Jegyzetek

Rövidítések

A regénynek kézirata nem maradt. Hírlapi közlésben sem jelent meg. Első megjelenése a Jókai Mór történelmi regénytára sorozatban történt, füzet alakban (10 füzetben). A füzetes regénysorozatra szóló előfizetési felhívás, amely Jókai Mór aláírásával 1877. szept. 1-én volt keltezve, a Névtelen vár első füzetének borítólapján a következőket tartalmazza:

„Történelmi alapeszméjű új regényeim saját kiadásomban fognak megjelenni évfolyamok szerint. Minden 2 hétben megjelenik belőlük egy füzet, öt nyolcadrét ívnyi tartalommal; tehát félévenként 13 füzet. Minden füzethez egy művészi alkotású kép, Jankótól és más hazai művészektől. Esetleg a szövegbe nyomott metszvények is. Az 1877–78-i évfolyam két regényt tartalmaz: az elsőnek címe:

 

A NÉVTELEN VÁR

 

Tárgya a század első évtizedének eseményeiből van véve, emlékiratok, s hagyományok nyomán; legnagyobb részt Magyarországon folyik le, s végződik a magyar nemesi inszurrekció korszakával.” (Az első füzet megjelenésének kelte: 1877. október 7. A füzetek sorrendjét nem tudtuk megállapítani. Egyetlen füzet sem maradt fenn. A Vasárnapi Ujság, 1878. márc. 31-i száma közöl egy kis hírt, hogy megjelent Jókai Történelmi Regénytárának 10. füzete a Névtelen Vár befejezésével.)

A *-gal jelzett idegen nyelvű kiadások példányaihoz nem tudtunk hozzáférni. Ezek adatait Ferenczi Zoltán (Jókai idegen nyelvekre fordított műveinek jegyzéke. Magyar Bibliofil Szemle 1925.) és Jan Ślaski (Jókai lengyelül Világirodalmi Figyelő 1958. 38–57.) összeállításai nyomán közöljük. Nagy hasznát vettük Czigány Loránd (London) alapos tájékoztatásának, aki nemcsak az angol nyelvű fordítások felsorolását bocsátotta rendelkezésünkre, hanem készülő disszertációjának Jókai angol és amerikai kritikai fogadtatására vonatkozó megfelelő részeit is.

Német:

Angol:

Lengyel:

Cseh:

Jókai pályájának 1875-től kezdődő szakaszát irodalomtörténetünk úgy tartja számon, mint a megrekedés, a lassú kifáradás idejét. Kezdetben alig észrevehető a hanyatlás. Továbbtart a regények bőséges áradása. Vannak az előző nagy művekhez méltó, szilárdan megformált, kiemelkedő alkotások ebben a korszakban is (Rab Ráby, A kis királyok, Gazdag szegények, Sárga rózsa – és még mások), de Sőtér István finom elemzéssel mutatja ki, hogy ekkor már szembetűnő jegyeit figyelhetjük meg a Jókai-művek alkati változásának. (Sőtér: Jókai pályafordulata a „Rab Ráby”. 1955.) Ennek a hanyatlás irányába mutató változásnak legjellemzőbb tünete, hogy Jókai feltűnően keresi a különleges történeteket, kuriozitásokat. Műfaji jele is mutatkozik a változásnak: történeti regények hatalmas áradása indul meg, és a történelemben még inkább a mesés érdekességeket keresi az író, mint eddig.

Jókai „pályafordulatának” okai közé tartozik mindenekelőtt, hogy az 1875-ben bekövetkezett Tisza Kálmán-féle fúzió őt is kormánypártivá tette, és amint Sőtér István végigkíséri, mi is nyomon követhetjük az író ellenzékiségének elhalkulását újságcikkeiben. (I. m. 469–88.) Jókai művészete mindig akkor szárnyalt a legmagasabbra, amikor 1848 forradalmi és függetlenségi eszméi adtak neki lendületet. Amikor viszont hajdani fiatalságának zászlói nem lobogtak magasan lelki szemei előtt, művészi ereje is hanyatlani kezdett. Természetesen más oka is van a 75-ös év utáni elakadásnak. Annak, hogy olyan érdekes, de nem nagy regényeket ír, mint az Egy az Isten (1877.), Szép Mikhál (1877.), Egy hírhedett kalandor (1878.), Szabadság a hó alatt (1879.), közben a magasan kiemelkedő Rab Ráby (1879.), vagy olyan történelmietlen „történeti regényt”, mint a Szeretve mind a vérpadig (1882.).

És – mint a Névtelen vár.

De mindezeken a regényeken is ott érezzük a nagy alkotó kezenyomát. Gyönyörű fejezetek, megkapó jelenetek, színes hangulatfestés, csodálatos leírások, a stílus bámulatos hegedűjátéka itt is Jókaira vallanak.

Jókai ebben a korszakában igen alaposan felhasznált forrásokból meríti anyagát és nagyon sokszor – szépírónál egészen szokatlan pontossággal – meg is jelöli forrásait, mintha regénye epikai hitelét akarná ezzel bizonyítani. Amint Hankiss János, Jókai kiváló kutatója megállapítja, a feltüntetett források megkeresése ilyenkor sem sikerül könnyen. A Szép Mikhál forrásául használt Ungarischer Simplicissimust például nem volt nehéz megtalálni. Már sokkal körülményesebb volt nyomára jutnia annak a Szerelmi lexikonnak, főleg pedig ugyanannak a kiadásnak, amelyből a Szerelem bolondjai kerettörténetét merítette. Jókai idéz ugyan, a címet is megadja, de a kiadást nem jelöli meg. (Hankiss János: Jókai Mór és egy francia anekdótakincs, Irodalomtörténet 1928. 1–22.)

A forrásadatokkal való feltűnő dokumentáció szándéka következetesen tapasztalható ebben a korszakában. Jókai nem idézi pontosan a megjelölt műveket, sem a kiadás helyét, gyakran még a címet sem, de nagyon hűen követi a fellelt érdekes történetek, valóságosnak tekintett események menetét. Gyakran név szerint veszi át a szereplőket is, és ragaszkodik olyan egészen apró adatokhoz, amelyek helyett hatalmas képzelete játszva teremtett volna színesebbet, érdekesebbet, jellemzőbbet.

Nem célunk, hogy ennek a nagyon érdekes tünetnek okait itt részletesebben feltárjuk. Mindenesetre: a Névtelen vár Jókai ebben a korszakban tapasztalt alkotásmódjának beszédes bizonyítéka.

A cselekmény francia földön indul, főszereplői franciák, de az egész regény Magyarországon játszódik le, magyar környezetben, egy érdekes magyar tájon, a Fertő tó környékén. Az 1809-es inszurrekció és a győri csata adja a regény történelmi anyagát.

Jókai mindig nagy kedvvel nyúlt francia témákhoz. Nincs ugyan statisztikánk arról, hogy milyen nagy teret foglalnak el Jókai oeuvre-jében a francia témák és szereplők más témák, környezet és emberek hatalmas tömegében, de bizonyos, hogy feltűnően sok francia vonatkozás található egész életművében. Kitűnően beszélt franciául. (Bizonyítékul szolgálhat az a néhány fogalmazvány is, amelyet a hágai Békekongresszus résztvevőjeként készített elmondandó beszédéhez, és ami jelenleg a balatonfüredi Jókai-múzeum egyik tárlójában látható.) Választékosan, franciásan, finom stílusfordulatokkal írt francia nyelven. – Ismeretes Petőfinek a bonmot ja az ifjú Jókairól: „Íme egy magyar regényíró, aki francia regényeket ír!” Amikor Jókai meghalt, a francia újságok igen meleg elismeréssel megírt nekrológjai úgy beszélnek róla, mint a magyar Dumas-ról. Hankiss János megállapítja, hogy sokkal inkább Hugóhoz hasonlítható, ha már mindenáron hasonlóságot keresünk, mint Dumas-hoz. (Jókai et la France, Revue de Littérature comparée. 1926. 2. sz. 246–92.) De nemcsak a francia romantikus regényekkel való hasonlóság lelhető meg műveiben, amire Petőfi is céloz, hanem kétségtelenül sok egyezés, rokonság, fejlődésbeli azonosság figyelhető meg Jókai és a nagy francia írók között.

Sok regényében és novellájában francia a keret és a személyek neve is. Legfontosabb kapcsolata azonban a franciákkal az, hogy regényeinek haladó politikai tendenciái francia példákhoz igazodnak. A debreceni Kollégium diákjai az Eppur si muovéban egy olyan tragédiát másolnak be a Csittvári krónikába, amelyben XVI. Lajost a színen lefejezik. Az Akik kétszer halnak meg (1880.) főhőse azt olvasta egy New York-i újságban, hogy Triesztben partra szállott Ledrue Rollin és kétszázezer francia, s Magyarország felszabadítására indult. Bonaparte Jerôme herceget az Enyim, tied, övében képviselővé választják Mike-Bogyán stb.

Franciás ízlésének egyik bizonyítéka az is, hogy szenvedélyes kedvelője volt – Laborfalvy Rózával együtt – a francia memoárirodalomnak. Minden héten meghozatták a legérdekesebb francia memoárokat, vagy azokat, amelyeket alkalmi vétel révén megszerezhettek. Egy-egy új regényhez valóságos kocsirakomány könyvet hozatott. Ilyenkor előfordult, hogy a régebbi beszerzések jó részét olcsó áron el kellett adnia. „Kocsi jött, kocsi ment, csak egy maradt, a memoárkultusz.” (Hankiss János: Jókai Mór és egy francia anekdótakincs. It. 1928 3. e.) Hankiss János azt is feltételezi, hogy a Névtelen vár cselekményének egyik fő forrásául szolgáló művet: Friedrich Bülau német író Geheime Geschichten und rätselhafte Menschen című gyűjteményét valószínűleg rövidített francia kiadásban olvasta. (Francia címe: Personnages énigmatiques, Histoires mistérieuses événements peu ou mal connus, par Frédéric Bulau. Traduit de l'allemand par W. Ducket. Paris. Poulet-Malassis, 1861. 3. k. – Ez azonban nincs így, mert a XIII. sz. noteszben, ahol a Névtelen várra vonatkozó feljegyzések sorakoznak, ott áll a Bülau-mű német címe és a kiadás is: Leipzig, Brockhaus.)

A forradalomban lenyakazott XVI. Lajos megmentett lányának a történetéhez nem haladó tendencia vezette az írót, hanem a regényes érdekesség, a kalandosság keresése, és természetesen az, hogy kitűnően össze tudta kapcsolni ezt a cselekményt a nemesi inszurrekció eseményeivel.

Bülau Frigyes: Titokteljes emberek című műve mellett még egy másik munkát is említ az író a mű „történelmi alapeszméinek forrásául”; I. D. A. Temme: Magasból jövő bűnök című emlékiratát. Ezt egyelőre sehol nem tudták a kutatók megtalálni. (L. Hankiss János: Jókai forráshasználata Irodalomtörténeti Közlemények 1935. 146–47.) Bizonyára itt is azzal a címmisztikával állunk szemben, amiről már szólottunk a forrásmegjelölésekkel kapcsolatban. Valószínű, hogy nem ez a címe Temme munkájának. Az eredménytelen kutatásról Hankiss ezt írja: „Boldogult Dézsi Lajos sokáig kereste eredménytelenül; e sorok írója a háború után a berlini Staatsbibliothekban kutatott utána, de sem magában a berlini könyvtárban, sem az összes németországi könyvtáraknak ott meglevő cédulakatalógusában nem akadt Temme ily című munkájának nyomára” (i. m. 147.). Temme művei, amelyek az Országos Széchényi Könyvtár-ban vannak, a század második felében jelentek meg. Egyik sem tartalmaz azonban a Névtelen vár eseményeihez hasonló anyagot.

Bülau Frigyes, akinek a feljegyzései: a Névtelen vár forrásául szolgáltak, 1805–1859-ig élt. Igen sokoldalú ember: filozófus, történész, közgazdász, politikus, politikai író és újságíró volt. Az a gyűjteménye, amely a Jókai noteszben mint Geheime Geschichten und rätselhafte Menschen (Titokzatos történetek és talányos emberek) szerepel és amelyből a Névtelen vár magja is való – jellegzetesen újságírói munka: érdekességek összegereblyézése a világ minden tájáról, a történelem különböző korszakaiból, de általában inkább csak az újkorból. Bülau eredeti kötete, amelynek az anyagát 1850-től haláláig szedegette össze 1863–64-ben 2. kiadásban 12 kötetben jelent meg. Az a kötet, amelynek alapján elvégeztük az összehasonlítást, az Országos Széchényi Könyvtár-ban a következő címen tartalmazza Bülau történeteit: Seltsame Schicksale aus vier Jahrhunderten (Bernina Verlagnál jelent meg Wien–Leipzig helymegjelöléssel). Ennek a valamennyi érdekesebb Bülau-történetet tartalmazó gyűjteménynek a 412–510. lapjain olvasható a Jókai-regény fő mesefonalát tartalmazó történet: Die Geheimnissvollen im Schlosse in Eisshausen (Titokzatos emberek az eisshauseni kastélyban) címen, (Eine wahre Geschichte ohne Lösung) (Való történet megoldás nélkül) alcímmel.

Az Országos Széchényi Könyvtár-ban található könyv kiadásának évszáma: 1937. Tehát néhány évtizede jelent meg. – Úgy látszik, még a XX. század elején is olyan érdeklődést keltettek Bülau titokzatos esetei és emberei, hogy érdemesnek látszott munkáit újra kiadni. Amint bevezetőül említettük, Jókai különlegességeket kereső érdeklődése ebben az írói korszakában már mindent felkutatott, ami felkelthette az olvasók kíváncsiságát. Hozzá kell tennünk még annyit, hogy a 75-ös fúzió utáni idők, amikor a lecsúszó középnemesség, a „dzsentri” elözönli a hivatalokat, a legsivárabb korszakok egyike a magyar szellemi élet történetében. Könyvek alig fogynak, a művészetek pártolása minimális, az olvasótábor rendkívül kiskörű. Jókai érdekességeket kutató tendenciáját mintha ez is magyarázná. Az olvasók kíváncsiságát mindenképpen ébren kellett tartani.

Bülau úgy beszéli el a történeteket, mint való eseményeket. Az eisshauseni ismeretlenek homályba vesző históriáját egy Kühner Károly nevű saalfeldi lelkész feljegyzései után ismerteti. Kühner Károly 1872-ben halt meg mint szuperintendens, azaz evangélikus püspök. Terjedelmes feljegyzéseit az eisshauseni ismeretlenekről apja elbeszélése után foglalta írásba. (Apja volt ugyanis az eisshauseni pap, aki az ismeretlen gróffal levelezett.) Feljegyzései bevezetésében elmondja, hogy apja a különös életmódot folytató emberek életfolyását harmincegy évig nem tévesztette szem elől. Ő most az összegyűjtött anyagot azért adja közre, hogy az olvasók elé tárva, együtt keresse velük a megoldást.

Eisshausen Thüringiának egy elrejtett zugában levő kis falu. Nem messze Hildburghausentől és Kóburgtól.

A történet azonban nem Eisshausenben kezdődik. Az 1804-ik évben Württemberg Ingelfingen nevű városában egy úr és egy hölgy jelent meg. Francia emigránsoknak nézték őket. Francia emigránsok ebben az időben nem ritkák Németországnak ezen a részén, nem is keltettek nagyobb figyelmet. Hamarosan azonban általános érdeklődést támasztott, hogy különös elzárkózottságban éltek egy nagy, bérelt házban. A hölgy még ritkábban mutatkozott, mint a férfi, akik látták, viszont meglepetve vették észre arcán a feltűnő Bourbon-jegyeket. Azt is megfigyelték egyesek, hogy a gróf – ennek mondta magát a hatóságok előtt a férfi – szolgai alázatossággal közelít hozzá. Hogy milyen összefüggései lehettek annak a titokzatosságnak, ami kettőjüket körülvette, az csak 42 esztendő múlva vált világossá az ingelfingeniek előtt. Abban az időben ugyanis, amikor Napóleon csapatai benyomultak badeni területre, és Ettenheimben Napóleon parancsára letartóztatták a Bourbonok egyik sarját, Enghien herceget, majd Párizsban haditörvényszék elé állították és főbe lőtték, a gróf eltűnt Ingelfingenből. Nemsokára hír jelent meg egy württembergi újságban, amely egy előkelő francia emigráns halálát tudatta, aki az utóbbi időben Ingelfingenben lakott. Az ingelfingeniek úgy is tekintették ezt, mint titokzatos vendégük halálát hírül adó közleményt. A lapban közölt leírás tökéletesen megfelelt az ingelfingeni gróf ismerős körülményeinek.

A gróf azonban nem halt meg. Amikor 42 év múlva az eisshauseni kastély titokzatos lakója elhunyt, és a hatóságok nyilvánosságra hozták életének minden körülményét, az ingelfingeniek ráismertek volt vendégükre. Bizonyossá vált: a halála hírét annak idején maga a gróf közöltette a hírlapban, hogy ezzel nyomtalanul eltűnhessen a világ szeme elől. Ezután bérelte ki a kis thüringiai faluban, Eisshausenben levő lakatlan kastélyt és ide költözött, az állandóan fátyolt hordó és már ezáltal is titokzatosságba burkolódzó nővel, komornyikjával meg szakácsnőjével. Ezek az emberek voltak aztán négy évtizeden keresztül a kastély egyedüli lakói. Senki rajtuk kívül a kastély közelébe sem férkőzhetett. A grófnő 1837-ben, a gróf 1845-ben halt meg. Senkivel nem érintkeztek, senkivel nem beszéltek. A hölgynek még az arcát is csak néhányan látták. Akik látták azonban, ismét felismerni vélték rajta a Bourbonok ismeretes családi vonásait.

Így 1845-ben az ingelfingeniek és eisshauseniek ugyanabban az irányban kerestek megoldást a rejtélyre.

A gróf Eisshausenben sem érintkezett senkivel, de azért élénken érdeklődött a környék, a falu ügyei iránt. A szegényeket nagyon istápolta. A kéregetőket azonban nem tűrte. Egy távcsövet állított fel és azon vizsgálta napról napra a környék életét. Ahol segítség kellett, ott hamarosan megjelent bizalmasa, a lelkész, és elhozta a szükséges adományt. A lelkésszel sem érintkezett azonban másképpen, csak írásban. Mindennap újságokat küldött neki. Leveleztek is. A gróf levelei a környék ügyeiről szóltak, és általános kulturális és politikai dolgokat tartalmaztak. A hosszú évtizedek alatt is azonban nagyon kevés személyes vonatkozás tűnt fel bennük.

A lelkész fia, aki később a feljegyzéseket összefoglalta, egyszer látta a hölgyet, amikor az a macskáival játszott. Feltűnően szép, nemes vonású nőnek írta le.

Bizonyos az is, hogy a hölgy rendkívül ragaszkodott a grófhoz. Amikor a gróf egyszer beteg lett, és egy orvos mégis meglátogatta, a hölgy könnyáztatta arccal várt rá. Több jele is volt annak, hogy rajongó lelkesedéssel csüngött azon a férfin, akit egy levelében, az egyetlenben, ami megmaradt kézírásában, Lajosnak nevezett.

A gróf komornyikja, egyébként rendkívül hallgatag ember, egy ízben a következő kijelentést tette a faluban: „Szegény árva, akinek nincs senkije, és aki mindennel rendelkezik.” Ez a kijelentés is összevág a Bourbonokkal való családi hasonlósággal. Még egy másik körülmény is a Bourbonokkal való kapcsolatra utal. A lelkész sok száz levelet kapott évek folyamán a gróftól, és ezeket mind vissza kellett küldenie. A legkülönösebb azonban a pecsét volt a leveleken. Egy mezőben három liliom: a Bourbonok címere.

A levelek tartalma ismét érdekes következtetésekre adott alkalmat. A gróf 40 esztendős magánya ellenére sem vált embergyűlölővé; minden iránt élénken érdeklődött, ami a világban történt. Erős szimpátiával követte a legitimista, monarchista mozgalmat; nagy rokonszenvet mutatott a Bourbonok személye iránt. Vallási elvei azonban ellentétben állottak monarchista, legitimista elveivel: voltairiánus volt és szabadgondolkodó a XVIII. század szellemében. – Ez az ellentét azonban gyakran tapasztalható a régi rend főnemessége körében.

Szabadgondolkodó és humanista elveivel voltak azonban összhangban tettei, segítőkészsége. Köztiszteletben állott a környéken. Hildburghausen városka díszpolgárává is választotta. Ezt ő igen jellemző udvariassággal köszönte meg. Vett a városban egy házat, azt pompásan berendezte, és minden évben egy kis időt töltött a városban.

A grófnő halála megrendítette, de életmódján nem változtatott. Egy ízben a következő kijelentést tette: „Sokáig magam választottam a száműzetést, és most, mikor az ok megszűnt, nincs már kedvem, hogy a világba visszatérjek.” Ezzel a kijelentéssel is arra utalt, hogy több, mint 40 éves magányának az oka a titokzatos hölgy volt. Amikor közeledni érezte halálát, nagy nyugtalanság fogta el. Szolgája többször hallotta, hogy hangosan sóhajtozik, és idegen nyelven beszél magában. Az erős lélek azonban most is győzött, és egyedül, minden segítség nélkül várta a halált. Temetésén sokan voltak a környék lakói közül, és a nyitott sírt körülvették annak az árvaháznak a lakói is, amelyet ő alapított.

Halála után a hatóság vizsgálatot tartott a hagyatékában, és nagy meglepetésre egy teljesen szabályszerű holland útlevelet találtak. Eszerint a gróf igazi neve Leonardus Cornélius van der Valk volt. Előbb a francia hadseregben szolgált tiszti rangban, később a párizsi holland követségen teljesített szolgálatot mint titkár.

Ez az útlevél nem bizonyított semmit. A gróf nem árulta el igazi kilétét, még halála után sem. A szándékosan közszemlére tett, megtévesztésre készült útlevél mögé rejtette el személyét, és igazi hivatását.

Bülau szerint nincs megoldása a rejtélynek, csak találgatásokra vagyunk utalva.

Vavel de Versay gróf – ezen a néven élt Eisshausenben is a titokzatos remete – sírba vitte magánosságának a titkát, eltüntetett minden nyomot, ami útbaigazíthatna. A gondosan összerakott jelek legfeljebb utalhatnak arra, hogy a Franciaországból elűzött Bourbon királyi ház egyik rejtőzködő tagjával kapcsolatos ez a majdnem félévszázados titokzatosság. Bülau sem megy tovább sejtetéseknél.

