Elegy

Bon mots
(Talpraesett szók)

A vándor diák

Ugyanez lehetett az, amelyik egyszer azt akarta feljelenteni a pedellusnak, hogy valamelyik pajtása, míg ő ártatlanul, s senkit nem bántva feküdt a kemence mellett, bottal odament, és majd kiütötte vele a szemét; ő azt ilyenformán adta elő diákul:

Égó jákó, sub fornákó, vénit iste cum kiákó, égó ipsi nihil fákó, tamen iste prass! per óco.

Kápsálni volt a diák, s átnyújtá ajánló levelét patrónusának.

Hát nincsenek atyádfiai? – kérdé ez tőle.

– Nec parentem, nec marentem habeo – felelt jámborul a diák –; csak egy bátyám van, az is leány.

Virgil Bucolikonját kelle fordítani a diáknak, ahol ez a sor áll:

„Sylvestrem tenui musam meditaris avena.”

Ő ezt így fordítá magyarra:

„Vad múzsát fogtam, zabbal tartottam.”

Egy másik, Horác ajánló versének első sorát fordítá:

„Maecenas, atavis edite regibus.”

Amikor azt teszi e vers:

„Engemet vacsorálsz, de a madár a királyokból eszik.”

A német és magyar diák sétáltak együtt, s versenyeztek, hogy melyik tud jobb diák pentametert rögtönözni; egyszer egy tóparthoz érnek, s a német meglát egy békát a vízben, s ezt a verset mondja róla:

Schwimmulat ecce füssis, fröschkula krumpaceis.

A magyar se volt rest, az meg így fordította le ugyanazt a verset:

Uszkulat ecce lábis, békula görbeceis.

A hétszemélyes táblához kellett írni a falusi prókátornak, s ő a megszólításban „tabula septemviralis” – helyett „tabula septemtrionalis”-t rakott.

Bizonyosan őrajta esett meg az is, hogy a főlovászmestert Amazonum regalium magisternek titulálta.

Ó-Szőnyött egy régi ház szétbontása alkalmával találtak egy négyszegű márványkövet, melynek kétfelől két négyszegű lyuka volt, s bele csodálatos formátlan nagy betűkkel e rendkívüli szavak voltak vésve:

EPIC ILOC ANHE VERNIT ILOSD EJO.

Ahány tudós társaság, régiség- és nyelvbúvár van a világon, mind kifáradt a találgatásban, hogy mi lehetett e szokatlan alakú kő, s mit jelenthettek ama semmi nyelven ki nem magyarázható szavak rajta.

Végre odavetődik Sz … , s végignézve a kövön, elneveti magát: hisz ez magyarul van, csak olvasni kell tudni:

„E pici lócán heverni tilos, de jó.”

Ezeket németül bon mot-knak hívják, de jó nekünk így is. A magyar nemigen bővölködik bennök, mert nyelve nemigen sok szóhasonlatot tűr el, amiken a jó mondások leginkább alapulnak.

Legjelesebb ezek között a székely juhász feleselése a gazdájával, mikor az kérdezi tőle:

– Öttél-e ma, te juhász?

– Hej, öt tél után egy nyár.

– Ittál-e ma, te juhász?

– Itt állok, uram.

– Jártak-e itt farkasok?

– Hej, nem is angyalok.

– Vittek-e el báránykát?

– Hej, nem is hoztak ám.

– Folyott-e el a vére?

– Hej, nem is a teje.

– Futottál-e utána?

– Hej, nem is előtte.

Némely alföldi és székely fogadóra ez szokott felírva lenni:

– Ma pénzért, holnap ingyen.

Igen bizony, de minden nap ma van, és holnap soha sincsen.

Ilyen tréfa az, mikor a gazdaember újesztendő napján vendégeit puha kenyérrel kínálja:

– Tessék uraim, még tavaly sütötték.

Ez a nagy idő itt csak tegnapot  jelent.

Lovat árult a vásáron a cigány kupec.

– Nincsen-e valami baja? – kérdik a vásárosok.

– Semmi ennek, csak hogy kútba nem néz, fára nem mász, és vasat nem eszik.

A vásáros nevetett rajta.

– Hiszen ne is vizsgáljon nekem csillagot a kútban, cseresnyét szedni sem küldöm, aztán nem abrakolom patkószeggel; ha egyéb baja nincs.

– Márpedig egyéb nincs.

Megalkudtak. A vevő felült a lóra; de csak alig haladt ki a városból, már belevitte az árokba. Nem nézett az a kútba, mert vak volt mind a két szemére.

Mennek odább, amint egy hídra érnek, a ló visszaugrik a híd-dobogástul; elöl húzzák, hátul tolják, de semmi sem képes rávenni, hogy a hídon keresztülmenjen. A vevő kénytelen volt a vízen átúsztatni vele, mert a ló fára nem mász.

Otthon aztán zablát akar tenni a szájába, de a ló nem fogadja el, nincs erő, mely azt a fogai közé erőszakolhassa. Lám: nem eszik vasat.

Kőrösön lakott egyszer egy földesúr, ki ha szerződést kötött a zsidójával, azt ilyenformán írta meg:

„Én – ez s ez – kötelezem magamat Icik zsidónak – ekkor meg ekkor – circiter száz mérő búzának átadására, mérejét számítva hat forintjával.”

Első évben a kitűzött határidőben leszállt a gabona ára öt forintra; akkor Icik zsidó megkapta mind a száz mérőt – hatért, a szerződés értelme szerint.

Második évben a határidőre felszállt a gabona ára hét forintra; akkor Iciknek a földesúr azt mondta: Barátom szomszéd, én circiter száz mérőt ígértem neked, tehát adhatok circiter hatvanat, de többet nem.

A zsidónak nem tetszett a magyarázat, elment tehát egy ügyvédhez, hogy nézze meg az ő szerződvényét, igaz-e, hogy ő most nem kap többet hatvan mérő búzánál?

Az ügyvéd azt felelte neki, hogy ne is perlekedjék, mert a földesúrnak lesz igaza, a circiter ezt mutatván.

