MÁSODIK KÖNYV.
GYERMEKÉVEK.



22. CZÍMER A FRAKNÓI VÁRKAPUN.

I.



Esterházy Pál születése. Gyermekévei Lakompakon.

KÖLCSÖNÖS szeretet s az együvé tartozás erős érzete képezte éltető s nagyra növelő elemét az Esterházyak kiterjedt családi körének. Követendő példányképűl e részben is a nagy nádor állott övéi előtt a család tiszteletre méltó patriarchájaként. Őt már közpályája küszöbén az «atyafiságos szeretet» bírta rá, hogy atyai örökéről föltétlenűl lemondjon vérei javára. Ezek viszont valóban példás ügyekezettel rótták le hálájokat s szerető ragaszkodással viseltettek nemcsak a nádor személye, de övéi iránt is kivétel nélkűl.

Osztatlanabb szeretet mégsem környezhette Esterházy Miklós nádor egyik gyermekét sem, mint az 1635. év kisasszony napján Kismartonban született Palkót.

Az ő zsenge gyermekévei már abba a korba esnek, melyben nagynevű atyja közpályáján a rövid verőfényt tartós ború váltotta fel. A nádor teljes életében mindennél többre becsülte a családi kör szelíd örömeit. Minél inkább vágyódnia kellett ezek után a közélet sokszerű csalódásai mellől közhasznú élte alkonyán, annál nagyobb szeretettel karolta fel e szépen fejlődő fiacskáját, a ki testi és szellemi kiváló tulajdonaival korán igazolni látszék azokat a jó jeleket, melyeket a szerető atya gondos szemei mindjárt születésekor fedeztek föl rajta. A gyermek – Esterházynak Nyáry Krisztinával kötött boldog házasságából a hetedik,[38] – nagy reményeket ébresztett maga iránt. S hogy e remények annál bizonyosabban valósuljanak, előrelátó atyja már keresztelése alkalmával nagybefolyású összeköttetésekhez juttatta őt. «Körösztöltettem Pálnak, Lippay György cancellarius által. Körösztatyám volt a spanyol király képében Joan Monroi nevű követ, körösztanyám a királyné képében Catharina, Bethlen Gáborné fejedelemasszony,» – olvassuk Esterházy Pál herczeg gyermekkori emlékezéseiben. [39]

A nemes országnak még úgyszólván pólyáiban bemutatták őt gondos szülei, kik az országgyűlés rövid tartamára sem akarva tőle megválni, magukkal vitték a kisdedet Pozsonyba is, a hol elsőben nyugodott rajta szeme gróf Zrínyi Miklósnak. És övéi már itt úgy találták, hogy a gyermek «természete egyez» Zrínyiével; a mit serdűltebb korában szinte kedvtelve emlegettek előtte.

Esterházy Pál alig egy évtizedig élvezhette csak az atyai, s nem is egész hat évig az édes anyai szív szerető gondoskodását: de ez a rövid idő is elég volt arra, hogy együttérző családja figyelmét lefoglalja magának. Egyetlen öcscse, Ferkó, csak 1641-ben jövén a világra, Palkó egy lustrumon túl maradt a család legkisebb gyermeke. Mint ilyen, beczézett tárgya lett atyja, anyja s összes hozzátartozói leggyöngédebb szeretetének.


23. NYÁRY KRISZTINA ALÁÍRÁSA.


A nádori udvar ez idétt jobbára Lakompakon tartózkodott. Itt tölté Palkó is első gyermekéveit. Ezt a várat Lánzsérral együtt, melynek tartozéka volt, még a dicső napok emlékei avatták kedvessé Esterházy Miklós nádor szemében. De regényes szép vidéke úgy mint erődjének feltétlen biztonsága, egyébként is mintegy prædestinálták arra, hogy Nyáry Krisztina, gyermekeivel, szintén a legkellemesebb otthont találja fel a nádor e régi rezidencziájában, melylyel Sopron vármegye történeti irott emlékeiben már a XIII. század folyamán találkozunk. Béla király adományaként Kemény Lőrincz főispán birta. Corvin Mátyás utóbb Lánzsér egész uradalmát Mrakesnek adományozta, ki azt zálogon Weiszpriach Ulrik kezébe bocsátotta. Ennek fia, János, az uradalmat királyi jóváhagyással Teuffel Erasmusnak adta el 1548-ban, a midőn Weiszpriach János Zsuzsanna lyánya, Teuffel Kristófné is Erasmusra ruházta át Lánzsér iránti összes jogait. Erasmus azonban a török ellen Palást mellett vitt ütközetben fogságba jutván és utóbb Konstantinápolyban feje vétetvén: fivérei, Kristóf, György és Endre, Lánzsért a Teuffel Erasmus által újonnan épített lakompaki várral együtt Oláh Miklós [40] esztergomi érseknek 1553-ban örök áron eladták. A protestáló női ág e szerződés ellen emelt kifogásaival a rendes perútra útasíttatott. De az érsek még ugyanazon 1553. évben, Teuffel Erasmus defectusa folytán, királyi adománylevelet is eszközölvén ki magának, a megvett uradalom birtokába törvényesen statuáltatott. 1561-ben királyi engedélyt nyert, hogy birtokairól szabadon rendelkezhessék. S már a következő esztendő folyamán úgy végrendelkezett, hogy Lánzsér-Lakompak birtokában az élethossziglani haszonélvezet Szászvárosi Oláh Mátyás nevű fivére- és két nővérének gyermekeit illesse ugyan, a tulajdonjog azonban az ő halálával kizárólag Orsolya nevű testvérének fiára, Oláh-Császár Miklósra szálljon. Az érsek 1568-ban elhunyt. S követték őt a halálban csakhamar testvérei is. Oláh-Császár Miklós tehát egyedűl maradt az uradalom birtokában. Neje Zlunyi Anna volt, a Frangepánok ősrégi neméből. Oláh-Császár Miklósnak ettől egy Kristóf nevű fia, kinek utódairól semmit sem tudunk s egy Orsolya nevű leánya maradt. Ez a leány lett a lánzséri s lakompaki várak örököse. Utóbb Dersffy Ferenczczel házasságra lépvén, ugyancsak Orsolya nevű leánynak lőn anyjává, a ki egyedüli örököse is maradt a lánzséri uradalom birtokában. Dersffy Orsolya első házasságban Mágócsy Ferencznek lett nejévé, kitől gyermeke nem született. Másodízben aztán, mint fönnebb elbeszéltük, Esterházy Miklóssal lépett házasságra, kit István fiával ajándékozott meg.


24. LÁNZSÉR KÉPE.



25. OLÁH-CSÁSZÁR ORSOLYA, DERSFFY FERENCZNÉ.

Esterházy Miklós tehát Dersffy-jogon birta Lánzsért s Lakompakot, mely várak a nagynevű érsek által ki élete jórészét a kir. udvarban töltötte s a kit I. Ferdinánd magyar király, leányának keresztapaságával tisztelvén meg, mintegy rangbelijéűl ismert el, minden igényt bőven kielégítő módon lettek felszerelve. De Esterházy maga sem kimélt költséget és fáradságot, hogy rezidencziája egy ország királyi helytartójához mindenben méltó maradjon. A fényűzéssel, melyet e részt megengedett magának, öntudatos szolgálatot tett a nemzeti ügynek. Mert a Habsburgok trónrajutása óta az országból hiányzó magyar királyi udvartartást itthon úgy a hogy pótolni, természetszerűleg a nádor lett hivatva.

A nádor Lakompakon is pompás udvart tartott. Testőrző kék hajdúkkal vette magát körűl s a vele méltatlanúl ellenkező Pázmány nagy bosszúságára semmit el nem mulasztott, mit hivatalának méltósága és személyes biztonsága tőle a külsőségekben is megkívánt.[41] A testőrei részére kiadott «hadi szabályzat» gondolkozásmódja előkelőségének és humanus voltának egyaránt fényes bizonyítványa.[42]

S ezek a jól fegyelmezett testőrök voltak mégis azok, a kiknek részéről legelőször forgott veszedelemben a nagy nádor kedvencz Palkó fiának testi épsége. Mert midőn anyjának, Nyáry Krisztinának, névnapját ünnepelték Lakompakon, az örömlövéseket tévő hajdúk egyikének puskája véletlenségből golyóra volt töltve s a kilőtt golyó az ablak keresztjébe fúródott, úgy hogy az ablakból kinéző gyermekek csak hajszállal menekültek meg a haláltól, Pál nővérének, Esterházy Anna Júliának, kezét horzsolta könnyen a golyó.[43]

II.



Neveltetése. Anyja halála. Nővére Anna Julia házassága.

MIKOR Esterházy legidősebb fia, István, megnősűlt és Lakompakot kezéhez vette, a nádori udvar Lakompakról Fraknóra, onnan fél esztendő mulva Semptére, majd pedig Nagy-Szombatba költözött, hol a nádor – ki 1637-ben Losy Imre érsek posztóutczai palotáját örök áron megvette, – ezentúl sokszor heteket, sőt hónapokat töltött, kivált télen; részint hogy hanyatló egészségét a jóhírű Jung Ábrahám orvossal ápoltassa, részint hogy nagyheti ájtatosságát az általa épített egyetemi szentegyházban végezhesse.

Itt látta Palkó is legelsőben a nagypénteki processiót, a feldíszített úr-koporsót, és e mellett «a franciscánus barátoknál bizonyos csudálatos angyalok járását», a mit sokáig nem bírt elfelejteni, «nem tudván, micsoda látás légyen az».

Ez idétt hozták melléje Esterházy Sándort, az újvári vicegenerális fiát; kivel azután együtt nevelkedett és tanult. Eleinte bizonyos Bornemisza János volt a tanítója. Csakhogy ez pædagogiai hivatottságát rövid időn alaposan discreditálta.[44]

A két gyermek mentorságát azután Tordai János præceptor vette át. Az ő felügyelete mellett mentek 1639 karácsony táján a Dunántúlra. «Mert engem» – írja Palkó – «Esterházy István bátyám uram elkért s Lakompakra vitetett, a hol, igen szeretvén, lovat s holmi más ajándékot adott nekem. A farsangot is ott töltöttük. 1640 bőjtre pedig Kis-Martonba jöttünk. Husvét napjaiban, midőn atyámuram a szentegyházba ment a franciskanusokhoz, engem lóra ültettek s úgy mentem a hintó mellett, ugyanazon lovon ülvén, melyet Esterházy István bátyám uram adott. – Pünkösd után megint elkért bátyám uram engem atyám uramtól Lakompakra.»

Itt töltötte aztán a gyermek az egész nyarat, s csak őszre kelve mentek át a nádornéval Semptére, a hol Nyári Krisztina a következő 1641. év január 17-dikén utolsó magzatának, az erőteljes Ferkónak, életet adván, maga – rövid szenvedés után – örök álomra húnyta le szemeit.

Palkónk elvesztette a gondos, szerető anyát. Atyját pedig teljesen megtörte e csapás. Emésztő bánatával annyira magába zárkozott, hogy környezete hiába kisérlett meg minden vígasztalást. Mikor a közeledés minden kisérlete hiúnak bizonyúlt s a nagyúr senkit maga elé bocsátani nem akart: Esterházy Dánielné a kis kedvenczre, Palkóra gondolt. Ehhez képest – olvassuk a gyermek emlékezésiben – «erővel beküldött, hogy vigasztaljam atyám uramat. Én azért nem mervén szintén elejébe, csak a kárpit alól dugtam ki a fejemet és sokáig néztem atyám uramra; kit midőn látott volna, reám tekintett, de semmit sem szólott. Én is azért csakhamar kiszaladtam, gondolván, hogy talán haragszik reám.

Másnap újra beküldtek az asszonyok. Akkor is csak a kárpit mellől néztem ki, de megint rám tekintvén, semmit nem szólott egyebet, hanem hogy mit akarok? Nem mertem ott tovább lenni, a hol láttam iszonyú sírását atyám uramnak. A falhoz tartva fejét, jajgatott nagyon.»

Harmadnap kalácsot adott Esterházy Dánielné a gyermeknek s czukrot is ígért, ha bemegy s tréfálkozik a bánkódó nádorral. A kárpit mögűl most «Gyöszte, Kuszi!» megszólítással hítta elő kedvenczét a megtört atya, ki a gyermek ártatlan nyájaskodásán megmosolyodott végre és meghagyta, hogy mindennap bemenjen hozzá, mikor magánosan vagyon. «A minthogy ebédet, vacsorát mind vélle köllött ennem ennek utánna. Bőjtben eltemetvén szegény asszonyom anyámat, jöve híre, hogy Esterházy Istvánné ángyomasszonynak leánya lett Lakompakon. Mi is azért a temetésről Nagyszombatból Sentére jöttünk s onnan a husvéti ünnepek után Kismartonba.

Midőn pedig ott volnánk júniusban, hozák hírét szegény István bátyám halálának, ki Bécsben holt meg, s onnan aláhozatván, Nagyszombatban temették el. Minket pedig Julianka nénémmel együtt Lákompakra kívánt Turzó Örzsébet nénémasszony, szegény Esterházy István uram özvegye.[45]

Itt történt, hogy Palkónk Thurzó Erzsébet leányával, Orsolyával, beteg nagynénjénél játszadozván, a kismartoni ferenczesek guardiánja, páter Stracz, egy olaszországi franciscanussal meglátogatta a beteget s midőn eltávoztak, az idegen szerzetes azt jósolta Palkó felől, hogy egykor atyja székiben fog űlni s az ágyon ülő kis leánykát (Orsolyát) nőűl veendi. Ez utóbbi jövendölés még inkább megkedveltette Palkónkat Thurzó Erzsébettel, ki ezután nem is ereszté el őt maga mellől. Ott maradt egész nagy nénjének haláláig, ki 1642-ben, ugyanaz nap, ugyanaz órában halt meg, mint egy évvel előbb férje, Esterházy István.

Thurzó Erzsébetet Nagyszombatban helyezték örök nyugalomra. Leányát, Orsolyát, Palkónk atyja saját gyermekeivel Nagy-Héflányba vitte.

Itt élt az özvegy nádor szerettei körében, a kik között Anna Júlia már gyönyörű hajadonná fejlődött. Ő volt az özvegy nádor házának legszebb ékessége. Testi bájai s művelt szellemének kiválósága egyaránt alkalmasok valának őt a nagyúri ház sokszor fejedelmi vendégekkel dicsekvő társaskörének központjává emelni. Kortársai, úgy a hazaiak, mint a külföldiek, föltétlen hódolattal adóztak a művelt lelkű úrhölgy elragadó tulajdonságainak, melyek által hasonlithatlanúl kimagaslott a korabeli hajadonok legelőkelőbbjei közűl.

