NEGYEDIK KÖNYV
A TÁBORNOK

43. KINCSEK AZ ESTERHÁZYAK FRAKNÓI KINCSTÁRÁBÓL.

I.

Rendezi öcscsének, Ferencznek örökségét. Regécz várának ügye. Az ügy végleges lebonyolítása. Esterházy Ferencz házasságra lép Illésházy Ilonával.

MÁR ÉLETÉNEK e legboldogabb szakában terhes feladat várt az ifjú családapára. Gondnoki és családfői minőségében ő volt hivatva rendbe hozni öcscse – Esterházy Ferencz – örökségének meglehetősen bonyolult kérdését.

Ez örökség főrésze gyanánt Regécz várát és uradalmát jelölte meg az 1641-ben kelt atyai végrendelet. S Regécz kívánatos örökség lehetett.

Erre enged következtetni maga az a körűlmény is, hogy a hagyományozó legnagyobb nevű kortársai vetélkedtek Regécz birtokáért.

Nem kisebb embernek, mint Pázmány bíbornok-érseknek pártja fondorkodott már abban, hogy Regécz Esterházy nádortól – ki azt egyelőre inscriptio gyanánt zálogban bírta – kiváltassék, és örök joggal Pázmányéknak adományoztassék. A nádor Kismartonból 1635 április 2-án kelt levelében sürgeti már, hogy Regécz ügye bármiként, de valahára végbe menjen. Ő, – írja – inkább nyult volna pénzhez, mint e jószághoz; hogy mintegy 250,000 forintig zálogban levő saját jószágait kiválthassa. De ha a bíbornok kiállana belőle, ő vissza nem utasítja, hanem méltányos föltételek mellett örökbe is megvenné Regéczet ő felségétől. A királynál levő pénze, – úgymond – 140,000 forint; a mit kardinál uramnak le kellett volna tenni, 60,000 forint; Pálffy István uram pénze 36,000 forint. Ez is elég volna a maradékjószágért; melyből Páczint másnak adta ő felsége, a ki megér ötven-hatvanezer forintot, Mádot pedig az erdélyi fejedelem birja, a ki magában is megérne százezer forintot: úgy hogy e szerint Regécz összes tartozékaival csaknem 400,000 forintba involváltatnék.^[95] Mindezeknél fogva azt hiszi, hogy Pázmány bíbornok megkezdette bánni ebbeli vásárlását.

És a nádor jól ítélt.

Mert már ugyanaz évi május 26-án kelt nagyhöflányi levelében ezeket írhatja: «A regéczi dologban is, kit jó idővel ezelőtt nekem adott volt ő felsége, mind akadékot kerestek volt némelyek, hogy ő felsége megmásolja abbeli kegyelmességét és mással, úgymint Cardinal urammal akartak transigálni, hogy ő vegye meg atyjafiainak, letévén az én rajta való pénzemet. De mind attól fogva tractálván is a dolgot; tandem Isten úgy akarta, hogy az igazság maradjon helyén, s renunciálván Cardinál uram neki, ő felsége úgy resolválta magát, hogy ugyan énnekem adja.^[96]

Miklós nádor kezén maradván így e gazdag fölszeretéssel ellátott zempléni és abauji szép uradalom: ennek örökösévé legkisebb fiát tette oly móddal, hogy ezen jószága jövedelmeiből elégíttessék ki – még az örökös kiskorúsága idején – elsőszülött fia Esterházy István s illetőleg az ő kis árvája Esterházy Orsolyának vele szemben fennálló mintegy kétszázezer forintnyi követelése. «Az ő contentiójában illyen módot rendölök, hogy mivel bizonyos okokból Regécz várát a kisebbik fiamnak Ferkónak rendeltem, – az én holtom után azon regéczi jószágnak jövedelméből adjanak a tútor atyafiak évenként tizenhatezer forintot, avagy húszezeret is, – kevésre lévén szüksége még Ferkónak, – hogy annál hamarább kifizethessék őtet. Sőt a szolgák fizetésén kívül, – kitudván a gyermek tartására és nevelésére is ha Isten élteti valami ezer forintot, – minden egyéb jövedelmét a mi lészen Regécznek, ad quietantiam ipsius neki adhatni kivévén azt az időt, ha valamelyik leányomnak kiházasítására concurrálni köllene onnét is.»

GRÓF ESTERHÁZY PÁL FIATAL KORÁBAN.

De nem fojthatta el abbeli aggodalmát, hogy a kívánatos birtokot holta után elütik övéi kezéről. És ezért gondoskodott róla, hogy a kisded Ferencznek örökjogú birtoka is maradjon e zálogos jószágon kívül.^[97] E végből rendelte el, hogy Várdát vagy a csicsvai jószágot ereszszék Ferkó fia kezébe, ha Isten megtartja; – Mária leányának ellenben a Ferkót illető Regécz jövedelméből adják ki az ötvenezer forint dost, «kivel tartozni fognak. bátyjai neki».

Ezeket a terheket Esterházy Lászlónak és Pálnak gondos gazdálkodása mellett a dús regéczi uradalom kétségkívül meg is birta volna.

Ámde Esterházy Pál, mint családfő, az atyai végrendelet fönnebbi intézkedéseitől már lényegesen eltérő helyzetet talált. Miklós nádornak, Pázmánynál hatalmasabb és makacsabb versenytársa, Rákóczy György erdélyi fejedelem, kevéssel a nádor halála előtt, minden személyes követeléseinek teljesítését kierőszakolta a béke iránt vele Esterházy mellőzésével tárgyaló császártól. Egyebek között megkapta Tokajt Tarczallal úgy mint Bethlen, Regéczet úgy mint Esterházy bírta.^[98]

Ezt az alkut szentesítette a linczi békekötés, melyet azonban a nádor már meg nem ért.

Gyermekeinek gyámjai, «a tutor atyafiak», azzal a százhatvanezer forinttal, melyet Rákóczynak és nejének, Lorántfy Zsuzsánnának, kellett az örökségétől megfosztott Esterházy Ferencz javára letenniök, a Miklós nádor által elzálogosított Pápát, Ugodot, Devecsert, Gesztest és Cseklészt szabadították ki a zálogbirtokosok kezéből; nehogy a gyermek majdan jószág helyett «valami gonosz erkölcsöt kezdjen a pénzzel vásárlani».

Ez a transactió még 1650-ben történt. «A másik rész pénze pedig Regécznek ő felségénél lévén, jövedelme is ott vagyon.» Mert a kamara jobb időkig adósa maradt az Esterházy-hagyatéknak a pénzzel, mely ennek javára a Rákóczy által letett összegen fölül még Regéczen feküdt; sőt kamatjaival is, szokás szerint, évek óta hátralékban volt.

Esterházy Pál tehát Regécz jövedelmeiből már semmit sem kapott. Hanem helyette Pápát, Ugodot, Devecsert, Gesztest és Cseklészt «öcscse számára bírván», ezek jövedelmét Esterházy Ferencz javára számon kelle tartania.

Maga már a várdai részjószágból sem igen látott jövedelmet. Nővére, Mária – Homonnay Györgyné – ugyanis nem levén úgy mint atyjok végrendelete kívánta volna (az idegen kézre jutott) Regécz jövedelmeiből kielégíthető: a tutor Esterházy Dániel «rendeléséből Várdát kapta érette»; mihez Esterházy Pál még «a maga és felesége pénzéből hatezer száz forintot s azonkivül felesége csicsvai portióját Szőlőskét, Komoróczot is oda adta»^[99]

44. GRÓF ESTERHÁZY FERENCZNÉ, ILLÉSHÁZY ILONA.

A kölcsönös leszámolás útját megnehezítették az 1655. évi országgyűlés honvédelmi rendelkezései is.

Már ez a gyűlés végzést hozott az iránt, hogy a török részről ismétlődő rabló beütések visszaverésére a véghadak mellé, felében a rendek s felében a jobbágyság költségén, külön dandár állíttassék fel.

Az 1659-iki országgyűlés azután még tovább ment ez úton, a mennyiben a fönnebbi honvédelmi törvény pótlásául minden kapu után egy-egy gyalogot, tíz-tíz be nem hódolt kapu után egy lovast, s minden húsz behódolt kapu után is egy-egy lovast ajánlott meg; elrendelvén egyszersmind, hogy két éven át Felső-Magyarország vármegyéi háromszáz, városai pedig száz zsoldost tartsanak, – a dunai részek lakossága ellenben (felében most is a nemesség), minden be nem hódolt porta után tíz, minden behódolt után pedig öt-öt forintot fizessen zsoldos had tartására.

E honvédelmi terheket is számba véve tehát, Esterházy Ferencz örökségének rendelkezésre álló jövedelmei alig mutathattak fel valamelyes fölösleget. A mint hogy a lelkiismeretes Esterházy Farkas útmutatásai alapján készűlt computus valóban leverő eredményre jutott.^[100]

Ennek a bonyolult örökösödési kérdésnek megoldásánál e szerint a rideg jogalap mellőzése egyrészt a kisebb testvérnek jól felfogott érdekében, de másrészt a nagyobbnak szinte kötelességében állott – tekintettel nagynevű atyjok intő szózatára, a ki minden áron elejét akarta venni annak, hogy az ő maradékai perbe bocsátkozzanak a végrendeletében «letett dolgokról» s testamentomát «imitt-amott birák elé hordozzák, belekapván az emberek még a szentírásba is»; hanem azt kívánta, hogy az öreg atyafiakból hatan összegyűlvén, magok között intézzék el családja vitás dolgait. «Ha pedig valami derék dologban lenne köztük kérdés: híjanak másokat is hozzájok, mert tartok attól – fejezi be rendelkezéseit – hogy nem maradnak maradékim aféle kérdések nélkül, a mostani világra nézve; kiváltképpen mivel meg kell vallanom, hogy csak Isten tudja, mint írhattam le sok rendbeli distractióim között – mintegy currenti calamo – e kis rendelésemet is.»^[101]

45. FRAKNÓ LÁTKÉPE.
(Cserna Károly eredeti rajza.)

S nem is került imitt-amott bírák elé a nagynevű nádornak hagyatéki ügye. Hozzá méltó utódát segítette ez évek során lelkiismeretes gonddal érlelt kérdésnek végleges megoldásában is a tőle öröklött «atyafiságos szeretete.»

Mikor öcscse már törvényes korba lépve, családalapitásra gondolhatott, s szíve választottjával, Illésházy Ilonával, jegyet váltani készült: Esterházy Pál megkötötte vele 1660. őszén beható tárgyalásaik eredményekép^[102] azt a barátságos egyességet, melynek létrejöttét a szintén érdekelt Esterházy Orsikának maga Ferencz gróf sietett jelenteni, örömmel adván értésére, hogy ő «bátyja urával ő nagyságával» atyafiságosan, csendesen s minden villongás nélkül alkudott meg az osztály állapotjában.»^[103]

Ez alku sikeresítése végett Ferencznek engedte át Esterházy Pál, atyai örökségéből, a semptei várat, összes tartozékával együtt.

Így jött létre a szelidlelkű Orsikának készséges hozzájárulásával, azon ünnepélyes alakban is kiállított kötés, mely a következő öt pontban szabályozta a fraknói Esterházy-testvérek örökösödési és birtokviszonyait:

Elsőben. Fraknó és Kismarton marad örök joggal gróf Esterházy Pál- és maradékainak.

Másodszor. Gróf Esterházy Pálné, Esterházy Orsolya asszony ő nagysága contentátiójára és mindennemű prætensióinak leszállítására, gróf Esterházy Ferencz Regécz várát, «a ki ő felségénél hátra vagyon», és ahhoz járó mindennemű prætensióit s az iránt váló jussát azon Esterházy Orsolya asszonynak és maradékinak cedálta.

Harmadszor. A kisvárdai ötvenezer forintról, hasonlóképpen a pápai, ugodi, devecseri, gesztesi és cseklészi jószágok jövedelméről való prætensióit, több mindennemű prætensióival együtt azon gróf Esterházy Ferencz maga és utódai nevében «letötte és mortificálta».

Negyedszer. Ellenben megnevezett gróf Esterházy Ferencz- és maradékainak Sempte vára, a szerint Pápa, Ugod, Devecser és Gesztes, összes tartozékaival együtt örök joggal «cedált és maradott, a hadakra költött summa pénzzel együtt, a ki ő felségénél vagyon, circiter hatvanezer forintig».

