat, s a vár ágyúinak védelme alatt kijavította volna a pozsonyi hajóhídat. Már pedig az ország fővárosának birtokával járó hatalmi gyarapodás s a hajóhídon át kényelmessé vált közlekedés Kara Mustafa s Thököly tábora közt veszélyeztette volna egyrészt a lothringiai herczeg táborát, s másrészt Sobieski útját.

Thököly julius 29-dikén, a pozsonyi ütközet napján, szedte össze szétzüllött táborát. Itt rögtön utasította a már útban levő Szirmay Istvánt, hogy a negyvezirnél előzze meg Hussein vádjait, s hogy tegyen javaslatot a Rábánál építendő híd iránt. De e híd kiépítése nem pótolta volna Pozsony birtokát s így Thököly kénytelen volt egyelőre csak kisebb jelentőségű kalandozásokkal támogatni Kara Mustafa vállalatát.[65]

De hogy többet is tehessen, újabb segédcsapatokat kért a negyvezirtől. A Thököly mellé rendelt basák emberei azt hiresztelték, hogy Kara Mustafa neheztel a fejedelemre, mivel Pozsonynál «vissza fél felé állott», de ha nem neheztelt is, bajosan küldhetett volna Thökölynek más csapatokat, mint tatárokat, a védtelenek e vitéz kínzóit.[66] Még el sem indult a segítség, midőn a lothringiai herczeg visszafordulásának hírére az égetés, fosztogatás munkája újabb lendületnek indult az osztrák határszélen. Az udvar megizente Thökölynek, hogy a szatmári s ecsedi császári őrségek el fogják pusztítani urodalmait, ha abban nem hagyja az égetést. Thököly abban nem hagyhatta, mert zsákmányolás nélkül seregének élelmezése költségesebb s hiányosabb lett volna, s mert más módon képtelen volt ártani ellenségének. Augusztus 5-dikén tudta meg a lothringiai herczeg entzersdorffi táborában, hogy ellenséges csapatok közeledtek a Morvához. Másnap már Angernnél ütött tábort. A falvakból fölszálló tűz és füstoszlopok jelezték az ellenség útját. Harsányi volt ott több mint háromezer főnyi kuruczczal, törökkel s tatárral. A herczeg Lubomirskit hatszáz lengyel lovassal küldötte ellenök, mert azt hitte, hogy csak nehány száz fölkelővel lesz dolga. Lubomirski mégis széjjelverte az ellenséget még a segítségül küldött német vasasok megérkezte előtt. Bizonyos, hogy a tatárok helyt nem állottak, a törökök csak kevesen lehettek s így leginkább a fölkelőkkel tűztek össze a lengyel pánczélosok, kik a távoli s közeli harcz fegyvereihez egyaránt értettek s gyorsaságban a magyarokkal vetekedtek. Elég az, hogy háromszáz fölkelő maradt a csatatéren, a győzők tíz zászlót nyertek el, s mi Thökölynek talán legrosszabbul esett, maga Harsányi is elesett. Halála hírében kételkedtek eleintén, örömmel hiresztelték, hogy el van fogva.[67]

A lothringiai herczeg Angern körül maradt az ottani vidék örömére s ez örömben Pozsonymegye, de kivált Nagyszombat is szerettek volna részesülni akkortájt. Nagyszombat már régebben váltott oltalomlevelet Thökölytől s julius 18-dikán ünnepélyesen fogadta a háromszáz lovas élén bevonuló Géczy Zsigmondot, ki átvette a polgárság hűségesküjét. A fogadtatás alkalmával a fejedelmi biztos gúnyolta a császáriakat, kiknek «gyalázatos adózásra, contributiora, accisára kötelezte volt magát» a város s «kiket csaknem Isten gyanánt imádott ez a föld». «Hol vannak?», kérdé a mind jobban fölhevülő szónok, «miért nem oltalmazzák Kegyelmeteket? Jól gondolkodott Kegyelmetek, hogy Urunk ő nagyság hívségére hajlott; mert úgy járt volna, mint barádiak (Magyar-Brod), maga török-tatár rabságra esett volna s a városnak helyét szél fújná; a ki is eddig régen meg lett volna, ha ez a kék pánczélyos szegény legény (itt magára mutatott) Kegyelmetekért annyit nem fáradott volna.» Tovább nem beszélt a szónok, mert «nem illik», így mondá, «hogy kérkedjem». Néhány hét mulva kitünt, hogy a szónoknak még több szerénységre lett volna szüksége.

Augusztus elején Thököly biztosai megjelentek Nagyszombatban s a fejedelem nevében különböző követelésekkel léptek fel. A várostól háromezer forint sarczot kértek s kaptak. A jezsuita collegium azonban nem birta lefizetni a kívánt harminczkétezer aranyat, ezért Berthóty Zsigmond elkobzott mindent, mit a collegiumban föltalált s a jezsuiták kiutasíttattak. A pálosok s a benedekrendiek templomai átmentek a protestánsok birtokába. Majd Keczer András és Gerhard György magok elé idézték Jaklin Balázst s Dolny Istvánt, az esztergomi káptalan kanonokjait, s harminczezer arany váltságdíjat követeltek tőlök, mivel – így szóltak a biztosok – prédikátorainkat is ez összegen kellett a gályarabságból kiváltanunk. Végre megelégedtek tizenkétezer forinttal s a kétezer forintot érő ajándékokkal. A város igazgatását új és pedig protestáns tanácsbeliek vették át a biztosok parancsára.


13. KECZER ANDRÁS ALÁÍRÁSA.[68]


Ez előzmények után augusztus 7-dikén délután maga a fejedelem lovagolt a városba s a tanács tagjai hajadon fővel kísérték urokat az érseki residentiába. Nyolczadika vasárnapra esvén, Thököly reggeli kilencz órakor a lutheránusok templomába ment, végig hallgatta udvari papja szónoklatát s tizenegy órakor elhagyta a várost. Alighogy eltávozott, meggyúladtak a jeges sáncznak átellenében levő csűrök. Ép a megelőző napon hagyta meg Thököly Várnay Györgynek, hogy meg ne engedje a város környékén a tűzrakást, mert a városi tanács egy fölterjesztésében fölemlítette a csűrökben «tüzelő népek gondatlanságát». Nem rég toborzott kuruczok voltak a város környékén s a nagyszombatiak azt állították, hogy szándékosan gyújtották fel a csűröket. Elég okot adtak ily gyanú keletkezésére.

A szél s szárazság kedveztek a tűz terjedésének. Az üszkök a városba röpültek s több házat lángba borítottak. Tömve voltak a házak takarmánynyal s tömérdek barom volt a városban, mert a lakosság a kóbor katonák elől mindenét behordta a mezőről. A forróság kiállhatatlan volt, a nép az utczákra tódult s menekülni akart a városból. De a kapuk gondosan el voltak zárva, oly zavaros időkben szükséges elővigyázatból. A kulcsokat nem találták s lakatost nem lehetett fogni; a lakosok egy égő börtönbe voltak zárva. A megvadult barmok növelték a zavart. Némelyek a bástyákról ugráltak el, vagy azoknak résein át igyekeztek menekülni. Sokan gyermekeiket dobálták át a falon, egy csoport szerencsétlen a város pajtájába rejtőzött, mely tömve volt szénával s gabonával. Végre feltörték a város egyik kapuját, azonban a mezőn kóborló törökök rabságra hurczolták a kiszabadultakat s a kuruczok felhasználták a jó alkalmat a zsákmányolásra. Erdődy György, Czobor Ádám és a Kollonics grófok mentették meg a még fenmaradt lakosságot, segítségére sietvén Thököly táborából a pozsonymegyei haddal. Másnap reggel ezerötszáznál több halottat temettek el, de az összes halottak számát Nagyszombat városa négyezerre becsülte. Réchey István, a város kapitánya, nejével együtt a holtak közt találtatott. A város ugyancsak elváltozott. A hány ház volt az előtt, annyi most az utcza, így írja a városi jegyző. De a kuruczok még ekkor sem kimélték a várost, «megkeményedett szivök még sem szánakozik – mint Nagyszombat panaszlevele mondja – vendégeskedésekre, ajándékozásokra kényszerítenek bennünket, sőt Isten segedelme által a tűznek rettenetes volta előtt is megmaradott kevés marháinkat irgalom nélkül elhajtani merészlik». Thököly megszánta a panaszosokat, haza bocsátotta táborából a város részéről állított katonákat s azokat is, kiknek háza leégett. Kemény tilalmai egyelőre megvédték a várost, azonban a hónap vége felé bizonyos elkobzott érseki gabona ki nem szolgáltatása miatt a káptalanra s a városra megharagudott a fejedelem. Augusztus 25-dikén Semsey Pál katonái ellepték a várost és egy igen jutalmas fosztogatáshoz láttak. Petneházy megsokalván Nagyszombat bünhödését, egyszerre kihirdette, hogy közelednek a lengyelek és németek. Erre nyomban kitakarodtak a vitéz fosztogatók.[69]


14. GRÓF CZOBOR ÁDÁM ALÁÍRÁSA.[70]


Mint láttuk, a fejedelem s főbb tisztjei bizonyos mértékben igyekeztek megóvni a területet a pusztulástól s annál inkább akkor, midőn tatárok társaságában voltak kénytelenek hadakozni. Augusztus 17-kén bizonyára Thököly parancsából Pozsonymegye kihirdette, hogy tatárok érkeztek a fejedelem táborába s egyuttal felhívta a főurak tiszttartóit, hogy a leginkább az erdőkben bujdosó jobbágyokat a várakba s városokba hívják. E tatárságot Kara Mustafa még a pozsonyi ütközet után indította el Bécs alól Thököly táborába. Sokáig voltak úton, bajjal járván az átkelés a balpartra, de a magokkal hurczolt négyezer rab tanúságot tett arról, hogy útközben sikerrel munkálkodtak. Körülbelül nyolczezren lehettek s Galga szultán, a tatár khán fia, volt vezérök. Augusztus 19-dikén Királyfalva mellett fogadta Thököly a khán fiát s megvendégelte a mezőben sátorok alatt.[71]

Abban a vendég s a vendéglátó megegyeztek, hogy a lothringiai herczeget vissza kellene szorítani a Morva mellől. A herczeg igen alkalmatlan éberséggel őrizte az átjárásokat s szorgosan vigyázott ellenfele minden mozdulatára. Pedig a Morva vize kicsiny volt ekkortájt, s úgy látszott, hogy az egri, váradi basákkal együtt az újonnan érkezett tatárság a herczeg táborától éjszakra Ausztriába törvén, elérhetné a kívánt czélt.[72] Thököly a kalauzokon kívül még alig ötszáz főnyi magyar csapatot rendelt a török-tatár had mellé, meghagyván e csapat vezetőinek, hogy a magyar területen óvják meg a rabságtól a föld népét. Talán sikerült e föladata, de már az osztrák területen «a pogányság oly pogány módon bánt a néppel», mint Ottlyk, a magyar csapat egyik vezetője mondá, hogy Ottlyk saját érzékenysége kimélése végett tőlök függetlenül próbálta égetni Ausztriát. Úgy látszik, hogy augusztus 23-dikán kelt át a török-tatár had a Morván s csak akkor tudta meg Hussein basa, hogy a lothringiai herczeg 21-kének reggelén már elhagyta az angerni tábort. Kapott e híren a basa, 23-dikán este az angerni táborba szállott s éjjel Ottlykot Cseklészre küldte Thökölyhez oly izenettel, hogy siessen utána, mert ő meg akar ütközni a herczeggel. Thököly azt hitte, hogy Lothringiai Károly Hussein elől hátrált meg s valószínű, hogy Husseint is e föltevés tette oly vállalkozóvá.[73]

Pedig a herczeg azért sietett Tulln felé, hogy átkelhessen a Duna jobb partjára s hogy ott előkészítse a «nagy ügyet», Bécsnek fölszabadítását. Stockerau mellett 24-kén értesült Hussein közeledtéről. Attól tartott, hogy a törökök e támadással a lerombolt bécsi híd felépítését akarják lehetővé tenni. Azért visszafordult s Stammersdorf mellett ütközött meg Husseinnal, ki oly hévvel rontott az ellenségnek, hogy a lengyel csapatok eleintén megzavarodtak, de a támadó hevét lelohasztotta a segítségül rendelt német lovasság. Hussein tizennégyezer főnyi csapatából háromszáz halott maradt a csatatéren, s még nagyobb volt azok száma, kiket a német lovasság a Dunába ugratott. Talán Hussein is ott veszett, ellenben a váradi basa átúszott a bécsi táborba. Még nagyobb lett volna a legyőzöttek vesztesége, ha üldöztetnek, de a lengyelek kedvtelenek voltak s a lothringiai herczeg azt hitte, hogy Thököly, ki már ekkor a Morvánál táborozott, újabb ellenállásra buzdíthatná a szétverteket, már pedig a «nagy ügy» eldöntésének előestéjén a herczeg kimélni akarta erejét. Thököly valóban elindult Hussein hivására Cseklészről s Marchegg táján találkozván a menekülő Galga szultán hadával, maga is Stomfa felé fordult.[74] Kara Mustafa nagy súlyt helyezett Hussein vállalata sikerére. Az ütközet előtt csolnakokon átszállíttatott a balpartra ötszáz embert, de azok vissza nem tértek hozzá.[75] Hussein veresége előtt is érzett némi nyugtalanságot a «csillagvezér». A Burg és Löbel bástyákat nem lehetett oly könnyen elfoglalni, mint remélte, s öt heti küzdelmet folytatott már birtokukért, midőn az erdélyi fejedelem augustus 23-dikán megjelent táborában. Talán nem lett volna «oly tisztességes és pompás audientiája» Apafynak, ha az ostromlottak kevésbé makacsul viselik magokat. De így bizonyára szívesen hallgatta meg a nagyvezir mindazt, mit Apafy és Teleki közöltettek vele Vajda László küldetéséről, ki már hetek óta a császári udvarnál tartózkodott. Vajdának ott be kellett jelentenie, hogy Apafy «az elmék megegyesítésében az mediatorságot jó szívvel felvállalná, ha ő felség acceptálná». Szathmár átengedését kötötte ki magának a fejedelem a közvetítés díjául. Arra is kérte Vajda az udvart a fejedelem nevében, hogy közte s Thököly közt bizonyos egyezséget hozzon létre, mert Vajda elküldésekor, sőt még az augustus 23-diki audientia után is Teleki és Apafy a török diadalát valószínűnek hitték, vagy legalább valószínűtlennek hitték, hogy a háború megtöri a török magyarországi hatalmát. Apafy nem tudta, hogy ép az audientia napján intézte el az udvar a Vajda Lászlótól hozott pontokat. Szathmárt az udvar föl nem említette válaszában, a szóba hozott közvetítést Thököly és Apafy közt elhárította magától azon megjegyzéssel, hogy az ügyes Sobieskire bízza. Különben Leopold megdicsérte Apafy azon szándékát, hogy hadaival nem fog a keresztyén fegyvereknek ellenszegülni, de Vajdát mégis kémnek tekinték a császáriak s azért nem tartóztatták tovább. Tulajdonkép a nádor kívánta még májusban Vajda László felküldését s Teleki tanácsára engedett Apafy Esterházy czélzásokba burkolt kívánságának. A Vajdának adott válasz után sem bánta meg Teleki az adott tanácsot. Jól tudta, hogy nemcsak most, hanem a jövőben is kedvező színben tüntetheti föl Vajda küldetését mindegyik hadakozó fél előtt, bárki legyen a győztes közülök. Igaz, hogy a tavaszszal Kara Mustafa még gyanakodva hallotta Vajda utazásának hírét, de augustus második felében már voltak perczei, melyekben szívesen fogadta volna a visszatérő követet, ha a tőle hozott föltételek lehetővé teszik a szégyen nélküli visszavonulást.[76]


THÖKÖLY IMRE ARCZKÉPE.[77]
(Egykorú franczia metszet után, mely gróf Teleki Géza tulajdona.)


THÖKÖLY IMRE ARCZKÉPE.
(Egykorú franczia metszet után az orsz. képtárból.)


15. A LÖBL- ÉS VÁRBÁSTYA BÉCSBEN.[78]
(Folper van Auern 1680-iki látképéről a bécsi városi könyvtárban.)

Súlyosbította Kara Mustafa helyzetét a táborban érezhetővé vált élelemhiány, mely a tatárok ausztriai pusztításainak volt következménye. Magyarországból kellett szállíttatni élelmet s a törökök egyes főuraktól is követeltek ily szállítmányokat. Tőlük mást is kívánt a nagyvezír; augustus 10-ike körül a bécsi táborba hivatta Draskovicsot, Zichy Istvánt, Esterházy Ferenczet, Batthányi Ádámot és a Nádasdayakat. A zsarolás szándéka is lappangott e barátságos meghívás alatt, mert bizonyos volt, hogy nem jelennek meg üres kézzel a táborban azok, kik tanácsosnak tartották elfogadni a meghívást.[79]


16. A MAGYAROK HÓDOLATA A TÖRÖKÖKNEK.
(De Hoogh N. metszetéről a bécsi városi könyvtárban.)


De másrészt a nagyvezirnek jól esett elfogadni az ország első főurainak hódolatát, önérzetének szüksége volt ily elégtételre. Úgy beszélték akkor, hogy a hódoló főuraknak bizonyos részt ígért a még meg nem szerzett zsákmányból.[80] Annyi valószínűnek látszik, hogy a végleges diadal után a porta Magyarország élén egy éltesebb és nagyobb tekintélyű főurat szívesebben látott volna, mint Thökölyt.[81] Aligha beszélt minden hatás nélkül a portán 1682 végén Gerőfy György, az erdélyi követ, ki a nagyvezir azon kérdésére, hogy meghódolnak-e a magyarok Thökölynek, így válaszolt: ő nagyságok bölcs itiletire támasztom, Magyarországban fejedelmi emberek lévén, kiknek sok szolgái vadnak olyanok, mint Thököly uram in privato statu volt.[82] Maga a nádor beszéli, hogy Kara Mustafa megkínálta őt a királyi székkel s Thököly is terjesztette ez ajánlat hírét.[83] De Bécs alatt nem gondolt arra a nagyvezir, hogy kedvét szegje Thökölynek. Védenczének folytonos segélykérése nem volt ugyan ínyére, mind a mellett jól fogadta követeit s augustus 23-án megígérte Nemessányinak, hogy Ibrahim budai basát, ki addig Győrnél őrizte a bécsi tábor összeköttetését a török birodalommal, tízezer emberrel Thököly mellé fogja rendelni.[84] Azonban a stammersdorfi vereség után nem teljesítheté az ígéretét. Ki akarta építeni a leégett Tabor-hídat, de méltán tartott attól, hogy a Korneuburg körül táborozó lothringiai herczeg meg fogja hiusítani szándékát.[85]

S 27-én Sobieski már Olmücznél volt, a német birodalmi hadak is közeledtek. A nagyvezir önmaga előtt sem szerette megvallani helyzete veszélyeit, kapott minden kedvező híren, alig bírván lemondani a reményről, hogy a segítség későn fog érkezni. De azt világosan látta, hogy csalatkozott Thökölyben, ki már bizonyára nem fogja biztosítani a bécsi tábor számára a balparttal való közlekedést. Azért augustus 27-én meghagyta neki, hogy összes erejével s a hozzá rendelt török hadakkal Bécs felé sietve, három vagy négy nap múlva a török táborral együtt hadakozzék.[86]


17. A TÁBORSÁNCZ ELFOGLALÁSA S A TÖRÖKÖK VISSZAVONULÁSA.
(De Horghe eredeti metszvényéről a bécsi városi könyvtárban.)

Thököly azonban el sem indult Bécs felé. Engedetlenségét egy történetíró Sobieski befolyásának tulajdonítja s annyi igaz, hogy a lengyel király szerette így magyarázni Thököly tartózkodó magatartását a bécsi ostrom alatt.[87]

E magyarázat nem teljesen alaptalan, de sokkal egyszerűbb, semhogy a bonyodalmas valóságnak híven megfeleljen. Még a tavaszszal szívesen veszi az udvar, ha Sobieski Saponara ajánlatainak elfogadására bírta volna Thökölyt. De a fegyverszünet lejárta után már a spanyol párt sem merte hinni, hogy Thököly át fog pártolni a császárhoz s midőn Sobieski a hadfogadáshoz látott, akkor már másnemű szolgálatot várt tőle az udvar. Arra kérte a lengyel királyt, hogy Felső-Magyarországba is küldjön hadakat. Leginkább a pápai követek ajánlották a királynak e tervet, tudván azt, hogy lehetetlen volna érzékenyebben sújtani Thökölyt. Sobieski kitérően válaszolt ily ajánlatokra.[88]

Óvakodott bosszúra ingerelni Thökölyt. Augustus 9-én elküldötte hozzá Ghiza Kázmért, kitől azt izente, hogy jól vigyázzon magára a gróf. Mert ha egy szalmaszálat eléget a lengyel területen, a király el fogja pusztíttatni a gróf uradalmait. A fenyegetésekhez igéreteket is csatolt. Továbbra is felajánlotta közvetítését az udvarnál Thököly érdekében.[89]

Thököly nagyra becsülte ez ajánlatot, úgy gondolta, hogy még hasznát fogja vehetni. A remélhető haszon fejében szívesen tett a királynak oly szolgálatokat, melyek saját terveinek sikerét nem veszélyeztették. A lengyel terület pusztítása részéről egészen fölösleges kihívás lett volna. De azért tartott Sobieskitől, mint ellenségének szövetségesétől. Midőn a lengyel király két napi járásra volt távolt Troppautól, Thököly a cseklészi táborból Illésházy Györgyöt, Géczy Zsigmondot és Ottlykot Szakolczára küldte a szorosok őrizetére, mert lehetségesnek tartotta, hogy a lengyelek magyar területre fognak lépni.[90] Pozsonynál, Angernnél az ő csapatai is szembe szállottak a lengyelekkel s Hussein hívására nem azért sietett Thököly Marchegg felé, hogy esetleg ki ne használja a török győzelmét a lengyelek ellenében is, ha a szükség úgy kívánja. De dőreség lett volna a háromszoros vereségtől megfélemlített magyarságot a lengyelek ellen küldeni, midőn azok Sobieski vezérlete alatt Morvaországon át a Dunához közeledtek. S midőn a Dunán átkelve a lothringiai herczeggel s a német segédhadakkal egyesültek, a balparton hagyott három lovasezred, háromszáz lengyel lovas és két gyalog zászlóalj[91] sokkal hatásosabban óvták meg Morvaországot és Ausztriát Thököly betörésétől, mint Sobieski közvetítésének ígérete.