Kezéért ama kornak legelőkelőbb fiai versenyeztek. Mindenekelőtt Zrínyi Miklós, a költő, látogatott el a héflányi kuriára, a végre, hogy Julianka nénémet elvegye – írja Esterházy Pál az ő emlékezéseiben. – «A kertben sétálván azért, Zrínyi uram engem meglátott és magához hívott. S kezemet fogva fölemelt a földről és megcsókolt, mondván Tar Mihálynak, a ki akkor ott állott:

– Nem sok ember tudja, micsoda gyermek légyen ez! – Kire mondá Tar Mihály:

– Talán szerencsés leszen, mert hetedik gyermeke az úrnak; igen is szereti, majd jobban a többinél. – Kire felele Zrínyi Miklós:

– Bár sok ilyen gyermek volna Magyarországon! – Kit én ugyan igen szívembe vettem akkor, s tekintvén Zrínyi uramat, eszembe vettem, hogy egyféle természetűek vagyunk, kit nékem atyám uram esztendővel azelőtt megjelentett vala.


26. GRÓF ESTERHÁZY PÁLNÉ ORSIKA.


Azon kertbe néném asszony is kijött, kit meglátván azután megírt Zrínyi Miklós uram megkedvellett s kívánta is házastársúl elvenni; mely dolog, a mint hallottam, mások miatt múlt el. Nem sokára azután jött el Nádasdy Ferencz uram, a ki is kérvén néném asszonyt, oda adták neki, s az 1643.[46] esztendőben a lakodalma is megvolt Kismartonban. Vőfély Illésházy György uram volt, a császár képi Lippay György esztergomi érsek, lengyel király követje egy Kazanovszky nevű lengyel úr volt, a ki igen kívánta volna nénémasszonyt Casimirus herczeg számára, a ki azután lengyel királylyá lött. Mert Bécsbe jövén Casimirus herczeg, ki László lengyel király öcscse volt, Kismartonba is eljött vala, a hol néném asszonyt megszemlélvén, megszerette, s igen kicsinyben múlt, hogy el nem vette, hanem hirtelenséggel meghalván bátyja, a királyságra kelletvén menni, ángyát vötte el, a kitől semmi maradéka azután nem lőn; az franczia asszony volt. És így a lakodalom megszolgáltatván, hazavitte Körösztúrra Anna Júlia néném asszonyt Nádasdy Ferencz sógor uram, a hol is nagy pompával való vendégség tartatott nagy főurak jelenlétében.»

Az 1644 február 6-án végbement családi ünnep, melylyel Esterházy Anna Júliának és gróf Nádasdy Ferencznek, a későbbi országbíró- s belső titkos tanácsosnak lakodalmát megűlték, a legszélesebb körökben keltett érdeklődést s méltó büszkeséggel töltötte el az örömben részes két főúri családot. Az öreg nádor örömét fokozta még az a reá nézve épen nem közönyös körűlmény, hogy a vejével folytatott tudományos hitvitázó eszmecserének sikerűlt Nádasdyt a kath. egyház hívéűl megnyernie.

Nem hiányoztak a leghatalmasabb főemberüket vesztett protestánsok táborában olyanok, kik gúnyosan hiresztelték, hogy Nádasdy nem a nádor meggyőző érvei, hanem a leányának szép szemei miatt tért vissza atyái hitére. Jóllehet Nádasdynak meggyőződésből történt áttérését egész későbbi élete igazolja.

Emelhette a főúri nemzetség családi örömét az a kitüntető figyelem is, melyet Eleonora császárné tanúsított Anna Julia iránt, szeretete jeléűl arany mellkereszttel ajándékozván meg őt.[47]

Nádasdy egy negyedszázadon át élvezte a jótékony hatást, melyet emelkedett szellemű neje valódi őrangyalként gyakorolt az ő nagyratörő lelkére; családfáját pedig tizennyolcz új névvel gazdagította.


27. KÖRÖSZTÚRI KASTÉLY.

III.



Esterházy Pál iskoláztatása. Vallásos oktatás. Atyja halála.

AZ ÓDON[48] nagyhéflányi udvarház elvesztette Anna Júliában azt a vonzerőt, melyet eddig a főúri világ legkiválóbb ifjaira gyakorolt. Megint szűkebb és csendesebb lett Palkónk körűl a családi kör, melyből a felsőbb tanulmányait végző László gróf már előbb kivált s a melyben most már csak három gyermek: Mária, Pál és Ferkó marad állandóan az özvegy nádor körül, ha őt e kedvencz tartózkodási helyéről országos gondok el nem szólítják.

A kisded Ferkó, alig öt éves nőtestvérével, még női gondviselést igényel. De a már nyolcz esztendős Palkó nevelésére s első oktatására a nagy nádor maga is közvetlenűl befoly. Méltán feltehetjük róla, a ki Laczkó fiát tizenhatodik születésnapjára oly rosariummal lephette meg, melyet érte tizenöt éven át mindennap elimádkozott,[49] hogy ájtatosságát élete utolsó éveiben otthon tanuló Palkójával együtt végezte. Sámuel sem nyerhetett vallásosabb nevelést az Úr templomában, mint Esterházy Pál a tisztaerkölcsű szülői házban. Édes anyja hitbuzgóságának örök emléke maradt irodalmunkban. Hajnal Mátyás maga beszéli, hogy «Jézus szíve» czímű imakönyvét, melynek ájtatos énekei közt a régi magyar egyház legszebb himnuszait mentette meg az elfeledtetéstől, egyenesen Nyáry Krisztina buzdítására írta meg. Kopcsányi Márton pedig «A Bódog Szűz Mária Élete» czímmel megjelent munkáját Palkónk anyjára vonatkoztatva fejezte be ily imádsággal:

Nyerj ennek a leányodnak
Ki oka volt e munkának,
Életed hirdetésének,
Erkölcsöd követésének,
Egészséges sok napokat,
Mennyei szent áldásokat;
Hogy az áhítatosságot
És isteni szolgálatot
Jószágában plántálhassa,
Az után Krisztust láthassa.

Hogy édes anyját Szűz Mária szobra előtt könyben úszó szemekkel látta ajtatoskodni, azt Esterházy Pálnak saját elbeszéléséből tudjuk.[50] S a fejlődő gyermeknek nemcsak vallásos, de hazafias érzületére sem maradhatott mély hatás nélkül, ha az édes anya ajkairól ily fohászt hallott:

Magyarország Pátronája
Mennynek, földnek királynéja.
Hozzád óhajtók gyámola
Bánkódók vigasztalója!
– – – – – – –
Tekints a te oltalmadra
Bízott Magyarországodra,
Kinek nyargalja mezejét
Mohamet, s fogyatja népét.
– – – – – – –

És ez a Mária-cultus, bensőségéből, Nyáry Krisztina elhúnytával sem veszített a nagy nádor otthonában. Ellenkezőleg. Épen az ő mély meggyőződésből fakadt s erős nemzeti érzülettel párosúlt katholicismusa képezte első szellemi táplálékát Palkó fia szerető gondoskodással fejlesztett szellemének is.

A kath. vallástan és az elemi ismeretek körén túl még atyja életében és az ő felügyelete alatt kezdte lerakni a gyermek Pál kora minden tudományosságának alapját; jókor hozzá látott a latin nyelv tanulásához. S ebben is oly haladást tett hogy – mint látni fogjuk – nyilvános iskolázását a parva mellőzésével mindjárt a princzipián kezdhette meg.

De a nevelő elemek közűl édes atyja kezében, az igaz és jó mellől, a szép sem hiányzott. E harmadik, nem kevésbbé fontos képző-eszközt különösen a zene korai tanítása útján vitte bele a nagy nádor fia tanulmányainak rendszerébe. S hogy zenei gyakorlatai szintén a legjobb alapból indúltak ki: arról meg lehetünk győződve, ha tudjuk, mily messzire elhatott Esterházy Miklós udvari zenészeinek jó híre. Hárfását Bethlen Gábor is kölcsön kérte tőle, fejedelmi lakodalmának ünnepi hetére.[51]

A zenei gyakorlatok mellett Nagyhéflány tanulószobájában a rajzolás alapvonalai egészítették ki azt a keretet, melyet azon kor oktatási rendje a gymnasiumi tanfolyam kezdő fokára nézve megállapított. Csakhogy itt az oly szívesen látott múzsák idő előtt elhallgattak. A fegyverkezés zavarta el őket.

Inter arma silent musæ.

«Csakhamar – írja 1645. évi emlékezéseiben Esterházy Pál, – hadi hír hallatott, hogy az erdélyi fejedelem, Rákóczy György, ki akar jőni a császár és Magyarország ellen, a hová atyám uramnak is el kölletett azon Rákóczi ellen menni, fölültetvén a vármegyéket. Minket azért Fraknóba vittek. – Esterházy László bátyám uramat is oda hozták a többi úrfiakkal együtt: úgymint Esterházy Tamás, Sigmond, Gáspár, Mihály, György, Miklós uraimékkal. Ezeken kívűl Balázsi Imrét, Révai Eleket is.

Azomban atyám uram a több magyar urakkal s hadakkal Pozsony felé ment s onnét Kassa alá, a hol sokáig késvén, megtértek a hadak.

A suecus is másfelől Morvát rabolván Bécs alá jött, sok városokat vévén meg, annak utánna sánczokat vetvén, azokat a császár népe vissza vette számtalan sok ostrommal s lövéssel, mely lövéseket ide Fraknóban is hallottunk.»


28. A SIKLÓSI UDVARHÁZ.


Ugyanakkor, mikor annyi sokan lettünk volna Fraknóban, építette atyám uram a torony felső részeit, kinek tégláit úgy vittük föl mindnyájan, hogy egyik a másik kezébe adta a téglát, az utolsó épen a torony tetején lévén, a földre tette és így egy nap az egész téglát fölvitték s az után béfödvén, Szent Mihály archangyal képit tették föl, kinek tisztességére építtetett, s a vár is tutéléja alá adatott az egész Esterházy familia megmaradására.

Megbetegedvén Esterházy Dániel uram a táboron, Nagy-Heflányba vitette magát, kinek nehezebb voltát megértvén atyám uram, Dévénnél lévén akkor a tábor s Bécs felé sietvén Leopold herczeg a német táborral, általjött a Dunán s ment egyenessen Heflánba, a holott megkönnyebbedvén Esterházy Dániel uram, már fönn járván, nagy véletlenűl atyám uram betegedett meg, a hová alá hivattattak Esterházy László bátyám uram s a többi úrfiak, úgy mi is harmad nap múlván.

Megnehezedvén azért atyám uram, egy újkörösztény Doctor valami aurum potabilét adott be néki, sőt a császár Doctora is Bécsből alájött, kit Doctor Puchonak híttak: de mindazok is nem használhattanak, kihez képest a nyavalya is öregbedvén, die 11. septembris éjfélkor sok imádságok s sacramentomok elvétele után, a fölső kis színes házban a nyári palota mellett, Istenének kiadta lelkét hatvanharmadik esztendős korában. Kinek meghidegült tetemét ugyanazon nyári palotában kinyújtóztatták s azután a kismartoni pater franciscanusok kalastromában lévő kápolna alá tették egy héttel halála után. A midőn pedig a kismartoni barátok köröszttel éppen Heflánba mentenek és a testet a szőnyegről föl akarnák venni, pater Lamermán nevű jesuita, a császár gyóntatóatyja, oda érkezék, ki fogván az én kezemet, vitt Esterházy Dániel, Révay László és a többi atyafiak eleibe mondván: «Ha az Esterházy familiának javát s megmaradását kívánjátok, ennek a kisdednek Esterházy István leányát el köll feleségűl venni.» Kit nékem annakutánna is Esterházy Dániel uram sokszor előhozott.


29. LIPÓT FŐHERCZEG, PASSAUI PÜSPÖK.

IV.



Az árvák neveltetése. Kismarton végleg a család tulajdonába megy át.

FÉRJHEZ adott leánya, Anna Julia mellett, második házasságának még négy kiskorú sarja: László, Pál, Mária és Ferencz siratta Esterházy Miklós nádorban a legjobb atyát.

Nevelésök felől, «mivel im aprón maradnak szegények árvául», a gondos nádor már 1641-ben következőleg intézkedett:

«Laczkó fiam, mivel ezek között ő az öregbik, huszonegy esztendős koráig Esterházy Dániel öcsém uram fiaival, a kik most is mellette vannak s kik mindenkor hárman legyenek mellette, tanuljon együtt. Azután huszonkét esztendős korában, ha meg akar házasodni, hogy el ne vonja őt a test és világ, az atyafiak tetszéséből házasságra adhatja magát; de mindaddig a neki hagyandó jószágimban nem akarjuk, hogy dispositiókat vegyen föl és azok jövedelméhez nyúljon, hanem adminisztrálják a tutor atyafiak s ezek adják meg neki azt, a mi szükségére való (hogy valamint maga disponálván, abból ne csak haszontalanságra ne keljen a jövedelem, de pusztulást is tehetne vele a jószágban s a mi ennél is nagyobb, – a mint mostanában az ifjúságok vannak, – kipusztítaná a jó erkölcsből is vele magát). Házasságra adván magát a megnevezett esztendőben, kezébe ereszthetni neki rendelt jószágomat, de csak szintén akkor, vagy igen kevés idővel azelőtt; úgy azért, hogy akkor is a tutor atyafiak tanácsával éljen, s azt is vegye (feleségűl); a kit ő kegyelmök javall. De idegen nemzetbe nem akarom hogy öltözzék; nem a más nemzetségekhez való idegenségből, vagy azoknak megvetéseért, hanem az idegen erkölcsök összeelegyítésének eltávoztatásáért, a mi igen ritkán hoz jót, kiváltképen a mennyire már ment azoknak állapotjok. Hanem ha valamivel alacsonyabb rendű lészen is magánál az, vegye maga nemzetét, az atyafiak jó tetszéséből. A mig pedig tanulásban lészen, fölnevelkedvén, addig gyakorolhatja az Udvart is néha, és ösmeretséget vehet mind ő felségöknél, mind egyéb uraknál; de maga szabadságára jutván, nem akarom, hogy az Udvart gyakorolja ifjúságában, nem az udvarért, hanem a külső társaságért.

Az alatt pedig kímélve kívánom, hogy költsenek, s a három bátyjára és magára négy ezer forintnál többet ne erogáljanak esztendőnként. Tizenkilencz-húsz esztendős lévén Laczkó, valamivel szaporíthatni a költséget, de nem sokkal.

Azonban ha bátyjai, kik most vele tanulnak, vagy előbb végeznék studiumokat Laczkónál, vagy valamelyik közűlök tovább is akarna tanulni: kívánom és hagyom, hogy a ki közűlök öregebb tudományokra nem akarna is menni, – in signum gratitudinis, – egyéb jó akaratján kívűl ezer forinttal tartozzék Laczkó annak, s a fraknói és kismartoni jövedelemből adják meg neki. Ha pedig az öregebb studiumokat is continuálni akarnák, a mint látom, hogy atyjok is kívánja tőlök: tanulásukig mindeniknek nevezett jószágaim jövedelméből négy-négyszáz forintot adjanak a tutor atyafiak, avagy Laczkó is, ha a fölűl megirt mód szerint kezébe venné jószágit, minden egyéb jóakaratot is mutatván mindezekhez, a kikkel együtt tanult s mind többi atyjafiaihoz is.»