Ötödször. Az atyai contrahált adósságokat, melyek a jószágoktól független adósságok, a két fél egyenlő részben törleszti.^[104]

Viszont egyenlően részesült a két fivér atyjok- és László bátyjok készpénz-hagyatékában s minden ingóértékben is, melyek felől már 1653 márczius 25-én mindkét fél részére pontos és hiteles leltárt vétetett fel Esterházy Dániel a fraknói várban.^[105]

A házasulandó Ferencz gróf most kezéhez vette saját örökrészét, a nádori prothonotarius s az egybegyűlt férfirokonság együttes jelenlétében mentve fel bátyját és övéit a további szavatosság alól.^[106]

Ezentúl a pápai főkapitány Pápa urával, – az idősb Pál, az ifjabb fraknói Esterházyval, – együtt vesz részt Magyarország mozgalmasnak ígérkező közéletében.

II.

Esterházy Pál és a török elleni háborúk. Mars Hungaricus czímű munkája. A törökök hadjárata Magyarország ellen. Érsekújvár ostroma.

ESTERHÁZY PÁL, hogy megmutassa, miszerint úgy a reá ruházott tisztségeket és méltóságokat, valamint azon befolyást, melyre már ily ifjú korban szert tett, nem csupán nevének és családi összeköttetéseinek, hanem saját derékségének is köszöni, a közpályára lépvén, egész erejét és tudását hazája javára szentelé, s e mellett a dynastia leghívebb embere maradt mindvégig.

Az akkori idők szokása szerint ő is a katonai pályán kezdette nyilvános működését. Hiszen ez volt az a nobile officium, mely a kor felfogása szerint úgyszólván kiváltsága volt a nemesi osztálynak, a hazát saját vére omlása árán szolgálhatni. 1663-ban, tehát 28 éves korában, már ott találjuk őt a különféle csatamezőkön, – részben önállóan megbízva a hadvezetéssel, – küzdeni a török hóditás ellen. Az 1663-64-iki évek összes hadakozásaiban ott van Zrínyi Miklós, a költő oldalán, kihez szép barátság érzelmei fűzték, s kinek méltó dícséretét, hadvezéri és hazafias érdemeit kevesen méltányolták úgy, mint ő. E két esztendő fegyvertényeit maga Esterházy Pál írta le «Mars Hungaricus» czímű munkájában, melynek sajátkezűleg írt, tizenegy tollrajzzal ékített példányát a kismartoni herczegi főlevéltár őrzi. Mint a hadjáratokban résztvett szemtanú írja le azok lefolyását, s ez okból követjük mi is előadását e hadi események leírásában.^[107]

II. Rákóczy Györgynek 1660 június 7-én bekövetkezett halála után a porta Ali basát európai és ázsiai seregek élén Várad ellen küldte. Ali július hó 15-én levelet írt a vár parancsnokának, Gyulai Ferencznek, melyben a vár átadására szólította fel. Az őrség alig állt többől 800 embernél, de a hős fiak nem mentek lépre, s eltökélték a vár megvédését. Ali basa látva, hogy nem ér czélt, elhatározta az ostromot. Hosszas küzdelem után, melyben a török sereg majd hatszázszoros túlerővel szorongatta a csekély, de vitéz őrséget, miután a vár árkának vizét a Pecze folyóba vezette, ezzel az árkot kiszárította, s ott is aknákat ásatott, ezekkel is törve a falakat és bástyákat: végre augusztus 28-án az őrség kénytelen volt feladni a várat. És e közben a nádor, Wesselényi Ferencz és Souches császári tábornok, Rakamaznál táboroztak seregeikkel!

Barcsai Ákos bukása Kemény Jánosnak juttatta Erdély fejedelmi trónját, de minthogy ez a császárhoz fordult oltalomért, a török ő helyébe, elhozatván Ebesfalváról Apafi Mihályt, ezt tette meg fejedelemmé 1661 szeptember 14-én. És ebből új veszedelem háramlott Erdélyre, mert Kemény nem hagyván magát, zsoldos és császári csapatokkal betört az országba, hogy Apafit kiűzze. 1662 január 23-án Szőllősnél csapott össze a két fejedelem; a harcz Kemény veszteségével végződött, sőt ő maga lováról leesvén, saját hívei által agyontiportatott. IV. Mohamed ült ekkor a törökök szultáni székében. Még ifjú volt, a mennyiben 1642-ben született, de már 1649-ben, hét éves korában jutott atyja örökébe. Ő maga nem volt nagyon harczias szellemű, és jobb szerette vadászattal, mint vitézkedéssel tölteni idejét. De annál nyugtalanabbak és nagyravágyóbbak voltak vezérei, főkép az új nagyvezér, a fiatal Köprili-Achmed, ki nem kevesebbet akart, mint egész Magyarországot leigázni és a török hatalom alá hajtani. Ezért csak színleg állott szóba Leopold követeivel, kik béketárgyalások okáért keresték fel. Hozzá is fogott a sereggyűjtéshez. A tágas török birodalom minden tartományának ki kellett állítania a fegyverfogható férfiakat. Natólia, Syria, Egyiptom, Babylon, Örményország, tehát az egész ázsiai Törökország, továbbá Görögország, Macedónia, Epirus, Bulgária, Dalmáczia török fenhatóság alatt álló része, szóval, a hol csak a török uralkodott, mind küldöttek nagyszámú fegyvereseket. 100,000 emberrel érkezett Köprili-Achmed 1663 június elején Nándorfejérvárra. Egész Magyarország rettegett és maga előtt látva végső romlását, a császár és az összes keresztény fejedelmek segítségeért esdekelt; a honfiak kétségbeesésökben, nem tudván, hol fog az Isten ostora lecsapni, jóformán mit sem tettek önvédelmökre, a főurak váraikba vonultak, és mint egykor a curuli székeiken ülő római senátorok, várták a halált. A barbárok özöne már Buda alá ért, midőn a Dunán túli rész főurai közől nehányan, látva az országra bekövetkező romlást, látva, hogy mások ölbe tett kezekkel várják a csapást, senki által fel nem szólíttatva, nehány ezer embert összeszedvén, kiállanak a küzdtérre. Ezek valának Széchenyi György győri, Sennyei István veszprémi püspök, Esterházy Pál,^[108] Draskovich Miklós, ki Nádasdi Ferencz csapatait hozta, Esterházy Ferencz pápai kapitány, Czobor Ádám, Esterházy Mihály, Jakusics Péter veszprémi kapitány; mindezek – kivéve azokat, kik a végeken táborzó harczosokkal jöttek – saját költségökön fogadott vitézeikkel, Marczaltőnél találkoztak,^[109] várva a király parancsát, s nehogy az időt addig is hasztalanul töltsék, nehány sikeres támadást intéztek a törökök ellen. Hogy azonban túlságosan merészeknek és eszteleneknek ne látszassanak, nem lévén többen pár ezernél, Esterházy Pál sánczot ásatott, hogy a katonák biztos menedékhelyen várhassák meg a bekövetkezendőket.

THÖKÖLY KATA ESTERHÁZY FERKÓ NEJE.

E közben Zrínyi Miklós, a horvát bán, sem nyugodott, hanem érezvén, hogy a törökök dühe ellene is fordul, összeszedvén csapatait, visszavonult Muraköz szigetébe, és rettegés nélkül, mint a nagylelkű oroszlán a vadászokat és kutyákat, várta az ellenséget, el lévén tökélve, hogy ha a sors úgy hozná magával, örömmel hal meg hazájáért. A Duna másik oldalán a Pozsonytól Kassa felé elterülő megyék is szép számú katonaságot gyűjtének; másrészt a nádor is iparkodék csapatokat toborzani. De mindez, ha az ellenséggel összehasonlítjuk, annyi, mint nehány csepp a tenger ellen.

Ez alatt Köprili nagyvezér, Budánál vesztegel, vagy azért, mert még több embert várt, vagy azért, mert nem tudta magát elhatározni, hogy az ország melyik vidékét támadja meg; többször tartott dívánt övéivel, s ezekben sokan azt tanácsolták, hogy legelőször a legerősebbet, Zrínyit kell megtámadni, mert ha őt elpusztítják úgy egész Magyarország leigázásának mi sem áll útjában; mások Győr városát ajánlák, mert ha ez kezökben van, mondák, akkor egész Bécsig nyitva az út. A nagyvezérnek ez az utóbbi vélemény tetszett, és egész erejével Győrre akarta magát vetni. Ezt azonban ellenzék a dunáninneni törökök, és Érsekújvár megostromlását követelték, azt állítván, hogy ennek birtokában egész Morvaországig minden az övék lesz, s Érsekújvár vívása könnyebb is, mint Győré. Ez az indítvány győzött, és a díván elhatározta Ujvár megtámadását. 1663 augusztus 4-én a nagyvezér már Esztergom alatt ütött tábort.

Forgách Ádám volt ekkor Érsekújvár parancsnoka, és a dunáninneni részek fővezére. Törekvő, de nagyon szerencsétlen ember, mint a bekövetkezett események igazolták. Forgách jól felkészülve várta a törököt, midőn egyszerre azt hallotta, hagy a közeledő barbár sereg egy része Esztergomnál átkelt a Dunán. Felébredt benne a vágy, valami vitézi tettet vinni végbe. Magához vette tehát Pálffyt és Pio őrgrófot, s ezek csapataival egyesülten körülbelűl 6000 emberrel Párkányhoz sietett, hogy az ellenséget meglepje. De a nagyvezérnek jó kémei voltak; várta Forgáchot, és pedig úgy, hogy éjnek idején egész seregével átkelt a Dunán, s mint a prédára leső sárkány, felkészülve leste a magyarokat hat órán keresztűl. Voltak, kik erre Forgáchot figyelmeztették, főkép vidékbeli pórok, esküvel erősítvén, hogy saját szemeikkel látták a nagyvezért egész serege élén, őt várva; de Forgách nem hitt nekik. Vannak, kik azt állítják, hogy ő hajlandó lett volna visszatérni, midőn hírét vette annak, hogy az egész törökség várja, mert be kellett látnia, hogy a biztos veszedelembe rohan; de ismét találkoztak, kik őt – vesztére, kitartásra bírták. És így előre tör seregével, nem az ütközet, hanem a mészárlás színhelyére. A törökök csellel élnek, meg-megfutamodnak, elesnek, elfogatják magukat, mindezt csak azért, hogy a mieinket hinárba csalják, s midőn a magyarok, bizakodva a siker reményében, a török táborba is behatolnak, s a sátrak sorai között száguldoznak, az ellenséges sereg hirtelen reájok ront. A golyók zápora hull most a mieinkre, mire ezek, Forgáchcsal élökön, ki eddig vitézűl harczolt, Érsekújvár felé futásnak erednek; követték, a kik bírták, Pio őrgróf, Pálffy Miklós – ki azonban innen Pozsonyba ment, – és Illésházi György. A mieink közűl három, némelyek szerint öt ezer ember esett el, s a gyalogosok közűl, kik nagyobb számban voltak mint a lovasok, alig kétszáz ember tudott menekülni. Az elesettek között volt Esterházy György, már a hatodik Esterházy, mint Pál gróf írja, ki vitézűl küzdve, esett el a hazáért. A törökök jól kiaknázták ennek a párkányi győzelemnek gyümölcseit; az egész környéket elpusztították, el Szölgyént, Verebélyt, Komjátot. A zsarnoki hajlamú nagyvezér a foglyok előbbkelőit maga elé hurczoltatta és tréfálkozások között, Leopold követének jelenlétében leöldöstette, a többieket Esztergomba, s innen Budára hajtatta, és a szultánhoz futárt küldött a szerencsés győzelem hírével. A párkányi győzelmet követő harmadik napon megindul a török sereg Újvár felé, hová időközben Győrből és Komáromból segédcsapatok sietnek, valamint a nádor által összetoborzott vértesek, Hagen alezredesök vezérlete alatt. Az egész védő sereg 5000 emberből állott, köztök 1300 magyar, a többi német.

46. ÉRSEKÚJVÁR TÁVLATI RAJZA.