Már így nagyjában, – egészében összefoglalva a Bülau által leírt történetet, világossá válik előttünk a Névtelen vár cselekményével való szoros kapcsolata. Perdöntő bizonyíték azonban, ha Jókainak a regényhez készült jegyzeteit, az előzetes gyűjtőmunka feljegyzéseit vizsgáljuk át. Jókai – köztudomásúan – kis jegyzőkönyvecskékbe jegyezgetett fel mindent, amit bárhol hallott vagy olvasott, ami megragadta, vagy amit később felhasználhatónak vélt. Egy-egy készülő regényéhez néha több tucat oldalt telejegyzett. Ötletcsírákat, adatokat, érdekességeket, adomákat, furcsa neveket gyűjtögetett össze. Ezek a noteszek jórészt az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárába került Jókai hagyatékban találhatók. A Névtelen várhoz bőséges noteszbeli anyaggyűjtés készült. (Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár 699/Oct. Hung. XIII. számon szerepel ez a notesz.) Itt az egész regény anyagát megtalálhatjuk a források hű és részletes kivonatolásával. Neveket, helyzeteket, fordulatokat, sőt mondatokat vesz át Bülauból és más forrásaiból. (A Bülau kivonat pontosan követhető és visszavezethető az eredetire, sok részlet azonban még ma is ismeretlen, és felderítetlen forrásokra utal. Így például a „Cythere dandárja”, és általában a franciaországi rész. Ezt az ismeretlen I. D. H. Temme munkájából vette volna? Egyelőre csak feltételezhetjük, hogy Temme-t is olyan hűségesen követte, mint Bülau-t. (Hankiss János említett munkája, amelyre az alábbiakban hivatkozunk: Jókai forráshasználata. A Névtelen vár és a Hirhedett kalandor. – Irodalomtörténeti Közlemények 1935. 146–66., és 368–87.)

Ha részletesen összehasonlítjuk Jókai Névtelen várát Bülau „titokzatos” történeteivel, akkor egészen feltűnőnek találjuk az átvétel arányát. A Névtelen várat olvasva azonban eszünkbe sem jut, hogy ezt átvehette valahonnan, annyira átszínezett mindent Jókai alkotó fantáziája.

Hankiss János szerint Bülau története nemcsak ösztönözte, hanem „ki is hívta” Jókait. Bülau művének II. fejezetében, amelyiknek a címe: Kísérlet az ismeretlen történetének kritikai megvizsgálására – ez áll: „A kísértés, hogy hipotéziseket szerkesszünk, annál nagyobb, minél kevesebb megbízható adatot találunk…”

„Egy kiváló képességű tapasztalt férfi, aki minden felismerhető indok nélkül 40 éven át megingathatatlan következetességgel elzárkózik a világtól, egy asszony mellett, aki 32 éven keresztül szobájába vonul és egész idő alatt mindössze kétszer beszél másokhoz is, mint magányosságának társaihoz, ez olyan különös tünemény, hogy magyarázatául a legfurcsább feltételezések születhettek. Megvan azonban a választás lehetősége aközött, hogy vagy külső kényszer, vagy belső, az egész életet átható kényszerítő ok miatt történt mindez a lemondás világról, emberekről.”

„Ha a külső körülményre gondolunk, akkor csak valami nagy politikai jelentőségű okot tételezhetünk fel, vagy valami súlyos, üldözött bűntényt. Ha viszont a belső kényszert feltételezzük, akkor mivel semmiféle nyomát nem találjuk sem elmeháborodásnak, sem rajongásnak, marad az a feltételezés, hogy valamilyen erkölcsi eltévelyedés következtében elkövetett lelkiismereti bűnhődés az ok. Ez a három lehetőség az, amelyik a megoldás felé vezető úton kapaszkodókat szolgáltat. Minden esetben azonban a titok tulajdonképpeni oka a hölgy személye.”

Miután elveti azokat a feltevéseket, hogy a lelkiismeret kényszerének hatása alatt vagy bűntett elkövetése és a felfedeztetéstől való félelem miatt zárkóztak volna el az idegenek az eisshauseni kastélyban a világtól, a harmadik lehetőségről így ír:

„Lehetségesebbnek látszik a harmadik megoldás, hogy a kastély falai mögé valami nagy politikai titok rejtőzött. Kéznél levő az a feltételezés, hogy az ismeretlen egy nagy politikai jelentőséggel rendelkező hölgyet őrizett. Csak rendkívüli célok magyarázhatják a rendkívüli áldozatot – egy egész emberélet feláldozását, a nagy összegeket, amelyeket felhasználtak, 40 év alatt legkevesebb 300 000 Ft-ot.”

„Mindezek a körülmények azonban egy többé-kevésbé önkéntes fogságnak a feltételezésével magyarázhatók, de ismét hozzátéve, hogy ez a fogság egy olyan személyt érintett, aki politikailag széles körökben ismerős volt, talán családi hasonlatosság nyomai révén könnyen felismerhető.”

„Figyelemre méltó mindenekelőtt, hogy 1803-ban vagy 1804-ben Ingelfingenben a hölgyet XVI. Lajos leányához nagyon hasonlatosnak találták, hajlandók voltak annak is tartani, mire az ismeretlen, aki tudomást szerzett erről a feltevésről… hamarosan elhagyta a várost, egy kitalált halálhír révén minden nyomát el akarta tüntetni a földön, és ettől kezdve a hölgy arcát sokkal nagyobb gondossággal rejtette el, és egyáltalában sokkal szigorúbb visszavonultságban élt, mint Ingelfingenben.”

„Összefügg az ingelfingenieknek ezzel a megfigyelésével v. B. úrnak az a megállapítása, aki – anélkül, hogy az előző feltevésekről hallott volna – feltűnő Bourbon-hasonlatosságot talált a hölgy arcában.”

„Figyelemre méltó továbbá, hogy az eisshauseni lelkész, aki szintén nem tudott semmit az ismeretlen régebbi ingelfingeni tartózkodásáról és azokról a vélekedésekről, amelyek ott a hölgyhöz kapcsolódtak, és semmiféle előítéletet a hölgy politikai jelentőségével kapcsolatban nem táplált, később, de még sokkal a v. B. úr észlelete előtt, hasonlóképpen a három liliomos pecsét révén a Bourbon család nyomára jutott. Ugyanezt a pecsétet fedezte fel a jóval későbbi években még más, jelentéktelenek mellett a lelkész özvegye egy hozzá intézett levélen. A három liliom világosan felismerhető volt; a koronát is ki lehetett venni, de egész biztonsággal ez nem volt megállapítható. – Amikor a gróf halála után a grófnő hagyatékát nyilvánosan elárverezték, több inget találtak, amelybe a bevarrt jelvény három virágszálat mutatott, három liliomszárat.”

„Csak azt akarom még ehhez hozzáfűzni, hogy míg a lelkész a pecsétekről senkinek sem szólt, és különben is a mi vidékünkön a hölgy fejedelmi származásáról, amennyire én tudom, nem esett szó, 1824-ben vagy 1825-ben egy francia újság (sajnos nem emlékszem már rá, hogy melyik), azt a különös megjegyzést tartalmazta: ‚Thüringiának egy rejtett zugában egy régen eltűnt francia hercegnő nyomára bukkantak…’ – Egy ilyen feltevés megmagyarázta volna az úr tiszteletteljes magatartását a hölggyel szemben, azt a fontosságot, amit a hölgy titkának tulajdonított… – A hölgy életkora, amint azt a gróf megadta (58 év 1837-ben) egyezett volna XVI. Lajos leányának életkorával, és ebből a regényírónak nem lenne nehéz olyan mesét szőni, amely szerint a valódi királyleány félig erőszaknak engedve, félig önszántából – az eisshauseni várba volna száműzve. Miközben hamis Angoulême hercegnőt csempésznek a helyére. De én lennék az utolsó, aki egy ilyen regény kitalálásába bocsátkoznék.” (Tizenegyedik rész)

Jókai elfogadta a kihívást és hatásos költőiséggel oldotta meg az eisshauseni rejtélyt. A regény első része az állítólagos francia királylány megszöktetését beszéli el, aztán nem követve a kalandregények szokásos módszerét, a szöktetés útvonalának részletes elbeszélésével, a második részben érdekes fordulattal az új földbirtokosnő, az eredeti Cythere, most Landsknechtsschild Katalin bárónő beiktatására viszi az olvasót. A rejtélyes idegenek már itt vannak a fertőszegi kastélyban, és Jókai a statutióhoz tartozó díszebéden majdnem egészen Bülaut követve és Bülau szavaival adja elő a titokzatos idegenek történetét. A motívumok egyezése: – A gróf egy hölggyel kocsizik ki minden nap. A kocsikázásnak minden részlete – órája is, délelőtt 10, a paripák színe – Bülauból való átvétel. „Rendesen 10 órakor állt meg a gróf fogata a kastélykapu előtt. Ez megjelent a mélyen lefátyolozott hölggyel, kézenfogva elővigyázatossággal levezette a lépcsőn a kocsiig, besegítette, egy meghajlás után, maga is beült és elrobogott a két fekete ló a soha fel nem nyitott kocsival, a háromszögletű kalapban és ezüst livrée-ben a kocsisként bakon ülő komornyikkal, ki a faluból a Radetzki úton, a kis Kóburg mezőváros felé. Néhány száz lépésre a várostól megfordult a kocsi és hazahajtatott. Néha egyedül kocsizott a gróf, a hölgy kísérete nélkül; egészen ritkán délután is. A hölgy sohasem kocsizott ki egyedül.” (Tizenegyedik rész)

Nevetséges lenne azt állítani, hogy Jókai fantáziahiány miatt veszi át ilyen pontosan forrásának apró adalékait. A nagy romantikus, aki magát mindig realistának nevezte, sokszor szándékosan vett át szinte szó szerint forrásaiból adatokat. Azért is ragaszkodik forrásának apró részleteihez, mert ezzel történelmi hitelességet akar bizonyítani. – A Névtelen várban egy komornyik-kocsisról van szó – Bülaunál szolgakocsisról. – A szakácsnő a kövér Lizett. Bülau ezt írja a szakácsnőről: „Amikor egyszer a gróf, éjnek idején mégis a lelkészhez küldötte, alig vonszolta magát: egészen elszokott a puszta földön járástól. (Tizenegyedik rész) Ugyanígy van szó Bülaunak ebben a fejezetében a Schmidt házaspárról is, akik egyedül járnak be a kastélyba. A komornyik Jókainál „vasszájú” ember. Bülaunál: „ein wortkarger Mann” (szófukar ember) (Tizenegyedik rész)

Szerepel a statutió-ebéden folyó beszélgetés közben a széttépett virágcsokor esete. Jókainál a tiszttartó felesége küld pünkösdkor szép bokrétát a hölgynek. Bülau szerint az esemény lefolyása pontosan ugyanígy történik – csak a papné küldi a csokrot: „A cselédleány azt állította, hogy a nagyságos úr bizonyára nagyon örült, mert amikor átadta neki a csokrot, mintha megbolondult volna, ugrált körben a szobában.” (Tizenegyedik rész). Jókainál ugyanígy van. (Jelen kritikai kiadás, Második rész) A borküldés a Bülauban is a félrefordított fej után, engesztelésül történik, persze a tiszteletes feleségével kapcsolatban. A gróf Bülau szerint is finom borokat küld, pontosan azt a fajtát, amit Jókai megnevez: Haute Sauterne-it. Figyeljük meg a bor márkájának a megnevezését követő felkiáltást Jókainál (jelen kritikai kiadás, Második rész): „Ah, tehát a remeték ilyen jó borokat isznak.” – Bülaunak ezzel a helyével összevetve: „A gróf finom likőröket ivott, csak drága francia borokat (főleg Haut Sauterne-t” (432.) – Bülau beszél a fejedelmi konyháról is; sőt pontosan megvan nála a húsvéti páskabárány: „Húsvétkor a hölgy haláláig rendszerint egy húsvéti bárányt fogyasztottak.” (Uo.)

A ruházat leírása után elkezdődik a találgatás, hogy miért vannak itt, miért élnek ilyen rejtélyesen. Bülau ezeknek a feltevéseknek és kombinációknak igen nagy teret szentel. Bőbeszédűséggel igyekszik a titokzatosság homályát minél rejtélyesebbé tenni az idegenek körül. Itt mondja el Bülau a gróf halála utáni hagyatéki eljárás és a törvényes vizsgálat eredményeit, a sajtó találgatásait, a mendemondákat stb. Ebből a masszából Jókai a Tromfszky doktor tömör elbeszélését és a bárónővel való párbeszédet faragja. – Tromfszky doktor első magyarázatát a rablóbanda kapitányáról és szeretőjéről (jelen kritikai kiadás, Második rész) Bülau sem tartja valószínűnek (Tizenegyedik rész). A második verzió Bülaunál így hangzik: „…így a legtermészetesebb módon arra lehetne gondolni, hogy a hölgy kolostorból szökött meg és megfogadta, hogy a kolostori fogadalom megszegését szigorú kolostorszerű élettel engeszteli ki, azaz ezt a szigorú kolostorszerű életet kizárólag csak a szerelmesével osztja meg. Mindenképpen van azonban egy ellentmondás abban, hogy egy nőnek, akinek elég bátorsága volt ahhoz, hogy megtörje a kolostori fogadalmat… nem volt elég szellemi bátorsága, hogy ezt a törést maga intézze el lelkiismeretével, vagy nyilvánosan áttérjen a protestáns egyházba, és egy törvényes házasság révén kivonja magát hittestvéreinek üldözése alól.” Tizenegyedik rész) (jelen kritikai kiadás, Második rész)

A harmadik lehetséges megoldás, hogy egy francia tiszt feleségét négy évvel ezelőtt a dieppe-i fürdőből megszöktette valaki és a férj azóta keresi a szökevényeket (jelen kritikai kiadás, Második rész), szintén valószínűtlen a bárónő szerint, mert amint mondja, kevesebb titokzatosság többet használna. Itt következik aztán a doktornak az a közlése, hogy egy erdőkerülő megfigyelése szerint a nő, aki a gróffal kikocsizik, egyik nap öreg, a másik nap fiatal. (Bülau szerint nem erdőkerülő, hanem „Chausseewärter” útőr teszi ezt a megfigyelést.) Bülau munkájában ez két terjedelmes fejezet.

Doboka inzsellér teóriája következik ezután (jelen kritikai kiadás, Második rész), aki szerint a hölgy azért hord fátyolt, mert ő a „disznófejű” kisasszony. Jókainál ezt a feltevést óriási kacaj követi, a Bülau történetében azonban úgy szerepel, mint a jámbor hildburghauseniek komoly feltételezése. Egy kóburgi fodrászra hivatkozva közli: „Mesélték és általában hitték is, hogy egy kóburgi fodrász, aki az ismeretlenek hildburghauseni megérkezése előtt a fátyolos hölgyet egyszer fésülte, a fátyol egy félrecsúszásakor elszörnyedt ennek az ormánynak a láttán, aminek a meglétét esküvel is bizonyíthatja. Az a szép arc, amelyet többen látni véltek, megmagyarázható azzal, hogy a hölgy álarcot viselt.” (Tizenegyedik rész)

A Névtelen Várban a patvarista szól bele a társalgásba (jelen kritikai kiadás, Második rész), és bizonygatja, hogy a hölgy gyönyörű, „isteni szépségű” kisasszony. Bülauban megtalálható ez is. A történet följegyzője, a lelkész fia is látta egyszer, tizenötéves korában messzelátóján a kastély hölgyét, amint az a nyitott ablaknál állva a macskáit etette süteménnyel. Jókainál négy macskát találunk – ahány annyi színű –, és a hölgy szépsége bővebben le van írva. De ismét megegyezik Bülauval abban, hogy az ismeretlen „pusz-pusz” kiáltásokkal hívja a cicákat. Bülau szövegében egy paraszt hallja a hívó szót: „…egy paraszt hallotta egyszer, ahogy a hölgy a macskákat a kastély ablakából Pusz! pusz!-okkal csalogatta. Ez, amennyire én tudom, a hannoveri, vesztfáliai nyelvjárásokban, az angolban és a hollandban a macskák hívó szava.” (Tizenegyedik rész)

A regényben a bárónő meglepetve felkiált, amikor azt hallja, hogy így a hollandiak módján szólítják a macskákat (jelen kritikai kiadás, Második rész). (Hankiss János ezt jegyzi meg ezzel kapcsolatban (Irodalomtörténeti Közlemények 1935, 152.) „A négy lehetőség közül a hollandit talán azért is választotta szerzőnk, mert Bülau történetében az egyik feltevés – s éppen a törvény által elfogadott – hollandinak tartja a grófot.”

Mercatoris tiszteletes elbeszélése is némi változtatással Bülautól való. A különös levelezés, amelyet a tiszteletes folytat a gróffal, a többször napjában megforduló küldönc, a női kéz által írt levelek, az újság, a háromvirágos címer (egyetlen levélen a sok száz körül; Bülaunál: „Drei Lilien im Felde” – három liliom a címermezőben – (Tizenegyedik rész) Jókai nem mondja ki a virág nevét, ami azonnal felismerést jelenthetne – a bárónő számára –; viszont ebben a megyei társaságban jó jellemzésül is szolgál, hogy semmi jelentőséget nem tulajdonítanak a virág fajtájának. – Bülaunál szerepel a levelezés megindulásának oka. Az idegen úr különböző falusi zajok (kutyaugatás, a bakter kiabálása, a falusi gyerekek fészekszedése) ellen emel kifogást. „A panaszokat sohasem a maga nevében tette, hanem egy harmadik személyt nevezett meg általánosságban” (Tizenegyedik rész). (Kiemelés tőlem.) „…a gróf soha egyetlen szóval sem említette a hölgyet… csak nagyon elvétve jelzett egy „valakit” egy második személyt is a kastélyban” (Tizenegyedik rész) Jókainál a szöveghűség itt annyira megy, hogy még a német általános alanyt, a „man”-t is megtartja, mert Mercatoris uram így idézi a második személyre vonatkozó jelzést: „félnek” a kutyaüvöltéstől; „szeretik” a madarakat (jelen kritikai kiadás, Második rész) stb. Az újévi üdvlövések megszüntetése is egybevág Bülauval. Egy újév éjjelén a parasztlegények kedvüket vég nélküli örömlövésekben tombolták ki. Egész éjjel tartott a zaj, hajnalhasadásig. Éjjel 2 órakor felkeltették a lelkészt; a szakácsnő, az egyetlen a személyzet közül, akit a gróf a kastélyban tartott, és aki négy év óta nem lépte át a kastély küszöbét, éjnek idején a köves úton a lelkész házáig bukdácsolt; „a nagyságos úr” mondotta „magánkívül van a falubeli lövöldözés miatt, sürgősen kéri, állítsák helyre a nyugalmat.” Ez csak nagy nehezen sikerült, bár a lelkész a falu bírájával azonnal, még az éjjel mindent elkövetett ennek az érdekében. Másnap reggel 25 forintot küldött a gróf a lelkésznek; ezt őrizze meg és aztán ossza ki a falu szegényei között, ha a parasztokat az éjjeli lövöldözésért sújtanák (Tizenegyedik rész) Szerepel a távcső is Bülaunál és ugyanaz a rendeltetése, mint a Névtelen Várban. A távcsövet használja majd fel Jókai ismét önálló, jellegzetesen jókais leleménnyel, hogy megrendeztesse Thémire-Katalinnal az álbetörést. Ismét jókais fordulat: Görömbölyi Bernát behatol hivatalos ürügy alatt a Várba. Azonosság Bülauval a Jókai regény expozíciójának ebben a második részében az, hogy szemtől-szembe látva a Várat és lakóit, akikről eddig csak hallottunk: ragyogó tisztaság fogad: „Egy tisztátalanság fölötti panaszához ezt fűzte hozzá: ,Odahaza a váramban, a nagy márványlépcsőkön egyetlen porszemnek nem volt szabad feküdnie' (Tizenegyedik rész), aztán a pipafüst nem tűrése, továbbá: Bülau grófja sem hajlandó kevesebbet fizetni a tulajdonosnak, mint az előző bérlő. A Bülau grófjának a neve is – Vavel de Versay Lajos. S. tanácsos I-ben állítólag azt mondotta, hogy régebben, mint hildburghauseni tanácsos, az ismeretlen nevét egyszer leírva láthatta, és ez báró Vavel de Versay' volt.” (Tizedik rész)

A gróf a lelkésznek könyveket is kölcsönzött. Bülaunál megfordítva áll a dolog: a gróf kér könyveket. „Az újabb és legújabb irodalom iránt is élénken érdeklődött; minden új jelenséget figyelemmel követett ezen a téren, nevezetesen politikai, életrajzi, fizikai műveket olvasott, de soha, amennyire ezt tudjuk, pusztán szórakoztató műveket. Az újabb filozófiai rendszereket, a kantit és a schellingit is ismerte. Szívesen olvassa Wielandot; Börnét és Heinét értékelte, bár ezeknek destruktív irányzata távol kellett álljon a gróf politikailag konzervatív elveitől. A kastély és a lelkészlak között vándorló levelek irodalmi társalgási lapok voltak. Így megtaláljuk egyetlen év alatt, amint a sajátos érdeklődés vagy a napi irodalom nyújtották az anyagot hozzá a levelezésben, az állati magnetizmust, Locke-t, Kantot, Schellinget, Schleiermachert, de Wettet, a halhatatlanság problémáját… az egyetemi oktatás reformjának a kérdését, a régi egyiptomiak eredetét és még sok más napi vonatkozású problémát. (Tizenegyedik rész)

A harmadik rész (A macskák tündérasszonya) egészen bevisz bennünket a rejtélyes kastélyba. Itt is lépten-nyomon Bülau értesülései adnak támpontot a leíráshoz, de Jókai most már szabadjára engedi saját képzeletét. A macskákat etető szép dáma, akit a lelkészfiú távcsövön keresztül megfigyelt, itt Jókai-hősnővé válik: királynővé, hacsak a macskák tündérkirálynőjévé is. (A kutyák által vont macskahintó azonban mégsem Jókai találmánya, ezt hallomás után írja le Bülau – illetőleg forrása, Kühner.) Szerepel még ebben a fejezetben a doktor látogatása a várban, amikor a gróf megbetegszik – a fentebb, összefoglalónkban említett eltéréssel. Az árvák támogatása, amelynek az ürügyén heves levelezésbe fognak Thémire-Katalin bárónővel, szintén megtalálható Bülaunál, csak itt Charlotte von Hildburghausen hercegnővel levelez a gróf az ipariskola felállítása érdekében.

