2. RÉSZLET A FRAKNÓI VÁRKAPURÓL.[3]
Az Esterházy család származása. Esterházy Pál családja. A család birtokai.
«FRAKNÓ.
ME, PRO CORONA HUNGARIAE ABALIENATUM,
RARA FIDELITAS COMITIS PALATINI NICOLAI ESTERHAZI
EIDEM CORONAE RESTITUIT
SUB AUSPICIISQUE AUGUSTISSIMORUM IMPERATORUM
FERDINANDI SECUNDI, ET FERDINANDI TERTII
REGNO, SIBI, POSTERIS, FAMILIAEQUE SUAE,
A FUNDAMENTIS EXSTRUXIT
FIDELITATIS INDUSTRIAEQUE EXEMPLUM
EISDEM RELINQUENS.
SARTUM TECTUMQUE CONSERVATE.»
A föntebbi, márványba rótt felirat köszönti a belépőt Fraknó maig ép sziklavárának belső homlokfaláról. De az emléktábla nem elég beszédes.
Hogy Fraknó, melyet 1463 óta Corvin Mátyás és Frigyes, majd Ulászló és Miksa között létrejött ismételt kötések Kőszeg-, Borostyánkő-, Kabold-, Kismarton- és Szarvkő várak- és uradalmakkal egyetemben Ausztriához csatoltak volt, újra a magyar korona fenhatósága alá kerűlt: az Esterházy Miklós lángoló honszerelme és törhetlen hűségének elvitázhatlan érdeme. Ámde magát és övéit e kimagasló erények is csak érzékeny anyagi áldozatok árán tehették ez országrész és Fraknó örökös urává.
A nagy szerző bölcsője nem e tájon ringott.
Messze elágazó törzsének fő büszkesége 1582 aprilis 8-án Galanthán született, mint galanthai Esterházy Ferencz és Illésházy Zsófia tizedik gyermeke.
Atyja, Pozsony vármegye alispánja, az Illésházyakkal közös családfáját a honfoglaló magyarság köréből eredettnek vallhatta. E körűlménynek tulajdoníthatók azok a közokiratokba is behatolt hagyományok, melyek az Esterházyak nemzedékrendjét a világhódító Attiláig, sőt azon túl a bibliai Nimród- és Noéig, ízről-ízre megállapítottnak hirdették; s az a rézbe metszett családfa, mely Ádám ágyékából Seth-, Noé-, és Jáfeten keresztül évezredeken át ízről-ízre Esterházy Miklós nádorhoz és fiaihoz nyújtja fel terebélyes ágait.
Ha újabb történeti kritikánk egyrészt a regék világába utalta e hagyományokat, másrészt sikerült egyszersmind a regénél nem kevésbbé érdekes, mindenesetre szebb, megdönthetlen és tanúlságos valót is kiderítenie.
Ma már nem költött leszármaztatás, hanem teljes hitelt érdemlő történeti emlékek fonalán vihető fel az Esterházyak eredete a honfoglaló ősmagyar nemzetségek egyikéhez, a Salamon nemhez.
Ősi nemzetségök okmányokkal igazolhatólag már a XI. században terjedelmes jószágokkal birt a Csallóköz bőven termő lapályán, Pozsonytól Komáromig az első foglalás «prima occupatio» jogán. S e czímen tartotta meg ismételt osztozások által elaprózott vagyona maradványait fél ezredéven át.[4]
A mily emelkedett érzettel, oly teljes joggal felelhetett azért Pálunk édes atyja, az akkor még országbíró gróf Esterházy Miklós, az előkelőbb származását hánytorgató Thurzó Imre nádorfinak menthetlen hivalgására ezzel a csípős megjegyzéssel: «Az én szegény atyám, édes Thurzó uram, a mi hazánkban nagy főember vala s legközelebb való sógora az ő ideje után igen hamar lett palatinusnak; e mellett édes hazájának hasznos szolgája s fia, kinek nemzetsége ezelőtt negyedfélszáz esztendővel is szép nemességben fénylett, kit még akkor vérekkel és hazájoknak szolgálva nyertek, nem pénzen vettek, mint sokan. S nem is valami idegen és jövevény nemzetből, hanem hazájában igaz magyar vérből való volt.» [5]
A sértett büszkeség hangján itt említett főember, Esterházy Ferencz volt, a ma élő hasonnevű herczegi és összes grófi ágak közös őse, ki jobb keze volt a pozsonyi grófnak, béke és harcz idején egyaránt, kiterjedt megyéje kormányzatában.
1596-ban, midőn a török részről fenyegető veszély új erőfeszítésre hívta fel a nemzetet, Sellyén találjuk őt, a hol szeptember 20-án szemlét tart a pozsonymegyei dandár felett. Október 1-én vitézeivel az érsekújvári táborba indúlt, honnan még idején érkezett Pálffy Miklós, pozsonyi grófhoz, résztveendő a mezőkeresztesi ütközetben, melynek áldozatai között maga is egy fiát gyászolá. (1596. október 6.) Két nappal később a megyének Diószegen egybegyűlt rendei végzést hoztak, hogy a mezei had nem lévén elégséges, a megye összes nemessége felkelni tartozik, mihelyt velök Esterházy Ferencz a dunáninneni részek főkapitányának ebbeli kívánságát tudatni fogja. E tudósítás sem váratott soká magára. Már deczember 7-én felhívja Esterházy Galantháról a megye közönségét: «hogy készítse népét mindjárást és gyűlésbe is jöjjön a jövendő keddre, azaz 10. napjára e hónak, Szempczre, – és ott a mint végez, mindjárást indúlhat a kegyelmetek népe.»[6]
A közszolgálat ilyszerű gondjai közt érte őt a halál.
3. ESTERHÁZY FERENCZ.[7]
Ferencz az atyjától, Esterházy Benedektől, öröklött galanthai birtokát a gondos gazda serénységével s munkás kézzel ügyekezett gyarapítani. Azon korban a gazdagodás egyik biztos módját nagyjaink az egyházi tizedek haszonbérletében látták. S hogy a gondos Esterházy figyelmét sem kerülte ki e körülmény: azt bizonyítja Fejérkövi István nyitrai püspök s pozsonyi kamara-elnök egyik fenmaradt levele, melyet 1595 július 24-én az ekkor főpap nélkül volt esztergomi érsekség uradalmainak igazgatójához, Hölgyi Gáspárhoz, intézett. A kamaraelnök – előrebocsátván Esterházy Ferencz pozsonyi alispán abbeli panaszát, hogy az igazgatóság vonakodik tovább is az ő haszonbérletébe adni az általa eddig bérlett tizedeket, – így folytatja: «Mivel a mondott úr (t. i. Esterházy) Ő Felsége és az ország ügyeinek előmozdításában nem hanyag; mivel sem költséget, sem fáradságot, sem szorgalmat nem kímélvén, mindenre késznek mutatkozott eddig; azért, hogy el ne csüggedjen s erősnél erősb lelkű maradjon ezentúl is, de sőt hogy még inkább ösztönöztessék Ő Felsége és az ország ügyeiben, mint eddiglen, továbbá is eljárni: nemzetes uraságod azon tekintettel legyen iránta, melyet méltán igényelhet s a mennyiben Ő Felsége kárvallása nélkül történhetik, adja meg a kérelmezőnek, a mit kíván.»[8]
4. ESTERHÁZY FERENCZNÉ, ILLÉSHÁZY ZSÓFIA.
Magánügyeinek rendezését s a jó gazdálkodást nagyban ajánlatossá tette az «Ő Felsége s az ország ügyeinek előmozdításában sem költséget, sem fáradságot, sem szorgalmat nem kímélő» Esterházyra nézve azon körűlmény: hogy hitvese, Illésházy Zsófia, 1567-től 1590-ig tizenhárom gyermekkel ajándékozta meg őt.
Az első, Magdolna, Kubinyi László pozsonyi kamarai tanácsosnak lőn nejévé.
5. GALANTHAI KASTÉLY.[9]
A második, Ferencz, férfikort nem ért. A harmadikról, kit Tamásnak neveztek, egyik testvére írva hagyta, hogy «öreg, de nőtlen korában halt meg Galanthán». Nagyratörő fivérei közt, – jegyzi meg róla Szalay László, – ő volt az egyetlen, ki az élet bölcseségét és boldogságát a «bene qui latuit, bene vixit»-ben kereste. Utána következett a születés sorrendjében István, ki a fennemlített mezőkeresztesi ütközetben veszett el, s kiről öcscse Dániel feljegyzi, hogy nem lehetett soha megtudni, ha rabszolgaságba hurczolták-e, vagy pediglen megölték.