Érsekújvárt hat kiszökellő bástya védte; a falakat, melyek ezeket összekapcsolták, még Esterházy Miklós építtette; később Lippai György esztergomi érsek megújította a várat, annyira, hogy nem vár, hanem valódi erősség lett. Az építés közben, mint Esterházy mondja,^[110] egy nagy hibát követtek el, azt t. i., hogy a körülötte futó árok nem volt elég mély, és így vizét könnyen le lehetett vezetni, a mi később e hely veszedelmét elő is idézte, épen úgy, mint Nagyváradét, hol a törökök szintén az árok vizét csapolták le, és így közelítették meg száraz lábbal a várfalakat.

47. ÉRSEKÚJVÁR OSTROMA 1663-ban.
A kép felírása: Der weitberühmten Ungarischen Vestung Neuheusel Eigentliche Abbildung
mit ihren Schantzen und Gräben und wie solche von denen Türken belagert und gestürmet wird.

Augusztus 10-én a nagyvezér megindult Ujvár felé. Ha a párkányi győzelem után jobban siet, hamarosan bevehette volna, mert a fentemlített segédcsapatok még nem érkeztek volt meg. Ugyan e napon egy franczia szökevény érkezett a várba, s hírűl hozá, minő óriási sereggel jön a török. Másnap hajnalban nehány csapat német katonának sikerült bejutni a várba, a mi az ostromlottakba ismét új reményt öntött. Közben megérkezett egy német katona, ki Párkánynál török fogságba esett, de sikerült megszöknie. Ez elmondá, hogy a keresztény foglyok nagyobb része a nagyvezér szeme láttára lefejeztetett, mire az őrség annyira megharagudott, hogy előhozatván 40 török foglyot, azoknak fejeit leütötték, és testeiket egy kútba vetették. Augusztus 15-én érkezett meg az óriási török sereg a vár elé,^[111] 16-án a mieink nehány jól czélzott lövege érzékeny kárt okoz a török táborban, s a kirohanó őrség nehány embert foglyul ejtett. Erre a nagyvezér felszólítást küldött a várba, hogy két nap alatt adja meg magát, mire tagadó választ kapván, körűlzárta a várat, s a hat bástya mindenike ellen erős ütegeket és sánczokat állított, a falakat iszonyú módon pusztítva, de nem a nélkül, hogy a mieink is nap-nap után érzékeny veszteséget ne okoztak volna nekik. Az őrség erősen tartotta magát, bár az ellenség iszonyú erővel ostromolta; a Forgách-féle bástyára egy napon 340 nagyobb golyót vetett, de ez nem félemlíté meg az őrséget, hanem komoly rettegés szállotta meg őket, midőn azt látták, hogy a törökök a vár keleti oldalán óriási árkot ásnak, s e munkával hamarosan elkészülnek. A vár árkának vize ezen keresztűl három nap alatt annyira lefolyt, hogy száraz lábbal járhattak benne a törökök. Augusztus 19-én Schneidau tábornok négy muskatérosa a török táboron szerencsésen áthatolván, levelet hozott az ostromlottaknak. A mieink vitézűl küzdöttek, és szerencsés kirohanást téve, sok törököt küldöttek Mohamed kebelébe, s egy török zászlót is elfoglaltak. Másnap egy asszony jött a várba és hírt hozott a törökök helyzetéről; következő éjjelen pedig a török táborból felhangzó zaj az őrséget fegyverbe szólítá, de a zaj amott elcsendesülvén, a mieink is visszatértek helyeikre. Napkeltekor hat golyót küldöttek a nagyvezér sátorába, minek, ha valamivel messzebb esnek le, azon eredménye lett volna, hogy magát a nagyvezért küldötték volna «pokolra», így azonban csak néhány lovát és szolgáját lőtték agyon.

Míg a nagyvezér seregének zömével Újvárt vívja, és Montecucoli vezérlete alatt a német csapatok Újvártól nyolcz mérföldnyire Cseklésznél várják a történendőket, azalatt tatár és oláh hordák Galgócz irányában nyomulnak előre, átmennek a Vágon, Nagyszombat felé, az útba eső falvakat felgyújtják és Morvaországba törvén, mindent elpusztítanak. «Ó nyomorult keresztények, – így kiált fel Esterházy – nem indítanak meg ezek titeket!? így veszitek semmibe véreteket? és tűritek, hogy testvéreitek, barátaitok, szüleitek, fiaitok, saját szemeitek láttára kegyetlen rabságra hurczoltatnak? Ne ámítsátok magatokat, Magyarország eleste nemsokára maga után fogja vonni a szomszédos országok romlását!»^[112]

III.

Új-Zrínyivár ostroma. Érsekújvár a török kezére jut.

AZ ÓRIÁSI TÖRÖK seregből nemcsak Újvárnak, nemcsak a Morvaország felé terjedő résznek jutott. Jutott másfelé is. A nagyvezér parancsára ugyanis a boszniai és kanizsai basák mintegy 8000 emberrel Új-Zrínyivárt támadták meg. Ezt a várat Zrínyi Miklós 1661-ben építette, hogy abból nyugtalaníthassa a kanizsai törököket.

Mondják, hogy mikor 1660-ban Kanizsát ostromolta, s a bécsi hadi tanács ezt betiltotta, felháborodásában kardját a földhöz vágta, s ekkor határozta volna el e vára építését. Új-Zrínyivárt akarták tehát a törökök hatalmokba ejteni, jól tudván, hogy azzal nagy lépést haladnak előre. Minő fontosnak tartották e vár pusztulását, kitetszik abból is, hogy midőn Leopold követei békekötés okáért 1662-ben Konstantinápolyban jártak, a nagyvezér ennek a várnak lerombolását követelte.^[113]

A várbeliek nem voltak elkészülve megtámadtatásukra, és így, kis híja, hogy a törökök által való meglepetésök végzetessé nem lett. A törökök ugyanis oly hirtelen jöttek, hogy a bentlevők egyszerre csak azt vették észre, hogy már a falakat a hozzájok támasztott létrákon megmászni készülnek. E látványra az őrök hirtelen jelt adnak, az őrség összefut, és apróbb gránátokkal és tüzes golyókkal oly keményen fogadja az ellenséget, hogy azok százanként pottyannak le a létrákról; szerencsére megérkezik Zrínyi is, és már messziről hangos kiáltással bátorítja övéit: «Szerettim! legyetek férfiak, és emlékezzetek az ősi bátorságra!» Mint a villám csap le hátból az ellenségre, mire a törökök, lemondva a győzelem reménységéről, eszeveszett futásban keresnek menekülést, és valószínű, hogy még sokkal többen estek volna el közülök, ha a jótékony erdőség oltalmába nem veszi őket. Ez alkalommal Új-Zrínyivár még szerencsésen megszabadúlt.

Közben minden erővel folyt Ujvár ostroma; a nagyvezér iszonyúan szorongatta az őrséget, nem hagyván neki egy percznyi nyugodalmat sem. Augusztus 23-án az ú. n. bécsi kaput tördelték a törökök ágyúi; az Ernő-féle bástyán, mely kelet felé nézett, egy ellenséges golyó egy magyar vitéznek állát és orrának felét szakította le, s már el akarták a szerencsétlent temetni, midőn észrevették, hogy még él, meggyóntatták tehát, s ezután még néhány napig élt. Az Új-Zrínyivár alatti török vereség híre új bátorságot öntött az ostromlottakba, sőt remélni kezdették, hogy a segély is közeledik. E reményt az is táplálta bennök, hogy észrevették, hogy az ostromlók közűl néhány ezer ember megrakott tevékkel Esztergom irányában elindult; miből azt gyaníták, hogy a török sereg felhagy az ostrommal; egy katona is jött a várba Komáromból és hírűl hozta, hogy nemcsak császári, hanem birodalmi seregek is közelednek, s hogy a török már 6000 emberét vesztette el. Azonban e remények és kilátások csakhamar hiúknak bizonyultak.^[114]

Szeptember 1-én az őrsereg összegyűlt, és bátor lélekkel megesküdött, hogy mindhalálig fogja a várat védeni A következő napok is remény és kétség között teltek el; a törökök óriási fáradsággal földdel és fával tömték a vár árkát. Közben két szökevény jutott be a várba, kik elmondták, hogy a török katonák az ostrom félbenhagyását követelik, kenyeret kérnek és fenyegetődznek, hogy nem küzdenek tovább; lovaik vannak szép számmal, de takarmányhiány miatt erőtlenek; sokan elszökdösnek a táborból. Mindez vígasztalásul szolgált ugyan az ostromlottaknak, de azért napról-napra várták az általános rohamot, melynek előjeleit látták a törökök által ásott, és a várfalak törését czélzó aknák felrobbanásában.

Miközben a török Érsekújvárt szorongatta, Wesselényi Ferencz nádor átkelvén a Dunán Sopronba, innen Kőszegre ment az ott összegyűlt sereghez, és kihirdette, hogy szeptember 8-án általános szemlét tart Vatt mellett; ide gyűltek a már elébb Marczaltő vidékén összesereglettek is, és midőn a nádor a szemlére odaérkezett, már vagy 10 ezer magyar harczost talált. Másnap megérkezett «az a legbátrabb hős, ki nekem ama naptól haláláig legkedvesebb emberem volt», t. i. Zrínyi Miklós, mondja Esterházy Pál. Zrínyi itt Magyarország főhadvezérévé kiáltatott ki; azután megválasztattak a többi főtisztek; Zrínyi helyettese Batthyány Kristóf a kanizsai végek tábornokává, Esterházy Pál vezérőrnagygyá lett; választattak azután alsóbb rangú tisztek is. Zrínyi a Muraközbe ment sereget gyűjteni, a nádor pedig Bécsbe, onnan Morvaországba, mely útjában majd hogy szerencsétlenűl nem járt. Pruszka mellett, Trencsén megyében, a tatárok által megtámadtatván, csak nagy nehezen tudott Oroszlánkőbe menekülni.

Újvárnál még mindig folyt az ostrom, változó szerencsével, ingadozó reményekkel. Komáromból 140 hajdúnak sikerűlt a várba jutnia. A vár árkában néhány előkelő törököt öltek meg a mieink, benn a várban pedig Hagen ezredest sebesítette meg egy ellenséges golyó. Hosszú halogatás után az ellenség végre támadást intézett a Forgách- és Frigyes-féle bástyák ellen, de visszaveretett, mire dühében újabb aknákat ás, de hasztalanúl, mert az aknamestert a mieink ellenaknájukból megölik, és az ellenséget visszaűzik. De a törökök szüntelenűl lőnek, és a falak már annyira meg vannak rongálva, hogy könnyen megmászhatók. Már 17 zászlót tűztek ki reájok, s a katonák már szemben állva szablyával küzdenek, de a mieink kétségbeesése dühhé változik, ellentállanak, a törököket lekergetik a falakról; éjjel a Forgách-bástyát újra megtámadják, de ismét visszaveretnek, óriási veszteséget szenvednek, sőt egy előkelő basa is megöletik, kinél azután megtalálták a nádor egy levelét Montecucolihoz, melyben ezzel a watti szemlén megválasztott tisztek nevei közöltetnek. Nap-nap után megújulnak a rohamok, de mindannyiszor visszaveretnek.

Majdnem egész szeptember hava ily támadások és azok visszaverése közben telik le. A mieink hősiesen viselkednek, talán még mindig remélték a segélyt, mely azonban nem jött sehonnan. Az őrség magyar vitézei el voltak tökélve inkább utolsó csepp véröket is áldozni, mintsem engedni. Nem úgy az idegen zsoldosok. Ezeknek nem volt hazájok ez ország; pénzért szolgáltak csupán, s nem akarták életöket tovább is kitenni a biztos elpusztulásnak. E vád nem illeti főembereiket, kikben épen úgy meg volt a katonai becsület érzete, a harczi dicsőség utáni vágy, mint a mieinkben. Ezt be is bizonyították. Mikor a vigyázatlanságból felrobbant puskapor és szurok egy bástyát széjjelvetett és 40-nél több embert megölt, a katonák békétlenkedni kezdtek, és követelték a vár feladását; Pio őrgróf, a kihez fordultak, mit sem akart erről tudni, és figyelmeztette a békétleneket, hogy ígéretökről ne feledkezzenek meg, sőt fenyegette is őket, ezek viszont fenyegették, hogy leteszik a fegyvert, ha nem küldetnek követek a nagyvezérhez, kik tőle tisztességes feltételek mellett szabad elvonulást eszközöljenek ki. Ha a nagyvezér ezt megtagadja, akkor, mondák, készek dicsőségesen meghalni. Pio azt mondá erre, hogy a hitetlen ellenségben nincs hűség, mire valaki azt felelte, hogy a nagyvezér meg fogja tartani szavát. Erre Pio kirántva kardját, megtámadta a szólót, s keresztűl is szúrja, ha el nem fut előle. De a veszedelmes szándék már ki volt mondva, s a tömeg lelkén erőt vett a szabadulás vágya, és a vezérek kényszerítve valának megajánlani a nagyvezérnek a vár feladását. Ez azt felelte, hogy mondják el feltételeiket, s ő híven meg fogja azokat tartani. A feltételek még az nap este megállapíttattak, s a törököknek az egyik bástya átadatott, és ők az esztergomi kapun bebocsáttattak. De alig, hogy benn voltak, fegyvert fogtak a mieink ellen; e rakonczátlanokat egy basa kiűzette a várból. Szeptember 26-án megtörtént a végleges átadás. Déli egy órakor 2422 keresztény bocsáttatott ki; ezek között már csak 400 magyar volt, a többi mind hősi halállal múlt ki a hosszú ostrom alatt. A legyőzöttek fegyvereiket is elvihették, valamint betegeiket, és egyéb holmijokat, sőt a török, igérete szerint, szekereket is bocsátott rendelkezésökre.