Az ötödik részben (Barthelmy Ange), amely a Fervlans–Thémire-cselszövény újabb bonyodalmait hozza a Névtelen Vár lakóinak életébe, szintén Bülau-csírák találhatók. Itt átkerül különböző áttételekkel az asszonyszöktetés históriája és a Barthelmy Ange neve. (Csak érdekesség kedvéért jegyezzük meg, hogy Bülaunál ez a történet a gróf levelezésében és megőrzött újságkivonataiban szerepel. Nem is Barthelmy a név, hanem Berthelmy. Az Ange is eredetileg Agnès – Ágnes. Jókai – noteszeinek a tanúsága szerint – már eredetileg is úgy másolta ki, hogy „Anges” (I. h. 4. levél – recto-: Barthelmyné Anges). A Barthelmy név is Jókai változtatása, a szokatlanabb Berthelmy helyett. Az Ange – Angyal szintén szándékos névváltoztatás. Franciásabb, talán jelképesebb is. Később szójátékot is csinál az Ange– (angyal)– Diable (ördög) szavakkal. (jelen kritikai kiadás, Nyolcadik rész)

A Bülauban szereplő féltékenységi történet a szöktetéssel a XI. és XII. fejezetekben található. Berthelmy Agnès-t egy bizonyos Van der Valk szöktette volna meg és vitte volna Ingelfingenbe és aztán Eisshausenbe. (A Van der Valk nevet megtartja Jókai, ha a szerepet nem is: a Vavel Lajos bankárának neve lesz a regényben). Bülau nagy teret szentel ennek a teóriának, az egész XII. fejezetet. Egyes lapok is közölték ezt a feltevést így pl. az Augsburger Allgemeine Zeitung. Amikor 1813-ban Augereau hadteste Kóburgon keresztül Eisshausenbe nyomult, Bülau rejtélyes grófjának volt egy incidense egy nála beszállásolni akaró tiszttel. Bülau nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a gróf mennyire félt akkor a felfedeztetéstől, amelyik „eldöntötte” volna a sorsát. (Bülau VIII. f. 455 és kk) Ebből a féltékenységi és beszállásolási históriából építette ki Jókai Fervlans-Barthelmy Léon behatolási történetét a kastélyba.

Csak a nagyobb jelenetek összefüggését tekintve még: Jókai gondosan felhasználta azt a jelenetet, amelyik Bülauban is szerepel (VII. f.), amikor Marie levelet akar küldeni Katalinnak, és a távcsővel figyelő Lajos dühöngve rohan le a toronyból és kitépi a levelet a Schmidt-fiú kezéből (jelen kritikai kiadás, Ötödik rész) Bülaunál nem levélről van szó. „Ez a Schmidt... egyszer elmondta nekem: a nagyságos úr féltékeny rá… Egyik látogatásuk alkalmával hildburghauseni új lakásukban, ő, a fiatal Schmidt a kert egyik sarkában foglalatoskodott… Ekkor a kert egyik útjáról előlépett a grófnő, megpillantotta őt, és először úgy tűnt, mintha megijedt volna, nem sokkal ezután azonban gyors léptekkel hozzá sietett, és szinte lélegzet nélkül mondotta: Kedves Schmidt, szeretnék magával beszélni, én…' Ebben a pillanatban azonban előtűnt az úton a gróf, szinte dühöngve odarohant, és karjánál fogva elvezette a grófnőt.” (Tizenegyedik rész) Ezt a jelenetet Jókai – tanúsága ez rendkívül átgondolt meseépítésének – a cselekmény egyik további lendítőjeként használta fel. A felfedezés után hatalmas jelenet játszódik le Lajos, a titkát mindenáron őrizni akaró hű testőr, és a nagylelkű királylány között. Marie Katalinnak akart levelet írni a Lajos szerelme érdekében és a saját boldogságáért is, mert megértette, hogy ha Lajos megnősül, akkor számára is megnyílnak a Vár súlyos lakatokkal lezárt kapui. (Az egész Jókai-oeuvre egyik legszebben, legfinomabban és legreálisabban jellemzett alakja Marie-Botta Zsófia. A fiatal leány fejlődését, életvágyát, szabadulásakor az addig elzárt világot kibuggyanó örömmel felfedező vidámságát mesteri kézzel rajzolja. Ehhez a nyersanyagot olyan bőségesen szolgáltató Bülaunak már semmi köze.)

A titok megőrzésének a csúcspontja, tragikus kiteljesedése azonban az öreg komornyik halála. A jelenet szintén Bülauból való. Bülau így ír erről: „A komornyik utolsó betegségekor… ugyanazt az orvost hívták a beteghez, aki őt nagyon komoly állapotban találta. A gróf megkérdezte az orvost, hogy remélheti-e a beteg felépülését, és amikor az erre tagadóan válaszolt, néhány nap múlva tudatta vele, hogy nem szándékszik tovább fárasztani… Valóban a beteg minden további orvosi segítség nélkül halt meg, csak egy hallgatásra kötelezett asszony ápolta. Arról beszéltek akkoriban, hogy a komornyik a halálos ágyán nagyon nyugtalanul a lelkészt követelte, de a gróf megtagadta kívánságának a teljesítését. Bizonyára megkérte a komornyik a lelkészt még egészséges napjaiban, hogy engedje meg neki a titokban való gyónást és az úrvacsora felvételét; erről a grófnak nem szabad volt tudnia.” (Tizenegyedik rész)

Ez a jelenet mesteri felépítésében Jókainál a titok kiteljesedése, ugyanakkor Marie személyének a fölmagasztalása.

A hetedik résztől kezdve Bülau, de a „titokzatos” Temme hatása is megszűnik. A regény cselekménye más irányba fordul. Az inszurrekció történetének az eseményei között szövődik tovább a főszereplők kalandos sorsa.

Hankiss János helyesen jegyzi meg azonban (i. m. 160.), hogy Bülau nemcsak kalandos titokzatosságával ragadta meg Jókai figyelmét. Vavel de Versay a maga heroikus lemondásával a romantikus férfiasság egyik megtestesülése lehetett az eszményi hősöket oly szívesen szoborba öntő Jókai szemében. A tragikus lemondás egyébként is nagyon kedvelt romantikus motívum. Jókai hangsúlyozza is, hogy Lajos egyáltalában nem tartozik a passzív hősök közé. Évekig tartó lemondó állhatatossága a heroizmus megtestesülése. Nemcsak a világról mond le, hanem egy gyönyörűen fejlődő, és ő hozzá gyermekkorától ragaszkodó szép fiatal leány szerelméről is; romantikus módon, a Mátyás mester által készített csoda-függönnyel zárva el magát attól, akinek a küszöbén mint hű testőr minden éjjel alszik. (Mátyás, a magyar ezermester alakja ugyan nem egy regényében szerepel Jókainak, de Bülau híranyagában is szerepel egy Christ nevű kitűnő asztalos, aki bizalmasa a grófnak.) Romantikus motívum a titokzatos ismeretlenség, amelyik nagy dolgokat takar. De romantikus ellentét-motívumával ragadhatta meg Jókai képzeletét a különös hölgy alakja is Bülau elbeszélésében. A hölgy áldozatosan vállal hosszú száműzetést, világtól elzártságot olyan ügyért, amelyik már idejétmúlt. Az egész regény elégikus hangulata érzékelteti ezt. Itt meg kell jegyeznünk még valamit. A korabeli kritikák közül is megállapították egyesek, hogy van egy komoly logikai törés a Jókai-cselekmény építésében. Miért kell egy Bourbon hercegnőnek, Habsburg Marie Antoinette leányának Magyarországon ilyen titokzatosan rejtőznie, hiszen a trónon unokafivére, Ferenc császár ül, aki háborúban áll Napóleonnal és tárt karokkal fogadná unokahúgát? – De a logikátlanság még szembetűnőbb Bülaunál. A titokzatos és a Bourbonok arcvonásait viselő hölgy 1837-ben hal meg – szerinte. A francia restauráció pedig már 1814-ben bekövetkezett, Napóleon bukása után. Miért maradt továbbra is a világtól hermetikusan elzárt ismeretlen idegen Eisshausenben? Mintha Jókai ebben is hűen akarta volna követni forrását.

Felvetődhet az a kérdés, hogy miért választotta Jókai éppen a Fertő vidékét a regény színteréül. Több oka lehet ennek. Hankiss János feltételezi, hogy az író evangélikus, már németekkel érintkező vidéket szándékozott keresni, ezzel is közelebb akarva maradni a Bülauból ismert német környezethez (i. m. 148.). Számba jöhet ismét a romantikus motívum is. A Fertő tó hatalmas lápvilága a titokzatos Hanság, a tó végtelen kiterjedése, amely rejtelmes újra felbukkanásaival csak kezdődik ott, ahol már azt hinnénk, hogy véget ér a rengeteg természeti tünemény, az éger- és juharfaerdők világa, a szinte állig érő fű a kaszálókon, a rejtélyes eredetű dombok, – nemcsak a világtól elvonulás szándékának, az emberek elől való elrejtőzésnek adnak kitűnő hátteret, hanem az egész romantikus történetbe nagyszabású romantikus tájképet illesztenek. A táj megválasztásában talán közrejátszott az is, hogy az egész cselekmény a napóleoni háborúkhoz kapcsolódik, és ennek Nyugat-Magyarországon volt a színtere. Az is valószínűsíthető azonban, hogy valamilyen olvasmány irányította az író figyelmét a Fertő tájára. Egyik ilyen régi könyv a Fertő vidékétől Kis József orvosdoktor 1797-ben készült munkája a tóról, növény- és állatvilágáról, általában földrajzi viszonyairól, történetéről, címe: A Fertő tavának geographiai, históriai és természeti leírása 1797-ben. Ez a jó régi magyar ízekkel megírt munka Rumy Károly György: Monumenta Hungarica, azaz magyar emlékezetes írások című gyűjteményében jelent meg. Először 1815-ben, majd 1817-ben, a háromkötetes kiadás első kötetében. (Második kiadásához Kazinczy írt előszót.) Valóságos kincsesbánya lehetett Jókai számára! Mindaz, amit a Fertő vidékéről, a tó különleges természetéről, váratlan eltűnéséről, a helyén épült falvakról, a Fertő hajdani fenekén épült települések pusztulásáról ír – megtalálható Kis József leírásában. Ő mondja el a tó felmérésének a történetét Krieger és Hegedüs János földmérők által, amit a regényben Doboka uram végez el. Itt találta annak az érdekes esetnek a leírását, hogy a Dunába ejtett bodnársulykot sokkal ezután a Fertőből fogták ki, aminek az alapján Hegedüs János mérnök arra a következtetésre jutott, hogy a Hanság tavaiból a vizet a Dunába folyató utat valami gát eltorlaszolja, és a vizek visszafelé áramlanak. Ennek a következtetésnek az alapján készítette el még ugyancsak 1797-ben a Fertő első lecsapolási tervét, amit a regényben szintén Doboka uram csinál.

A regényhez tartozó noteszekben pontosan nyomon követhetjük Kis József könyvének kivonatolását. A Hanságra vonatkozó jegyzeteket aztán Jókai a regény különböző részeiben dolgozta fel.

13. lapon (recto): 1737-ben Rusztról Ilmicre gyalog átmentek.(Kis Józsefnél 1736-ban!) Egres fenyves erdők. – Lóhitáz a talaj (Kis Józsefnél lóbitáz) (jelen kritikai kiadás, Harmadik rész) – Nádszálon át vizet isznak. (jelen kritikai kiadás, Tizedik rész) – Földrengésnél megrepedt az ingovány talaja végig. – Az égerfák felemelkednek, s a fűzfák elmerülnek. – Tavak nevei. Királytó. – Földvár, Rókadomb, Hosszúdomb, Imeldomb. (jelen kritikai kiadás, Tizedik rész) Öreg fenyves. – Török récék. – Darvak lármája alig különböztethető meg az emberi lármától.

13. lapon (verso)– (itt előbb még Bülau-ból kivonatol: – Mesterséges lábat koldulnak. (jelen kritikai kiadás, Negyedik rész) – Zsivány fiát felfogadja. (jelen kritikai kiadás, Negyedik rész). Gyermekmenhely. (jelen kritikai kiadás, Negyedik rész) – Azon vitáznak, hogy magányosok, vagy menhelyek ápolhatják-e jobban a gyermekeket. (jelen kritikai kiadás, Negyedik rész). – Küld 50 luidort(!), de kikötéssel, hogy Sátán Laci fiát ne vigyék a menházba, nő aztán felfogadja szolgálónak Sátán Laci feleségét, akkor mégis oda kerül a fia. (jelen kritikai kiadás, Negyedik rész) – Aztán ismét a Fertő tóra vonatkozó adatok Kis Józseftől: Antiquitas Sabariensis. 1236-ban Feketetó, Jakabfalva, Fertő, Sárvölgye, Kenderalja. (jelen kritikai kiadás, Harmadik rész) Fertőben Széplak táján két harangot találtak, Széplak tornyában az egyik. – 7 esztendeig nő, 7 esztendeig apad. (Ti.: a Fertő)

14. lapon: – A bodnár sulyka (jelen kritikai kiadás, Ötödik rész) – Adózók panasza a Fertő változásai miatt. – Nem lehet róla mappát csinálni. Krieger. Tunker.

– Vitnyédi Rába visszafelé foly. – Hanság tartja el szénával Bécset.

– A Hanság vidéke a Rab Rábyban is szerepel. Nem sokkal a Névtelen vár után írta Jókai ezt a regényét is (1879). Ide veszi be magát Villám Pista-Fruzsinka és innen rohan Pozsony megyébe, hogy megszabadítsa volt férjét Janosics várnagy karmaiból. (Jókai Mór összes művei. Nemzeti Kiadás 1–100. k. Bp. 1894–98. – Névtelen vár: 32–33. k. 1895. 1. k. 262 l.; 2. k. 258 l., Nyolcadik rész)

A Hanság csodálatos vidéke valóban alkalmas volt a romantikus képzelet táplálására. De nemcsak a romantikus Jókait ragadta meg ez a vidék, hanem a magyar tájak felejthetetlen ábrázolóját is vonzotta. „Felséges tekintete a Fertő tavának, nem hiszem, hogy mindent, a'ki még valóságos tengert nem látott, bámulásra, és ha ő Magyar, egy maga hazájában való belső gyönyörködésre ne gerjessze.” – írja Kis József. (I. m. 339.)

A Hanság név ingoványos, zsombékos területet jelent. A Fertő tótól kiindulva halad ez a mocsárvilág kb. észak-északkeleti irányban Sopron, Győr és Moson megyék területén, hajdani legnagyobb kiterjedésében majdnem 90000 katasztrális holdon. A Répcével egyesülő Rábca kanyarog rajta keresztül, felvéve a két kis Rába-mellékágat, a regényben emlegetett Vittnyédi Rábát meg a Kapuvári Rábát, de ott folyik a délnyugati szélén az Ikva is.

Tulajdonképpen egységes vízterület volt ez valamikor a Fertővel, és ha a lecsapolások előtt a Duna áradása visszanyomta a levezető folyóágyakba a vizet, és azok kiléptek medrükből, eltűntek a folyók a Hanság területén. Egy sík tenger volt az egész vidék összefolyva a Fertővel.

Ezen a területen játszódik a regény. Itt vonulnak fel a „démonok” és Fertőszeghy Lajos volónjai, hogy leszámoljanak egymással. A regényben emlegetett „híres” eszterházi országút az Eszterháza (ma Fertőd) és Pomogy között 1780-ra elkészült első, nagy erőfeszítéssel feltöltött országút volt a lápon keresztül. Jókai színesen, szemléletesen írja le ezt az ősi lápvilágot, amely a hajdani honfoglaláskori gyepűrendszer része volt, a besenyő törzs szálláshelye, és a nomádpásztor-halász-vadász ősfoglalkozások, a lápvilági élet nevei: pompás ízű magyar szavak maradtak fenn a vidéken.

A falvak, települések – amelyeknek a neve előfordul a regényben, a lápvidék szélén keletkeztek. A kiemelkedő peremeken épült községek északon: Pomogy, Valla, Tétény, Tarcsa, Pusztasomorja. Délkeleti határa Bősárkány, északkeleten Kisudvarig terjed, majd megint délkeletre nyúlva Lébényen keresztül halad a Rábca mentén. Déli határvonalán elhelyezkedő községek: Sövényháza, Fehértó, Kapi, Bősárkány, Osli, Agyagos, Szergény és Eszterháza (Fertőd).

„Tsupa nád, káka, sás erdőnek nevezhetné az ember ezt az iszonytató Motsárságot – írja Kis József – mivel kivévén amaz darab Éger erdőt, mely az Ikva, és Kapuvári Rába befolyásai között fekszik, és itt-ott darabonként Nyirest is és Fenyvest, mely utolsónak jelenlétét egy ily vizes lapiban tsudálni lehet, melyik mind öszve mint egy quadrát mérföldet foglalnak el; azoknál egyebet nem terem. Kaszáltatik ugyan a Hanságnak igen nagy része, pedig a' száraz esztendőkben, a'mikor a'tsak gaz-szüleség is betses, nagy hasznokkal a környékbeli lakosoknak, mindazonáltal tsak savanyu sás és, nád hajtások annak szénája, valamint az egész kaszálót inkább tsupa zsombékokkal összeállott úszó földnek mondanád, mint Rétnek. Valóban a' rajta járó szekér alatt hajladozik, mintha hintázna (lóbitázna, gallókázna) – (Jókai a noteszébe „lóhitázni”-nak jegyezte ki, így is szerepel a 109. l.-on) rajta az ember, s meg felemelkedik a szekér után, olyan formán mint a Spongyia, melly a megnyomás utáni elébbeni állapotjára áll. A szomjúhozó Munkásnak nem szükséges más tsak egy által lyukasztott hosszabb nádszál, mellyen ha azt mélyebben dugja a földbe, az előszer felszítt s kijött zavaros víz után legtisztább vizet ihat. (jelen kritikai kiadás, Tizedik rész) A Vittnyédi Rábán fellyül Pomogy felé valaha oly erős gyökeres gyep volt, mellyen terhes szekerek is járhattak; de a' melly 1763-ban a' nagy földindulás által tsudállatosan úgy megrepedt, hogy mindjárt egy 50 ölnyi hosszú és 4–5 ölnyi széles tavat nyitott. Nemcsak tiszta vizéből, hanem ½ s két ölnyi mélységéből is lehetett itélni, hogy egy víz ez a Fertő vizével.

Mintegy két-három lábnyi vastag a Hanságnak az ő ingoványos földje, melly alatt mindenhol kétségkívül ugyanazon Fertő vize vesztegel. A Fertő vizének kiáradásával kiárad a Hanság is, és akkor az ő úszó Föle Növényeivel együtt a' szerént tsak felemelkedik, nem pedig elnyelettetik, holott az Éger erdő fái úsznak' s kivált az alatsonyabb füzeseknek tsak teteit lehet látni…” (I. m. 343.)

Később ezt a leírást, amelyik minden kommentár nélkül is érezhetően alapja, sőt hasonmása a Jókai tájleírásának – a nagy művész érezhető kezenyoma nélkül – így folytatja:

„Dombos helyek is vannak itt-ott a' Hanságban, mellyek alatt jó pintzéket is lehetne ásni, és kőépületeket is reájok tenni. Földvárnak hivatik egy olyan felemelkedett hely az Éger erdőben Oslihoz közel, Kapuvár felé, vár vagy kastély volt ott valaha, holott szép téglák is ásatnak ki. (Kiemelés tőlem) Rókadomb, Földsziget, Hosszudomb, Imeldomb mind magosabb és száraz darab földek. (I. m. 346.)

Mintha Kis Józsefnek ez a megjegyzése is ötletet adott volna Jókainak, hogy a Névtelen Várat a Hanság vidékére helyezze. A regény genézise valahogy úgy képzelhető el, hogy az író a Bülauból merített – és bizonyára az ismeretlen I. D. H. Temmétől kapott – téma kialakulása közben forgathatta talán nem is először életében – a Monumenta Hungaricának azt a kötetét, amelyikben ez a remek kis leírás található a Hanság vidékéről, és a kastély elhelyezésének a gondolatát ez véglegesen kialakította alkotó fantáziájában.

Szerepel Kis Józsefnél a Fertő tó története a noteszbe feljegyzett Antiquitates Sabariensis alapján Galerius császár kiválóan végrehajtott lecsapolási munkálataitól az avar kor csákányaiig, az elsüllyedt falvak pontos felsorolása, a széplaki harang története, amelyet a Fertő tóból húztak ki (Hanzséros György közlése szerint a széplaki néphagyomány mai napig úgy tartja, hogy egy fürdő ökör szarva akadt bele a harang akasztójába, így találtak rá), – és a Mátyás mester bodnársulykának a története, amelyet a Dunába ejtett és a Fertőből fogták ki. Ez utóbbi adataiban – még a hat aranyat illetően is pontosan megegyezik a Mercatoris uram leírta historiával: „Egyszer egy Pintér (Bodnár) legény hajón utazván a Dunán, a' Dunába ejtette bodnár sulykát. Sok esztendőkkel későbben a' Fertő tájékára jutott, és imé! nagy bámulva gazdája kezében ismeri meg régen elveszett sulykát. Gazda Uram, így szóll, a' sulyok az én sajátom, itt 's itt vesztettem-el, és meg is bizonyítom: Benne a közepében 6 aranyaknak kell lenni. Felnyitja és valóságosan úgy volt. Mondá a gazda tsudálkozva: a' Fertőből fogta-ki feleségem.” (I. m. 359.) Mindezt Jókai szervesen építi bele a regény cselekményébe, éppen úgy mint a Fertő első szabályozásának a történetét Doboka uram munkája nyomán, és amint az Kis József monográfiájában olvasható, Hegedüs János „Soprony Vármegyének Földmérője” által, 1794-ben. Elbeszéli Kis József azt is, hogy ezután milyen rohamosan apadt le a Fertő tó szintje és mennyire megkisebbedett a vízterület a Hanságban. (355) Kis József közli a Hegedüs János beadványát Sopron vármegyéhez a lecsapolás megindítása érdekében. (Jó fele a Hanságnak – több mint 42000 hold a 80–90 ezerből a Sopron megye területére esett.) – Jókai azonosítja Hegedüs János alakját Doboka urammal. Nincs adatunk arra, hogy milyen természetű ember volt Hegedüs János soproni földmérő, azonban a Doboka uram vonásai nagyon hasonlítanak egy nevezetes reformkori mérnök, a Sió és a Balaton szabályozója, Beszédes József arcvonásaihoz.

