Anekdoták  Mátyás  királyról

A három kérdés

Gazdag főurak unszolták Mátyás királyt minden lépten-nyomon, ki megürült jószágért, ki meg hivatalért. Egyszer kivitte őket magával a szántóföldek közé, s amint ott járkálnak, szemébe tűnik egy öreg paraszt, aki négy ökörrel szántogatott csendesen. Mátyás megismerte a pórt, hogy az neki egykori hű katonája volt ifjú korában, s furfangos ötleteiről még a táborbul ismeré, s megszólítá szíves leereszkedéssel.

– Hát jó öreg, messzi van-e még a messzi?

– Bizony nagyságos uram, csak az ökröm szarváig.

– Hát aztán hány még a harminckettő?

– Bizony már csak tizenkettő.

– De azért meg tudnál még most is fejni három vén bakkecskét?

– Meg biz én, nagyságos uram.

A király nevetve ment tovább. Mikor azután a királyi várba visszakerültek, azt mondá a vele volt három főúrnak:

– No, ha azt akarjátok, hogy kívánataitokat teljesítsem, hát fejtsétek meg nekem azt a három kérdést, válaszaival együtt; amíg ezt nem tudjátok, addig ne is alkalmatlankodjatok kérelmeitekkel.

A három főúrnak természetesen semmi sem volt előbbvaló gondja, mint hogy felkeressék az öreget, s körülfogják, hogy mondja meg: mit jelentett az első kérdés:

– Megmondom biz én száz aranyért – szólt az öreg, akinek volt esze, hogy ingyen ne beszéljen.

Megadták neki szívesen.

– Hát uraim, amíg fiatal voltam, az volt a „messzi”, ameddig elláttam a szemeimmel; most pedig az ökreim szarváig látok, tehát csak odáig tart a messzi.

– Ez helyes, hát most mit jelent a második kérdés?

– De azt is megmondhatom kétszáz aranyért.

A főurak vakarták a fejüket; de meg kellett tudniok a talányt, hát csak lefizették a nagy bírságot.

– Az bizony azt jelenti, hogy hajdan harminckét fogam volt, hát most hány van meg belőle? Bizony már csak tizenkettő.

Ezt ugyan könnyű lett volna kitalálni, gondolák az urak, de bezzeg a harmadik kérdést hogy oldja meg? hogy fej meg őkelme három vén bakkecskét?

– De már annak háromszáz arany a díja.

A főurak elszörnyedtek, de az öreg nem hagyott alkudni magával, mind az utolsóig leszámláltatá kérges markába a háromszáz aranyat.

– Hát uraim, így fejem meg a három vén bakkecskét, ahogy kegyelmeteket megfejtem. Ezt érté a király őnagysága.

A három úr dörmögve ment odább. Nem tudom, elmondta-e aztán a királynak, hogy mi volt az értelme a három kérdésnek.

Csiribiri emberek

Mátyás király vadászni járva a Vértes erdejében, X falu mellett szokott rendesen megpihenni, ahol volt egy roppant hárs a faluvégen, ez volt a hatalmas király legkedvesebb nyugvóhelye, melynek árnyékában aludta rövid déli álmait.

Minthogy azonban a kíséretéhöz tartozó urak és apródok e királyi látogatás következtében gyakran belátogattak a falu szépeihez, s nem egy jámbor férj és vőlegény számadásában követtek el ártalmas háborításokat, emiatt a felingerelt szerelemféltő férfiak azt a bolondot gondolták ki, hogy ők bizony kivágják azt a hársfát, mely alatt a király pihenni szokott, majd akkor talán nem jön többet oda kíséretével.

A vadászatban kifáradt király egyszercsak nem találta kedvenc hársfáját a falu végén. Ki volt onnan vágva.

A vele volt urak nagy lármát csaptak a vakmerőség miatt, s elővették a falu elöljáróit, hogy ki tette azt a gonosz tréfát?

Azok töredelmesen bevallottak mindent, s ijedtökben kiszolgáltatták mindazokat, akik a hársfa kivágásában csak egy fejszecsapással is vétkesek voltak, s azokat megkötözve a király elé cepelték.

Mátyás király, anélkül hogy egy tekintetre méltatta volna megbántóit, azt mondá:

„Bocsássátok el őket. Haszontalan csiribiri emberek!”

A vétkeseket elbocsáták büntetlenül, de gonoszabb büntetés várt aztán az egész falura; mert azontúl az egész környék így nevezte őket, akárhova mentek: „itt jönnek a csiribiri emberek”.

Száz, meg száz esztendő múlva is rajtok maradt a csiribiri gúnynév.

Szegény tatár

A tatárfutás szomorú idejéből is maradt fenn jellemzetes népadománk. Szép, de szertelenül civakodó felesége volt egy hazánkfiának, kinek erdei lakát szintén kifürkészte egy dulongó tatár csapat. A csapat vezére megszerette a menyecskét, s jókedvében megkegyelmezett a háznak, nem dúlá fel, csak a menyecskét vitte el belőle.

A nejétől megfosztott gazda szomorúan tekinte az eltávozó tatár után, ki feleségét vitte magával, s nagyot sóhajtva monda:

„Szegény tatár.”

Mióta is, ha valaki nagy törekedéssel olyan feleséghez jutott, akitől a két szeme világát féltheti, ismerősei tréfálkozva mondják.

„Szegény tatár.”

Miért mondják azt, hogy a tót nem ember?

A kuruc világban történt, hogy egy szegény vándorló tót, azon szorgalmas osztályból, melynek már akkor is az a hivatása volt, hogy amit a nagyvilági gondatlanság elrepesztett, összefoldozza, egyszóval drótos tót volt, keresztül-kasul vándorolván az országon, az akkori tarka világban minden faluban más párt híveit találta, s keservesen megszenvedett a politikábani járatlanságáért.

Az első faluban labancok közé került, azok útját állták a jámbornak, s kérdezék: „Ki vagy, mi vagy? kuruc-e vagy labanc?”

Mit tudta ő szegény jámbor, mi a kuruc, mi a labanc, amelyik jobban hangzott neki, azt választotta, hogy ő „kuruc”.

Ekkor elkezdték püfölni, vérig verve, a helységből kikergették.

A következő faluba érve, jól emlékében tartá a vett tapasztalást, s már messziről kiabálta, hogy ő nem kuruc ám, hanem labanc.

Jaj, de azok meg éppen kurucok voltak; megragadták az árva üstökét, megdöngeték e vallomásért.

A harmadik faluban megint kikérdezik:

– Ki vagy ember?

– Én nem vagyom ember, én senki sem vagyom. Árvából való vagyom, fazikat drótozni való vagyom.

Ezóta fogták rá a jámbor atyafiakra, hogy a tót nem ember.

Legrégibb magyar adoma

A hegyaljai tájék Mád, Tálya, Tarcal és Szerencs neveket onnan származtatja, hogy Árpád Szerencsre jővén, felállt a hegytetőre, s így kiáltott fel: E tájon (lett Tálya) ama nádas helyen (lett Mád) Tarcal vezéremmel (lett Tarcal) fogom megalapítani szerencsémet (lett Szerencs). Ez általános hiedelem e tájék népe közt.




Hátra Kezdőlap Előre