Érsekújvár török kézre kerűlt, s maga a nagyvezér is, látva a harczosok csekély számát, bámulattal telt el, kitartásuk és bátorságuk felett. A menekülőket egy előkelő török parancsnoksága alatt álló sereg védte meg a rakonczátlankodó pogányok dühe elől.

«Így veszett el, soha eléggé meg nem siratható módon Érsekújvár, nemcsak Magyarországnak, hanem a szomszédos országoknak kárára is», kiált fel Esterházy. De a török ezzel nem elégedett meg. Nógrádot, Nyitrát, Lévát és Szécsényt is elfoglalá, más kisebb helyeket pedig tűzzel pusztított el.^[115]

Érsekújvárt, megvétele után, a nagyvezér sok munkával, nagy fáradtsággal újra helyreállíttatta, a mi meglevén, ő maga is elvonúlt seregével Esztergom felé. Zrínyi, ki már eddig is sokfelé boszantotta a törököt apró csatározásokkal, meg akarta őt támadni, de a nagyvezér gyorsan haladt előre, s még mielőtt Zrínyi utolérhette volna, Esztergom által fedezteté magát. Egy kis török csapat azonban, t. i. hetven janicsárból álló, nagy tömeg élelmi szert akart Újvártól Esztergom felé szállítani; a mieink ezeket akarták elfogni, mit a janicsárok látván, a szekereket köralakban összeállították, és így várták be őket; a küzdelem nehéz volt, mert a törökök a szekerek által képezett körön belűl valának és ágyúikkal távol tudták tartani a mieinket, kiknek sehogy sem sikerűlt közelökbe férkőzni és kivont karddal küzdhetni; de végre szereztek nehány szekeret, s ezeket és a marhákat maguk előtt hajtva, közelítették meg a janicsárok szekérvárát, s midőn egészen közel értek hozzá, átugrottak a törökök szekerein, és egy szálig levágták őket. Ezen sikeres csetepaté után, melynek Zrínyi is, Esterházy is tanúi voltak, vígan tértek vissza a táborba; a zsákmány, szokás szerint, felosztatott.

Közben az idő téliesre vált, a nagyvezér Budán át Eszékre, innen Belgrádra ment téli szállásra, a mieink november 8-án szintén elszéledtek, Zrínyi pedig övéivel Muraköz szigetére vonult.

IV.

Az 1664-iki török elleni hadjárat. Pécs elfoglalása. Az eszéki hidat a magyarok felgyújtják. Zrínyi Miklós Kanizsa alá megy.

EZALATT Leopold, a már 1657-ben elhúnyt III. Ferdinándnak királyutóda, látván, hogy Magyarországot a folytonos háborúk annyira kipusztították, hogy egymaga nem képes ellentállani a törökök beözönlő óriási seregének, de az örökös tartományok sem képesek elegendő segélyt nyújtani: Regensburgba összehívta a birodalom rendjeit, hogy Magyarországnak, a kereszténység ezen védfalának, segélyt adjanak. Strozzi grófot XIII. Lajoshoz küldötte; követeket küldött a dán, svéd, lengyel királyhoz, Velenczéhez, a moszkvai, az olasz udvarokhoz, sőt VII. Sándor pápához is. A lengyel királyt kivéve, kinek hadereje másfelé volt lekötve, mindannyian segélyt ígértek, vagy közvetlenűl, vagy úgy, hogy a törökök haderejét más irányban is foglalkoztatni fogják.

Zrínyi a 63-ról 64-re átvezető telet sem töltötte tétlenűl. November 27-én törökök és tatárok át akartak kelni a Murán, sőt vagy 3000-en át is keltek, ezeket Zrínyi 300 emberrel megtámadta, megszalasztotta. Vagy 2000-en közülök részint elestek, részint a Murába fullasztattak. Ezután Zrínyi segédhadakat gyűjtött,^[116] s ezek között volt a rajnai liga által küldött és Hohenlohe Gyula gróf vezérlete alatt jött sereg; továbbá Esterházy Pál, a Batthyányak s mások csapatai, melyek már 1664 januárjában Szentgrótnál találkoztak, innen Kiskomárom, majd harmadnapra Berzencze alá értek, a hol a sereg már 26 ezerre szaporodott; 8000 magyar, 10,000 rajnai, 5000 Zrínyi-féle és horvát, és vagy 3000 császári német harczos. «Ekkora sereg látása mindnyájunk lelkét felvidította», mondja Esterházy, és Zrínyi elhatározta Berzencze kiostromlását, mit már nehány év előtt eredménytelenűl kísérlett volt meg. Berzenczét minden felől síkság vette körűl; a vár maga, építésénél fogva, nem érdemelte meg az erősség nevét, de erős őrség védelmezte. Itt történt, hogy midőn Esterházy Pál a vár körűl járt, a helyzet kikémlelése végett, czélba vették, és «ha csak Isten végtelen irgalmát nem gyakorolja velem, – úgymond – az a nap bizonyára éltem utolsója lett volna.»

48. BERZENCZE 1664-BEN.
A Mars Hungaricus mellett levő egykorú rajz után. –
Jelmagyarázat: 1. Arx. 2. Civitas. 3. Fossa. 4. Fossa exterior. 5. Mecset.

Az ostromlók ágyúi csak harmadnap érkeztek meg. Zrínyi általános rohammal akarta a várat megvenni, de a törökök látva a mieink sokaságát, követeket küldöttek, békét kértek, és az éjjeli alkudozás eredményeképen másnap reggel átadták a várat. A kivonulókat katonáink garázdábbjai megtámadták, sőt nehányat meg is öltek, mit Zrínyi látva, védelmökre sietett és az elvonulóknak fegyveres őrizetet rendelt, nehogy bántalmaztassanak. Az átvett Berzenczébe őrséget rendelvén, seregeink tovább mentek Babocsa felé. E várnak török őrsége látván a keresztények közeledését, ágyúlövésekkel adott jelt a körülfekvő török csapatoknak, de hasztalan, mert a mieink január 24-én megérkeztek Babocsa alá, melyet délről és keletről a Rinya folyó és mocsárok miatt nem lehetett megközelíteni, de északról és nyugatról, az ez irányban emelkedő dombokról, meg lehetett támadni; különben Babocsa sem volt erősebb Berzenczénél, s falait, úgy mint ezét, faczölöpök alkották. Az ostrom második napján, január 25-én, Esterházy Pál Zrínyi beleegyezésével, Kéri Ferencz gróffal és Zrínyinek Keszthelyi nevű emberével leszállott a vár árkába, hogy azt kikémlelje; e közben fegyvereiket kilövöldözték, mire a fal tetején egy előkelő török jelenik meg, csodálatos lármával jelt ad, hogy meg akarják magukat adni; ezt hallván vitézeink, kiegyenesedtek, Zrínyihez küldöttek, megizenvén a történteket, s mindkét fél megbizottai csakhamar elintézték a dolgot, úgy, hogy a mieink azonnal bevonultak a várba, Zrínyi pedig gondoskodott, hogy úgy a babocsai, mint a berzenczei törökök a Dráván átszállíttassanak. A babocsai vár kitünően fel volt szerelve mindenfélével, többi közt nagy mennyiségű eleséggel. Ide is erős őrséget helyezett Zrínyi és Barcs ellen ment.

Az 1664-ik év tehát, mint látjuk, jól kezdődött. Folytatása sem volt rosszabb hadi sikerek dolgában, bár nem oly könnyű, mint a kezdet. A barcsi törökök, meglátva Babocsa felől közeledő hadainkat, megfutottak, üresen hagyva a várat, melyet a mieink felégettek. Innen rögtön Szigetvár felé mentek hadaink, nem ugyan azért, hogy ostrom alá vegyék, mert a téli idő miatt ez valószínűleg sikertelen vállalkozás marad, de, hogy kikémleljék állapotát, és a törököt kissé megzaklassák. Ez meg is rémült, és úgy az embereket, mint a hadi szereket, a belső várba vitette, – sőt óriási ágyúzást is vitt végbe a mieink ellen, de csekély kárral. Nehány csapatot Zrínyi Türbékre küldött, melyet nehézség nélkül el is foglaltak. E kis vár Szigettől keletnek feküdt, és állítólag Szolimánnak tiszteletére épült, ki 1566-ban Szigetvárt ostromolta. Mondják, hogy ez ostrom idején egy hársfa áll nem messze Szigetvártól, és ennek árnyékában állott Szolimán, kit itt egy, a várból ide tévedt golyó megölt; «így volt-e, mondja Esterházy, azon nem vitatkozom, hanem tény, hogy e Sziget körűl lakó nép és maguk a törökök is ezt hiszik, s azért is nagy kegyelettel viseltetnek ama hársfa iránt». Szolimán belső részei később Türbékre hozattak és még 1664-ben is itt voltak eltemetve, bántatlanul, s a törökök még Ázsiából is elzarándokoltak a nagy fejedelem márványból készült síremlékéhez. Midőn azonban a mieink Türbéket elfoglalták, a síremléket szétvetették s az egész várat felégették.

49. TÜRBÉK 1664-BEN.
A Mars Hungaricus mellett levő egykorú rajz után. –
Jelmagyarázat: 1. Sepultura Solymanni. 2. Moscea interior. 3. Moscea exterior.
4. Habitatio monachorum turcicorum. 5. Fossa. 6. Milites ex Sziget.^[117]

Míg ezek Türbék alatt történtek, hadaink folyton háborgatták a szigeti törököket. De Zrínyi nemsokára parancsot ád a Pécs felé való előnyomulásra. Már nehány órai menetelés után feltüntek a város karcsú tornyai; az éjet seregeink Perjen faluban töltötték, de hajnal hasadtával egészen körűlvették a várost, nehogy a törökök onnan kimenekülhessenek.

Midőn az egész hadsereg már a város falai alatt összegyűlekezett, megtámadták a külvárosokat és azokat rögtön elfoglalták. Beesteledvén, hadi tanács tartatott, melynek határozata folytán már másnap reggel általános rohamot intéztek a belső város ellen, s ezt, bár nagy veszteséggel, szintén elfoglalták, úgy, hogy a törökök visszavonultak a tulajdonképeni várba.

A város elfoglalása után a mieink a várat vették ostrom alá, hová a törökök, töméntelen sok aranyat, ezüstöt, továbbá asszonyokat, gyermekeket és lovakat szállítottak be. A magyarok másnap a várat kezdék lövöldözni, de ágyúik kicsinyek levén, nem sok kárt tehettek benne. Zrínyi, látva, hogy a vár vívása hosszabb időt fog igénybe venni, az összes gyalogságot ott hagyva, körűlbelül 5000 lovassal Siklós irányában megindult, útközben megvevén Szalonta nevű falut, melyet a siklósi törökök ágyúlövésekkel figyelmessé tevén, a török lakosság odahagyott, s minthogy az éj sötét volt, nem lehetett őket űzőbe venni. A magyarok a kor barbár szokásához híven, de még inkább strategiai okokból, az elfoglalt falut felgyújtották. Hajnalhasadtával Siklós és Baranya mellett elhaladván, egyenesen Eszék felé indultak és január 31-én megpillantották azon török váracsot, melyet ezek a híres eszéki híd védelmére építettek. Ezt hirtelen megrohanással hatalmokba ejtették, a török katonákat leöldösték, és a hídat elfoglalták. E híd, mely Eszéktől Dárdáig vezetett, tökéletesen egyenes vonalban, strategiai tekintetben rendkívüli fontossággal bírt. Ezen át özönlöttek Magyarországba sok éven át a törökök százezrei Esterházy mérései szerint 12 láb széles, 8335 láb hosszú volt; oly pontosan volt készítve, s a gerendák oly szorosan és sűrűn egymás mellé róva, hogy ha valaki egy pénzdarabot rajta elejtett volna, még az sem eshetett a híd alá. Nyolcz óriási oszlop, oly szélesek, mint a híd, tartotta azt, hosszában pedig, minden egy-egy ölnyi távolság után szintén oszlopok támogatták.