Gondosan kijegyezte és aláhúzással látta el a Hegedüs János beadványából ezt a részt: „Többnyire mind a' Hanságbeli széna az, a'mi Bétsben kél el.” (I. m. 367. jelen kritikai kiadás, Tizedik rész) Talán ez más szempontból is érdekelte Jókait.

Kis József munkájában olvashatta a Hanság különleges élőlényének, az állítólagos hal-ember Hany Istóknak a történetét, akit érdekes cselekmény-sorozatba illeszt.

Hany Istókról beszélve mindenekelőtt arra kell figyelmeztetnünk, hogy a kiejtése nem „Hani”, amint általában hiszik és kimondják, hanem ny-nyel: Hany. Népiesebb kiejtése a Hanságnak: Hanyság, vagy rövidítve a „Hany”. (Foglalkozásnevekben is „hanyi” pásztor, „hanyőr”, „hanyi kutak”; a községnévben: Nemeshany.)

Az első kérdés mindenekelőtt az, hogy került a regénybe a Hany Istók alakja, milyen közvetítéssel jutott Jókai ehhez a furcsa hihetetlen történethez? A másik kérdés, hogy mi az igazság a létezésében? Kezdjük mindjárt a másodikon. A Soproni Hírlap 1927. IX. 11. számában Jókai álomvilágában címen egy névtelen cikk jelent meg, amelynek az írója azt mondja, hogy a Névtelen vár hősei közül a Bourbon-királylányon kívül egyedül Hany Istók az a személy, aki kétséget kizáróan valóban élt. (L. később részletesebben az Irodalom fejezetben.)

Az állítás bizarr és elfogadhatatlan. Hiszen az egész inszurrekció megelevenedik a regényben, Jókai a történetíró hűségével ábrázolja az utolsó nemesi felkelést. Mégis jellemző, hogy az alapos történeti dokumentációval felépített történeti regényben a legfantasztikusabbnak tűnő alak és történet is valóságnak látszik.

Egészen fantasztikus mendemondának tűnik, hogy egy fiatal gyermek vadon úgy nő fel a Hanság posványaiban, mint a halak, és teljesen alkalmazkodik is a vízi élethez. Ujjai között úszóhártyák nőttek, szája olyan volt, mint a harcsáé, fején haj helyett porcogós haltaréj képződött, szeme állandóan nyitva volt, a víz alatt is, mint a halaknak; halakkal – hanysági nyelven: „vizi marhával” –, békákkal, meg sáshajtással, a tukorcával táplálkozott; a szőrzete hatalmasan megnőtt, hogy védje a hideg ellen; izomzata is csodálatosan kifejlődött, testi ügyessége állati volt, az értelme azonban összezsugorodott. Emberből a tízéves vízi élet visszafejlesztette állattá, úgyhogy a legnagyobb erőfeszítés mellett sem lehetett megtanítani beszélni vagy más emberi megnyilvánulásra, azonkívül, hogy „ham-ham”-ot mondott, ha éhes volt. Megette később a kenyeret, megtűrte a ruhát és rá lehetett bízni a konyhában a pecsenye forgatását. Hogy egy ilyen mendemonda a vízi csodaszörny létezéséről az általában kuriózitást, különlegességet kedvelő romantikus képzeletet megragadja, az érthető. Jókai azonban ezt az alakot is úgy építette bele regényébe, mint a Hanságnak, ennek az érdekes magyar vidéknek egy érdekes mondáját, amelyik a vidék sajátos jellegzetességét még jobban kidomborítja. A Hany Istók mondája ma is él a Hanságban, a „Hany”-ban. Nemcsak nevekben, hogy egy üzemi kisvasútat „Hany Istók”-nak neveznek el (Unger Mátyás közlése a lébényi keskenyvágányú gazdasági vasútról), hanem annak a mondája is különbözőképpen él több helyen, hogy ki volt ez a gyermek, és miért került a Hanyba, ahol elvadult, „vízi csodává” lett. Van egy olyan változata is ennek a mondának, hogy Hany Istók egy szegénylegénynek volt az árvája, aki a törvény elől bújdosva nevelte a Hanyban gyermekét, és bizonyára korán meghalt. A gyermek a környezethez kényszerűen alkalmazkodva teremtette meg a maga életlehetőségeit. (Missuray Krug Lajos: Hany Istókról, Soproni Szemle, 1943. 35–36.) Egy másik hagyomány, amelyről Fertőszéplakon ma is tudnak az öregek, hogy egy Esterházy herceg (Széplak ma már összeépült Eszterházával, a mai Fertőddel) megejtett egy hajadont Széplakon, és az bánatában és szégyenében a Hanyba bujdosott. Itt szülte meg a gyermekét, de hamarosan meghalt és a gyermek maga növekedett. (Hanzséros György közlése)

Annak a kérdésnek, hogy biológiailag lehetséges-e ilyen átalakulás, és annak, hogy egyáltalában történelmileg mennyire hitelesek a „halemberek”-ről szóló mendemondák, hatalmas irodalma van. Missuray Krug Lajos előbb idézett cikkben oldalakon sorolja fel a legfontosabbakat. Ebben az igen érdekes cikkben, amelyben a Hanság egész életéről színes és találó képet fest az író, arra a következtetésre jut, hogy a halember-történet a mondaképző és csodákat teremtő emberi képzelet szüleménye. Ilyen átalakulás nem képzelhető el rövid idő alatt. Egyáltalában olyan visszafejlődés, hogy az embernek úszóhártyái nőjenek, éppen olyan kevéssé lehetséges, mint hogy az emlősállatoknak, mondjuk a tehénnek, szárnyai fejlődjenek ki. Éppen olyan lehetetlen, hogy a homo sapienst, ha csak nem abnormis értelmű, ne lehessen bizonyos idő alatt értelmes beszédre megtanítani, mivel állati jellegének a kifejlődésével egyidejűen az értelmi képessége is állati színvonalra süllyedt. Szerinte a vadon élő gyermek, akit a Hanságban találtak, és aki a Jókai Hany Istókjának is a történeti mása, nem volt normális. A külsejének a leírása is erre vall. Nagyfejű, meredt szemű, harcsaszájú, hajnélküli, beszédre képtelen. Azt teljesen kizártnak tartja, hogy uszonyai nőttek volna. Ilyen mendemondáknak bizonyára szintén valami rendellenesség a végtagokon adhatott tápot. A pikkelyes bőr is szerinte valami betegség következménye lehetett – ha csakugyan voltak pikkelyszerű hegek a bőrén. (Missuray-Krug Lajos meg is nevezi azt a betegséget, amelyik pikkelyszerű kinövéseket idéz elő a bőrön: ikhtyozis, vagy rossz magyar szóval: halhéjag.)

Weninger Antal: Szellem és egészség c. könyvében (Bp. é. n.) ír Hany Istókról, és idézve a Névtelen várból azt a részt, amelyben Jókai Hany Istókot leírja, olyan megállapítást fűz hozzá, hogy a gyermek a ikhtyozis kongenika nevű betegségben szenvedett és talán rútsága miatt tették ki szülei a Hanságba (Harmadik rész). (Teljesen a mondavilágba utalja a hansági vízi csoda létét Tóth Béla is Mendemondák című érdekes könyvében. Ő is a „kretenizmus” esetét látja benne. L. az Irodalom részben.)

Ugyancsak Jókaira utalva említi Hany Istók történetét Komlódi Magda: Amiről a lápok mesélnek c. elsősorban az ifjúság számára írt könyvében (Bp. 1961.). Komlódi tagadja Hany Istók létezését. „Hany Istókot a nép gazdag képzelete alkotta a semmiből. A halászok, a rémüldöző lányok, a vízből felbukkanó vidrát vagy a vizen úszó furcsa korhadt fatörzset nézték szörnyetegnek. A népi képzelőerő az irodalmat is megtermékenyítette. Jókai Mór egyik regénye – a Névtelen vár a címe – több oldalt szentel Hany Istók történetének” (Harmadik rész).

Azt azonban senki sem tagadja, hogy a Hanságból valóban kifogtak egykor egy elvadult gyermeket, akit aztán megkereszteltek az Istók névre, így kapta a „Hany” Istók nevet, próbálták emberi életre nevelni, azonban alig sikerült, míg egy nap eltűnt, bizonyára visszaszökött a Hanyba.

Az eset 1749-ben történt, Kapuváron, a Hanság déli szélén. A kapuvári plébánia keresztelő könyve III. kötetének 8. lapján áll a következő latin nyelvű bejegyzés: „NB. 1749. Die 17. Martii Baptisatus est Conditionate puer demens, repertus in Sylva Stephanus circiter Annorum 8, Cujus Patrini Michael Hochsinger et Anna Maria Meznerin.” Magyarul: Jegyzet. 1749. márc. 17-én föltételesen megkereszteltetett egy erdőn talált tébolyodott fiú, István, körülbelül nyolc éves. Keresztszülei Hochsinger Mihály és Mezner Anna Mária. Az V. számú keresztelő könyvnek az utólapján pedig, ahol az 1788–1801. közötti években lefolyt ügyeket jegyezték fel, Rosenstingel Pál intéző aláírással egy német nyelvű bejegyzés található Hany Istókra vonatkozóan. Ennek magyar fordítása a következőképpen hangzik: „1749. márc. 17-én Nagy Ferenc és Molnár Mihály kapuvári halászok vadállathoz hasonló fiút fogtak, akinek tökéletes emberi alakja volt és körülbelül 10 éves lehetett. A várba vitték, és mivel a gyermek semmit sem tudott beszélni, feltételesen megkeresztelték, amint következik (itt leírja a várnagy az előbb idézett keresztelési bejegyzést). A fiú meztelen volt, nyers füvet, szénát és szalmát falt, nem tűrt magán ruhát, és ha embert pillantott meg azonnal a vízbe ugrott, és úgy úszott, akár a hal. Majd egy évig élt a várban, megette a főtt ételt, viselte a ruhát és külsőre is meglehetős emberré kezdett válni. Az őrök (hajdúk) túlságosan megbíztak már benne, és talán éppen ezért veszett el úgy, egészen váratlanul, ez a vizi emberke, hogy meg se találták soha többé! Alkalmasint a vártól nem messze folyó Rábába ugrott, és megint leúszott a Hanságba, ahol találták.”

A szombathelyi Miscellaneaban Ad res Hungaricas 2 rész alatt van Hegedüs Jánosnak, a híres hansági „földmérőnek” a kapuvári várnagy bejegyzésére vonatkozó következő feljegyzése:

„Kapuvári tiszttartónak a Hanságrul tett Relatiója. Ebben a Saeculumban úgy a Király Toó körül az Osslij Helységbeli Halászok fogtak egy vad és meztelen férfi-gyermeket, mintegy 11 vagy 12 esztendő korbélit, kit is sub conditione akkorbéli Plebanos Ur Hany Istók névre meg keresztőlt, kirül mondatik, hogy maga Pál Herczeg [Esterházy Pál herceg, a kapuvári uradalom akkori birtokosa] is kereszt Attya lett volna. Ez nagyon vad vala, és sokkal jobban félt az emberektül mintsem valamely baromtul, kü elejentén meg fogattatása után tsak füvet, gyökeret, sáskát, békát és más féle Insectumokat, a húst utóbbit inkább nyersen, mintsem főzve, vagy sütve szerette. Valamint a vízbe való ugráshoz nagyon hajlandó volt, úgy a nyers halat is nagyon kedvelte, ki minekutánna a kapuvári várban mintegy 5/4 Esztendeig őrizet alatt tartatott, már némely szavakat kezdett ki hőbögni és kimondani. Egyszerre az Hajdunak, vagy Kapusnak vigyázatlansága miatt örökre el illot, és elveszett. Azt állettyák, hogy a Rába folyásába ugrott legyen; mivel az kapuvári vártul, ahol is tartatott nintsen messze, de ez bizontalan, hová lett nem tudatik. Ezeránt a kapuvári Matricula és talán még élő akkorbéli kapuvári, és Osslij öreg emberek bővebb tudósítást tehetnek.” (Pongrácz István szombathelyi tanár szíves közlése.)

Volt még ezenkívül a soproni domonkos kolostor levéltárában egy kéziratos krónika a XVIII. század végéről vagy a XIX. sz. elejéről, amelyik „Die Entstehung Ödenburgs” címet viseli és 1783-ig mondja el Sopron történetét. Itt is röviden összefoglalják a krónikaírók Hany Istók felbukkanását, megkeresztelését és visszaszökését a Hanságba:

A Vasárnapi Ujság, 1855. márc. 4. sz. 68–69. l.-on Zerpák Antal kapuvári plébános foglalja össze Hany Istók történetét, közli az anyakönyvi bejegyzéseket. A szóhagyomány alapján úgy tudja, hogy a kapuvári határban levő Királytóból vagy a Harcsatóból fogta ki a két halász. Zömök, alacsony termetű volt, haja kuszált, orra konyult, a szája feltűnően széles, a rendesnél hosszabb, hártyás ujjai voltak és hosszú, erős fogai. Elmondja, hogy próbálták főtt ételekre szoktatni, de csak eleven halakat falt nagy mohósággal; aztán felöltöztették, amit szintén nagyon nehezen tűrt, beszédre sem tudták megtanítani, mert csak berregett: Többször akart megszökni, de mindig kutyákkal tereltették vissza; és megkorbácsolták. Nagyon ragaszkodott a várnagy szép lányához, Juliskához, mert az mindig emberségesen bánt vele. – Zerpák Antal feljegyzi azt a mendemondát is, amely romantikus szerelmi történetbe is keveri Hany Istókot. A Juliska iránt érzett vonzalmának aztán úgy adta tanújelét, hogy amikor a várnagy szép leánya férjhez ment és megtartották a lakodalmat, ő is megjelent a lakodalmas asztalnál egy kosárral, és az ő szemében legkedvesebb ajándékot, egy kosár békát hozott a menyasszonynak, amelyet rögtön az asztalra is borított. Persze nagy riadalom támadt és szegény Hany Istókot ismét megkorbácsolták. Amikor Juliska férjhez menve elköltözött a várból, Istók sem találta többé helyét. Nyugtalanul bolyongott egyik helyről a másikra, állandóan a várlyukakon kémlelt kifelé, dörmögve, majd még haragosabban négykézláb futkosva. Egy nap aztán valószínűleg őrizetlenül hagyták, mert eltűnt. Vélik, hogy a vár alatt folyó Rábába vetette magát és visszaúszott őselemébe, a Hanságba. – Zerpák Antal arról is hírt ad, hogy megpróbálták újra megkeresni, de hiába. Három év múlva ugyanaz a két halász megint rátalált, de Hany Istók, amikor észrevette őket, a vízbe bukott és eltűnt.

Az eszterházi kastély kertjében sokáig őriztek egy fából faragott szobrot. Tömzsi, rút arcú, szakállas, szépen kifent bajszú kínai szobor volt ez, ülő helyzetben, kezében a buddhisták szent jelvényét, a békát tartva. Erről kelt szárnyra a hír, hogy a Hany Istók képmása volt. 1847-ben a természetvizsgálók soproni gyűlésén így is mutatták be a szobrot; Németh János kapuvári plébános azonban, aki szorgalmasan kutatta a Hany Istók monda eredetét, megállapította, hogy a szobor az eszterházi gyűjtemény leltárában mint kínai bálványszobor volt bejegyezve. (Alkotmány, 1903. nov. 27. 281. sz.) A második világháborúban a szobor elpusztult.

Sokan azt tartják, hogy Zerpák Antalnak a VU-ban megjelent cikke keltette fel Jókai érdeklődését Hany Istók iránt (így Missuray-Krug Lajos is), bár nem ez volt az első híradás a hansági vízi csodáról az ötvenes években. 1854-ben egy német tudós dolgozta fel először a Hany Istók történetét az Österreichischer Volkskalender című naptárban, és ebben keserű szemrehányást tesz a magyaroknak, hogy a természetnek ezt az egyetlen csodáját nem írták le tüzetesebben, rendkívül nagy kárára a tudománynak. Igazolva látják ezt a feltevést azzal is, hogy Jókai ekkor a Pákh Albert szerkesztésében megjelent Vasárnapi Ujságnak bejegyzett munkatársa volt. A másik bizonyíték lenne, hogy nem Hany Istók alakja az első vízicsoda Jókai műveiben. Az 1855-ben megjelent Délvirágok című kötetnek Az utolsó tengeristen című novellájában egy Hany Istókhoz hasonló vízi csodaembert ír le. „Elvadult arcán nem volt semmi emberi. Haja hosszan lenőtt nyakára, orra kitágult, és szája összehúzódott. Szemei gömbölyűre voltak nyílva, a szempilla sohasem csukódott le rájok, s egész testét valami kemény kéreg lepte el, ujjai közt úszóhártya formára nőtt fel a bőr.” (20. k. 6.) Tritanhélának, az utolsó jósnőnek a fia ez a tengeristen, akit Colónnak nevez az író, a szicíliai Taormina hegyfokán született. Ő áll bosszút anyja megégetéséért. Előbb fürdés közben megfojtja Constans királyt, aztán a szaracén hajóhadat úgy vezeti, hogy megsemmisítik a szicíliaiakat és elfoglalják a szigetet. Ez a bosszúálló tengeristen azonban megtanul beszélni, sőt visszatérve a vízbe, elemébe, el sem felejti az emberi beszédet, harsogó fenyegetésekkel rémítgeti Messina lakóit. – A Colán külsejének leírása nem egyezik ugyan teljesen a Zerpák Antal közölte alakkal, de azért lehetséges valóban, hogy Zerpák Antal elbeszélése adta az első indítékot Jókainak egy ilyen nemű csodalény szerepeltetéséhez. (Két ellenvetésünk azért lehet ez ellen: Jókai megad egy bizonyos Alexander ad Alexandrót forrásként a Délvirágokban [Jókai Mór összes művei. Nemzeti Kiadás 1–100. k. Bp. 1894–98. – Névtelen vár: 32–33. k. 1895. 1. k. 262 l.; 2. k. 258 l.12.], ennek IX. könyvére utalva. A forrásként jelzett mű filológiai feldolgozása talán eldönti ezt a kérdést. A másik: Az utolsó tengeristen jóval előbb jelent meg hírlapban. Pesti Napló, 1852/545, 546. sz. mint Zerpák közlése.)

Az azonban kétségtelennek látszik, hogy a Névtelen vár Hany Istókjának modellje az a „tsudálkozásra méltó lakosa” a Hanságnak, akit Kis József ír le. (I. m. 348–350.) – Ő is elbeszéli elfogatását: „…egy 8 esztendős forma idejű gyermeket fogtak a Kapuvári Égererdőben az ott magától termő' s felfutó komlyó között, két Kapuvári emberek, kik közül még egyik, Nagy Ferencz, életben van' s 90 esztendős…” Közli ő is a kapuvári anyakönyvi kivonatot. Aztán a már tudott adatokat ismerteti a vadságáról, a sás- és szénaevéséről stb. Ő tudja a hajdúnak a nevét is, akinek a gondozására bízták: Suszter János. A Hany Istók külsejéről adott leírása néhol szó szerint is egyezik a Jókai Hany Istókjának jellemzésével. (jelen kritikai kiadás, Harmadik rész: „Testére nézve kész' s tsontos férjfiu, hanem iszonyu tömött, gömbölyű fejű, hosszu fülü, bő és szélesszáju, a' kéz 's lába-ujjai pedig két olyan hosszúságúak voltak, mint más embereké. Bőrére nézve ollyan forma volt tetétől fogva talpig, mint a'milyennek a tsuka halak szoktak lenni.”

A Jókai Hany Istókja is visszaúszik a Fertőbe egy csodálatos jelenet közben. Üldözi a tűzijátékból a tóba repülő tűzgömböket, belerohan a vízbe. Amikor aztán ismét maga körül érzi a régi elemet, nem tud szabadulni tőle. A Névtelen várban nem halászok találnak rá. Marie temetése után bukkan ki megint a vízből, és telerakja a sírt fehér kagylókkal.

A bizarr szerelmi történetet nem vette ugyan át Jókai a mondából, de bizonyára Hany Istók Várnagy Juliska iránt érzett szerelmének a meséje komponáltatta ezt az utolsó nagyon szép jelenetét a regénynek.

Még két dolog marad, amit tisztáznunk kell a Hansággal kapcsolatban.

Hol volt tehát a Névtelen Vár? Sehol – válaszolja a kutatás. (Pl. Missuray-Krug: I. m. 32.) Csupán Jókai mesealkotó fantáziájában. Legfeljebb találgathatjuk, hogy Pomogy környékén képzelte-e el az író, ahol valóban vannak olyan benyúló földnyelvek, „isthmusok”, amelyekről beszél (jelen kritikai kiadás, Harmadik rész), vagy a széplaki kastélyra gondolt kiindulásként. (Ma magtár.) Mi sem tartjuk valószínűnek, hogy meglevő, meghatározott helyre gondolt volna. Lehet, hogy valóban az a fentebb már említett Osli közelében levő kastély-nyom, amelyről Kis József beszél monográfiájában, keltette fel benne a gondolatot, hogy egy volt kastélyt a Fertő mellé helyezzen el. Egy „névtelen” várat. Régebben egy harmadik teória is keringett a Névtelen Vár helyével kapcsolatban. Sokan hitték, hogy a Fertő északi csücskében egy kiemelkedő sziklán szembetűnően felmagasodó nezsideri várrom volt a Jókai Névtelen Vára. Ez azonban teljesen légből kapott feltevés. A nezsideri vár az Árpád-ház utolsó sarjának III. Endrének régi vára, amelynek hiteles története van, és egy legendája az utolsó Árpádházi király özvegyen maradt feleségéről, aki innen a nezsideri toronyból merengett alá a szélkorbácsolta Fertő tóra, magánosan, elhagyatva és reménytelenül. (Csatkai Endre szíves közlése nyomán.)

Egyébként mind a három feltételezett helyet említi Jókai a regényben, mint helységeket: Nezsidernél lépi át Fervlans a démonokkal a magyar határt (jelen kritikai kiadás, Tizedik rész); Széplakot és Pomogyot mind Fervlans démonai mind Vavel Lajos volónjai többször érintik, amikor egymást keresik, hogy megvívják halálos párbajukat (jelen kritikai kiadás, Tizedik rész). Az író egyetlen alkalommal sem céloz arra, hogy Fertőszeg közelében járnának a lovasok. Holott a cselekmény menete ezt feltétlenül megkívánta volna.