A zsidó megcsóválta a fejét, s megnyugodott benne, hanem megjegyzé a dolgot magának, s mikor következő évben újra szerződésre került a sor, első kérdése is az volt a földesúrhoz:

– Benne van-e a kontraktusban a „chirchiter”? mert ha a „chirchiter” benne van, akkor én alá nem írom.

A kaki pusztán egyszer a tilosban kapta a földesúr a zsidót, amint ott legeltette a lovát.

– No: ilyen lelke zsidaja, kössétek hátra a kezét, s hajtsátok be a faluba.

A zsidó szabódott, rimánkodott, hogy ne tegye őt ennyire csúffá, megfizeti, ami kárt tett.

– Nem! Kalodába kell ülnöd, pénzt adni nem büntetés, mert azt majd kinyered máson, hanem majd még te kapsz valamit, amit nem adsz interesre.

– Az Istenért, nagyságos uram, tán csak nem akar lehúzatni?

– Igen biz én. Kiporoltatom a bársonybugyogódat.

– Nem kívánom én ezt a tisztességet, kegyelmes nagyságos uram – rimánkodék a kártevő. – Inkább megteszek mindent, amit parancsol, csak az ütlegeket engedje el.

– No elengedem, egy föltétel alatt: ha énnekem most itt ex tempore egy verset mondasz, ami erre az esetre éppen ráillik.

A zsidó megvakarta a fejét, széjjelnézett maga körül, s ilyen szép ritmust monda a földesúrnak:

„Ahány szál fű terem Khákhon –

Annyi istennyila csapja a tekintetes uramat – nyákhon.”

Több kifogás aztán nem lehetett ellene.

A magyar földesúr beül Bécsben a vendéglőbe, s sorra nézegeti gyanús szemmel az asztalra felrakott szűk nyakú üvegeket, mikben az asztali bor állt, előre elkészítve vízzel, s spiritusszal, berzsennyel, s más afféle drága eszenciákkal.

Odainti a pincért: micsoda borok ezek?

Az elmondja, hogy itt meg ott termettek, Alsó-, Felső-Ausztriában, Stíriában meg Morvában, s más efféle híres bortermő országokban.

– Hozz belőle tizenkét iccét – mondá a földesúr.

A pincér rábámul:

– Sokan lesznek hozzá?

– Csak magamnak hozd.

Ez az ember úgy iszik, mint egy ökör, gondolá magában a pincér, s elhozta a tizenkét icce bort.

– Most hozz neki dézsát, s töltsd bele – parancsolá a föl- desúr.

Már úgy fog inni, mint az ökör, erősíté magában a pincér, s dézsába tölté a hozott borokat.

– Így. – Már most hozz két palack tokajit, s állítsd bele a dézsába – hűteni.

Az alföldi kocsmáros pipálva ül a háza előtt, s fumigálja a világot.

Egyszer pompás úti hintó gördül be az udvarára, s úriasan öltözött, nyúzott képű, bajusztalan ember száll ki belőle.

A kocsmáros a fülét sem billenti.

– Hol itt a kocsmáros! – kiált parancsoló hangon az utazó úriember.

Az udvaron fűrészelő emberek mutatják neki, hogy ott ül az ajtóban. Ő pedig úgy tesz, mintha nem is hallaná, hogy felőle tudakozódnak, szép csendesen tömögeti a pipája tüzét a kisujjával, s egyik lábát a másikra teszi.

– Van-e itt külön szoba? a lovaknak istálló, hintónak félszer, becsületes enni- és innivaló, és jó ágy? hej! – kiált a vendég egyhuzomban.

A kocsmáros meg sem fordítja a fejét, s csak ennyit felel rá nagy határozottan:

– Van ménkű …

A vendég elförmed. Tudja-e kend, hogy én ki vagyok? hogy kivel beszél?

– Tudja a ménkű …

– Én gróf Seifenstein vagyok! – kiált hevesen a vendég.

A kocsmáros vállat vonít, s pipáját szájába félrevágja:

– Bánja a ménkű …

Ekkor a gróf titkára lép oda az emberhez, s megszorítva kezét, nyájasan felszólítja:

– Ugyan édes földim, el vagyunk fáradva, nem lenne olyan jó, hogy szobát nyitna, s adna valami harapnivalót, az Isten áldja meg.

– Hogyne adnék – kiált fel a kocsmáros, egyszerre felszökve helyéről. – Tessék besétálni, minden lesz, ami van.

S azzal öleti, vágatja tyúkjait, pulykáit, előhozatja legjobb borát, s úgy megtraktálja a vendégeit két bankó forintért, hogy a füleik is kétfelé állnak belé.

Egy öreg urat, ki éppen az útfélen lakott, s jó konyhájáról veszedelmes hírben állt, nagyon sok vendég látogatott.

Sok vendég között sok volt olyan is, kiket az öreg úr nem látott szívesen.

Ezekre nézve ilyen hadicselt talált ki:

Cselédjeit előre betanítá, hogy mikor hüvelykujját öklébe beszorítva parancsol nekik valamit, az azt jelenti, hogy nem kell megfogadni.

Mikor aztán jöttek nem kedves vendégei, kiállt a tornácra, az egyezés szerinti jeladás mellett fennhangon parancsolva cselédnek, szakácsnak, kulcsárnak:

– Én most elmegyek a háztul, de még odaleszek, mindent adjatok az én kedves vendégeimnek. Legyen széna, zab a lónak, vendégség, bor, kávé az urának.

Azok aztán nem tudtak hová lenni csodálkoztukban, midőn a háziúr eltávozta után semmit sem kaptak.

Két postakocsis találkozik az állomáson.

– De szomorú vagy Miska, tán semmit sem kaptál?

– Az a bajom, hogy kaptam. Feldöntöttem a kocsit.

– No akkor ugyan felkaptál.

– Dehogy fel, inkább lekaptak.

– Vagy úgy, akkor azt mondd, hogy kikaptál.

Megvendégelé az alföldi tekintetes úr nyitrai ismerőseit, ebéd után. Az, amelyik jobban bírta a nyelvet, megköszöné mindnyájuk nevében a szíves fogadtatást ezen szavakkal:

– Köszönjük alázsan, hogy bennünket ilyen jól befogta.

– Nem „befogta” – igazítá ez.