50. PÉCS 1664-BEN.^[118]

Azzal tisztában voltak a mieink, hogy ezt a hidat, a hídépítészetnek e korbani fejlettségéhez képest valóságos remekét, el kell pusztítani, mert, ha czélszerű közlekedési eszköz is, de veszedelmes az által, hogy a török seregek ezen át könnyedén jutnak be az országba. Sokáig tanakodtak tehát azon, miképen pusztítsák el; kevesen is voltak, sietni is kellett. Végre február elsején elhatározták, hogy elégetik, a mi két nap alatt sikerűlt. «A kegyes istenség ugyanis, mondja Esterházy, ki elejétől végig jelen volt az executión, nagy mennyiségű nádat adott rendelkezésünkre. Mi tehát a hídat náddal megraktuk, alája is nádat hordván, s ezt meggyújtván, Plútónak áldoztuk. Két teljes napon és két teljes éjen át folyton szítottuk a tüzet, és végre sikerűlt a hídat elhamvasztanunk. Irtózatos látvány volt főkép éjjel e sok ezer láb hosszú alkotmány égése. Segítségünkre volt a munkában az is, hogy a víz keményre vala fagyva, s így megbírta katonáink terhét, midőn a híd alatt és mellett a sok nádat összehalmozták. Csodálatra méltó kegye volt az Istennek, hogy habár az eszéki várból a törökök folytonosan lövöldöztek reánk, s így mi valóságos golyózáporban dolgoztunk, mégis csak egyetlen egy emberünk sebesűlt meg.»

A híd elpusztulása utáni napon Siklós felé fordultak a magyar hadak, és a török váracsot is felgyújtván, Baranyát foglalták el, s felégették. A siklósiak megijedtek a magyarok láttára, s nem is mertek reájok lőni, ezek azonban most nem bántották őket, hanem visszamentek Pécs alá, melyet a mieink még mindig ostromoltak, a törökök pedig vitézűl védelmeztek. Februárius 5-éig húzódott így az ostrom, a keresztények nem csekély veszteségével; az ellenség semmi hajlandóságot sem mutatott a meghódolásra, mert látta, hogy az ostromlók faltörő ágyúk hiányában, neki nem igen árthatnak.

A mieink közűl egy Hamerle nevű vezérőrnagy, midőn a várat közelebbről vizsgálja, Esterházy szeme láttára öletett meg; Herbersteint egy török nyíl ölte meg; a legénység közűl sokan sebesűltek meg, sokan valának betegek, sokat a hideg vett meg, s így a harczi kedv is lassanként lehült.

Ezeket tapasztalva a vezérek, Zrínyinél összegyűltek és a teendők felől tanácskoztak; sokan, közöttük Esterházy is, az ostrom folytatását kívánták, de a többi ezt ellenezte. Zrínyi is ide hajlott. E miatt közte és gróf Hohenlohe között később heves nézeteltérések merűltek fel. Esterházy nagyon sajnálta ezt a döntést, mert véleménye szerint a várat kitartással be lehetett volna venni.^[119]

Február 6-án tehát oda hagyták a várat, de elébb Zrínyi parancsára felgyújtották a várost. A tűz nagyszerűen égett, nincs toll, mely leírja, nincs ember, ki ehhez foghatót valaha látott volna, s alig hiszem, mondja Esterházy, hogy Szodoma égésénél nagyobb lett volna a tűz. Ugyanis a várost és a külvárosokat egyszerre ezer és ezer helyen gyújtották fel, s a tűz és a füst csakhamar elfedték a napot és az egész láthatárt. A legszebb város felégettetvén, Eszéktől kezdve Babocsáig a katonák dühe minden falut, helységet és malmot felgyújtott, a lakosokat ezrével fogságba ejtette, s mindezt azért, hogy a jövendő nyáron erre jövő nagyvezér ne találjon semmit, és a török sereg éhezni legyen kénytelen.

Sziget mellett elmenve, honnan a törökök ismét lövöldöztek a mieinkre, Zrínyi Babocsa felé vette útját, a sereg egy része pedig Segesd felé ment. Ezt a török várat Esterházy Pál száz hajdúval megtámadta, mit látván az őrség, hangos szóval megadást ajánlott, a mit az utánuk jövő Zrínyi elfogadott, az őrségnek, fegyvereik és zászlaik hátrahagyása mellett, szabad elmenetelt biztosítván.^[120] Hohenlohe gróf azonban, kinek a szigetvári törökök imént nehány emberét megölték, s másokat elfogtak, azt kívánta, hogy a segesdi őrsereg fogva tartassék. Végre engedett Zrínyi annyiban, hogy a törökök főbb embereit túszokul visszatartotta, de a szigeti törökök nem akarták a foglyokat kicserélni, s e miatt Zrínyi és Hohenlohe között nyiltan kitört a viszály, mi később sok bajnak forrása lett. Azon éjjelt, mondja Esterházy, arra használtam, hogy a két jeles férfiút kibékítsem, de a Pécsett felmerűlt nézeteltérés meghiúsította törekvésemet. Zrínyi tehát, Segesden őrséget hagyva hátra, visszatért a Muraközbe, és ágyúlövésekkel üdvözöltetve vonult be Uj-Zrínyivárba, Hohenlohe Stiriába tért, Esterházy pedig Csáktornyán, Horvátországon és Radkersburgon át tért otthonába.

51. AZ ESZÉKI HÍD 1664-BEN.
A Mars Hungaricus mellett levő egykorú rajz után. – Jelmagyarázat:
1. Civitas Eszék. 2. Pons pedum 8335. 3. Civitas Darda. 4. Diversorium.
5. Castellum. 6. Dravus fluvius. 7. Insula Dravi. 8. Danubius fluvius.

V.

Kanizsa ostroma. A magyar hadak eredmény nélkül vonulnak vissza.

ZRÍNYIT ezen téli hadjáratáért, – kivéve nehány, különben elég befolyásos ellenségét – egész Európa méltó elismeréssel és dicsérettel halmozta el. A pápa és Lipót magasztaló leveleket írtak neki,^[121] XIV. Lajos 10 ezer tallért küldött hozzá a költségek némi fedezésére és franczia pair-ré nevezte ki, a spanyol király az aranygyapjas renddel ajándékozta meg. Költségeket küldöttek más fejedelmek is, sőt birodalmi herczeggé is akarta őt tenni a császár, mit azonban ő szerényen elutasított magától.

Az ő lelke nem kincs és dicsőség után szomjazott, hanem telve volt a vágytól hazáját az ádáz ellenségtől felszabadíthatni. Kanizsa is egy oly positió vala, melynek birtokában a török nagy területek felett uralkodhatott. Az eszéki híd elpusztításának egyik főindoka épen abban rejlett, hogy Kanizsát könnyebb szerrel lehessen megvenni, és Zrínyi most, különösen hogy meghallotta, miszerint e török kézen levő fontos hely nem nagyon bővelkedik eleségben, ennek elfoglalását tűzte ki czélul. Biztatta a remény, hogy a nagyvezér, le levén rombolva az eszéki híd, nem egyhamar hozhat segélyt a városnak, s ezért engedelmet is kért a királytól, hogy ostrom alá vehesse, de segélyt is kért e fontos hely biztos elfoglalhatására. Hosszas késlekedések után, melyekben nagyon valószínűleg része volt az olasz Montecucolinak, – Zrínyi erős ellenlábasának, ki gyűlölte e magyar hőst, mert, az övéitől mindenben eltérő nézeteket vallott, és cunctátorkodását éles gúnynyal ostorozta, – végre márczius 18-án megadatott az engedély Kanizsa vívására. Nem tudom, minő okok folytán, de tény, hogy Zrínyi kérelme után csak 24-ed napra értesűlt a király engedelméről, és talán nem csalódom, ha ezt az időveszteséget tekintem az ostrom kudarcza egyik főokának. Egyik okának mondom, mert mint látni fogjuk, közre játszottak egyebek is.

Zrínyi ápril 8-ára tűzte ki az ostrom megkezdését. Rögtön értesítette híveit, Batthyány Kristófot, Esterházy Pált és másokat, kérve őket, hogy csapataikkal csatlakozzanak hozzá. Az idegen segédhadak azonban annyira késlekedtek, – főkép Hohenlohe, – hogy a már, annak idején megjelent magyarok felháborodva tértek vissza. Végre, midőn a mieink már azt hivék, hogy az ostrommal elkéstek, megérkezett Strozzi gróf altábornagy; vele volt Holtz tűzérezredes, két mérnök és egyéb műszaki tisztek. A várat recognoscálván, úgy találták, hogy annak elfoglalása nem lesz túlságosan nehéz, hacsak a törökök segítséget nem kapnak. Megérkezett most már Hohenlohe is, és az ostrom megkezdésének napjául ápril 28-ika tűzetett ki; Hohenlohe, kiben még forrt a gyűlölet, a miért Pécsnél nem az ő véleménye győzött, hidegen viselkedett és azt tanácsolta, – valószínűleg, hogy kudarcz legyen a dolog vége – hogy az ostrommal várni kell, míg a gabona megnő.

Zrínyi azonban, a határozat értelmében ápril 28-án megindítja táborát, s még az nap Kanizsa alá érkezik, s mindenfelől megérkeznek a magyarok is, telve harczi vágygyal és lelkesedéssel. Esterházy Pál május 1-én érkezett meg, 3 nagy ágyút, elegendő golyóval és lőporral hozván magával Fraknó várából, és 1200 vitézt. Az ostromot már előtte való napon kezdették, s ekkor mindjárt el is foglalták a várost, honnan a törökök a belső várba menekültek. Ezután Zrínyi rendszeresen felállította a csapatokat, úgy, hogy Kanizsa minden oldalról be volt kerítve.

A falak töretését május 1-én kezdték meg, ebben tekintélyes rész jutott Esterházy Pálnak. Május 6-án, a mely napig erősen folyt az ostrom, megérkeztek Gráczból a nagy ágyúk is, melyek csodás rombolást vittek végbe a vár falaiban. Az ellenség főkép Esterházy positiója ellen védekezett; csak úgy röpködtek a hatalmas golyók a gróf emberei közé, annyira, hogy ezeket már a kétségbeesés kezdé kerűlgetni, s ha maga Esterházy nincs folyton körűlöttök és nem buzdítja őket, elhagyták volna helyeiket. Valódi oroszlánbátorsággal küzdött azonban Esterházy, és így sikerűlt, támogatva a császáriak ütegeitől is, azt a bástyát, melyből főkép az ő állását vették czélba, hatodnapra romba döntenie. Nagy nyereség volt e magas védmű ledőlése, mert ebből három-négy ágyú folyton okádta a golyókat, és sok bajt szerzett a mieinknek, kik különben más oldalakon is rombolták a falakat, s miután hat napig folytatták ezt a munkát, a falak annyira meg valának rongálva, s rajtok annyi rés, hogy most már könnyen meg lehetett őket mászni. Ezen kívül futóárkokat és egyéb támadó műveket is készítettek az ostromlók, úgy hogy a várat nem volt nehéz megközelíteni.^[122]

52. KANIZSA 1664-BEN.
A Mars Hungaricus mellett levő eredeti tollrajz után. –
Jelmagyarázat: 1. Arx Canisa. 2. Civitas. 3. Canisa Fluvius. 4. Morast.
5. Bateria. C: Zrini. 6. Bateria C: Stroczi. 7. Bateria. C: Eszterhasi.
8. Bateria prima C: Eszt(erhasi). 9. Bateria Spik. 10. Bateria C: Hohenloi.
11. Bateria Suecorum. 12. Bateria C: Valdec. 13. Templum desertum. 1664.