Őt János és második Ferencz követték, kiknek egyike sem érte el a férfikort.
Nem így Farkas, ki előbb Illésházy István, majd ennek nádorutódja Thurzó György zászlaja alatt szolgált s ép férfikorában vétkes érvágás folytán halt el.
A nyolczadik gyermek, Zsófia, Révay Mártonhoz ment nőűl.
Gábor, a kilenczedik, első házasságában Ujfalusi Annával Esterházy Farkasnak, az I. Leopold korabeli királyi személynöknek, atyja, másodszor Dersffy Máriával lépett házasságra.
A tizedik gyermekről, a nagynevű Miklósról, alább szólunk.
Őt követte Dániel, ki a szépségéről híres Rumy Judittal, a ma is virágzó cseszneki grófi ágnak lőn megalapítója.
Pál a tizenkettedik, – a zólyomi grófi ág őse – első házasságban Károlyi Zsuzsánnának, Forgács László özvegyének volt férje; második neje Viczay Éva lett.
A legifjabb gyermek, Anna, utóbb Kéry János zólyomi alispánnak, a gróf Kéryek ősének, lett nejévé.[10]
Esterházy Miklós, Pál atyja. Szereplése a közügyek terén. Összeköttetése Illésházy Istvánnal. Házassága Dersffy Orsolyával.
E MESSZE elágazó, fényes rokonságnak fő büszkesége, további emelkedésének igazolt reménye: az 1582-ben született tizedik gyermek: Miklós vala. Tüneményszerű egyéniségét, ragyogó közpályájának többé-kevésbbé sikerűlt rajzát, hálás nemzetének irodalma – az utódok követésre méltó példányképeűl – számos önálló kötetben örökítette meg. Ő maga is sokoldalú tevékenységének a késő unokák okulására szánt okleveles bizonyítékait hagyta reánk kimerithetlen levéltárában.
Mi e helyütt, életének rövidre vont rajzában, kitűzött czélunkhoz híven, inkább csak családtörténeti adatokra szorítkozunk; különben sem lévén elégséges e néhány lap a dicső. férfiú elévülhetetlen honfiúi érdemeinek méltatására.
Esterházy Miklós kitünő neveltetését emelkedett szellemű szülői mellett a sellyei gymnasiumnak köszönte. Ugyanis tíz éves korában a nagyszombati iskolából a sellyei gymnasiumba kerűlt s lemondva a fiatalság léha időtöltéseiről, egész lélekkel tudományos művelődésén fáradozott. Tanárai, a jezsuiták, mindenkor és méltán büszkék voltak kiváló tanítványukra, bár ez függetlenségét az ő irányukban is minden viszonyok között meg bírta őrizni. Tizenkilencz éves korában, Luther vallását követő szülőinek elhunytával, a római katholikus hitre tért; jóval előbb, hogysem nagynevű kortársa, Pázmány Péter, a felvidék főrangú családai közt oly sikeres térítő tevékenységét megkezdette. Mennyire gyökerezett Esterházynak legsajátabb meggyőződésében e vallásváltoztatás, annak ékesen szóló bizonyítéka vejéhez, Nádasdy Ferencz grófhoz, intézett hitvitázó iratán kívűl, azon körűlmény: hogy hitbeli meggyőződését anyai nagybátyja, Illésházy István, Trencsén birtokának odaajánlása árán sem volt képes megingatni. Pedig Esterházy e nagynevű rokonához, kit fényes tehetségei ekkor már a főudvarmesteri, utóbb a nádori magas méltóságra emeltek, a nagy lelkek egymás iránt vonzódó törhetlen bizalmával ragaszkodott.
Alig hagyta el iskoláit az ifjú Miklós, máris Illésházy oldalánál találjuk őt kisebb-nagyobb ütközetekben, nyílt mezőn s várvívásnál egyaránt; ekkor viselvén sokat tűrt nemzetünk, a népszerű Mátyás főherczeg vezérlete alatt, tizenöt éves háborúját a török ellen. S midőn Illésházy 1603-ban személyes szabadságának biztosítása végett, az irígykedő udvaronczok ármánykodásai folytán reá gyanakodó Rudolf császár neheztelése elől, kénytelen volt Lengyelországba vonulni: Esterházy oda is híven elkísérte a száműzöttet és csak vele tért ismét vissza honába, 1605-ben. Vele látjuk őt Kassán és Korponán a Bocskay által egybehítt országgyűléseken; vele 1606-ban a bécsi és zsitvatoroki békekötések alkalmával. Nem is távozott a nádor mellől utóbb sem; vele látjuk őt folyvást, annak 1609 május 5-én történt elhúnytáig.
6. ESTERHÁZY PÁLNÉ, SZ. VICZAY ÉVA.
Ily nagy államférfiú mellett járta tehát Esterházy Miklós a közélet iskoláját.
Illésházy szerette őt, hatáskört nyitott az ő szerető gondozása alatt férfiúvá fejlett rokonnak, a ki viszont hálás tisztelettel viseltetett mestere iránt és késő éveiben is, midőn már hatalma s dicsősége tetőpontján állott, mindig kegyelettel emlékezett Illésházyra. A nádor – első neje Dersffy leány lévén – sógora volt Mágócsy Ferencz kassai főkapitánynak, északkeleti Magyarország egyik legelőkelőbb dynastájának, kivel gyakori érintkezései közben természetesen megismertette s közeli viszonyba hozta nagytehetségű tanítványát, Esterházy Miklóst is. Így történt, hogy ez, Illésházy halála után, a kassai főkapitány zászlai alá állott.
Nemes jelleme, kiváló tehetségei és szorgalma, mint előbb nagybátyjának, úgy most Mágócsynak is, kedvenczévé tevék Esterházyt, ki alvezéri tisztében valódi tükre volt a vitézlő népnek.
Két évnél tovább működött e minőségben, szeretve s tisztelve mindenkitől, kik ismerték:[11] midőn a főkapitány halála (1611 nov. 21.) új és váratlan fordulatot adott az ő életének.
7. GRÓF ILLÉSHÁZY ISTVÁN.
A Mágócsy-családnak fiú-ágon magva szakadt a kassai főkapitányban.
Ifjú özvegye, a gazdag Dersffy Orsolya, – így szól a szóhagyomány – 1612 újév napján, ősi szokás szerint, ajándékokkal örvendezteté meg előkelő háza népét, összes híveit és barátait. Csupán Esterházyt mellőzte, ki e szándékosnak vélt sértés miatt neheztelvén, elbocsáttatását kéri vala. «Kegyelmedet talán az bántja, – szól az úrnő, – hogy barátságos ajándék nélkül hagytam?» S kezén fogva a bántódott férfiút, kincstárába vezette: «Ám válaszszon magának tetszése szerint, ha talál benne tárgyat, mely kegyelmedhez méltó!» Midőn pedig látná, hogy Esterházy valami csekély értékű emléktárgyat veszen, piruló arczczal kérdi: ha nem talál-e itt annál becsesebbet vagy olyat mi egymaga minden egyébbel fölérne; és gyűrűjével, mint iránta érzett szerelme zálogával, önmagát is hímezetlen nyíltsággal felajánlja neki.[12]
Az ekkor harmincz éves daliás Esterházy kezet fog a születésre, korra s nemes gondolkodásra nézve is hozzá méltó nővel; 1612 november 22-én pedig oltárhoz vezetvén őt, rokonból és alvezérből a hatalmas asszony nagyhatalmú férje lőn; kétszerte boldog, mert szerelme, az eleddig szintén protestáns Orsolya férjét a kath. vallásban is követte.
A közfigyelem, melyet e frigykötés országszerte Miklósunkra irányzott, csodáló közbecsüléssel párosult legott, midőn a Dersffy- és Mágócsy-javak urává lett Esterházy, a neje birtokában volt regéczi és tornai uradalmakat szabad elhatározásból, önként adta ki kezéből, behelyeztetvén azokba az ő meggyőződése szerint jogosult örökösöket.
Az igazságszeretet és önmegtagadás e ritka tényével annyira megnyerte II. Mátyás királyunk becsülését, hogy ez őt hadi kapitánynyá s tanácsosává, később pedig a gyermek nélkűl kimúlt Alaghynak halála után törvényesen s most már jogosan is, Regécz urává tette.