«Palkó fiam állapotát pedig a mi nézi, nevelését annak is a szerint kivánom és hagyom lenni, mint Laczkónak, – igen præcaveálni kivánván, hogy míg implete huszonegy esztendős nem leszen, addig Isten éltetvén, az iskolát el ne hagyja. Azután azon tanúságot adom neki is, mint bátyjának, Laczkónak, ki – mivel majd kilencz esztendővel idősebb, – gondviselést vehet öcscsére a többi öreg atyafiakkal együtt, mindenekben azok jó tetszésével is élvén.»

Mária leányának kiházasítására, valamint az ekkor még kisded Ferkócskának felnevelésére nézve is – Esterházy Dániel mellett – ugyancsak Lászlóba helyezi reményét a nádor, mondván: «Kérem a tutor atyafiakat, vegyenek fel ez iránt is gondviselést, kire vigyázzon Laczkó fiam is; sőt már ő akkor oly ember lehet, ha él, hogy maga is végbe viheti.» [52]

És László, ki iskoláit Bécsben végezte, bár atyja halálakor (1645 szeptember 11.) még életének huszadik évét sem töltötte be,[53] csakugyan egyesítette magában mindazon erényeket, melyek őt a nagy végrendelkező beléje helyezett reményének igazolására képesítették. Méltán állíthatta ki részére III. Ferdinánd már 1642-ben a korengedélyt, nem kételkedvén, hogy Esterházy László gróf kiváló lelki tulajdonainál fogva ily ifjan is képes leend tekintélyes jószágainak sikeres kormányzására.[54]

Mindamellett sem volt fölösleges a szeretetteljes gyámkodás, melyre a fiatal fraknói gróf érdekében tapasztalt nagybátyja, Dániel, már a nádor végrendelkezésénél fogva is, hivatva érezte magát. Ő volt (mint a győri püspök 1645 október 14-én hozzá intézett levelében találóan megjegyzi) még életében a boldogúlt nádornak főgondviselője s holta után is kétség nélkűl valóságos, és nemcsak pro forma, testamentariussa, egy lévén szegénynyel ő kegyelme és legkedvesebb előtte. A világ- és emberismerő jó rokon tanácsára pedig, ha valaha, úgy épen most volt szüksége a nádor legidősebb örökösének; mert a mit gróf Esterházy Miklós már végrendelkezése idején előre látott, hogy t. i. halála után zálogos kismartoni jószágára vágyódni fognak a szomszédok, az csakugyan bekövetkezett. És bekövetkezett oly oldalról, a honnan ez legkevésbbé lett volna várható. – «Elhigye kegyelmed,» – írja Dániel úrnak ismét Draskovich György győri püspök,[55] – «hogy azon vagyon Nádasdi uram, hogy kezéhez vegye azon jószágot: harminczezer forintot ígért auctiót, huszonötezer forintot letett, mellyet már el is költött a kamara, s jó a Camorának az auctió; de ha szintén cedálni kell is kegyelmeteknek a jószágot Nádasdi uramnak, mikor teszi le ő kegyelme azt a nagy sommát kglmeteknek, melly azon a jószágon vagyon, honnét teszi annak szerét, s bár belé tudgya is a felessége dossát; 60,000 frtot, a mint beszélli, de még sok kívántatik hozzá, károssa marad kegyelmetek.»

Majd meg arról értesül a püspök, hogy Nádasdy Kis-Marton örökös urának híja magát s azt igen bánja, «hogy a szegény úr (Esterházy Miklós) olyan testamentomi rendelést tett: hogy ha férfiúi magva szakadna, tehát az ő kegyelme Dániel uram gyermeki succedáljanak s ne a leány-ág. Hiszen proprius acquisitor bonorum szabadon disponálhat akárhol is!» – «Megcsalatkozott szegény úr a Veibe,» – írja Draskovich egy más alkalommal, – «nemcsak határt mutat, a mint a horvátokról szokták mondani, de a házból is ki akarja az övéit rekeszteni. De hiszem Istent, hogy kegyelmeteket is nem hagyja ő szent fölsége; ha kegyelmetekkel volnék, inkább letenném azt az auctiót, mellyet Nádasdi uram ígért s valamivel többet is, és nem hagynám másnak Kismartont.»

S Fraknó örökös urának, – jó gazda lévén, – módjában volt e tanácsot követnie. Nagybátyja éberségének pedig sikerűlt az idejekorán értésére jutott fondorlatokat ártalmatlanokká tenni. Gróf Esterházy László még jókor nyújtotta be ajánlatát, mely sógorának a kamarával Kis-Marton időleges birtokbavétele iránt eddig folytatott alkudozását tárgytalanná tette; 1648-ban pedig hatvanötezer forintnyi auctio fejében III. Ferdinánd örökjogú adományakép biztosította maga és övéi részére az eddig zálogos kismartoni uradalmat,[56] melynek immár ő lett – atyja végintézkedése szerint – a fraknói vár- és jószággal egyetemben háborítlan ura és birtokosa, kifizetvén Nádasdy Ferencz gróf kezére is az Esterházy Anna Julia grófnő hozománya fejében neki járó hatvanezer forintot.


30. FRAKNÓ VÁRA NYUGOTRÓL.

A kismartoni szép jószágot tehát Esterházy László kapcsolta véglegesen a család törzsvagyonához. Ezt hirdeti a kismartoni várkastély falazatába illesztett emléktábla is:

KISMARTON
ME A MATHIA CORVINO REGE PRO CORONA HUNGARIAE ARCHIDUCATUI AUSTRIAW, TITULO PIGNORIS ELATAM RARA FIDELITAS COMITIS PALATINI NICOLAI ESTERHÁZY FAMILIAE ACQUISIVIT, ANNO MDCXXII. CLARA VIRTUS COMITIS LADISLAI ESZTERHÁZY REGNO FAMILIAEQUE SUAE PERPETUAVIT, ANNO
MDCXLIX. etc.

V.



Esterházy László, a család érdekeinek képviselője. Soproni főispánná neveztetik ki.

LÁSZLÓ gróf már 1645-ben jelét adta körűltekintő óvatosságának a magyar cancellárhoz intézett azon feliratában, melylyel neve fényének s háza érdekeinek más irányú csorbítását igyekezett megelőzni.

«Isten ő szent fölsége» – így szól mérsékelt hangú s itt-ott Esterházy Dániel kezével javított levelének fogalmazata – «kiszóllítván a boldogemlékezetű urat, nekem édes Atyámat e világból: alázatossan a szegény Úr halálát megírván ő felségének, az én kegyelmes Uramnak, azon is alázatossan könyörgöttem ő felségének, hogy vacálván most ennek a Sopron vármegyének főispánsága tiszte, ő felsége a jó emlékezetű Úrnak igaz hű szolgálatjára való tekintetiből és hogy egyébaránt is énnekem vagyon legtöbb jószágom és residentiám is ebben a Sopron vármegyében, s időm is immár ezen tisztnek elviselésére is alkalmatos vagyon, – kegyelmessen conferálta volna nekem ennek a Sopron vármegyének főispánságát, egyébaránt is kegyelmes oltalmába vevén ő felsége minket árvákat egész familiástól; mely dologért ugyan bizonyos emberemet is küldtem vala ő felségéhez. Azomban Gróf Nádasdi Ferencz sógor uram is ő kegyelme instál hiszem ezen főispánság tisztiért ő felségénél, úgy mindazonáltal, hogy ha tudniillik ő felsége nekem nem conferálná; tehát conferálná ő kegyelmének, a mint egyaránt maga is ő kegyelme énnekem declarálta magát, hogy külömben ő kegyelme nem kívánja ennek a főispánságnak tisztit, hanem ha ugyan absolute énnekem nem conferálná ő Felsége, egyébaránt kész cedálni énnekem ezt a hivatalt. Annak okáért nagy szeretettel kérem kegyelmedet, hogy az Istenben elnyugodt jó emlékezetű úrnak Atyámnak tekintetit s méltóságos állapotját s hű szolgálatjait is az Austriai házhoz s Országához is tekintvén Kegyelmed, mutassa minden jóakaratját hozzánk árvákhoz, s legyen minden jó promotióra kegyelmed ő felségénél, hogy ő felsége a megírt főispánságnak tisztit kegyelmessen conferálja énnekem, hogy mi is a jó emlékezetű Úr édes Atyánk böcsületit holta után is az ő felsége kegyelmességéből csak valami részéből is viselhessük s szolgálhassunk is mind ő fölségének, a mi kegyelmes Urunknak, s mind hazánknak, a kin teljes szívből is egész familiástól igyekezünk.

Továbbá esék értésemre az is, hogy Gróf Nádasdi sógor uram ő kegyelme, szegény Istenben elnyugodt Gróf Ezterhás István Bátyám Uram kisded árvácskája, Ezterhasi Ursula tutéláját kérné ő felségétől. De a kis árvácskának tutorsága ő felsége után, akár a vérséget és atyafiságot s akár Országunk constitutióját, s akár pedig a jó emlékezetű Úr édes Atyánk testamentumát tekintsük, mindenestől engemet és nem mást illet: mert a vérséget a mi illeti, a szegény árvácskának édes atyjával attyul, édes anyjával annyul mindegy voltam; ha Országunk constitutióját nézzük pedig, az is nyilván való dolog, hogy successio est causa tutelæ, nekem pedig in causa defectus orphanæ (kit Isten tartson meg, szívből kívánom) successióm vagyon a jószágban, a mint az ő idejében ki is fogna tetszeni leveleimből; ha a jó emlékezetű Úr testamentomát tekintjük, a kit, ha közelebb volna kegyelmed, együtt Ezterházi Dániel bátyám uram ő kegyelmével közlenénk is kegyelmeddel, a minthogy azután is meg fogja látni kegyelmed, úgy is az testamentom szerént engemet illet az a tutorság, nyilván egynehány helyen a testamentomban engemet hagyván a jó emlékezetű Úr tutoráúl árva kis hugomnak; a jószág is pedig, a ki az árvát illetné, én kezemben vagyon, kit kezemből nem is akarok kieresztenem. Üdőm is pedig nem obstál semmit, mert noha még eddig a jó emlékezetű Úr akaratjából is oskolákban tanultam, mindazonáltal tizenkilenczedik esztendőmben vagyok, s ifjabbak is én nálamnál szokták a tutelákat viselni, s jó meghitt és értelmes gondviselők által administrálni, a minthogy én is ez aránt, ha szintén még valami kevés ideig a studiumot continuálnám is, nem akarok megfogyatkozni árva kis hugom javának, s azonban üdőm is napról-napra nevelkedvén. Kérem azért fölötte igen ez aránt is kegyelmedet, mutassa minden jóakaratját hozzám s informálja alázatossan ő felségét is, könyörögvén mellettem ő felségének, hogy ebben is kegyelmes oltalmába és protectiójába vévén ő felsége, ne engedjen megbántódnom; hanem az ő felsége kegyelmes szárnya és oltalma alatt, mind vérségemre, mind successiómra, mind pedig jó emlékezetű édes Atyám testamentomára nézve, viselhessem gondjait ennek a tutorságnak is, alázatossan könyörögvén ő felségének, hogy ő felsége is a Dativa Tuteláját is árva kis hugomnak méltóztassék kegyelmessen nekem conferálni, a ki nem leszen Nádasdi sógor uram ellen is, ha szintén ő kegyelme kívánta a tutorságot is, holott ő kegyelme engemet assecurál, hogy semmiben egy punctban is káromat nem kívánja, – károm lenne pedig s gyűlölségre való ok lenne, ha a tutela ő kegyelmének és nem nekem conferáltatnék; kit alázatosan ő felségének egész familiástól életünk fogytáig meg igyekezünk szolgálni, elhivén kegyelmed felől is azt, hogy ha nem az én érdememre nézve is (a ki még sem ő felségének, sem Országomnak nem szolgálhattam ifjúságom miatt, de igyekezem ezután szolgálnom minden tehetségemmel), a jó emlékezetű szegény Úrhoz való jóakaratjából is az följül megirt dologban méltó tekinteti leszen reánk, kit mi is egész familiástól meg igyekezünk szolgálni kegyelmednek.»


31. GRÓF ESTERHÁZY ISTVÁNNÉ THURZÓ ERZSÉBET.

Ez a nyugodt érvelés csakugyan meggyőzte az intéző köröket, a fiatal főúr kettős kérelmének jogosúltsága felől.
III. Ferdinánd még ugyanazon évben aláírta az ünnepélyes okmányt, melylyel gróf Esterházy László Sopronmegye főispáni méltóságára kineveztetett, s a megyéhez is leérkezett az intimatum, mely szerint az elhúnyt nádor soproni főispánságába utódúl László fia lett beiktatandó. – Az Esterházy Orsika fölötti gyámságra vonatkozó kérelem most még egész teljében nem nyert ugyan kedvező elintézést, a mennyiben az László gróf nagykorúságáig valóban Nádasdy Ferenczre ruháztatott; de már 1646-ban ünnepélyesen, visszavonta Esterházy László az e részben sógorának adott engedményt, s maga vette kezébe, 1652-ben pedig öcscsére, Pál grófra hagyta árva húgocskájok gondnokságát.

Az ifjú soproni főispánnak oly kiválóbb tisztségre sem kelle sokáig várakoznia, a melyen neki is alkalma nyílhatott családja hagyományos harczratermettségét érvényesíteni. Ugyanis már 1648-ban kinevezte őt III. Ferdinánd a nagyfontosságú pápai erőd főkapitányává, a mely főtisztséggel korán elhúnyt bátyja, István, szintén fel vala ruházva. A király e kinevező okmányban kamarásának mondja az egyebütt aranysarkantyús vitéznek czímzett soproni főispánt s Fraknó örökös grófját, dícsérettel emlékezvén meg naponként való hűséges szolgálatairól és a katonai dolgok iránt tanúsított kiváló hajlamáról.[57]

VI.



Esterházy Pál tanulmányai Nagyszombatban. Jelen van a pozsonyi koronázó országgyűlésen. Tanulmányainak menete.

AZALATT a gyermek, Esterházy Pál, nyilvános iskolákban folytatta az atyai háznál oly biztatón megkezdett gymnasiumi tanulmányait. Tanuló éveinek benyomásai s a diák-kor kedves élményei felől ő maga következőleg ad számot már idézett emlékezéseiben:

Szegény üdvözült atyám uramat Nagyszombatban eltemetvén, engemet a tutor atyafiak Esterházy Gáspár, Mihály és Sándor uraimékkal Græczben iskolába küldöttek, a holott mindjárt princzipiába vittek, Esterházy Sándor urammal együtt, az 1646. esztendőben. Ottan tanulván, igen nehéz betegségbe estem, egy Mozer nevű embernek házánál lakván, a Dominicana-apáczák ellenében. Annyira voltam pedig, hogy épen halálos ágyamban lévén, egykor mély álomba esném, a holott sok nagy dolgokkal látogattattam Istentől; a mint hogy csakhamar az után fölgyógyúltam egynehány nap alatt. Annak utánna mentünk mulatság kedvéért a Græcz körűl való helyekre s a többi között Straszengel nevű bucsújáró helyre, a hol egy fából kinőtt feszületkép vagyon, mely csudálatossan úgy nőtt a fában, kinél most is sok csudák történnek.