Már-már elkészültek mindezekkel, midőn hírűl veszik, hogy a nagyvezér közeledik. A törökök ugyanis három hónapig tartó szakadatlan munkával újra felépítették az eszéki hidat, és már május 14-én átkelt rajta seregével a nagyvezér. Jöttének híre tehát igaz volt, és újra lelket öntött az ostromlottakba, a mieink pedig elhatározták, hogy inkább meghalnak az árkok és sánczok között, semhogy a megkezdett munkát abbahagyják, és gyorsfutárt küldöttek Ő felségéhez, segélyt kérvén. A kiküldött kémek hírűl hozták, hogy a nagyvezér 20,000 emberrel Pécs mellett várja a még jövendő segélyhadakat. Közben a várbeliek elfogják Hohenlohe franczia hadsegédét, a mieink viszont két törököt, kik a várból a nagyvezérhez kiküldetve vissza akartak oda térni, levelekkel, melyekből megtudták úgy ennek, mint az ostromlottaknak helyzetét. A törökök kirohanást kísérlenek meg, de visszaűzetnek, miközben Esterházy leszúr egy török zászlótartót. E nap volt az ostromlókra a legveszedelmesebb. Strozzi gróf erősen megsebesűlt, Spar ezredesnek egy golyó elvitte egyik karját, Carecto alezredes is halálosan megsérűlt; Zrínyi és Esterházy is nagy veszélyben forogtak, a golyók ugyanis záporeső módjára hullottak körűlöttük, egymás után estek el vitézeik, és a muskatérosok a védett helyekről, őket vélve ellenségeknek, folytonosan tüzeltek reájok.

53. SEGESD 1664-BEN.
A Mars Hungaricus mellett levő eredeti tollrajz után.

A nagyvezér közeledésének híre főkép a magyarokat csak még inkább hevíté, hogy az ostromot gyorsan és vitézűl befejezzék; a babocsai, berzenczei és segesdi őrségeknek megparancsoltatott, hogy e helyek úgy sem levén alkalmasak az ellentállásra, a nagyvezér közeledtére gyújtsák fel, és jőjjenek a kanizsai táborba. Az ostrom fokozottabb erővel folyt, bár nagy baj vala, hogy a mieinknek kevés mozsaruk volt, és így egyszerre nagyobb mennyiségű gránátot nem lehetett a várba vetni; baj volt az is, hogy a gránátok nedves lőporral valának megtöltve, s így kevés bajt okoztak, pedig, ha a puskapor száraz, a tüzes golyók száma nagy, úgy oly tüzet támaszthatnak a várban, melynek épületei többnyire fából valának, hogy azt el nem olthatja senki. És e bajok nem valának véletlenek, hanem némelyek irígykedésének következményei, kik folyton akadékoskodtak Zrínyivel; mindamellett oly sikerrel haladt az ostrom, hogy az ostromlók már-már biztosak valának a győzelemről, mit az is elősegített, hogy a várbeliek kezdettek szükséget szenvedni.

Fájdalom, csalódás váltá fel a reményt. A mint híre jött, hogy a nagyvezér Babocsához ért, a német katonák zúgolódni, Strozzi és Hohenlohe ingadozni kezdettek, más alvezérek pedig mindenféle ürügyek alatt az ostrom félbenhagyását javasolták; Zrínyi sorba czáfolgatta érveiket, de hiába, süket füleknek beszélt.

Igaz, a helyzet kényes volt; egy aránylag csekély számú ostromló sereg, melylyel szemben állt a vívandó vár, s mögéje kerülhetett a nagyvezér tetemes hadereje. De nagyobb számú ellenséges sereggel is megbirkózott már a magyar, és Zrínyi bízott jó csillagzatában. Itt tehát csak a Zrínyi-ellenes párt féltékenysége volt az, mely irígyelte tőle a lehető, s ha bekövetkeznék, mindenesetre fényes győzedelmet. Maga gr. Strozzi, kit Esterházy mindig nemeslelkű, és rettenthetetlen bátorságú férfiúnak ismert, viselkedésével gyanút ébreszte, s Esterházy ki is mondja, hogy ő nehezen cselekedett saját meggyőződése szerint, de hogy ki biztatta fel, azt nem akarja kutatni. Én határozottan Montecucoli féltékenységének, másrészt Hohenlohe még mindig le nem csillapult haragjának tudom be a lelkesültség ily hirtelen lehülését. Kimondatott a visszavonulás.

Zrínyi elszomorodott, midőn látta a bekövetkezendőket. Arra kérte tehát a csapatokat, hogy az ostromló szereket előre küldvén, rendben vonuljanak vissza. De ki levén mondva a hátrálás, hasztalan lett minden józan intelem; Babocsa, majd Berzencze, végre Segesd egymás után lángoltak fel, a mint ezt Zrínyi megparancsolta volt az esetre, ha a nagyvezér közelednék; nos hát ezek a tüzek jelzék Köprili nyomdokát, és az idegen csapatok félelemtől eltelve hanyatt-homlok kezdének menekülni; mind Új-Zrínyivár felé. Csak a magyarok maradtak meg mozdulatlanul helyeiken. Az elszomorodott és zokogó Zrínyit ezek állották körűl, korholván a távozottak hűtlenségét. Másnap, pünkösd vasárnapján, Zrínyi is felkészült, Esterházy pedig (sokáig és sokat beszélgetvén vele) könnyek között bucsúzott el tőle.

Mint később a foglyok elbeszélései bizonyíták, ha még vagy hat napig tart az ostrom, Kanizsa a mienk lett volna. Zrínyi a Muraközbe, a magyarok haza, Esterházy pedig Vatt-ra, a Nádasdy-féle táborba sietett.^[123]

VI.

Új-Zrínyivár újabb ostroma. A törökök kezére kerül, kik lerombolják. A nagyvezér Körmend felé vonul.

MIALATT Zrínyi serege Kanizsát vívta, Souches tábornagy Magyarország felvidékein győztesen harczolt a törökök ellen. A törökök által tavaly elfoglalt Nyitrát, majd Lévát^[124] megvevé; elfoglalta Párkányt is, és a Dunán levő hidat szétrombolta.

A nagyvezér, látva a keresztények megfutamodását, vígan vonul be Kanizsára, megerősíti az őrsereget, de maga nem sokáig időzik itt, hanem egész dühével Zrínyi, annyi győzelem kivívója, s neki annyi baj szerzője ellen fordul. Már harmadnap Új-Zrínyivár felé közeledik, de Zrínyi eléje megy és apró csatározásokkal sok kárt okoz seregében; éjjelre azonban visszavonul várába, felkérvén Hohenlohét és Strozzit, hogy a vár s a török sereg között helyezkedjenek el. De ezek nem teljesítették kérelmét.

Másnap a nagyvezér, látva hogy a mieink átkeltek a Murán, és alacsony s nedves helyen ütöttek tábort, a vár szomszédságában levő hegyet pedig fedezet nélkül hagyták ostromra készűlt; a védtelen hegyet megrakta fegyveresekkel, és örvendett ez előnynek, mert e pontról a várat, mint hivé, könnyen elfoglalhatja. Azt is látta, hogy a mieink nehezen kaphatnak segélyt, mert ennek, hogy a várba juthasson, a folyón kellett volna átkelnie, az pedig szintén az ő hatalmában volt.

Új-Zrínyivár valamikor kastélyszerű épület volt, és a törökök midőn Szigetvárt, Babocsát, később pedig Kanizsát elfoglalták, ezt a helyet is teljesen lerombolták, úgy hogy sokáig lakatlan maradt, míg végre Zrínyi Miklós, hogy a kanizsai törököket zaklathassa, czélszerűnek vélvén e helyet, újra építette, sokkal erősebben, mint azelőtt volt; és Új-Zrínyivárnak nevezte el. A király az 1662-iki országgyűlésen helyeselte az építést, és királyi őrséget helyeztetett a várba. Új-Zrínyivártól északra Kanizsa, keletről Berzencze és Segesd feküdtek; a hegy felőli oldalán, ettől mély árok választotta el, északnak nagy munkával Zrínyi óriási tavat ásatott, délnek és nyugatnak a Mura övezi, s így úgyszólván szigeten feküdt. Minthogy dombon épült, kissé nehéz volt hozzáférni; mivel azonban a talaj homokos s nem sziklás volt, a vár, bár sok fáradtsággal épült, tulajdonképeni erőditménynek még sem volt mondható, különösen, mert a hegyek oly közel voltak hozzá, hogy onnan ágyúkkal könnyen el volt érhető. Ezért is nevezte Montecucoli juhakolnak, bár vitéz hadsereg védelme alatt ez a juhakol valóban nehezen elfoglalható és talán végzetes lehetett volna az ellenségre, a mit bizonyít az is, hogy a nagyvezér már 1662-ben követelte annak lerontását.

54. KANIZSA OSTROMA 1664-BEN.

Zrínyi látván a nagyvezér készülődéseit, látva mint ásat embereivel futó árkokat, hogy a várat megközelíthessék, újra felkéri Hohenlohét és Strozzit, hogy a török erejét apró csatározásokkal iparkodjanak gyengíteni; bizonyítja nekik, minő előnyös volna az, ha a törököket hirtelen megtámadnák, azonban ismét süket fülekre talál. Látva a törökök, hogy a mieink nem merik támadni, 200 jancsárt átszállítanak a Murán, hogy ezek közelítő árkokat ássanak. Végre a keresztények, a szükségtől kényszerítve elhatározzák a támadást; első volt Strozzi, ki az ásó törököket nehány császári muskatérossal bátran megtámadja, és midőn ezek segítséget kapnak, ezek ellen fordítja fegyverét, sokat megöl, másokat megfutamít, de midőn folyton űzi a barbárokat, két jancsár-golyó éri, egyik tomporában, másik homlokán, s erre holtan rogyik össze. A jancsárok ki levén verve a szigetből, a törökök már nem kísérlették meg újra átkelni a folyón, Zrínyi pedig nap-nap után támadta őket magyar és horvát vitézeivel; sokat megölt, sokat foglyul ejtett közűlök.

LÉVA VÁRA ÉS KÖRNYÉKE 1672-IKI FELVÉTEL UTÁN.
A Mars Hungaricus mellett levő eredeti festett tollrajz után.^[125]

Végre megérkeztek a segélyhadak; velök Montecucoli Rajmund, ki Zrínyit és Hohenlohét megörvendezteté megjelenésével; Spork altábornagy 5000 lovassal, Spaar báró és Sulzbach herczeg császári tábornagyok nagyszámú gyalogsággal, tűzérséggel, s ezeket követte 5000 magyar vitézzel Nádasdy Ferencz tábornagy, Esterházy Pál és sokan mások a főurak közűl. Akkorára nőtt a mieink serege, hogy ha nem múlta is felül a törökökét, de utólérni látszék, különösen, midőn Zrínyi Péter Horvátországból és a horvát főurak is hoztak vagy 10 ezer embert; továbbá naponként várták a bádeni őrgrófot seregével, s a franczia király is vagy 6000 jeles vitézt küldött, a würtembergi herczeg pedig 3000 embert hozott. Ily körűlmények között biztosra lehetett venni a győzelmet. A keresztények hidat vertek a Murán, melyen át naponként lehetett pihent erőket küldeni a várba, melyek a védelemben elfáradtakat felváltsák. Ezt látva a török, nemcsak a várat, hanem a hídat is löveté, és sikerült is neki az azt képező hajókat szétverni.