A nemzet bizalmának nyilatkozatai sem maradtak el, sőt szinte szakadatlan lánczolatban követték egymást.
Miklóst – Gábor, Dániel és Pál nevű testvéreivel együtt – már az 1613. évi országgyűlés a «Nagyságosok» rendjébe emelte, a mi egyjelentésű volt a bárói méltósággal. A közbecsülésnek még megtisztelőbb kifejezése vala azon követség, melyet Esterházy az 1614-iki linczi gyűlésen viselt, a hol a török ellen való hathatósabb készülődések iránt folytatott tanácskozások közben a szomszédos népek tiszteletét is kivívta magának.
Ezóta, a hierarchiai közbülső fokozatok mellőzésével túróczi prépostból közvetlenűl esztergomi érsekké lett Pázmány Péternek példátlanul gyors előléptetésén kezdve, nem volt oly nagyobb fontosságú országos ügy, melybe Esterházy elhatározólag be nem folyt volna. Ő maga 1617-ben beregi, 1618-ban zólyomi főispán, titkos tanácsos, majd kir. főudvarmester, az ország zászlós urainak sorába emelkedett. II. Ferdinánd koronázásánál ő vitte Magyarország zászlaját, mely alkalommal az új király Szent István kardjával aranysarkantyús vitézzé ütötte őt.
1619-ben királyi főbiztosként működött Esterházy a nagykárolyi értekezleten, mely a király és Bethlen fejedelem között már előbb létrejött nagyszombati békekötés némely megoldatlan maradt kérdését volt hivatva véglegesen elintézni. Hazája békéjének munkálása közben szenvedte az érzékeny csapást, melyet házi boldogságán nejének korai elhúnyta ejtett. Februárban indúlt Nagy-Károlyba zólyomi várából, itt hagyva hű nejét, ki ugyanott már márczius 15-én jobb létre szenderűlt.
A családapát sújtó veszteség ezen hírével csaknem egy időben vette a kir. főbiztos II. Ferdinánd levelét is, melyből Mátyás királynak márczius 20-án történt elhalálozásáról oly megbízatással értesült, hogy az alkudozások befejezését siettesse. Ehhez képest ugyane hó 26-án mindkét részről alá is írattak a nagykárolyi végzések.
Megbízatásának ily módon eleget tévén, munkácsi várába sietett Esterházy, nem sejtve még, hogy a fölzendűlt csehek múló sikerei által feltüzelt Bethlen rövid pár hónappal később ismét fegyverre kél s győzedelme díját ezúttal – egyebek között – éppen, az ő vára, Munkács képezi majd.
Az 1619-iki pozsonyi országgyűlés. Bethlen Gábor és Esterházy Miklós. A hainburgi béketárgyalások.
MUNKÁCSRÓL Esterházy Bécsbe útazott. Alighogy ide ért, máris újabb küldetésben kelle eljárnia Forgács Zsigmond nádornál, «mely készséges és a felség megelégedésére viselt követsége» magasztalva említtetik II. Ferdinándnak május 13-án kelt levelében.[13] – A nádortól Zólyomba ment, hogy mint főispán megválasztassa megyéjének követeit az 1619 május 26-ára Pozsonyba egybehítt országgyűlésre.
A pozsonyi gyűlés megnyíltakor gróf Thurn Mátyás a cseh és morva elégedetlenek élén már a bécsi Landstrasse külvárosig nyomúlt elő s Magyarország széleit is Szakolczától Sopronyig megszállván, csaknem lehetetlenné tette a közlekedést a Bécsben maradt király és a Pozsonyban tanácskozó rendek között. Ezeket Ferdinánd felhívta, hogy szorongatott helyzetében segélyére keljenek; viszont a csehek, morvák s a velük szövetkezett ausztriai elégületlenek is a magyar rendeket kérték: támogatnák őket igaz ügyök védelmében. Ily körűlmények között legtanácsosabbnak tartá a magyar országgyűlés az ügy békés kiegyenlítésére törekedni s miután Ferdinánd is elfogadta a magyar rendek közbenjárását közte s a feltámadt csehek között: a pozsonyi gyűlésből országos követség indúlt Prágába, melynek tagjai sorában ismét találkozunk Esterházy előkelő alakjával.
E követség békebiztatásaira a csehek nemsokára Frigyes pfalzi grófnak királylyá választásával feleltek, az időközben német császárrá lett Ferdinándnak. Bethlen is sietett felhasználni a terveinek kedvező helyzetet s 1619 őszén Magyarországba beütött. Ellenállás nélkűl hódolt meg előtte, leginkább Szécsy György és Rákóczy György hathatós közremunkálásával, az egész felföld, kivéve Munkácsot, mely Esterházyt uralta s melynek parancsnoka, midőn felhívták, állana ő is Bethlenhez, válaszúl írá: hogy valakié a nemes ország leszen s valaki a magyarországi szent koronát bírja, annak, mint Istentől választott fejedelemnek, engedelmességét mutatja.[14]
Bethlen a felső megyéken át Pozsonyig hatolt, melynek polgárai, követvén a kassaiak példáját, nagy pompával fogadták a fejedelmet s meghódoltak neki. Rhédey Ferencz, Bethlen lovasságának alvezére, egyesült a morva felkelők hadával.
Ily kedvezőtlenűl fejlődvén a viszonyok Leopold főherczeg, strassburgi és passaui püspök, mint a Németországban időző Ferdinánd király helyettese, felhatalmazta a nádort: csatlakozzék ideiglenesen maga is a fejedelemhez, így talán több módja lesz majd a fölség érdekeit mérséklő befolyásával előmozdítani. És Forgách hajlott e tanácsra; kijött Pozsony várából, melynek őrsége bebocsátotta Bethlent, ki itt hatalmába ejtette a szent koronát is.
Mindenki hódolt tehát országszerte, még Esterházy fivéreit: Dánielt és Pált is «reá vitte a kételenség» mint ő feljegyzé róluk; Gábor bátyja pedig, Forgách nádor nevében, kérve-kérte Miklóst is: venne részt velök együtt a Bethlen sürgetései folytán hirdetett pozsonyi országgyűlésben. De ő rendíthetlenűl megállott királya mellett. Nem ingatta meg őt kérés; nem rettenté meg a nagyeszű fejedelem hatalma és szerencséje; hasztalan írta neki maga Leopold főherczeg: «Alkalmazkodjál a körűlményekhez. Veszélynek ne tedd ki magadat; mert még nagy szolgálatokat tehetsz királynak és hazádnak!»[15] Esterházy törekvéseinek változhatlan czélja lévén Magyarország felszabadítása a török iga alól, nem tudott egyetérteni a török segélyre támaszkodó Bethlen-féle mozgalommal. A legjogosultabb vágyaknak, a legfájóbb s általa is mélyen érzett sérelmek fölötti panaszoknak – szilárd meggyőződése szerint – mindaddig el kelle némulniok, míg a pogány ellenség hazánk földjéről kiűzve nincs. Vallásos hite azt sugalta volt, lesz a magyarságnak akarata, lesz módja és ereje minden egyéb baj orvoslására: legyen csak egyszer a nemzet ismét ura osztatlan hazájának. Ezért ő a sérelmek vitatását a Habsburgokkal szemben időelőttinek és erőfecsérlésnek, a fegyveres ellenzéket pedig és meghasonlást a nemzet életfája legemésztőbb betegségének tartotta.[16] Szemeiben Ausztria volt az adott viszonyok közt legbiztosabb szövetségesünk, mert közelsége és összeköttetéseinél fogva leghathatósabb segélyt, a Habsburg-ház örökös fejedelemsége folytán, legtöbb állandóságot ígért. E mellett Mátyáshoz tisztelő hálaérzet, Ferdinándhoz pedig a törhetlen jellem méltánylása kötötte őt. És végül ugyancsak ez a ház képviselte a kath vallás érdekét, mely ép úgy össze volt nőve Esterházy eszének minden gondolatával, szíve minden érzelmével; mint ellenfeleié a protestantismus ügyével, a melyet most épen Bethlen képviselt.