– Vagy hát – kifogta.

Vendégséget adott a tisztelendő úr, s öt font húsra adott pénzt a szakácsnénak.

A szakácsné azonban szerette volna, ha kétszer is megkapta volna a hús árát, s ront be nagy ijedten a tisztelendő úrhoz:

– Megette a macska a húst mind!

– Mind az öt fontot? Hallatlan dolog ez, hogy egy macska öt font húst megegyen, hisz az egy farkasnak is sok volna. Hol van az a fenevad? Meg kell fogni. Hol egy mérték?

A bűnvádlott állat elfogatott, megkötöztetett, s rátétetett egy mérlegre. Majd mindjárt kisül, hogy ő volt-e a tolvaj?

Hát éppen öt fontot nyomott.

– No – mond a tisztelendő –, az öt font hús, melyet megevett, az itt van, de hol van már most a macska?

Kályhát rakott a komáromi fazekas, s amely nap felrakta, összedűlt.

Hívatják rögtön, és kezdik szidni, hogy hát így kellett összerakni a kályhát.

Az ember megnézi, vállat vonít, s egyet mozdul:

– Hiszen csak nem tarthatott örökké.

– Igaz-e földi (inkább vízi), hogy a halászoknak nem szabad káromkodni?

– Nem volt szabad, amíg a gőzhajók nem támadtak.

– Tán csak nem a gőzhajóktul tanulnak szitkozódni?

– De a gőzhajók tesznek bennünket koldussá, mert mind lehajtják a halat a tengerbe.

– No ne féljenek, a nagy tengeri flották majd visszahajtanak most minden halat.

Megindul a debreceni fuvaros, s elkezd hajtani istenigazába.

– De jó ló az a fakó! – mond az egyik utas, még a Kerepesi úton.

Mikor aztán Debrecen alá érnek, egyet legyint ostorával a kocsis a másikra, és akkor felel meg rá:

– De még ez a pej se kutya!

A múlt tavaszi országos sár nehány új anekdotát hagyott fenn maga után, nem számítva a kárba ment lovak bőrét.

Egy utas jöve Párizsból, ki Kolozsvárra szándékozott.

Szolnokon találkozik a szemközt jövő gyorsszekérrel, s tudakozódik az utasoktól, hogy milyen út van, mert ő nagyon siet. Párizsból ideért négy nap alatt. A mappán ez hatszor nagyobb tér, mint ide Kolozsvár. Itt fogadott már két lovat, s szeretne ott lenni minél elébb.

– Hát tudja mit? – mond neki az egyik utas. – Ha nagyon siet, hát fogadjon még nyolc lovat, és akkor hat nap alatt Kolozsváron lehet.

És úgy történt, ahogy mondá.

– Hát mi újság otthon, János? – kérdi a faluról megérkező kocsist a városban lakó úrfi.

– Nem sok újság van ott nagyságos ifjú uram egyéb, mint hogy a Bodri megdöglött.

– A Bodri? az a szép nagy kutya? ejnye de kár érte, hát mi baja volt?

– Biz az nagyon sokat evett abbul a négy lóbul.

– Micsoda? hát a négy lovunk is megdöglött?

– Meg ám, szegény párák, nagyon meghajtották őket a vízhordással.

– Micsoda vízhordással?

– Mikor a kastély égett.

– Mit beszélsz? Hát a kastélyunk leégett?

– Porrá biz az, felgyújtották a fáklyákkal.

– Miféle fáklyákkal?

– Hát mikor a nagyságos asszonyt temették.

– Az anyámat eltemették?

– El biz azt, az Isten nyugtassa meg, hirtelen megholt, megütötte a guta, mikor meghallotta, hogy a nagyságos kisasszony a klaviermesterrel megszökött.

Az igaz, hogy sok mindenféle fátumon keresztülestünk, még csak az volt hátra, hogy az ítélet napját is túléljük, és íme, túléltük.

Már egy hét óta úton-útfélén üldözött bennünket a világ elveszéseért való jajveszékelés; az emberek, kik csak 9 év előtt a legnagyszerűbb napfogyatkozást láthatták, s azóta is mennyiféle fogyatkozásokban részesülhettek, ismét találtak füleket az előre jósolt ítéletnap trombitájának meghallására.

Az együgyűség nem vesz ki a világból. Elvesznek igenis egyes állatfajok, népfajok, elmúltak a mammutok, masztodonok, ichthyosaurusok, – elmúltak az óriások, a bölcsek és aranycsinálók, – táblabírák és nemzetőrök, – gótok, szaracénok és petsenégek –, csak az együgyű emberek nem múlnak, s mégis ők félnek, hogy elvész a világ, pedig az együgyűség halhatatlan.

Ezekért hiába dobbantott Galilei lábával a földre, ezekért hiába esett Newton orrára az alma, ezekért hiába nyelte el Jónást a cethal; maradtak, mint voltak őseik; az ember megmagyarázza nekik aggodalmaik alaptalanságát, azt mondják rá, „jól van, mind igaz, – de azért mégis elsüllyedhet a föld”.

Följegyeztem néhány anekdotát azokból, melyek leginkább cirkulálnak, mint furcsasági adatokat korunk mindenhívőségéhez.

– Hová, hová, nagyságos asszonyom?

– Megyek falura, mert Pesten napfogyatkozás lesz.

– De hiszen falun is lesz az.

– Kifogok rajta, mert akkor meg visszajövök Pestre, s mégis kikerülöm.

– Igen, de egyszerre lesz az mindenütt.

– No már ilyeneket ne akarjon az úr velem elhitetni.

— — — — — —

Mindjárt tudtam, hogy elfogy a Nap! nem is csuda; – az egész télen úgy megerőtette magát, mind kiadta a melegét, nyáron aztán egy cseppet sem melegített, mind csak a sok szél fújt belőle. Már most természetesen fogyatékán van. Csak legalább a szőlő érhetett volna még meg!

— — — — — —

– Uram, háziuram, én keddnek előtte nem fizetek házbért.

– S vajon miért nem?

– Csupán azért, mert a kegyelmed háza hetfőn elsüllyedhet, s akkor ki adja vissza nekem a házbért?