Ugyanottan egy igen jámbor szentéletű cisterciensis barát lakott, a ki asszonyemberre nézni sem akart, mindazonáltal, midőn mi ottan volnánk a gazdával s gazdasszonynyal együtt, kinek leányai is valának, véletlenűl házába menvén azok is, nem láttatott valami alteratiót vagy idegenséget mutatni.

Voltunk más helyeken is a míg ottan jártam iskolába, úgymint Straszengen, a három sz. körösztnél, Ekkenpergben s más több helyeken is.

Onnét a vacatiókra haza jövén Homonnay György urammal, mentünk azután való esztendőben Nagyszombatban iskolába, Græczben hagyván Ferdinandus quartust, a ki azután magyarországi királylyá lött, s a hugát, ki spanyol királynévá lött, s az öcscsét is, Leopoldus Ignatius herczeget, ki a magyarokat (főképen pedig kettőnket Homonnay György urammal), kiváltképen szerette.

Szombatban azért gramaticába mentem, magister Galgóczi lévén mesterem, a hol præmiumot hármat vettem.

Esztendőre pedig ugyan megint odamentem Esterházy Sándor urammal együtt sintaxisra, ugyan magister Galgóczi lévén mesterem.


32. POZSONY LÁTKÉPE.


Azomban volt az országnak gyűlése in anno 1647 Pozsonyban, a hová engem is elvitetett bátyám, Esterházy László uram. Ott voltam azért akkor, a mikor Gróf Draskovit Jánost az ország palatinussá választotta a zöld háznál, a honnét fölmentünk mindnyájan a várba s ott letette hitit a palatinus.

Ugyanazon gyűlésben koronáztatott meg Ferdinandus quartus a magyarországi királyságra, a káptalan szentegyházában, a hol a sok tolongás között engem épen elnyomnak vala a sok nép, hanem Hofman Pál püspök uram, ki igen magas ember vala, fölkapván ölébe, úgy vitt ki a szentegyházból, ugyanakkor menvén ki az új király is a clerussal s a többi urakkal.

Azon gyűlésben Leopoldina császárné magyar tánczot kívánt látni; engem azért fölvitetvén a várba, ott köllött tánczolnom a magyarországi kisasszonyokkal a császár és császárné előtt. Volt pedig akkor igen jó tánczos kisasszony Esterházy Rebeka, szegény Esterházy Pál uram leánya, s mások is voltanak, de azzal köllött az oláh tánczot járnom. Ki igen jó tánczos vala.

Annak utánna két mezítelen karddal köllött a hajdútánczot járnom, kinek igen mestere voltam akkor. Azon táncz igen tetszett a császárnak s a császárnénak; voltak pedig muzsikások Forgách Ádám uramé, a hegedűst Hanzlinak hítták.

Azután nemsokára Pozsonyból Nagyszombatba köllött mennünk, a hol a pater jesuiták egy igen nagy s szép comœdiát tartottanak egy Joas királyról, kit a mostoha anyja, Atalia, üldözött. Joas personáját pedig én viseltem. A hol több volt negyedfélszáz versemnél. A holott Atalia megőleték s Joas király fia megkoronáztaték; ki jelenti vala Ferdinandus quartust.

Azon esztendőben pedig három præmiumot vettem s jöttem Kismartonba a vacatiókra, a hol bátyám, Esterházy László uram, egy jó török lovat adott, kit Dervisnek híttak. Más esztendőre megint Szombatba mentünk. Esterházy Sándor, György, Miklós, Mihály uraimékkal, a hol megint el kellett sintaxisban maradnom. Akkor is egy igen szép comœdia tartatott, szent Judit asszonyról, a mikor a vörös papokat elsőben vitték be a seminariumba, Lippay esztergami érsek előtt; Judit képit én viseltem. Turzó Mihályné asszonyom öltöztetett föl, igen szép arany míveket rakván reám; ugyanakkor le is írattatott engem pater Keresztes uram, ki a vörös papok rectorává lött. Azon comœdiában is igen sok verseim voltak, majd ötszázig való. Ott is három præmiumot vettem. Azon comœdiában volt Judit vénasszonya Salacher nevű deák, ki igen csúfos ábrázatú vala, szava is ahoz igen jeles volt, úgy hogy az emberek igen nevetnék.


GRÓF ESTERHÁZY PÁL JUDIT SZEREPÉBEN.[58]


Ez a comœdia bőjtben volt. A nagyhétben pedig, úgymint nagypénteken, a processioban az isteni szeretetnek geniussa voltam, a hol a theatrumon köllött bizonyos verseket mondanom: úgy a comœdiában is a szent koporsó előtt egy zöld leveles fára voltak kezeim fölfüggesztve, ugyanazon isteni szeretetnek képit viselvén. Azon esztendőben letten rectorrá a macula nélkül való Boldogságos Szűz congregatiójában; pater Aincsics nevű mesterem lévén, a ki legelsőben akkor kezdé nékem dícsérni a pater jesuiták szerzetit elannyira; hogy nem kevés kedvem lőn azon szerzethez egész vacatiókig; gyóntató atyám pedig volt egy pater Gazeczki nevű lengyel, igen jámbor istenfélő ember, a ki mindazáltal gyengébben hozta a szerzetet előttem elő.

Vacatióban haza jövén, Esterházy György uram Rómába ment philosophiára. Esterházy Miklós uram pedig elhagyá az iskolát, meghalván édes anyja, a nagyságos Viczay Éva asszony. Esterházy Mihály uram is, a ki a többinél öregebb vala, elvégezte iskoláit s ment Nádasdy Ferencz sógor uram udvarába; és így nem maradt több vélem Esterházy Sándor uramnál, a ki is más esztendőre poësisból elhagyván az iskolát, hazament.

Vacatiók után mentünk megint Szombatba. Azomban meghalván Draskovith palatinus, az ország gyűlése hirdetteték Pozsonyba, a hol is ott voltam, mikor Pálfy Pált választották palatinusnak, az előbbeni mód szerént; kin igen megháborodott Forgách Ádám uram, vélvén, hogy őtet választaná az ország, de megcsalá a reménység. Mi pedig azon választás után megint Szombatba menénk, a holott újabban igen szép comœdia tartaték szent Catharina császári leányról, kinek személyét én viseltem, több lévén ott is ötszáz versemnél. Ekkor is Turzó Mihályné asszonyom öltöztetett fel, igen szépen. Azon comœdiában is két præmiumot vettem.»


33. RÉSZLET EGY TÖRÖK NYEREG-TAKARÓRÓL.





HARMADIK KÖNYV.
AZ IFJÚ KOR.



34. HÍMZETT RÉSZLET DÍSZRUHÁRÓL.

I.



Esterházi László házassága. Pál tanulmányait folytatja. Eljegyzi unokahugát, Esterházy Orsolyát.

E KÖZBEN Esterházy László gróf már meghaladta azt a kort, melyben, atyja utolsó kívánságához képest is, házasságra adhatja vala magát. Az országszerte szép férfiú hírében állt pápai főkapitány tehát, eljegyezte a kanizsai végek ismert törökverőjének, Batthyány Ádám grófnak Mária Eleonora leányát.

«Azomban« – olvassuk tovább Esterházy Pál emlékezéseiben, – «a vacatiókra haza jővén, értettem, hogy László bátyám uram el akarja házastársúl venni Battyáni Ádám uram leányát, Battyáni Mária Eleonora kisasszonyt. Oda menénk azért együtt bátyám urammal Rohonczra; meglőn a kézfogás s gyűrűváltás. Énnékem pedig igen kezdék commendálni a kisebbik kisasszonyt Battyáni uram szolgái, úgymint Gróf Battyáni Borbála kisasszonyt, ki igen szép is vala s én tőlem is nem volt idegen. Mindazáltal énnékem akkor nagyobb kedvem volt a szerzetes élethez, mint a házassághoz.

Rohonczról mentünk Szalonakra, a hol egynehány nap késvén, bátyám uramnak adott Battyáni uram egy igen szép török lovat, kit Gyumliának híttak; énnékem is más szép tiszta fejér török lovat adott, kit Cupidonak híttak; ott is azért sokat tánczoltunk, s végre eljövén onnét Lakompak felé, bátyám uram igen ittas lévén, egy Fáta nevű kantáros paripán futtatván, csak az Isten adta, hogy egy mély parton alá nem esett, hirtelen megállván a ló, maga leesett a lóról s úgy emelték föl s tették a szekérre.

Lakompakra érkezvén, mentünk Lánzsérbe, s onnét Fraknóba, a hol az Orsicska kisasszony együtt volt Esterházy Ferkó öcsémmel; a hová elhivatta bátyám uram Esterházy Mária hugomasszonyt is, ki annakelőtte néném, Julia, Nádasdy Ferenczné asszonyomnál lakott. Fraknóból pedig mindnyájan mentünk alá Kismartonba; engem pedig onnét küldtek vissza Nagyszombatba, retoricára. A hol egy declamatiót csináltam magam, azaz Cicerot jelentettem, miként perorál pokolbul, mely oratiot magamnak kellett elmondanom, kiért egy szép aranyos könyvet adtak a pater jesuiták, pater Ainsics lévén akkor mesterem. Volt akkor egy Ignátius nevű portariussa a collegiumnak, ki én velem igen barátos volt, s gyakorta adott fölöstökömöt s usonnát nemcsak énnékem, hanem azoknak is az úrfiaknak, kik velem voltak, úgymint Draskovit Miklós és János uraiméknak, Veselényi Ádámnak, Csáky Zsigmond és Pálnak s a többinek is.

Ezen esztendőben az én mesterem igen vala azon, hogy a jesuita paterek szerzetébe menjek, a minthogy annyira volt már dolgom, hogy Csáky Zsigmonddal együtt el is akartam alattomban szöknöm; kit észben vévén Szalkovics Ádám[59] præfectusom, nem engedett, hanem az atyafiaknak megírta és így nem lehete szándékomat végbevinnem.


35. GRÓF ESTERHÁZY LÁSZLÓ.

Volt akkorban egy Ocsko nevű præceptorom, ki is azután jesuitává lött. Ez igen kegyetlen ember lévén, igen igen gyakran vert meg, sokszor egy nap háromszor is. Végre kiadtak azon esztendőben rajta.

Azonban bátyám uram lakodalmának napja is elközelgetvén, farsangban pro sexta februarii az ezerhatszáz ötven esztendőben volt Rohonczon, a hol én voltam vőfély, nyoszoru leány hugom, Esterházy Mária; igen pompás volt azon menyegző. A holott harmadnapig késtünk. Onnét a menyasszonyt hoztuk Lakompakra, a hol is derék vendégség tartatott, sok számú főrendek lévén ottan is. Másnapra kelve, mentünk Soprony városán által dél tájban; a hol a városiak ágyúlövésekkel fogadtak, fegyverben állván az egész város. Usonnára pedig három óra tájban Kismartonba értünk. Ott is azért igen nagy vendégség tartatott harmadnapig; annak utánna eloszlának a vendégek s én is, egy hét múlván Szombatba visszamentem a tanulásra. A hol bőjtben igen szép comœdia tartatott egy Gualbertus nevű emberről, ki ellenségének az Istenért megengedvén, a feszület előtt letérdepelve imádkozván, azon feszület hozzáhajlott s megköszönte könyörületességét. Mely feszületnek képit én viseltem, ki mellett kétfelől angyali ruhákban szövétneket tartának: Draskovit János és Miklós uraimék. Azonban Draskovit János uram, föl lévén a fél kezem kötve a körösztfára; kezdé a kezemet az égő szövétnekkel tréfában érdezni, kit végre nem szenvedhetvén, nagyon megszólítottam; kit hallván az emberek, elfakattak nevetve, mely dologért igen megharagudott a mester Draskovit János uramra; ezen comœdia pedig bőjtben volt.

Nagyhéten pedig a nagypénteki processióban disciplinát csinálván, hogy eczettel mosták volna a hátamat, igen megsebesedett s egy néhány hétig rosszúl voltam miatta.

Azon esztendőben tizenhatodik maji kimentünk sétálni a Szombathoz közel lévő Rossindeli erdőbe, a hol egy igen magas kétágú fa volt, kire senki nem mert a deákok közzül fölhágni. Azonban én megbízván magamat, fölmásztam épen a tetejére, s midőn onnét alákiáltanék, egyszersmind eltörék az ág alattam s én fejjel jöttem alá a fárul s estem egy ágra, melyet csudálatosképpen kezeimmel megkapván, kétszer fordultam által rajta, de mégis nem eresztettem el; és így azután lemásztam a fárul mindeneknek nagy csudálkozásával, a hol az egy Isten tartott meg a szörnyű haláltul: kire nézve az egész deákság nekiesvén a fának, mindjárt levágták, hogy máson is ne essék valami szerencsétlenség.

Ezen esztendőben nyáron voltunk Zavaron Milaikovics uramnál, a hol a Dudvágban föröttünk: Czifferenis Horeczki uramnál, ki is igen jól tartván bennünköt, tánczot is indított.»

A serdülő ifjú pályája ez évben jelentős válpontra ért.

El kelle dőlnie a kérdésnek: aszkéta professzora vagy hű Mentora marad-e győztes az ifjú sorsának intézésében. Az iskola szűk körében mozgó Aincsics szavai érvényesűlnek-e az Esterházyak e nagyreményű sarjának jövőjére nézve, vagy a széles látkörű Lamormainéi, a ki Miklós nádor ravatalától ezzel a felhívással fordúlt Esterházy Dánielhez: «Ha az Esterházy familia javát és megmaradását kívánjátok, ennek a gyermeknek feleségűl kell vennie Esterházy István leányát.»

«Ugyanezen esztendőben,» – írja Esterházy Pál, – «tizenkettődik Augusti jöve Szombatba hozzám Esterházy Farkas[60] uram, ki legelsőbben kezdé javallani házasságomat, és hogy venném feleségűl Orsicska hugomat, mely házasság volna az egész Esterházy familia javára s előmentére. Kire én semmi úttal hajlani nem akartam, kívánván szerzetessé lennem. Mindazáltal annyira fáradozott a dologban, hogy három heti sok rendbéli kívánsági s beszédi után nagy nehezen reá bírtam magamat, hogy azon házasságot elkövetem: midőn azért reá feleltem volna, ugyan Esterházy Farkas uram akaratjából Kardos István tanulótársam által egy ötvessel egy kis gyémánt gyűrűt csináltatván, ugyan ottan Orsicska kisasszonynak küldöttem megnevezett Esterházy Farkas uram által, ki is nékem viszont hasonló gyűrűt küldött vissza, mely után azontol két carmelita pater barátot küldöttünk Rómába (egyikének neve pater Alexander á Jesu Maria, másikának pater Michaël ab Angyelis volt neve), hogy dispensatiót szerezzenek ezen házasságra.

Eljövén azért a vacatiók, mentünk által a Dunán Kismartonba, a holott bátyám uramnak is megjelentettük a dolgot; kinek is igen tetszvén azon állapot, maga mindjárt irt Rómába s költséget is küldött a carmelita barátoknak, hogy szorgalmazzák a dispensátiót. Én is pedig magánossan szólván Orsicska hugommal, fölötte igen tapasztaltam hozzám való szeretetit.