8. ESTERHÁZY DÁNIELNÉ, SZ. RUMY JUDIT.
Nem hajlott tehát ennek Pozsonyból november 20-án hozzá intézett újabb meghívó levelére sem, mely bizonyságot tesz arról: mily nagy súlyt helyezett a fejedelem Eszterházynak, e jellem, hazafiság és államügyek körűli jártasság által egyaránt kimagasló férfiúnak, jelenlétére. Távolmaradása miatt hozta meg a népes pozsonyi országgyűlés azon végzést, mely Esterházyt a nádor által a jövő 1620. évi beszterczei gyűlés elé idézte. Midőn pedig erre sem jelenék meg, a beszterczei országgyűlés törvényt alkotott, mely engedetlenségeért megrója ugyan őt; tekintettel mégis családjára, a dunántúli vármegyék közbenjárására, azon reményben «hogy ezentúl jó polgára leszen hazájának»: Szent Mihály napig megtérésére időt enged, mit ha elmulasztana, már eleve is száműzöttnek és elítéltnek nyilváníttatik.[17] És ő még sem ingadozott. Cselekedeteit sem önzés sem félelem nem irányítá. Meggyőződése szilárdan állt; maga hajthatatlan maradt.
Tűrnie kelle tehát Bethlennek bosszúját, ki őt a kitűzött határnap elteltével, Dunántúl működő seregének Huszár és Petneházy István vezérlete alatt álló hadosztályával, lakompaki várában körűlzáratta s heves ostrom alá vétette, hogy: ha lehet – pártjára térítse, ha nem – hatalmába ejtse.
Midőn Bethlen ekkép rendelkezett Esterházy személye felől, ez már szabad volt.
Szeptember 29-én valami úton-módon Dampierrenek egy levele került Lakompak urának kezébe, melyben Dampierre tudósítja őt, hogy segítséget hoz felszabaditására, sőt mi több, előre is biztosnak jelezte a győzelmet az ostromlók fölött, tehát semmi oka nincs az őrségnek nyugtalanságra.
«Méltóságos Úr; különösen tisztelt bajtárs! Tudja meg, mint bizonyos dolgot, becsületemre mondom, hogy Méltóságos Uraságodnak idején fogok segélyt nyújtani. Hanem ennek jó móddal, nem pedig nyakra-főre kell történnie; elég hamar lesz, ha jól lesz. A nyugtalankodó őrséget biztosítsa Méltóságod, hogy nemcsak segélyt hozok, hanem meg is verjük ezeket a lázadókat. Semmi sem bizonyosabb ennél. Kelt négy órakor. Méltóságos Uraságodnak bajtársa és legkészségesebb szolgája: gróf Duval-Dampierre.[18]
Dampierre szavának állt. Jóllehet Bethlen hadai már Ausztriában jártak: Dampierre a lakompaki nagy ember veszedelmét egész hadseregével fölérőnek tartván, Német-Újhely alól szokatlan gyorsasággal segélyére siet; Bethlennek meglepetéstől nem tartó hadosztályán rajta üt; a lovasságot megfutamítja s nagy kárt tesz a hajdúkban. Tizennégy zászlót foglal el a hátrálóktól, kiknek Tarródy Mátyással együtt ezerhétszáz emberök födte a csatatért. A vár, melyet vívtak vala, ily módon fel lett mentve.[19]
Egy hóval a lakompaki harcz után, 1620 november 8-án, vívták Ferdinánd és szövetségesei Prága mellett a Fehérhegynél azon diadalmas ütközetet, mely pfalzi Frigyes pünkösdi királyságának és Csehország alkotmányának véget vetett.
Ez által Bethlen is hatalmas támaszt vesztvén: hajlandó lett a békére. Kikötötte mégis, hogy Esterházy ne vehessen részt a béketárgyalásokon. Ferdinánd azonban készebb volt visszalépni az értekezlettől, semhogy bajban csüggedetlen s a szerencsében mérsékelt hívét elejtse: «Esterházy már ki van nevezve, – izené 1621 január 19-én, – már utasítva van, hogy jelenjék meg Haimburgban; gyalázat volna reá nézve, ellenségeinek kívánatára megváltoztatni e kinevezést; holott ő magasztalásra és jutalomra méltó, mert mindig hű maradt fejedelméhez, összes javainak koczkáztatásával is.»[20]
Bethlen erre engedett. Eszterházy pedig megjelenvén a tárgyaláson, az ököljog e szomorú korszakában méltányosságának újabb bizonyságát adá és megmutatta, hogy nemzetének szolgálatot tenni saját érdeke ellen is: édes kötelesség neki.
Az ő munkácsi vára leendett egyik jutalma a békét tartó erdélyi fejedelemnek. Az erdélyi fejedelem ugyanis a béke fejében Munkács várát is magának követelte. És Esterházy nem rettent vissza e személyes áldozattól. De midőn február 12-iki jelentésében megírja Ferdinándnak, hogy Bethlen megelégednék, ha három tiszántúli megye és Bereg Munkácscsal átengedtetnék neki: gondja van egyúttal arra is, hogy a nemzet jogos vágyai szintén kielégíttessenek. Az összes rendek megnyugtatásának föltételeit így adta elő:
Általános amnestia, minden kivétel nélkűl.
A koronázáskor ő felsége által fogadott alkupontok teljesítése.
A bécsi békekötés érvényben maradása.
Az ország szabadsága- és kiváltságainak épségben tartása.
A nikolsburgi béke. Kismarton és Fraknó az Esterházyak birtokába jut. Miklós gróf mint a bányavidéki végházak kapitánya.
A BÉKEÉRTEKEZLET közben és után folyt ugyan a háború Tiszán innen s azon túl; de a Bethlenhez csatlakozott urak közűl Forgách Zsigmond s vele együtt többen ismét a király pártjára állottak, a miben főrésze volt Esterházy tapintatos föllépésének, hazafias buzgólkodásának.
Megszakíttatván a haimburgi tárgyalások, Rohonczot, Kőszeget és Körmendet segített megvenni, s kímélve a honfivért, fegyver helyett meggyőző okok és kérések által vezette vissza a dunántúli vármegyéket Ferdinánd király hűségére.
Utóbb a nikolsburgi béke megkötésében munkált közre s maga lovagolt be annak örömhírével a bécsi burgba, 1622 újév napján. A nikolsburgi békeokmány őt egyéb czímei mellett kamarásnak is nevezi. Ugyanazon évben a nádorválasztó sopronyi országgyűlésen már 75 szavazó bizalma tüntette ki őt, a 80 szavazattal megválasztott protestáns jelölt, Thurzó Szaniszló mellett.
1622. évi május hó 2-án kelt azon oklevél, mely Esterházynak és örököseinek 400,000 magyar forint zálogösszeg erejéig beírja Kismartont és a fraknói grófságot; – augusztus 4-én pedig, a soproni országgyűlés tartama alatt, ama másik, mely Esterházyt eddig dícséretesen viselt főudvarmesteri hivataláról a homonnai gróf Drugeth György halálával megürült országbírói méltóságra emeli; – és két héttel utóbb, 1622 augusztus 18-án a harmadik, melylyel a nádorrá választott Thurzó Szaniszló helyébe «tekintetes és nagyságos galanthai gróf Esterházy Miklós,[21] Bereg és Zólyom megyék főispánja, Magyarország bírája, főkapitány, tanácsos és kamarás, kitünő erényei-, hűsége- és hadi ismereteiért», Érsekújvár s a bányavidéki végházak főkapitányává kineveztetik.
Esterházy ez utóbbi tisztség elvállalásától, melyet már 1619-ben elutasított volt magától, – mondván: legyen azé, a ki szomjúhozza, – ezúttal is szabadkozott. «Mi, a kik katholikusok vagyunk,» – írja Bécsbe küldött emlékiratában, – «a víz ellen evezünk és nagyobb difficultásokat kell superálnunk, hogysem másoknak. Kiváltképen pedig énnekem, a ki a fölséghez való ragaszkodásomért nagy részénél nemzetemnek idegenségbe is estem. – Nyilván van ő fölségénél az is, hogy énnekem minden jószágom többnyire elpusztult és elégették; pénzemet, ezüstömet, aranyomat, a ki ellenségimtől megmaradott, elköltöttem a fölség szolgálatában. – Nyilván lehet ő fölségénél az is, hogy sok esztendőtől fogvást építtetlenűl vannak a végházak s azokban sem elegendő vitézlő nép, sem munitio nincsen; fizetésök is bizonytalan.» Ezeknél s egyéb felhozott okoknál fogva kéri Ferdinándot: venné inkább más dologban igénybe szolgálatát és evvel most ne bántsa; hogy ennyi háborúja, fáradsága és kárvallása után ő is élvezhessen egy kis nyugodalmat. Ha e kérése meg nem hallgattatnék: kénytelen lenne bizonyos föltételeket szabni.