Végre Zrínyi elhatározó lépést kívánt tenni, és megtámadni a törököt; ezt a szándékát közölte Montecucolival is, segédhadakat kérve tőle, mert azt remélte, hogy ha elegendő erővel támadhat, az ellenséget nem csak kiűzheti az árkokból és aknákból, de elveheti, vagy legalább beszegezheti ágyúikat. Míg a tanácskozás tartott, nagy veszteség érte a magyarokat. Egy csapat megtámadta a törököket, s ezek golyói leterítették Kis Farkast, ki első volt a támadók között. Ez az ember Zrínyi legkedvesebb vitéze volt; születésére nézve török, de áttért a keresztény hitre, és vitézségével, bátorságával sok kárt okozott a törököknek. Zrínyi megismerkedvén vele, magához vette, és benne engedelmes és hű emberére talált, s első lett Zrínyi seregében, neki jobb keze, s a törököknek réme; egész Magyarország csodálta vitézségét. E férfiú elestét Zrínyi és övéi őszintén megsiratták. A Zrínyi által szándékolt kirohanást Montecucoli jónak tartotta ugyan, de habozó, késlekedő és theoriákon nyargaló természete folytán még sem ajánlotta, mert mint mondá, a törökök sok sánczot ástak, s ezek mögűl, mint megannyi erődökből kitörve, a mieinkre golyózáporral támadhatnának. És így Zrínyi terve dugába dőlt. De midőn a mieink szerencsés sikerrel lődözték az ellenséget, s nehány aknáját felrobbantották és ezzel nagy károkat okoztak neki, a hadi tanács végre hajlott Zrínyi kérelmére, és tanácsára öcscsét, Pétert magyar, horvát és német csapatokkal kiküldték Berzencze felé, hogy innen hátból támadja meg a törököt, ugyanekkor a várbeliek szemben velök fogván kirohanást tenni.^[126] S e csel sikerűl vala, ha egy szökevény muskatéros a tervet el nem árulja, és az ellenség vigyázva, meg nem hiúsítja azt. Zrínyi Péter tehát visszatért, és a várbeliek rohama is elmaradt.

Már az ostrom hetedik hete járta, s a törököknek még mindig nem volt reményök, hogy Új-Zrínyivárt elfoglalhassák. Ekkor egy végzetes esemény feléleszté reménységöket. Ugyanis, nem tudni, hogyan, a vár legnagyobb bástyáján, a hol gránátok és egyéb lőszerek nagy mennyiségben valának felhalmozva, tűz ütött ki, és a levegőbe röpítette az egész telepet, s a mieinknek óriási károkat okozott emberben is, és Zrínyit egy igen derék vitézétől, Horváth Andrástól fosztotta meg, ki neki Kis Farkas után legkedvesebb volt.

E naptól kezdve a vár sorsa meg volt pecsételve; egyik szerencsétlenség a másikat érte. Zrínyi látva, hogy az ő kedves vára minő sorsnak néz eléje, a segédhadak tétlensége, akadékoskodása, hogy ne mondjam bátortalansága és rosszakarata miatt, biztos volt benne, hogy a vár nem sokára elvész; nem is beszélt róla már másképen, mint a törökökéről. Megerősíté őt ezen aggodalmában az is, hogy a keresztény hadak az ő javait dúlták, kifosztották a templomokat, megfertőztették a nőket és leöldösték a föld népét. Keservesen panaszkodott mindezekről kebelbarátjának, Esterházynak. És végre, hogy ne lássa a szégyent, miképen fog. Új-Zrínyivár török kézre kerűlni, oda hagyta azt, és csak néhány hívétől bucsúzván el, Csáktornyára ment. Esterházy még az nap bement Új-Zrínyivárba, és látta az ott történőket. Az ágyúk lehordattak a falakról, s egyéb lőszerekkel együtt kivitettek a várból, a falak alá, hogy felrobbantassanak, lőport helyeztek el, s ebből, mint a tűkörből, látta az emberek szándékát, hogy t. i. Új-Zrínyivárt pusztulásnak engedjék át.

Jól érezték a magyarok és horvátok, hogy Zrínyit vissza kell hozni Csáktornyáról, mert az ő puszta jelenléte is felér egy sereggel; felkérték tehát Esterházy Pált, menjen utána, s bírja rá a visszatérésre. Ekkor már a segédhadak vezérei is kezdték érezni a nagy hibát, melyet a magyar vitéz iránti féltékenységből és irígységből elkövettek, s Esterházynak levelet adtak át, melyben maga Montecucoli kéri Zrínyit, hogy térjen vissza.

A követ ágyban, a sok lelki fájdalomtól betegen találta a hőst; de két óráig tartó rábeszélés után, érveinek tárházát víve sorompóba, sikerült Zrínyit megkérlelnie, és küldetésének sikere feletti örömében visszasietett Új-Zrínyivár felé.

Oda érkezve, a dolgokat a lehető legrosszabb állapotban találta. Rövid távolléte alatt teljesen reménytelenné vált a helyzet. Midőn ugyanis a törökök észrevették, hogy a várban már nincsenek ágyúk, óriási zajjal megtámadták azt és rövid küzdelem után leöldösték a bent találtakat; a kiknek sikerült megmenekülniök, azok alatt a Mura hídja beszakadt és a szennyes hullámokban lelték halálukat; s így a törökök a várat, a kereszténység örök gyalázatára, elfoglalták.^[127]

Esterházynak mindezek láttára köny tolult szemébe, és bánta, hogy Zrínyit a visszatérésre rábírta. Négy nap mulva a törökök tanácsot tartván, elhatározták, hogy a várat teljesen lerombolják. A falak alá helyezett puskaport meggyújtották, s ezzel a falakat szétvetették. Három napig tartó pusztítás után már nem lehetett megkülönböztetni a vár körvonalait sem, annyira egyenlővé tették azt a földdel.^[128] Zrínyi Bécsbe ment a királyhoz, és írásban mondotta el neki a maga véleményét a vár elvesztének okairól, s hogy ebben nem volt kíméletes, kitűnik Esterházy azon szavaiból, hogy sokakat bántott ez írás tartalma. Ez meg is látszott az udvar, és az udvariak iránta való viseletében, bár a nép tiszteletének nyilatkozataival bőségesen elhalmozta.^[129] Zrínyi Péter azután elvezette a horvátokat, a császáriak Alsó-Lindva felé, a magyarok pedig Esterházyval együtt Alsó-Lindvára és Szerdahelyre vonultak.^[130]

Új-Zrínyivár bukása után Kis-Komárom, Keménd, Kaposvár, Egervár, Egerszeg és Peleske pusztulása következett. Ezek július folyamán történtek, s a hónap vége felé, július 26-án, a nagyvezér már Körmendnek tartott, nem sejtve még, hogy a dráma utolsó felvonása elé megy, a szentgotthárdi ütközethez.^[131]

VII.

A szentgotthardi ütközet. A vasvári béke. Esterházy Pál otthon. A bányavidék főkapitánya. Udvara Semptén.

JÚLIUS 26-án érkezett a nagyvezér a Rába vizéhez, s azon át akart kelni, de Montecucoli szemben vele, a Rába másik partjára ért ugyanekkor, és meggátolta az átkelést. Oda értek Hohenlohe is, és a franczia segédcsapatok, Coligny vezérlete alatt. Július 27-én a törökök újra megkísérlették az átkelést, de most is sikertelenűl; ugyanez ismétlődött július 28-án. A keresztény hadak ugyanis az egyik, a törökök a másik parton farkas szemet nézve egymással, haladtak előre. E napon Csákánynál akartak átkelni a törökök, de csak visszaverettek. A nagyvezér egész Szentgotthárdig ment fel a folyó mentén, s követték a keresztény hadak ide is. Itt ömlik a Lapincs vize a Rábába, s itt a Rába oly keskeny, hogy könnyen át lehet rajta menni; azonban ekkor, úgy látszik esőzések következtében, annyira megduzzadt, hogy csak úszva lehetett rajta átjutni. Ezt a nagyvezér látván, már-már kétségbeesés fogta el. Azonban dühe és elkeseredése a felett, hogy a keresztény seregeket mindig szemben találta, oly nagy volt, hogy egy végzetes lépésre határozta el magát, arra t. i., hogy megkísérti az átkelést.

Hogy ez lehetővé váljék, a keresztények figyelmét másfelé akarta terelni. Augusztus 1-én nehány ezer lovast Stíria felé indít, lövegeit azonban mind a mieink tábora felé irányítja. A keresztények nem veszik észre a készülődést, és nagyobb részök élelem és takarmányszerzés okáért elszéled. Maguk a vezérek sem gondolták, hogy e napon lesz valami. Mindamellett Montecucoli, nehogy meglepettessék, Spork altábornagyot horvát legénységgel és dragonyosokkal a folyó irányában felfelé küldi, hogy a törökök átkelését gátolja meg. Alig hogy ez megindul, a törökök átkelnek a Rábán s oly erővel támadják Sporkot, hogy emberei meg akarnak futamodni, azonban Sporknak sikerül őket fellelkesíteni. Bátran szembeszállnak a törökkel, megverik, és óriási zsákmánynyal térnek vissza a táborba.

E közben Gyanafalvánál is átkelnek a törökök egy, hihetetlen gyorsasággal vert hídon; a ki nem fér a hídra, az átúszik, és átérvén dühösen támadják a mieinket és kegyetlenűl öldösik; a futamodókat űzőbe veszik, s ezek nyomában egyenest a keresztény táborra ütnek, s ezt, ily rögtöni támadással meglepvén, megfutamítják; tovább száguldozva megtámadják a Nassaui és Kielmansegg ezredeket, mindenütt pusztulást és halált terjesztvén, senkinek nem kegyelmezvén. A keresztény sereg már biztosra veszi legyőzetését; a csatatér nem bírja már felszívni a keresztények vérét, de végre a mieink kétségbeesése is dühhé változik, megjelenik Spaar tábornagy és golyózáport küld az ellenségre, újra kezdi a harcot. De már-már ő is hátrálni kénytelen, midőn a franczia segédhad teljes erővel közbeveti magát. A küzdelem mindkét részről heves és elkeseredett, egyik fél sem akar engedni, ekkor Montecucoli Lotharingi Károlyt küldi a harczba, mire a törökök nem bírván tovább ellentállani, futásnak erednek. De már a futás sem használ, a mieink segédhadai üldözőbe veszik őket, utolérik a Rábánál, és most a folyóba szorítván őket, ott többen fulladnak meg, mint a hányan fegyver által estek el; s nemcsak a futókat éri ez a sors, hanem a segítségökre siető csapatokat is, melyekkel a folyó közepén szemben találkoznak. A törökök testei színig megtöltik a Rábát, s ezeken, mint hullákból összerótt hídon mennek át a mieink a túlpartra, hol vagy húsz ágyút elfoglalnak, és ha a győzelmet tovább fejlesztve űzőbe veszik a törököt, lehet hogy evvel a győzelemmel megszabadítják az országot az ozmán igától. De ez a rég óhajtott nap még nem érkezett meg.

Esterházy Pál, kit Montecucoli Nádasdyval és Batthyányval Körmendre küldött, hogy azt őrizzék, csak másnap, augusztus 2-án, érkezett a csata színhelyére.^[132] «A hulláknak megszámlálhatatlan sokasága hevert ott, mondja leírásában, a keresztények a barbárokkal és lovaik hulláival vegyest; emitt fejetlen törzsek, amott tagok nélküli fejek, s a hullák itt-ott halomra hordva. Bámultam az emberek kegyetlenségét, kik pedig Isten képére és hasonlatosságára vannak teremtve, nem pedig öldöklésre és egyéb hasonló vétkek elkövetésére.»

Ez emlékezetes ütközetben török részről tiz ezernél több, a keresztények részéről vagy 3000 ember esett el; a mienk óriási zsákmányt ejtettek, és foglyaikat mind leöldösték. A török főemberek közűl Ismail és Káplán basa, a nagyvezér után a főemberek, estek el, s más előkelők; a mieink közűl Nassau ezredes, Trautmannsdorff gróf, Fugger gróf és mások; – a franczia segédhadaknak is nagy volt a veszteségök, halottakban úgy, mint sebesültekben.

A szentgotthárdi győzelem egyike volt a legfényesebbeknek az utóbbi idők hadjáratában, következményei mégis a legsiralmasabbak, mert oly szégyenletes békekötés követte, a milyen még akkor sem lett volna jogosult, ha a mieink győzettek volna le. A nagyvezér az ütközet után egész Vasvárig nyomult előre, útközben apróbb összekoczczanások történtek az ő s a mieink csapatai között, melyek azonban hatástalanok maradtak. Vasvárnál tábort ütvén s belátván, hogy győzelemre egyhamar nincs kilátása, maga kívánta azt a békét, melyet ezelőtt két esztendővel Leopold ajánlott fel, de melyről ő akkor hallani sem akart. Meg is állapította annak feltételeit, s maga elé hívatta Leopoldnak az ő táborában tartózkodó követét, Renningert, és halállal való fenyegetések között követelte, hogy a békefeltételeket ura nevében fogadja el és írja alá, mit ez augusztus 10-én meg is tett. Ezen feltételek szerint, melyeket Leopold szeptember 27-én erősített meg, Magyarország azon nagyobb része, mely ekkor a törökök hatalmában volt, ezután is ott marad. S ez volt a feltételek legsérelmesebbje. A mieink nem is tudtak felőle semmit, csak két hónap múlva értesültek róla. Ez okmánynyal a zsebében, mely még az ellenség üldözését is megtiltá, a nagyvezér felszedte sátorfáját; a magyarok pedig Rum felé mentek. Montecucoli és a keresztény hadak Szombathely körűl telepedtek meg, e vidék borzasztó csapásául, mert nemcsak a föld népének és az uraknak házait kirablák, hanem még a templomokat is, és számos falut felgyújtottak.