A másik: járt-e vajon Jókai maga a Hanságban? Csatkai Endre közléséből tudjuk ugyancsak – aki hosszú kutatást végzett ennek a megállapítására –, hogy Jókai hosszasabban Sopron vagy a Hanság környékén nem járt. Egyetlen adatunk arra, hogy valamilyen személyes emléke is lett volna a Hanság világáról a Soproni Hirlap 1927. IX. 11. sz-ban olvasható. L. Irodalom…

A hansági betyár, Sátán Laci alakjáról kell még szólnunk. A három vármegyére kiterjedő „Hany” lápos, járhatatlan világával kitűnő búvóhely volt a betyárok számára. Már csak azért is, mert a pandúrok nem üldözhették a betyárt a saját vármegyéjük határán túl. A Hanság gazdag is betyártörténetekben. Fruzsinka-Villám Pista ebbe a járhatatlan ingoványba veszi be magát betyáraival a Rab Rábyban. Sátán Laci alakja azonban költött. (Eredetileg a Zöld Marci nevet akarta neki adni az író. L. Notesz 8. lap verso) Ilyen betyárról nem tud a hansági betyárkrónika. Az inszurrekció segédcsapataként hősiesen harcoló betyárbanda egyébként is sajátosan Jókai mesetalálmány. Itt az inszurrekció védelmezésében odáig megy, hogy a szabadságharcra emlékezve szinte a Rózsa Sándor szereplésének a mását rajzolja meg Sátán Laci csatájával a démonok ellen.

A regény jelentős részét foglalja el az inszurrekció története; szinte az egész második felét a műnek. Nem megokolatlan az a vélemény, hogy az író legfőbb szándéka tulajdonképpen az inszurrekció védelmének a megírása volt. (L. Irodalom)

Az író apja, Jókay József is részt vett a nemesi felkelésben a komáromi inszurgensek között, hadnagyi rangban. Jókai elmondja ugyan hogy az apja is ott volt az inszurrekcióban, amelyet az 1808-as országgyűlés rendelt el, de ő csak egyetlen történetet hallott tőle a győri csatából. Szokott szerénységével hallgatott a maga tetteiről. Eötvös Károly szerint Jókai téved, amikor azt állítja, hogy az apja hallgatott az inszurrekcióról. Nemcsak sokaknak elmondta szereplését, hanem élményeit le is jegyezte. „Ami ővele magával történt, arról nem hallgatott, de azzal nem is dicsekedett. Igaz, hogy a dicsekvés sohase volt természete.” A Jókay-nemzetség. (Harmadik rész)

Jókainak a család és a barátok elbeszéléseiből is sok emléke maradt az inszurrekcióról. Ha nem is emlékezett az apja történeteire, (tizenkét éves volt, amikor édesapja meghalt; ezt az időt sem töltötte mindig otthon, mert cseregyerek volt Pozsonyban)–; bizonyára sokat beszéltek előtte a győri csatáról.

Jókai nemcsak tisztára akarja mosni az inszurrekciót, hanem igazolni szándékozik hazafias voltát. Történetileg igaz, és Jókainak nem is kellettek hozzá különösebb források, annyira köztudomású volt, hogy a Habsburgok kettős játékot űztek a magyarsággal minden időben. A gyarmati népekkel való bánásmód szerint: áldozatokra kényszerítették, felhasználták, ám minden önállóbb kezdeményezését megnyirbálták, visszaszorították. A nemesség „ősi honvédelmi” inszurrekcióját is fel akarták használni saját céljaikra. Csak nem voltak egészen biztosak benne, hogy ez a felkelés egészen megfelel-e majd a Habsburg-érdekeknek. Görömbölyi Bernát elbeszélése az óraműről és az „akadályozókról” (jelen kritikai kiadás, Nyolcadik rész) jól jellemzi ezt az állapotot. Jókai indulata az aljas játék ellen lázad, hogy felszerelés nélkül, minimális katonai gyakorlat nélkül, a vágóhídra vitték a magyar nemességet. A nemesség pedig – szerinte – nagy lelkesedéssel és hősiességgel hozta meg áldozatát a „haza oltárán”. (A kiegyezés és Jókai illúziói kellettek ahhoz, hogy a Habsburgok dinasztikus érdekét összetéveszthette a magyarság érdekével.)

Ez a kiegyezéses illuzionizmus még jellemzőbben mutatkozik meg az „audiát”, aztán fiatal jogtudós, később a délibábos magyar nyelvészet művelője jellemzésekor. Ezt az alakot Jókai a budapesti egyetem történelem és magyar irodalom tanáráról, Horvát Istvánról, Szalay Lászlónak és Eötvös Józsefnek is szeretett professzoráról mintázta. (Egy noteszbeli jegyzetében hivatkozik is rá: „A magyar bátorságnak is nevezi felkelő seregünk vitéz tetteit Horvát István.” (XIII. notesz, 19. recto 173.) Horvát István (1784–1846) egy nyolckötetes kéziratos naplót hagyott ránk, amelyből rendkívül érdekesen bontakozik ki a XIX. század elejének korrajza. Jókai többször utal rá az események leírásában. Történeti hitelességre törekedve vitatkozik is a Horvát István naplójában közölt adatokkal. Az egyébként nagyon rokonszenvesen jellemzett alakot, aki ránk maradt naplójának tanúsága szerint valóban illúzió nélkül látta a nemesség és a dinasztia szereplését és azt a magyar függetlenségi politika szemével ítélte meg, éppen Jókai nevezi „illúzionistának”. Bár azt is hozzá kell tennünk, hogy ez az illuzionizmus rokonszenves az író szemében. Az a jelenet, amelyre a regénynek ebben a részében céloz Jókai, így szerepel a Horvát István Naplójában (Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár Quart. Hung. 466. 1809. II. k. júl. 7-i bejegyzés 16.): „Nyolc órakor Virág Benedekhez siettem… a Duna hídján sétálva találtam… Ismét a Haza állapotáról folyt a szó, s nekieredvén a beszélgetésnek három fertály tízig sétáltunk föl s alá a Duna hidán. Elhitettük magunkkal, hogy Napóleon a gyáva német vezért meggyőzendi, s kiment bennünket az elaltató német hatalom alól. Mind a ketten azt találtuk legjobbnak, ha nekünk Ausztriától való függetlenségünk visszaadatik…” (Az asperni győzőről, a „nagy”-nak híresztelt Károly főhercegről van itt szó, és a wagrami csatáról szállongó híreket találgatják.) Más helyütt (Júl. 11. 191.) így ír: „A szerencsétlen ütközetről a hír mindinkább terjed, s már csaknem hihető, hogy az asperni csata kimenetelében magát elbízta Carolus megaláztatott. Mást én ugyan nem vártam a generalisszimusztól, kit haditapasztalás és tudományra nézve az alacsonyról magasra emelkedett Napóleonhoz hasonlítani vakmerőség volna…” „Ha győzni fogunk, a büszke generalisszimusz, ki a magyarnak esküdt ellensége, a győzedelmet nem erőnknek, hanem saját nagy hadi tudományának fogja tulajdonítani, s megszűnvén egy időre Ausztria és Franciaország között az antagonizmus, a mi szabadságunknak elnyomatása leszen bizonyosan fő és kedves foglalatossága az Ausztriai Minisztériumnak…” (A csaták adatai: az eggmühli ütközet, amikor Napóleon parancsot adott, hogy a sebesülteken is át kell gázolni a lőporos szekereknek: 1809. április 22.; Aspern: 1809. május 21; Wagram: 1809. júl. 6. Közben volt a győri ütközet Beauharnais Jenő olasz alkirály seregeivel: jún. 13–14-én.)

Egyetlen olyan forrása a regénynek Horvát István naplója, amelyet forráskritikával illet az író. „Túlzásait” akarja lefaragni. Nagyon tapintatosan kezeli például a Naplónak azt az adatát, hogy az inszurgenseket milyen gyalázatosan látták el élelmiszerrel. (Pedig a győri csata előtti ellátatlanságra vonatkozó adatot is pontosan kijegyzi Horvát Istvánból. L. XIII. notesz 33. lap verso). 1809. júl. 6-án ugyanis ezt írja többek közt Horvát István a Naplójába: „…Visszajövet számos nemes felkelő seregbéli vitézek, kik a Rákoson táboroznak, reám rohantak alamizsnáért, panaszkodván, hogy a rossz rendelések miatt már két nap óta se magok, se lovaik enni nem kapnak. Elhittem nekik, tudván, hogy a győri szerencsétlen csata előtt négy nap köllött a nemes vitézeknek koplalniok, és adtam nekik, amit adhattam. Ők köszönve köszönték. Ilyenek nálunk a rendelések. Kinek legyen kedve ily módon szolgálni? A katona, ha hasa nem telhetik, elerőtlenedik a sanyarúságoknak allattokon, és megszűnik vitéz lenni a gyöngesége miatt.” (I. m. 15.)

De kritikusan fogadja Jókai Horvát István közléseit a francia csapatok sarcolásáról és dúlásairól is, amelyet szerinte a megrémült emberek képzelete teremtett. (jelen kritikai kiadás, Tizenegyedik rész) Néhány sarcolást valóban leír Horvát István. Így Mór Fejér megyei község megsarcolását, amikor 52 francia lovas 10000 porció kenyeret, ugyanannyi húst, zabot és szénát követelt. „Már Fehér vármegye, az én kedves eredetem helye is szenvedi tehát a sarcolásokat! A kormányzásnak gondatlansága így hagyja ötvenkét ember által koldussá tétetni a több ezer lakosokat magában foglaló mezővárost. Nekünk nincsen eszünk, vagy ha vagyon, eszünkkel élni nem tudunk…” – mondja. Arról a levélről van szó, amelyet Fejér vármegye küldött Ürményi országbíróhoz, a móri sarcolás leírásával, bizonyos intézkedések foganatosítását kérve védelemül hasonló esetek megelőzésére. Horvát István ekkor Ürményi országbíró titkára. A levelet tovább akarják azonnal küldeni a nádornak, ő azonban felszólal ellene a következő indoklással: „A levél tanácsadás gyanánt tekéntetnék, pedig Nádor Ispánunk semmit annyira nem utál, mint másnak tanácsadását, bár arra legtöbbet volna szüksége.” (I. m. II. k. 6.)

Azok a „bolgárföldi atrocitásokhoz” hasonló rémtettek, amelyekre Jókai céloz Horvát István Naplójának az ilyen részleteire vonatkozhatnak: „Beszélik egyebeken kívül a francia seregnek a fehérszemélyeken elkövetett erőszakoskodását, s nevezett szerént azt is hallották, hogy Pázmándi Dienesnét Kömlődön egészen a halálig fertőztették volna Komárom vármegyében… Ha igazán megtörtént rajta, szívemből sajnálom. Ilyenekre vetemedni az ellenségnek undokság, de vajjon jobbak-e a mi katonáink külső országban?” (I. m. júl. 1.; II. k. 8.)

A nemesi felkelés leírásában, amint maga is mondja, valóban krónikaszerű hűséggel szándékozik követni az eseményeket előadó forrásait. Jókai pontosan megadja a könyvben az inszurrekció történetére vonatkozó adatainak a helyét. Nem tudjuk megállapítani, hogy ezeket a forrásokat mennyire forgatta. Bizonyára jegyezgetett innen is, onnan is, az érdemrend-listákból, az ezredek történetéből. Érdekes ide iktatnunk a történeti eseményekre vonatkozó anyaggyűjtését.

A XIII. noteszben, a 11. lapon kezdődnek a történelmi adatokról szóló jegyezgetések. 11. lapon (recto): Napóleon a táborban a közkatona zsebéből eszi meg a krumplit. Lannes. Napóleon Murat miatt. Katonák keresik az élelmiszert a földeken. Bor és olaj van. Danzigi chocolade Lefebrenek. Napóleon gyűlöli az asszonyokat, kik politikába avatkoznak, királynőkkel is szigorúan bánt. Spanyolok elfűrészelik a tábornokot s égő kemencébe vetik. Tilsiti béke. Eylaui csata. Spanyol pasquillek Bécsben.

11. lap (verso): Itt az eggmühli csata leírására és az azt közvetlenül követő eseményekre vonatkozó feljegyzések találhatók. Ebersbergnél átmenet a Traun égő véres holttesteken keresztül. Május 12. Bécsbe bevonul. Az osztrák tábor. Duna, Aspern… A lobaui sziget.

Innen kezdve hosszú ideig keverednek a fekete légió és volónok harcával kapcsolatos feljegyzések a Hanságról szóló adatokkal és Bülauval.

A 18. lapon (verso) annak az elbeszélésnek az adatai sorakoznak, amelyet a „Rábca melletti bivouacban” adomázik el Görömbölyi Bernát. – Weber a Dunán egy csónakon átkel. Napóleon örömmel halok meg, mert láttam a legnagyobb hőst reszketni (Sic!) – Bogdán Antal Ebersberg még 3 zászlóval beleugrik a vízbe, s kiúsznak. – D… János káplár 6 magával szétveri a szász gránátosokat, 510-et elfog. – Brückl rézágyút beszegez. 47 katonát elfog. – Engel Leopold dobos a sáncba ugrik. E sáncban fekszik érdempénz (!), s ő veszi fel az első puskát, elébb csak 6 aranyat adtak neki.

19. lap (recto) – „Csillag káplár Klenau tbnok(-ot) kivágja. 1000 fr. arany érdempénzt kap. – Hoszbál [!] Boldár [!] János és serege 5 ágyút 3 haubicot visszafoglalt. – Kocsmár a landsteini csatában elrabolja a veszélybenforgó hadipénztárt, s visszaadja.” – Itt következik az a jegyzet, amit már idéztünk: – A magyar bátorságnak is nevezi felkelő seregünk vitéz tetteit Horvát István. – Pulszky… Zamoszk védője, lőporos hordóban kiszabadítja s még akkor is tüzelnek, mikor az ellenség berohan.

20. lap (recto): – Insurgens marodeurök. – Legedei káplár beásatja magát sáncásáskor társaival s éjjel kiszökik. (L. Mátyás mester történetét, jelen kritikai kiadás, Kilencedik rész) – Ányos Sándor Ácsnál két franciátul vett el lovat.

(Most már a jegyzetek között egyre több az inszurgensekre vonatkozó adatot találunk.) – Szalai harci regimentek. – Szapáry Vince vasmegyei lovasok vezére. József főherceget kiszabadítja Ácsnál. fr. generalist levágják. – Csók Ferenc kardja összetörik s akkor elveszi az ellenségét, azzal vágja le. – Olgyai 54 pozsonyi felkelővel szétver 400 franciát.

A 20. lapon a hevesi inszurgensek dalát közli, amelyet úgy jellemez, mint az inszurrekció egyetlen harci dalát. (…)

(Ez a szöveg már a noteszben is különböző változtatásokkal, javítgatásokkal szerepel. A regényben közölt változat el is tér több helyen a noteszbelitől. Valószínű, hogy egyszeri hallomás után vagy később jegyezte be a noteszbe, innen magyarázhatók a kihagyások, változatok, találgatások.)

Az inszurrekcióval kapcsolatos forrásokat maga Jókai sorolja fel. A felsorolásból és a noteszok feljegyzéseiből világosan látszik, hogy az író elsősorban Kisfaludy Sándor emlékiratából merítette a regény anyagát. (Freymüthige Geschichte der Insurrection des Adels von Ungarn im Jahre 1809 und 1810. – Kisfaludy Sándor Hátrahagyott Munkái, kéziratból, bevezetéssel és jegyzetekkel kiadta Gálos Rezső Győr 1931). Ez érthető is, mert Kisfaludy ugyan nagy tapintattal érintette a bukás okát, emlékiratát mégis elhallgatták, sőt ő maga is kegyvesztett lett. Erről így ír maga a költő: „Beadván munkámat… azon intés adatott nekem, miszerint miután említett munkám a titkos kabinet archivumába tétetett, becsületemre legyek provocálva, hogy ezt még most senkivel ne közöljem. Ez engem meglepett és vérig bosszantott.” (K. S. Minden munkái, Angyal Dávid kiadása, VIII. k. 616.)

Szerepel a regényben Kisfaludy Hazafiui Szózata (itt: „Nemzeti szózat”), amelyben a költő a nemességet az ősi fegyverfogás jussának emlegetésével buzdítja harcra. De a Hazafiui Szózat is csak sok kihagyással jelenhetett meg. A nádor vörös ceruzája buzgón szántott a sorokon. Kiirtotta az ősi magyar dicsőség feltűnő vagy hangsúlyozott emlegetését. (Vö. Fenyő István: Kihagyott részletek Kisfaludy Sándor: Hazafiui Szózat-ából, Irodalomtörténeti Közlemények 1957. 278.) Jókai megemlíti, hogy a Freymüthige Geschichte nála levő példányán is végigszántott a nádori cenzúra. A Hazafiui Szózat-ból a cenzúra kihagyta a franciabarát és a Napóleont népszerűsítő szakaszokat. Mert ebben a sajátságos írásban sem tudja Kisfaludy eltitkolni, hogy rokonszenvez a franciákkal. Nyilvánvalóan személyes élményeinek is része van ebben: franciaországi tartózkodása kellemes emlék marad élete végéig. De Fenyő István arra is rámutat, hogy ez nemcsak a költő egyéni érzése volt. A magyar nemesség legjobbjai csodálták a francia nemzetet, annak ellenére, hogy nemesi ideológiával telve a nemességet összetévesztették a nemzettel.

Jókai valószínűleg felhasználta Kisfaludy Sándor: Nyilt levél Kossuth Lajoshoz az 1809-ki insurrectio ügyében című művét is. Ez a nyílt levél válasznak készült Kossuth 1843-ban a Pesti Hírlapban megjelent cikkére, melyben a cikkíró az inszurrekciót „gyalázta”. Kisfaludy az inszurrekció védelmében írta meg a nyílt levelet, amelyet Kossuth – mint nemes ellenfél – ki akart adatni. De hiába szedték ki, a cenzúra meggátolta kiadását. 1871-ben már megjelent Toldy kiadásában, így Jókai könnyen hozzáférhetett. (Toldy Ferenc: K. S. Hátrahagyott munkái, I–IV. Pest, 1871.)

Ugyanebben a kiadásban jelentek meg Kisfaludy Sándor levelei is. Ezekre Jókai céloz is a regényben; Toldy ezt írja róluk: „A levelek hitveséhez” 1809–10-ben írattak, midőn Kisfaludy Sándor követve a király hívását, a nemesi felkelésben, az ország főkapitánya, József nádor oldala mellett mint hadsegéd részt vevén, esztendőt házi tűzhelyétől távol töltött… a komoly olvasó el fogja ismerni, hogy a Levelek az 1809. év, s különösen az akkori felkelés történetére nézve a kútforrások színvonalára emelkednek.” (I. kiadás, IV. k. Bevezetés, 6.)

A noteszekből kitűnik az is, hogy milyen módszerrel gyűjtögette Jókai az anyagot, az inszurrekció harcainak bemutatására. Kisfaludy Sándor az inszurrekcióról készített emlékiratához egy függeléket csatolt ezzel a címmel: „Geschichte einzelner Regimenter, Bataillone und Individuen der Insurrection des Adels von Ungarn!” (Egyes ezredek, zászlóaljak és személyek története a magyar nemesi felkelésben; a Gálos-féle kiadásban: 260–326. l-on) A csatákban kitűnt és megjutalmazott inszurgensekről szóló részt magyarra fordította és Az utolsó nemesi felkelés című munkájában kiadta R. Kiss István (Bp. 1909. II. k. 4–41.) Itt Kisfaludy betűrendbe szedte az érdemes tetteket végrehajtó, jutalmazott inszurgenseket, rövid leírását adva harci cselekedeteiknek. – Jókai a noteszekben – könnyen ellenőrizhetően – szintén betűrendben jegyezgeti fel a neveket, amelyek többnyire meg is találhatók a regényben. Romantikus hőskereső és hősábrázoló módszerének is megfelelt az, hogy a kiemelkedő vitézi tetteket végrehajtó felkelők közül csokorba gyűjti a legkiemelkedőbbeket. A regény egyes lapjain néhol csak úgy hemzsegő vitézi cselekedetek viszont az inszurgensek kiválóságát, sőt erkölcsi fölényét voltak hivatva hangsúlyozni. Természetesen a noteszbeli nemes vitézek neve keveredik itt a Kisfaludy emlékiratokból vett adatokkal és más érdemrend-listákból származó nevekkel. Az író már sajnos hozzáférhetetlen érdemrend-feljegyzéseket is forgathatott. (Így a Rábca melletti bivouac-ban elbeszélt hőstettekről készített feljegyzéseket is ismeretlen kitüntetés-listákból szedegethette össze. (Forrásai között találjuk Joseph Heinrich von Beckers: Beitrag zur Geschichte der Insurrection im Jahr 1809 und 1810 in chronologischer Ordnung c. művét is. Ez az öt kötetes kéziratos mű jelentős forrása volt Kisfaludynak is. (Országos Széchényi Könyvtár; Fol. Germ. 1172.)

A noteszben szereplő névjegyzéknek az érdekessége még az is, hogy sok név a kijegyzettek közül nem kerül elő a regényben. Sok olyan van viszont benne, amely nem található a notesz-jegyzetekben.

A noteszek anyaga azt is bizonyítja, hogy Jókai csak olyan érdekességeket vett át a forrásokból, amelyek kitűzött célja szempontjából jelentőseknek látszottak. A jegyzetanyagát alaposan megrostálta, és az utolsó pillanatig variálta. A legszembetűnőbb azonban, hogy az egész anyagot bámulatos egyszerűséggel és láttató, érdekkeltő művészettel rendezte el. Regénytervének megfelelően hozott előre, foglalt össze vagy csoportosított anyagrészeket. Így történik meg, hogy a Jókai regényben él, láthatóvá, érzékelhetővé válik egy olyan holt, érdektelen bürokratikus anyag, mint például a nemesi felkelők felszerelésével kapcsolatos tragikomikus huzavona. Ezt a Kisfaludynál száraz tárgyilagossággal felsorolt anyagot pontról pontra elbeszéli Görömbölyi Bernát Vavel Lajosnak. (jelen kritikai kiadás, Nyolcadik rész) Szerepel Kisfaludynál a csutora-vita, az a magvas probléma, hogy vajon ki szereli fel az inszurgenseket csutorával, tehát ivószerszámmal, ami természetesen a borkedvelő vitéz seregek számára nélkülözhetetlen hadi eszköznek számított, és amely vitát végül is a nádor döntött el, úgyhogy a közigazgatásnak kellett előteremtenie a sereg számára a nem mellőzhető csutorát…

Az egész anyag Kisfaludy munkájában a következőképpen található (Kisfaludy azt mondja tapintatosan, hogy a Hofkriegsrath a „következő nehézségekre figyelmeztetett”):

1. Az inszurrekció rézdobok hiányában csak fadobokkal szerelhető fel.

2. Csutorákat az országnak kell előteremteni.

3. Borjúbőrből való hátizsákokat nem lehet beszerezni.

4. Az egész sereget nem lehet világoskék posztóval ellátni, egy részüknek meg kell elégedniök sötétkék posztóanyaggal.

5. Posztónadrágok nincsenek raktáron; az inszurrekciónak szűrposztó nadrágokat kell biztosítani.

6. Kész egyenruhákat sem tudnak szállítani. Kiszabott, de megvarratlan posztóruhákat kaphat az inszurrekció, ezeket maguknak a vármegyéknek kell megvarratni.