9. KIS-MARTON RÉGI KÉPE.[22]
A nagy teherrel járó új hivataltól azonban ily módon nem szabadúlt meg. Bécsben elfogadták föltételeit, miről már 1622 szeptember 19-én a következő értesítést vette:
Ő felsége komolyan meg fogja parancsolni, hogy a romladozó újvári lak fölépítésére Morvaország jövedelmeiből évenként kétezer forint fordíttassék.
Beleegyezik abba is, hogy eleségszerzésre kétezer forintnyi magyar kispénz járjon ki, a körmöczi kamara jövedelmeiből.
Esterházy saját sallariumát illetőleg adjon véleményt az ausztriai kamara: kitelik-e ama fizetés rendszeresen és évenként az ekkor még Magyarországhoz vissza nem csatolt kismartoni uradalomnak «Tatz» nevű kincstári jövedelméből.
Megegyezését nyilvánítja a király, hogy a mit Esterházy ő felségének vagy az udvari kamarának tudtával sajátjából előlegez, az neki, ha a szabott időre készpénzűl meg nem téríttetnék, a kismartoni és fraknói uradalmakon fekvő zálogösszegéhez adatván, annak idején azzal együtt kifizettessék.
A főkapitányt illető díszes zászlót, rézdobokat stb. külön biztosok fogják neki Újvárba megvinni.
Ő felsége elrendeli, hogy az őrség zsoldja két hóra készpénzben, további három hónapra pedig posztóban, nyolcz nap alatt kifizettessék.
Ily biztosítások után behelyezkedett tehát újvári generálisságába az új főkapitány, és itt vitte véghez az 1623. év legfényesebb fegyvertényét, midőn az újra Nagy-Szombatig hatolt erdélyi fejedelem török-tatár segédhadait megsemmisítvén, nagyszámú keresztény rabnak szerezte vissza szabadságát.
E győzelem emlékét örökíti meg többek között a fraknói családi kincstárban őrzött aranyozott ezüst zászlócsúcs is, melynek egyik oldalán, a reávésett szalagdíszen belül, e fölirat olvasható: Gróf Ezterhási Miklós Uyvári Generálisságában Mely Törököt Betlen Fejedelem Hozott volt ki II. Ferdinánd Római Császár És Az Kereszténység Ellen Igen Erős És Kemény Hitlevele És Fogadása ellen, – a másik oldalon pedig: Ibrahim Bosznai Bassa Zászlóján való Vért, Melyet Egynehány Több Szép Zászlókkal És Közel Négy Ezer Keresztény Raboknak Elszabadításával Nyertek El Tőle Uyvárnál 1623 Szentandrás Napján.
Esterházy, hogy királyát a háború erélyesebb folytatására bírja, 1624 január 20-án főrangú török foglyai kíséretében diadalmenettel vonúlt Bécsbe, maga előtt vitetvén egyéb zsákmányon kívül a törököktől elfoglalt harminczöt lobogót. Az udvari békepárt mégis – kislelkű félelmében – egyezkedést javasolt Ferdinándnak és az újabb békeértekezletek Bécsben már február 7-én kezdetöket vették.
Az újvári főkapitány, kinek tanácsát már a közel jövő következményei mindenben igazolták, épen a bécsi egyezkedés idején váltott gyűrűt a túróczmegyei Szucsányban gróf Nyáry Krisztinával, Thurzó Imrének (György nádor fiának) alig húsz éves özvegyével, 1624. év aprilis 16-án. Ugyanott ünnepelte nagy fénynyel esküvőjét is, melyen a királyt Pázmány esztergomi érsek képviselte, 1624 július 21-én.
E boldog frigy derítette föl a nagy államférfiú gondterhes életét; e frigyből látott otthonának felvidítására – első házasságából eredt egyetlen fia, István mellett – több reményteljes gyermeket serdülni maga körűl, kik nemzetsége nevére új és új fényt voltak árasztandók. Ebből a szerencsés frigyből származott gróf Esterházy László, kinek hősiségét a vezekényi csatasík emlékoszlopa hirdeti; ebből az in sago et toga egyaránt előkelő Pál, ki fényes nemzetségét a szt. római birodalom herczegeinek coetusába vezette be; s ebből az erőteljes Ferencz, kitől az Esterházyak ifjabb fraknói ágának oly dús hajtása sarjadott.
Általában a most következő pár esztendő képezte Esterházy Miklósnak úgy magánéletében, mint közpályáján is a verőfény rövid korszakát.
Az 1625-iki soproni országgyűlés. Esterházy Miklós nádorrá választatik. Sopronmegye főispánja, fraknói gróf. Bethlen újabb támadása. Esterházy Miklós viszonya Pázmány érsekhez. A linczi béke. Miklós gróf halála.
A TÖBBSÉGÉBEN protestans 1625. évi országgyűlésre Sopronba október 13-án jött át a király Újhelyből, mindkét fiával, leányaival s hitvesével, kisérve a szentszéknek és a spanyol királynak követeitől. Előterjesztéseiben a végek biztosítását, a rendzavarók megfenyítését s egyéb rokon tárgyakat hangoztatott csupán; de az egybegyűlt rendek mindenekelőtt a Thurzó Szaniszló halálával megürűlt nádori szék betöltését sürgették. A rendek bizalma október 25-én a király által előterjesztettek közűl Esterházy Miklós grófot emelte a nádori méltóságra, mely, mint az országgyűlés idevonatkozó határozatában olvassuk, «őt már régen megilleté». Esterházy nyerte a protestans Nádasdy Pál ellenében az összes szavazatok öthatodát: 125-öt.
Az új nádor már ezen az izgatott országgyűlésen is fényes tanújelét adta államférfiúi fölényének a sérelmek elintézése s az ifjú III. Ferdinándnak királylyá választatása kérdésében. – A koronázási hitlevél kiállíttatván a szent koronát Pozsonyból Esterházy ötven párduczos lovasának kísérete mellett a rendek Sopronba hozák, hol a díszmagyarba öltözött királyfi deczember 8-án megkoronáztatott.
A következő 1626 újév napján nevezte ki II. Ferdinánd a nádort Sopron megye főispánjává. S ugyanez év még egy újabb örömet is hozott Esterházy számára.
10. FRAKNÓ VÁRA A XVII. SZÁZADBAN.[23]
Az Ausztriánál zálogban volt országrészek (úgymint Borostyánkő, Kabold, Kőszeg, Szarvkő, Kismarton és Fraknó) visszacsatolásának régóta vajudó kérdése a nádor buzgólkodása folytán napi rendre kerűlvén, sőt Fraknó és Kabold visszakeblezése által részben már is szerencsés megoldást nyervén, a nemzet egyik leghőbb vágya ment teljesedésbe. A visszakeblezett várak közűl Fraknó – mint föntebb láttuk – előbb is Esterházy Miklósnak volt inscribálva. Most azonban, 1626 szeptember 15-én, Ferdinánd király a fraknói gróf czímével együtt örök joggal adományozta e várat a hozzá tartozó birtokokkal egyetemben Esterházy Miklósnak és összes utódainak; az ünnepélyes adománylevél bevezető részében méltatott sokszerű érdemek mellett a király itt is különösen hangsulyozván a nagy nádor azon ritka önzetlenségét és hazafias áldozatkészségét, melylyel királyának kértére a Bethlen Gáborral folytatott béketárgyalások sikeresítése végett, önkényt lemondott munkácsi vára- és uradalmáról, az erdélyi fejedelem javára.
Ekkor töltötte be Esterházy életének 44-ik évét, s itt érte el szerencséjének tetőpontját. Ezentúl folytonos és gyötrő munka mellett, sokszor el nem ismert küzdelmek és bántó keservek évei következtek reá.
Bethlen újra fegyvert fogott s a Wallenstein seregével ellene viselt újabb (1626-iki) hadjárat nehéz próbára tette a nemzetét oly igen szerető s minden idegentől irtózó nádort.