Thököly fel akarta használni a törököt a saját czéljaira, de soha sem gondolt arra, hogy feláldozza magát érette. Nem vágyott a dícsőségre, hogy mint Kara Mustafa alárendeltje szálljon szembe oly kiváló keresztyén fejedelmekkel, s nem egyedül az erkölcsi vereségtől tartott.

Ha seregei részt vesznek a nagy döntő ütközetben, bizonyára veszteségeket szenvednek, már pedig erejének ily gyengítése jelentékenyen súlyosbította volna helyzetét az udvarral, Apafyval, saját alattvalóival s még a portával szemben is. S miért tette volna ki magát ily veszélynek, midőn csapatának értékét jól ismerve, előre tudta, hogy az csak szenvedhet, de számos s oly jól felkészült hadsereggel szemben rendes ütközetben nem igen használható. S végre ha kívánatosnak tartotta is a török diadalát, vágyainak egy részét e diadal nélkül is elérhetőnek hitte.

Volt tehát elég oka nem teljesíteni az augustus 27-iki parancsot s később neki lehetett a legkevesebb kifogása az ellen, hogy tartózkodó magaviseletét a bécsi ostrom alatt Sobieski a maga befolyásának tulajdonította. Lehetséges, hogy az említett parancsot oly későn kapta meg Thököly, hogy annak végleges elhalasztását már alig kellett indokolnia. De valószínű, hogy a stammersdorfi ütközet után nem volt egészen megnyugtatva a nagyvezir szándékaira nézve. Úgy látszik, hogy azoknak elhárítása végett bizonyos értelemben hivatkozott a lengyelekre, ha ugyan hihetünk Khunitznak, a Kara Mustafa táborában marasztott osztrák residensnek. Szerinte Nemessányi Bálint, Thökölynek a bécsi táborban tartózkodó kapikihája, augustus 30-án urának egy levelét mutatta be a nagyvezirnek. A levél szerint a lengyelek a lothringiai herczeg s a badeni őrgróf megbízásából a béke iránt ajánlatokat közöltek Thökölyvel, de ő tudni akarja, hogy mint állnak az ügyek a táborban, mert ha van némi remény Bécs meghódítására, nem is fog válaszolni ez ajánlatokra.[92] Az adat nem eléggé hiteles, de magában véve nem lehetetlen, hogy hasonló loyalis fordulatokban még ideje korán próbálta Thököly megértetni a nagyvezirrel, mennyire nem függ boldogulása kizárólag a porta kegyétől.

De Thököly azon reménye, hogy az ausztriai csatamezőkön lévő események lefolyása alatt igen jól felhasználhatja idejét, ha Pozsonymegyében marad, mindennél inkább visszatartotta attól, hogy a stammersdorfi ütközet után átlépje a határt. A julius végén meghiúsúlt kísérlet után is folyvást Pozsony birtokára kívánkozott. Augustus elején Csernely Zsigmond a fejedelem nevében fölszólította a várost, hogy újítsa meg hódolatát. A város átadta a felszólítást a lothringiai herczegnek.[93] Tizedike körül Csernely Zsigmond újra megjelent Pozsonyban. Thököly állítása szerint a polgárok a városba bocsátották, de azután följelentették ottlétét Carlovicznak, ki elfogatta Csernelyt. A fejedelem megparancsolta a városnak, hogy valamint megfogatta, úgy ki is szabadítsa Csernelyt, «másként a városnak hamar időn való porrá lételét remélje érette Kegyelmetek». A város azzal mentegetőzött, hogy egy várbeli német tiszt «épen arczúl találta a kapunál» Csernelyt, mikor ottlétéről a tanács még semmit sem tudott.[94] Thököly aligha hitte a mentségeket, de fenyegetését végre nem hajthatta, noha katonái elég bajt okoztak a városiaknak. Egy ízben lesből támadták meg a sajátjukat visszaszerezni igyekvő pozsonyiakat s ekkor Parády Péter kanonokkal együtt elesett vagy harmincz muskatéros s néhány polgár.[95]

De a város s vár ostromát Thököly nem merte megpróbálni addig, míg Angernnél volt a lothringiai herczeg. Midőn 24-én meghallotta, hogy «az német az bécsi hídakat meghaladta», sürgette a semptei vár megerősítését, majd az ottani házak kitisztítását, mert nejét Léváról Semptére akarta hozatni. Hussein veresége után is remélte, hogy nemsokára ünnepélyesen bevonúlhat Pozsonyba. Számított a nagyvezir ígérete szerint várható segédcsapatokra s már 26-án ki volt adva a rendelet Szirmay Andrásnak, a tüzérség parancsnokának, hogy az indulásra készen álljon, mert maholnap Thökölyhez fog csatlakozni Ibrahim basa.[96] De a csatlakozás nem történt meg, mert Ibrahimnak Bécs alá kellett sietnie.[97]

Még mielőtt tisztában volt Thököly Ibrahim útjának irányára nézve, elhatározta, hogy Pozsony birtoka végett az 1682-diki hadjáratban kipróbált fegyveréhez fog nyúlni. Izen Carlovitznak, s követet küldött Lothringiai Károlyhoz. Azt izente, hogy ő meg akarja szabadítani hazáját a törököktől s tatároktól. Megállíthatná a budai basát, ha átadnák neki Pozsonyt s vele fegyverszünetet kötnének. Igy a város meg volna mentve. Hasonló izenetet küldött Bécsbe 1682-ben, midőn a bányavárosok birtokára vágyódott. Nem fogta fel tisztán az akkori s mostani helyzet különbségét. Követe Lothringiai Károlyt september 4-én Städteldorfnál találta, hol a herczeg részt vett a hadi tanácsban a lengyel királylyal s a szász választóval együtt. Lothringiai Károly táborában marasztotta a követet a döntő fordulat beálltáig.[98]

II.



Ez volt Thököly politikájának első nagyobb kudarcza. Eddig oly jól sikerült fogásai nem állották ki a nagy európai válság próbáját. A politikában ép úgy, mint a harcztéren csak a «kis háborúnak» volt mestere. Biztosan mozgott a hazai viszonyok határai közt, nagy ügyességgel győzte le Wesselényit s Telekit és a szerencsés körülményektől segítve, visszaszorította Ausztriát. De számolnia kellett azzal a kérdéssel is, hogy az idegen hatalmak érdekeinek találkozása és összeütközése mennyiben biztosíthatják vállalkozása sikerét s e kérdésre a választ többnyire vágyai határozták meg.

Nem mondhatni, hogy föltétlenül bízott XIV. Lajos politikájában. Még 1680-ban írta Telekinek a keresztyén királyokról, hogy «az magok czéljok jobban való eléréséért kívánnák az mi dolgunkkal az magokét segíteni».[99] És gondoskodott arról, hogy XIV. Lajos meg is fizesse a segítséget. A fejedelem híveinek számítása szerint 1685-ig egyes években körülbelül tízezer aranyat küldött a király Thökölynek.[100] De Thököly nemcsak a pillanatnyi haszon kedvéért ápolta e viszonyt s nem is bírálta azt mindig oly hideg skepticzizmussal, mint a Telekinek szóló levélben. Szeretett érintkezni a nagy királylyal, büszkévé tették a XIV. Lajostól neki vagy nejének küldött ajándékok. S még nagyobb öröme telt a küldött ígéretekben, melyeket nem minden siker nélkül s bizonyára nagyobbított kiadásban használt fel az udvarral szemben. S ez nem volt mindig puszta elhitetés, Thököly jó részt maga is hitte azt, mit másokkal elhitetni akart; gyanakvó s egyszersmind könnyen hivő természete volt.

XIV. Lajos s Leopold ellenséges viszonya magában véve megbízható alapja lett volna Thököly számításainak. De úgy látszik, hogy e viszony igen is nagy reményekre bátorítá.

Bár XIV. Lajos meglehetősen kiemelte részvétét a töröktől fenyegetett keresztyénség iránt, nem átallott igen előzékeny mentegetőző levelet írni a szultánnak a vitás chiosi ügyben. Mivel a levél értékét kétszáz erszény arany is emelte, a vitás ügy valóban elintéztetett.[101] Kara Mustafa bátorítást olvasott ki mind ez előzékenységből s remélte, hogy a franczia király fel fogja használni a török háború jó alkalmát a németek megtámadására.[102]

Ugyanezt hitte Thököly is. A bécsi udvar felfogott levelekre hivatkozott, melyekben XIV. Lajos megígérte Thökölynek a birodalom megtámadását a törökök és fölkelők szabad mozgásának könnyítése végett.[103] Beszélték akkor Thököly egy elfogott emberének állítólagos vallomása nyomán, hogy XIV. Lajos a törökkel és Thökölyvel már megegyezett a Habsburgok örökségének felosztására nézve.[104] Ez egyezség bizonyára nem létezett, sőt nem is valószínű, hogy Thököly kívánatosnak tartotta volna az európai egyensúly ily változását, mely végzetesen sújtotta volna a protestantismus s a magyarság ügyét. Csak azt remélte, hogy a franczia király nem fog megelégedni a reuniókkal s hogy fokozott követeléseivel vagy a birodalmi terület újabb csorbításával kényszeríteni fogja a császárt arra, hogy a legnagyobb áldozatok árán is békét kössön a törökkel. Thökölyt már 1682-ben nyugtalanítá XIV. Lajos tétlensége.[105] Kevésbé bízott volna tervei sikerében, ha belátja, hogy a franczia király csupán a reuniók elismerésére s legföljebb a birodalmi területen kívül eső foglalásokra akarja felhasználni a török vészt. A birodalom újabb kihívása, vagy épen megtámadása a török háború alkalmából Francziaország részéről egyrészt koczkáztató politika lett volna s másrészt nem fért össze a legkeresztyénibb király czímének méltóságával.

Nem kevésbé helytelenűl fogta fel Thököly az udvar politikáját. A kelleténél többre becsülte Borgomaynero befolyását. «A német császár» – így nyilatkozott 1682-ben – «tizenhárom vármegyével keveset gondol, mivel onnét támadott azelőtt is fegyver ellene, nagyobbra becsüli egy imperiumbeli városát annál.»[106] 1683-ban már azt hitte, hogy Leopold az egész magyar királyságot ép annyira becsüli, mint a tizenhárom vármegyét. A francziák s az udvar politikájának németországi ellenfelei, kivált a bécsi ostrom kezdetén, nem minden czélzat nélkül terjesztették a hírt, hogy Leopold már hajlandó feláldozni Magyarországot a török béke kedvéért s Thököly alig kételkedett e hírben.[107] Mindig azt hitte az udvarról, hogy a szerencse változásai szerint a gőg s csüggedés szélsőségei közt ingadozik. Már ezért sem vette komolyan Saponara s Zrínyi azon 1682-iki nyilatkozatát, hogy Leopold egy talpalatnyi magyar területet sem szándékozik átadni a töröknek.

Thököly nem bírta elképzelni, hogy a török vész fölidézése, a protestáns ellenzék e hagyományos fegyvere, még eltéveszthetné hatását. Azt kellene tehát hinnünk, hogy alapos értesülést igyekezett magának szerezni a török hadi erejéről, melynek mivoltától függött első sorban országra szóló tervének sikere. Az osztrák követek Reningertől Caprara Albertig figyelmeztették az udvart a török hadi erő gyengülésére.[108] Nem találtuk nyomát annak, hogy Thököly ügynökeinek érzéke lett volna az osztrák s velenczei követektől megfigyelt jelenségekre; Thököly e kérdésre nézve megnyugodott azon kijelentésben, melyre a bujdosókat 1678 végén a törökök roppant áldozatokkal kivívott czeheryni győzelmének híre ragadta. «Úgy látjuk» – mondották akkor – «az török potentia már Isten rendeléséből annyira előre ment, hogy emberi mód szerint alig resistálhatni neki».[109]

Jó részt e meggyőződés sugallta Wesselényi s társai politikáját és Thököly tulajdonkép atyja barátainak hagyományaihoz ragaszkodott, midőn már első önálló föllépésekor kiemelte annak szükségét, hogy Magyarország évi adót fizessen a portának. Gyermekkora benyomásai oltották lelkébe a vágyódást oly athnaméra, mely helyreállítaná az alkotmányt s őt jelölné ki az ország urává. E vágygyal kedvezőtlen politikai körülmények nyomása alatt több hatással ütközött volna össze érdekeire fordított gondja, ha tudott volna bízni az udvar ajánlataiban. Megesett, hogy azoknak el nem fogadását indokolni lévén kénytelen, ürügyül is használta a portára való támaszkodás szükségét. De nem csupán Wesselényi korának hagyományai éltek benne, úgy hitte, hogy folytatja s betetőzi Bocskai, Bethlen s Rákóczi György művét. Nem fontolta meg eléggé a korok s a személyes viszonyok különbségét. A protestáns erdélyi fejedelmek méltóságuk erejénél fogva könnyebben bírhatták az udvart úgyis mérsékeltebb követeléseik elismerésére s a balsiker esetén legalább tartományuk birtoka biztosítva volt számukra.[110]

Gondoltak e különbség fontosságára Thököly meghittebb emberei s az athnamé ügyében folyó tárgyalások alkalmából tanácsolták Thökölynek, hogy biztosság kedvéért mindenek előtt az erdélyi fejedelemséget kérje a portától.[111] Thököly alig várta be hívei tanácsát, 1682 elején kérték számára portai követei az erdélyi trónt s Bécs ostroma közben Thököly el nem mulasztotta gyanusítani a nagyvezir előtt Apafy hűségét.[112] De Kara Mustafa a háború befejezéséig nem akarta bántani Apafyt. Thököly is úgy gondolta, hogy várhat addig. Akkorára birtokába jutván Magyarországnak, remélte, hogy szabadon rendelkezhetik majd Erdélylyel, melyet valószínűen mostoha fiának szánt.[113]


18. XI. INCZE PÁPA.[114]
(Gole J. által készített metszvényről)


Bocskai, Bethlen, Rákóczy tényekre szerettek építeni s nem reményekre. Többnyire nagy s dynastiára nézve veszedelmes válságokat használtak föl támadásaik kivitelére.

Óvatosabban viselték volna magokat Thököly helyén, ha észreveszik, hogy a német birodalmi rendek vagy Leopoldhoz csatlakoznak, vagy legalább helyzetét nehezíteni nem akarják s hogy XI. Incze befolyása s pénze súlyával a keresztyénségnek védelmére kelt. «A pápa igen akarná» – így vigasztalódtak Thököly környezetében – «ha a keresztyének egyetértenének az török ellen; csinál is mindenütt factiókat, de pénz nélkül. Parturiunt montes».[115]

Ily optimismussal színezték ki annak idején a bujdosók is a politikai helyzetet. E szokás átszállott Thökölyre, ki magába szívta elkeseredésöket, gyanakvó gyülöletöket, vágyaikat, érzéseik s eszméik egész körét. Bujdosó maradt egész életén át nemcsak sorsánál, hanem egész mivoltánál fogva is. Történetének nagy érdeke abból áll, hogy egy nagy multú politikai irány ha nem is legvégső, de bizonyos tekintetben legtúlzottabb kifejlésének hagyományaiban élve, a mind jobban elévülő eszközökkel kénytelen küzdeni az új korszak fejleményei közt. Midőn a kassai gyűlésen a rendek nem elegendő összeget ajánlottak meg a portai követség költségeire, Thökölyt botránykoztatá e szűkkeblűség. «Ez a szegény bujdosó magyarság» – jegyzé meg fölindulva – «sokszor folytatván követséget a portára, a dolmányokon való gombokat lemetélték s mégis a követségeket tisztességesen expediálták».[116] Kellemetlen volt «a szegény bujdosó magyarság» áldozatkészségének ajánlgatása a rendek egy részének, mely megnyugodott volna már az 1681-iki országgyűlés vívmányaiban. S így volt az ifjú fejedelem mindig a réginek szószólója, öregebb kortársaival szemben.


19. THÖKÖLY IMRE ARCZKÉPE FEJEDELMI DÍSZBEN.[117]
(Az orsz. képtárban levő eredeti egykorú rézmetszetről.)



THÖKÖLY IMRE ARCZKÉPE.
Egykorú metszet után az Orsz. képtárban.

Alig volt huszonhat éves, midőn Bécs előtt sorsa eldöntetett. Az egykorú leírás szerint «szép, helyes termetű uraság volt, gyönyörű véres és fehér orczájú, egy kevéssé ritka bajszú és barna hajú, kiálló és kövér szemű».[118] Azonban a «véres orczájú» ifjú gyakran «kornyadozott» mint maga mondá. Nem igen erős gyomra sínylette ilyenkor a sok lakmározást s alkalmatlan vendégül a csúz is jelentkezett nála. De ifjú rugékonysága győzött bajain s betegen is szégyelte volna a heverést, ha dolgai a táborba hívták. Mint Gyöngyösi István írta róla:

Tűr is sokat, főképen mezőben
Orczáját az metsző szél is hasogatja,
Annak gyengeségét nyár is aszalgatja.[119]

Rosszúl érezte magát 1678 őszén is, midőn Lesliet kijátszva, oly hirtelen termett a bányavárosok előtt. Gúnyosan kérdé ekkor a beszterczebányaiak küldöttségétől, hogy hol van a ti Leslietek? A küldöttség hallgatott, mire Thököly így folytatta: A tokaji szürettel van elfoglalva, de én, a beteg, fáradtan s erőtlenül minden lehetőt megteszek.[120] Szeretett szónokolni, nagy bőséggel s ékes pathossal küldöttségek előtt, gyűléseken s a táborban. Midőn 1683 májusában, a szerencsi táborban híre terjedt annak, hogy az udvar elismerte Thököly fejedelemségét s megerősíti a protestáns szabadságokat, a katonák lövöldözéssel s felköszöntőkkel ünnepelték a jó híreket. Másnapra Thököly sátora elé rendelte a korán örvendezőket, kiket a tisztek már előbb fölvilágosítottak s fölizgattak. S ott az összegyűlt tábor előtt szabad ég alatt a krónikás szavai szerint egy szép s szívhasogató beszédben hárított el magáról minden felelősséget, a most következő vérontásért.[121]

A levélírásban is «szép könnyűségét» méltán dícséri Gyöngyösi. Bibliai, classicai és történelmi olvasmányok nyomaival találkozunk leveleiben.