Vacatiók után azért megint Szombatba mentem a tanulásra, a hol nyárra kelve Homonnay György uram megszeretvén Marianka kisasszonyt, Pozsonyban gyűrűt váltának s csakhamar azon nyáron Sentén a lakodalmat megtartván, elvivé megnevezett hugomasszonyt.[61] Énnékem is akkor egy jó lovat ada Homonnay György sógor uram. Azon lakodalom pedig igen pompás vala. A koszorú-űzésben egy Cselebi nevű lovon Orosz Pál nevű Homonnay uram szolgája nyerte el a koszorút, mely ló ugyan az úré volt.[62]

A lakodalom után megint Szombatba mentem a tanulásra, ott lévén azután való vacatiókig; bátyám uram is általjött a Dunán Kismartonba.»

II.



A vezekényi ütközet. A négy Esterházy: László, Ferencz, Tamás, Gáspár halála és temetése.

ELJÖVÉN a vacatiók, én is általmentem Kismarton felé s onnét Fraknóba, Orsicska hugomat ott találván, kinek igen nagy öröme volt rajtam. Kit bátyám uram elé vivén Kismartonba, ugyan előtte újabban gyűrűt váltottunk.

A vacatiókban pedig egykor a franciscanus barátokhoz menvén lovon bátyám urammal együtt, midőn visszatérnénk, ugyan bátyám uram lován ülvén én is, úgy esett velem a ló az utcza közepin, hogy sokáig föl nem kelhetne; mindazáltal énnékem semmi nyavalyám nem lött. Hufnagel nevű ember háza előtt esett azon dolog. Végre nagy nehezen költhették föl a lovat, kire megint fölülvén, mentem a várba bé.

Ugyanezen vacatiókban mentünk bátyám urammal nyulászni, a hol a nyúl után futtatván, úgy estem lovastul, hogy épen egyet fordult velem által a ló, de mégis semmi nyavalyám nem történt, Istennek hála. Másnap is nyúlászni mentünk, a hol Majtényi János uram, ki bátyám uram udvarában lakott, egy Budai nevű török lovon ülvén elesett, a ló pedig igen fene lévén, rútul összerágta a karját úgy, hogy nagynehezen tudnák elválasztani; végre a többi lovaknak ment rettenetes nyerítéssel, ki előtt csaknem mindnyájunknak el kellett szaladni, hanem annakutánna sok ember menvén reá, nagy nehezen tudák megfogni s a várba bévinni.

Ezután harmadnappal megint kimentünk nyúlászni, a hol Battyáni uramnak egy étekfogója, Vöcsei nevű, a Vulka vize mellett lévő malmok felé futtatván, részegen úgy esett, hogy mind maga, mind lova szörnyű halállal halt meg, nyaka szegvén mindkettőnek.

Ottan töltvén azért a vacatiókat, azután megint Nagyszombatba mentem a tanulásra, az én édes mátkámtul igen nehezen válván el, ki sokat is siratott elmenetelemkor. Pozsonyba érkezvén pedig, Pálfy Pál palatinushoz mentem köszönteni, ki ott tartóztatván, fiának fogadott s egy szép pej lovat is adott ajándékon, kit Carabellának híttak. Mentem pedig Lippay György esztergomi érsek uramhoz is, ki körösztapám vala, ki is igen jó szívvel látott. Annakutánna pedig Szombatba mentem. Ottan megint igen szép comœdia tartatott Szent Xaverius Ferenczről, kinek képit én viseltem. Annakutánna egynehány nappal az öreg congregatiónak, úgymint Boldog Asszony látogatásának rectorává tétettem az ezerhatszázötvenegyedik esztendőben.

Farsangban pedig a páterek egy Bomolóczy felől való igen csúfos s szép historiát s comœdiát tartottak.

Logicában lévén én, volt professorom pater Kopeczki Ferencz uram.

Azonban husvét után átjövén bátyám uram Sentére, kihivatott, a hol egy hétig mulattam, s megint visszamentem Szombatba.


36. GRÓF ESTERHÁZY LÁSZLÓNÉ, BATTHYÁNY MÁRIA ELEONORA.


Sentén lévén pedig, egy Zöldfikár nevű török lovat igért bátyám uram, ki igen szép török lovacska volt.

A ló pedig pej és mén vala.

Pünkösd napjára bejött bátyám uram, néném asszonynyal együtt, már elhozván magammal a vacátiók után Esterházy Ferkó öcsémet is, s együtt lévén Szombatban, ott volt az ünnepek által megírt bátyám uram, egész Úrnapjáig késvén ottan. Annakutána kimenvén, Szent László napjára kihivatott Sentére, együtt öcsémurammal, ki principiában volt akkor. A hol vígan lakván, negyednapig késtünk. Azután bemenvén, Szombatban maradtunk Nagy-Boldogasszony napjáig. Ki után megint kihívott bátyám uram Sentére bennünket, úgymint tizenhetedik augusti, s hogy ott volnánk, ihol jöve Forgách Ádám újvári generalis uram levele, kiben kérte bátyám Uramat, hogy menne Újvárba, mivel Mustafa bék, kit Rablóbéknek is híttak, Ghimes táját akarja elrabolni, kinek kívánna eleibe menni jó készülettel; kéri vala azért bátyám uramat, hogy ne szánná fáradságát oda, kire csakhamar reá álla, s mindjárt az nap készülének Újvár felé menni. Kit én látván, igen kértem bátyám uramat, hogy én is elmehetnék, de semmi úttal nem akará megengedni, mondván: «Édes öcsém, én magam sem tudom még, mi lesz, és így jobb lesz most ez egyszer elmaradnod, mind talán mindkettőnkön valami szerencsétlenség essék!» Evvel azért aznap estvére visszamentünk Szombatba.

Azonban tizennyolczadik augusti megindúlván Sentérül bátyám uram, mintegy száz lóval Újvárba ment; a holott Forgách Ádám uram jó szívvel fogadván, másnap ottan mulattak; huszadik augusti pedig mentenek Verebélyre, kit meghallván a török is visszatért, mivel az egész végbeliek együtt voltak, s a többi között Kohári István uram is úgymint szécsényi kapitány, ki látván nagy szép úri öltözetét bátyám uramnak (kék aranyos pánczérümegben lévén megírt bátyám uram), levetvén maga kuraczérját, akará reá adni, mondván: «Én látom mind bátor szívét, mind úri termetét nagyságodnak, de nem javallom, hogy kuraczél nélkül legyen Nagyságod, mert a golyóbis és fegyver nem nézi sem a méltóságot, sem a személyt. Jobb is inkább énnekem elvesznem, mint Nagyságodnak; mert Nagyságodra sok szem néz, én pedig szegény legény vagyok, – kárabb is a Nagyságod veszedelme ennek a hadnak nagy részénél.»

«Mely szókat kedvesen vévén bátyám uram, az ajánlott kuraczért nem akará magára venni, mondván, hogy Istenében inkább, mint fegyverében vetette reménységét, s ha Istennek úgy tetszik, hogy meghaljon, nem másért, hanem Istenéért, uráért, hazájáért hal meg, és így örömmel teszi le életét, elhivén, hogy a másvilágon is igaz kereszténysége megjutalmaztatik.

Hogy azért visszatért a török, a végbelieknek is egy részét visszabocsátotta Forgách uram, úgymint a fülekieket s szécsényieket Koháry urammal együtt.

Azonban huszonötödik augusti, hogy szinte vissza akarna bátyám uram térni Sentére, ihol jön a hír, hogy a pogányság Gimesallyát rabolja. Kire nézve újabban kimenvén huszonhatodik Augusti, Nagy-Vezekény nevű falunál eleiben álla Forgách uram a hadakkal, a gyalogság körül szekérből való sánczot csináltatván, maga is beállott oda gróf Pálfy Miklós urammal s Serényi Pál vicegeneralis urammal együtt; bátyám uramat pedig jobb kéz felől szélről állatta. Meglátván azért az ellenség a mieinket, azonnét kétfelé választotta népit, s mivel a mieink igen idején kezdtek taraczkkal lőni, egyszersmind a két szárnyának ment, nagyobb része pedig bátyám uram seregére – majd két ezerig való török, – kikkel jól összelövöldözködvén s alkalmas török is hullván le, végre a kevés magyarság megtolattatott, a hol bátyám uram azon Zöldfikár nevű lovon ülvén, kit nékem ígért vala, együtt menvén Esterházy János urammal s Marczi nevű inassával s vagy húsz lovassal egy nagy sáros pataknak szoríttatott, a hol a ló megesvén vele, gyalog sokáig harczolt s két törököt is vágott le. Végtére a sok sebektől ellankadván, életét dicsőségesen letette azon körülötte levő szolgáival együtt estve hat s hét óra közben, kit Isten nyugoszszon az örök életben.

Más napra kelve, fölkeresvén a testeket, találák szegény bátyám uramat, Esterházy Ferencz, Tamás, Gáspár uraimékkal együtt, kik mindnyájan vitézűl veszének el Istenökért s hazájokért.

A szegény bátyám uram szolgái közűl negyvenöten vesztenek a harczhelyen s sokan sebesedtek.

A testeket pedig mind megfosztva találták, csupán csak szegény bátyám uram testén az imeg, lábravaló és nadrág maradván meg. Volt pedig huszonöt seb rajta, kilövés, ki szúrás, ki vágás.

Ezen véletlen esetet 28. augusti megtudván én Nagyszombatban Esterházy Farkas s pater Kopeczki uraimék javallásából, kik már házasságomnak mivoltát tudták, azon éjjel Szalkovics Ádám præfectusommal s Fabiankovics Ferencz inasommal Szombatból kiindulván, másnap reggel nyolcz órára Fraknóba érkeztem, a hol Orsicska édes mátkámat találván, az egész várbéli cselédet porkolábokkal együtt magam hivségére megesküttettem. A honnét a többi várakba is elküldtem, mindenütt meghiteztetvén a cselédet, úgy a főbb tisztviselőket is, erőssen megparancsolván, hogy senkit idegent oda a várakba ne bocsássanak. Kit elvégezvén, viszont általmentem a Dunán Sentére, a hol a testeket megnézvén s egy boltba helyheztetvén, ángyom asszonynyal végeztem a lovak, szekerek s holmi ingó portékák végett.

Azonban elérkezvén a többi atyafiak is, elrendelénk a temetés napját, úgy hogy mind a négy úri atyafiakat (t. i. a hősi halált halt Esterházy Lászlót, Ferenczet, Tamást és Gáspárt) együtt temettetnénk.

Történt azomban ott Sentén, hogy midőn ángyom asszony ebédre hivatna, Esterházy Farkas s Berényi György uraimékat is oda hivattatná, igen gyakorta köszöngetne Berényi uramra úgy annyira, hogy épen megrészegednék Berényi uram, s ha tovább ültünk volna, maga is az ángyom igen megkótyagosodott volna; nem győzte csudálni Berényi uram, hogy az asszony annyit ihatott.

Azonban eljövén a temetésnek is ideje, fölvettük a testeket die huszadik martii (sok számú néppel lévén mind az atyafiak, mind pedig az idegenek) Sentéről a kápolnábul s tétettük a társzekerekre, melyek mind vörös posztóval voltak földig béburítva, úgy a szekeres lovak is, a mint hogy az egész temetésnek posztói mind vörössek voltak a zászlókkal együtt. Volt pedig tizenkét lovas sereg Battyáni uramé kettő; Nádasdy uramé kettő; pápai, devecseri kettő; gyarmati, lévai s más végbelieké három; Erdődy uraiméké egy; az urak szolgáiból s idegenekből álló egy; házi szolgák serege kettő; s az udvari fekete sereg. E mellett az öltöztetett lovak, szerszámos vezetéklovak, fölöltöztetett lovasok s más egyéb sokféle öltözetek. E mellett a sok számtalan nép, a ki mindenestől könnyen állott ötezer emberből.


37. GRÓF ESTERHÁZY FERENCZ ALÁÍRÁSA.

Aznap Farkashidjára mentünk. Másnap Nagyszombatba a pater jesuiták szentegyházába, a hol a deák oratiót Pálfy Tamás, a magyar prædicatiót Hofman Pál püspök uraimék mondották; a misét pedig Lippay érsek uram énekelte. Volt castrum doloris a szentegyház közepin, a hol több volt négyezer viaszgyertyánál.

Tölt ezen temetés az élléssel együtt nyolczezer ötszáz hatvannégy forintban, a falukon lévő quartélyozáson kivül.»

III.



Esterházy Pál házasságra lép unokahugával, Orsolyával.

A VEZEKÉNYI hős, Esterházy László gróf, rövid házassága gyermektelen maradván; öcscsére Pálra szállottak a nagy nádor elsőszülöttjének hagyományos feladatai. Azon egyesség által pedig, mely atyai jóakarója, Pálfy Pál nádor közvetítésével közte és bátyja ifjú özvegye között létrejött, csaknem kizárólag ő reá szállottak László grófnak uradalmai is.

Elvégezvén azért szegény bátyám uram temetését, megalkudtatott Pálfy Pál palatinus uram az ángyommal engem; oda cedálván Kismartony várának felét Kis-Heflánynyal, Szent-Györgygyel, Trausdorfnak (ma Darásfalva) s Pordánynak felével együtt, a többi az én kezem között maradott.[63] És így általjövénk a Dunán, s a végezés szerint fölosztánk a jószágokat magunk között.

Ezután mentem föl Fraknóba az én szerelmes édes mátkámhoz, Esterházy Orsik kisasszonyhoz, a hol két hetet töltvén, vígan lakoztam, ki igen nagy örömmel is látott engem. Adtam azért az én jegyesemnek egy szép gyémántos násfát, s egy vörös aranyos szoknyát, s egy szép hegyes gyémántos gyűrűt, s holmi aranyos pántlikákat, selyem aranyos strimfliket.

Azonban a pater carmeliták levelét vevém Rómábul, kik azt írták, hogy a dispensatiót megadta a szentséges Pápa;[64] de egy Olimpia nevű asszony általállott a dologban, kinek ezer tallért kelletett adni, nem lehetvén más mód a dologban; és így jutottak a dispensatióhoz, maga azon Olimpia vivén bé a Pápához a subscriptióra a dispensatiót, kit kezekhez is adott. Kire én azt adtam válaszul, hogy igen jól esett, s azon ne is törődjenek; küldjék ki a dispensatiót. Mellyet már postára is adtak volt; a mint hogy páter Bátori nevű carmelita barát ugyanoda Fraknóba hozta a dispensatiót.»

A vérrokonság akadályát tehát e rég tervezett házasságkötés elől jókor elhárították a családnak Rómába küldött kérvényei.