— — — — — —

Egy társaságban féltudós emberek ülnek együtt, s iparkodnak egymásnak a napfogyatkozásnak a világ romlásával lehető összeköttetését kimagyarázni.

– Mert az így van: a Nap vonzereje magához húzza a földet, ekkor egy idegen tömeg, a Hold, közbelép, s erre a vonzerő természetesen félbe van szakítva, mármost könnyen megeshetik, hogy e vonzerő félbeszakadtával a Föld egyet zökken, s mi egyszerre vagy az ekvátor alá, vagy pólusokhoz fordulunk, s megfőlünk, vagy megfagyunk.

– Nem is úgy van. Az egész a magnetizmustól származik; a Hold és Nap egyszerre egy helyre hatnak vonzereikkel, s azért támadhat ott földindulás.

– Sőt legnagyobb baj lehet az, ha a Hold véletlenül valamely üstökösbe vagy egy planétába beleütközik, s aztán mind a ketten a Földre lezuhannak.

— — — — — —

Münchenben már július 20-án minden közmulatság meg- szűnt, a zene elhallgatott, a nép búcsújárásokkal, imádkozva járt alá s fel az utcán, könyörögve, hogy fordítsa el az Isten az ítélet napjának nagy casusát, s ha már az egész föld elsüllyed is, csak legalább München maradjon meg.

Ez történt a XIX. század második felében.

— — — — — —

A magyar gazdaember künn boglyát rak a mezőn. Komaasszonya hallott valamit a városban a kofáktól a bekövetkező ítélet napjáról, s fut lélekszakadva hozzá.

– Komám uram! van kendnek kalendáriuma?

– Van ménkű.

– Hát nem tudja kend, hogy napfogyatkozás lesz?

– Tudja a ménkű.

– De csak megnézi kend tán, vagy mi?

– Nézi a ménkű.

– Igen bizony, de akkor múlik el a világ.

– Hát bánja a ménkű.

— — — — — —

Egy magyar és német színész találkoznak a Sváb-hegyen.

Német színész: Hát önök ma is játszanak?

Magyar színész: Biz igen.

N. sz. (csodálkozva): Hát önöknél ez sem normális nap?

M. sz.: Fájdalom, nem.

— — — — — —

Júl. 28-kán reggeltől kezdve délig számlálhatlan sokasága a minden nem- és rangbeli embereknek törekszik a Sváb-hegy felé, megrakva élelmiszerekkel, kulacsokkal és füstösüvegekkel, ott letelepednek a hegytetőkre, előveszik az enni- innivalót, s nézik a Napot.

– Már ha elveszünk is, legalább együtt vesszünk el, szól egy családapa, egy fél lúdcombot nyelve le egyszerre. Az inas egy bokorban kiissza a boros üveget, s a leányasszony az öreg legény által hagyja magát vigasztalni, minthogy már úgyis vége a világnak.

– No már most elsüllyedhetsz – szól Pestre lenézve a tímárlegény, izzadsággal felvergődvén a János-hegy tetejére. Ide már csak nem jön a tenger.

— — — — — —

– Hajtsátok haza a teheneket, mérges harmat fog esni a fűre – szólnak a gazdasszonyok, csirkéiket terelve az eresz alá.

– Igaz-e, hogy Pesten már meggyújtották a lámpásokat?

– Magam szemeivel olvastam a plakátokat, amikben meg van írva nagybetűkkel, hogy a napfogyatkozáskor elvész a világ. (Ezek a nyári színház lapjai voltak, miken ily című bohózat volt hirdetve: A napfogyatkozás, vagy a világ veszte!)

Végre, eljött a félve várt idő, valami gömbölyű sötétség beleharap a napvilágba, számtalan füstös üveg fordul az ég felé, melyeknek ára egy nap alatt 6 krajcárról 12-re szökött, a Nap végre úgy néz ki, mint egy vajas szarvas, s midőn minden ember várja, hogy mint áll be az éjszaka, hogy hullanak le a madarak a levegőből, hogy jőnek elő a csillagok, mint repedez meg a föld, előáll egy nagy fekete felhő, s beleavatkozva a Nap és Hold ügyébe, elrontja az egész mulatságot, oly tökéletessé téve a napfogyatkozást, hogy az ember egy cseppet sem láthat belőle. Ezzel be van tiltva az előadás.

Ekkor zúgolódva fordul meg a népség, s mintha űznék, kullog hazafelé.

Hát ez ítélet napja? hát ez a napfogyatkozás? hát így vesz el a világ? még csak egy város sem süllyedt el, bár legalább egy hegyet láttunk volna tüzet okádni.

Az emberek, kik egy óra előtt még a napfogyatkozástól is féltek, most még a napfogyatkozást is megszólják.

— — — — — —

Pán Nyebojsza fölteszi magában, hogy ő nem megy józanon a másvilágra, s beül egy csárdába, hogy leigya magát, mire az ítélet napja eljön. Szándéka tökéletesen sikerül. Leesik az asztal alá és elalszik. Estefelé fölkelti a kocsmáros, s kivezeti az utcára.

– „Hát hogy áll a világ?” – kérdi pán Nyebojsza tántorogva.

– „Amint tapasztalni tetszik” – felel a kocsmáros.

Pán Nyebojsza fölnéz a csillagos égre és mond:

– „A Nap ugyan már elfogyott, hanem a földindulás még egyre tart.”

— — — — — —

Két kofa vitatkozik a szegleten.

– A Nap fél a Holdtól.

– De biz a Hold fél a Naptól.

– De a Nap fél, mert ő sötétül el.

– De a Hold fél, mert elkergeti a Nap.

A vitát inparlamentáris frázisok fejezik be.

— — — — — —

– Hallja kend, János, ma csak egy forintot kap kend napszámba.

– Mi jóért? Huszonnégy garas járna immár.

– Mert ma két óra elfogyott a Napból.

Ez pedig tesz négy garast.

— — — — — —

– Mi okozza a napfogyatkozást? – kérdi a diák inasától.

– A naplopók, ifjúurammal együtt.

— — — — — —

– Mi okozza a napfogyatkozást? – kérdik egy akadémiai kihordótul.

– A tudós társaság – felel ő biztos lélekkel.