A zaklatott és feldúlt ország újból főkép Esterházynak köszönhette a Bethlennel Pozsonyban, a törökökkel pedig Szőnynél megkötött kedvező békességet. IV. Fülöp spanyol király e fölött érzett örömében aranygyapjat küldött Esterházynak, 1628 július 20-án. Ő volt e szerint Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem után az első magyar, kit e magas kitüntetés ért.[24]
Ám ez a derű is csakhamar borúra változott.
Azon férfiak közűl, kiket kortársaik megszoktak már külön-külön táborban látni s ennek daczára is «a három nagy magyar» nevezet alatt együtt emlegetni, Bethlen Gábor 1629 végén nem élt többé. Esterházy azonban ezentúl sem maradt ment a politikai versengés izgalmaitól. Nyugalmasabbnak ígérkező napjait rövid időn ismét a harmadik nagy magyarral, Pázmány Péter esztergomi érsekkel, a törvényes hatóságuk kérdése körűl keletkezett surlódások zavarták meg.
Esterházy sérelmét megorvosolta ugyan a király, de csak palástolólag; az érsek antagonismusát pedig újból és ismét tapasztalnia kellett az I. Rákóczy György fejedelem ellen indított hadjárat folyamán, melynek fővezérlete a nádor személyére bízatott.
Aligha vívtak még háborút kevesebb eszközzel és szerencsével s mégis ily kedvező eredménynyel. Mert habár Esterházytól ellenesei mindent megvontak, mire a harcz sikeres folytathatása czéljából szüksége volt; és bár Pázmánynak egyrészt Rákóczynál, másrészt pedig az udvarnál kifejtett titkos munkálódása a béke művében Esterházyt lépten-nyomon megakasztá: mindamellett az ő állambölcsesége, szívós erélye s szilárd elhatározottsága létrehozta fáradságos munka árán az 1631. évi kassai békét, mely hosszabb időre szabályozta a király és fejedelem kölcsönös viszonyait s melyről méltán mondja Toldy, hogy Esterházy státusférfiúi koszorújába a legszebb babérlevelek egyikét fűzte.[25]
Pázmány utóbb is igyekezett lehetőleg megnehezíteni Esterházynak a török portával és Rákóczyval szemben kifejtett hazafias tevékenységét, míg a két nagy ember között csaknem szakadatlanúl folyt áldatlan surlódásoknak az érsek halála (1637.) véget nem vetett. A három nagy magyar közűl immár Esterházy egymaga maradt meg szerette nemzetének.[26]
Pázmányt, ki fölemeltetését nagy részben Esterházynak köszönhette, megelőzte néhány héttel a halálban II. Ferdinánd király, kihez a nádort személyes vonzalom s a tisztelő szeretet érzelme is csatolta. Az a szoros kötelék, mely őt eddig a királyi udvarhoz fűzte, lazulni kezdett épen azon III. Ferdinánd alatt, kinek megválasztása- és koronáztatásában oly jelentékeny szerepe volt neki.[27]
Ezentúl rajta, kit eddig csak a nagyok bosszúja környékezett, a kis emberek irigysége is ki akart fogni. Ezek közé tartozott pedig nemcsak gróf Pálffy Pál kamara-elnök, hanem Lippay György kanczellár is, kinek az udvarnál elfoglalt bizalmi állásából a nádor ellen irányzott támadásai országgyűlési interpellatióra is adtak alkalmat. De a kínos ügyet ezúttal maga Esterházy símította el.
Ám a mire magánbántalmak nem bírhatták a nagylelkű hazafit, azt országos sérelmek idézték elő: t. i. a nádori méltóságról való lemondását, az elsőt és egyetlent nádoraink történetében.
A királyhoz 1638-ban fölterjesztett lemondó levele egyike a kor legfontosabb államiratainak. Megjósolván ebben az udvarnál ármánykodók törekvéseinek kárhozatos következményeit, kijelenti, hogy hazafias kötelességérzete tiltja azokért a felelősséget elvállalni. Kéri különben, hogy búcsúzó szándékát félre ne értsék; mert ő, ha most visszalép is, valahányszor személyes szolgálata kívántatik, ép oly buzgalommal teljesítendi azt, mint tizenkét évi nádorsága idején. Hogy pedig elbocsáttatását könnyebben megnyerje, lemond minden megtérítésről a fölség s összes kártalanítási igényeiről a nemes ország irányában: [28] elég jutalmát lelvén abban, ha ezentúl magánéletet folytathat.
Engedett mégis III. Ferdinánd csillapításainak és elhalasztá a végső lépést. De ettől fogva egymást érték emlékiratai, melyekben a királyt – bár eredmény nélkűl – kormánya hibái felől fölvilágosítani s a növekvő veszély megelőzése végett a sérelmek orvoslására bírni törekedett.
A folytonos sikertelenség 1642-ben ismételtette vele lemondását, most már a nemzet színe előtt. A rendek kérelmére újra elnapolta ugyan visszalépését a jövő országgyűlésig; de ő ezt már meg nem érte.
Az egyre ismétlődő országos sérelmek lángra lobbantották a polgári háború tüzét, melynek fáradhatlan oltásában tölt el az első fraknói gróf Esterházy Miklós életének alkonya.
A linczi béke vetett csak véget a dúló belharcznak,[29] mely elkerülhető lett volna, ha az udvar jókor hajlik a nádor tanácsaira.
Esterházy a békekötés előtt öt nappal áldozatúl esett hosszas testi-lelki szenvedéseinek. Megértvén, hogy testvére, Dániel, a táborban megbetegedett és baja Nagy-Heflányban, a hová gyógyúlást keresni vonúlt, súlyosbodott: a dévényi táborból maga is általjött a Dunán s ment egyenesen Heflányba, a hol Esterházy Dánielt már ágyon kívül a jobbulás útján találta. Helyette hirtelenűl maga a nádor betegedett meg s föl sem épült többé.
«Az én szerelmes uram-atyám, boldog emlékezetű gróf Esterházy Miklós, Magyarország palatinusa, holt meg Héflánban die II. septembris anno 1645. életének hatvanharmadik esztendejében.
11. GRÓF ESTERHÁZY MIKLÓS ALÁÍRÁSA.[30]
Kinek nagy emlékezete e világon is fönmaradván, az örök boldogságban tündököljék.»
Ennyit olvasunk atyja haláláról Esterházy Pálnak családi krónikájában.[31] A késő kor pártatlan történetírójánál pedig ezt a megtisztelő ítéletet: Mint Esterházy, a legjobbak közt is, oly tiszteletreméltó nem volt senki.[32] Épen oly kimagasló vezéregyéniség volt ő a fejedelmek és népek tanácsában, a béke teremtő munkáiban, mint a dúló harczok véres mezején.
Tüneményszerű emelkedése kétségbe vonhatlanúl ősi magyar erényeiben leli legelfogadhatóbb magyarázatát. Az okossággal párosult erély s vitézség, valamint serénysége a közügy szolgálatában, bátran atyai örökségének mondható.
Mély meggyőződésből fakadt igaz vallásosságának maga emelt maradandó szellemi és szintoly díszes kőemléket, föntebb említett hitvitázó iratában és a saját, valamint forrón szeretett övéi nyughelyéűl pazar bőkezűséggel épített nagyszombati fényes szentegyházban, a hová hült tetemeit a szintén általa épített kismartoni zárda kápolnájából, méltóságához mért pompával vitték át.[33]
Esterházy Miklós családi élete. Fiának, Istvánnak házassága. Utasításai fia részére. Annak birtokai. István gróf halála.
MIKLÓS nádor családi életének egén is gyors egymásutánban váltakozott: verőfény és búfelleg. Legderűltebb napjai közé számíthatta az 1638. évi szeptember 26-át, mely napról a már idézett családi naplóban ezt olvassuk:[34] 1638 szeptember 26-án vette el nagyságos gróf Esterházy István úr szerelmes házastársul gróf Thurzó Erzsébetet dispensatio által, Kismartonban, ki volt akkor 22 esztendős és az asszony 17 esztendős.
A menyasszony Thurzó Imrének és Nyáry Krisztinának gyermeke, így tehát Esterházy Miklósnak mostoha leánya volt, kit első hitvesétől, Dersffy Orsolyától született fiával, Istvánnal összeházasítani: kedvencz terve vala a nádornak. Elképzelhetjük azért az örömszülők boldogságát, midőn gyermekeik oly szép jövővel biztató frigyét megvalósulni látják; de nehéz volna leirni a pompát, melyet a ház kettős örömének e verőfényes napján a nádor udvara kifejtett, vendégűl üdvözölhetvén az ország legtöbb főurát és nagyszámú nemeseit. Lósy érsek jelent meg a király képében; Rákóczy szintén fényesen képviseltette magát. A császári követségen kívül a lengyel kir. udvar követei is megjelentek.