Természetes, hogy mindennél inkább a politikai események érdekelték. Csupán a portán volt állandó követe, a keresztyén országokról s fejedelmekről főleg azon hírekből szerzett magának értesítést, melyeket levelezők küldöttek hozzá, vagy másokhoz. Igy például Lángh Márton, eperjesi kereskedő üzleti összeköttetéseinek hasznát vette külföldi hírei beszerzésében. S a Lánghtól kapott tudósításokat sokra becsűlte.[122]

Érdekelték még a külföldi egyházi mozgalmak is. Az 1682-iki párisi gyűlésről, melynek a gallikán egyházra vonatkozó végzéseit Bossuet szerkesztette, tudósítást küldött Apafynak.[123] Szerette hallani, hogy a protestáns világ rokonszenvet érez küzdelmei iránt. Vajon beszélnek-e a poroszok a magyar dolgokról? – kérdezé 1678-ban a Danczigból visszatért Buchholcz Györgytől. Beszélnek – válaszolá az akkori kereskedő s későbbi késmárki pap – sőt nagyon sajnálják a szorongatott s üldözött magyarságot, óhajtják, hogy az ország régi helyzetét visszanyerve védfala legyen a keresztyénségnek. Elhisszük – mondá Thököly – meg is írták már ezt onnan.[124]

Buzgó protestáns volt, és pedig buzgó lutheranus. A kalvinistákat, noha hozzá csatlakoztak, nem kímélte mindig. Nagyon rossz néven vették ezek, hogy a kalvinista lelkészt kiutasította Eperjes városából.[125] Legjobban a lutheranus nemesség volt vele megelégedve; annak sok jó hivatalt osztott. «Miért – kérdé tőle egy katholikus ellensége – miért, hogy az ország articulusa ellen az magyaroknak nincsen semmi promotiójok, hanem csak az tótoknak?»[126] De a lutheranus nemesek vették körül Thökölyt már akkor, midőn Wesselényivel s Telekivel versenygett és természetes, hogy később is soraiból kerűltek ki legbizalmasabb emberei. Velök közölte a levelezőktől kapott híreket, de kivált midőn rosszra fordúltak az ügyek, oly feltünően kedvező hírekkel kedveskedett híveinek, hogy ezek kételkedtek valódiságukban, ha nem láthatták az illető leveleket.[127] Hívei tudták legjobban, hogy Thököly nem barátja az igazmondás politikájának. Szirmay András a «színlelés csodálatos mesterének» nevezi, mivel úgy el bírta hitetni békevágyát az udvar egy pártjával.[128] Csakhogy ép úgy áltatta önmagát, mint ellenfeleit, vagy híveit s ez végzetes hibája volt diplomatiájának.

III.



Az udvar és Kara Mustafa tábora közt nem szakadt meg teljesen az érintkezés az ostrom alatt. Vagy tíz nappal a döntő ütközet előtt az udvar egy embere megfordúlt a török táborban, ahol kísérőűl egy aga csatlakozott hozzá, ki úgy tett, mintha minden megbízás nélkül beszélgetne a követtel. Keveset tudunk ez érintkezésekről, melyekben Apafynak is volt bizonyos része.[129] De valószínű, hogy Thököly nem szerezhetett arról tudomást. Mégis arra számított a september 12-iki ütközet után, hogy a szentgotthardi diadal után történt események ismétlődni fognak, mert föltevése szerint az udvar most még inkább szeretett volna szabadúlni a keleti bonyodalmaktól, mint a vasvári béke idején.

Maga Sobieski értesítette Thökölyt egy levélben a bécsi diadalról.[130] A lengyel király figyelme újabb tápot adott Thököly reményeinek. Rögtön a levél vétele után Sobieskihez küldötte Ghiza Kázmért s Absolon Dánielt. A követek sept. 16-án érkeztek a lengyel király táborába, tehát egy nappal Sobieski és Leopold sokat emlegetett találkozása után.[131] Leopold ez alkalommal csupán a király előtt emelt kalapot, de fiának s a lengyel főuraknak nem köszönt. A császár nem akarta sérteni szövetségesét, csak szokott kimért pontosságával ragaszkodott az udvari szertartáshoz. De Sobieski mégis mélyen meg volt sértve s nem pusztán a császár hideg kimértsége miatt. E magaviselet újabb kifejezése volt ama ténynek, hogy Leopold nem hajlandó teljesíteni Sobieski oly kívánságait, minőket egy nem választott fejedelemtől hasonló körülmények közt aligha tagadott volna meg. Sobieski remélte, hogy fia most a császár vejévé vagy a bajor választó sógorává lesz, s hogy az aranygyapjú rendjelét is meg fogja kapni. Úgy látszik, hogy ez utóbbi kívánságra már a találkozás előtt kevéssé biztató választ kapott s még kevésbé biztató volt maga a találkozás az előkelő házasság reményére nézve.[132] Vegyük hozzá, hogy a császári biztosok nem szolgáltatták ki a lengyel seregnek az élelmet, melyre Sobieski szerint fölvette az udvar a pénzt a pápától.[133] Mind ez okok nem arra ösztönözték Sobieskit, hogy kímélje az udvar érzékenységét s noha a török ellen kész volt minden szolgálatra, épen nem bánta, ha Thököly ügyének pártolásával terhére esik az udvarnak. Némikép útját is egyengette a pártolással a franczia udvar jóindulata visszaszerzésének, melynek szükségét érezte a Leopold hálájához kötött remények meghiusúltával. Gondoskodott róla, hogy oly újságok, melyek tőle távol állóknak látszottak, közzé tegyék azon hírt, hogy Forval a franczia residens minőségében Thökölyhez érkezett. Ugyanazon Forvalról van itt szó, ki már Boham idejében volt Magyarországban, s ki a bécsi ostrom alatt bizonyára a franczia kormány tudtával tért vissza Thökölyhez, noha attól hivatalosan residensnek el nem ismertetett.[134]


20. MOHAMEDNEK, BÉCS OSTROMÁNÁL ZSÁKMÁNYÚL ESETT ZÁSZLÓJA.[135]



AZ 1683-IKI HARCZTÉR.[136]
(Egykorú eredeti rézmetszet után mely gróf Apponyi Sándor tulajdona.)

De jóval közelebb eső s sürgősebb ok kényszerítette arra Sobieskit, hogy fölszóllaljon Thököly mellett. Nem szerette volna visszavezetni hadait téli szállásokra Lengyelországba. Miért pusztuljon el országa, midőn Felső-Magyarország városai is befogadhatnák hadait, ha bizonyos egyezség jő létre Thököly s az udvar közt az ő segélyével. Miért ne együk meg a kenyeret, melyet kardunk élével arattunk, kérdé azoktól, kik nem értették, hogy miért is buzgólkodik az eretnek lázadó érdekében.[137]

September 17-én fogadta Sobieski Ghizát és Absolont, kik Thököly nevében a lengyel király közvetítésére bízták a magyarság ügyét. A király bizonyára megígérte közbenjárását, de aligha titkolta, hogy már is fáradozott ez ügyben, noha csekély sikerrel.[138]

Az udvarnál ugyanis minden aggályt háttérbe szorított a váratlanúl fényes bécsi diadal hatása, s mind általánosabbá vált annak érzete, hogy a török visszaszorítása egyik legfontosabb érdeke a dynastiának. A fegyverszünet fölmondása után Saponarának küldött utasítás már ekkor elvesztette gyakorlati értékét, noha forma szerint csak october 20-án semmisíték meg Saponara felhatalmazását.[139]

Thököly már Lévához közeledett, midőn tudtára adták, hogy az udvar visszautasította Sobieski közvetítését. Ugyane hátráló útjában körülbelül verebélyi táborában kapta meg Kara Mustafa azon fölszólítását, hogy Budára siessen. Tanácskozni akarunk veled – így szólt a nagyvezír, ki arról akarta meggyőzni Thökölyt, hogy a szenvedett csapás csak baleset volt, minőhöz hasonlót már többször megtorolt ellenségein a felséges birodalom. Thököly bizonyára oly formán mentegetőzött, hogy ép a birodalom érdekében nem szabad távoznia, mert saját területét félti a hatalmas császár ellenségeitől. Nem mert Budára menni, életét is féltette, s az úgy nevezett tanácskozás különben is vissza riasztotta, tudván azt, hogy abban neki csak a szófogadó szerepe fog jutni. Úgy sejtjük, hogy Thököly még maga mellé merte kéretni Kara Mohamedet a lefejezett budai vezir utódját.[140]

De Kara Mustafa arról értesűlvén, hogy az ellenség Esztergom vívását tervezi, lehetőleg nagy erőt akart a vár védelmére összpontosítani. Úgy hallatszott, hogy a szultán megkegyelmezett a nagyvezir életének azon föltétel alatt, hogy török várat nem fog átadni az ellenségnek.[141] Szóval Kara Mustafa Thökölynek is megparancsolta, hogy siessen a Kara Mohamed vezérlete alatt egyesítendő táborba. Itt az ideje annak, hogy hűségedet bebizonyítsd – így hangzott a parancs.[142] Thököly nem sietett a bizonyítással. Léváról elmenekülvén, lassú menetekben Korponának tartott, s így bizonyára nem is gondolt arra, hogy Esztergom felé vonuljon Kara Mohamedhez. A párkányi diadalt megelőző napon Korponán volt s ha el is mozdúlt onnan bizonyos távolságra, kétségtelen, hogy az ütközetben nem akart részt venni. Csak a nála lévő török csapatokkal együtt küldött aligha nagy számú magyarságot Párkány felé, de ez a segítség már későn érkezett. Féltette seregét a német és lengyel fegyverektől s minden figyelmét fenyegetett várai oltalmazására fordította.[143] Távollétét úgy is lehetett magyarázni, hogy a keresztyén ügynek akart szolgálatot tenni, de a magyarázat keveset lendített Thököly ügyén. Alkudozásaiba vetette minden reményét. Absolon visszaérkezte után folyvást jártak követei Sobieski táborában. De sohasem beszéltek elég világosan, látszott, hogy Thököly inkább puhatolódzik, mint alkudozik.[144] Igy tett az előtt is, midőn szüksége volt fegyverszünetre. Sobieski táborában marasztalta Thököly követeit az october 17-iki szerencsétlen párkányi csata után, s végig nézette velök a 9-iki diadalt. Azt várta, hogy e diadal siettetni fogja Thököly elhatározását. Késlekedését nem értette Sobieski, ki jól tudta, hogy ezzel mennyire súlyosbítja Thököly a saját helyzetét. October 17-én Homonnai Zsigmond gróf, Gerhard György és Absolon Dániel bemutatták Thökölytől kapott megbízásukat a lengyel királynak. Esztergom mellett folytak a tárgyalások Sobieski, a császáriak s Thököly követei közt. Sobieski a téli szállások ügyét akarta rendbe hozni, de csak előzékeny ígéreteket kapott Thököly három követétől, kik az egyezség megkötésére nem voltak felhatalmazva. A császáriak nem is akartak tárgyalásokba bocsátkozni a követekkel. Thökölyt csak alattvalónak tekintették, ki a legjobb esetben elkobzott birtokaiért folyamodhatik. A személyes kérdést csak mellékesen vetették föl a követek, de úgy látszik, Sobieskitől kapták a választ, hogy addig a személyes kérdés meg nem oldható, míg a fontosabb dolgok tisztázva nincsenek.[145]


21. A PÁRKÁNYI CSATA.
(Beothius Kriegeshelm czímű művének II. kötetéből.


22. GERHARD GYÖRGY ALÁÍRÁSA.[146]


A követek a húzó-halasztó eljárásnak czéltalanságát mind élénkebben bizonyíták az események. October közepén a Sapieha vezetése alatt elkésve érkezett lithvánok elűzték Árva elől az ostromló kuruczokat.[147] Trencsén ostromát is meg kellett szüntetni, a bányavárosokat föl kellett adni, a városok, a megyék s a főurak mind sűrűbben tértek vissza Leopold hűségére. October 29-én, tehát két nappal Esztergom megvétele után, Thököly Rimaszombatról egy újabb s most már teljhatalmú követséget küldött Sobieskihez. Az Esztergom mellett járt három követen kívül Lessenyei Nagy Mihály s Szepesi Pál voltak az új követség tagjai.[148]


23. LESSENYEI NAGY MIHÁLY ALÁÍRÁSA.[149]


November 5-én tanácskoztak a szövetségesek fővezérei Thököly ügyéről a lengyel király sátorában Ipolyságon. Zierowski, Leopold követe, fölszólította a királyt, hogy ne tárgyalgasson a fölkelőkkel, hanem egyszerűen adja át neki követeléseiket jelentéstétel végett. A lengyelek hevesen fölkiáltottak, hogy Sobieski nem ministere a császárnak. Maga Sobieski mérsékeltebb volt. Fölhozta érvül, hogy fáradt hadseregének szüksége volna nyugalmas téli szállásokra. Elismerte, hogy Thökölynek kegyelmet kellene kérni, csak arra kérte a császáriakat, hogy tekintve még egészen meg nem tört hatalmát, ne kényszerítsék a végletekre. A lothringiai herczeg megjegyzé, hogy a király tetszése szerint járhat el, de a császár szabadon s minden kényszer nélkül fog határozni Thököly követeitől hozott pontok ügyében.[150]


24. SOBIESKY DICSŐITÉSE.[151]
(Egykorú, gróf Apponyi Sándor birtokában lévő rézmetszetről.)

E pontok közt a Kassára vonatkozó mellékesebbnek látszik, s mégis annak kedvező elintézése után némileg vigasztalódott Thököly egyéb követelései el nem fogadása miatt. Kassát szemelte ki Sobieski a tárgyalások helyéűl s elvárta, hogy azoknak befejezéseig a császáriak távol fognak maradni a várostól. Thököly féltette e legfontosabb várát, noha a tárgyalások biztosságával kevesebbet gondolt, mint Sobieski. A többi pontokban az alkotmányos szabadságok teljes helyreállítását s az amnestiát kéri Sobieski Thököly nevében. Végül megjegyzi a király, hogy Saponara bizonyos terűletet ígért Thökölynek, majd a Garamot, majd a Vágot vevén föl határul. Szükséges volna tehát valamit teljesíteni ez igéretből. Természetes, hogy ily áron Thököly elszakadna a portától s a köztársaság garantiájának ajánlatát is föl akarta vétetni az egyezség pontjai közé.[152]

Ez mégis sok volt az udvar fölfogása szerint. Elnézték Sobieskinek, hogy az újságokban közzétett levelében kizárólag magának tulajdonította a bécsi diadalt, noha Bécsben azt állították, hogy hadai az ütközet folyamában ingadoztak. Már azért sem igen neheztelt az udvar, hogy Sobieski nem fogadta el a Tiszán túli szállásokat, melyeket oly czélból ajánlottak föl neki, hogy nyílt átpártolásra kényszerítse Erdélyt. Úgy beszélték akkor, hogy Apafy ajándékai hiusították meg ez ajánlat el nem fogadását, s bizonyos, hogy Sobieski vissza nem utasította az erdélyiek s a Tiszántúliak ajándékait, de nem íly csekélységek miatt fogadta el a Tiszán inneni szállásokat a császáriaktól. Sobieski nem akart annyira távozni fővárosától, nem akart Erdélylyel összetűzni s nyugalmasabb szállásokat kívánt. Thököly követei is kérték, hogy a Tiszán innen maradjon, mert így remélt Thököly megszabadulni a császáriaktól s Thököly e kérése minden jóval biztatta a lengyel királyt. De némi föltünést keltett az, hogy Sobieski bizonyos hévvel fogja pártját Draskovicsnak, a Batthyányaknak s más főuraknak, kik Thökölynek meghódoltak. Úgy hírlett, hogy a király fia számára egyengeti akarja az útat a magyar trónra. Noha egyszerűbb magyarázatát adja Sobieski eljárásának az udvar ellen érzett ingerültsége s a lengyel főúr rokonszenve a rokon jellemű nemzet főurai iránt. De újabb tápot adtak a Jakab herczeg királyságára vonatkozó gyanúnak az Ipolyságról beküldött pontok. A leggyanútlanabbak is zokon vették Sobieski eljárását s az udvar nem igen sietett a válaszszal, másrészt a pápai nuntius megizente a királynak, hogy szégyen volna ily nagy diadalok után meg nem fékezni a lázadás «szörnyetegét». A nuntius vagy az udvar bizonyára hivatkoztak azon kiáltvány példányára, melyet Thököly ép az ipolysági értekezlet napján intézett a megyékhez.[153]

Tályáról keltezte a kiáltványt Thököly, fölszólítván abban mindenkit, hogy hozzá siessen, mert követeit várja a lengyel királytól s a tőlök hozott válasz szerint akarja intézni az ügyeket. Lehetséges, hogy a váradi basával együtt török terűletre megy, s ez esetben is elvárja a rendektől, hogy teljesíteni fogják kötelességöket az ősöktől vérrel szerzett szabadság védelmében.[154] Valóban, mihelyt az Ipolyságról visszatérő Szepesi Pál hírét hozta Sobieski és Dünewald közeledésének, Thököly átkelt a Tiszán Kenézlőnél «cselédestül, társzekerestül, fizetett maga hadával és az váradi basával».[155]

November 21-én már Debreczenben volt s oda gyűlt Petneházy ezrede, oda Thökölynek majdnem egész lovas és gyalog hada.[156] De úgy hitte, hogy az összes magyarságnak vele kellene tartania. Csakhogy a hivottak többnyire otthon maradtak vagy elmenekültek.[157] Beregmegye november 25-iki gyűléséből így válaszolt Thökölynek: ily sanyarú télben feleségeink s gyermekeink éhel halásra való jutásokkal hogy bujdossunk, arra ne kényszerítsen.[158]


25. HOMONNAI ZSIGMOND ALÁÍRÁSA.[159]


Homonnai Zsigmond, ki már Esztergom mellett hallotta az elfogott Ozri Mustafa silistriai s Abu Bekr aleppobasák fenyegető beszédeit Thököly ellen, Ipolyságról visszatérve belátta, hogy Thököly ügye veszve van s a fejedelem két rendbeli fenyegető levelére sem akart kimozdúlni Ungvárból. «Istenért s Hazájához való szeretetéért kérem Nagyságodat» – így válaszolt Thökölynek – «(a török) mézes színes hitegetéseknek ne higyjen, hogy tőle ígért szabadság helyett keservességet ne érezzen».[160]


26. MUSZTAFA BASA.[161]
(Egykorú metszetről)

De Thököly nem fogta föl ily sötéten a helyzetet.

Esztergom megvétele után írta egyik hívének: mindazáltal az dolgok circumstantiáihoz képest az dolgok jó formában folynak.[162] A pillanatnyi nehézségek elhárítása felejteté vele a fölötte tornyosúló felhőket.

Most minden törekvése arra volt irányítva, hogy Sobieski kitakarodjék az országból. A király nem hitte Thökölyt ily kiméletlen ellenfelének. Úgy gondolkodott, hogy a fejedelmet csak ő mentheti még meg a végromlástól s így föltette róla, hogy nem fogja elkeseríteni egyetlen megbízható pártfogóját. Sobieski kérte Thökölyt, hogy ne menjen át a Tiszán, szavát adta neki, hogy nem fogja bántani s szeretett volna vele fegyverszünetet kötni.[163]

Thököly még mindig bízott Sobieski közvetítésének sikerében s egyelőre elég nyereségnek tartotta, hogy segélyével távol tartotta a császáriak nagyobb tömegét Felső-Magyarországtól. Hanem terűleti áldozatokat nem akart hozni Sobieski kedvéért. A király Kassát s Eperjest kérte tőle, Kassa el volt látva őrséggel, de Eperjes védelmére Ottlyk György vezérlete alatt segítséget küldött Thököly Debreczenből. Deczember 7-ikéig, tehát négy napig, maradt a király Eperjes előtt, az ostromhoz nem mert fogni, gyalogsága már alig volt használható, az időjárás, az éhség s a kuruczok csatározásai rendkívül fogyasztották seregét. A király maga is haza vágyódott, csak még az ipolysági pontokra szerette volna a bécsiek válaszát bevárni, hogy így mégis némi egyezséget köthessen Thökölyvel, kitől féltette a lengyel határ s a Magyarországban maradó lengyel csapatok biztosságát. Hogy az egyezség létre jőjjön, tisztességes fogságban tartotta magánál Absolon Dánielt s Lessenyei Nagy Mihályt, a bécsi válasz leérkeztéig. De a válasz egyre késett, Sobieski tehát deczember második harmadában Lublón át kivonúlt az országból. Thököly várai közül csak Kis-Szebent foglalhatta el.[164]

Ezen kívül még két várat veszített Thököly e hadjáratban. November 24-én Lubomirski a császáriak számára elfoglalta Késmárkot. Deczember 5-ikén Dünewald altábornagy megadásra szólította föl Lőcse várát. Rády László, Rácz Ádám s egy német tiszt vezérlete alatt hétszázötven főnyi őrség védte a várost, melynek protestáns polgársága is támogatta Thököly katonáit. Azonban tizedikén Dünewald lövegei felgyújtották a várost, nagy szél fújt s az ostromlók lövöldözése lehetetlenné tette az oltást. Lőcse városa Nagy-Szombat sorsától tartott s mivel az Eperjesnél táborozó Sobieski miatt segítség úgy sem volt várható, Rády még tizedikén este kitüzette a fehér zászlót.[165]

Tizenhatodikán már újra Tokajnál volt Thököly, mert csak Sobieski kivonúlását várta, hogy elhagyhassa a Tiszán túli földet. Néhány heti távolléte alatt megfogyott híveinek száma. Kijelentette, hogy «megismerhetjük azokkal magunkat, a kik ennek az kevés ideig tartó változásnak alkalmatosságával mivelünk is megismertették magokat».[166]

IV.