Azt értette, hogy a társaság számítja ki, hogy mikor jön elő?

— — — — — —

Kínában így magyarázzák az asztronómusok a fogyatkozásokat.

Napfogyatkozás van, ha a Hold megy a Nap elé; holdfogyatkozás viszont, ha a Nap megy a Hold elé.

Megjárjuk, ha valaki azt találja kérdeni, hogy mi ebben az élc.

— — — — — —

Egy gavallér dámákat kísérvén a Városligetbe, akkor veszi észre, hogy füstölt üvegekről elfeledett gondoskodni.

Rögtön küldi az inasát vissza a városba, adva neki egy pengőt, hogy vegyen rajta öt üveget, és siessen vissza vele.

Az inas éppen akkorra érkezett az üvegekkel, mikor már a napfogyatkozásnak vége van.

– A zsidó – felel nagy bölcsen a legény – egy huszasért tartotta darabját, mikor kértem; megállj! gondoltam magamban, majd olcsóbban adod te ezt csak két óra múlva is, aminthogy most csakugyan két krajcárért ideadta a párját.

1846-ban Pozsonyban tanyáztunk. Egy alföldi zsíros szájú atyánkfia lakott hatodmagunkkal egy szálláson, ki nem tudott semmi nyelven, mint diákul és magyarul.

Szomszédunkban szép fiatal lányok laktak, akik viszont nem értettek, csak németül.

A mi kollégánk tehát fél év alatt annyira vitte a dolgát, hogy a szép szomszédnőkkel el tudott beszélgetni, de meg is vallotta, hogy sohasem szokott jobban izzadni, mint olyankor.

Egyszer mind a hatan színházban voltunk, a mi kollégánk egyszerre rosszul talált lenni, s kénytelen volt hazamenni a színházból, hogy lefeküdjék.

Otthon azalatt az előszobában égni szokott lámpás kialudt, s a kolléga nem találta a sötétben a gyufát; mit volt mit tenni? kénytelennek érzé magát átkopogtatni a szép szomszédnőkhöz, hogy gyújtsák meg a gyertyáját, melyet is ő ily szépen adott elő.

„Liebe Nachbardamen! Bitte ein Brennholz (kérek gyufát); komme aus dem Farbenhaus (a színházból jövök), bin schlimm gevorden (rosszul lettem), die Kälte wird mich finden (a hideg fog lelni), ich vill eine Velt anzünden (világot akarok gyújtani), und hab kein Brennholtz dazu (s nincsen gyufám), und auch die Lampe ist ausgeschlafen (s a lámpa is kialudt).

Ennek a keresztfia lehetett az a kocsmáros, aki Pozsonyban ily szavakkal hirdeté megnyílt vendéglőjét:

Alólkészültnek (Unterfertigter), van az a becsülete (hat die Ehre), hogy a főtisztelendő (hochverehrte) közönségnek a maga újonnan helyretett (hergestellt) vendégházát ajánlja; igérvén pettyegetett szolgálatot (pünktliche Bedienung).

Egy pesti vendéglőben ez az étel neme: Rostbeauf (amit szokásosan így mondanak elnémetesítve Roszböf); – így hangzik magyar fordításban ajánlva: „ló-böf”. Aki ezt meg meri enni, annak aztán vas a feje.

Adós volt az úrfi a vargának, s a varga sürgette a csizma árát. Ilyen cifra feleletet kapott: „éppen ma esketik azt a zsibárus leányt, akitől az a fiú fog születni, aki azt a rongyot összegyűjti, amiből majd azt a bankót csinálják, amivel ő fizetni fog”. Nemsokára ismét csizma kellett az úrfinak, s izen a vargához, hogy készítsen mentül előbb. Mond a varga: „Éppen most vetik azt a lucernamagot, amin az a csikó föl fog nőni, aminek a bőréből majd az a topán készül, melyet ő fog a tekintetes úrfinak varrni.”

– Köszönöm a kalendáriumot, nagy jó uram. E' nem jó, adjon másikat, ha már megadtam az árát.

A könyvárus enged másikat választani. Másnap megint jön az asszony.

– Ez sem ér semmit, nem nekem való, adjon jobbat.

– Tessék válogatni.

Ismét választ, másnap ismét visszahozza.

– Ebben nincs benne minden, adjon olyat, amiben minden megvan.

– Minden? Tudom már, mi kell. Itt van ni, ebben az is megvan, mikor lesz eső, mikor hó?

Másnap megint ott van az asszony a kalendáriummal.

– Hát már így fog menni ezután?

– Mit tehetek én róla, ha ez is rossz.

– Hát mi a baja?

– Nincsenek benne a szentek mind kitéve.

– Csodálnám. Hát példának okáért, melyik nincs benne?

– A szent Simplicitas.

– Drága asszonyság, ilyen nevet egy kalendáriomban sem fog találni, mert ez sohasem létezett.

– No az volna még csak szép. Hiszen valahányszor a tisztelendő úrral beszélek, mindig azt szokta mondani: O! sancta simplicitas! Csak nem emlegetné, ha nem ismerné.

Sáros utcán széles jókedvében megy a bíró a kántor komával. Mind a ketten a korcsmából jőnek, s beszélnek diákul, hogy senki sem érti.

A hamis föld nem akar lábaik alatt maradni, végre a bíró koma elesik, és végignyúl a sárban. A kántor koma csak nézi.

– Hát ne hagyjon itt kend, koma, egyedül – szabódik a sárban fekvő –, hanem emeljen fel.

– Felemelni? – szól a koma bölcsen meggondolva, amit mond. – Azt nem tehetem, hanem melléfeküdni, azt megtehetem.

– Ugyan kocsmáros úr, adjon egy meszely pálinkát, de jól megmérje, mert betegnek viszem.

– Doktor úr! Ez a kezem iszonyúan fáj, aligha meg nem lesz dagadva.

– Mutassa. Nem látok én ezen semmit.

– Akkor hát talán a másik kezem fáj.

– Mutassa ön a nyelvét. Úgy látom, hogy a gyomrának van baja.

– Persze, hogy a gyomromnak van baja, mert nincs mit ennem.