12. GRÓF ESTERHÁZY ISTVÁN ALÁÍRÁSA.
A nagyszombati egyetem a nádori udvarban tartotta meg alkalmi előadásait. A vőlegény nevelője, Keresztesy István, írta az egyetem nevében üdvözlő menyegzői verseket, melyek díszpéldányait selyem- és atlaszlapokra nyomtatták.
13. GRÓF THURZÓ ERZSÉBET ALÁÍRÁSA.
A tantestületet Forró igazgató képviselte. A Jézus társaságából vele voltak a kismartoni lakodalomban: Wesselényi, Keresztesy és Nádasy.
A nászbeszédet Forró mondotta, az Írás e szavaiból indúlván ki: «Mit Isten kötött össze».
Az egyházból ágyúk dörgése mellett vonúlt föl a fényes nászmenet. S a lakoma után a vendégek szórakoztatására egyebek között ünnepélyes lóversenyek is rendeztettek.
Az örömapa szívének melegét érezteti velünk ma is azon «atyai szeretetből való rövid intés, tanúság és informatio», melyet Esterházy ekkor a saját tűzhelyt alapító Istvánhoz intézett.[35]
14. A GALÁNTAI KASTÉLY.
Biztosítja önállóvá lett fiát, hogy őrködő szemeit ezentúl sem veszi le róla. «Azt cselekedd csak,» – teszi hozzá, – «a mit mi előttünk is megcselekednél, vagy jó ítélettel a mi javallásunkat hinnéd benne, avagy más eszeseknek is dícséretét».
Birtokviszonyairól kimerítő részletezéssel informálja őt: «Nyilván vagyon, tudom, nálad,» – írja fiának, – «az én mindennapi számtalan munkám is, kiket kívánnék, hogy könnyebbítenél. És arra nézve kívánnám hozzám való közel laktodat is, gyakorolván magad a munkában és szolgálatban; hogy így az én holtom után is mind nemzetségednek, hazádnak és Uradnak hasznos szolgája lehetnél, a mint hogy kedved lévén hozzá, ezekre itt nálam elég alkalmatosságid is volnának. Mindazáltal, tudván az ifjúságnak állapotát s a te hajlandóságodat is, én semmire nem kényszerítlek.»
Csak arra kéri, hogy a mit most kezeibe ád, helytelenűl el ne költse. «Hiszen előtted» – így folytatja atyai intelmeit – «sem Urad, sem hazád, sem mások dolga nem forog; hanem magadra és magad dolgaira lesz most csak gondod. S ha magadnak is meg kezdenél fogyatkozni, mindenek ítélete szerint annyival alkalmatlanabb leszesz másoknak.
Fölös és haszontalan cselédet tartanod szükség nélkűl való; elég szolgánk leszen minekünk, a kiket helyes és jó dolgokban mindenkor szolgáltathatsz, a minthogy szolgálnak is, csak te is kinek-kinek közöttük illendő becsületeket megadjad, kiket mi jó rendbe is veszünk, hogy az öreg uraim hét- avagy holnapszámban legyenek melletted a continuusokon kívűl.
Reméllem azt is, hogy mind magam s mind mások relatiójából nyílván lehet nálad: az Igazságért és Uramhoz való hűségemért s hazánk szabadságaért is mennyit szenvedtem légyen én a Bethlen idején való háborúságban; úgy hogy valami jóm énnekem volt vagy magamé, vagy szegény atyámfiáé, az anyádé, többire mindazok elvesztenek tőlem, úgy hogy jószágimban több a lánzséri puszta kőfalnál én kezemben meg nem maradt, elköltvén életem és becsületem megtartásáért minden ingó-bingó javaimat is; hanem valami jóm nekem most vagyon, mindeneket előmentemmel, böcsületemmel, jó nevemmel újonnan köllött szörzenem, hatalmas gonddal, munkával, szenvedéssel s kemény gondviseléssel és nagy hűséggel, – s talán méltán új keresetnek is tarthatom nemcsak a mit azután találtam, de a mi azelőtt volt is. – Mindazonáltal, tudván, hogy lesznek hízelkedőid ebben is, akarom, hogy értsed: micsoda javai vagy jószági voltak szegény anyádnak, mikor én elvettem.
GRÓF ESTERHÁZY ISTVÁN.
15. SZTRECSEN VÁRA.
Bírta azért Munkács várát és jószágát, Lánzsér várát, Zólyom várának felét, Sztrecsen várának felét s jószágában Zsolnát és három falut s a Beczkói portiót. – A mi azért a munkácsi jószágot és várat illeti, elhalván az emberek, nem annyira tudják, de különben nincsen, hanem én tartottam meg szegény atyámfiának azt a várat; mert elfogyatták volna életét s úgyis hozzá nyúltak volna szegény Mágócsi attyafiai a várhoz, kiben meg is reszkettették volt már; kit ő szegény maga is megvallott és arra nézve nekem is kötötte volt nemcsak Munkács várát és Zólymot is, de Lánzsért is ötven ezer forintban, miről autentica fassiók exstálnak most is. Azután impetálta a fiscus is azon munkácsi jószágot s ha az én resolutióim, nagy szorgalmatosságom, nagy summa fizetéseim nem lettek volna, bizonyosan elvette volna a fiscus is tőlünk, mely váron és jószágon négy rendbeli summa volt, úgymint: Mágócsi Gáspár summája, a ki circiter – a mint eszembe juthat – 73 ezer forint volt. Ezt a summát a Mágócsiak defectusa után hagyta Mágócsi Gáspár a Kátai és Moricz familiának s e mellett akartak a várhoz is jutni, kikkel én sok fáradságom, költségem és contentátióm után conveniálván, én reám transferálták jussokat, úgy vagyon, szegény atyámfiával együtt.
A másik summa negyvenezer forint volt, melyet Mágócsi Ferencz adott volt reá. A harmadik summát Rákóczi Sigmond adta volt reá, ki 77 ezer és háromszáz s 50 frtot tett, de mivel tutorságában adta volt, Magócsi Ferenczre szállott az a summa is. Azaz a munkácsi jószágon mindenestül százkilenczvenezer és háromszázötven forint volt, s mivel conditiójokban az volt, hogy öt esztendő alatt minden esztendőben ezer-ezer forint szálljon le benne, így szegény Mágócsi Ferencznek nem többen, hanem csak szintén száznyolczvanötezer és háromszázötven forintban volt Munkács vára és jószága, melyből kivévén a 73 ezer forintot, úgy mint a Mágócsi Gáspár reá adott summáját, kit már én aquiráltam, nem marad liquide több fenn abból a summából, a ki szegény atyámfiára szállott Mágócsi Ferenczről, 112 ezer háromszáz és ötven frtnál. Ezek után, a mikor mi kezünkbe jutott volna a jószág, mi is egyszer 15 ezer forintot adtunk reá, másszor ötven ezeret, melyeket összevetvén a fölül megirt summákkal, a mint az arról való én új Inscriptionálisom is tartotta, kétszázötven ezer háromszáz és ötven forintban volt Munkács minálunk, a 112 ezer háromszáz és ötven forinton kívűl magam aquisituma lévén a többi, úgymint százharmincznyolczezer forint, mely summákhoz sok rendbeli káraimért, Munkácson tett épületimért és ugyanott 13 holnapig magam költségén tartott presidiariusokért, ki majd 700 emberből állott, és több sokrendbeli költségimért és sok nagy fáradsággal való hűséges szolgálatimért, augeálta ő fölsége másfélszázezer frttal, s úgy adta volt a két jószágot: úgymint Fraknót és Kismartont négyszázezer forintban szegény megholt Császár Urunk, ezután még mi ezen jószágokra épületeken kívűl majd másfélezer forintot adván és Fraknót örökben is szörözvén. – Ebben vagyon azért a munkácsi summának állapotja s nem különben.