Ungvárba szorultak azok, kik leginkább kihívták a fejedelem boszúját. Homonnai s Barkóczi, rokonaikkal s barátjaikkal együtt rosszúl jártak volna, ha magokra hagyatnak. De Sobieski örült, hogy Homonnai várába fogadott egy tekintélyes lengyel csapatot a téli időre. Midőn Thököly hírét hallotta e seregküldésnek, megizente a királynak, hogy a hitszegő segítségére küldött katonákat ellenségeinek fogja tekinteni.[167]

Már néhány nappal az izenet elküldése előtt Petrőczy lovassága s Szalánczi gyalogsága Zemplénben a Tapoly vizénél megtámadta az Ungmegyébe siető lithván, kozák és német fegyveresekből álló segélycsapatot, melynek pogyásza ez alkalommal kurucz kézre kerűlt. Ungvár városában is kevés nyugalmas napot élvezett a lengyelség. Január 9-én estve Petneházy az «Ung vizén jég hátán» átmenvén, meglepte az ungvári őrséget. A harczban mind két részről nagyok voltak a veszteségek; Kozminiszki, Dobsycz s Buykia vezérlete alatt a lengyelek a jezsuiták collegiumába s a várba menekülvén, puskáik tüzével távozásra bírták a kuruczokat, de a zsákmányt s kivált az elhajtott lovakat nem bírták visszaszerezni. A város leégett, tíz háznál több nem igen volt lakható benne, körülötte a falvakat mind ellepte a kuruczság s így Homonnai a legjobb akarattal sem láthatta el élelemmel fegyveres vendégeit. Vezess ki bennünket a szolgaságból, írja Dobsycz parancsnok a russiai vajdának – mert úgy hallatszott, hogy Thököly Ungvár ostromára készűl s ez ostromot nem akarta bevárni a lengyelség.[168] De lehetséges volt-e, hogy Sobieski szó nélkül hagyja katonái szorongatását s hogy Thököly semmibe sem vegye Sobieski szavát? Absolon Dániel, Lessenyei Nagy Mihály, Várnay György 1684 januárjában Krakkóban időztek ez ügy elintézése végett. Január 5-én Scherffenberg gróf is Linczből Krakkóba utazott, rendkívüli felhatalmazással. Azt kívánta Sobieskitől, hogy a lengyel s lithván csapatok Magyarországban még a télen a császáriakkal együtt s azoknak vezetése alatt támadják meg Thököly terűletét. Ily módon a lengyelek részére is jutnának nyugalmasabb szállások. Scherffenberg megígérhette, hogy Jakab herczeg a spanyol király részéről számíthat az arany gyapju rendjelére. Pallavicini, a pápai nuntius, szintén hatásosan izgatott Thököly ellen. Háromszázezer forintot adott át a királynak a következő hadjárat költségeire. Sobieski mentegette eddigi, részre hajlónak látszó, magatartását. Hálával tartozott Thökölynek, így szólt, mivel Bécs s Esztergom előtt nem jelent meg a nagyvezír hívására, de azóta oly rútúl bánt a lengyel katonasággal, hogy Sobieski most már leveszi róla kezét. Január vége felé kötött is bizonyos egyezséget Scherffenberggel, de nemsokára tapasztalta, hogy a császáriak nem hajlandók megküzdeni a téli hadjárat fáradalmaival s magokra hagyják a Magyarországban maradt lengyel csapatokat.[169] Ezek érdekében kénytelen volt tehát a lengyel udvar egyezségre lépni Thökölyvel. Február 18-án megállapíttatott egy nyilatkozat, melynek egyik példánya Wielopolski kanczellár, a másika pedig Várnay, Absolon s Lessenyei Nagy aláírásával volt ellátva. Ez iratban Sobieski kijelenti, hogy megbocsátja a szenvedett sérelmeket s hogy újra jó indulattal lesz Thököly gróf iránt. Megígéri, hogy a lithván lovasságot minél hamarább, az Ungvárban és Szebenben maradt gyalogságot pedig lassankint hazájokba fogja hívni. Thököly követei ezután kifejezték fejedelmök háláját Sobieski jóindulatáért s kijelentették, hogy Homonnai s a vele együtt Ungvárba rekesztett főurak kivándorolhatnak Lengyelországba. Homonnait s jószágait a fejedelem nem fogja bántani mind addig, míg Homonnai semleges marad s nem fogad várába idegen őrséget. Más pontok a foglyok kiszabadítására s a kereskedelmi szabadság helyreállítására vonatkoztak, végül a felek az egyezség titokban tartására kötelezték magokat.[170]


27. DOBSCHIC VENCZEL VILMOS ALÁÍRÁSA.[171]



GRÓF SCHERFFENBERG FRIDRIK.[172]
Azelt János egykorú metszvénye után.



28. WIELOPOLSKI JÁNOS LENGYEL KANCZELLÁR ALÁÍRÁSA.[173]


Az egyezkedés bizonyos jelei mutatkoztak már a szerződés aláírása előtt is. Thököly február elején szabadon bocsátotta a múlt hadjáratban tömegesen elfogott lengyel rabok közül azokat, kik nem akartak szolgálatába lépni, sőt jelentékenyen tágította az ostromzárt, melylyel Ungvárt körülfogta, mint maga mondá, «a király interpositiojára».[174] S ez nem volt csak úgy mondva, noha hozzá kell még tennünk, hogy ugyanekkor túl a Tiszára készűlt, mert «az útban lévő török és tatár hadaknak mellé való jövetelére nevezetes próbákat akart tenni». Különben igen kevés török csatlakozott a talán hétezer főnyi tatársághoz, melyet «az méltóságos Szultán Muradin», a tatár khán testvére, Biharmegyén át Szabolcsba vezetett.[175] Kis-Várdáról február 9-dikén indúlt el a tatárság, kuruczokkal erősítve, Szatmár vára ellen.[176] Gróf Porto s Saponara vezérlete alatt a német s magyar őrség, a lakosságtól is támogatva, visszaverte a város ellen intézett támadást.[177] De a gyengébben védett s a szatmáriaktól nem támogatott Nagy-Károlyt hamar elfoglalta Thököly lovassága.[178] Ezzel megelégelte Thököly a szatmári táborozást. Sobieski ugyanis február 20-ika körül, a 18-iki szerződés értelmében, visszahívta a Bártfa táján elszállásolt lithván lovasságot. A császáriak azt állították, hogy a lithvánok nem akarták bevárni őket, ellenben a lithvánok azt mondották, hogy lehetetlen volt tovább várakozniok.[179] Annyi bizonyos, hogy e kivonulás igen alkalmatlan ellenféltől szabadította meg Thökölyt s figyelmét az éjszaki megyékre fordította. Február végén már Ungvár tájékát pusztították a tatár-kurucz hadak. Most azonban nem akart Ungvár ellen nagy erőt kifejteni, az ostrom vezetését Galambos Ferenczre bízta, ki Thököly nevében levelet írt Homonnainak. Galambos e levélben a német zsarnokságot emlegette, mint ura török barátkozásának mentségét s a tatárok kihozataláért a felelősséget Homonnaira s elvtársaira akarta hárítani. Homonnai egyik tisztjével, Semsey Jánossal iratta meg a választ. A török nemzet könnyebben ad fejedelemséget, mint a keresztyén hatalmak, így magyarázta Homonnai Thökölyék ragaszkodását a portához. Ha az német igájától kellenék is félnünk – írta Semsey – vajon szabadságot nyerünk-e a pogány alatt. Az ambitio hozza ki az tatárokat, ne okozzon mást kegyelmed.[180]

Bármennyire boszantotta Thökölyt Homonnaiék állhatatossága, mégis kerűlni akarta annak látszatát, mintha mitsem törődnék a krakkói szerződéssel. Martius 11-én megizente Galambosnak, hogy tekintettel a lengyel király interpositiójára, megkegyelmez Homonnainak; «az országból vakarodjék ki» írja róla az irgalmas fejedelem.[181]

Több gondja volt az elvesztett várak, mint az elvesztett hívek kézrekerítésére. Körülbelűl tízezernyi haddal martius elején a Szepességbe tört s Késmárkot visszafoglalta.[182] Nemsokára a tatárság ellepi Sárosmegyét, hogy elzárja a segítséget Kis-Szebentől, melyet Petrőczi öt napig lövetett a Kassáról s Eperjesről hozott ágyukkal. A lakosság is lázongott a háromszáz főre olvadt lengyel-német őrség ellen, melynek számára az átadás alkalmával Nemarck parancsnok alig bírta megszerezni a szabad elvonulás engedélyét.[183]

Ezzel vége volt a nevezetesebb hódításoknak. Kis-Szeben ostroma alatt a Késmárkban maradt kurucz őrség Caraffa ezerötszáz lovasának közeledéséről értesülvén, kiszökött a várból s úgy látszik, hogy néhány nap múlva a nagykárolyiak is feladták a várost a császáriaknak.[184]

Martius végén már a tatároktól is elbúcsuzott Thököly, elbocsátván őket Kecskemét felé, a török földre. Nem nagy öröme telt e vad csőcselék szokásaiban. Biztosokkal kísértette őket, hogy alattvalóit megóvja a fosztó s égető szövetségesektől. De a biztosok nem sokra mehettek s kivált az emberrablást nem bírták meggátolni. Néhány ezerre becsülték akkor az elhurczolt rabok számát s külföldön azt híresztelték, hogy Thököly zsold gyanánt adta át a rabokat a tatároknak, noha tényleg maga gondoskodott kiváltásukról. Parancsára a szepesi kamara minden egyes rab váltságának törlesztésére négy-négy tallért követelt az elhurczoltak földesuraitól.[185]

Pedig Thököly uralkodása alatt a szepesi kamara engedelmességre szoktatta a földesurakat. Mennél szűkebb terűletre szorúlt Thököly hatalma, annál nagyobb szüksége volt kamarájának a confiscatiók büntetésének alkalmazására. Ürügy mindig akadt. 1684 első negyedében a kiküldött biztosok azok jószágait kobozták el, kik Thököly hívására nem mentek Debreczenbe s Ungvár alá, avagy kik Leopoldnak újra hűséget esküdtek. Hogy a büntetés e két jogczíme mily jelentékeny gyarapítá Thököly jövedelmét, arról fogalmat nyújt Marczibán Mátyás, a Kis-Várdára küldött biztos, martius 14-iki levele, mely Homonnai, Zichy, Melit Zsigmondné, Melit Pál, Petrovay, Barkóczi László, Barkóczi kisasszony, Károlyi László, Apagyi György, ifjú Holló úr, Prinyi Pál s János és Pethő Gáspár jószágainak elkobzását jelenti.[186]

S így egy ideig volt miből fedezni a hadakozás költségeit, de mire mehetett volna Thököly idegen segítség nélkül? Első sorban a portára irányúlt figyelme. Úgy hisszük, hogy nagy örömmel fogadta Kara Mustafa kivégeztetése hírét. Ha hihetünk az akkor elterjedt hírnek, a nagyvezir még halála előtt Drinápolyba hivatta Thökölyt, megizenvén neki, hogy elhozatja, ha szót nem fogad.[187] Bizonyos, hogy eljátszotta Kara Mustafa kegyét és sietett kitudni, hogy mit várhat az új kormánytól. Az év elején ünnepélyes követséget indított Törökországba, Garamszegi Géczi István s Jánoky Zsigmond vezérlete alatt. April elsején nagy «ügygyel-bajjal, nagy sarakon, hegyeken, vizeken s tavakon» által Sophiába érkeztek a követek. Másnap a magyarországi szerdárságra kirendelt Seitan Ibrahim pasa fogadta Géczit s Jánokyt biztosítván őket, hogy az idén nem lesz úgy a dolog, mint tavaly, mert neki maga a császár megparancsolta, hogy Thökölyvel egyetértsen. Csak siessenek a követek Drinápolyba – mondá a szerdár – ott majd jól fogadják őket. Gécziék értesítésével egy időben érkezett Thökölyhez Szent-Andrássi János, a Belgrádban időző kapikiha levele, mely azt a biztató hírt közlé vele, hogy az egri, váradi és temesvári basák Thököly mellé vannak rendelve.[188] A portáról küldött aga is sok szép szóval tartotta Thökölyt. «Megcsendülnek fülei belé mindennek, kivált ránk agyarkodó ellenséginknek» – írja a fejedelem april 25-én Görgei Jánosnak, a dunajeczi kapitánynak, – «a minémű tábor indulást fognak csak hamar tapasztalhatni; megtapasztalja kegyelmed, nem csak Szepest, de Pozsony tájékát is meglátogatjuk ujobban is».[189]


29. GÉCZY ISTVÁN ALÁÍRÁSA.[190]


A dunajeczi kapitánynak nehéz helyzete miatt nagy szüksége volt a bátorításra s Thököly ezért nem közölte vele aggályait, melyek lelkében minduntalan váltakoztak kicsapongó reményeivel. A portáról érkezett egyik hírnökétől megtudta, hogy Temesvár, Nagyvárad s Buda körül nem gyülekeznek még a török hadak, mire nézve rögtön kérdést intézett Amháthoz, az egri basához. A basa azt válaszolá, hogy ne féljen, s csak gyűjtse össze a maga hadát, mert rendén lesz minden.[191]

Thököly kevesebbet adott volna e biztatásokra, ha ismeri a porta valódi hangulatát. A muzulmán főemberek mindannyian átkozták, mivel szerintök Thököly okozta a háborút s mindenki egyedül az ő befolyásának tulajdonította azt, hogy Kara Mustafa Bécs ellen indúlt.[192]

E hangulatot nem igen éreztették Géczivel és Jánokyval, kik még april első felében Drinápolyba érkeztek. Nagy «honorariumokat» hoztak magokkal, a szultánnak négyezer aranyat, a nagyvezírnek ezret s kisebb összegeket az alsóbb tisztviselőknek. Mint Magyarország urának követei, valamivel ünnepélyesebb fogadtatásra tartottak igényt, mint a minőben Drinápolyban részesítik őket. De azért szívesen fogadták a portán a lengyelektől nyert zászlók bemutatását, meghallgatták a végbeli basák hódoltató leveleire vonatkozó panaszokat s a szultán elé bocsátották a követeket, kik miután «megcsókolták a boldogságnak földét», átadták Thököly levelét IV. Mehemetnek. Thököly az ellenség fenyegetésére hivatkozván, segítséget kért; a szultán azt izente neki, hogy forduljon ez ügyben Mustafa basához, a seraskierhez s különben őszintén, híven s engedelmesen viselje magát.[193] Így szabadúlt a szultán a segélykérőtől a nélkül, hogy egészen visszariasztotta volna.

Csak Thököly diplomatiai módszerei nem változtak, ellenben a két nagyhatalom, melytől sorsa függött, irányában gyökeresen megváltoztatta magatartását. Ügyére nézve nagy csapásnak tekinté a Leopoldtól 1684 februárjára Pozsonyba hívott kegyelmi bizottság munkásságát. Tizenhét megye, tizenkét város s tizennégy főúr esküdött hódolatot a bizottság előtt február végéig. Martiusban Lothringiai Károly, mint a bizottság elnöke, a nádorral együtt felhatalmazta gróf Csáky Istvánt, a felsőmagyarországi generálist, azok esküjének átvételére, kik Pozsonyba nem mehettek, de a bizottság ülései alatt az ellenségtől elszakadtak. Thököly hevesen kikelt az egész eljárás törvénytelensége ellen. A közügyeket országgyűlések intézik el s nem bizottságok, így szólt. Az udvar a koronázási hitlevél magyarázatára is felszólította a bizottságot s a protestánsok ügyében a sopronyi végzéseknél akart maradni. Esterházy nádor s magyar biztostársai elmellőzték ugyan a hitlevél kérdését, de Thököly magát a felszólítást is sérelemnek nyilvánítá s a sopronyi országgyűlést az evangelikusok elnyomásával vádolta.[194] Általában jogérzete igen ingerlékeny volt az udvar törvénysértéseivel szemben, de az ellene küzdő főurak úgy hitték, hogy nem birt volna jogérvényes választ adni a következő kérdésre: «Ki adta neki Magyarországot, hogy lelke és kereszténysége ellen pogánynak kereskedhessék vele, magánál sok garádicscsal nagyobb rendű és tisztekben levő magyar urak s főrendek ellen?»[195] Azon esetre, ha Thököly kegyelmet kért volna, a pozsonyi bizottság fel volt hatalmazva jószágai átadására,[196] de Thököly távol attól, hogy kegyelmet kérjen, fejedelmi jogaiban sértve érezte magát a bizottság egybehívása által. Megtorlásúl Eperjesre hívott össze egy kegyelmi bizottságot, a tőle elpártoltak számára. A fejedelmi jogokat nemcsak elméletben gyakorolhatta. Ura volt az ország éjszakkeleti részeinek délen s keleten az erdélyi s török határig, nyugaton még a Szepesség s Gömörmegye nagy része is birodalmához tartozott. A császáriak téli szállásait nyugtalanították hadai s kivált Kis-Szeben ostroma idején az udvar azt hitte, hogy a bányavárosok veszélyben forognak.[197] A hír valótlannak bizonyúlt, de a nyugtalanság érzete megmaradt s még Caraffa is, a Beszterczebányán táborozó parancsnok czélszerűnek találta bizonyos előzékenységgel fogadni a Thökölytől küldött követet, ki martius 17-én érkezett hozzá. A követ – Görgei Imrének nevezi Caraffa életrajzírója – urának nevében néhány heti fegyverszünetet ajánlott s Lőcse átengedését kérte, hogy e város kikerülhesse a török-tatár segélyhad rohamát. Thököly egyszersmind hajlandónak nyilatkozott az udvarhoz is küldeni követet a békés állapot helyreállítása végett, s Caraffa sürgetésére megígérte, hogy az ügy lebonyolításáig hadait el fogja távolítani a császáriak szállásaitól. Caraffa ez utóbbi ígéret végrehajtását s a követ Bécsbe küldését eléggé sürgette, de máskülönben vigyázott Thököly minden mozdulatára. Caraffa panegyrikusa szerint Görgei a tábornok azon izenetével tért vissza Thökölyhez, hogy nehéz túljárni egy olasz eszén, s ha Thököly szóval tartotta Saponarát, Caraffával nem fog ily könnyen elbánni.[198]


30. GRÓF CSÁKY ISTVÁN ALÁÍRÁSA.[199]


Bizonyára símább izenettel bocsátotta el az olasz Thököly követét, de Saponara diplomatiai kudarczának visszahatását éreznie kellett most Thökölynek. Különben Caraffa önállóan nem intézkedhetett, jelentést tett a lothringiai herczegnek s Thököly valóban elküldhette Izdenczyt, ki aprilis 12-én Linczbe érkezett. Prost és Koch titkárok érintkeztek Izdenczyvel az udvar megbízásából. Ismételt kérésökre sem mutatta be felhatalmazását. Izdenczy egyre azt kérdezte, hogy kiállítana-e az udvar útleveleket Thököly teljhatalmú követsége számára. A török e nyáron nagyobb erővel fog kivonulni, mint tavaly, így hangzott Thököly izenete s így tanácsos volna vele és általa a portával békét kötni, különben török kézre kerűl Magyarország. Izdenczy megérkezte előtt maga Buonvisi tanácsolta a négyheti fegyverszünet megadását oly formán, hogy az a kihirdetett császári kegyelem határideje meghosszabbításának tünjék föl, de midőn észre vette az udvar, hogy Izdenczy úgy beszél, mint Jánoky és Szirmai 1682-ben, óvakodott az engedmények látszatától is. A titkárok által megizente Izdenczynek, hogy mi főnökének semlegességét s az ahhoz kötött föltételeket illeti, mindezt intézze el Thököly a felsőmagyarországi tábor parancsnokával. A portával pedig nem köthet békét az udvar szövetségesei hozzájárulása nélkül. April 26-án Hoffmann hadsegéd elindúlt Izdenczyvel a beszterczebányai főhadiszállásra, hol ekkor már Caprara volt a főparancsnok.[200]


31. KOCH JÁNOS GYÖRGY ALÁÍRÁSA.[201]


Caprara hajlandó lett volna egyezkedni Thökölyvel. Nem igen bátorították Barkóczi és Heisler apró sikerei. E vezérek elől aprilis elején megugrott a palocsai őrség, melyet martiusban Nádasdy István s Andrássi István hagytak a várban. Bártfa külvárosát is felégették a császáriak s Barkóczi ekkor meg volt győződve, hogy Kis-Szebent és Bártfát ép úgy megvehetné, mint Palocsát, ha a beszterczebányai táborból segítséget kapna.[202] De Caprara minden segélykérésre azt a sterotyp választ adta, hogy a bányavárosokat védtelenűl nem hagyhatja. E baj ellen az éveken át átala annyiszor használt csillapító szerrel akart élni most is. Az udvarnak a fegyverszünetet ajánlotta s Thökölyt nem akarta kiábrándítani a Lőcse átadása iránt táplált reményekből.[203] Az udvar azonban máskép határozott. Buonvisi bizonyos összeget adott át az udvari kamarának oly kikötéssel, hogy az kizárólag Thököly katonáinak átcsalogatása fordíttassék. Barkóczit és Gombost, a labancz lovasság vezetőit, szemelte ki az udvar a tömeges elpártolások elősegítésére.[204] E határozatokra már befolyással volt a Bécsbe érkezett jelentés, mely szerint Caprara főhadiszállásán naponként s néha csoportosan jelentkeznek az elpártolt kuruczok.[205]