Egy fickó levelet tett fel a postára, ily cím alatt:

– Édesapámnak, Túron.

A túri postás kapja a levelet, s káromkodik javában, amidőn belép hozzá egy idegen ember azzal a kérdéssel:

– Nem küldött nekem a fiam levelet?

– Fogja kend, itt van – szól a postás, kezébe nyomva a címtelen levelet –, ilyen bolond fiúnak csak kend lehet az apja.

Valami hetvenkedő vívómester járt valaha Bécsben, aki nagy fogadásokat tett fel, hogy ő bárminemű fegyverben akárkit legyőz.

A sok kudarc, amit egy és más vallott miatta, végre dühbe hozta mindazokat, akik az ilyen kérkedésnek nem baráti, s azok között volt Z. M. gróf.

– Sok híres vitézzel megpróbálkoztál már – monda a hamis Tankrédnek –, most mérkőzzél meg az én Jancsi gulyásommal. Az ugyan nem érti a kard mesterségét, de van neki furkósbotja, s ha azt a kezébe veszi, ki merném veled állítni bátran.

A bajvívó fitymálva fogadta az ajánlatot, s fogadott a gróffal a kitett összegben.

Z. rögtön izen haza, hogy Jancsit küldjék fel Bécsbe úgy, ahogy van, szűröstül, furkósbotostul.

A kitűzött napon fényes társaság gyűlt össze az e látványra elkészített kertben. Nagy híre volt, hogy a bajvívó Z. gulyásával fog megverekedni; a legnagyobb urak, asszonyságok sereglettek oda e különös tusa csudájára.

Kiállítják Jancsit a középre. Ő nemigen látszik magát jól érezni, amint azt a sok úrias képet körös-körül megbámulja, s csak úgy csóválgatja a fejét.

Jön a bajvívó is spádéval kezében, nagy nevetve meghajtja magát a közönség előtt, s kezével integet nagy elbizakodottan ismerőseinek, s azzal vívó állásba téve magát, megforgatja spádéját, s hetykén a közönséghez kiált:

– Uraim és dámáim, most idevigyázzanak, ennek a fickónak én a jobbik fülét fogom most mindjárt keresztülfúrni.

Jancsi csak nézett, mozgatta a botját alá és fel is, hogy e gonosz szándokot meggátolja, de míg ő a bajvívó kardja hegyét kísérte félénk figyelemmel, azon vette észre magát, hogy keresztülszúrta a fülét.

A közönség tapsolt a bajvívónak, az meghajtá magát, Jancsi pedig nem tudta, hogy mit csináljon, mikor úgy kacagnak rajta?

– Most jön a sor a másik fülére – szólt hetykén a bajvívó, s Jancsi hiába előgetett neki mind a két kezével, nem gátolhatta meg, hogy a másik fülét is keresztül ne szúrja.

– Most következik egy zápfog – monda a bajvívó spádéjával köszöntve.

Már ekkor nem állhatta tovább Z. szó nélkül a dolgot, s rákiáltott a parterről a gulyásra:

– Jancsi, ne hagyd hát magad, hanem vágj te is közbe!

Hej Jancsi is megörült ennek a szónak.

– Hát üssem uram? – szólt – megtudva hogy neki is mi dolga van itten, s azzal marokra kapta furkósbotját, s odanyújtott vele egyet nagy irgalmatlanul a bajvívó nyaka közé.

– Csak egyet ütött rá, de sohase hadakozott az többet.

Egy oláh festő által készített képet láttam.

Erdélyben a művészet csak télen virágzik, nyáron kapál és arat, mert ott még külön osztálya nincs ezen tudománynak, s csak a bennszületett hajlam képezi a festőt.

Tehát ezen kép azt ábrázolta, mint menti meg az angyal Izsákot, amidőn Ábrahám fel akarja áldozni.

A leleményesség benne a fődolog.

Ábráhám egy puskával céloz a fiára, mind a ketten zsinóros dolmányban vannak öltözve, egy angyal pedig odafenn a felhők között, kap egy sajtárt a kezébe, s leönti vele Ábráhám puskáján a lőporos serpenyőt.

A kivitel gyönge, hanem az invenció sokat ér.

Zöld Marciról mondja a rege, hogy egyszer vándordiák karavánt fogott el az úton, s elvitte magával tanyájára; ott az erdők közti tanyán három nap énekeltetett magának mindenféle mulatságos dalokat; akkor meglátva, hogy a diákok tógái mily rongyosak és kopottak, inte egyik betyársegédének, s az végszámra hozta elő számukra a legfinomabb fekete posztót, melyet is rőf hiányában egyik fátul a másikig mért ki számukra a rablóvezér.

Ez úgy hisszük, hogy minden bevett európai mértékek között a leghosszabb volt.

Alföldi betyároknál szokás volt, hogy egymást szoktatták a veréshez, úgyhogy hosszas gyakorlat által annyira kvalifikálták magukat, hogy ötven-hatvan botot fel sem vettek.

Egy régi lókötő csaknem minden évben elékerült a vármegyén, s rendesen kikapta a maga ötven botját.

Meg sem szólalt alatta, hanem azalatt azzal mulatta magát, hogy minden tíz ütés után egyik lábát felváltva a másikra tette, úgy ellenőrködött a kiszabott ütlegek felett, s mikor leeresztették a deresről, összecsapta a bokáját.

Az a tanúság belőle, hogy nem bottal, hanem nevelés által kell a népet javítani.

Jajgat a tolvaj tele torokbul a deresen a huszonöt bot alatt, s instálja a szolgálattevő szenátor urat, hogy engedjen el belőle.

– Hja, fiam – szól a nagy bölcs férfiú –, ez így megy, ma neked, holnap nekem.

Letette a parasztasszony a kis kétesztendős gyereket a szögletbe, s kezébe adott egy bögrében bablevest, hogy egyék belőle fakalánnal; maga azalatt dagasztott a kemence mellett.

A kisgyerek akkor tanult beszélni, s amint eszegetné lassacskán a bablevest, elkezdi mondogatni az anyjának.

– Nyanya. Füle is van.

Az asszony ráhagyta, hogy jól van.

A gyerek evett tovább, kis idő múlva újra mondja:

– Nyanya. Orra is van.