16. LÁNZSÉR VÁRA.
A mi Zólyom dolgát illeti, új Inscriptioval kértem volt azt is én meg magamnak, kin szegény atyámfiának harminczkétezer forintja volt circiter, mit megmutathat az Inscriptionalis levél; mert noha felét bírtuk mi is Zólyomnak, de valami Consiliáriusságára való füzetésért több summájok volt szegény Dersfi Miklós maradékinak rajta négyezer forinttal, mely jószágot nekem nagy szükségemben kölle eladnom, a mikor újonnan Bethlen Gábor nagy erővel, törökkel, német ellenséggel reánk üt vala, kinek ellene menvén én is derék hadakkal, meg is szégyenedett vala; mely jószágot én, magánossan kérvén meg ő fölségétől és egynehány ezer frtot is adván reá, nemcsak partim pénziért s partim atyafiságos szeretetből cedáltam[36] Esterházy Pál uramnak öcsémnek, de Inscriptiómban való jussomat is transferáltam ő kegyelmének, – ebben értsed azért lenni a zólyomi jószágnak állapotját is, kiért illető summádig contentátiód fog lenni.
17. ALSÓLINDVAI KASTÉLY.
A strecseni jószágot is el köllött vala zálogosítanunk, kinek hétezer forintban három faluját még szegény anyád adta el Réwai Márton uramnak, kit Réwai László uram bír most is; valami arany lánczot adott volt szegénynek, kiben ezer arany volt hiszem, a mint eszembe juthat, s adott volt valami kevés pénzt is, úgy, hogy négyezer forintig való contentatiót tett, s a többit, úgymint háromezer forintot, atyafiúságból superinscribálta, kinek refusiójával talán én nem tartoznám, de nem leszek feledékeny abból is, mivel az én javallásom is volt rajta. A várbeli részt és Zsolnát pedig a zólyomi portiójokért adtam volt Veselényi uraméknak, ki tizennyolczezer forintban vagyon, noha ők húsznak vélik, de nem úgy van, mert kétfelé oszlott s egyik részét annak a summának, úgymint a 36 ezer forintnak Thurzó Györgyné asszonyom maradéki vette föl s nem több, hanem csak tizennyolczezer forint adatott azoknak is.
A beczkói portiót adtam Esterházy Dániel öcsém uramnak, először együtt szegény atyámfiával, azután magánossan cum auctione summæ in flnis 12,000,[37] kiről a magunk protocollumunkban extál is az Inscriptionális levél; de e helyett megint azon beczkói jószágból a minemű két falubeli portiót, úgymint Szernyén és Leszkón (Szrnye és Lieszko) a szegény öregatyád, Dersfy Ferencz, nagy summában involvált volt, visszaszerzettem. És noha azt is öcsém, Esterházy Dániel uram kezébe eresztettem, de nem inscribáltam; nem sokkal halladván azért meg ott, a mit ily atyádfiának adtam, s nem is mindenestől ingyen, azt, a mit visszaszerzettem: gonosz neven nem veheted. Contentatiót teszek mindazonáltal arról is, a mivel superálja az öcsém uram inscriptionalis summája az aquisitumot noha ebben öcsém uramat meg ne bántsd, sőt neki engedd a fölül megnevezett két falubeli portiót is, atyai szeretettel intlek, látván maga emberségét és feles szép gyermekit.
Alsó-Lendván is volt valami portiód, három vagy négyszáz forintot jövedelmező. Ezt Bánffi Christóf uramnak cedáltam, azont cselekedvén szegény Nádasdi Pál is, a beczkói pörre nézvén, kinek jó conditiói vannak; a mint meg fogod a levelekből látni, szükséges is volt vele contrahálnunk a Beczkóban való securitásért, úgy azért, hogy ha a törvény elvetné Bánffi uramat attól a keresettől, in tali casu ne csak azt a lendvai portiót tartozzék visszaereszteni minden pörpatvar nélkűl, de esztendőnként való jövedelmét is tartozzék egyszersmind megadni, négyszáz forintot tudván egy esztendőre.
Ezek azért, a mik szegény anyád javai voltak, és most nem bírjuk. S így is mentek más kézre, s ebben is vagyon állapotjok; semmit, csak két pénzt is azokban gonoszúl el nem költvén vagy tékozolván.
Vagyon a lánzséri jószágod hátra, kit im dependensis kezedbe eresztek. S úgy vagyon nem kevés csorba esett ebben is a jószágban, de két jó faluját, úgymint Rorbokot és Pamgortot (Rohrbach, Baumgarten, ma Nádas és Kertes) még szegény atyámfia idejében adtuk volt zálogba, sőt Pamgort azelőtt is zálogban volt, hanem mi váltottuk volt ki, de hirtelen kelle Munkácsra summát adnunk s akkor kelle újonnan ezt is, Rorbokot is elzálogosítanunk, – s a szerint Gyirótot is szegény Czirákinak, – a rajdingi portiónál egyebet én el nem adván benne, kiknek inscriptiójok megvannak protocoluminkban, kiket mi tartozunk kiváltani s ki is váltjuk, ha Isten megtart bennünköt, avagy az ő idejében mind ezért s mind a többiért más jószágokat adunk s mindenestől contentálni kívánunk, ha most nem lehetne is cum diminutione status et conditonis nostri, holtunk után, noha arra nem kívánom hallasztani, csak éltessen Isten benneteket, holott akkor ex dispositione nostra több is jut ezeknél.
18. A NÁDASI UDVARHÁZ.
Ezeket így értvén, se magadat ne fonnyaszszad ezek miatt, se mások hízelkedő beszédinek helyet ne adj, annyival inkább minket s anyádat is, atyádfiait s kiváltképen a kikkel egy vagy, meg ne búsítsad, se valami kedvetlenséget hozzájok ne viselj; mert cum fœnore megtér a te jód, csak egyébaránt alkalmaztasd mind ezelőtti s mind a mostani Instructiónk szerént magadat, kire kívánok Istentől malasztot is, melyekhez alkalmaztatván magadat: Isten is úgy áld meg s evvel tartsd a mi szeretetünköt és atyai áldásunkat is magadon, s így leszesz a jóakaratú embereknek is kedvében s magad tisztességes, emberséges állapotodat, lölki nyugodalmadat, egészségedet, ezekkel fogod atyai szeretetünknek nevelésével nevelned.
19. A CZINFALVAI KASTÉLY.
Holmi egyéb aprólékos dolgokat le nem írhatunk, hanem ím szépen fölépült és rakott házba bocsátunk be, de mindenestől kezünket és gondviselésünket mi sem veszszük ki belőle, s minthogy ily beteges állapottal is vagytok, és semmi derekas orvos közel nincsen ott, a hova némely casusokban (a ki meg szokott történni) alkalmatlan volna nekünk is oda mennünk: kívánjuk azért, hogy derekas lakástokat közelebb hozzad, és gyakrabban nálunk vagy Czindorffon (Czinfalván) alkalmaztassatok, nem úgy mi érettünk, mint magatokért, kik nem értitek még, mit tegyen embernek szabadságban a magára való gondviselés. De elvégezem írásom, mível nagy sok dolgaim közt csak igen currenti calamo írám ezeket is; hanem mivel most bocsátunk először magatokon házunkból ki: kívánjuk szívünk szerint, hogy Isten jó egészségben és szeretetben tartson meg sokáig benneteket, s éljetek lelketek üdvösségére s nekünk is örömünkre, s láthassátok maradékaitokat, a ki első méze a házasságnak, kiknek veletek együtt örvendhessünk mi is. Amen.»
Így hangzott Miklós nádor atyai áldása.
Az ifjú házaspár a lánzséri jószághoz tartozó lakompaki kastélyba költözött, hol bár csöndes és rövid ideig tartó, de annál boldogabb házaséletet élt. 1641 márczius 7-én született kis Orsika leányuk, kinek a család történetében oly szép és jelentős szerep jutott osztályrészűl.
21. A LAKOMPAKI KASTÉLY.
Esterházy István, ki már korábban köszvényben szenvedett, még gyermeke születése előtt «neki nehezedvén, vitette Bécsbe s onnét Badenbe magát, ki is nem használván, sokáig betegeskedett».
1641 július 4-ike véget vetett hosszas szenvedésének. E napon halt meg Bécsben, esti kilencz óra után a 26 esztendős István gróf, a ház első szülöttje, kit jobbágyai a szegények atyjaként tiszteltek, s a kinek egészségi állapota fölött nagynevű atyja oly szeretetteljes gonddal őrködött.
21. ESTERHÁZY MIKLÓS TEMETKEZÉSI CZÍMERE.
Jegyzetek