A szállásokúl kiosztott vidékek pusztulása, a rendesebb ellátást ígérő ellenfél s a jövő iránt érzett aggodalom okozták a hívek állhatatlanságát, s Thököly emberei közől még a főbbek is türelmetlenűl várták Izdenczy visszatérését, remélvén ha nem is a végleges megoldást, de legalább az ideiglenes nyugalmat. Bessenyei Zsigmond, a kisvárdai kapitány, írja ekkor Thökölynek: «mink ide Kglmes Uram nagy ohajtozva, szivünk szakadásával várjuk az Evangeliumot (Isten bölcsen provideálván az Ngod dolgairul) Izdenczy uram megérkezése alkalmatosságával; másként is Kglmes Uram ez a föld majd kétségben való esésre jut.»[206] S mégis folytatni kellett a háborut. Majus 27-én Miskolczon kiadott nyilatkozatában Thököly előrebocsátja, hogy «az gonosz Idő és az idegen Nemzetnek csaknem természetébe oltott keménysége» miatt, nem lehetett békésen elintézni az ügyeket, azért elrendeli a személyes fölkelést s meghagyja a megyéknek, hogy a tavalyi quota szerint adjanak «Szekereket, lisztet és vágót».[207]

A személyes fölkelés terhén is könnyíteni szerették a vármegyék, de az élelmezési quotát még nyomasztóbb tehernek érezték. Ungmegye kijelenté, hogy tábori szekereket, lisztet s marhát alig adhat, mert Szalánczi hajdúi annyira kiélték a megyét, hogy «nemcsak az szegénység, de még az nemesség közűl is koldulással kéntelenítették életeket táplálni, az kik el nem bujdostanak is – alig maradott meg harmada is kicsiny vármegyénkbeli szegénységnek.»[208] A hadi szerencse segíthetett volna a bajokon. S most nyílt arra kilátás, mivel a majus 20-ára kitűzött sellyei összpontosítás, mely a téli nyugalom után a hadjáratot megindította, mozgásba hozta a császári hadakat. A hol e mozgalmak következtében a terűlet valamely része fedetlen maradt, ott rögtön megjelentek a kuruczok. Így aprilis végén Palocsa újra Thököly várává lett s néhány hét mulva Késmárkban is az ő embereit találjuk.[209]

De fontosabb körülmény volt az, hogy majus második felében «sok lézengő kuruczság» ellepte a Szepességet, Liptót, Árvát, Trencsént, Túróczot «sok marhahajtást és embersarczolást követvén el.» A zaklatott vidékek lakói védőrségeket kértek Thökölytől. Thököly majus végén Ottlyk Györgyöt és Sándor Gáspárt bízta meg a védőrségek felosztásával. Ily alkalommal a védelemre szorultak fizettek, a nélkül, hogy valódi védelemben részesűlhettek volna s Thököly egyuttal tisztjeit is elküldötte, hogy foglalják vissza számára likavai és árvai jószágait.[210] A tizenhárom szepesi város s Liptómegye elfogadták Thököly védőrségeit, Túróczban is többen követték e példát, de az ottani nemesség egy része Szklabina várába menekült, s jobb szeretett volna a nádor felhívására a török ellen vonúlni. «Ottan az emberek plus palatinizálnak, mint Hungarizálnak, veszik hasznát,» írja Ottlyk a fejedelemnek. Ugyanis vagy másfélezer lovas s gyalog kurucz lepte el Túróczvármegyét, közülök néhány száz főnyi csapat junius 7-dikén megtámadta Szklabinát, a többiek szerte barangolván, elfogták s megsarczolták a hegyek közt bujdosó nemeseket, kifosztottak egyházakat, kastélyokat, nemesi lakokat és jobbágyházakat. Lekaszálták a vetést s annyi embert hurczoltak el, hogy pusztán maradtak a falvak s városok. Maga Ottlyk is sajnálta, hogy hívek és nem hívek egyaránt szenvedtek, s hogy a jobbágysággal ily rosszúl bánt a kuruczság, de a kóborlókat nem fékezhették a biztosok. A Szklabinába szorúltak junius 8-án már engedélyt kértek Caprarától, hogy ők is fogadhassanak el védőrséget, mint Liptómegye s megindúlt részökről az alkudozás a Liptó-Szent-Miklóson tartózkodó Ottlykkal s Sándorral. De az alkú kezdetén Pálffy Károly néhány ezer horváttal, némettel s labanczczal Trencsénből, honnan már kiűzte a Lietavára vágyódó kuruczokat, Túróczba érkezett s Liptóig visszaszorította a fosztogató hadat.[211]

Ugyanekkor Thököly lehetően összegyűjtvén gyalogságát, néhány már előbb is háborgatott várnak megvételéhez látott. Először is Csicsvára tört, Barkóczi Ferencz várára, melynek őrsége a kereskedőkre nézve félelmessé tevén a Varannó felé vezető útat, csorbította Thököly vámjövedelmét. Semsey Pál és Madocsányi Imre indúltak a kis vár ellen s mihelyt «három gránátot bebocsátottak, melyek közül a harmadik épen a belső várnak közepére esett,» a megijedt őrség junius 10-én feladta a várat.[212] Szabad elvonulást kötöttek ki magoknak s Thököly csak azokat bántotta közülök, kik az előtt kuruczok voltak. «Az ki Klgmes Uram halálra való tizenötön vadnak» jelentik Thököly tisztjei s urok parancsára felnyársalták a halálra valókat. Külföldön ekkor azt híresztelték, hogy Thököly az egész őrséget adott szava ellenére kegyetlenűl felkonczoltatta.

Az ágyúlövések a homonnaikat úgy elrémítették, hogy be sem merték várni az ostromlókat.[213]

Nehezebben boldogúlt Thököly Homonna volt urának legfontosabb várával, Ungvárral. Homonnai Zsigmond nem sokáig élvezte Thököly grátiáját; május elején meghalt.[214] Testvére Homonnai Bálint püspök, Barkóczi László, Klobusiczki Ferencz s Ödönfi László maradtak a várban; az apró csatározásokban vagy kétszáz főre olvadt lengyel-kozák őrséget Dobsycz Vilmos ezredes vezérelte. A jószágból begyűjtött parasztoknak fegyver már alig jutott.[215] A lengyel király már nem akart több katonát veszíteni Magyarországban s a császáriaktól Barkóczi hiában sürgette a segítséget. Junius 15-én kezdődött a vár tulajdonképi ostroma, midőn Madocsányi és Semsey Pál a «vadkertben» beszállottak csapataikkal, hat öreg ágyúval, négy taraczkkal, két mozsárágyúval s elegendő gránáttal. Még az nap örömmel jelentik az ostromló vezérek, hogy «isten segítette őket» a kálvinista templom felgyújtására, s hogy a jezsuita collegiumot is a tűz emészti. S így a külváros erős épületeiből kiűzvén az ellenfélt, másnap a tulajdonképi vár lövetéséhez fogtak. A várbeliek még várták a segítséget s «valóban viselték magokat». Semsey Pálnak, kit a kurucz gyalogság generálisának neveztek akkor, jobb kezét egy ágyúgolyóval ellőtték. Az ostrom alatt legalább némi diplomatiai segítség útban volt Lengyelország felől. Gróf Osztriczky Mártont küldötte a lengyel udvar Thökölyhez, az ungvári ostrom megszűntetését kérni. Osztriczky kissé későn indúlt el s midőn Homonnára érkezett, küldetése czélját kinyilatkoztatta Thököly tisztjei előtt, kik jónak látták a grófot addig tartóztatni Homonnán, míg az ungvári ostrom befejezéséről biztos hírök nem érkezik. Nem sokáig maradt Osztriczky Homonnán. Thököly ágyúi nem tévesztették el hatásukat, Bodsycz ezredes alkudozásba bocsátkozván Thököly biztosaival, Jánoky Zsigmonddal, Petneházy Dáviddal s Absolon Dániellel, junius 27-én már aláírta velök együtt az átadásáról szóló egyezményt. Az ostromlottak szabadon elvonulhattak.[216]

Thököly még Ungvár ostroma alatt egy újabb vállalatra készült. Junius elején Petneházy lovas ezredén kívűl vagy negyedfélezer főnyi gyalogsággal táborozott Lelesznél. Szathmár és Putnok ostromára gondolt. A portyázó szathmári labanczok sok alkalmatlanságot szereztek neki, Kis-Várdát is fenyegették, sőt rövid időre el is foglalták, ha hihetünk egy tudósításnak. Szathmár ellen jancsárokra lett volna Thökölynek szüksége, de a törökök csak tatárokat küldöttek neki, kikről a Beregmegyében Szathmárra vigyázó Kende Gábor azt jelentette, hogy igen szívesen szabadúlna tőlök.[217]

S így tovább is tűrnie kellett Thökölynek a birodalmába ékelt császári várakat, de az őrségeiktől adott kölcsönt messze kalandozó kurucz csapatok visszatérítették, kivált Zólyommegyében. Julius 2-ikán jelenti Zólyommegye Pálffy Károlynak, hogy a megyei fölkelésnek otthon kell maradnia a zólyomiak védelmére, mert a megyét ellepte az ellenség, mely az erdőkben rejtezkedve, kivált a bányahivatalnokokra leselkedik s az elfogottakat kínzásokkal nagy váltságdíjak lefizetésére kényszeríti.

Augusztus 6-án Beszterczebánya városa is veszélyben forgott. A támadás alkalmával a városból kivonúlt zólyomi nemeseket, kikhez beszterczebányai polgárok is csatlakoztak, egy lesből kirohanó kurucz csapat egy időre elzárta a vár kapujától. De midőn Pfefferhalm parancsnok ágyúztatott s a körülfogottak segítségére sietett, a kuruczok elmenekültek s Thököly uralkodása alatt többé vissza nem tértek Beszterczebányára.[218]

Vége volt a támadások idejének, a foglalások védelmére kellett gondolni. Schultz altábornagy, kit eddig Pálffy helyettesített, kiépűlt betegségéből s julius 30-én már Liptó-Szt-Miklóson volt Barkóczi Ferenczczel együtt, kiűzvén Liptómegyéből is az Ottlyktól és Sándortól vezetett hadat.[219] A helyzet veszélyessé vált, Thököly augustus közepére Kassára gyűlést hívott össze, melynek «a haza fenmaradásáról» kellett tanácskoznia. Thököly ekkor biztatta híveit mondván, hogy tetszése szerint akár fegyverrel, akár a békealkú útján majd rendbe szedi ügyeit.[220] Pedig Thököly fegyverei föl nem tartóztatták Schultzot, ki a kassai tanácskozás alatt átvonúlt a Szepességen, visszaszerzvén Késmárkot. Midőn tovább haladt, Palocsából Lánczi hadnagy hajdúival együtt elszaladt, még mielőtt a felé siető dragonyosokkal találkozott volna.[221] Ottlyk György szavai szerint Schultz «látván, hogy Thököly hada csak préda után leselkedék, és német bűzt kerülé,» september 8-án virradtakor elindúlva Tárczáról Kis-Szebennek tartott. Thököly még hetedikén két ágyút, elegendő port, golyót, harmincz muskatérost s százhúsz talpast küldött a várba, melyet Bessenyei kapitány s Rácz Ádám hadnagy gondjára bízott. A városon kívül négyszáz lovas élén Petneházy táborozott, de «hamar megoldotta a kereket», mint a Schultz alatt harczoló magyarok mondák, Eperjesre futván Thökölyhez. Bessenyei elég sűrűn lövetett, de Schultz ágyúi is «valóban dongatták» a várost, melybe estve felé tüzes golyók is hullottak. Néhány ház és csűr összeégett, csak a nagy eső mentette meg a várost. Ekkor a toronyból eltűnt a vörös zászló, s helyébe fehéret tűztek ki az ostromlottak alkudozni óhajtván Schultzzal, de a tábornok föltétlen megadást kívánt. A várból újra lőttek, mire Schultz a kapú alá rendelte gyalogságát, mely tíz órakor estve már megvette a várat, csupán nyolcz muskatéros halálának árán. Bessenyei a falon leereszkedve még ideje korán elmenekült, Rácz Ádám azonban az egész őrséggel elfogatott. Az őrség német katonai fogságban maradtak, de september 10-én a száztizenkét talpast Barkóczi Péchújfalu felé vitette s egy parton lefejeztette mindannyit, iszonyú megtorlásúl a csicsvai vérengzésért.[222]

Schultz nyolcz napig időzött Kis-Szebenben. Ez alatt Thököly több mint hétezer főnyi tábort gyűjtött Eperjes alá támadásra készülvén. A jól értesűlt Schultz meg akarta előzni s tizenhatodikán estve hét óra tájt elindúlt, hátrahagyván a kocsikat s a betegeket. A hírvivők félrevezetése végett eleintén a Bártfa felé vezető úton haladt, de csakhamar visszafordúlt. Gombos kapitány vezette a sereget, jórészt félreeső útakon. Thököly biztosan érezte magát Eperjes ágyúinak védelme alatt. Nagyobb biztosság végett a város előtti hegyen egy sánczba katonákat küldött ágyúkkal. De az elsánczoltak tüzelése nem hozta zavarba Schultzot, ki a fárasztó éjjeli menet után reggel Eperjes előtt termett. Előre küldötte Veterani ezredest egy század vasassal s egy század dragonyossal. Veteranit Barkóczi követte, a felsőmagyarországi vicegeneralist, öt zászlóalja huszárral. Az egész előhad alig volt kétszáz főnyi, de Thököly majdnem tízszerte erősebb tábora meg volt lepve. Veterani a gyalogságot, Barkóczi a lovasságot támadta meg. Schultz alig ötezer főnyi derék hada is megérkezett, mire Thököly teljesen megzavarodott tábora széjjel futott. Thököly még az ágyban volt, mikor a támadás kezdődött, sok drága ruháját, ezüstneműit, sátorát, kanczelláriáját, ágyuit, szekereit, s zászlóit az ellenségnek hagyva, Regécz felé menekűlt. Négyszáz talpas maradt a csatatéren néhány lovassal együtt s az elesettek száma nagyobb is lett volna, de a fáradt győzők nem igen üldözhették a gyors menekülőket.[223]


32. SCHULTZ JÁNOS TÁBORNOK.
(Egykorú metszet Boethius «Kriegshelm»-jéből.)


Schultz táborában nagy volt az öröm; most emlegették a katonák, hogy a támadás előtt a császári táboron átrepülő három sas jósjele volt a diadalnak. Bizonyos, hogy Schultz nem sokáig pihent, hanem september 24-én már Bártfa előtt állott. A mély árok, az erős tornyok, s a kettős falak védelme alatt tovább tarthatta volna magát négyszáz főnyi őrség, de midőn september 28-án Schultz az ágyuk tüzének védelme alatt elfoglalta az egyik tornyot, a polgárok egy küldöttsége jelent meg táborában. A küldöttség kedvező föltételeket kívánt, mire Veterani ezredes egy a városra nézve veszedelmes akna felgyújtásával fenyegette a küldöttséget. A fenyegetés hatott s a város elfogadta Schultz föltételeit.[224] Hét napi ostrom után Makovicza, a Rákóczi-család vára is kénytelen volt német őrséget befogadni. Sztropkót a Pethő-testvérek már előbb átadták Veteraninak.[225]


33. SCHULTZ ÚTJA EPERJES FELÉ.[226]


A sűrűn egymást követő csapások gyarapították az elpártoltak számát. Thököly makoviczai kapitánya még Sztropkó és Makovicza elfoglalása előtt panaszkodott, hogy majd tőrbe ejtették a kuruczokból lett labanczok, úgy hogy «már most magyarok közül is nem tudom kinek hinnem köllessék».[227] Thökölyt igen bántották ez állapotok. Igyekezett elhitetni a világgal s önmagával, hogy ügyei még nem állanak oly nagyon rosszúl. Hisz Budát még védi a török, s nem sokra becsülhető erősségei nem annyira a fegyver, mint az árultatás miatt vesztek el – írja Szerencsen october 19-iki kiáltványában. S mégis hanyatt homlok mennek és oszolnak az ellenség pártjára nem csupán ujabb hanem régibb hívei is. A bennök meghült reménység tántorítja el őket tartozó kötelességöktől. Jobban virágzott volna eddig is a mozgalom, ha «eleitől fogva igaz ügyünk folytatása közé ily bojtorjánok, mételyek s veszedelmes konkolyok nem hintettődtenek volna». De ha még annyira hanyatlott is az igaz ügy, nincs rendén az, hogy «akárki reménységében meghüljön, és az nemesi szabadság helyett robotoskodó utálatos állapothoz nyúljon.»[228]

A szavak nem sokat használtak, november elejére az év folyamán már többször ostromlott Dunajeczet is elfoglalták a császáriak s idő közben Schultz megkapván a várt segítséget, hetedikén Eperjes alá szállott.[229] Tizenkét ágyúval, mozsárral, gránátokkal, bombákkal, tüzes szerszámokkal s aknacsinálással eléggé szorongatta a várost, már a kőfalhoz közel is vetett sánczokat, de Feltmayer alezredes és Tunyogi Sámuel, vezetése alatt az őrség is «keménykedett». Kirohanásaik sokat ártottak Schultznak, kinek zsákmányosait Thököly arra küldött hadai elfogdosták. Schultz tábora sokat szenvedett az éhségtől s fagytól, lőszere is fogytán volt, s a 29-én beállott havas eső végkép elkedvetleníté a tábornokot, ki más nap, vagyis az ostrom huszonnegyedik napján, elhagyta Eperjest.[230]

Ezzel Thököly nagy aggodalomtól szabadúlt meg, egyébiránt állapota nem fordúlt jobbra. Sovárabban várta a külföldi segítséget, mint eddig bármikor. Diplomatiai munkássága most tágabb körű lett, mint szerencséjének napjaiban, de azelőtt a hatalmak érdekeire bírt azzal hatni, most a legjobb esetben csak némi rokonszenvet keltett ügye iránt. Január végén három azonos tartalmú levelet intézett XIV. Lajoshoz, III. János György szász választóhoz s Frigyes Vilmos, brandenburgi választóhoz. Fejtegette azokban a magyar fölkelés okát, hogy megczáfolja a külföldön terjesztett balvéleményt. Kérte az említett fejedelmek pártfogását s figyelmeztette őket arra, hogy Ausztria hatalmának növekedése a szomszédos országok szabadságát is fenyegeti.[231] E figyelmeztetés oly hatalmaknak szólt, kik közül a két legnevezetesebb épen arra törekedett, hogy Ausztria ne mondjon le oly hamar keleti törekvéseiről. Nem is gondolt erre Ausztria, kivált miután martius 5-én megkötötte a szövetséget Velenczével s Lengyelországgal a pápa védnöksége alatt. Annyit kiérzett e tényből Thököly, hogy a pápa, ki a hadviselő hatalmakat pénzével támogatja, talán legjelentékenyebb tagja a szövetségnek. Úgy gondolta, hogy jó volna a «keresztyének közös atyjának» rokonszenvét megnyerni. Nem igen bírta elképzelni, hogy az érzelmek, melyekből erőt merített a küzdelemre s az érvek, melyekkel önmaga előtt igazolta eljárását, teljesen eltévesztenék hatásukat az idegenekre. Lázadóknak neveznek bennünket – írja XI. Inczének április 12-én – pedig a szentszék iratai közt feltalálható Jeruzsálemi András diplomája, mely napnál fényesebben bizonyítja eljárásunk törvényességét. Ő nem a keresztyénség ellen küzd, a bécsi ostrom alatt a keresztyén hadakat nem bántotta. Nem rajta mult, hogy a Saponarától hozott feltételek alapján a béke nem jött létre, az udvar vissza utasította a lengyel király garantiáját, mely nélkül az evangelikus vallás szabadsága tovább is kétséges maradt volna. Csak e vallás jogáért küzd s hitére mondja, hogy soha nem volt szándékában ártani a catholiczizmusnak. És az udvar – mondá azzal a logikával, mely kivált Wesselényiéket jellemezte, – mulasztotta el vissza szorítani a török hatalmat s most az udvar ellenében nincs más menedékünk, mint a török hatalom. Az üllő és kalapács közé jutottunk, ne ítéljen el tehát Szentséged rosszakaróim sugalmára, ha fenmaradásunk érdekében egyedűli szövetségesünkre támaszkodom.[232]


34. FRIDRIK VILMOS, A NAGY VÁLASZTÓ-FEJEDELEM.[233]
(Egykorú metszet Puffendorf munkájából.)



35. A «SZENT LIGA» EMLÉKÉRME.[234]
(Első lap.)



JÁNOS GYÖRGY SZÁSZ VÁLASZTÓ FEJEDELEM.[235]
(Egykorú metszet után, Ő Felsége hitbizományi könyvtárából.