7. Kívánatos, hogy ne csak az igénybe vett egyenruhákat fizessék meg készpénzben, hanem az esetleg feleslegesnek mutatkozó egyenruhaanyagot is térítsék meg a kincstárnak.

Közli Kisfaludy a nádor válaszát is:

A főherceg nádor egyetértett néhány megjegyzés kíséretében ezzel a határozattal:

1. A csutorákat a vármegyei közigazgatás teremtse elő.

2. Elegendő mennyiségű világoskék posztóanyag hiányában, bár ez az országnak költségesebb, a Tisza-vidékiek számára sötétkék dolmányokat készítsenek.

3. A felszerelés meggyorsítására át kell venni a megvarratlan és csak kiszabott posztóegyenruhákat is. Ezeknek az elkészítéséről a vármegyék gondoskodjanak.

4. Az átvett anyagot készpénzzel, azonnal meg kell fizetni.

5. Fehér bőrszíjak helyett… hogy az inszurgensek ki ne fáradjanak a fehér bőrszíjak tisztogatásában, sárga szíjakat rendszeresítenek.

6. A szűrposztó-nadrágok nem megfelelőek nemes csapatok részére.

7. A kapott felszerelés előrefizetése nem valósítható meg, mert a concurrencionális-cassa csak a kitört háború idején lép működésbe. (I. m. 69–70)

Ez a Görömbölyi alispán és Vavel Lajos beszélgetésének egyik nyersanyaga. De a beszélgetés minden további adata is fellelhető Kisfaludynál. Így az alabárdok felajánlása, amin Vavel Lajos olyan mélységesen elcsodálkozik („A polgárőrség számára legfelsőbb helyről alabárdokat ajánlottak.” Második rész) Szerepel itt az inszurrekció ellátásbeli nehézségeinek az ügye. („Nem sokkal az inszurrekció meghirdetése után, 1809. április 13-án a magyar főparancsnokság azt a figyelmeztetést tette, hogy az inszurrekció ellátása a nemesek hozzájárulásával történik, mert a rendelkezésre álló élelmiszerkészletek alig elegendők a reguláris hadsereg számára.” Második rész–…)

Jókai alkotómódszerének az a jellemző sajátsága, hogy gyakran lényegtelen dolgokat is szinte szó szerint igyekszik átvenni, ugyanakkor azonban mégis mindent teljesen átalakít, s ez megmutatkozik az ilyen mondatok szinte szó szerinti átvételében is: „Végre kitört a háború, amelyik mintegy nagy zivatar már mindenfelől készülődött.” – írja Kisfaludy (Második rész) (jelen kritikai kiadás, Hetedik részében ez áll: „Végre kitört a háború.”)

Az események adataiban mindvégig híven követi fő forrását, Kisfaludy emlékiratát. Eltérés Kisfaludytól csak annyiban van, hogy a már említett kitűnő poentírozással csoportosítja a költő-hadsegéd által szoros időrendben elbeszélt eseményeket és a hőskultusz hangsúlyozásával színezi hősiessé a felkelés történetét.

Szinte felesleges volna pontról pontra végigkísérni az egyezéseket. Elegendő az átvételek típusainak bemutatása; a következtetések Jókai alkotómódszerére így is levonhatók.

Az író világos elrendezésére utal az is, hogy a hadi napló módszerével közölt időrendi elbeszélést az események szerint csoportosított fejezetekbe rendezi. (A karakói napok, A pápai nap, A győri két nap.) A Meskó útja fejezetnek pontosan megfelel az ilyen című Kisfaludy fejezet: A Meskó tábornok hadtestének története. (K. 179–83.) (Érdekes, hogy „A névtelenek”; című fejezetnek nincs noteszanyaga. Ennek a forrását nem sikerült megtalálni. Az anyag valószínűsíthetően Horvát István naplójából való, azonban a naplóban talán csak néhány soros megjegyzés lehet. A nagy terjedelmű írásban nem sikerült nyomára bukkannunk.)

„A karakói napok” leírásának egész menete – mint a többieké is – szorosan megegyezik Kisfaludy feljegyzéseivel. Mindössze magyarázatul veti elébe Jókai, hogy János főherceg serege teljes visszavonulásban volt a Duna felé, de már a továbbiak pontosan ugyanazt tartalmazzák, mint a Kisfaludy bekezdések. Tisztábban, világosabban, szemléletesebben.

„A pesti lovasezred – írja Kisfaludy – 1809. május 13-án indult ki Soroksárról. Nagyon megerőltető menetben, az úton gyakorlatozva, a menetpihenők közben gyalogsági gyakorlatokat végezve, jutott el Szent Ivánig. Május 20-án Körmendre érkezett, és leváltotta a győri lovashadosztályt az előretolt őrségről. 23-án már összecsapott az ellenséggel Brucknál, ahol Fellner másodkapitány két franciát is foglyul ejtett. Innen valóban csodálatraméltó gyorsasággal, bátorsággal és fáradhatatlansággal Szent Grótra menetelt. A derék Gosztonyi ezredes és a többi törzstiszt és magasabb beosztású tiszt mind a kiképzésben, mind a legénység vezetésében hazafias és katonai erényét dicséretre méltóan bizonyította.” (Harmadik rész) – Ez a tartalma valamivel rövidítve a regényben „A karakói napok” c. fejezet 6. bekezdésének. Kisfaludy a veszprémi lovasezred eseményeivel folytatja, a következő bekezdés Jókainál is a veszprémiekről szól. – A következő lapon jegyzetben közli Jókai Gosztonyi ezredes sárvári esetét, ami az időrendben haladó Kisfaludynál csak jóval későbben szerepel, hiszen a regény a karakói csatáról ír, ami jún. 8-án volt, a pesti ezred kivonulását Soroksárról pedig Kisfaludy május 28-án jegyzi fel. A jún. 8-i Kisfaludy feljegyzésben van szó részletesebben János főherceg hadseregének arról az útvonaláról, amit az író mindjárt jelez az elején, Türjétől Nagyszőlősig. Jókai itt megint igen szemléletessé teszi az út nehézségeit.

„Június 9-én elérte az előcsapat Türjét. Ezen a napon délután 2 órakor az ellenség 3 osztály lovassággal támadást intézett a Marcalnál álló őrség ellen…” – kezdi Kisfaludy. Jókainál ugyanígy. Bekezdésről bekezdésre követi Kisfaludyt fűszerezve azzal, hogy kicsit erősebben színezi ki az egyes hőstetteket. Ha Kisfaludynál „en échiquier” áll fel a csapat (Harmadik rész), Jókai még ezt a franciás szóhasználatot is megtartja. („…melyen en échiquier felállítva védett egy maroknyi kis nemesi had.”(Tizenegyedik rész) Ez mindvégig így történik az események feldolgozásában.

A szinte szó szerint követett forrás mindenütt Kisfaludyé, csak éppen a „szó szerintit” különlegesen átformálja, epikus lélegzetűvé teszi. Amint említettük, általában úgy, hogy az egyes vitézi tettek tömegével takarja el a bizony meglehetősen silány sereg ábrázatát. A győri kudarc eltakarására pedig tömegével vonultatja fel az apróbb-nagyobb virtusos tetteket. Ezek a lapok nevekkel vannak teli; fokossal, karddal vagy bajonettel végrehajtott inszurgens hőstettekről szólnak.

A hőstettek egy része egészen különös. Olyan fegyverrel győz egy-egy inszurgens, amely haditettre alig alkalmas, s olyan tettet hajt végre, amely hitünk szerint csak Jókai képzeletében létezik. Pedig mindezt megtalálta már az író Kisfaludy emlékiratában, a fő szöveghez fűzött Függelékben. (Anhang der Geschichte der Insurrection.)

Jól emlékezünk Ferenczy János uramra, aki megszökött az ispotályból, majd egy alabárddal vívott a franciák ellen. Róla ezt írja Kisfaludy a Függelék-ben: „Közlegény, majd káplár a pesti lovasezredben. 1809. jún. 12-én szokatlan és bámulatraméltó bátorságról tett tanúbizonyságot. Éppen a kórházat hagyta el és ezredét Borsos-Győr mellett találta fel, ahol tüzeltek az ellenségre. Ekkor patronokat szedett össze a hátrább álló vitézektől és az elöl álló katonák között kiosztotta. Ő maga újra meg újra villámgyorsan lőtt az ellenségre, s valamiféle pikával (mit einer Art von Pique) három franciát egymás után leterített. A nagy tolongásban, amely a Borsos-Győr és Pápa közötti töltésen kialakult, két Ott huszár lezuhant az árokba, ezeket Ferenczy lovukkal együtt kihúzta és megmentette…

Takácsinál a fent nevezett inszurgens, a Gerény patak mellett ismét leterített pikájával egy franciát és lovát elzsákmányolta. Gyarmatnál János főherceg személyesen meg akarta ismerni ezt a hőst és dicséretben részesítette.” (Hetedik rész)

Baráth István őrmestert Kisfaludy így mutatja be: „Baráth (János) István, káplár, majd őrmester.”

„Amikor az ellenség Pápára gyorsan betört és ő az utóvédnél harcolt, visszavonulás közben gyorsan beugrott a saját házába, hogy ott valamilyen fontos magánügyét elintézze. A rettenetes felfordulásban sírva kérte őt öreg apósa, felesége és kisfia, akik azt hitték, hogy most már mindennek vége, hogy maradjon velük, mert hiszen a hazán már nem lehet segíteni, s legalább feleségét és gyermekeit védje meg az ellenség dühe és kártevése ellen. De ő nem hallgatott rájuk, hiába akarta fia visszatartani kengyelénél fogva. ,A haza előbb való, mint az asszony és a gyerek, s az még nem veszett el' – kiáltotta szenvedélyesen, majd nagy tűzzel százada után vágtatott és bátran harcolt egészen az éjszaka leszálltáig.” (Hetedik rész)

Amint látjuk, Jókai szinte szórul szóra fordítja le Kisfaludy szövegét, amikor Baráthot így beszélteti: „A haza elébb való, mint a gyermek és a feleség. S a haza nincs elveszve soha!”

De nemcsak a hőstettek, a jótettek elbeszélése is Kisfaludy művének Függelékéből ered. Így többek között a kisbaráti lelkész jó cselekedete, amelyről ezt olvassuk a Függelékben: „…a Kis Baráti lelkészt megdicsérjük, mert azt a háromezer forintot, amelyet beteg francia katonák gyógyításáért kapott, még megtoldotta 265 forinttal a saját pénzéből és az egészet szétosztotta a falujában.” (Ötödik rész)

De Jókai másképpen is felhasználja az adatokat. Gyakran beleszövi az eseményeket magába a regénybe, s mint oly sokszor, több jellemből formál egyet. Így egészül ki Vavel Lajos jelleme is Széchényi Pál néhány jellemvonásával.

Mint ismeretes, Vavel csak úgy szabadíthatja ki Marie-t, ha elfogja Guillaume tábornok feleségét és lányát. Mindez nagyon regényesnek látszik s még költőibbnek annak bemutatása, hogy a magyar inszurgensek viselkedése kivívta a franciák elismerését. Nézzük, mit mondanak a tények!

Kisfaludy ezt írja erről: „A nádor segédtisztje a hölgyeket saját szállására kisérte, majd a nádor őfensége saját asztalánál vendégelte meg őket. Amikor Guillaume tábornok megtudta, hogy mi történt a feleségével, arra kérte János főherceget, legyen oly kegyes és mentsen meg egy szerencsétlen asszonyt olyan fogság kellemetlenségétől, amely szabadcsapatoknál szokásos, melyek nem mindig tisztelik a hadi jogot.” (190.)

Amint látjuk, a franciák valóban előítélettel tekintettek a „vad” inszurgensekre. De ez a szemlélet megváltozik, mint az alábbi francia levélből kitűnik:

„Fenség,

Kérem, fogadja hálám kifejezését a jóságért, amelyet feleségem iránt tanúsitott. Hála az Ön jóságának és a jól nevelt, udvarias magatartásnak, melyet az Ön hadseregének tisztjei tanúsitottak, akik őt elfogták; feleségem a legkisebb kellemetlenséget sem érezte, amely a fogsággal járhat. Feleségem is csatlakozik hozzám, amikor hálámról biztositom Önt, s ő annyira biztos a tiszt urak udvariasságát illetően, hogy az Ön hadserege közelében egyáltalán nem fél utazgatni.

Még egy okom van arra, hogy köszönetet mondjak, Fenség, a választást köszönöm meg, mely arra a tisztre esett, aki elkisérte a feleségemet…”

Ez a tiszt, Széchényi Pál gróf egyébként is szerepel Kisfaludy emlékiratában. Bátorságával, önálló kezdeményezésével és jó modorával sok tekintetben Vavel Lajos mintája lehetett.

Guillaume tábornokot Mátyás mester mint Győr város parancsnokát „fain modális embernek” mondja (jelen kritikai kiadás, Tizenegyedik rész). Van azonban egy dokumentumunk, amelyik mást mond róla. Hohenegger Lőrinc plébános Győr ostromának naplókönyve az 1809-ik esztendőben címen hosszabb cikket közöl a Tudományos Gyüjteményben (1820. II. k. 47–89.). Ebben a következőket írja: „A hadi vezér Lauriston - ki az ostromot igazgatta - Grenier - egy nagy név! - Sorbier a pattantyusok főigazgatója ki a wagrami ütközetnél rettenetesen munkálkodott, Vignolles, Serras' Guillaume és mások vezették azt… Guillaume fővezér-fájdalom' a sereg fővezérévé neveztetett. Ő egy rossz hírű ember volt – egy burku! szökevény – de meg is bizonyította pontosan ezt a becstelen hírét. Ő olys durva, telhetetlen, vérszopó volt, valamint ellenben a vár-vezér báró d'Henier szelid, jóindulatú és barátságos. Az első mindenkor rablással fenyegetőzött, az utolsó csak a békességről akart hallani. Az első erőszakosan nyomorgatott bennünket, és sokat kicsikart, az utolsó megelégedő, és maga mérséklő volt. Az első gonosz lélek volt, valamint az utolsó nemesebb értelemben ember. Azért áldás az utolsóra, és – de mégsem! nem átok az elsőre, ámbár igen megérdemlené-az a kivánság reája, hogy jobbuljon meg, ha még az élők országában mulatoz. Mi mind a kettőt követtük a messzeségben is a lélek szemeivel. D'Henier a bitangló elűzése után Lajostól kegyelembe is vitetett és fontos foglalatosságra alkalmaztatott. Guillaume, ki az éjszaki kiirtó háborúban, ámbár az oroszoktól megfogattatott, mégis érdemtelenül kiszabadult, új összeesküvést támasztott, valamint már Buonaparte alatt is indított, mert ő nyughatatlan és ravaszsággal teljes szellem volt – és talán már megtalálta tetteinek bérét. Az ő neve feledékenységbe van, és az ő neve nincs áldásba.” (51–53.) Kisfaludy Sándor jegyezte fel Caffarelli francia hadügyminiszter mondását az inszurgensekről: „Ils sont braves, mais ils ne sont pas encore dressés.” (I. m. 136.) és ő ír a tiszai inszurgensek rémült futásáról is: „János főherceg seregének a szerencsétlensége a vezetésben tapasztalható határozatlanságnak és bizonytalanságnak volt a következménye, valamint annak, hogy lebecsülték az ellenséget és lehetővé tették, hogy felkészületlen helyzetben meglephessen bennünket, de hozzájárult a sikertelenséghez néhány inszurgens tiszt tapasztalatlansága is. Mindenesetre ezek a tényezők vezettek odáig, hogy néhány inszurgens csapat a fejetlenségben, nem akarva fogságba kerülni, az előzetesen megadott parancs ellenére nem Komárom felé vonult vissza, hanem egyenesen Budának indult és az úton találkozva tiszai inszurgensekkel, akik éppen megérkezőben voltak, ezeket is magával ragadta, és ezek arra a hírre, hogy a csata elveszett, minden rend nélkül fejvesztetten menekültek Buda és Pest felé, és a városokban olyan zűrzavart okoztak, hogy a városparancsnokságnak kellett közbelépnie. (A látszat és különböző körülmények összejátszása, valamint a rosszindulat voltak az okai, hogy az inszurrekciót szégyenteljes gyávasággal vádolják.)” (Negyedik rész) Itt kell megemlítenünk, hogy az Alvinczi nevéhez fűződő híres epizódról Kisfaludy sem szól, és Jókai is csak feltételesen fogadja el, és a tiszai gyászvitézek Sámsonverőjének a nevéhez fűzi (jelen kritikai kiadás, Tizenegyedik rész). Tóth Béla a Magyar anekdótakincs című munkájában két helyen is ír erről. (II. k. 101–103. és IV. k. 165–166.) Hát kend az az Alvinczy? címen. A híres anekdótát Szirmay Antal Historia arcana c. munkája után közli. A történet Szirmay Antal és Tóth Béla szerint a következőképpen esett meg a pesti hajóhídon. Az inszurgensek gyatrán voltak felszerelve. „Réges-régi puskáit az ország minden részéről gyűjtötték össze; ólom hiján tűzben szárított agyagból formált és szürke színükkel az ólomhoz hasonló golyóbisokat adtak neki; kardja a gyönge gyikleső volt; kapott ugyan puskaport és kovát is, de ágyúkat nem és minden ereje és oltalma a magyar fokos volt szemben a franciák számtalan ágyújával és ólomzáporával.

Az inszurgensek szaladó seregét báró Alvinczy József generális, a fővezér megállította a pesti hajóhídon, és szemére hányta, hogy a győzhetetlennek híresztelt magyarság, sőt épp a nemesség, ily csúfosan fut.

Mire kiállt a középre egy hevesi lovas vitéz és e kérdéssel fordult hozzá:

– Kegyelmed az az Alvinczy?

A vezér azt felelte:

– Én vagyok.

Most az inszurgens oda nyújtja neki pisztolyát:

– No! fogja kend, süsse meg kend ezt a kis puskát, ennek se kakasa, se kovája.

Egy borsodi gyalogos pedig neki tartotta puskáját a generális pocakos hasának és meghuzva a ravaszt, szikrát ugratott a puskaporos serpenyőbe, de a fegyver nem sült el.

– No, látja kend Alvinczy uram! – mondta – ez töltve van, de csak fellobban, és nem öl ellenséget.

A harmadik meg elővette az agyagból gyártott golyóbisokat:

– Ilyen golyóbist adtak nekünk, midőn az ellenség olyanokkal, mint a fejem lövöldözött; tehát ne csudálja kelmed, Alvinczy uram, hogy a legbizonyosabb halálnak így kitétetve lévén, kintelenek voltunk hazánknak további javára magunkat megtartani.”

Mind a két helyen közli Tóth Béla a nevét is a nemesnek, aki a híres megszólítással „Hát kend az az Alvinczy?” fordult a pesti hajóhídon a generálishoz: Bárdos Gáspár borsodi, lénárd-daróci nemes. „Nagy széles ember, csupa humor és szókimondás. Az inszurrekció után, az Alvinczy-kaland révén csak Óvinczy Bárdosnak nevezték a palócok. 1853-ban halt meg,” – Ezeket Tóth Béla a Bárdoss család közléséből szedegette össze.

Egészen valószínűnek látszik, hogy a Sámsonverő alakját róla mintázta Jókai.

Befejezésül említsünk meg egy érdekes epizódot, amelyet Hohenegger plébános mesél el Győr ostromának Naplókönyvében. Egyszer a városban járva hibátlan magyarsággal szólítja meg egy francia könnyű lovastiszt és arra kéri, hogy mutassa meg neki a várost. A derék plébános nagy felháborodással vette tudomásul, hogy a francia hadseregben magyar „renegátok” is vannak, és alkalmat keresett, a város nevezetességeinek mutogatása közben, hogy szemrehányást tegyen a tisztnek. Amikor teljesen egyedül maradtak, heves rosszallással mondta el a véleményét az olyanokról, akik „hazájuk ellen harcolnak”. A francia tiszt azonban a legnagyobb egykedvűséggel hallgatta végig kifakadásait, egy szót sem válaszolva rá. (I. m. 74–75.)

Az érdekes ebben a történetben az, hogy nemcsak a nemesi inszurgensek között voltak Vavel Lajosok, hanem a napóleoni hadseregben is szolgáltak magyarok.

Bizonyára őket forradalmi meggyőződésük állította a franciák oldalára.

Jókai híven követi forrását, Kisfaludyt. Nemcsak a szövegbeli egyezés, hanem az ideológiai alap is erre mutat. Kétségtelen, hogy a haladást hirdető Petőfi és Kossuth szemlélete mellett ez a felfogás nem állhatja meg a helyét, de nem feledkezhetünk meg a Bécs-ellenességről sem. Kisfaludy műve nem véletlenül került titkos archívumba, s Jókai is bátran bírálja az ő korában is működő „akadályozó”-t. Az ősi bécsi politika ilyen leleplezése emeli a Névtelen várat az Egy hirhedett kalandor a XVII. században vagy a Szép Mikhál kalandos cselekménye fölé.

A Jókai-publikációk eddigi történetében szokatlan módon füzetenként napvilágot látó regény első sajtóismertetése A Honban jelent meg. (1878. január 18. 17. sz. 1.) A cikk írója ismeretlen. Azzal kezdi, hogy Jókait saját lapjában sem bírálni, sem magasztalni nem akarja, csak kötelességet teljesít, amikor ismerteti az író legújabb regényét, mert – szokatlanul – nem ebben a lapban jelent meg.