– Jól van fiam, jól van, csak te egyél.

Kisvártatva ismét rákezdi a gyerek.

– Nyanya, lába is van.

Már akkor felötlött az asszonynak, hogy mi a patvar az, aminek orra, füle, lába van; odamegy a gyerekhez, beletekint a bögrébe, hát egy holt egér volt benne; amint a gyerek leeddegélte róla a bablevest, akként jött napfényre egyenkint füle, orra, lába, s azt mondogatta ő az anyjának.

Sóért meg paprikáért küldték a fickót, de csak egy tányért adtak neki hozzá, megmagyarázván neki, hogy az egyik felébe tegye a sót, másikba a paprikát.

– Egy garas ára sót – szól a gyerek a szatócsnál, s beleméreti a tányérba.

– No meg egy garas ára paprikát.

– Hát azt hová?

– Hát azt meg ide, a másik felére.

Azzal megfordítja a tányérat, s a fenekébe méreti a paprikát, a só lehullott pokolba.

Hazamegy aztán, s mutatja a felfordított tányéron a paprikát.

– Hát a sót hova méretted? – kérdik tőle, gonoszat sejtve.

– Azt meg emide.

S azzal visszafordítja a tányérat. Akkor meg a paprika is lehullott.

Faluban jutott eszébe az utasnak, hogy megborotválkozzék. Minthogy maga nem szokott hozzá, borbélyt hívatott a fogadóba.

Megjelenik az emberfaragó műszereivel, leülteti az idegent, s nyakába kötve valami kendőt, előhúz a zsebéből egy nagy darab fekete szappant, s egyet pök rá.

– Mi a mendergő menkű lesz abból? – kérdi megijedve a vendég.

– Hát bekenem vele uraságod szakállát.

– Nem ugyan azt, barátom. Vajon más embert is így szokott ön borotválni, hogy a szappanra pök?

– Nem. A falubelieknek a képükre szoktam pökni, s úgy megyek rá a szappannal.

Jön haza a palóc a szántásból késő este.

– Van-e vacsora hékás? – kérdi a menyecskétől, ki összedugott kézzel ül a padon.

– Egy csepp sincs ott – felel az röviden.

– De hát mért nincs?

– Messze van a kút, nem mehettem vízért; egész nap szakadt az eső, féltem, hogy megázom.

Az ember egy szót sem szólt, fogta a kantát, elment a kútra maga, telemerítette a kantát, szépen hazajött vele, otthon az egész kanta vizet az asszony nyakába öntötte.

– No már most, hékás, nem félhetsz, hogy megázol az esőtől, hát eredj a kútra.

Beleesett a jámbor sváb a cserepes hajórul a Dunába, s vitte a víz lefelé. Malomablakban pipázott két öreg molnár, s nézték szép csendesen, hogy bukdácsol a nyavalyás a vízben.

– No nézze kend komám – mond az egyik –, milyen nagy mester a német, most itten lebukik, azután amott meg majd megint felbukik; csak várja rá kelmed.

A jámbor fuldokolva kiálta rájuk a vizekből segítségért tört magyarsággal:

– Látolsz Krisztián!

– Látlak selma – mond a molnár –, ugyancsak nagy gaukler vagy. No nézze kend, komám, most megint lebukott, már most odavigyázzon, hol fog megint felbukni.

Csak várták, csak várták azután, de az ember nem bukott fel többet.

Erre az öreg molnár azt mondja a másiknak:

– Vajon mit fundál ez most megint odalenn?

Deákné asszonyom rendesen meg szokta ütögetni kocsmábul hazatérő férjét, s ha kérdezték a szomszédok, hogy mi volt az a nagy csattogás, amit odabenn mívelt, azt szokta mondani, hogy a szapult vásznát paskolta meg a mosófával.

Így maradt rajta a jámbor férjeken a Deákné vásznának veszedelmes példabeszéde.

Együgyű férje volt a parasztmenyecskének, ő maga pedig úri házaknál szolgált, tehát ott már előkelő erkölcsöket tanult.

Egyszer valami bíróválasztási alkalommal meghívják őket ebédre a tiszttartóhoz.

Az asszony előre kétségbe volt esve, hogy majd milyen illetlenül fogja magát viselni a férje ott az asztalnál, s szégyenére válik.

– Majd megint mennyit eszik kend, majd megint mennyit iszik kend, majd hogy ég ki a szemem kend miatt.

A paraszt maga is reszketett ettől az úri ebédtől, s nem bánta volna, ha elmúlik tőle ez a sok keserű pohár és keserű tányér.

– Mit csináljak hát, lelkem galambom, hogy bolondot ne csináljak?

– Hát majd szemközt ültetem kendet velem, s azután majd mikor a lábára hágok kendnek az asztal alatt, az azt fogja jelenteni, hogy elég volt már, akkor azután ne egyék kend többet, akárki kínálja, még ha én magam kínálom is.

Az ember jól megjegyezte magának az intést, s ebéd felett szemközt ülvén feleségével, szép békességesen elkölté a levest; azután hozták a húst; a hajdú hordta körül. A jámbor ember nyúlt a villa után. Hát ezalatt valami szelindek jött be a szobába, s szokás szerint az asztal alá véve magát, rálépett az ember lábára. Ez azt hitte, hogy a felesége hágott rá, s nagy ijedten tette vissza a villát a tálba, köszönvén, hogy már nem eszik többet.

Hiába kínálták, hiába unszolták a háziúr és a háziasszony, még a tulajdon felesége is; egy drága falatot sem evett az többet.

Csak odahaza sült azután ki, hogy nem a felesége lépett a lábára, hanem a komondor.

A gazda nagyobb szamár volt, mint az inasa.

– Gyere, csináljunk verseket – monda egyszer unalmában az úrfi.

– Nem tudok én – szólt az inas.

– Hát így ni, teszem föl:

„Óh te bolond Salavári Miska,

Szeret engem a te hugád, Juliska.”

– Ez tudod nem igaz, hanem vers. No már most mondj te egyet.

– Hát:

„Megkövetem a nagyságos urat.

Szeret engem nagyságos asszony.”