A levél semmit sem változtatott a pápai politikán, mely Thököly hatalma megtörését fontosabb feladatai közé sorolta. Több jóakarattal hallgatták meg Thökölyt a protestáns fejedelmek. Miután Lothringiai Károly Buda ostromához fogott, Thököly julius 29-én Rozsnyóról újra leveleket írt III János Györgynek s Frigyes Vilmosnak. Most jobban kiemelte a vallási szempontokat, mint Leleszről írt leveleiben. Úgy látszik, hogy V. Kristián dán királyhoz is fordult, elég az, hogy Frigyes Vilmos elolvasván Thököly levelét, a szász választóval s a dán királylyal egyetértve akart tenni valamit a magyar protestánsok érdekében. Nem akarta elhamarkodni az ügyet, tudván azt, hogy idegen hatalmak közbelépése súlyosbítani szokta az elnyomott alattvalók sorsát. De mivel Thököly arra kérte a választókat, hogy vegyék reá Sobieskit az ő ügyében elvállalt közvetítés folytatására, a brandenburgi választó megkérdezte varsói követétől, hogy valóban elvállalta-e Sobieski a közvetítést.[236]


36. A «SZENT LIGA EMLÉKÉRME.
(Hátsó lap.)


Thököly kérőleveléből látszik, hogy Sobieski 1684-ben már nem támogatta Thököly ügyét annyi készséggel, mint 1683 végén.


37. FRIDRIK VILMOS ALÁÍRÁSA.[237]


Nem mintha Magyarországban maradt katonáinak kegyetlen kiűzését akarta volna megboszulni. A tizenhárom szepesi város biztossága s más tekintetek, főleg a franczia befolyás felejtették a királylyal ama sérelmeket. De mindez nem volt elég erős ösztön a pártfogásra. Az ipolysági pontok beküldésének ideje végleg lejárt, pedig Thököly most is hasonló szolgálatokat kívánt Sobieskitől. Mivel Caprarának a fősereghez való távozása óta a császáriak többé meg nem hallgatták ajánlatait, Lipóczi Keczer Miklóst juliusban Sobieskihez küldötte teljhatalom nélkül, mert csak annyit akart elérni, hogy Sobieski befolyása segélyével a bécsi udvar őt újra oly ellenfélnek tekintse, kivel szemben az alkudozás lehetősége nincs kizárva. De Sobieski azt kívánta, hogy Thököly előbb tudassa vele föltételeit s adjon teljhatalmat Keczernek. Thököly némi vonakodás után engedett. Úgy látszik, hogy a Keczer által közölt föltételekben az 1682-ben birtokába jutott országrész visszakövetelése el volt ejtve, noha ha valóban alkura kerűl ekkor a sor, Thököly meg nem elégedett volna annyi megyével mennyit Keczer kért most az ő nevében. Sobieski Béthune marquisra bízta az ügy vezetését. Béthune közvetítette Thököly levelezését a választókkal s augustus 30-án Rebenachnak a berlini franczia követnek megírta, hogy Sobieski szeretné, ha a császár békét kötne Thökölyvel. Ez megelégednék a magyarországi részek fejedelmének czímével s nyolcz megyével; a király nem bánná, ha kívüle a brandenburgi választó és Velencze elvállalnák az egyezség garantiáját. Rebenacnak meg kell tudnia, hogy a választó mit gondol ez ügyben. A választó elég melegen érdeklődött az ügy iránt, de mint említettük, Sobieski kezdeményére várakozott majdnem úgy, mint Sobieski az övére.[238]


37. V. KRISTIÁN DÁN KIRÁLY.[239]
(Egykorú metszet a Theatrum Europaeumból.)


1684 elején Thököly örömmel fogadta Béthune visszatérésének hírét s sokat várt az újra feléledt lengyel-franczia barátságtól. XIV. Lajos kormánya Béthunere bízta, hogy Thökölyt támogassa nagyobb feltűnés s jelentékenyebb költség nélkül. Mert a török háború kitörése óta a franczia politikára nézve Thököly elvesztette eddigi jelentőségét. Pedig Thökölynek pénzre volt szüksége s a feltűnőbb pártolás is jól esett volna neki. Tavaszszal Sréter Jánost Párisba küldötte Törökországon át. Sréter még junius 12-én utazott el Konstantinápolyból, hová augustusra várták vissza, de az év végéig is hiában várták, mert a franczia kormány Toulonnál tovább menni nem engedé Thököly követét.[240] Nem igen óhajtották Stréter jelenlétét Párisban ép akkor, midőn Regensburgban folytak a tárgyalások XIV. Lajos foglalásainak elismeréséről. Végre augustus 15-én megkötötte a német birodalom a husz évre szóló fegyverszünetet XIV. Lajossal. A magyar ügyeket egy szóval sem említi a regensburgi szerződés – írja Wielopolsi Thökölynek[241] – ki nem várta az európai politika e fordulatát s nem hitte volna, hogy XIV. Lajos egészen megfelejtkeznék róla, ha egykor alkut köt a birodalommal. A regensburgi fegyverszünet mértéktelenül gyanakodóvá tette Szenczy Istvánt, Thököly portai kapikiháját, XIV. Lajos politikája ellen. Jelentést tett urának, hogy a franczia király titkos szövetséget kötött a császárral, mert előbb a törököt akarja tönkre tenni, s azután a császárt. Elvégezvén e munkát, a daphint királylyá koronáztatná, s jaj volna akkor a magyar protestantismusnak. «Szerencse, ha az Nagyságod méltóságos személye ellen is nem practikálnak». Thökölynek ugyan voltak kételyei a Szenczytől jelentett képtelenségek feltűnőbb pontjaira nézve, de most már maga is sok mindent elhitt a francziáról. «Azon nemzet felől egyebet nem írhatunk, hanem hogy tökéletlen» – így válaszol Szenczynek – és maga privatumáért s interessére akar mely confœderatusát oda hadni szokott nemzet.»[242] Nem alaptalan panasz, de fölöslegessé vált volna, ha Thököly semmit sem épít bárminemű politikai nagylelkűségére. Most azonban «a tökéletlen nemzet» kegyelmére szorult s kivált az eperjesi vereség után. Ekkor örülnie kellett, hogy érdekében a mult év óta nála tartózkodó Forval Lengyelországon át Párisba utazni vállalkozott. Sobieski Zolkiewben november 10-én fogadta Forvalt titkos audientián, Béthune és Ghiza Kázmér jelenlétében. Ghiza ez évben Thököly lengyelországi ügynöke volt, bizonyos fizetéssel alkalmazva. Sobieski kijelentette, hogy nem vállalhatja el Thököly érdekében a nyilvános közvetítést, mert nem szeretne visszautasíttatni s a pápára tekintettel kell lennie. Különben sok jó tanácscsal szolgált Thökölynek. Figyelmeztette, hogy szállítsa le követeléseit s alkalmazkodjék az udvarhoz. Ugyanezt mondották Woienski és Wielopolski is, Thököly jóakarói. Szó volt arról, hogy mit fog tenni a fejedelem, ha helyzete még rosszabbra fordúl. Sobieski úgy nyilatkozott, hogy ekkor török őrséget fogadhatnak váraiba Thököly; emlegették a lengyel udvarnál, hogy lengyel őrségek befogadása még tanácsosabb volna, de Forval ilyenkor másra fordította a beszédet. A végső szükség esetére azonban határozottan megígérte Sobieski Forvalnak Béthune s Ghiza előtt, hogy Sztry várában menhelyet adna Thökölynek, családjának s kíséretének. Forval nagyon dícsérte a lengyel király s királyné jóindulatát, kik sajátkezű válaszra méltatták Thökölyt. Barátságukat gondozni kell – tanácsolá a diplomata – s mivel bármily csekély ajándékok szilárdítják a bizalmat, nem ártana vagy húsz hordó bort küldeni nekik a legjavából. Forval Zolkiewből november végén Berlin felé utazott; a brandenburgi, a szász választó s a lüneburgi herczegek udvarában s Hollandiában személyesen akarta átadni Thököly megbízó s kérő levelét. Arról is kész volt gondoskodni, hogy Thököly iratai eljussanak az angol, svéd, s dán királyokhoz, a velenczei köztársasághoz s a pápához. Elég tarka csoport; Forval minden hatalom politikájában ki tudta fűrkészni azokat a pontokat, melyek fölébreszthették Thökölyben a reményt, hogy az illető hatalom hajlandó lesz Leopold kormánya előtt fölszóllalni a magyarság s Thököly ügye mellett.[243]


39. SZENCZI ISTVÁN ALÁÍRÁSA.[244]


De hol maradt a Géczytől hozott izenetben megígért segítség? Schultz előnyomulása óta Thököly eleget jártatta embereit a szerdárhoz s a basákhoz, kik mindig azt válaszolták, hogy nem küldhetnek katonákat, mert Buda alatt van a német és közelebb a császár dolga, mint a Thökölyé. Thököly hiában fejtegette, hogy az ő birodalma is a török császáré s hogy kétezer főnyi segítséggel sokat végezhetne. A törökök azon vádjára, hogy Buda felszabadítására meg sem mozdult, Thököly azt válaszolta, hogy előfala volt az ő ereje a török területnek, mert ha a német tábor s a szathmári labanczok ő rajta nem kopácsolnak, Eger és Nagyvárad veszélyben forgott volna s az egri basa meg nem segíthette volna Budát. Hivatkozott az athnaméra s azt tartotta, hogy «hatalmasságához képest sokfelé érkezhetik az Török császár».[245]

Pedig csalódott Thököly, ez csak a múltban volt így. Most a szultán sóhajtozva mondá, hogy Kara Mustafa alatt tönkre jutott seregének színe java. 1684-ben válogatás nélkül toborzották a jancsárokat, a török hadi erő nagy része ázsiai parasztokból állott, magok a törökök is megvetéssel szóltak katonáiról. A török udvar féltette Budát s a szultán sajátkezűleg megírta Ibrahim szerdrának, s a főbb tiszteknek hogy jobb lesz meghalniok a vár védelmében, mert ha megadják magokat, kardélre hányatja őket.[246]

A várbeliek elszántsága s a császáriak hibái miatt november elején Buda felszabadúlt az ostrom alól. Thököly szabadabban lélegzett, mióta a török magyarországi uralma ellen intézett halálos csapás el volt hárítva, de segítséget még most sem kapott, míg végre a török szorúlt Thököly szolgálataira. A császáriak téli szállásai Érsekújvár felé húzódtak, a porta félt, hogy a vár élelmezése lehetetlenné lesz. A bajon Thököly segíthetett. November 12-én mondá kihaja Szenczy Istvánnak: ha valaha Thököly a Fényes Portához kívánta hűségét megmutatni, most bizonyíthatja egyszer meg. A nagyvezir megparancsolta Thökölynek, hogy szerezze be az élést a porta költségére, s kísértesse azt Érsekújvárra «Hatalmas Császárunk Hadaival együtt». A katonai kíséret vezérlete Amhát egri basára volt bízva, ki november 25-én a többször megígért nagy segítség helyett ötszáz rosszúl fölfegyverzett törököt indított el Thökölyhez. Eperjesről elindúlván Thököly deczember első napjaiban az Amháttól küldött csapattal Krompachnál egyesült.[247]


40. VETERANI ARCZKÉPE.
(Egykorú metszet Ricaut Ottomanische Pforte-jából.)


Szepesmegyének csak néhány napig kellett éreznie, hogy terűletén van a kurucz főhadiszállás. Mert 14-én éjjel Schultz megtudta, hogy Thököly Iglóban van. A tábornok rögtön lóra ültette az előhadat, s most ismétlődött az eperjesi vereség. Veterani kétszáz lovasa s Barkóczi huszárjai megriasztják a majdnem hétezer főnyi ellenfélt, mely az első meglepetés után nem bírta magát rendbe szedni. Barkóczi huszárjai elfoglalták Thököly és Nádasdy podgyászát. Egy ezüst írókészletben megtalálták a győzők Thököly titkos levelezését, a chiffreek kulcsával együtt.[248]

E gyűjteményben a legutoljára írott levél deczember 11-én kelt, mely napon Horváth Ferencz jelenti Szerencsről, hogy a basák megindúltak Egerből, s Nógrád felé tartanak. Deczember 21-én Thököly is elindúlt Rima-Szombatból, «a kemény hideg időkben és havakban», s Nógrád táján töltötte a karácsonyt. A váradi és egri basák nagy pompával fogadták, s az év utolsó napjai körül Érsekújvár élelmezéséhez láttak. Heisler ezredes talán négyezer emberrel Léván táborozott, és a tőle nyolczezer főre becsült kurucz-török had ellen nem merészelt derekasabb támadást intézni. Arra vigyázott, hogy a bányavárosokat baj ne érje, de ez alatt a török-magyar lovasság sok ezer szapú lisztet szállított Érsekújvárba. Thököly Nagy-Sarlónál várta be emberei visszatértét.[249]


41. HEISLER DONÁT ALÁÍRÁSA.[250]



42. HEISLER DONÁT.[251]
(Egykorú metszet után)

Két magyar államférfiú küzdött ugyanekkor a magyarság érdekeiért az ország nyugoti és keleti határszélén. Különböző felekezetek hívei levén, ellenkező útakon jártak eddig, s most is a beállott nagy válság zavarai közt mindegyik más-más jogok védelmében fáradozott. De egy érzésben mind a kettő találkozott. Esterházy hevesen korholta a «nem igaz magyarokat, kik az körösztöltetlen pogány ebet kihozták megutáltatván az egész világgal szegény megromlott nemzetünket». Emlékezteté az országot, hogy «a keresztyénségnek bástyája vala dicsőséges nemzetünk». Teleki pedig «szívének nem kevés örömével» olvasta az esztergomi magyar kapitány levelét Apafyhoz. «Adja Isten – kívánta ekkor – Budáról s több Magyaroktól elvett véghelyekből is írhatnánk Ngdnak magyar kapitányok![252] Ellenben az alkuvást nem ismerő politika híve, ki az athnaméban kereste az üdvöt, arra volt ítélve, hogy basák társaságában élelmezze ama végvárat, melynek török kézre kerülését Európával együtt a magyarság legjava annyira fájlalta két évtizeddel azelőtt.

V.



Schultz hódításai kárhoztatták ily dicstelen szerepre. Szomorúan számítgatta Thököly 1684 végén, hogy elvesztett váraival együtt mekkora területek szakadtak ki birodalmából. «Dunajeczczel Szepesben, Sztropkóval Zemplén egy részében, Bártfával, Szebennel, Kapi várával, Makoviczával egész Sárosmegyében való dispositiónk elveszett.» Ily helyzetben nehéz volt előteremteni a szükséges költségeket. Pedig a «bécsi változás óta» ötödfél ezer emberének járt volna rendes hópénz.[253]

És «ama nevezetes változás» felbátorította Apafy kormányát Thököly erdélyi jövedelmeinek csorbítására. Némi túlzással ugyan, de nem ok nélkül panaszolta Thököly 1684-ben, hogy «az bécsi változástól, egy emberem, egy pénz jövedelmem ki nem jöhetett, s bé nem mehetett». Eleintén fenyegetődzött a magyarországi fejedelem, hogy az elkövetett injuriákat nem fogja «behúnt szemmel» nézni, de 1685 elején nem bánta volna, ha az Erdélybe küldött Nemessányi Bálint «valamit végben vitt volna az jószágokban». Nemessányi nagyon félreismerte a helyzetet s visszatérve el akarta hitetni urával, hogy az erdélyiek csak színlelik, mintha nem igen kapnának a Thökölyvel «való jó megegyezésen», s alapjában alig várják, hogy «hamarább meglehetne». Thököly találkozni kívánt volna Telekivel, de hiában várt ennyi előzékenységet tőle, ki különben azon volt, hogy a formákra nézve enyhítse Apafy kiméletlenségét.[254] Csupán jelentéktelen formákra nézve, mert azt nem ellenzé, hogy Apafy a Fogaras városába február 22-ére összehívott országgyűlés törvényszéke elé személyes megjelenésre szólítsa fel Thökölyt, a hűtlenség és a közcsend megzavarásának vádja alatt. Marcius 15-én Szent-Katolnai Polos ügyvéd a közügyigazgató nevében a karok és rendek elé lépvén, beterjesztette a vádat Thököly ellen. A vádirat emlékeztette Thökölyt, hogy Erdélyben nevelkedett, Apafy kegyelmének szárnyai alatt. S mégis erős kötelező levele ellenére is egykori alattvalóságát versenyzésre, függését hánytorgatott függetlenségre s esküvel fogadott hűségét nyílt ellenségeskedésre változtatta. Apafy nem titkolta, hogy a magyar ügyre fordított költségeinek megtérítését követeli Thökölytől. A vád kihirdetése után megjelent a gyűlésen Baranowsky György, Thököly erdélyi jószágigazgatója, s az ügynek elhalasztását kérte. Az országgyűlés pártolta a kérelmet, de a fejedelem megtagadta azt. Erre felszólíták Baranowskyt, hogy «Thököly nevével és képében a dologba ereszkedvén» válaszszon magának ügyvédeket. De a jószágigazgató mentette magát, hogy ilyen súlyos terhes causakat ura ő reá nem bízott s sürgette az elhalasztást a következő országgyűlésig. Az országgyűlés irgalmasnak akart látszani, kimondván, hogy a törvények szigorának mellőzésével harmadnapra halasztja az ügyet, mert nem szeretné, ha az alperes azt vitathatná, hogy jogaitól véletlenűl ejtetett el. Martius 17-én Baranovsky csak nem akart prókátort maga mellé fogadni, említette szolgai szoros kötelességét, mely nem engedi, hogy ily ügybe elegyítse magát, s azzal kiment «az ország közől». A közügyigazgató ügyvéd ezután előterjeszté a keresetét bizonyító iratokat, az 1679-iki gyulafehérvári reversalist, az erdélyi portai követek tanúvallomásait, s Thököly felfogott leveleit. Nehéz lett volna ez íratokkal szemben eltagadni azt, hogy Thököly megszegte a gyulafehérvári reversalist, s hogy kivált a portánál ártani törekedett Apafynak. Kimondatott az elmarasztaló ítélet, s elkezdődtek a foglalások a fiscus számára, a három leánytestvér jogainak kímélésével. Baranowsky a jövendő kedvéért mindenütt protestált s contradicált.[255] Baranowsky óvástételei kevéssé vígasztalták Thökölyt. A károsúlt fejedelem most külföldi pártfogóitól egyebek közt Apafynak hathatós megintését várta.