Mikor Esterházy László utolsó hősi útja előtt öcscsétől a magyar Rómában bucsút vett, magával vitte egyszersmind a vígasztaló tudatot, hogy «Roma locuta, causa finita». A pápai dispensatio ugyan nem volt még kezeinél, de hiteles alakban vette hősi útja közben a carmeliták tartományfőnökének, Alexander a Jesu Máriának ez iránt hozzá intézett biztosító jelentését. Ritka lelkiismeretességének fényes bizonyítékát szolgáltatja ez az okirat. Mert kifejezetten tanúsítja, mennyire iparkodott László gróf, mint családfő, megnyugvást szerezni a felől, hogy a pápai szék a valóságnak mindenben megfelelő informátiók alapján hozza meg határozatát a szorgalmazott házassági engedély ügyében. Ebből a jelentésből ismerjük az érveket is, melyeket a küldöttek Rómában az Esterházy Pál gróf részére kért pápai dispensatio kieszközlése végett érvényesíteni iparkodtak. Indokaikat a carmelita tartományfőnök következőleg részletezi:

1. Ha a kért dispensatio megadatik s a tervezett házasság létrejön: az egész Esterházy-család a legszebb békében s egyetértésben fog élni; a dispensatio megtagadása ellenben a legnagyobb egyenetlenségnek és perlekedésnek tárna kaput.

2. Folyamodók a törökkel határos vidékeken laknak, a hol az egyház védelmében gyakori és számos viszontagságot kell tűrniök. Már ennélfogva is méltók tehát, hogy a szentszék részéről e kegygyel jutalmaztassanak.

3. E házasság, ha a kívánt dispensatiót megnyerik, két katholikust fog egyesíteni. S ily módon megszünnék annak a lehetősége, hogy kérelmezők egyike vagy másika eretnekkel lépjen oltár elé. Pedig ez igen gyakori eset Magyarországon, a hol az eretnekség tűrve van.

Végezetre maradt az egész keresztény világ előtt ismert érv: hogy az Esterházyak mindig bőkezűen hozzák meg áldozataikat az egyház előforduló szükségleteire.

Ezt az indokolást küldte Rómába a bécsi apostoli nuntius cancellárja a Datáriához. «Ez terjesztetett» – írja Alexander a Jesu Maria – «minden csalárdság nélkül» ő szentsége elé. S az ügy – melyet pontos családfával is illustrál – alapos vizsgálat alá vétetvén: ő szentsége a kérelmet kegyelmesen teljesíté.[65]


ESTERHÁZY PÁL ÉS NEJE ORSIKA.[66]

Az esküvőt e szerint, melynek lehetővé tételén annyi reménynyel s oly meleg szeretettel munkálkodtak a szerelmes mátkapár hozzátartozói, most már semmi sem akadályozta. Orsikáját Pál gróf holtaiglan magáévá tehette.

A fiatal főúr, ki László bátyjának nemcsak jószágaiban, de – III. Ferdinand kegyes intézkedése folytán – 1652 szeptember 13-án pápai főkapitánynyá, [67] a következő napon pedig Sopronmegye főispánjává neveztetvén,[68] – méltóságaiban is közvetlen örököse lőn, a lehető legnagyobb csendben készült a frigykötésre. Hű mentora, Szalkovics Ádám, az esztergomi főkáptalan kanonokja, október 17-én fölkereste rákosi nyaralójában a győri egyházmegye főpásztorát, Püsky János kalocsai és bácsi érseket, s eléje terjesztvén a Rómában (apud S. Mariam Majorem sub annulo Piscatoris) 1652 augusztus 13-án kelt pápai dispensatiót,[69] formaszerinti meghatalmazást kapott tőle, hogy galanthai Esterházy Pál grófot, Fraknó örökös urát, Sopron vármegye főispánját, Ő császári és királyi Felsége pápai végházának főkapitányát és gróf Esterházy Orsolya kisasszonyt, a tőle, mint megyés püspöktől e részt nyert teljes hatalommal összeadhatja, copulálhatja.[70]

Szalkovics Ádám tehát úgy távozott a Fertővidék kies püspöki nyaralójából, mint az illetékes ordinariatustól megbízott eskető lelkész. S útját Rákosról egyenesen Fraknónak vette.

Fraknó várában várta őt az ifjú soproni főispán, legbensőbb környezetével. Vele voltak: Olasz Kolosváry István főporkoláb és Kürtösy György, jószáginak præfectusa.

Oda jött még Esterházy Farkas, ez az áldott lelkű hű rokon, hogy örvendő tanúja lehessen az általa oly gyöngéd kezekkel ápolt szövetség megszentelésének.

Csak ebben a kis környezetben jelent meg a fiatal mátkapár 1652 október 21-én a fraknói várkápolna chorusában, a hol Szalkovics Ádám a fiatal várurat «igaz és törvényes házasságra» összeadta s megeskette az ő szerelmes mátkájával. Miről nyomban az összes tanúk pecsétes aláirásával megerősített eskülevelet állított ki, ebbe is befoglalván az egyházi ténykedése közben elrebegett fohászt, hogy ez a házasság szolgáljon a mindenható Isten nagyobb dicsőségére, a boldogságos Szűz Máriának és minden szenteknek tiszteletére, a katholikus anyaszentegyház javára s a lelkek üdvösségére».[71]

IV.



Esterházy Pál befejezi tanulmányait Nagyszombatban. Első fegyverténye Fehérvárnál. Átveszi elhalt bátyja jószágait. Mennyegzője.

AZ ESKÜVŐ megtörtént, de nem nyert vele befejezést a rokonszenves mátkapár érdekes regénye. Pál és Orsolya hitvesekké lettek ugyan a fraknói várkápolna chorusán a mondott 1652-ik év október 21-én; de ezentúl is újabb évekig kelle várniok, míg férj és feleség válhatott belőlök.

Esterházy Orsika alig volt még tizenkét esztendős, Pál csak hat évvel idősebb, éppen hogy belépett életének tizennyolczadik évébe. Egybekelésökre tehát már koruknál fogva sem gondoltak most az atyafiak.

Az «úrfi» azonfelül még iskoláit sem fejezte be. Most jutott csak el bölcsészeti tanulmányainak befejező évfolyamához. Pedig nagynevű atyja végrendeletének szellemében «az öregebb tudományokra is akara menni». S ez a végrendelet különösen Palkóra nézve «igen præcaveálni kívánta, hogy valamíg implete huszonegy esztendős nem lészen, addig Isten éltetvén az oskolát el ne hagyja».


38. FRAKNÓ VÁRA KELETRŐL.


Mire pedig huszonegyedik évébe jut, akkorra a közélet férfiára nézve oly nélkülözhetlen törvénytudományban is teljesen versatussá képezheti magát.

Ennyi és ily nyomós tekintet szólt a mellett, hogy Esterházy Pál gróf hitvesét Fraknón hagyva, eskető præfectusával újra visszatérjen Nagyszombatban tanuló öcscse, Ferkó mellé.

«Onnét azért mentem megint Szombatba a tanulásra, úgymint phisikára. A hol a vacatiókra, értvén, hogy Ferdinandus tertius fölséges császárunk és királyunk öregbik fiát, negyedik Ferdinandust, római királyságra akarják koronázni, magamban eltökéllettem, hogy oda menjek Ratisbonába, a hol a koronázatnak kölletett lenni.» Ekkép fejezi be emlékjegyzeteit az iskola falai közűl im a nagyvilágba lépő fiatal főúr, kit azok a tekintélyes birtokok, melyek szerencsés házassága révén is szaporították dús atyai örökségét, az ország leghatalmasabb dynastái közé emeltek, s ki e szerint a gyors emelkedés legbiztosabb tényezői fölött már közpályája küszöbén oly bőven rendelkezett.

Külföldi útjában nem annyira előkelő összeköttetéseket, befolyásos ismeretségeket, mint inkább hasznos ismereteket iparkodott szerezni; s hazatérve, friss erővel, újult kedvvel látott jogi és katonai tanulmányaihoz. Amazokra utalta őt főispáni, ezekre pedig, kiváló hajlama mellett, egyszersmind főkapitányi hivatala is.

A részére, főkapitányi kinevezése kapcsán kiállított utasítás, [72] melynek hű és pontos megtartására magát írásbelileg is köteleznie kellett, nemcsak a hadi bíráskodást ruházta reá a pápai végvárnak kétszáz lovast és kétszázötven gyalogot számláló magyar őrsége felett, hanem feladatává tette egyszersmind az erődben előforduló műszaki munkálatok vezetését, a gyökeresebb javításoknak, új erődítések építésének, valamint a számvitellel megbízott tiszteknek szakszerű ellenőrzését is. Gondja volt tehát reá, hogy e feladatok sikeres megoldása rajta ne múljék. Könyves polczán a «Tripartitum», «Decreták», «Articulusok» «Institutiók», «Lexicon juridicum», «Processus judiciarius», «Praxis criminalis» s egyéb jogtudományi könyvek mellől nem hiányzott a «Stratagema militare», az «Architectura militaris», a «Series militarium Solutiorum», az «Architectura super Praesidiis», a «Theoria et Praxis Artilleriae»; [73] mindmegannyi bizonyítékai a kir. diplomában is kiemelt előszeretetnek, melylyel Eszterházy Pál a vitézi pálya iránt viseltetett[74] s azon alapismereteknek, melyeket a katonai tudományok terén, kivált pedig az erődítéstanban, már ifjú éveiben szerzett, s a melyeket utóbb korának legkitünőbb hadvezére, gróf Zrínyi Miklós, annyi megtisztelő megbízással igazolt.

S ugyancsak ifjú korában nyílt már alkalma a harczmezőn érvényesíthetni, hadtudományi ismeretei mellett, azt a személyes bátorságot is, melynek próbáját gyermekjátékai közben annyiszor adta. A mint akkor kitűnt társai közűl a testedző gyakorlatokban, a tánczban, a lovaglásban: úgy tünt ki most a vitézi mérkőzés mezején mindjárt a legelső ütközet alkalmával, melyben Székesfehérvár alatt alig húsz éves korában részt vőn.

A fraknói fegyvertár maig őrzi ez első katonai szereplésének győzelmi emlékét, abban a szép janicsár-puskában, melynek agyára önérzettel írta fel e jegyzést: «Magam nyertem Fehérvárnál az első harczomon».

Ezen első táborozása közben értesült a vitéz ifjú bátyja özvegyének korai elhúnytáról, ki október 21-én (1654-ben) Rohonczon halt meg.[75]


39. PECSENYÉD LÁTKÉPE.

Ángya elhúnytával Eszterházy Pálra háramlott vissza a pordányi, kishöflányi, darásfalvi és szentgyörgyi jószág, valamint a kismartoni vár kizárólagos birtoka. Beszállott tehát e «magas kőfalak közé, melyek főpapok és főherczegek, királyok és királyfiak kezéről jutottak az ő vérsége örökébe. A XIV. század végével Kanizsay János érsek birta e várat. Az ő közbenjárására mentettek föl Kismarton polgárai a soproni vámvonalnál azelőtt fizetni szokott harminczad alól. Utóbb ez a vár is a Habsburgok kezére jutott s az 1463-ban Frigyes császár és Corvin Mátyás között létrejött békekötés a fraknói és kaboldi uradalmak birtokával együtt Kismartont is az osztrák ház részére biztosította. De e kötés nem volt tartós, mert Mátyás a nevezett uradalmakon kívűl csakhamar Ausztria nagy részét is elfoglalta. És bár 1477 végén a két uralkodó között új szerződés jött létre, melynek értelmében Mátyás Csehország birtokáért, hadi költségei kárpótlása után, összes foglalásait visszabocsátja vala: tudjuk, hogy ez a béke sem volt tartósabb, s a frigyszegő Frigyes kezéről Bécscsel és Újhelylyel, sőt Stiria egyrészével egyetemben az egész vidék újra Mátyás birtokába jutott, és halálaig birtokában is maradt. Még fiának, Corvin Jánosnak, örökségéhez is hozzátartozott úgy Fraknó, mint Kismarton, de már csak névleg; mert ezeket a kormány elzálogosította az interregnum alatt, s kiváltásukról többé soha sem volt szó.[76] A XVI. században azután Kismartont is Weyspriach Kristóf bírta ideiglenes joggal. S midőn az ő családja 1570-ben kihalt, a várkastély Ernest főherczeg kezére szállott; kinek kedveért az ausztriai kamara nemcsak megnagyobbította, hanem valóságos rezidencziává alakíttatta. át. Ily alakjában kerűlt zálogjogon Esterházy Miklós, s az ő halála után örökjoggal is Esterházy László birtokába, most pedig az ifjú Esterházy Páléba, ki szülőhelye iránt érzett kegyeleténél fogva elhatározta, hogy itt rakja meg fészkét annak a családi boldogságnak, mely felől az epedés édesbús óráiban, lantjának lágy hangjai mellett, oly régóta ábrándozott:

De bízom Istenben, ki az én reményem,
Mely után elmúlik én kedvetlenségem.

– – – – – – – – – –

Mellyel meg fog térni tudom én víg kedvem,
A mikor egyhelyben véle fektet engem,
Akkor mondhatom azt, hogy vagyon szerelmem.

Együtt lévén véle, vagyon is víg kedvem
Mert szeretem őtet, ő is szeret engem,
Ölelgetem őtet, s viszont ölel engem,
Kedveskedem néki, s kedveskedik nekem.»

Az ifjú várúr most már minden előkészületet megtett arra nézve, hogy házához méltó fénynyel ünnepelhesse meg azt a rég óhajtott napot, a melyben szíve Orsikájával végre egybe fog kelhetni. Szorgos körűltekintéssel intézkedett, hogy, – mint egykor István bátyja örömünnepén, – az ő násza napjára is együtt legyen mindaz, «a melyek kívántatnak egy kismartoni menyegzői lakodalomhoz».[77] Hogy legyen «ház vagy palota elegendő, cum omnibus suis requisitis; kárpitok, asztalok, székek etc. Mindenféle gazdák. Szállások mind a várban, mind a városban és a falukon is».

«Gyertyatartók öregek a palotában. Egyébféle gyertyatartók is, a falakra és az asztalokra is.

Vas lámpások és üveg lámpások is.

Viaszgyertyák; fejérek is az asztalokra. Szövétnekek.»

Továbbá, a konyha ezerféle szükségletén kívűl, «borért való átalagok, eszközök, palaczkok etc.»

Azonkívül «ácsok, asztalos, képírók. – Taraczkok, mozsarak; por azokhoz és tüzes szerszám.» Végűl pedig «lajtorják, csáklyák, bőr vödrök és fecskendők az tűz miatt».

Mikor aztán minden irányban megtörténtek az előkészületek: minden irányba szétküldé meghívóit is, 1655 farsangján, februarius 6-án megtartandó nászünnepére.

És bár nem hiányzottak egyesek, kik – azt vélve, hogy az atyátlan-anyátlan Esterházy Orsika birtokaira, ha nem most, talán később, valamelyes igényt formálhatnak, – úgyszólván a legutolsó órában kívántak volna még akadályokat gördíteni a szerelmes pár egybekelése elé: ebbeli törekvésök hajótörést szenvedett, egyrészt «a szentséges pápa dispensatióján, accedálván az Ő Felsége kegyelmes consensusa is»; másrészt «a több öreg atyafiak akaratján»,[78] a kik megemlékezvén gróf Esterházy Miklós nádornak irántuk tanúsított atyafiságos szeretetéről,[79] tőlök telhetőleg igyekeztek teljes diadalra juttatni azt a mindnyájok érdekében fekvő családi politikát, melyet a nagy nádor annyi gáncsolódás daczára s oly sok akadály leküzdése árán, már Orsika szüleinek összeházasításával inaugurált.