– Óh, te bolond! – kiált fel kacagva az úr –, hisz ez nem vers.

– De igaz.

Enyelgett a nagyságos úr a felesége szobaleányával.

– Te Nancsi, mondhatom, hogy sokkal több szeretetreméltósággal bírsz, mint az asszonyod.

– Ahán! – monda a lyány. – Ezt már az inastól is hallottam.

Öregúr vett szép fiatal feleséget. A menyecske kikapó lett, az öregúr eléggé megtudta, de bölcs ember volt, és nem törődött vele.

Egyszer találkozik valami ismerősével, s az kötekedni kezd vele.

– Azt hallom, hogy mások szeretgetik a feleségedet.

Az öregúr mulatságos büszkeséggel felelt.

– Parasztember dolga a földét magának szántani.

Árvíz volt Mező-túron és újbor.

Minélfogva a víz éppen olyan fakó volt, mint a bor, és a bor éppen olyan fakó, mint a víz.

Jönnek vendégek a gyorskocsival. Kérnek enni; azt nem kapnak; kérnek inni; azt kapnak: bort és vizet.

Vannak közöttük delnők, akik csak vizet isznak, és úrfiak, akik csak bort isznak, minélfogva nagyon érdekes rájuk nézve megtudni: a két palack közül melyikben van az egyik, melyikben van a másik?

Kénytelenek végre is a kocsmárosnéhoz folyamodni.

– Lelkem kocsmárosné, tekintetes asszony, jöjjön csak ide, és mondja meg: melyik üvegben van itt a bor, és melyikben van a víz?

Lakodalom volt. Egyre kínálták a menyasszonyt, hogy igyék, ne szégyenlje magát, lám, minden ember iszik, csak ő nem.

De csak egyre szabadkozott, hogy ő így nem iszik, meg úgy nem iszik, mindjárt meghalna, ha egy cseppet a szájába kellene vennie.

Történt egyszer, hogy valami ügyetlen kezű ember, amint elkoppantaná a gyertya hamvát, eloltá a világot.

Amíg a gyertyát kivitték a konyhába, hogy újra meggyújtsák, a jámbor menyasszony kapott a kínálkozó alkalmon, s megragadván az asztalon álló kancsót, jót húzott belőle, s aztán ismét visszatette valahová.

Mikor aztán visszahozták a gyertyát, mindenki bámulatára ott állt a boroskancsó a lakodalmas kásás tálnak kellő közepében.

Gyorskocsin utaztam egyszer Szolnoktól Kolozsvárig. Egyik utasunk kutyát is hozott magával, melynek szabályszerűleg, de meg hely sem levén, a kocsi mellett kelle futni.

A gyorskocsi váltott lovakkal haladván odább, a kutya pedig mindig ugyanazon lábakkal, képzelhetni, hogy nemigen találhatta mulatságosnak ezt a nemét az utaztatásnak, s Várad felé már nagyon tekingetett fel a kocsiba.

Egyszer megszólal a kalauz:

– Ez is szeretne már váltott kutya lenni.

E tréfáért megengedtetett neki, hogy vegye fel a kutyát magához, s úgy vigye el Kolozsvárig.

Egzekválták az atyafit; mit tegyen mármost? két apró porontya maradt, nem tudott velök mit mívelni, fogá őket és felvitte a kémény tetejébe, s belerakta a gólyafészekbe, mondván, hogy aki a gólyafiakról gondoskodik, viselje gondját az ő fiainak is, s otthagyta őket, és elment világgá.

Mikor még a passiójátékok úrnapján szokásban voltak, a különböző céhek emberei fel szokták maguk között osztani a kegyes játék szerepeit. A megfeszített megváltó szerepe egy molnárra jutott. Midőn már ki volt kötözve a kereszthez, előjönnek a farizeusok, és szidják, szidalmazzák, melyet a molnár mind csendes megadással tűr és hallgat; de amint egyszer egy varga azt mondja neki: te lisztlopó! felfortyan benne a méreg, s visszakiált rá:

– Megállj, varga! szálljak csak le a keresztről, fogadom, hogy beverem a fejedet.

Mikor a somogyi paraszt vasárnap délután elmegy a kocsmába verekedni, a felesége kérdi tőle:

– Hát botot nem visz kee magával?

– Majd lesz annál, akivel összeveszek – felel a legény egész biztossággal.

Két fickó veszekedett egymással.

– Elhallgass, mert úgy nyakon váglak, hogy – mond az egyik.

– Próbáld meg hát, ha mered – szól a másik.

Az jól pofon ütötte.

– No de még egyszer próbáld meg, ha van lelked, no még egyszer.

Az megint pofon ütötte.

– No már azt nem hittem volna felőled!

– Kitérj! ha jót akarsz – kiált egyik kocsis a másiknak, aki szembejött rá –, ha úgy nem akarsz járni, mint az elébb járt velem egy tót fuvaros.

A megszólított kitért a nagy szavak elől, de csak mégis megkérdezé: hát hogy járt veled a tót fuvaros?

– Nem akart nekem kitérni, aztán – én tértem ki neki.

– Ismerlek – szól a kacérkodó maszkara valami pesti bálban a nyíri jurátusnak, ki hátát a kredencnek vetette.

– No ha ismersz, érd be vele – viszonz ez mogorván, nem érezve kedvet az ismeretségkötéshez.

– Ismerlek – szól újra találkozva a másik.

– Hallottam már, mondj más valamit.

Harmadszor is találkoznak. A másik már messziről kiált a jurátusra: – ismerlek.

– No hát akkor nem is vagy tisztességes személy, mert engem olyan Pesten nem ismer.

Elkergették a súgót, mert nagyon részeges volt. A szomszéd városban új truppra találván, közibök elegyül.

– Hát te hol jársz itten? – kérdi tőle egy ismerőse, kinél rögtön otthon tette magát.

– Megharagított a társaság – szól ez leeresztve tokáját –, s elcsaptam őket magamtól.

Végrendeletet tett az öregember, melyben az volt megírva:

„A Riska tehenemet pedig, mely a múlt héten elveszett, azon esetben, ha megkerül, hagyom a Pista fiamnak, ha pedig meg nem kerül, hagyom a szürke barátoknak.”