Forval elutazása óta Thököly Lengyelország felől mohón várta a jó híreket. Görgei Imre 1684 végén s 1685 elején sokáig tartózkodott Béthunenél Gierstorf Györgynek nevezvén magát. Az ál Gierstorfnak Béthune meghagyta, hogy siettesse Absolon küldetését a február 16-ikán kezdődő lengyel országgyűlésre.[256] Absolon nagy kísérettel, állítólag harminczad magával, érkezett Varsóba, mert itt tartották a lithvánok kedvéért grodnóinak nevezett országgyűlést. Absolon is incognito utazott, Béthune mellett lakott a királyi palotában, s úgy látszik, hogy erdélyi követnek mutatta be magát. Sürgette az ország s a király hivatalos közbenlépését a magyar ügyben úgy mondván, hogy Thököly hazája jogainak biztosítása után rögtön elszakadna a töröktől. De a hivatalos közbenlépés gondolatát visszautasították Sobiesky s a rendek, noha elég jó indúlatot mutattak Thököly iránt.[257] Sobieski ajánlgatta Thököly ügyét a bécsi udvar, sőt a szent liga többi tagjai figyelmébe. Zierowsky azt híresztelte, hogy e szolgálatért Thököly évenként háromszáz hordó bort s pénz is ígért a királynak. Sobiesky azonban a közösen védett ügy érdekeire hivatkozott, ha ez érdeklődését rossz néven vették szövetségesei. Legerősebb érve az volt, hogy Thököly kétségbeesésében át fogja adni várait a töröknek.[258] Ugyane hírrel rémítgette Béthune is a lengyel földön járó erdélyi követet, azt akarván elérni, hogy Apafy több kiméletet tanúsítson Thököly iránt, s legalább reményt nyújtson neki jószágainak visszanyerésére. Béthune több ilynemű szolgálatot tett Thökölynek, úgy hitte, hogy Francziaország némi hálával tartozik a grófnak, s hogy XIV. Lajos érdeke követeli a magyar fölkelés fenmaradását. De kormánya most kevésbé érdeklődött az ügy iránt, Forval útjáról még 1685 nyarán sem kapott értesítést Thököly, s Béthune levelei is elmaradoztak.[259]

E közöny jövedelmének fogyatkozását is jelentette, de reá nézve mégis fontosabb volt a kérdés, hogy a porta miként fogja fel Apafy eljárását? Nem mondhatni, hogy könnyen vette a porta vasalljának ily megkárosítását. Apafy bizonyítgatta ugyan az elkobzás törvényességét, de a portán azt tartották, hogy ha Apafy néhány évig elnézte az 1679-iki reversalis megszegését, elnézhetné még tovább is, nyugalmasabb idők beálltáig. Az ítélet kimondása után is felszólította a nagyvezir Apafyt, hogy halaszsza el a végrehajtást.[260] De most nem oly idők jártak, mint akkor, midőn ily felszólítás megijesztette volna az erdélyi udvart. A portának örülnie kellett, hogy Apafy a hajdani alárendeltséget nem szüntette meg minden átmenet nélkül, s mivel az erdélyi követségek útján a szultán minduntalan értésére adhatta a bécsi udvarnak, hogy mennyire hajlandó a béketárgyalásokra, Apafy már e szolgálatért is sok elnézésre számíthatott. Mind kedvetlenebbűl hallgatta a nagyvezir Thököly panaszait Apafy ellen. Junius közepén Thököly már azt vette ki a portai követének jelentéseiből, hogy «megcsömörlött a Fő Vezér jószáginknak törvény útján kívül lett elfoglaltatásának hallatásától, s hogy szánknak is bedugása parancsoltatik». Úgy látta Thököly, hogy tűrnie kell «a dolgok kigyümölcsözéséig».[261]

Nem fontolta meg, hogy mennyire terhére van már a portának. Az 1685 elején kapikihává kiszemelt Horváth Ferencznek nem adott formális megbízást. Gazdálkodni akart; a költséges installatiót, az ajándékozást későbbre kívánta halasztani, az adó beküldéséről szó sem volt. Természetes, hogy a fővezér rendetlennek találta az egész eljárást s nem akart a szokáson változtatni. Itt csak pénzzel járják a búcsút, írja Horváth Ferencz Drinápolyból.[262]

Pedig Thököly nem csekély dolgokat kívánt a portától. A váradi, temesvári, egri, érsekújvári s budai basáknak szóló s külön-külön kiállított fermánokat kért. A fermánok Thökölyhez küldettek volna, ki azokat tetszése szerint használhatta volna fel, mihelyt segítségre lett volna szüksége.[263] A terv szépen volt kigondolva, s ha sikerűl, Thökölyt egy rendkívüli teljhatalommal ellátott szerdár hatáskörével ruházta volna fel. Természetes, hogy a várt fermánok elmaradtak, de Thököly mégis kért jancsárokat a végbeli basáktól. Aprilis elején két vagy háromszáz jancsárt kért Mehemet váradi basától várainak oltalmára. Hívatkozott arra, hogy a szerdárnak is írt e tárgyban. Mehemetre nem igen hatott a hivatkozás, parancsolat nélkül – így válaszolt – lehetetlen küldenie fényes császár várából jancsárokat, hisz magának is segítséget kellett kérnie a szerdártól.[264] Az egri basához is hiába küldött Szepesi Pál, ekkor ónodi kapitány, két becsületes végbeli katonát. A katonák ugyan parancsokat vittek magokkal, állítólag a szultántól és a fővezértől kiadottakat. De Eger várában kedvetlenűl látták Szepesi katonáit, újabb parancsolat érkezésére halasztották a segítséget s a nagyobbik czímeres levelet csak szerdár levelének mondották. Sőt a negédes spahik Tályának, Szántónak és Mádnak behódoltatásával fenyegetődztek.[265]


43. DRINÁPOLY.
(Egykorú metszet Rossi Teatrojából)


Igen elmérgesűlt a viszony a végbeli törökök s Thököly közt. Mert az év elején a császáriak Ungban s Zemplén szélén oszlatták «az ellenkező feleket» s általában arra kényszerítették Thökölyt, hogy a Tiszán túl keressen hadainak téli szállást. Ez ép oly kevéssé tetszett a végbeli pasáknak, mint Apafynak. A szolnoki bég jancsárokat küldött a környéket megszálló Ottlyk ezredes ellen. Ugyancsak Ottlyknak fegyverrel kellett védenie a túri szállást a tatárok ellen, kiknek a szultán Békésmegyét s a váradi szandsákot jelölte ki szállásúl.[266]

Maga a lakosság sem tűrte a kurucz vendégeket. A debreczeniek a fergeteges hideg időben be nem bocsátották a hadakat, s csak a tiszteknek adtak szállást. Berettyó-Újfalu helysége fegyvert fogott Petneházy katonái ellen, s megharczolt a túlnyomó erővel. Bereg-Böszörmény lakossága mind egy lábig Lövei Ádám hadára támadott s a töröktől kért oltalmat a kuruczok ellen.[267] A törökhöz folyamodtak más helységbeliek is saját véreik ellen. Szulimán agának kellett figyelmeztetnie a Mezőgyánon elszállásolt kuruczok hadnagyait, hogy elszenvedhetetlen dolgokat követnek el a szegénységen. Porubszky János Geszten kénytelen volt abba hagyni az «élés s szekér executióját», mert a parasztok a legkisebb fenyegetésre Váradra futottak panaszolkodni. Ugyanez okból nem kaphattak egy szekeret sem a kuruczok Harsányban s Szalontán.[268] Hol nem volt tanácsos a török oltalmában bízni, a nép a földönfutásban keresett menedéket s pusztán maradtak a városok, s falvak. Szoboszló lakosai a hetekig rajtok forgott quartélyos végbeli hadak miatt, majd minden élésből kifogytak, nem igen bírtak vetni s tovább is a bujdosásnál egyebet alig reméltek. Szabolcsmegye az utolsó pusztulásra jutott, a szegénységnek marhája nem lévén, sok helyen magát fogta be a malomba, hogy kenyeret készítsen magának.[269]

A földhöz ragadtak nyomorukban keveset törődtek azzal, hogy melyik félnek katonáitól tapostatnak, de a nemességben is alig volt áldozatkészség a hanyatló ügyért. Midőn a táborba szállás ideje elérkezett, Dőry András alispán így nyilatkozott a sárospataki kapitány előtt: «a borsodmegyei nemesek megesküdtek, hogy fel nem ülnek, sem nem fizetnek». Pedig Kellemesi Jánosnak ép hópénzre volt szüksége toborzott katonái számára.[270]

A terület pusztulása, a magyarság részvétlensége, az elpártolók növekvő száma, a külföldi pártfogásba vetett bizalom sikertelensége el nem csüggesztették Thökölyt. Egyre bizott s biztatott. A tavasz kezdetén kiáltványt tett közzé, hogy «az kik még hűségében vagyunk, az elpártolástól megszűnjenek». Intette azokat, kik nemzetöket megtagadják, hogy a némettel való czimbora csak egy ideig tartó színes barátság, mert mihelyt a német erőt vesz az országon, leszáll a magyarok becsülete. Mily tévedés azt hinni, hogy az ő ügye veszve van. Eddig csak oltalom formában viselte magát külső országbeli jóakarói tanácsára. Ezt olykor hatalmas császárok is elkövették jó reménység alatt. Különben a német ügye rosszúl áll, sokat vesztett Buda alatt, szövetségesei elhagyják, apró portyázásai bizonyítják, hogy vesztét érzi. De mennél többet rezgelődik, annál inkább sejteti fejére a törököt, s majd veszni hagyja a magyart, mint 1683-ban. «Vegyen azért kiki példáúl bennünket, s ha titkainkat ki nem jelenthetjük is, nagy oka lehet.» Jól meglássa minden magyar, mit cselekszik, mert közelít az idő, hogy szívesen jönne Thököly pártjára, s akkor magának tulajdonítsa, ha nem kap kegyelmet.[271]

Úgy látszik, hogy e kiáltvány ellensúlyozni kívánta a császáriak jól sikerűlt kalandjainak s kivált a miskolczi győzelemnek rossz következéseit. Ez utóbbit Terzi alezredes csetneki s Ragályi János szendrei kapitányok vívták ki száz német lovassal, kétszáz huszárral s kevés gyalogsággal vagy ötszáz fölkelő ellen, kiknek jó része ott veszett, vagy elpártolt. Thököly ekkor Tokajnál volt, talán valamely nagyobb vállalat előkészítése végett, de a vereség után átkelt a Tiszán.[272] Túl a Tiszán volt, midőn értesíték, hogy Schultz valószínűen Eperjes ellen készűlődik.[273] Pedig Schultz messzebb haladt keletre, s május 2-án Ungvár ostromához fogott.[274] Thököly hívei eleintén az annyiszor ígért jancsároktól várták a felszabadítást. Thököly annyiszor biztatta embereit a török segítséggel, hogy Fajgel kapitány már a szerdárnak kassai fogadtatásáról is gondolkodott. Mindenesetre hitte, hogy a török nem fog annyira hite és becsülete ellen cselekedni, hogy teljesen cserbe hagyná fejedelmet.[275] De mivel a muzulmán hit és becsület mégsem látszott egészen szilárd alapnak, kivált Fajgel tanácsára valamely várnak, példáúl Kis-Szebennek ostromára gondolt Thököly, hogy Schultzot Ungvár elhagyására birja. Azonban Feldmayer, az eperjesi parancsnok, erejének elégtelensége miatt nem mert vállalkozni e neki szánt feladatra.[276] S így nem maradt más mód, mint egyenesen megtámadni Schultzot, de Thököly előbb minden rendelkezése alatt álló csapatját össze akarta gyűjteni, mivel abban igazat adott Fajgelnek, hogy jobb volna Ungvárt elveszteni, semhogy nagyobb nyílt ütközetben újabb vereséget szenvedni.[277]

Idő közben az ungvári őrség tartotta magát, noha Schultz már a várfalhoz közel jutott sánczaival. Galambos Ferencz volt a vár parancsnoka, ki megígérte Thökölynek, hogy «előbb rabságra esett vagy fegyver mérge miatt kimult hírét hallja», mintsem Ungvárt feladja.[278] Galambost ugyanaz a Krug támogatta, kit Saponara Kassa árulójának nevezett. Krug nem remélt kegyelmet hajdani előljáróitól s úgy hallatszott, hogy Galambosnál is keményebben viselte magát.[279] Az ostromlókat Vay Ádám, Ottlyk s a munkácsiak portyázásai is háborgatták,[280] de Schultzra nézve még nagyobb baj volt az, hogy nem volt elég ostromszere. A marhák hiánya s az árvíz miatt nem szállíthatták utána a kért ágyukat[281] és nemsokára belátta, hogy a jó fordúlat, melyet az őrség valamelyik főtisztjének elpártolásától várt, nem fog bekövetkezni.[282] Már pedig veszélyes volt helyzete ily messze a főhadi szállástól, s mivel a török segítség híre is elterjedt, május 22-én elhagyta Ungvárt.[283] Ép e napokban egyesültek Hanusfalvánál a már régóta gyülekező kuruczok, s Petrőczi vezérlete alatt Szent-Mihály mellett érzékeny veszteségeket okoztak a visszavonúló Schultznak.[284]

E kölcsön csakhamar visszatérűlt. Andrássi Péter mint Thököly hive nem jól érezte magát Krasznahorka várában, kivált mióta a szendrei labanczok mind szabadabban nyargalták Gömör, Szepes és Torna szegletét. Atyja Miklós pedig még kedvetlenebbűl tűrte Thököly uraságát s nem valószínűtlen a gyanú, hogy az Andrássiak hívták Schultzot Krasznahorka alá junius elején, midőn a tábornok Ungvárról Szepesbe érkezett. Bizonyos, hogy Schultz Gombos Imrével minden ellenállás nélkül elfoglalta a várat, melynek őrsége is császári szolgálatba szegődött.[285] Ugyanekkor a szendreiek kirándúltak Ónodra, s felgyújtották a várost. Nagy volt a pusztúlás, s mivel az őrség minden éléskéje oda égett, attól lehetett tartani, hogy «a vitézlő rend széthányódik országszerte». Az oda küldött Petrőczi István «gabonabeli kegyelmességet» kért a károsultak számára Thökölytől, hogy lecsillapodjék a zsibongás.[286]

Mindez csak előjele volt a készülő zivatarnak. Junius végével a Schultz hadtestéhez osztott német s horvát ezredek létszáma a tizezret meghaladta, magyar csapatai pedig négyezer főt tettek.[287] Ily erővel döntő vállalatokba kellett fogni. Már julius 17-én ostromzár vette körül Eperjest, s 19-én maga a tábornok is a vár ellen indult. Feldmayer és Szenczi István védték a várat zsoldosokon, s magyar katonákon kívül a nemeseket, polgárokat, jobbágyokat, mesterlegényeket s tanúlókat is, kik szintén fegyvert fogtak s a katonákkal együtt megigérték, hogy senki társát a megadásra nem fogja emlékeztetni.

S valóban nem csekély elszántsággal védte magát az őrség a majdnem két hónapig tartó ostrom alatt. Nem a zsoldosok voltak a legelszántabbak. A többiek lelkesebbek voltak vallásuk s városuk védelmében. Az utolsó perczig hitték, hogy segítséget fognak kapni, de Thököly csak portyázó csapatokkal birta háborgatni az ostromlókat. Az őrség vakmerő kirohanásai is támogatták e portyázók munkáját; Schultz nem kapott választ, midőn ismételten felszólította a várost a megadásra s 26-án éjjel az alsó kapunál rohamot intézett a vár ellen. Három órai harcz után a támadók nagy veszteséggel visszaverettek, ez alkalommal az eperjesi asszonyok köveket és forró vizet hordottak a bástyára. Schultz kénytelen volt ágyúkat hozatni Szendrőről september elsején. Negyedikén a várfal már erősen meg volt rongálva s a mészáros-toronyban is nagy rés tátongott. Még augustusban leégett a templom tornya, melyből az ostrom elején az éjjeli őrök kiáltása figyelmeztette az utczán tartózkodókat, hogy a bombák, vagy kövek elől meneküljenek. September 9-én a városházán Feldmayer alkudozott a tanácscsal az átadás ügyében. Porból, élésből kifogyott a parancsnok, s katonái egész ostrom alatt alig kaptak zsoldot. Tizedikén a polgárság előlegezett számukra egy havi illetőséget. De már későn volt, tizenegyedikén Thököly katonái egy kis kaput megnyitottak a würtembergi herczeg hadosztálya számára s az ágyúkat a város ellen fordították. A polgárok ekkor kitűzték a fehér zászlót, s noha a felső kapunál már telve volt a vár császári katonákkal, a császáriak mégis megkötötték az alkut a városiakkal. Feldmayer kénytelen volt császári szolgálatot vállalni, ellenben Szenczy a magyar kapitány s hajdui tetszésök szerint elpártolhattak, vagy elvonulhattak. Schultz megigérte, hogy nem fogja háborgatni az evangelikusokat, s hogy Fleischhacker birót s a tanácsot hivataloktól meg nem fosztja. Tizenkettedikén éjjel Thököly német zsoldosai s hajdui a város fosztogatásához láttak s másnap a városba vonult Schultz is kegyetlenül sarczolta a polgárságot.[288]


44. EPERJES OSTROMA.[289]
(Boethius Kriegeshelm-jéből)

Néhány héttel azelőtt vették meg a császáriak Érsekujvárt, noha az érsekujvári ostrom kezdete csak néhány nappal előzte meg az eperjesit. E két egyidejű vállalat nem «kicsiny consternatióba hozta» Thökölyt, mint Ottlyk mondja. Nem volt más menedék, elő kellett szedni a rozsdás diplomatiai fegyvereket. A végbeli török segítséget hiában kérte a magyarországi fejedelem a portától s a basáktól, juniusban már belátta, hogy a porta akarata szerint «dolgai csak az szerdár akaratjától lógnak és fityegnek».[290] Géczi udvari kapitányt küldötte ekkor a szerdárhoz, kit julius közepe táján vártak Eszékre. Ibrahim Sátánt e hosszú útjában folyvást ostromlották kérelmeikkel Thököly követei s hirnökei, de a szerdár a küldött ajándékokkal nem volt megelégedve, túlzottaknak találta a panaszokat, egyszer tatár segítséget, máskor törököt ígért, mindig elhalasztva a végső resolutiót. «Kérem alázatosan, veszedelemben forgó városaimat segélje mennél hamarább nagyságod» – írja Thököly a szerdárnak julius 15-én – «ha megbántottam nagyságodat, arról követem engedelmesen, mert tudja nagyságod, a kinek hol fáj, ott tapogatja és az szerencsétlenségben s veszélyben forgó ember is oda szokott folyamodni, a honnan segítséget várhat és vehet.»[291]


45. TÁBOR ÉRSEKÚJVÁR ELŐTT.
(Egykorú metszet Feigius Adlers-Schwung-jából)


46. ÉRSEKÚJVÁR OSTROMA.
(Ricaut Ottomannische Pforte-jából)


Valóban semmit sem mulasztott el Thököly, hogy meglágyítsa Ibrahim Sátán szivét. Budára legkiválóbb hivei közől választott követséget küldött elébe. S mégis a Gellérthegy alóli török táborból oly hír érkezett Thökölyhez, melyre aligha volt elkészülve. A szerdár táborába parancsolta őt minden hadaival együtt. Rusztem Cselebi Thököly állítólagos jóakarója, intette a fejedelmet, hogy «az szerdár ő nagysága szavait hátra ne vesse.»[292]

Nem mernők állítani, hogy Rusztem Cselebi intése Thököly érdekeinek szempontjából nem érdemelt komoly megfontolást. Kevés veszteni valója volt már ekkor Thökölynek, s ha valóban érdemeket szerez magának ama hadműveletekben, melyekhez a szerdár augustusban Érsekujvár fölmentése végett fogott, több joggal remélhette volna a hathatósabb török pártfogást. De ily elhatározásra csak a kétségbeesés elszántsága ragadhatta volna Thökölyt. Ő azonban egyre várta a török segélyt, s nem merte volna cserbe hagyni várait, még ha katonái szivesen követik is a török táborba. Nem igen sietett a válaszadással; engedelmességet igért, de mentségül fölhozta, hogy szétzüllött hadainak összegyűjtése időbe kerül. E közben megtörtént az augustus 16-iki esztergomi ütközet, a szerdár föl nem menthette Érsekujvárt s kénytelen volt hátrálni. Géczy István, Lessenyei Nagy Mihály, Galambos Ferencz, Jánoky Zsigmond s Bezzegh György, kik ekkor a szerdár táborában voltak, a törökök hazugságaitól elszédítve s hogy urok tetszését megnyerjék, rózsás színben tüntették föl a török helyzetét, s augustus 18-án azzal vígasztalták Thökölyt, hogy a bányavárosok megtámadása végett nemsokára csatlakozni fog hozzá egy török csapat, csak ő is készüljön a táborba szállásra. Thökölynek tetszett a levél, «lehetünk jó reménységgel – írja Kendének – ezentúl az mi dolgaink jó folyamatot vesznek». De az kevésbé tetszett neki, hogy a szerdár Pestre érve egyre hívta magához.[293]


47. BEZZEGH GYÖRGY ALÁÍRÁSA.[294]


Úgy gondolta, hogy mielőtt ez utolsó lépésre elhatározza magát, ki kell próbálnia, hogy mit várhat a bécsi udvartól. E kérdés figyelmét 1684. második felében is foglalkoztatá. Ekkor Szirmay Istvánt akarta a lothringiai herczeghez küldeni, kérvén ő felségét, hogy oly közönséges dolgokban segítse meg jó igyekezetét.[295] Úgy látszik, hogy e küldetés elmaradt. 1684 nyara óta Esterházy nádor igyekezett hatni Thökölyre s híveire. A nádor nem bánta, sőt kivánni látszott, hogy Thököly bizonyos feltételekhez kösse meghódolását. De főleg a közügyekre vonatkozó feltételekre gondolt. Nem mintha lehetségesnek hitte volna, hogy az udvar formalis szerződést kössön Thökölyvel, de úgy hitte, hogy az igéretek, melyekre ez alkalommal az udvar bírható volna mégsem maradnának következés nélkül. Mert a jó hatás, mely az erejében még teljesen meg nem tört Thököly meghódolásától várható volt, nagyobb súlyt adhatott volna a magyarság ügyének s kedvezőbb hangulatot keltett volna az udvarnál a nádor felterjesztései iránt.


48. AZ ÉRSEKÚJVÁRNÁL ELFOGLALT LOBOGÓ.
(A Kriegeshelmből)


ABELE KRISTÓF.[296]
Bubics Zsigmond birtokában levő festményről.