Esterházy Pál tehát megtartotta nagyfényű lakodalmi ünnepélyét Kismartonban, 1655 februarius 6-án.

A következő napról családi naplójában ezt a bejegyzést találjuk: «Az én szerelmes feleségemmel háltam el, nagyságos gróf Esterházy Orsika asszonyommal, Kismartonban die 7-a Februarii 1655., kin Istennek dícsértessék az ő szent neve, s engedje, hogy jó csendességben élvén, az igaz római hitben is múljunk ki e világból».

S ehhez a fohászhoz fűzte azt a nem kevésbbé benső óhajtást: hogy e házasság által az Esterházyak egész családja új virágzást érve, hálás szívvel éljen örökké, az Isten, a király és a hon szolgálatára.[80]

V.



Esterházy Pál a pozsonyi országgyűlésen. A királyi család bevonulása Pozsonyba. Az országgyűlés megnyitása. Wesselényi Ferencz nádorrá választatik.

A RÉGI jóslat így részben már beteljesedett. Esterházy Miklós nádor unokáját feleségűl vette fia, Pál, a ki, – ugyanazon jövendölés szavai szerint még «atyja székében fog ülni».

S valóban úgy látszik, mintha az ifjú családfő, Esterházy Pál, mintegy prædestinálva lenne a közéletre. Felhőtlen boldogságának mézes heteiben is éreznie kell, hogy a nagy névhez, melyet visel, országos gondok súlya s nagy nemzeti feladatok teljesítése füződik; hogy a közügynek áldozatot hozni: e névvel szinte együttjáró örökség.

Fiatal hitvese karjaiból az ország karai és rendjei közé szólította őt a királyi meghívó. És ha már gyermekévei folyamán sem hiányozhatott egyetlen országgyűlésről, most sem érezhette magát felmentve a megjelenés kötelessége alól.

A nászünnepélyét követő harmadik héten már útban találjuk őt a koronázó város felé. Pozsonyi útja első állomásáról írja Kismartonban maradt nejéhez február 26-án: «Tegnap eleget nem bucsúzhattam tőled, édes atyámfia, most kölletik bucsúznom. Adja az úr Isten, jó egésségben láthassalak, ha mikor láthatlak. A levelet elvettem, lészen is gondom reá; csakhogy ki legyen jó, s ki gonosz akaróm: nem tudom; mindazáltal Istentől adatott okosságommal élek, tudván, hogy a jó Isten híveinek gonoszat nem ád, kihez hogy a szerént alkalmaztassad magad is állapotodat, kívántatik; s ha mi gonosz nyavalya érne, tudósíts felőle.»

E levelét a Fertő melletti Fejéregyházán írta, oly tervvel, hogy még az nap «Gátáig megyen s holnap Ő Felsége eleibe».

Ő Felsége azonban, – bár a pozsonyi országgyűlést huszonegy éves fia, a nemcsak magyar, de már római királylyá is megkoronázott IV. Ferdinánd, elhúnyta után 1655 február 2-ára hívta össze a végből, hogy eddig papnak szánt kisebb fiát, Leopoldot, még saját életében utódjául választassa –: a Duna áradása és az útak járhatlansága miatt egész februárban nem jöhetett a rendek közé. Pedig ezek, az 1653-ban szintén elhúnyt Pálfy Pál halálával megürült nádori szék betöltése végett is, nagy számmal gyülekeztek fel Pozsonyba.


40. FEHÉREGYHÁZ LÁTKÉPE.


Itt csak márczius elsején vették hírét az udvar lejövetelének, s nádor nem létében, Lippay György érsek elnöklete alatt, mindjárt meg is állapították az ünnepélyes fogadásnak módozatait.

Ehhez képest márczius 2-án mind a négy rendből követeket küldöttek Hainburgba, az érkező királyi család elé, kik Ő Felségeiket és Leopold főherczeget külön-külön üdvözölnék. Szónokuk Szentgyörgyi cz. püspök, esztergomi kanonok volt.

A küldöttség, eljárván tisztében, igen kegyes válaszszal bocsáttatott vissza, és még aznap beszámolt a «zöld házban» követsége eredményéről.

Másnap azután bevonúlt Pozsonyba Ő Felsége, hála Istennek egésségben, a császárnéval s kis herczeggel együtt; az urak is igen mutogatták magokat, jegyzi meg Esterházy, nejéhez intézett levelében.

A rendek ugyanis, márczius elsei megállapodásuk szerint, a tőlük telhető fénynyel fogadták az udvart.

Harmadikán reggel a Duna partján két oszlopban kivonultak Hainburg felé, az ország határához, a hol az érsek Ő Felségeik részére díszes sátort vonatott. A távol vidék követeinek, kik lovaik- és kocsijukat már haza küldötték, a főrendek ajánlották fel a magukét. S így a kir. személynök hintaját hosszú kocsisor követte, túl a Dunán az ország és Ausztria határvonalára állított díszsátorig. A főrendek pedig, zászlós gyalog és lovas csapataik élén, vetélkedő pompával lóháton szállottak a mezőre. Különösen kitűntek a Dunántúlról Batthyány Ádám és Nádasdy Ferencz grófok, Esterházy Pállal, három-három zászlóalja pompás lovastól kisérve; a dunáninneniek közűl pedig Forgách Ádám gróf három, s Pálffy Miklós gróf is egy zászlóalja lovas élén. A lovas csapatok előtt ékköves csótárokkal díszített gyönyörű vezetékparipák lépdeltek.

Utánok jött külön zászlók alatt a gyalogság. A hajdúk négy csapata közűl egy, gróf Wesselényi Ferenczé, a második Esterházy Pálé, a harmadik Homonnay György s a negyedik Balassa Imre grófé volt.

Csak délutáni fél három óra tájban érkezett a határra Hainburg felől elsőben néhány udvari hintó; nyomban utánuk egy lovas-, meg egy gyalog német ezred, melyek az ott szép rendben várakozó magyar lovasság és hajdúság mellé sorakoztak. Azután jöttek a császári zenészek, ezek mögött a felségek vezetékparipái, egyszerű fekete posztóval takarva; az udvar gyásza jeléűl. Utánuk a birodalmi lovagok.

Rövid vártatva jött azután, felséges szülei előtt lovagolva, a kis főherczeg, kit a prímás nehány lelkes szóval üdvözölt.

Együtt érkezik végűl az uralkodó pár egy kocsiban, melyet a megyék és városok éljenző követei között hódolattal fogad egyrészről az érsek és főurak, másról a személynök és nemesség oldalt álló csoportja.


41. A FEHÉREGYHÁZI KASTÉLY.

Először a királyné, aztán a király szállt ki a hintóból, és mindjárt bevonultak a díszsátorba, hol a még koronázatlan királyné állva maradt a trónszékébe helyezkedő király oldalán.

Az érsek előbb latinul, majd a királyné előtt olaszul is tolmácsolta a tisztelgő rendek üdvözletét, kiket ő felségeik szívélyes válaszszal biztosítottak királyi kegyelmük felől. Mire a tisztelgők, viselt méltóságaik sorrendjében, egyenkint járultak a felségek elé, hogy úgy a királynak, mint a királynénak kezet csókoljanak.

Csak e hódoló tisztelgés után vette kezdetét az ünnepélyes bevonulás.

Elsőnek most is a királyi személynök hintaja indult a rendek hosszú kocsisorának élén. Növelték ezt a sort ezúttal a városból tömegesen érkezett nézőközönség hintai is.

Most következtek a lóháton kivonult nemesek daliás sorai.

Utánok a mágnások délczeg alakjai, fényes díszruháik és ragyogó fegyverzetökben, a legelőkelőbbek utolján páronkint, legvégűl pedig az ország főkapitányai, a bánnal, a kanczellárral, meg az esztergomi érsekkel, szintén lóháton.

Mögöttük lovagoltak a német birodalmi előkelőségek; közvetlen a királyi pár hintaja előtt pedig maga Leopold főherczeg.

A királyi pár kocsija után közvetlenűl a lovas testőrség és még az udvar palotahölgyeinek kocsisora következett. Ezek mögött pedig az említett két német ezred menetelt.

Ily renddel történt a bevonulás egész a dunai hajóhídig. A jobbparti hídfőt elérve, a mágnások zászlóaljai sorfalat képeztek itt az útmentén mindaddig, míg a felségek a hidra érkezének.

E perczben dördült el a várhegyen s a város bástyáin az első örömlövés. És az ágyúk ünnepélyes dörgése nem szűnt meg addig, míg a menet a várba fel nem ért.

Ő felségeiket külön-külön fekete hordszékben vitték át a hídon, melyen két oldalt fegyveres pozsonyi polgárok alkottak sorfalat. Sőt a hídon túl is, az egész városon keresztűl, mind a várig, e polgárőrség kettős sorfala között vonúlt el a díszmenet.

A balparti hídfőnél ő felségeikre hat fekete lótól vont keskeny díszhintó várakozott, melynek mélyében a király, vele szemközt pedig a királyné foglalt helyet.

A városbiró, a tanácscsal és esküdt polgárokkal, a dunai kapunál üdvözölte a felséges párt, hűségöket városuk kulcsainak átnyújtásával is kifejezvén. Mire a király – pár szó kíséretében – a kulcsokat meg visszaadta és tovább indult. Kocsija mellett, a dunai kaputól a Szent-Mihály-kapuig, és innen fel a várig, gyalog ment két felől a város egész tanácsa; mögötte pedig egy marczona vértes kivont karddal,[81] karabélyos vasasok élén. Ezek után jöttek az udvarhölgyek hintói, a császári gyalogság sorai között.

Most következtek csak ismét, – a díszmenetnek mintegy méltó befejezéseűl, – a dunai átkelésnél visszamaradt magyar csapatok.

Elől a prímás láng- és vérvörös kópjásai. Azután Esterházy Pál csapatai kék, Forgáchéi pedig fejér kópjákkal kezökben.

Mögöttük Wesselényi Ferencz udvari gyalogsága tűnt fel, díszes öltözetével.

Ötödik volt gróf Pálffynak udvari serege; hatodik Batthyány grófé, kivont kardokkal. Előttük – szokott módon – a díszbe öltözött síposok.

Batthyány díszőrségének nagyobb fele, és Nádasdy Ferencz dunántúli három serege, a tolongás megakadályozása végett, nem vonult át a hídon, hanem a jobb parton maradt.

Hat óra lett este, mire az udvar a várba ért és a menet szétoszlott.

Esterházyval együtt, mindjárt kezdetben «úgy gondolkoztak az emberek, hogy a koronázat csak husvét után lenne meg».[82]

A rendek körében ugyanis uralkodó volt a nézet, hogy előbb, törvény és szokás szerint, a nádori széket kell betölteni. Míg ellenben a főpapság már ekkor azon munkálkodott, hogy mellőztessék a nádorválasztás, s az ország prímása legyen királyi helytartóvá. A főpapok e törekvése találkozott az udvar óhajtásával is. S ennélfogva napokig folyt a tanácskozás az udvar körében az iránt, vajjon e tervet nem lehetne-e jó szerével megvalósítani? Míg e kérdés tisztázva nem lett, természetesen késni kellett a kir. előterjesztések kiadásával. Minthogy azonban a rendek, – bár a király az egyháziak kértére Szelepcsényi György kanczellár útján értésökre adatta, hogy neki igen tetszenék, ha helytartót nevezhetne, – egyhangúlag nádorválasztás mellett nyilatkoztak s kérték ő felségét, tenné meg a jelölést: egyező akaratukkal ellenkezni nem állott az, udvar érdekében, s így a helytartóság tervét márczius 9-én már elejtette a király. E nap reggelén, ünnepélyes Veni Sancte után az úgynevezett lovagteremben trónja köré gyűjté az országot, s királyi előterjesztéseit előbb a kanczellár által élőszóval adatta elő magyarúl, majd trónjáról fölemelkedve írva adta át az érseknek; igen kegyesen híván fel hasznos munkálkodásuk megkezdésére a rendeket, kik ez alkalommal is kézcsókkal hódoltak koronás királyuknak.

Az országgyűlés még aznap megkezdé munkálkodását, a gyűlések szokott helyén, a «Zöld ház»-ban; nádorválasztásra azonban csak egy újabb hét múlva kerűlt a sor, mert a clerus még most sem hagyott fel a reménynyel, hogy rábeszéléssel híveket szerezhet a királyi helytartóság eszméjének. Mind hasztalan.

Márczius 15-én végre, délelőtt kilencz órakor, megjelentek a «Zöld ház»-ban a király küldöttei: herczeg Auersperg főudvarmester és Prizzelmayer udv. kanczellár, s az utóbbi kijelentette, hogy ő felsége a nádorjelölést megtette. Az erre vonatkozó kir. kéziratot Auersperg herczeg legott át is adta az érseknek, ki azt a gyűlésben felolvasván, az udvar küldöttei eltávoztak. Első helyen jelölte a király gróf Csáky István tárnokmestert, másodikon gróf Wesselényi Ferencz felsőmagyarországi generálist. A protestansok közűl Prínyi György[83] és Thököly Zsigmond voltak a király jelöltjei, amaz Calvin, ez utóbbi Luther felekezetéből.

Csákynak egyetlen, Prínyinek tíz szavazat jutott, a többi Wesselényi Ferenczet emelte az elhúnyt Pálffy Pálnak nádori székébe.

VI.



Zrínyi Miklós és Wesselényi Ferencz. Leopold főherczeg megkoronáztatik. Esterházy Pál szereplése a koronázásnál. Királyi tanácsos lesz. Fia születik.

AZ A FÉRFIÚ, kit Esterházy s véle együtt a nemzet zöme, mondhatni bálványozott, – gróf Zrínyi Miklós, – nem volt a nádorjelöltek között. Pedig a jelölésből Horvátország bánja nem szokott kimaradni. A kik kihagyásában czélzatosságot látnak, Zrínyi mellőzésének indokát abban vélik fellelhetni, «hogy az udvar sokkal jobban ismerte őt, mint nemzete»; jól tudta hogy a két Zrínyi a magyar nemzeti pártnak ha nem is kikiáltott, de általánosan elismert feje, vezére.

Ha Miklós nádor lesz, Péter követi őt a bánságban s e két férfiú oly befolyást, oly hatalmat gyakorolhat vala a nemzet fölött, hogy a kormány terveit örökre megsemmisítik.