Részletesen beszámol a regény cselekményéről és néhány szót szól témájáról. Rendkívül izgatta az emberek fantáziáját a francia forradalomban lefejezett XVI. Lajos gyermekeinek a sorsa – mondja. Általában az a hiedelem terjedt a régi rend hívei között, hogy a legitim trónörökös életben van. Igen sok különös történet kelt szárnyra XVI. Lajos gyermekeinek a sorsáról. Jókai ezt a kíváncsiság-ingerlő témát ragadja meg, azonban hirtelen átviszi a cselekmény színhelyét Magyarországra és itt aztán főleg azt a célt tűzi ki, hogy „azon kor magyarjai társadalmi életét és szokásait egészen szemléltetőleg állítsa olvasói elé”…

A korrajzot – az ismertetés szerint – különösen három alak teszi jellegzetessé. „Az egyik Görömbölyi alispán, az örökké adomázó, s pipázó táblabíró, ki azonban szükség esetében erélyesen is képes működni. Ezzel jellemzi középosztályunkat, s különösképpen a régi patriarchális zamatú közigazgatást…. A derék alispán, ki a kerületében lakó várúrnak gyanús titkolódzása dacára nevét sem kérdi, mert hiszen ő nem spicli, mindenesetre igen jellemző, sokatmondó alak. – A másik jellemző alak Sátán Laci, a rabló. Ez az ember magában az elbeszélésben csak jó s nemes tetteket követ el, kész önmagát feláldozni azért, ki családját boldogította, s hazája ellenségeivel vitézül, s dicsőségesen harcolva esik el.”

A harmadik típus, amelyik a cikkíró szerint a kort jellemzi, Mátyás mester, – „egy szerencsétlen őrült, de aki ezúttal zseniális ezermester is, egyik csodálatos dolgot a másik után követi el”.

Azonban – folytatja a cikk – „a magyar jelleget visszatükröztető egyes alakok jellemzése – valószínűleg a regényíró intenciója folytán is – egészen háttérbe szorul a kor rajzolása mellett.” Ezután részletesen beszél arról, hogy Jókai milyen történetírói „komolysággal” és alapossággal ismerteti az inszurrekció történetét, a csatatereket, a vezéreket és mindenfajta szereplőket, „úgyhogy…ezen fejezetekre vonatkozólag is teljesen áll, hogy úgy tűnik fel az olvasó előtt, mintha Jókai egész művét ezen hadjárat (sit venia verbo!) kedvéért írta volna.”

A Pesti Napló sorrendben a következő ismertetője a regénynek. (1878. febr. 28. 53. szám 2. – Esti kiadás – ) Szintén csak S-betűvel jelzett. – Azt írja bevezetőjében, hogy Jókai regényét közönnyel fogadták. A cikk írója ezt a megjelenési módnak is tulajdonítja. Jókai eddigi regényei A Honban jelentek meg, a naponkénti folytatások állandóan foglalkoztatták az olvasók érdeklődését. A füzetenkénti megjelenés nálunk eddig szokatlan mód volt, és csak kisebb körű olvasótábor érdeklődését keltette fel. A közöny másik okát abban látja, hogy a háborús világban mintha megcsappant volna az érdeklődés a szépirodalom termékei iránt és a nagy lapok is jóval több teret szentelnek a háborús eseményeknek, mint az irodalmi cikkeknek, értekezéseknek. Van azonban egy harmadik ok is: irodalmi életünkben jellemzőbb a ledorongolás készsége, mint a dicséret szándéka, „s ami az utóbbit illeti, újabban Jókai iránt a dicséretben igen fukar irodalmunk”.

Szerinte azonban a Névtelen vár nem érdemelte meg a közönyt. A lazább kompozíciójú Egy az Isten után kellemes csalódással teheti le a regényt az olvasó. „E regény sok lapján” – írja – „a régi Jókait találjuk viszont, napsugaras költészete teljes pompájában, s az egész mű arról tanúskodik, hogy sok gonddal van írva, nem napról-napra, ahogy Jókai és a külföldi tárca-regényírók is, a lapokban közölt regényeket írni szokták.”

Megállapítja ő is, hogy a Névtelen vár történelmi regénynek csak azért nevezhető, mert az utolsó nemesi inszurrekció eseményeit tárgyalja. Ezért is készült az egész. Az inszurrekció azonban nem foglal el szerves helyet a regény kompozíciójában, szinte erőltetetten és túlságosan nagy terjedelemben van a cselekményhez hozzáragasztva. „A regény szerkezete szempontjából ez kifogás alá eshetik, s ki a mese eseményeinek gyors fejlését lesi, az tán elolvasatlanul fordít néhány lapot, de aki érdeket talál történelmi reminiszcenciákban, az bizonyos gyönyörrel olvassa e szeretettel írt krónikaszerű fejezeteket” – írja.

Megállapítja ő is, hogy Jókai „rehabilitálni akarja” az inszurrekciót. „Mi a való mindez elbeszélésekben és mi a költő képzeletének gyümölcse, nem vitatjuk, csak sajnálnunk lehet, hogy ami való, azt Jókai nem dolgozta fel korrajzzá, s hogy a regénybe nem vegyített csak annyit, amennyi tárgyához tartozik. Így tán jobban járt volna a történelem is, meg a regény is” – fűzi hozzá.

A regény árnyoldalait azokban a tényekben látja, amelyek közösek Jókai többi regényeivel. „A jellemek igen ismeretesek, és aki Jókainak csak néhány regényét is olvasta, az Vavel grófban, a Névtelen Vár főalakjában azonnal rá fog ismerni Tatrangira, vagy Manassé Adorjánra (sic!) – ugyanaz a férfiú, csak más (ha szabad e szót használni) a kabátja.” – Nem mondhat mást a nőalakjairól sem. „Jókai regényei majdnem azt a benyomást teszik ránk, hogy nagyon kevéssé ismeri a nőt. Alakjai általában semmi átalakuláson vagy fejlődésen nem mennek keresztül; félistenek vagy ördögök, de alig van bennük emberi érzés és lélek. Jókain feltétlenül uralkodik a fantázia, pszichológiája azonban gyönge, s regényeiből hiányzik a lélektani tanulmány, mely az angol regényeket oly becsesekké teszi.” – Sokkal dicsérhetőbbek – állapítja meg – a regény mellékalakjai, mint a főalakok. Mesterinek találja az öreg komornyik és Lizett rajzát. A komornyik halálát a legszebb költői alkotások közé sorakoztatja, melyeket Jókai írt. A Fertő vidékének leírása, általában a tájrajzok kiválóak. A falusi társaság képe Jókai gazdag humorának teremtménye.

Az Egy letűnt nemzedék szerzőjének, Halász Imrének a lapja, a Kelet Népe ismerteti ezután a regényt (1878. 163. sz.). Ez is névtelen recenzió. Sok tekintetben mai értékelésünk szempontjából is igen értékes írás. – Bevezetőben azt állapítja meg, hogy a „történeti regény” elnevezést csak azért illeszthetjük a regényre, mert bizonyos történeti színezete van annak a kornak, amelyet rajzol, és néhány mellékeseményben van történeti valószínűség. A mese fő vonala és fő alakjai csak történeti föltevésen alapulnak. Nemcsak a történész előtt, hanem a teljesen laikus előtt is szembeötlő a regényesség, amely még a történeti valószínűséghez sem igyekszik kapcsolódni. Részben azért is nevezhető történeti regénynek, mert ha nem is történtek meg az események úgy, ahogy leírva állanak, az író azt az illúziót kelti, hogy így megtörténhettek. De, ha teljesen jogosulatlan lenne a történeti elnevezés, még akkor is értékesnek tarthatnánk a regényt, ha az a lélektan, jellemfestés és meseszövés tekintetében igaz, szép és érdekes. „Mert az írónak, éppúgy, mint a költőnek, nem az a feladata, hogy mindig megtörtént valóságokat írjon, hanem az, hogy amit ír, igaz legyen. Mert minden, ami igaz, már ennél fogva megtörténhetett” – mondja. „És az előttünk fekvő regény becse abban fekszik, hogy míg egyik részében fölleljük a lélektan igazságait, s összeolvadunk a mesével, a másik részében oly nagyszerű képzeleti játéknak vagyunk a szemtanúi, mintha Illést látnók röpülni tűzszekéren. És éppen ez a Jókai írói egyéniségének páratlan eredetisége, s nagyszerűsége. Akik egészben veszik bonckés alá műveit, s a szépészetnek szigorú, de szigorúságában majd mindig egyoldalú szempontjából bírálják, megengedik a részletek szépségeit, s elítélik az egészet, mint egészet. Akik azonban úgy bírálják a regényeit, mint ahogyan olvasták, hogy tudniillik folyvást részleteket olvasnak, s csak a végén gondolnak az egészre, azok abban is, amit egyik vagy másik tekintetben hiányosnak, vagy bevégzetlennek fognak találni, kárpótlást nyernek az olvasás alatt: ez néha elég kárpótlás azért, amit nem kapnak az olvasás – után.”

Ezután példának hozza fel a regénynek azt a nyilvánvalóan lélektani abszurdumát, hogy egy 7 éves kislány olyan ragyogó modorban, művelten, leleményesen, ügyesen társalog és – kémked, úgyhogy tapasztalt rendőrminiszterekkel kelhetne versenyre, de – mondja – ezt mégsem úgy olvassuk, mint abszurdumot, mert elfogadjuk és nagy érdeklődéssel követjük a fejleményeket. Majd így folytatja: „E hatás a költői erő varázsa, mely Jókainak oly mértékben meg van adva, hogy még hiányai is úgy hatnak, mint a gazdagság embarras-ja. S ezért tartjuk mi meddő vitának azt, hogy Jókainak milyennek kellene lennie, hogy szabályszerű, tökéletes regényt produkáljon: s elégnek tartjuk Jókait olyannak, amilyen, hogy hálát adjunk az Istennek, hogy vele irodalmunkat megajándékozá.”

Ezután azt fejtegeti – a regény cselekményének ismertetése közben –, hogy tulajdonképpen még a történelmi feltevés sem hiteles a regényben. Mert ha történetesen XVI. Lajosnak a leánya valóban nem veszett el, és valóban külföldre menekült egy, mondjuk Vavel Lajos nevű emberrel, vajon mi oka lett volna ennek a Vavel Lajosnak éppen Magyarországon titokban őriztetni azt a leányt, akinek a nagyanyja Habsburg-uralkodó volt, és akinek jelenleg az unokafivére, Ferenc császár ül a trónon. Ausztria pedig háborúban állott Napóleonnal; a sorozatos háborúkat tulajdonképpen csak időnként szakította meg néhány békességes esztendő, és nyilván komoly fegyvert is jelentett volna Napóleon ellen Ferenc császár kezében XVI. Lajos leánya. „Valóban így állván a tények, történet-politikai szempontból fölötte bajos igazolva látni Vavel Lajos féltékeny őrködését, ha meg nem magyarázná a regény vége, melyben ugyanis Marie összes irományai elégnek, s ő maga is meghal. S így minden nyom elvész, mely igazolhatná történeti létezését. Holott ha Vavel Lajos nem őrizné olyan féltékenyen Marie-t, utóbb kiderülhetne Marie legitimitása, s a történelemnek pirulnia kellene Jókai előtt.”

A történeti valószínűség helyett a regény fő érdekessége – állapítja meg – és költői igazsága éppen a két fiatal lélek összezártságában és „az őrzés által támadó viszonyban” rejlik. Meghatóan szép a Marie és Lajos közötti viszony. „A küzdelem, mely e két nemes szívben egymás közt és önmaguk ellen kifejlődik, költői igazsággal van rajzolva. Minden mozzanat természetesen fejlődik: a szívnek titkos vágyai lélektanilag szövődnek a helyzet jellemzésében. A jellemek kivitele e viszonyban minden igénynek megfelel, s ha igazat adunk Jósika Miklósnak, aki szerint jellemezni könnyű, de a jellemeket végigvinni nehéz, úgy a sikert, melyet Jókai regénye e két alakjában remélt, még magasabbra kell helyezni.”

Kevesebb elismeréssel írhat – mondja – Thémire jellemének a megrajzolásáról. Thémire veszedelmes, önző és igen ellenszenves kémnőből válik Landsknechtschild Katalinná, jó, derék, hűséges asszonnyá – minden átmenet nélkül. Párizsban még Thémire volt, aki önzésében ártatlan gyermekét is aljas szolgálatokra használja fel; amikor újra látjuk, Magyarországon, már derék, jószándékú, házias – Katalin.

Végül a kiváló mellékalakokat sorolja fel, és dicséri.

Még egy korabeli lapban találtunk ismertetést a regényről, a kolozsvári Hölgyfutárban (1878. 4. sz.). Ez azonban szó szerinti átvétele A Hon előbbi cikkének.

Nagyobb tanulmány vagy cikk – az itt ismertetett újság-recenziókon kívül – máig sem sok jelent meg a regényről. A Jókairól szóló kisebb vagy nagyobb összefoglaló munkák, tanulmányok, ha kiemelik is a regény gazdag költői szépségű részleteit, általában csak mellékesen beszélnek róla. Nagyobb tanulmány tárgyává egyedül Hankiss János tette a regényt (Jókai forráshasználata. ItK, 1935. 140–66.), amelyben a Névtelen vár különös cselekményének a forrásait kutatta fel. Erről azonban részletesen a regény keletkezésének és forrásainak tárgyalása közben szóltunk. Hankiss János még egy tanulmányában beszél a Névtelen vár forrásairól, mintegy bevezetőül Jókai munkamódszerének a jellemzésére. (Jókai Mór és egy francia anekdótakincs, Irodalomtörténet 1928. 1–22.) Ennek az adatait azonban bővebben megismétli későbbi említett tanulmányában.

A regény irodalmi utóélete így fest:

Kőrössi László dr. Korrajzok (Bp., 1894. 5–7 füzet). Megemlíti, hogy a Névtelen vár a magyar nemesi fölkelés kudarcos emlékeit akarja rehabilitálni. (139.)

Tóth Béla: Mendemondák c. érdekes könyvében (Bp. 1896.) gondosan összegyűjtött adatok alapján foglalkozik Hany Istók mondájával. (92–98.) Utánanéz a helyszínen, Kapuváron az anyakönyvi adatoknak, megvizsgálja Zerpák Antal Vasárnapi Ujság-beli elbeszélésének hitelességét, aztán összehasonlítja a Hany Istókról fennmaradt hagyományt a világon fellelhető vízi emberekről, vízi csodákról szállongó mendemondákkal, érdekesen ismerteti különösen a nápolyi „Hal Mikulás” legendáját, annak a híres búvárnak a történetét, akiről Benedetto Croce vaskos monográfiát írt, és aki állítólag 4–5 napig is a vízben tudott maradni halakkal táplálkozva. Véleménye szerint Hany Istók „szegény hülye” volt, valószínűleg mikrokefalosz, a hozzá kapcsolódó történet pedig a „prototípus”, a nápolyi Nicolò Pesce, Hal Mikulás mondájából keletkezett vándor anekdota – Jókai Hany Istókjáról azt mondja, hogy a költő „összegyűjtve a monda minden furcsaságait, a vizi csodát még saját fantáziájának pompájába is burkolja.” (93.)

Érdekes egy rövid megemlékezést ideiktatnunk a Névtelent Vár angolszász visszhangjáról a századforduló éveiből:

Az angol folyóiratok közül az Academy 1899. március 18. 328. csak röviden, de elismerőleg foglalkozik a Névtelent Várral. A Bookman hosszabb ismertetése (1899. áprilisi sz. 16. k. 21.) különösen Vavel és Marie „végtelen finomsággal” és bájjal leírt tiszta, kedves idilljére irányítja a figyelmet. Thémire grófnőt mint „eszes, gátlástalan és elbűvölő” alakot Dumas Myladyjéhez (Három testőr) hasonlítja az angol kritikus, aki a kémnő átalakulását is indokoltnak találja lélektanilag: Thémire azzá válik, akinek tettette magát. A regény azonban szerinte „ingatag alapra” épült, s „hiányzik belőle bizonyos robusztusság, ami minden kalandregény lényege”. A Bookman kiválónak tartja S. E. Boggs fordítását.

A chicagói Dial 1899. máj. 1. sz.-ban, 309–10., a szépirodalmi szemlerovat elején kap helyet a Doubleday-féle kiadás néhány soros tárgyalása, amely hibáztatja a korábbi angol átültetések lerövidített voltát, s örömének ad kifejezést annak láttán, hogy Doubleday-nál végre intelligens fordításban lát napvilágot„a század egyik legnagyobb romantikus írója”.

A londoni Saturday Rewiew 1899. jún. 17-i számának 760. lapján tér ki az angol változatra. Kimondja „Jókai megjelenítő ereje a hihetetlent is reálissá teszi.” Ez a bíráló szerint a magyar viszonyok rajzára éppúgy áll, mint Cythere dandárjára, Thémire átalakulására vagy Marie hercegnő különös felnevelésére. A tapasztalt olvasó ugyan előre sejtheti Marie halálát s a két szerelmes boldog egymásra találását, de ez nem szünteti meg a mese varázsát.

A Westminster Rewiew – 1899. júniusi szám, 151. k. 713. – szerint a történetben megvan a drámaiság s a jellemzés megkapó életszerűsége. Marie és Vavel élete a névtelen várban olyan remeke az irodalmi ábrázolásnak, amelyre méltán lehetne büszke akár Turgenyev, akár Flaubert. A recenzens dicséri a fordítás erőteljességét és a kötet Jarrold-féle kiállítását, s kijelenti, hogy a mű „sok szempontból Jókai legjobb munkája”.

Hűvösebb hangot üt meg a londoni Athenaeum (1900. jan. 6. 14.), amely Jókait inkább mint keletiesen színpompás stilisztát és igen ügyes mulattatót méltányolja. A történet végét szándékosan elhallgatja a kritikus, mivel az ilyen típusú regényeknek ez a legfőbb vonzóereje. A névtelen vár fokozatos süllyedése emlékezteti a szemleírót Poe hátborzongató House of Usher c. elbeszélésére, nem tartja lehetetlennek, hogy „Jókai az amerikai szerzőtől kölcsönözte ez ötletet.” (Czigány Loránd szíves közlése nyomán.)

Eötvös Károly szerint (A Jókay-nemzetség. Bp. 1906.) Jókai a Névtelen vár című regényében igazságot szolgáltat a fegyverre szállt nemességnek. „Leírja harcait, megnevezi hőseit s édesbús szivével, napsugaras költészetével aranyozza be a kilencszáz éves nemesség utolsó daliás életét.” (Harmadik rész)

Mikszáth Kálmán Jókai-életrajzában (Jókai Mór élete és kora, Mikszáth Kálmán összes művei kritikai kiadása 19. k. 114. 1961.) az Egy hirhedett kalandor rövid ismertetése után ezt írja a regényről: „Sokkal szebb ennél a Névtelen vár, a titokzatos francia hercegkisasszony bájos története, a Napóleon elleni nemesi felkeléssel a háttérben, melyben a költő atyja, Jókay József is részt vett. 1801-től kezdve napról-napra beírta napi élményeit és az eseményeket; melyeket hallott, naplójába, e becses forrásból van merítve a regénynek egy része. Mint érdekes epizód játszódik bele a múlt század egyik európai hírű csodájának, a Fertő tavában élő halembernek, Hany Istóknak különös szereplése. Mester Jókai annak a sok csecsebecsének és mellékalakoknak ügyes összehordásában is, melyekkel regényeit fölcicomázza.”

Az inszurrekció eseményeinek százados fordulóján, 1909-ben az Uj Idők c. folyóirat 1909. júl. 3-iki számában részletet közöl a regényből; és a következő, júl. 4-i számában a 7. lapon F. P. jelzéssel Titokzatos ismeretlenek Eisshausenben címen érdekes összefoglalását adja a regény forrásául szolgáló történetnek. Ez azt a nyersanyagát nyújtja a történetnek, amelyet a keletkezés tárgyalása alkalmával ismertettünk.

Ugyancsak 1909-ben jelent meg R. Kiss István szerkesztésében Az utolsó nemesi felkelés című két vaskos kötet. (Bp., 1909.) Az utolsó nemesi felkelés a magyar irodalomban című rész a könyvben Császár Elemér munkája. – Ebben azt írja, hogy az utolsó nemesi felkelést két regényíró örökítette meg: Vas Gereben: a Nagy idők – nagy emberek című regényében és Jókai Mór: a Névtelen várban. Ő is megállapítja, hogy Jókai a regényben a nemesi felkelés védelmezését és igazolását tűzte ki célul. Azonban „míg Kisfaludy mint történetíró, pusztán az igazság közlésére szorítkozott, Vas Gereben pedig a tények pontos ismerete nélkül nem merte szabadon ereszteni képzeletét; Jókaiban egyesült a kettő: történeti ismereteit a teremtő képzelet egészítette ki.”

Aztán arról beszél, hogy ez nem a legsikerültebb regénye Jókainak. A Franciaországban meginduló és hazánkban folyó cselekmény erőszakosan van a nemesi felkeléshez hozzáfűzve, a kettő nem olvad össze szerves egésszé, hanem még maga a költő is megjegyzi, próbára teszi az olvasó türelmét, mert regény helyett krónikát ír.

Megállapítja azonban, hogy „krónikája” megbízható, rendkívül gondos, sőt önálló kutatásokat végzett, és a rengeteg eseményt, amelyet természetesen pompásan tud elbeszélni, olyan kerek egésszé fűzi, hogy az egyhetes időközről (jún. 8.–jún. 15.) kiváló stratégiai íróknak is becsületére váló szabatos képet ad.

Az események rajzát azonban nem objektív történetíró vázolja elibünk, hanem csapongó képzeletű regényíró, a romantika tanítványa, aki az élet szürkeségét szerette megaranyozni. A hőstetteket kiszínezi, keresi a kalandokat, s egy-egy kiegészítéssel vagy hozzátoldással ragyogóvá, megkapóvá kerekíti a képet. Ő is átsiklik éppen úgy, mint Vas Gereben említett regényében, a döntő győri ütközet fölött, a visszavonulás közben pedig igen sok bravúros eseményt ábrázol.

Császár Elemér az inszurrekció három leírója között a következő különbséget látja a legjellemzőbbnek:

Jókai fogta fel legköltőibben az inszurrekció egész szereplését. Kisfaludy az események hű előadását tűzve ki célul, bevallottan arra törekszik, hogy rehabilitálja az utolsó nemesi fölkelést. Kisfaludy törekvését azonban bizonyos mértékben befolyásolták a tények. Szerinte nem a lelkesedéshiány okozta a csatavesztést, vagy a felkészületlenség, a hiányos fegyverek, amelyek kétségtelenül komolyan számba jöhetnek, hanem az, hogy János főherceg vezérkari főnöke ügyetlen volt. – Vas Gereben szerint az osztrák hadvezetőség szándékosan vitte a biztos bukásba a felkelőket. Jókai megy a legtovább. Nem mondja ki, de azt érezteti, hogy a felkelő nemesek mind megállták a helyüket és győztek volna, ha a zempléni lovasságot nem választja el a csatatértől egy hosszan elnyúló árok, amelyen nem tudtak átkelni. Így „a haza földje maga verte meg azokat, akik őérte véreztek.” (Nyolcadik rész)

Gulyás József: Jókai kacér női (Sárospatak, 1918. 20.) így ír: „Jókai kacér asszonyainak története sok regényben a politikával kapcsolódik össze.” Ezek közül szelídebbek: Zeneida (Szabadság a hó alatt); Géczy Julianna (A lőcsei fehér asszony); Katalin (Névtelen vár); Sára asszony (A kis királyok).