De Esterházy megbízottja Gerhard György, kit 1683-ban Thököly önkénytelen hívei közt találunk, hasztalanúl erőltette reábeszélő tehetségét. «Török birodalom előtt is voltanak Monarchiák, s idejök multával elenyésztek – írja Jánoky Zsigmondnak – ennek is vagyon határa, miért köll hát úgy bízni benne, mintha mindenütt markában hordozná a jó szerencsét.»[297] E megfontoláson fordúlt meg minden s Thökölynek ép ez iránt nem volt érzéke. Most is a régi viszonyok közt képzelte magát, s fegyverszünetet óhajtott, mire Esterházy értésére adta, hogy arról nem is kell gondolkodni, «mivel mi itt az armistitiumot nem különben mint az Pestist tartjuk».[298]

Ugyanekkor Szalai Pál és Absolon Abelével érintkeztek követek útján. Szalai martiusban a törökkel rémítgette a ministert, s úgy beszélt, mintha Ausztria állami s Abele magánérdeke sürgősen követelnék az alkudozást Thökölyvel. Bécsben a szokott fogások ismétlésének tekintették mind ez igyekvést, de kivált Ungvár felmentése után úgy hitték, hogy nem árt meghallgatni Thököly követeit. Abele május 28-án értesíté Szalayt, hogy Schultz meg van bízva az útlevelek kiállításával Thököly emberei részére.[299] Bízvást küldheti embereit, írja néhány nappal később a nádor Thökölynek, itt legkisebb galibájok sem leszen.[300]

De Thökölynek nem volt elég a tábornok útlevele. Junius 26-án Keczer András szállásán Eperjesen Szirmay István, Szalai Pál, Absolon s még néhányan tanácskoztak e tárgyról. Abban egyetértettek az összegyűltek, hogy a tábornok útlevele nem nyújt elég biztosítékot a felküldendő követek számára, különben is sérti a fejedelem tekintélyét s előre is eredménytelennek tüntetni föl a követküldést. Még nem látták a helyzetet oly kétségbeejtőnek, hogy egyszerűen meg kellene hajolni. Emlegették a spanyol király halála hírét, a birodalmi segítség késlekedését, s ezekhez hasonló illusiókba ringatván magokat kimondották, hogy bátorságosabb lesz tovább is a császár passusát sürgetni.[301]

Thököly helyeselte bizalmasainak véleményét, de midőn Schultz Eperjes előtt állott, megbánta, hogy idáig halasztotta a követküldést. Ugy látszik, hogy ekkor már a tábornok útlevelét is örömest vette át Szirmay István, ki a bécsi útra vállalkozott. September elsején jelentkezett Szirmay Schultz táborában, s Casparini Mihály a Castelli ezred hadnagya harmincz dragonyossal kísérte Thököly követét az udvarhoz.[302]

Szirmay hirek beszerzése végett is küldetett Bécsbe, de nem ez volt tulajdonképeni feladata. September 27-én Badeni Hermann, Dietrichstein herczeg, Caplirs, Rosenberg grófok és Strattmann tárgyalták a Szirmaytól hozott ajánlatokat. Szirmay a sopronyi gyűlés törvénytelenségét emlegette, előadta, hogy Thököly elhagyná a törököt, ha biztosíttatnának az országos és vallásos szabadságok. S ura számára mit kér, kérdezték Szirmaytól? Amenstiát – válaszolá ez – s jószágai vissza adását. A személyes kivánságok eltörpültek az általános érdekű követelések mellett. Thököly tehát most is csak fegyverszünetet akart.


49. STRATTMANN ALÁÍRÁSA.[303]


A Szirmay után küldött Pethenády Györgyöt, ki azon kezdte, hogy ura a legnagyobb alázattal kíván alkudozni, már alig hallgatták meg Bécsben, s nem adták meg neki az engedélyt, hogy Szirmayval beszélhessen.[304]

Október 4-én elrendelték Szirmay és Pethenády visszakisérését Felső-Magyarországba, hogy az ottani vezénylő tábornok tudassa velök a császár elhatározását, mivel ő felsége nem alkuszik Thökölyvel.[305] Pethenády valóban Beszterczebányára küldetett,[306] de Szirmayt, kire kezdettől fogva gyanakodtak egy állítólag Zrínyi Ilonához írt chifrirozott levél miatt börtönbe kisérték.[307]

Az Eperjes elfoglalását követő hadi események fölöslegessé tettek minden kiméletet. Schultznak meg volt hagyva, hogy a hegyaljai szüretet védje meg a fölkelők ellenében. A tokaji hajdúk lelőtték a Thökölytől parancsokká kinevezett német tisztet s már előre kegyelmet kértek Schultztól. A «Tiszavidék kulcsa» september 29-én Leopold birtokába kerűlt. Ugyanekkor foglalta el Barkóczi Ónodot. Október közepéig már Szerencs, Boldogkő, Kisvárda, Kálló s Ibrány is meghódoltak. Schultz Sáros-Patak előtt állott,[308] s september 28-án Caprara Felső Magyarországba indúlt, hogy átvegye Schultztól a fővezérletet. Az öreg tábornokkal nem voltak megelégedve a lothringiai herczeg főhadiszállásán, azt állították róla, hogy nem igen buzgólkodik, mióta meggazdagodott s hogy a magyarok nagyon gyülölik.[309] Pedig lehető kimélettel önkénytes meghódolásra akarták bírni a fölkelők maradékát, s a szelidebb modorúnak ismert Caprara a már juniusban kiadott patens és utasításai alapján, egyedűl Thökölyt zárta ki kegyelemből.[310]

A szerencsétlen fejedelem valahol a Bodrogköz táján tartózkodott, midőn Schultz Tokajnak tartott. Közeledtének hírére átkelt a Tiszán, s Kállónál megállapodott.[311] Alig hihető, hogy Schultz előnyomulásakor másfelé ne menekülhetett volna. Bécsben azt gondolták némelyek, hogy Lengyelországba szökött, mert a bécsiek tudták, hogy minő fogadtatás várakozik reá, ha a váradi basa földére lép.[312]

A porta ugyanis a bécsi vereség óta előbb kerülő útakon, majd mind kevésbé leplezett alázattal kérte a békét a császári udvartól. 1685 elő napjaiban a budai basa egy örmény ügynöke értésére adta Badeni Hermannak, hogy a béke ügyére nézve Thököly személye keveset számít.[313] E pontot bizonyára újra fölemlítették török részről, midőn az esztergomi diadal után a szerdár oly türelmetlen hévvel igyekezett megindítani a tárgyalásokat. A császáriak mindig azt válaszolták, hogy a szent liga tagjai nélkül nem köthet az udvar békét s hogy visszakövetelik a török összes magyarországi foglalásait. Nem valószínűtlen, hogy valamelyik császári tábornok a szerdártól küldött agát olyforma czélzásokkal biztatta, mintha az udvar Thököly átadását igen szívesen venné.[314]

Annyi bizonyos, hogy Seitan Ibrahim rossz kedvben vonúlt Pestről Eszék felé s hogy balsikereit jó részt Thökölynek tulajdonítá, kit hiában hivogatott táborába. Különben is haragudott a vészes háború egyik okozójára, sőt az 1683-diki hadjáratban Hussein embereinek s a dunántúli török őrségeknek vesztéért egyenesen Thökölyre hárította a felelősséget. A porta nevében török várakat nem mert volna felajánlani az udvarnak, de Thököly személyének felajánlásával mégis jelét adhatá annak, hogy a porta kész volna áldozatot is hozni a békéért. Ily érzések s megfontolások birták a szerdárt Thököly elfogatására. Seitan Ibrahim hatásköre elég korlátlan volt, különben nem kellett sokáig a porta jóváhagyását kérnie, hisz Törökországban mindenki halálosan gyűlölte Thökölyt. September végén meghagyta az újonnan kinevezett Ahmed váradi basának, hogy keritse kézre Thökölyt s egyszersmint Apafynak is írt, hogy fogassa el, ha Lengyelország felé akarna egérútat venni.[315]

De Thököly nem akart ily egérútat venni, még ha tehette volna is. Még Eperjes ostroma alatt meghallgatta a szerdár pesti táborából visszaérkezett küldöttség jelentését egy Kassán tartott tanácskozásban. Sok szó volt itt arról, hogy mi történjék akkor, ha a török segítség még is elmarad. Úgy látszik, hogy a tanácskozás után küldetett Pethenády Bécsbe. Bizonyos, hogy ekkor küldötték Sréter Jánost Lengyelországba a már ekkor visszaérkezett Forvalhoz. Tőle pénzt kellett volna hoznia Sréternek, ki bizonyára azzal is meg volt bízva, hogy a lengyel udvarnál gondoskodjék Thököly menhelyéről a végső szükség esetére. Thököly nem várta be Sréter visszatértét. Hisz Eperjes elfoglalása után még több fontos vár maradt hatalmában s nem szerette volna korán eldobni a kormányrúdat. Nála most is a pillanatnyi nehézség elhárításának gondja háttérbe szorított minden előrelátó aggályt. Petrőczy, Kende, Deák Ferencz, Ubrizy Pál, Szirmay András, Lessenyei Nagy Mihály társaságában nem nagy számú haddal elindult Kállóról, midőn a császáriak a várhoz közeledtek. A török területre lépve előre küldött embere által szállást kért katonái számára a váradi basától. Úgy látszik, hogy számított a bihari téli szállásokra az esetre, ha rögtön segélyt nem kaphatna a basától. Útja közben tömegesen szökdöstek zászlói alól a kuruczok. Október 6-án Komádira érve, Erdélybe küldötte Báncsy Ádámot s Kende Gábort, kik Apafyt «a vallás fenmaradása» érdekében alighanem arra kérték, hogy adjon segélyt vagy legalább menedéket Thökölynek addig, míg a töröktől várható csapatokkal fel nem menti várait. Apafy válasza késett, de Ahmed basa annál előzékenyebben hívta Thökölyt. Némi habozás után elfogadta Thököly a meghívást, úgy gondolván, hogy jobb lesz bizalmának fitogtatásával megnyernie a basát, kinek kezei közől most már úgy sem szabadulhat. Október 15-én ünnepélyesen fogadta a basa Thökölyt, ebédre hívta s el sem eresztette vendégét. Jancsárok kisérték a foglyot a basa házától a várba. A vár hídján meglökdösték, mivel nem ment elég gyorsan a «bágyadozó» fejedelem. Azután vasra verték, kezeit hátra kötözték, hatod magával szekerekre tették s úgy indították el azon éjjel Jenő felé.[316]

Ahmet basa Petrőczit bízta meg a kurucz hadak fővezérletével, csakhogy a váradi mutavelli nem akarta jószágain tűrni a hadakat. Petrőczi ki is takarodott onnét, de nem háborús szándékkal. Kegyelmet kért s kapott Caprarától, hanem útközben megtámadták a szathmári huszárok, kik még mindig ellenségöknek tartották. Katonáinak jó része elfogatott, ő maga most már nem kivánkozott a császáriakhoz; lehet, hogy csak menekülését akarta könnyíteni a kegyelemkéréssel, elég az, hogy Mármaroson át Erdélybe húzódott.[317]


50. THÖKÖLY ELFOGATÁSA.[318]
(Albrizzi Gerolamo munkájából)



51. THÖKÖLY BELGRÁDBA HURCZOLTATÁSA.
(U. abból)


Táborába tehát hiában várta őt Caprara, ki ekkor már erősen lövette Kassát. A nevezetes várat majdnem kétezer főnyi őrség védte Fajgel Péter vezetése alatt. Fajgel körül voltak Thököly legkiválóbb hívei, mint Géczy István, Keczer András, Bezzeg György, Hidvégi, Szalay Pál, Dobay Gábor, Petneházy s Tunyogi Sámuel, s több abaúji nemes. Sűrű kirohanásokkal háborgatták az ellenséget. Caprara Schultzot magához hívatta Patakról. Október 12-én, midőn az ostromlók víárkai már a vár külső árkához közeledtek, Ottlyk György, ki nem rég pártolt a császáriakhoz, Caprara megbízásából beizent Petneházynak, hogy beszélni szeretne véle. Petneházy kiment, de az adott szó daczára a kassaiak megfogták a volt kurucz ezredest s a várba vitték. Csak Caprara kemény fenyegetései mentették meg Ottlykot. A tábornok 15-én a várba küldötte a császári kegyelmi patenst. Visszaküldötték neki azon üzenettel, hogy Thökölytől kell kérnie a várat.

A kassai őrség el volt látva pénzzel. Az ostrom alatt Thököly ezüst neműiből egy szállítmány a várba jutott, s Géczy Zsigmond is hozott Fajgelnek ezer aranyat. A négyszázhetven márka ezüstből pénzt vertek a Munkácsról nem rég Kassára áthelyezett pénzverdében, s Fajgel az ezer arany egy részéből zsoldot fizetett. Tizennyolczadikán napfelkelte előtt tiz ágyúból lövette a várost Caprara, de a várbeliek sem henyéltek, s reggel kilencz órakor egy kassai ágyúgolyó véget vetett a 28 éves György Frigyes würtembergi herczeg életének. Az ostromlottak bíztak abban, hogy az előrehaladott évszak lehetetlenné teszi az ostrom folytatását, de a száraz s tiszta őszi napok meghiusították reményeiket. Tizenkilenczedikén érkezett Thököly elfogatásának híre a császári táborba. Kassán nem akarták elhinni a hírt, tovább folytatták az ellenállást, s el nem fogadható föltételekkel léptek föl. De úgy látszik, hogy a Váradról megérkezett kuruczok által Caprarának sikerült elhitetnie a kassaiakkal Thököly fogságát. Fajgel s Géczy kiszabadították Ottlykot, s általa megindúlt az alku Caprarával. Huszonötödikén reggel megtörtént az átadás. A kötött egyezmény alapján biztosítva volt a kassaiak vallásszabadsága s Thököly volt híveinek javai visszaadattak. Tizenegy órakor az őrség kivonúlt; Géczy, Thököly udvari kapitánya lovagolt a menet élén ötszáz lovassal. Következett Petneházy az abaúji nemesekkel szép lovakon s fényes öltözetben. Petneházyt Fajgel Péter követte a majdnem ezer főnyi gyalogsággal, s végül mentek Thököly német zsoldosai. Caprara még a szökevényeknek is megengedte a haza menetelt, ha nem akartak újra szolgálatba lépni.[319] November 3-áig hasonló feltételek alatt Szádvár, Sáros-Patak és Regécz is meghódoltak. A két utóbbi vár tisztjei ki akarták kötni, hogy Zrinyi Ilona s gyermekei kegyelmet kapjanak, s hogy szabadon rendelkezhessenek birtokaikkal. Caprara azt válaszolta, hogy csak azoknak igérhet kegyelmet, kik hűségre térnek.[320] Regécz átadását Petneházy már mint Leopold tisztje közvetítette, s Patakról Leopold egy volt tisztjével érintkezett Caprara, hogy Ungvárt megvehesse. E várban volt fogva Koháry István, kit rokonai a nagy sarczot követelő Thökölytől mindeddig nem bírtak kiváltani. Koháry küldötte el Caprarához Galambos feltételeit, majd azoknak mérséklésére bírta a parancsnokot.[321] November 5-én már csak Munkács úrnője daczolt a császári fegyverekkel.


52. THÖKÖLY ÉS A VÁRADI BASA.
(Egykorú metszetről)

Az országát vesztett fejedelem ekkor már Belgrádban volt. A jancsárok durvaságait nem kellett sokáig tűrnie. Úgy látszik, hogy a szerdár sem tartotta czélszerűnek a sarnyargatások folytatását. Október 27-én a bosztandzsi basi egy akkor Belgrádon átútazó kapucsi előtt kihallgatta Thökölyt.[322] Nem tudjuk, hogy minő befolyással volt e kihallgatás a fogoly sorsára, csak az bizonyos, hogy Thököly ekkor tisztességes fogságban tartatott s elég szabadon mozgott. November 6-án már talán harmadízben küldötte a szerdárhoz Lessenyei Nagy Mihályt több helyzetéből önkényt érthető kérelemmel s egy memorialéval, mely kevésbé illett helyzetéhez, mint ama kérelmek. Mivel Thököly is tudta, hogy a szerdár a római császárral való «frigykötést» óhajtja a memorialéban közölte a faltételeket, melyeket a békealkunál tekintetbe kivánt vétetni. Az athnamére hivatkozik. Szerinte ez oklevél erejénél fogva a fényes porta egész Magyarországot a hozzá csatolt provinciákkal együtt tartozik Thökölynek megszerezni.


33. THÖKÖLY ARCZKÉPE.
(Egykorú metszetről)


De Thököly a maga részéről is a békét előmozdítani akarván, enged jogaiból, s kéri Szathmárt, Szabolcsot, Ugocsát, Bereget, Ungot, Zemplént, Abaújt, Sárost, Borsodot, Gömört, Hevest, a Szepességet, Tornát, Liptót, Árvát, Zólyomot, Hontot, Nógrádot és Barsmegyét. Megjegyzi azonban, hogy a pontok, melyekben az országos szabadságok megerősítését, a vallásszabadság teljes helyreállítását, az elfoglalt templomok visszaadását, s az idegen katonaság kivitelét követelte, A Leopold birtokában hagyandó Magyarországra is vonatkoznak. A szabadság háborgatása esetében a magyarok a portához fordúlhassanak oltalomért a nélkül, hogy a hűtlenség vétkébe esnének. A jezsuiták ne maradhassanak az országban. Thököly fejedelmi czímének megerősítése a külföldön is kihirdettessék. A fejedelem az összes elkobzott javak visszaadását kéri, s itt különösen gondoskodik rokonságáról, úgymint a Rákóczy házról, Nádasdy Istvánról, Osztrosithról, Petrőcziről s a Zrinyiekről. Követeli még Zrinyi János kiszabadítását, ki be nem bizonyitott gyanú miatt egy tiroli börtönben sínylődött.[323]


THÖKÖLY IMRE ELFOGATÁSA.
Egykorú egyes lap nyomásról, melyek eredetije az Orsz. képtárban őriztetik.

E szép óhajok kivitele nem sok gondot okozhatott a szerdárnak, ki örült volna, ha a saját követeléseit kiviheti. Esztergomot, Szolnokot, Szarvast s Verőczét kérte vissza Leopoldtól.[324] Abdurrahman budai basa a szerdár megbizásából október 22-én értesíté az udvart Thököly elfogatásáról. Az udvar emberei azt kérdezték a basa küldöttétől, hogy mit akar tenni a porta Thökölyvel, mire a küldött így válaszolt: szeretném előbb megtudni, hogy Leopold mit akar tenni Thökölyvel?[325] Mennél inkább kiderűlt, hogy dőre gondolat volt Thökölyt felajánlati a béke díjáúl, annál többször hallotta a belgrádi fogoly, hogy mennyire sajnálja a porta a rajta elkövetett méltatlanságot. S most neki, ki Magyarország koronájáról álmodozott, mohón kellett lesnie a bosztandzsi basi s több ily nagyságok biztató szavait. De «az nagy biztatás» meg nem nyugtatta saját s várainak sorsa iránt. A döntést a szerdártól várta, ki november 19-én Eszékről Belgrádba érkezett. Csak 22-én beszélhetett Thököly a szerdárral. Ibrahim igérte, hogy nagy emberré teszi Thökölyt, «eddig nem ismertük egymást – mondá a basa – nem is hittünk egymáshoz», de most hadat fog Thököly mellé adni. Váraim, országom elvész – válaszolá Thököly – nekem egy óra most drágább, mint másszor száz. A szerdár csillapította s egy kendőt ajándékozott neki felesége számára.


54. AZ UTOLSÓ BUDAI PASA.
(Egykorú metszetről)


Ibrahim egyre hireket várt Budáról s Erdélyből a béke ügyében. Thökölyt egy ideig nem akarta fogadni, pedig Thököly november 26-án megtudván Kassa, Regész s Szádvára átadását, sírva könyörgött a bosztandzsi basinak, hogy tegyenek valamit érte. Deczember 2-án újra ajándékot küldött neki a szerdár, azon izenettel, hogy másnapra várja.

Másnap azt hallotta Thököly, hogy 2-án este Ibrahim szerdárt a szultántól küldött kapucsilár tihaja megfojtatta. A törökök azt híresztelték, hogy Thököly elfogatása miatt történt a kivégzés, pedig IV. Mehemet csakis a csatavesztés miatt ölette meg szerdárját, s hasonló sorsot igért minden tisztjének, ki a futást többre becsűli a hősi halálnál.[326]

Thököly fellélegzett, a jövőbe vetett bizalommal emlékezett meg 4-dikén arról, hogy 15 esztendővel ezelőtt indúlt ki bujdosni Likava várából. Fogságában sokat foglalkozott múltjával, megírta röviden élettörténetét. A jobb jövő előjelének vette a 7-én kapott hírt, hogy Szulejmán basa helyettesíti fővezéri tisztében a beteges Kara Ibrahimot, kit később szintén kivégeztek. A két Ibrahim egyaránt gyűlölte Thökölyt, noha bukásuk előtt megbánhatták a hirtelenkedést, melylyel oly sok szolgálatot tettek Leopoldnak. Utódjaik is szívesen szolgáltatták volna ki Thökölyt a békéért, de már belátták, hogy a háborúban kell felhasználniok vasalljokat. 1686 január 2-án érkezett Amhát szerdár Belgrádba. Amhát egri basa korában Thökölyvel együtt élelmezte Érsekújvárt. Megérkezte után hívatta a fejedelmet, elébe ment s kezét megfogva így köszöntötte: ihon az mi régi barátunk Thököly Imre. Amhát a szultán nevében minden jót igért az athnamét is emlegetve, de egyszersmind megjegyezte, hogy Thököly is szót fogadjon, «ha mikor hatalmas császár szerdári hívatják».[327]


55. THÖKÖLY ÉS A NAGYVEZÉR EMLÉKÉRME.[328]





Jegyzetek




HátraKezdőlapElőre