A szentgotthárdi fényes győzelmet követő dicstelen vasvári béke annál méltóbb megütközést keltett nemcsak a magyarság, de az összes művelt nemzetek körében, mert azonfölül, hogy a legyőzött töröknek uralmát megszilárdította, az eddigi hódoltságon még kiebb terjesztette azt.

Föltételei értelmében Erdélyből a törökkel együtt Leopold is kivonja csapatait s Apafyt törvényes fejedelemnek ismeri el; ellenében se Rákóczy, se Kemény trónkövetelő utódját nem fogja támogatni, kimondatván, hogy Apafy halála után Erdély ismét szabadon választja fejedelmét.

A SZENTGOTHÁRDI GYŐZELEM 1664 AUGUSZTUS 1-ÉN.
Egykoru röplap után, melyen a győzelem története meg van írva.^[133]

Szabolcs- és Szatmármegyék a linczi békeokmány rendelkezéséhez képest visszacsatoltatnak az anyaországhoz; de a török mindazt megtartja, a mit Erdélytől elfoglalt, a vitás Székelyhíd leromboltatik s Új-Zrínyivár többé fel nem épül.

A török megtartja Érsek-Újvárt, melynek ellenében Leopold a Vágvonal védelmére alkalmas helyen új erődöt emelhet.

Leopold, négy hónap alatt kétszázezer forint értékű ajándékkal kedveskedik a szultánnak, melyet ez illőleg viszonozni fog.

Egyebekben a zsitvatoroki békeszerződés pontjai maradnak érvényben.

A béke tartama húsz évre terjed.

Mi bírhatta a királyt ily hátrányos kötés megerősítésére: azt a magyar nemzetnek értenie éppen nem lehetett.

Zrínyivár és Székelyhíd lerontása, s Érsek-Újvár török kézbe jutása mind félelmesebbé tették a veszélyt, hogy magyarországi hódoltságát a török itt-ott az ország legszélső határáig kiterjeszti majd, minden oldalról körülzárt apró földszigetekre darabolván így azt a még némileg egybefüggő karéjt, melyet a királyi Magyarországnak az alpesi tartományok hosszában és a Kárpátok alján elhúzódó – eddig be nem hódolt – területe képezett.

S hogy e fenyegető veszély mit jelent: annak leverő képét nyújtá a hódolt részek kétségbeejtően sivár állapota. És e vigasztalan helyzetben a csüggedés lejtőjére sodort nemzet elvesztette azt a nagy fiát, kitől a megváltást remélhette; első dignitariusát pedig annyira tanácstalanná tette a kétségbeesés, hogy a betegségnél is veszélyesebb orvasságra gondolt.^[134]

Esterházy mélyen fájlalta a szégyenletes békét.^[135] De az ő fiatal kedélye, buzgón vallásos lelke, nem eshetett kétségbe a jövő felett.

Míg egyrészt kismartoni várát évről-évre népesedő családja számára alapjából új, kényelmes és díszes kastélylyá alakíttatta át; másrészt, mihelyt tehette, új várat szerzett éppen a török hódoltság tőszomszédságában, hogy a kereszténység védfalának – mint hazáját nevezni szereté, – legszélső bástyafokán küzdhessen tovább a gyűlölt pogány ellen, ha (min nem kételkedett) újra fog ütni a törökverés óhajtva várt órája.

Hivatása világosan állott már előtte. Vallásos szive kitartó hevületével keresztény magyar harczosnak érezte magát. A miért Keresztesnél, Vezekénynél, Párkánynál, annyi Esterházy áldozta életét: a pogány török kiűzése képezte azt a legmagasabb életczélt, mely felé nemcsak hevülni, de remélni is tudó honfiszívének leghőbb vágya irányult. S ez a reménye nem volt hiú ábránd. Teljesülését Esterházy meg is érte. Mennyivel előbb, mennyivel kedvezőbb viszonyok között valósulhatott volna meg az, ha – kitől remélni s a kinek meggyőző érveléséből a magyarság erejében bízni ő tanult – az Európaszerte ünnepelt magyar Marstól, gróf Zrinyi Miklóstól, tragicus végzete oly korán meg nem fosztja e hazát.

Esterházy lelkét, kismartoni építkezésének gondjai mellett, most a bálványozott hősnek emléke töltötte be, kihez az irigy sors még halálában is mostoha volt s nem engedte, hogy a harczmezőn vérezzék el; a hős keblet, melyet a legtisztább, legönzetlenebb hazaszeretet töltött be, 1664 november 18-án, egy otromba vadkan agyarai tépték szét.

Saját szeretteinek méltó otthont, a csodált hősnek pedig méltó emléket emelni: – ez volt a szép munkaterv, melynek kivitele teljesen kitölté Esterházynál a kelletlen nyugalom hosszú éveit.

Kismartoni várkastélyának újraépítése iránt még 1663-ban megállapodásra jutott és formaszerinti szerződést kötött Fischer von Erlach olasz præcursoraival. A tervezést és felügyeletet Carlo Martino Carlone, a kivitelt pedig Antonio Carlone mellett Bartoletti Sebestyénre bízta. És a Carlonik itt sem hazudtolták meg jó híröket.^[136]

Az építés, a külső és belső díszítési munkálatokkal együtt kevés híján csaknem egy évtizedet vett ugyan igénybe; de az Esterházy figyelmét folytonosan lekötve tartó műalkotás valóban sikerűlt is, olyannyira, hogy a kismartoni új kastély pompája még az udvarnak is szemet szúrt. «Jelentem Nagyságodnak, – írja Galantáról Esterházy Farkas,^[137] hogy Kismarton vára az Udvarnál nagy emlékezetben vagyon: ezt értettem Pr. Branek úrtól, ő kegyelme hallotta Pr. Imre úrtól. Más jószágot akarnak érette adni Nagyságodnak.»

Zrínyi Miklós emlékének szentelt irodalmi művével, a «Mars Hungaricus»-szal Esterházy Pál már előbb elkészült,^[138] a föltétlen csodálat színeivel festve meg rokonszenves alakját annak a hősnek, kihez hasonlót nem láttak kortársai; kiben Magyarország az ő elveszett Marsát siratta; a vezérek atyjokat gyászolák; kinek – szerencsétlenségét, tehetetlen versenytársain kívül, mindenki megkönynyezé; de kit pótolni senki sem volt képes; mert egyedül ő lehetett volna hivatva, a legmostohább viszonyok között is egyesítő irányt mutatni szerette nemzetének.

Öcscse, Péter, kit Leopold 1665 január 24-én a horvát báni méltóságban utódává nevezett, a nemzet vágyainak irányítása- és megvalósításában nem pótolhatta őt.^[139] Sőt éppen Zrínyi Péternek – vitézi múltjával homlokegyenest ellenkező – török szövetkezése s a mily könnyelműen tervezett, oly szerencsétlen fegyveres fölkelése idézte fel azt a szörnyű korszakot, mely a végromlás örvényéhez oly közel sodorta a magyart. Zrínyi Miklós reménynyel teljes korszakára, melyben biztatón hangzott fel a büszke szó: «Ne bántsd a magyart!», sötét évei következtek most a belviszálynak, melynek iszonyatai között mintha nem is élne már magyar, hanem csak «kurucz» és «labancz».

E borzasztó válság Esterházyt a dunáninneni végek hadi szolgálatában találta.

Pálffy Miklós, Czobor Ádám, Forgách Ádám, Pethő Zsigmond, Csáky Ferencz és Koháry Istvánnal együtt szintén azon főurak közé tartozott, kik ez idétt magyarokul is nagyobb kapitányság élén állottak. 1668. évi deczember 14-ke óta az éjszaknyugati – morva – határ főkapitánya, 1670 ápril 24-ke óta pedig parancsnokló tábornok, mely minőségében a végbeli hadak egy részét az erdélyi segítséggel Felső-Magyarország felé előnyomuló felkelők ellen vezette. E hadjárata alatt zárta körűl az erdélyi törökös párttal összeköttetésben volt Thököly Istvánt Árva várában, 1670 november 25-én. Az ostromzár alá fogott Thököly harmadnapon áldozatul esvén régibb keletű betegségének, két hajadon leánya, Éva és Mária megnyittatá az erőd kapuit. Esterházy védelme alá vette a kis árvákat, és családja körébe fogadta őket, kikhez őt ekkor már rokonsági kapcsok is fűzték: idősb nővéröket, Katalint, pár héttel előbb vette feleségűl korai özvegységre jutott öcscse, Ferencz. E rokonsági kapcsot ő évek multán még szorosabbra fűzte; első nejének halála után 1682-ben oltárhoz vezetvén a Thököly-árvák ifjabbikát, Évát.

ESTERHÁZY PÁL 30 ÉVES KORÁBAN.

A dunáninneni generálisság tisztét Esterházy Pál atyja is viselte. Székhelye akkor Érsek-Újvár volt. De Újvár azóta, Forgách szerencsétlensége s Montecuccoli taktikázása következtében, török végvárrá lett. Esterházy Pál közvetlen előde, Souches, már Komáromban székelt. Csakhogy ezt úgy, mint az Újvár helyett épülő Leopoldvárat is, közvetlen felügyelete alatt kívánta tartani a bécsi haditanács. Esterházy rezidenciájának kérdése tehát sok huzavonára vezetett. Ő maga, szintúgy mint helyettese, Bercsényi, Nyitrát tartotta volna legalkalmasabbnak. Erre irányzott törekvésöket azonban, a prímás lelkes támogatása daczára, meg tudta hiúsítani a püspök Kollonics.

Végre is családja várainak egyike, Sempthe, lőn főkapitányi székhelyeűl kijelölve, Esterházy Ferenczczel a hadi-tanács ez iránt külön megegyezvén. – A meddig a haza ege egészen el nem borúlt, Esterházy főkapitányi rezidenciája a Dunáninnen valóságos társadalmi központot képezett. Nemcsak a végek megénekelt férfimulatságairól, hanem a vidéki főrendek és kapitányok női hozzátartozóinak kellemes szórakoztatásáról is gondoskodva volt az ő sempthei udvarában. Társasága élvezetessé tételéhez pedig nagyban hozzájárult zenei képzettsége. Ebből az időből bírunk tőle egy kimutatást a nótákról és énekekről, melyeket maga játszott a virginálon. Katonai és egyházi énekek mellett, korának nagyobb és könnyedebb zeneműveit a legnépszerűbb hazai dalokkal együtt találjuk e jegyzéken.^[140]

Dalait meghallgatni, deli tánczában gyönyörködni, örömmel látogattak át hozzá főúri szomszédai, míg az alkotmány felfüggesztése teljesen le nem hangolta őt magát és híveit.

Ampringen kormányzói beiktatásától – a sajátkezűleg signált királyi meghívólevél daczára – távol maradt; de főkapitányi tisztében tovább is vitézűl eljárt, kimélve a föld népét s oly fegyelmet tartva sokszor rágalmazott végbeli magyarjai közt, melynek okleveles bizonyítékai maradtak reánk.^[141]

50. ÁRVA VÁRA.

Mikor aztán Ampringen vállalkozása meghiusult s a koronának ő is azt ajánlotta, hogy jobb lenne a könnyű magyar nemzeti haderőt, kiirtás helyett, nevelni; magyar tisztek, magyar tábornokok alá adni;^[142] – a királyhű magyarok táborában újra remélni kezdettek és ismét felhangzott Semptén a dal:

55. ASZTALDÍSZ AZ ESTERHÁZYAK FRAKNÓI KINCSTÁRÁBÓL.
Cserna Károly rajza.