Zsigmond Ferenc: Jókai című könyvében (Bp., 1924.) azt írja, hogy történeti regényei közül egy sincs Jókaira jellemzőbb alkotás, mint a Névtelen vár. „Mily kockázatos egyensúlyozása a történelmi valóságnak a romantikus képzelet mesevilágával! – mondja. Mennyi hiteles' adat és mily szemfényvesztő effektusai a színező fantáziának! Mily kitűnően megfigyelt emberi vonások s mily szertelen túlzása és mily valószerűtlen vegyítése ezeknek!”

„A regény hőse, középponti alakja: egy gyermek, egy tragikus sorsú királyi család leányivadéka, aki azonban nemcsak egy történelmi élet nyilvánossága elől van elrejtve, hanem a szó szoros értelmében az emberek szeme elől, a napfény elől is; a „névtelen vár”, a Senkisziget testvérpárja, ahol az elvarázsolt királyleány meseszerű magányban él, egy meseszerűen eszményi lelkű fiatal férfi őrizete alatt, az emberi lélektan tündéri egzótikumaként. Ellenkező irányú, még végletesebb emberi egzótikum a Fertő-tó szörnyeteg lakója: mely talán embernek született, de életmódja igazi állattá változtatta. Mily romantikus megvilágításban állanak előttünk: Cambray, a legitimista vértanú, Henry és Lizett, a két hű cseléd, Mátyás, az ezermester-lakatos! Mily elképesztő jellemváltozáson, lelki megtisztuláson mennek át Thémire grófnő és leánya: Amélie, valamint az a zsivány Sátán Laci! Mily eposzi magasságba van emelve a rosszhírű utolsó Nemesi Felkelés!”

A történelmi hűség a regényben – Zsigmond szerint – csak a „ballaszt” szerepét játssza. Valamennyire mérsékeli a mesemondó képzelet száguldását. A történelem valóságának emlékeztető oszlopait állítja fel az író hiteles adatokból a háttérben. A regény hibája azonban éppen az, hogy a világtörténelmi háttérből egy mesébe illő idill rajzolódik ki előttünk. Botta Zsófia, a Magyarországra csempészett leányka kastélybörtönében semmit sem tud a külvilágról. Az írónak ebben a helyzetben kiváló alkalma nyílik, hogy egy érintetlen lélek területén az örök emberi természet néhány vonását a szemünk előtt sarjassza ki és nevelje bimbóvá. Azonban Jókai jól érzi, hogy az ilyen üvegházi növény nem bírja ki a szabad levegő változékonyságát. Nem fejezheti be másképpen a regényt, csak úgy, hogy Marie meghal néhány héttel „a remeteségéből való kiszabadulása után”…„a történelem gőzhengere úgyis halálra gázolta volna e gyönge virágszálat, ha elég nem lett volna élete kioltásához egy hűvös hajnal szellője.” (Hatodik rész)

Dénes Szilárd: Jókai. (Néptanítók lapja, 1924. nov. 18. 18–19.) Jókai visszatérését említi a történelmi témákhoz, és itt utal a Névtelen várra is.

Buday Dezső: Jókai lelke. (Nyugat 1925. 326.) Többször és több helyütt említi a Névtelen várat különböző vonatkozásokban: „…krisztusi erény, mikor a romantikus hősre rábíznak valamit, amihez őneki tulajdonképpen semmi köze sincsen és ő ezt a rábízást mégis olyan lelkiismerettel csinálja, hogy ebből lesz a regény. Vavel Lajosnak semmi köze Marie-hoz és mégis őérte él a Névtelen várban. (Nyolcadik rész)…Hogy a betyárok romantikusak és szükség esetén nagylelkűek, az csak természetes. Sátán Laci a Névtelen várban; Gyöngyöm Miska (Rab Ráby); Boksa Gergely (Kőszívű ember fiai) olyan alakok, akikről ma már nem tudunk mit mondani, hiszen nem ismerjük őket. (Nyolcadik rész)… Az elzártan élő leány gondolatvilágát kétszer éli át gyönyörűen, Marie-ban (Névtelen vár) és Miliórában (Egy játékos, aki nyer) (Nyolcadik rész)…Szeretetreméltó transzcendens túlzásaival egyszer az influenzát (Névtelen vár), máskor a kolerát (És mégis mozog a föld), majd a pestist (Aranyember, Rab Ráby), vagy a pellagrát (Jövő század regénye) teszi meg a világ legirtózatosabb és mindent ölő betegségének.” (Nyolcadik rész)

Gál János: Jókai élete és írói jelleme. (Berlin, 1925). – A tanulmány egyik érdekes része az, amelyben a „történelmi tények” és a „költői lelemény” harmóniáját vizsgálja. Tökéletesnek ebből a szempontból csak a Rab Rábyt tartja. Többi történelmi regényében az a főbaj, hogy nem tudja a valóságot a képzelettel összebékíteni. Egyfelől jegyzetekben, elő- és utószavakban azt bizonyítja, hogy a cselekmény történelmi adatokon épül fel, hogy csak félig regény, félig igazság, hogy különös, hihetetlen dolgok csak azért fordulnak elő benne, mert azok valósággal megtörténtek, az író nem mellőzhette őket, – másfelől pedig a száraz, történelmi adatok körül folyton ott legyeskedik a fantázia, mint valami szivárványszárnyú lepke, és ellenállhatatlanul csábítja a költőt kétes és bolondos kirándulásokra. Abba a világba, ahol úgy történnek a dolgok, miként az érdekesség és szépség is megkívánja. Ez az önemésztő művészi harc sehol se tapasztalható jobban, mint a Bálványos vár, a Névtelen Vár és a Szeretve mind a vérpadig c. regényeiben. Innen van, hogy ezekben afféle kettős arcú bonyodalom fejlődik. A háttérből egy történelmi realitásokra épített eseményláncolat tünedezik föl, közvetlen előttünk pedig egy fantasztikus, meglepetésekkel teli mese pereg le. (Harmadik rész)

Hankiss János – amint említettük – több tanulmányában is foglalkozik a regénnyel. Sorrendben először francia nyelven, a Revue de littérature comparée-ban (Jókai et la France, 1926, 2. sz. 246–92; a regényre vonatkozó rész: a 250–51 és 253.-ik l.-on). Erről a keletkezése és forrásai tárgyalásával kapcsolatban beszéltünk.

A Magyar Irodalmi Lexikon (Szerk.: Ványi Ferenc. Bp. 1926.) Névtelen vár címszóval ismerteti a regény tartalmát.

Dézsi Lajos: A magyar történeti tárgyú szépirodalom (Bp. 1927. 120.) c. munkájában főleg a források kérdésével foglalkozik.

A „Névtelen Vár”-at Jókai a „Történelmi regénytár” első műve gyanánt adta ki 1877-ben. A monda és történet sajátságos keveréke. Nemcsak a keret történeti benne, tudniillik az utolsó nemesi felkelés, hanem a regény meséje és főbb alakjai is félig monda, félig történet, melyet Jókai Bülau „Geheime Geschichte u. rätselhafte Menschen (Leipzig, 1850–60)” című Pitaval-szerű műve és más források alapján formált. Itt bennünket csak magyar történeti vonatkozásai érdekelnek, s Jókai forrásai gyanánt kéziratokat is nevez meg, pl. a Kisfaludy Sándor-féle „Auszug aus der Geschichte der Insurrection des Adels v. Ungarn I–II. Periode. – Geschichte einz. Regimente… Oberst Graf v. Backers Beitrag zur Geschichte der Insurrection I–II. Periode. Tagesbericht von 16. Juni 1809.” és még több kézirati forrást, melynek még jelzetét is közli. A Fertő tó kétéltű szörnye (Hany Istók) se képzeleti alak, mint Kis József leírása mutatja (1797), melyet Rumy adott ki (Monum. Hung. I. Pest, 1817. 348–350.). Jókai éppen a történeti részre fordított nagy gondot, részben kegyeletből, a nemesi felkelés védirata akart az lenni, mivel gyermekkorában – úgymond – sokszor hallotta azt a gúnymarsot, amivel apját bosszantották ifjabb ismerősei, ő is ott volt, Győr alatt, mint hadnagy. Csak az a baj, hogy a regénnyel lazán függ össze, helyesen jegyezte meg Császár E. (R. Kiss J.: Az utolsó nemesi felkelés I. k. (Bp. 1909/337.), hogy erőszakosan van összekötve a megszöktetett királyleány történetével.

A Soproni Hirlap 1927. IX. 11. sz.-ban (2.) Jókai álomvilágában címen közöl cikket a regényről. – A regénynek nagyon kevés történelmi alapja van. A keret – a Fertő és a Hanság világa – azonban reális. Mintha az író egész életét itt töltötte volna, pedig csak egy-két órát volt életében a Fertő környékén. Tájleírását az akkori térképekből és olvasmányaiból merítette. A történet Mosony megyében játszódik. Fertőszeg Pomogy község lehetett. A Névtelen vár nem volt sehol. Jókai képzelete teremtette. Pomogy környékére képzelhette az író, mert itt vannak olyan földnyelv-beszögellések, amelyek alkalmasak lehettek volna a Névtelen vár megépítésére, úgy, ahogy az író elképzelte. A sziget a tóban, amelyet akkor ír le az író, amikor a Névtelen Vár lakói először találkoznak Hany Istókkal, aki szintén Pomogy közelében található.

A cikk szerint Capet Maria mellett a regény szereplői közül kétséget kizáró módon egyedül Hany Istók élt. Arra az időre azonban, amikor a regény szereplői Fertőszegen letelepedtek, már régen elpusztulhatott, hiszen – mondja a cikk – az 1770-es évek idején fogták ki a Fertőből. Nem is a Fertő melletti valamelyik birtokon, hanem Kapuváron élt egy ideig.

Teljesen költött alak Sátán Laci. Ilyen nevű betyárt nem ismert a tekintetes vármegye bűnügyi krónikája. Vavel Lajosra sincs adatunk. Lehet ugyan, hogy az inszurgensek közé szegődött emigráns francia tisztek között volt egy ilyen nevű, de nem Pomogy-Fertőszegen, mert Napóleon hadai a magyarországi hadjárat idején Fertőszeget messze elkerülték.

Aztán tévesen és ugyanúgy összezavarva Vavel Lajos alakját Cambrayval, mint a Hany Istók megtalálásának évszámát, azt állítja, hogy d'Avancourt Cambray márki Bülau emlékiratai szerint is valóban élt. Arról viszont megint nem tudunk semmit, hogy a Fertő partján pihenne örök nyugvóhelyén; éppen olyan kevéssé lehet valóság az, hogy Capet Máriának Fertőszegen van a sírhelye. Így fejezi be a cikket a névtelen cikkíró:

„A regény értékéből azonban mindez nem von le semmit. A Névtelen vár meséjének örök szépségét csak emeli az a misztikus homály, amely a titokzatos Fertő és Hanság fölött lebeg ma is. A regénynek a vonzóereje annál erősebb lesz, minél hatalmasabb területeket hódít el a lápvilágtól a gőzeke.” – „Lesz idő, amikor a Fertő és a Hanság képét csak a Névtelen vár meséjéből idézgetjük magunk elé a múltak ködös távlatából.”

Lengyel Dénes: Jókai regényeinek romantikája (Irodalomtörténet 1938. 164.) arról beszél, hogy Jókai szerkesztésében hibának tartják a meseszövésébe beékelt sok epizódot, amelyek nem tartoznak szorosan a főcselekményhez. Hugo regényeit vizsgálva azonban még feltűnőbb alkalmazását láthatjuk ennek a szerkesztésmódnak. A nyomorultakban több hatalmas elmélkedést találunk: az apácanevelésről, a párizsi csatorna világáról stb. Ezeknek kevés közük van a főcselekményhez. Az író késleltető mozzanatokként alkalmazza ezeket a részeket. Azért szövi be, hogy felcsigázza velük az olvasó érdeklődését. Jókai nagyon finoman él a romantikus regényírásnak ezzel az eszközével. A késleltető mozzanat nála mindig jobban összefügg a főcselekménnyel, mint Hugo regényeiben. Érdekesebb is annál. Így nem sok olvasó ugorja át az inszurrekció hőstetteit a Névtelen várban, a szabadságharc küzdelmeit, vagy a szebbnél-szebb tájleírásokat.

Sőtér István: Jókai Mór (Bp., 1941.) című művében a Névtelen vár alispánját a „megtestesült magyar anekdótakincs”-nek nevezi, Jókai leginkább lelkéből kiszakadt mellékfigurájának. (Harmadik rész) – Később így ír a regényről: „A Névtelen vár-ban Jókai ismét a régi módszerhez folyamodik, mely történelmi idill és táblabíró-anekdóta vegyítésével tud egyszerre regényes és reális hatást elérni. A kuriózumok iránt különös előszeretetet tanúsító Jókai itt a valószerűség álarcában tudja bemutatni a legnagyobb valószerűtlenségeket is. A korrajz azonban mindent hitelesít és igazol s a Névtelen Vár körül feltűnő mellékalakok: az adomázó alispán, az ezermester Mátyás, valósággal realista levegőt teremtenek. A Névtelen vár, miként Jókai többi történelmi regénye, keret és ürügy látszik lenni egy hatásos, freskószerű jelenet számára: a francia háborúkról szóló fejezetben már nem is történeti regényt írt, hanem regényesített történelmet kapunk. De a tündérmese színei sem hiányzanak s a Névtelen vár szép foglyának sorsában a regény költői elégikus hangulata lesz teljessé.” (Harmadik rész)

Weninger Antal: Szellem és egészség c. könyvében foglalkozik Hany Istók orvosi esetével. Ezt a keletkezéstörténetben dolgoztuk fel.

Pintér Jenő: A magyar irodalom története VII. k. (Bp. 1943. 321.) „A Névtelen Vár (1877) egy titokzatos francia hercegnő története, kapcsolatban a Napóleon ellen küzdő utolsó nemesi fölkelés eseményeivel. A királyhűségnek és az ideális szerelemnek ez a gyöngéd idillje a Fertő tó vidékén játszódik le, itt él a Bourbon-sarj egyik várkastélyban. Az eszményi álomleány alakja mellett felbukkan a Fertő posványaiból Hany Istók riasztó alakja: félig ember, félig hal, a természet tévedése.”

Missuray-Krug Lajos (Hany Istók, rábaközi regék hőse. Soproni Szemle, 1943.) ismerteti Jókai találkozását a hansági vízi ember mondájával. (L. bővebben a Keletkezése, forrásai részben.)

A Győr-Sopron Megyei Hírlap 1954-ben, a Jókai évforduló alkalmából, több cikket közöl az íróról. Ezek között a Névtelen várról is ír. 1954. április 18-án (92. sz.) megemlíti, hogy a Névtelen vár „csodálatos szép leírásokban örökíti meg a Fertő vidékét, a hatalmas kiterjedésű Hanságot” és első ízben dolgozza fel az irodalomban Hany Istók mondáját. Három részletet közöl a regényből: a Fertő tó leírását, Hany Istók felbukkanását és egy részt a győri csatáról. Május 5-én (105. sz.) Városunk és megyénk Jókai regényeiben. Három Jókai regényről ír: A Névtelen várról, Rab Rábyról, A lőcsei fehér asszonyról. A cikk szerint a Névtelen vár példa arra, hogy hiteles történelmi adatok után dolgozott. Kisfaludy Sándor Emlékiratainak az eredeti fogalmazványát használta fel, hogy a nemesi felkelés történetét megírja. A kisnemesség becsületének a helyreállítására törekedett alaposan lerántva a leplet a tehetségtelen és tisztességtelen osztrák hadvezetésről.

Sőtér István 15 évvel Jókairól szóló könyve után írt nagy tanulmányában (Jókai pályafordulata, a „Rab Ráby”. Romantika és realizmus c. k. Bp. 1956.) azt írja a regényről, hogy a hatásvadász regényesség a Névtelen vár-ban melodrámává süllyeszti Jókai művészetét. (Tizenkettedik rész) „…a Névtelen vár-ban… a regény szövedékét képező elemek (kalandos, bűnügyi, történelmi, betyár-romantikus stb.) nem a téma, nem a tükrözött valóság követelésére, – hanem a hatást kereső író számításából, megfontolásából kerülnek egymás mellé.… Az író kiszámítja' az érdekesség, az izgalmasság, az érzelmesség, stb. várható effektusait, és kellő arányban adagolja' őket.” (Tizenkettedik rész)

„A Névtelen vár túl sok színnel, túl sok fogással felkeltett érdekessége nem engedi teljes kibontakozáshoz az olyan egyébként finom és művészi elemeket sem, aminők pl. az egymás mellé, remeteségbe zárt Vavel Lajos és Marie lappangóan kifejlődő, majd visszafojtott érzéseinek rajza, a fertőszegi kastély lakóiban lassan felgyűlő feszültség stb. A romantikának többnyire csak a sablonjait használja fel a regény; még a humoros alakok bemutatásában is a régi bevált ötletekhez folyamodik: Görömbölyi Bernát alispán portréjában megismétlődnek Jókai humoros figuráinak vonásai, anélkül, hogy valóban újakkal bővülnének ki. És mikor kínzó dilemmák, vívódások, szenvedélykitörések ábrázolásának alkalmát hozná is el egy-egy valóban drámai helyzet: Jókai a hatás külsődleges fokozása kedvéért ismét csak az olcsó, melodrámai fogásokat keresi, s a konfliktus elmélyítése helyett inkább kicifrázásához folyamodik.” (Tizenkettedik rész)

„A Névtelen vár befejezésében, mely a ,nemes emberek' világának letűntét könnyezi meg, feldereng újból az a borongós-elégikus hangnem, mely a 60-as évek Jókai regényeiben néha – így pl. A szerelem bolondjai vagy a Mire megvénülünk egész légkörében – oly költőien érvényesült. De ez a hangnem a regény egészén nem tudott immár uralkodóvá lenni, s legfeljebb Marie és Vavel Lajos bemutatásának némelyik képéhez illik. Vavel Lajos egyébként idealizmusában, eszmét szolgáló aszkézisében, gyanútlanságában némiképp Ráby Mátyás jellemének előképe is.” (Tizenkettedik rész)

Ugyancsak Sőtér István: Madártávlatból. (Esszék városokról című munkájában) (Bp. 1959. 200.) így idézi a Névtelen várt: „Amikor a Fertőt először megláttam, a Névtelen vár könnyű kezű, mellékes tájrajzának szabatossága igazolódott be: [utána idézi a 2. k. 254. köv. sorait]: Az acélfekete égnek ellenmondó fényben világol a kiterjesztett tó tükre. Kéneső csilláma élesen kitünteti a távol fekete partok közül, míg a közeledő vihar ő rá is lassan fátyolt kezd húzni s a sötétzölddé elboruló hullámsíkon hófehér sávok üldözik egymást.”

Komlódi Magda: Amiről a lápok mesélnek c. könyvében (Bp. 1961.) ír Hany Istókról. Erről a keletkezéstörténetben szólottunk.

Szabó József: A Szeretve mind a vérpadig 1962-es kiadásának utószavában is említést tesz a regényről: „A kiegyezés politikájának és rendszerének a nemesi ellenzék segítségével való megmentése és lassú konszolidálása Jókai egyik legtartósabb illúzióját: a kisbirtokos nemességnek igazi országvezetői hivatásában való hitét rendítette meg, pedig még közvetlenül a fúzió után is ennek az elhivatottságnak igyekezett a történelmi tények ellenére hagyományt teremteni a Névtelen várban.”

Domokos Mátyás a Névtelen vár 1962-es kiadásához írt utószavában összefoglalja a regény motívumait, röviden utal forrásaira és hangsúlyozza, hogy Jókai ezt a regényét egy merőben illúziókból táplálkozó irányzatosság és eszmeiség szolgálatában írta. A nemesi felkelés emlékét akarta megmenteni a „saját nemzetének gúnykorbácsától”. „A nemesi helytállásnak bemutatása és bizonyítása érdekében ez alkalommal valódi forrásokat használt; önálló kutatásokat és forrástanulmányokat végzett s a regényes színezettől eltekintve még az események menetének leírásában is egészen megbízható, sőt az 1809. június 8. és 15-e közötti napok történetéről olyan szabatos képet rajzol, hogy az bármely katonai szakírónak vagy hadtörténésznek is becsületére válnék.” (Tizenkettedik rész) A francia királylány és Vavel Lajos történetének a hitelességére vonatkozóan a következőket mondja: „Vavel Lajos nevét azonban hiába keresnénk az inszurgensek közé szegődött királypárti francia tisztek névsorában, s Napóleon Mosonmagyaróváron megfordult hadai is messze elkerülték a valóságban Fertőszeget, ill. Pomogy községet. Bizonyára D'Avancourt márkit sem Fertőszegen temették el, mint ahogy az 1793-ban lefejezett XVI. Lajosnak és Maria Antoinette-nek két gyermeke volt. Leányát, Marie-t – akit foglyul ejtett francia tisztekért kicseréltek az osztrákokkal –, Louis Antoine de Bourbon, Angoulême hercege vette feleségül, s Marie tizenkilenc esztendeig tartó száműzetés után az ő oldalán tért vissza jó egészségben Párizsba, 1814-ben. Fia, XVII. Lajos pedig 1795-ben, tíz esztendős korában meghalt a Temple nevű börtönben: holttestét oltatlan mésszel behintve egy közös sírban helyezték el a St. Marguerite plébánia temetőjében. Jóval később olyan kósza hírek terjedtek el, hogy valójában nem is halt meg, csak elmenekült, s mint ilyenkor történni szokott, egyre-másra jelentkeztek a gomba módra szaporodó trónkövetelők, az ál-XVII. Lajosok. Az igazi XVII. Lajos mindörökre homályba vesző alakja nyomában szinte kiirthatatlan szívóssággal felburjánzó híresztelések, pletykák feltételezések, ,titkos' célzások és suttogások történelmi aljvilága rendkívül hálás tenyészet a romantikus regényírói képzelet számára, s csábításának Jókai sem bírt ellenállni.” (Tizenkettedik rész)