Azt a férfiút, ki az egész nemzetnek, a katholikus és református rendeknek egyaránt teljes bizalmát birja; ki az örökös királyság behozatalának leghevesebb ellenzője; ki abból, hogy a kormány terveinek s cselekedeteinek ellensége, semmi titkot sem csinál; ki szelleme fenségénél s jelleme tisztaságánál fogva a nemzetet összetartani, érdekeit megvédelmezni egyedül képes; ki reformterveivel az országot újjáalkotni, nagygyá és erőssé tenni készült; kinek lelkétől talán még az a gondolat sem volt távol, hogy a magyar nemzeti királyság eszméjét személyében újra megtestesíti s Hunyady Mátyás korát eleveníti újra fel; – az ily férfiút a nádori székbe ültetni nem lehetett».[84]

Bármi okozta a mellőzést, tény az, hogy e fölött Zrínyi – ha tán zokon vette is – nem panaszkodott, mint Forgács Ádám, ki az ülésben keserves panaszt emelt, hogy ő már kétszer volt nádorjelölt s most mégis megfeledkezett róla az udvar. «Jajveszékelése még az országbiróságot sem szerezte meg neki»; országbiróvá Nádasdy Ferencz neveztetett ki, Esterházy Pál sógora, buzgó protestánsból 1643 óta a római kath. egyház szenvedélyes híve.[85]

Még egy ember volt Magyarország nagyjai között, – maga Lippay érsek, – ki bár a nádorjelölésben sokan az ő keze munkáját látják,[86] nem birta titkolni elkedvetlenedését a választás ténye fölött, végképen kisiklani érezvén igy kezéből az óhajtott kir. helytartóságot.[87]

Hanem azért a király előtt ismét ő volt tolmácsa a megtörtént választás fölött örvendező rendek érzelmeinek, kik az új nádort zeneszó és lelkes éljenzés mellett kisérték a várba, hogy esküjét a király kezébe letegye.

A rendek e tüntetésében Wesselényi iránt a személyes vonzalom is nyilvánult.

Mert Wesselényit vitézséggel párosult katonai talentuma s katonás erkölcsei, valamint az udvarnál kedvessé, így a magyar nemesség előtt is népszerűvé tették. Emelhette népszerűségét, kivált az ifjabb nemzedék körében, mulatni szerető s mulattatni tudó lénye is. Ha kapitányságából pár hétre Sztrecsenbe vagy Tepliczére vonulhatott, gondja volt rá, hogy a vidék «jó kompániája» köréje gyülekezzék. S ilyenkor vége-hossza nem volt a mulatozásnak. «Sokat forogván az udvarban, fölfelé feltétlen loyalitást mutatott s ez mintegy második természetévé vált; lefelé folytonosan ápolta a népszerűséget s ez egyik éltető eleme volt.» – Mikor az országgyűlésen kisebb ügyekről volt szó, nem sokat fáradozott a rábeszélés – vagy meggyőzéssel, hanem egy-két nemes pajtásával szólott és minden nehézség nélkül keresztül vitte szándékát.[88]

De lehetetlen volt hasonló könnyűséggel keresztül vinni az oly indítványt, a milyent egy névtelennek az új nádor iránti túlzó bizalma tétetett le Wesselényi házában azon czélzattal, hogy a rendek – királyválasztó jogukról lemondván – ismerjék el Ferdinándot és fiutódait az ország örökös királyainak. «Esedezzünk alázatosan ő felségének, – így hangzott az indítvány, – hogy bennünket és országunkat ótalma alá vegyen s rólunk atyailag gondoskodjék, ügyekezvén a német birodalom ügyeinek elintézése után a kereszténység természet szerinti ellenét legyőzni és minket az elviselhetlen török járom alól felszabadítani. Mi pedig, ebbeli kegyelmes hajlandóságát látva, válasszuk őt és egyenes ágon leszármazó fiutódait háladatosságból valóságos és örökös királyaikká; de oly feltétel alatt, hogy a felség magát – az egy királyválasztási szabadság kivételével – összes jogaink és szabadságaink fentartására kötelezze».

A rendek épen a szabad királyválasztásban vélték, rejleni valamennyi joguk és szabadságuknak leghathatósb biztosítékát. Ennélfogva, bár nádorválasztást sürgető kívánságuk immár teljesíttetett, újabban is vonakodtak Leopoldot csak választott királyukká is kikiáltani mindaddig, míg sérelmeik a korona részéről nem orvosoltatnak.

Sérelmi feliratuk szerkesztő bizottságát márczius 16-án kijelölték s már 17-én, – az egy Vittnyédi kivételével,[89] – mind a 45 tagot egyértelemmel megválasztották.

Ez a negyvenötös bizottság nyomban munkához is látott. Mihelyt azonban a vallás kényes ügyéhez ért, – a katholikus és evangelikus tagjai között fennforgó nézeteltérés napokig tartó vitát keltett kebelében. Az evangelikusok végre is sérelmeik külön előterjesztésével járultak a trón elé.

A király ez előterjesztést csak április közepén intézte el olyképen, hogy utalással a vallás ügyében eddig hozott törvények elégséges voltára, a netán létező sérelmeket ezen törvények szerint – mindjárt az országgyűlésen orvosoltatni igérte. S valóban már az 1647. évi országgyűlés megalkotta a törvényes alapot a vallásügyi nehézségek gyakorlati kiegyenlítésére. Kimondotta ugyanis, hogy a protestánsoknak kilenczven templom vissza adatik; hogy a kath. földesurak kötelezvék három hó leforgása alatt protestáns jobbágyaiknak templom, paplak és iskola építésére alkalmas telket díjtalanul kijelölni; hogy protestánsok kath. lelkésznek, és viszont katholikusok protestáns papnak semmiféle præstatióval sem tartoznak. A vallásháborítókat pedig ugyanez a törvény – az alispán, szolgabiró és a vármegye által egyenlő számban kiküldendő kath. és protestans nemesek ítélete alapján – érzékeny pénzbirsággal sújtatja.

De az evangelikusok ennek daczára sem találtak megnyugvást a király fönnebbi határozatában; s előterjesztésök kedvezőbb elintézését ismételve is sürgették.[90] Míg végre az érsek és nádor hosszas fáradozásai a vallás ügyének további sikertelen tárgyalásától eltérítették őket.

Husvét már jóval elmúlt tehát, mire a gyűlés, egyéb közügyek – nevezetesen pedig a honvédelem égető ügye – mellett végül rátért arra a tárgyra, mely egybehívásának ha nem egyedüli, úgy kétségkívül legfőbb indoka volt.

Több napi magánértekezletök eredményeül május 24-iki nyílt ülésökben a rendek, – a kanczellárral történt megegyezés alapján, – június 6-ára tűzvén ki a királyné koronázását: egyben elhatározták, hogy a mint 92 pontba foglalt sérelmi feliratukra a felség válasza leérkezik, Leopold főherczeget királylyá választják, s őt is megkoronázzák.

De június 6-án «csak a császárné koronázatja» lett meg.

Minél tovább huzódott a gyűlés: Esterházy annál nehezebben várta végét és – a kismartoni tudósításokat. Nem tudom, mikor mehessek hozzád vissza; azért kérlek, vigyázz egészségedre,» – írja ifjú nejének, – sürgetőn kérve őt egyszersmind, hogy ha valami, csak legkisebb, baját érezné is, azonnal tudósítsa felőle, «hogy nagyobb tűz ne támadjon a szikrából. Hiszen ha az irást nem röstelled, vagyon módod benne hogy írj. A feketevárosi pósta arra való. Mégis kérlek, intlek is: egészségedre viselj szorgalmatos gondot. Adja Isten, a mikor látlak, láthassalak jó egészségben.» – Maga sem mulasztja el az alkalmat, hogy levéllel vagy személyesen el-ellátogasson féltett szerelméhez, ha módja van benne s nem kénytelen szolgálni ott fönn a várban.» Mert gróf Porcia, «a ki főkomornyik,» nem szivesen bocsátja át a Dunán.[91]

Pedig a gyűlés még a császárné koronázata után is újabb három hétig elhúzódott.

A királyné koronázását követő héten még heves viták támadtak az idegen katonaság kivezetése és a magyar nemesektől ő felsége örökös tartományaiban követelt vámok megszüntetése tárgyában. Csak június 15-én vették a rendek az első megnyugtató kir. resolutiót.

Az erre következő nap déli órájában azután közakarattal királyukká választották Leopold főherczeget. Koronáztatása ünnepélyét mindazáltal csak június 27-ére tűzték ki; aprólékos gonddal eleve megállapodván a koronázó szertartásnak minden legkisebb részletére nézve.

Ehhez képest a koronát és egyéb jelvényeket, melyek rendszerint a pozsonyi vár tornyában őríztettek, 26-án délután fényes küldöttség vitte át innen Sz.-Márton káptalani egyházának sekrestyéjébe. Tagjai közől, Barkóczy és Rákóczy László grófokkal Batthyány Ádám és Esterházy Pál jelöltettek ki, hogy a lepecsételt ládát, mely e századok kegyeletével megszentelt ereklyéket sejté, a kir. vár tornyából a király díszkocsijára emeljék, melyben a két koronaőr, gróf Kéry János és Ostrosics Miklós, meg a császár két német tanácsosa foglalt helyet. Előttük Kisdy Benedek egri és Széchenyi György veszprémi püspök kocsija robogott; míg a küldöttség már nevezett főuri tagjai mellett Csáky István tárnokmester, Forgách Ádám, Erdődy György, Pálffy Miklós grófok, Nyáry Lajos, Ostrosics Mátyás, és a személynök által kijelölt nemesek, lóháton követték a koronaőrség negyven tagjától környezett díszkocsit.

A koronázó templomhoz érve, Esterházy és társai a kocsiról leemelték a szent koronát és a sekrestyébe vitték. Ugyanitt helyezték el a magyar korona országainak a várból begöngyölve áthozatott összes zászlóit is. A gondosan bezárt sekrestye kulcsait azután a két koronaőr, a templomét a káptalan őrkanonokja vette magához. A rend fentartásával megbízott Esterházy János és Zsigmond pedig Pálffy Miklóssal és Kolonics Ferdinánddal, a koronaőrségen fölül még mintegy kétszáz puskást s magyar hajdút állítottak a templom köré.

Másnap, ugyanez a küldöttség már öt órakor reggel a sekrestyében volt, hol a ládából kivette a koronázási jelvényeket, melyek felügyeletére a két koronaőr ezentúl állandóan ott maradt.

Kívülök, s a rendezőkön kívül, mindenki a várba sietett. Innen már hat órakor indult az ünnepi menet, hogy az uralkodó párt s a fiatal választott királyt, a Koháry István és Wesselényi Ádám által – Pálffy gróf kertje mentén a Szent-Mihálykapu irányában felállított polgári díszőrség kettős sorfala között, a székesegyházba kisérje.

A szokásos egyházi szertartások mellett itt ment végbe 1655 június 27-én az utolsó választott magyar király koronázása, a német birodalmi dignitáriusok, valamint Spanyolország, a római szentszék és a velenczei köztársaság követeinek jelenlétében.

Mikor az érsek mise közben az evangéliumhoz ért, a nádor, ki az oltár baloldalán állott, ősi szokás szerint feltartotta a szent koronát s a nép felé fordulva három ízben szólítá meg magyarúl az egybegyűlt nemzetet «Dicső ország! Magyarok, kik itt vagytok, akarjátok-e a jelenlevő Leopold ausztriai főherczeg urat szent István koronájával felmagasztalni?» S a felzúgó «Akarjuk! Éljen a király!» harmadszor is elhangozván, átnyújtotta a szent ereklyét az esztergomi érseknek, ki azt püspöktársai segédletével, imádságok között, a király fejére tette.

Az egyházi szertartások végeztével, az uralkodó pár a sekrestyébe vonult, s letévén itt császári diszpalástjokat, csekély számú udvari kíséretökkel visszatértek a várba. Az ifjú király ellenben a székesegyház főbejáratától nemzeti szőnyegekkel bevont pallón átment egész ünnepi kíséretével a szent-ferenczrendiek templomába: elől a főurak és nemesek; mögöttük párosával a szent korona országainak zászlóvivői, közöttük Esterházy Pál, Szerbia zászlajával; a koronaőrök s a koronázási jelvények vivői: Nádasdy Ferencz, Erdődy György, Batthyány Ádám, idősb Csáky István, Zrínyi Miklós bán és Wesselényi Ferencz nádor, az ország zászlaját lobogtató Barkóczy László nyomában; Forgách Ádám kivont karddal közvetlen a király előtt; a király mellett jobbról az esztergomi, balfelől a kalocsai érsek; kíséretében az összes püspökök s ezek mögött az udvari testőrség, melynek soraiból kamarai tisztviselők koronázási emlékérmeket szórtak a nép közé.

A ferenczrendiek templomában az ifjú király elfoglalván a részére felállított mennyezetes trónt, Batthyány Ádám gróf segédletével Szent István kardját oldalára kötötte és azzal – vállok háromszori érintésével – aranysarkantyús lovagokká ütötte a nádor által ajánlott urakat, köztük Esterházy Pált, kihez őt gyermekkori emlékek hozták közeli viszonyba.


GR. ESTERHÁZY BENEDEK, MIKLÓS NÁDOR NAGYATYJA.


Azután a koronázási jelvényeket és zászlókat vivő főuraktól kisérve a szent Mihály kapuhoz lovagolt, mely előtt nemzeti szőnyegekkel borított magas emelvény állott.

Ezen az emelt helyen hangzottak el ajkairól az ország alkotmányos szabadságát biztosító királyi eskü szavai, melyeket a körűlállók fedetlen fővel hallgattak s lelkes éljenzéssel viszonoztak, mire a várfalakon is eldördűltek a szokásos örömlövések. A nádor és a két érsek által környezett király pedig leszállt az emelvényről s ismét lóra kapván a dunaparti királydombra nyargalt, melyről Szent István kivont kardját újabb ágyúdörgés között mind a négy égtáj felé keresztalakban megvillogtatta.

S ezzel véget érvén a koronázás nyilvános ünnepélye,[92] az ifjú király is egyenesen a várba tért vissza; a zászlóvivő főuraktól a lovagteremig, a koronázási jelvények vivőitől pedig a belső termekig kísértetvén. E napon még az udvari ebéden is a szent koronával fején, s teljes királyi díszben jelent meg az uralkodó pár, a római szentszék, Spanyolország és Velencze követeinek körében.

Ha III. Ferdinánd – méltán sorozta örömünnepei közé e napot, mely Magyarország koronáját biztosította fiának: Esterházy Pál örömét, – a kit 1655 július 1-én a király tanácsosává is kinevezett,[93] – az országgyűlésnek rég várt befejezése tette teljessé.

Most már újra beszállhatott boldog családi fészkébe.

E fölött érzett öröme pedig annál teljesebb volt, mert biztatón mosolygott feléje a remény, hogy a mit nagynevű atyja «a házasság első mézének» nevezett, abban neki is része leend: – látni fogja maradékait.

A gyümölcsérlelő évszak verőfénye a legszebb családi idyllt ragyogta körűl Esterházy Pál kies kismartoni és fraknói otthonában. S mielőtt házassága első évének napja leáldozott, állandó derűt sugároztak már e boldog otthon falai közé első gyermekének mosolygó szemei.

Még erről az évről szól «Családi Napló»-jának következő följegyzése: «Szerelmes feleségemnek adott Isten egy fiúmagzatot die ultima decembris pénteken éjfélkor, ki volt Szent Szilvester pápa napja, Fraknóban 1655, kit Miklós Antalnak kereszteltettünk kalocsai érsek Pisky János uram által. – Nevelje Isten szent nevének dícséretére és szülei örömére.»[94]


42. ESTERHÁZY ORSOLYA MELLFŰZŐJE.





Jegyzetek




HátraKezdőlapElőre